impressio mentis

Lutece professzor

- Igen, uram… - szólalok meg rekedten, mintha a hangom egy elfeledett kéménycső mélyéről csúszna fel. - Láttak már, kérdeztek, írtak is rólam… s végül azt mondták: valódi, amit látok. Nem betegség… nem rémlátás, nem szeszélyes képzelet. - A tanácskozó felnőttek hangjai akkor tompán zsongtak a koponyám körül, mint harangzúgás vastag, őszi ködben. Megerősítettek, de nem kísértek el. Nem magyarázták el, hogy hogyan kell élni így… csak elmondták, hogy élek. És azóta hordom ezt a tudást, mint egy ázott kabátot, amely ugyan véd a szél ellen, de belülről mégis átjár a hideg.
És mégis minden pillanat, mikor látomás jön, olyan, mint egy régi ismerős, akit már messziről megismerek a fájdalomról. Nem mindig tudom, mikor érkezik, csak azt, hogy magával hoz valamit, amit nem én hívtam, de amit nekem kell majd kimondanom. Néha túl hamar jön, néha túl későn. És én csak ülök ott, mint egy könyv, melyet soha nem lapoztak végig, s amelynek utolsó fejezetét már megírták, de nem tudom, mikor olvasom majd el. Én tudom, hogy látok. De mit ér a tudás, ha egyedül kell viselnem? És mit ér a jövő ismerete, ha nincs, aki igazán megértse a jelent, amelyben elmondom?
De nem lehet. Mert jönnek. Mindig jönnek. A képek, az ízek, a nyirkos érzések, a halottak szeme, a jövő tapadós sóhaja, amely nem kérdi, akarom-e – csak megjelenik. És ahogy felém hajol a professzor, én már érzem a testemben azt az ismerős szaggatást, amitől oly régóta tartok: mintha gyökeret verne bennem valami, ami nem én vagyok, s mégis én vagyok, s gyökerével belém kapaszkodik az Idő. Szemeim mögött megint elindul a mozi. Nincs benne vetítőgép, csak valami mély, meleg, sötét doboz - talán a mellkasom -, s a képek odabentről törnek elő, sajgón, sikoltva, s mégis hangtalan. Látom Clive-ot. Clive-ot, akinek hangját már nem hallom úgy, mint rég, de akinek árnya most rám vetül, épp a professzor válla mögött, mintha a múlt és jövő összeesküdve térdepelne e szobában. Nem beszél, csak néz - és én tudom, mit akar mondani. Hogy nincs menekvés.
A hang mégis ott van. Lutece professzor hangja. Mintha kavicsokat dobna egy befagyott tóra, a felületen széttörő hanghullámok alatt valami megreped. Az őszinte aggodalom tónusa áttör a rémület vastag csendjén, és hirtelen – nem tudom hogyan – arra gondolok, hogy milyen lehetett fiatalon. Vajon remegett-e a keze, mikor először próbált olvasni az idő redőiben? Vajon volt-e, hogy sírt? És most itt van, velem. Itt. Most. Megragadom a karját. Nem azért, hogy megmentsem magam. Csak mert kapaszkodni kell valamibe, ha a valóság vize megroggyan a talpunk alatt. A szövet meleg, puha, emberi. Nem hasonlít a látomások szürke tapintásához. És ez megnyugtat. Egy pillanatra. Egy lélegzetnyire. Talán.
Az egész szoba eltűnik, és csak egyetlen tekintet marad, égetően, dermesztően éles: bátyámé. Az ő szemében nincs irgalom, nincs megbocsátás, csak hideg és acélos elhatározás. Az a tekintet, amely mindent elmond, mindent megsemmisít, minden gyenge próbálkozásom, minden hiba, minden eltévedés, amit elkövettem.
A szívem szinte megáll, mintha valami súlyos, jégből formált fogó szorítaná. A rettegés valósággá válik, s egy pillanatra úgy érzem, hogy a világ vége érkezik el, hogy mindent elnyel a sötét, amit bátyám tekintete tartott meg. A félelem elönt, szétárad a testemben, és mint egy szoros, gyilkos szorítás, elzárja a levegőt, ahogy igyekszem megállni, megőrizni magam. De nem bírom. Az ujjaim görcsösen, tudatosan, minden akaratlan mozdulattal a professzor kezébe kapaszkodnak, és a hideg érintés, mintha egy másik világból jönne, már csak a valóság utolsó szigete számomra. Mintha kétségbeesetten kapaszkodnék belé, mintha egyedül ő lenne az, aki képes még megtartani engem a zuhanás előtt. Bátyám szeme, ott, abban a szemvillanásnyi térben, minden létező reményt elzár előlem. És a félelem, az igazi rettegés, most már nem csak a múlt sötét ködéből, hanem az előttem álló jövőből is áramlik. Az ujjaim, még mindig, kétségbeesetten markolnak.
Képzeletem, amely korábban egyetlen hatalmas, homályos folttá vált, most lassan kezdett kitisztulni, mint köd, amelyet feloszlat a hajnal első fénye. Ahogy az ujjaim már nem markolnak görcsösen, a világ körülöttem is fokozatosan, szinte észrevehetetlenül rendeződni kezdett. A bátyám tekintete, amely eddig minden gondolatomat megfertőzte, mintha egy távolodó árnyék lenne, egyre inkább elhalványult, és valami más, valami nyugodtabb kezdett átvenni helyét.
- Elnézést tanár úr, olykor a szokásosnál is jobban rámtör a fejfájás... ilyenkor hajlamos vagyok elveszteni... az uralmat azt hiszem. - elkapom a kezem, és belekortyolok az elém kitett vízbe. Nem tudom, mennyi ideig vesztem el gondolataim között. Sajnálom, nem akartam megijeszteni. - lesütöm tekintetem. Szüleim rendszerint megrémülnek ilyenkor, értetlenül állnak a helyzet előtt. Nem szeretek hazamenni, nem tudok velük beszélni erről, mégis szomjazom a társaságukat, a közös... múltunkat, ha már jövőnk nem íratott.
- Szeretném irányítani, de azt nem tanították meg, nem adtak tanácsot, módszereket. Csak egy... diagnózist.