0. The Fool

MAYBE I DREAMT YOU
S A C H
2005 május

Büszke vagyok az ötletemre, hogy a párizsi koncertünket követő napot használjuk ki egy kis szórakozásra. Bőven megérdemeljük a pihenést, az elmúlt időszak csak az előadásoké volt, és akkor még nem beszéltünk a közelgő fesztivál szezonról, valamint a Művészeti magasiskolában közelgő vizsgákról sem. Mint kiderült, Simonet leszámítva pedig senki sem járt ezelőtt Disneylandben – legalábbis az európaiban biztosan nem.
- Egyetlen probléma van Disneylanddel. – magyarázom neked, ahogyan a karórámra pillantva ellenőrzöm az időt. Öten érkeztünk a parkba, de a többiek valahogy lecsatlakoztak. Azt hiszem, akkor veszítettük el egymást, amikor Simone konokul közölte, hogy ő végig akarja állni a másfél órás sort az egyik attrakcióhoz, Knox pedig nem hagyhatta magára. Lucien egészen egy órával ezelőttig még velünk csatangolt, alapos feltűnést keltve a magasságával, de aztán elvesztettük, amikor azt mondta, hogy megint éhes. Csak remélem, hogy nem egy mugli japán turista tömeg kért vele ismét fotókat, mint ahogyan eddigi itt tartózkodásunk alatt az már annyiszor előfordult.
- Nagyon, nagyon gyorsan elrepül az idő. – a körülöttünk lévő emberek valószínűleg nem érzik még az idő múlását. Nekem is csak a rutin és a tapasztalat nyújt támaszpontot. Még bőven azelőtt elindultunk a Le Château de la Belle au Bois Dormant felé, hogy az embereket elkezdték volna terelgetni felé. Az attrakciókból még futnak az utolsó körök, és felengedik a sorban állókat, de a sorok végét lezárták a zárásra készülve.
Fagylalttal a kezemben, a füleimen piros-fekete, Minnie egeres füles fejpánttal vezetem énekestársamat a tömegben. Párszor már beszámoltam neki a gyerekkori élményeimről. Apa szívesen hozott ide minket Greggel és Celiával. Aztán idő közben a bolondos, rózsaszín, műanyag varázspálcát, amit ajándékként lehetett itt megvásárolni, lecseréltem egy valódira, és Celia is követte a példámat, azóta pedig semmi sem olyan, mint azelőtt. Hiányoznak azok az idők, amikor vakon bízhattam az emberekben, és mindenhol, mindenben az örömforrásokat találhattam meg. Most viszont, újra elmerülve a gyerekkori nosztalgiában kicsit olyan érzés, mintha a háború még sem ölt volna ki mindent belőlem. Ritkán láthatsz ennyit nevetni, mint ahogyan azt tegnap este óta teszem, izgatottan várva a mai napot. A lábaim elfáradtak, de ez a hely akár hatékony patrónus is lehetne a dementorokkal szemben. Egyszerűen megakadályozza, hogy tudomást vegyek a lábamba érkező, egész napos talpalás miatti fáradtságról. Direkt kényelmes, fehér színű, mugli sportcipőt vettem fel az útra. Még a Roxfortban sem volt olyan nap, hogy ennyit kellett volna gyalogolnom.
- Ha visszamehetnél az időben, mondjuk kilenc-tíz éves korodra, és itt lehetnél, akkor mi lenne az első dolog, amit csinálnál? – kérdezem tőled félkomolyan, mialatt a tökéletes helyet keresem a letáborozásunkhoz. A kastély még mindig ugyanolyan mágikusnak érződik, mint ahogyan gyerekként emlékszem rá. De nem úgy mágikus, ahogyan a Roxfort. Ez a tér nincs megtöltve gyötrelemmel és gyűlölettel. Ide tényleg feltöltődni jár az ember.
- És meg is vagyunk! – egy kisebb emelkedőhöz vezettelek, ahonnan a kastélyt tökéletesen belátjuk. Nem vagyunk túl közel hozzá, azonban a sötétedés utáni műsorra nincs jobb hely az egész parkban, mint ez.

Aubrey Chaisty

so prepare for the chance of a lifetime
be prepared for sensational news
a shining new era is tiptoeing nearer

Aubrey hangja mindig egy kicsit gyorsabb, mint az enyém. A gondolatai cikáznak, tele vannak színekkel, nevetéssel, emlékekkel – én meg valahogy mindig késve reagálok, mintha előbb át kellene eresztenem mindent magamon, hogy valóban értsem, mit is mond. Most mégis furcsán könnyű követni. A hangulat, ez az egész hely… valahogy lelassította bennem a világot, és talán épp ettől érzem jól magam. Nem arról van szó, hogy ne érdekelne, amit mond – sőt, talán épp az a baj, hogy túlságosan is érdekel. Amikor beszél, minden szó mögött rétegeket érzek: nosztalgiát, fájdalmat, vágyat arra, hogy újra hinni tudjon azokban az egyszerű örömökben, amiket valamikor gyerekként még könnyedén talált meg. Nekem idő kell, míg ezeket felfogom. Míg beépítem magamba. Ő beszél – én hallgatok. Ő szalad – én követem. Nem azért, mert le vagyok maradva, hanem mert más a tempónk.
De ma… ma valahogy mégis egyszerre lépünk. Talán azért, mert Disneyland nem a valóság. Ez a hely kívül esik azokon a megszokott dimenziókon, ahol a fájdalom és a szorongás helyet követel magának. Itt mindenki másképp viselkedik. Még én is. Nem kell előre gondolkodnom, nem kell felkészülnöm minden mondatra, amit mondani akarok, vagy minden érzésre, amit mások kiválthatnak belőlem. Csak vagyok. Aubrey mellett lenni most olyan, mintha valaki lehalkította volna a világot körülöttem, de az ő hangját mégis kristálytisztán hallanám. És nem csak a szavait, hanem a mögötte lévő valóságot is. Azt, hogy mennyire fontosak neki ezek a pillanatok. Azt, hogy még mindig keresi azt a világot, ahol tényleg jól lehet lenni. És közben… talán meg is teremti. Legalábbis nekem biztosan.
Azt mondja, egyetlen probléma van Disneylanddel. Én csak bólintok, félig mosolyogva. Én tudnék mondani többet is – a zaj, a tömeg, a mesterséges fények, amik kicsit úgy érződnek, mintha egy másik valóságban lennék –, de most először az van, hogy nem zavar. Mert vele vagyok. Mert a fülén Minnie fülek vannak, és nem szégyelli, hogy azok ott vannak.
– Tudod, én sosem gondoltam, hogy egyszer tényleg itt leszek. – Szinte csak magamnak mondom, ahogy a kastély felé pillantok. A fények már kezdenek tompulni, a nap lassan eltűnik a díszletek mögött. Gyerekként ez a hely valami olyasmi volt, amiről az ember csak álmodott. Egy messzi, túl színes, túl tökéletes világ, amit csak a reklámokból, képeslapokról vagy más gyerekek történeteiből ismertem. Én nem a plüssfigurák között nőttem fel, hanem egy olyan valóságban, ahol a reggeli kakaónak is súlya volt – nemcsak az íze, hanem az emléke, az, hogy ki készítette, és miért lett olyan csendes utána a lakás. Ahol egy kisfiú sokkal hamarabb tanul meg elrejteni dolgokat, mint kérdezni róluk. Ahol a varázslat nem rózsaszín volt, hanem sötét és véres, és olyan következményei voltak, amiket egy gyerek nem biztos, hogy valaha is teljesen megért.
Disneyland – ez mindig valaki más életéhez tartozott. Azokéhoz, akiknél nem kellett naponta újra meg újra átbeszélni, hogy apa nem jön többé haza. Akik tudtak felszabadultan nevetni, miközben én csak a mennyezet mintázatát néztem, próbálva nem érezni semmit. Talán ez az első alkalom hosszú ideje, hogy nem érzem azt: bűnt követek el azzal, ha jól érzem magam.
Aztán megkérdezi, mit csinálnék, ha visszamehetnék az időben. A kilencéves önmagamra gondolok. Arra, hogy mennyire kapaszkodtam apába, mennyire féltem az egyedülléttől. Arra, hogy egy hely, mint ez, talán el tudta volna terelni a figyelmemet a félelmekről… ha csak egy napra is.
– Azt hiszem, csak leülnék valahova a kastély közelében. – válaszolom végül halkan. – És nézném az embereket. Hallgatnám a nevetésüket. Próbálnám elhinni, hogy ez a világ is lehet biztonságos. Hogy nem minden múlik el. – Követem őt a dombtetőre. Olyan hely, amit biztosan ő választ ki: egyszerre közel és mégis elég távol mindentől. Leteszem magam mellé, a lábamat kinyújtom, és ujjammal néhány hangot dobolok a térdemen – valami félkész dallamot, amit még sosem vetettem papírra. A szívverésem lassabb, mint szokott. A világ nem akar összeomlani körülöttem. Nem kell a gyógyszer. Nem kell semmi más, csak ez a csend, meg ő, meg a kastély, amit úgy néz, mintha tényleg hinne benne, hogy van még hely a világban a varázslatnak. És én – talán először hosszú idő után – elhiszem neki.
Oldalra fordulok, a vállam enyhén hozzáér az övéhez, de nem húzódom el. Csak figyelem, ahogy a szemében visszatükröződnek a kastély fényei, mintha a gyerekkori álmai ott égtek volna benne még mindig, halványan, de makacsul. – Te… – kezdek bele halkan, kicsit elidőzve a szavak előtt, mert nem akarom megtörni ezt a pillanatot. – Ha lenne egy hely, ahová mindig elmenekülhetnél, ha már túl sok a világ… hova mennél?

Nem hoztunk magunkkal pokrócot, de nem is szükséges. Még a fű is olyan mesebelien puha és tökéletes itt, mintha minden egyes fűszálat egyenként ültettek volna. Jártam már varázslattal átitatott kertekben, metszettem virágok szárát a Roxfort üvegházaiban, de az az érzés fel nem fogható azzal, ami itt van. A Roxfort melegházaiban mindig ott lapul a lehetőség, hogy egy növény inkább vért akar inni, csápja nő, megmérgez, megharap, vagy egyszerűen csak megsértődik, ha rossz irányból locsolod. A zöld növényzet itt legalább nem akar feltétlenül felfalni. Itt minden úgy van kitalálva, hogy szeresd, nem pedig úgy, hogy az életedért kelljen küzdened.
Jó érzés, hogy a kellemes zenét kereshetem a füleimmel, nem pedig azt, hogy honnan is szivároghat a mandragóra-sikoly a háttérben. Tenyeremmel meglapogatom a helyet magam mellett, hogy ideinvitáljalak, te pedig el is foglalod azt oldalamon. Nyugodtabbnak tűnsz, mint máskor; talán téged is átjár a gyermeki nosztalgia, noha jól tudom, először vagy ezen a helyen.
- Tudod mit? Én sem. – válaszolom neked, bár úgy sejtem, mindketten más okból, más eredőből nem mertünk arra gondolni, hogy valaha is épp itt leszünk. Nem meséltél még eleget magadról – arról, hogy milyen érzés Tommy Reese-nek, az amerikainak lenni. Nem mondtad még el, mi volt az első gondolatod, amikor az Újvilágból átléptél erre a régi földre. Hogy zavar-e, hogy mi a te fülednek furcsán beszélünk, még ha mi is találtuk fel az angol nyelvet.
Én viszont meséltem minden hallgatással és minden dallal, hogy milyen volt a háborúban csak egy gyereknek lenni, akinek el akarták venni a hangját.
- Nem hiszem el, hogy gyerekként is ilyen nyugodt voltál. – nevetve felelem, és valahogy nehezemre esik elképzelni, hogy ilyen gyerek lehettél. Olyan, aki csak üldögél a fűben, és meg se próbálja megnézni, hogy milyen is lehet a tiltott rész – az ott, ami látszólag jól el van rejtve előlünk, de kellő csalafintasággal rájövünk arra, hogy a valódi Disney-varázslat amögött az ajtó mögött rejlik.
- Én biztosan csak játszanék tovább. Addig nyúznám apámat, míg meg nem engedi, hogy még egy körre felülhessünk valamire, még akkor is, ha nem szabad, mert már nincs idő, vagy ha Celia, a húgom már nagyon fáradt. – a vállad hozzáér az enyémhez, kezeddel pedig egy új ritmust dobolsz a lábadon. Távolról hallok egy ismerős dalt egy meséből, de annak az üteme nem ugyanaz, amit te játszol. Valami új lehet. Próbálom elkapni az ütemét, és utánozni saját kezemmel a saját lábamon ugyanazt a ritmust.
- Haza. Apámhoz, Greghez és Celiához. Mindig is apám lánya voltam. – felelem egyszerűen. A varázsvilág nekem nem hozott szépet, nem hozott kedveset. Romantikus tinédzserkor helyett kaptam tőle átokhegeket, melyek eltüntethetetlenül csúfítják hasfalamat. Örülök Celiának, hogy ő már nem azt a Roxfortot ismerte meg, mint amit én.
- A te apád milyen volt? – kérdezlek, a kastélyról tekintetem pedig kicsit átkúszik a te arcodra. Említetted már, és tudom, hogy nagyon szeretted.
- Új dalon dolgozol? Hol tartasz? Halljuk! – kiegyenesedek kicsit, hátha többet megosztasz a dalodból, melynek ritmusát próbáltam én is elkapni.

Aubrey Chaisty

so prepare for the chance of a lifetime
be prepared for sensational news
a shining new era is tiptoeing nearer

Nem tudom, miért lep meg mindig, amikor ennyire őszintén beszél. Talán azért, mert kevesen mernek úgy mesélni a saját múltjukról, mintha nem félnének attól, hogy újra fájni fog. Az emberek többnyire elhallgatják a töréseiket, mintha attól tartanának, hogy a kimondott szavak újraélesztik őket. Aubrey viszont más. Ő nem takargatja a sebeit, hanem úgy viseli őket, mintha azok is részei lennének a történetének – mint egy dal refrénje, ami ugyan fájdalmas, de elengedhetetlen ahhoz, hogy a dallam teljes legyen.
A hangjában van valami, ami emlékeztet a csendes esték melegére – arra az időszakra, amikor apám még élt, és a világ egyszerűbbnek tűnt. Amikor a szobában zene szólt, és ő csak ült a fotelben, kezében a régi gitárjával, amitől a ház megtelt valami különös, szelíd fényű békével. Amikor játszott, minden gondolata áttetszővé vált, mintha a dallamokon keresztül érthettem volna meg, mit érez. Aubrey is ilyen. Minden szavával zenét csinál, csak épp nem hangokból, hanem emlékekből.
Ő is olyan, aki nem menekül a fájdalom elől – inkább beleszövi a mindennapokba, apró gesztusokba, elharapott félmosolyokba, halk nevetésekbe. Mintha tudná, hogy a fájdalom sosem múlik el, csak átalakul: színe lesz, formája, története. És ez valahogy lenyűgöz. Mert én még mindig inkább elrejtem, mint ő. Én zenévé teszem, hogy ne kelljen kimondanom. Ő viszont kimondja, és attól valahogy kevésbé tűnik ijesztőnek az egész világ.
– Különös ember volt – szólaltam meg végül, a szavaimat ízlelgetve, mielőtt a levegőbe engedtem volna őket. – Nem hős, nem híres, nem az a fajta, akiről könyvek szólnak. Csak… valaki, aki hitt abban, hogy a nap végén mindig lehet találni valami jót. Akkor is, ha az a nap épp a legrosszabb volt. Azt mondta egyszer, hogy a zene visszavisz oda, ahol igazán önmagad vagy. Talán ezért nem tudom elengedni. – Ujjaim továbbra is a clábamon dobolnak, követve a korábban megkezdett ritmust. Minden dalban egy kicsit őt keresem, mostmár egy kicsit Aubreyt is.
Az egész nap olyan volt, mint egy régi emlék: elmosódott, de valahogy mégis túl éles. Mintha nem is most történt volna, hanem évekkel ezelőtt, csak épp most érnek el hozzám a képei. Minden szín, minden hang, minden mozdulat egyszerre volt valóságos és túl szép ahhoz, hogy valódi legyen. Ez a kettősség – a valóság és az álom határán lebegő érzés – pontosan az, amit mindig is kerestem, de ritkán találtam meg. Talán azért, mert általában a múltam emlékeihez hasonlítom a jelent: minden öröm mellé automatikusan társul valami hiány, valami, amit már nem lehet visszakapni. Most viszont, ahogy a kastély fényeit nézem, először érzem azt, hogy nem kell választanom. Hogy lehet valami egyszerre nosztalgikus és új, fájdalmas és megnyugtató.
Aubrey mellett ez az egész valahogy természetes. Ő nevetett valamin, amit talán már el is felejtettem, de az a nevetés, az a pillanat – az mintha hirtelen helyreigazított volna bennem valamit. Olyan volt, mint amikor egy régi lemez karcos dallama hirtelen tisztán szól, és rájössz, hogy még mindig ugyanaz a zene, csak eddig rossz hangon hallgattad.
– Még nem igazán állt össze. Van benne valami, amihez ragaszkodom, de nem tudom, miért. Egy ritmus, ami nem tartozik sehova, mégis ismerős. Olyan, mint… mi ketten azt hiszem.
A szél végigsuhant a fűszálak között, és mintha minden egyes mozdulatával egy-egy régi gondolatot sodort volna el. A levegő édes volt, a meleg nap utolsó maradékát hordozta magában, és abban a pillanatban minden – a halk zene, a kastély fénye, Aubrey lélegzetvétele – valahogy egy ritmust vett fel. Olyan érzés volt, mintha a világ lélegzett volna, és én vele együtt.
– Megkeresett a napokban egy ügyvéd, hogy találkozzak vele és anyámmal... – ejtem ki a szavakat, mintha nem is tőlem származnának. Hiszen sosem volt anyám, mégis úgy érzem, hogy valakinek el kell mondanom mindezt. És ez nem lehet más, csak Ő.