Magam sem tudtam, mit kerestem ezen az elhagyatott, félreeső folyosón így október közepén. Többnyire csendes és hűvös volt, a hangok kavalkádjától pedig messzire esett. Lehet, ezt kerestem most? Érdekes... Általában bármit megtennék, hogy az emberek különféle hangjai megtöltsék az elmémet és befogadhassam az ötleteiket, gondolataikat, hiszen ezek voltak azok, amik éltettek. Ilyenkor általában próbáltam annyi információt magamhoz ragadni, amennyit csak lehetett, ki tudja, mire lehet később használni ezeket. Ha valamire megtanított a mugli életem, az az volt, hogy sosem lehetett tudni, mikor ér a meglepetés, mikor kerül az ember olyan helyzetbe, mikor már hiába bánja, hogy nem lépett időben vagy nem tett előre óvintézkedéseket bizonyos helyzetekben. Nem sokszor szoktam elkövetni ugyanazt a hibát, így hát azóta bőszen gyűjtöm az emberekről a híreket, hogy a megfelelően szorult helyzetben is lehetőleg lépéselőnybe kerülhessek.
Most mégis egyedül baktattam ezen a folyosón, egyre távolodva a diákok zsivajától. Igen, van az az állapot, mikor már túl sok, mikor annyi minden kavarog az emberben, hogy képtelen többet befogadni. Most éppen egy ilyen pillanat volt és tudtam, hogy ahhoz, hogy visszatérjek az eredeti kerékvágásba, ahhoz előbb rendeznem kellett a saját gondolataimat és a megkaparintott információkat is, ehhez pedig viszonylagos csend és nyugalom kellett számomra. És hűvös. Az mindig segített nekem, józanító hatása sosem hagyott cserben. Legszívesebben átvágnék a füves birtokon, hogy megálljak a tó partján és a jéghideg vízbe vessem magam, de pontosan tudom, hogy ilyenkor és ilyen szép időben nem tudnék egyedül lenni, így azonnal elvetettem az ötletet. Pedig hányszor dobtam magam a feketének tűnő vízbe annak reményében, hogy a sötét mélység elnyeli minden gondomat vagy nehézségemet. Sosem csalódtam a vízben, ott mindig megnyugvásra leltem vagy legalábbis látszólagos megoldásra, ami idei-óráig elodázta a sokkal komplikáltabb helyzeteimet. Kár, hogy most ezen a kongó folyosón kell sétáljak inkább.
Magam is meglepődöm, hogy Hollóháti Helénának a szobrával találom szemben magamat. Nem gyakran szoktam errefelé járni, mivel nem hiszek abban, hogy teljesítené bármilyen kívánságomat. Ezek mind butaságok voltak, ebben teljesen biztos voltam. Persze kisebb koromban azért kipróbáltam, de mivel apám azóta is kómában feküdt a kórházban, anyám azóta sem került elő, Maurice pedig még mindig az élőket szomorítja, így letettem arról, hogy tovább próbálkozzam. Nem a kívánságok és álmaim fogják megváltani az életemet, maximum a belefektetett energiám és törtetésem. Vagy leginkább az sem, mert az is a nullához közelít. Egy jó tíz percnyi gondolkodás után inkább úgy döntök, hogy valami rendkívül frusztráló van a helyen, szóval elhúzok a francba inkább és keresek egy jobb helyet.
Sietősen lépdelek visszafelé a folyosón, de pillantásom megakad egy festményen, ami eddig mintha nem lett volna itt. Poros és régi volt, kerete több helyen el volt törve, mégis magával ragadó volt. Talán a tarka virágos kert, talán a háttérben meghúzódó, magasztos márványépület, esetleg a szökőkút vizében tükröződő ég. Mintha lett volna egy vagy két elmosódott alak is a képen, de nem igazán érdekelt, mentem volna tovább. Pontosan: mentem volna. Mert hogy ez a kép vagy valami akörül megszólal.
„Egyetlen csillag nem ragyoghat egyedül.”
Ezen úgy meglepődöm, hogy visszafordulok és megnézem közelebbről. A festmény egy alkonyatba hajló kertet ábrázol — rózsákkal, íves indákkal, egy márvány szökőkúttal és lassan változó égbolttal, mintha a festmény maga lélegezne. Háttérben egy enyhén romosan álló boltíves épület is felfedezhető. Névtábláján francia szöveg található: „Le Jardin des Deux Étoiles”, de művésze ismeretlen. Milyen szerencse, hogy tudok franciául, így nem probléma a fordítás. A képet megvizsgálva tényleg furcsa a két alak: tényleg nincsenek teljesen befejezve és mintha néha-néha észrevétlen helyzetet változtatnának, de ez lehet, már csak a képzeletem. A kert többi részén is lehet látni egy-egy foltot, amire nem maradt idő, de ettől függetlenül nagyon valósághű volt a festmény, túlságosan is az én ízlésemnek, mintha egy fotó lett volna inkább. Furcsa, rendkívül furcsa.
Annyira elmerülök a hirtelen vizsgálódásban, hogy észre sem veszem, hogy többé nem vagyok egyedül a folyosón. Valaki más is átsiet éppen a nem éppen népszerű szakaszon, s ahogy elhaladna mellettem, a kép mintha újra megszólalna. Vagy csak a fejemben hallom? Fogalmam sincs...
„Ketten kellenek, hogy a történet elkezdődjék.” Ekkor veszem észre, hogy nem vagyok egyedül: megfordulok és meglátom Maríát. Szerencsére nevekkel jó voltam, volt is közös óránk, de sokat nem tudtam róla. Mondjuk, nem is törtem magam, hogy felderítsem az egész hátterét, az is igaz. Azt hiszem, nincs kifejezetten jó véleménnyel rólam, de ez sosem zavart. Mindenki gondolhat, amit csak akar, szíve joga. Ám most feltűnően kettőnket szólított meg ez a festmény vagy nem tudom.
- Áhh, María! Szia! - szólítom meg a lányt, próbálom felmérni, hogy ő is hallja-e vagy csak én zakkantam meg. Maríának az is feltűnhet azonnal, hogy a festmény nem a hagyományos Roxfort-stílus. Sokkal inkább hasonlít a Beauxbatons művészetére: elegáns, pasztellszínű, lágyan megbűvölt. - Micsoda véletlen ennyire random helyen összefutni egy ilyen napon, nem igaz?