III. Üvegház – A Suttogó Kúszónövények

Egy különös, árnyékos üvegház, ahol a kúszónövények finoman mozognak, mintha élőlények lennének. A növények suttogó hangokat hallatnak, és néha mintha személyes titkokat vagy elfeledett szavakat ismételnének meg. Aki elég bátor, közelebb hajolhat, hogy meghallja, mit súgnak neki.

✠✦✠ Bloodlust so sublime ✠✦✠
❧ Wesley Fawcett ❧

Időpont: a MUDBLOOD koncert alatt
18+ mentális betegségek ábrázolása, erőszakos témák, általános Winthrop bs

Ahogyan a látogatók inkább kellemesebb helyszínekre cserélik az üvegházat, úgy telepedik az üvegházra az egész teret kitöltő, nyugtalanító csend. A kúszónövények suttogása bár közelebb van, de eltompul a sárvérűek koncertjének távoli morajlása mellett. Kellően dallamos, más egészen ahhoz képest, amit ő ismer, egészen újszerű. Nagyon nehezen bírja ki, hogy ne dúdolja velük az egyik szólamot, de csak ujjaival dobol combján, mialatt a sötétben szinte együtt kúszik a növényekkel arra a helyre, amit az álomban is látott.
Ruházata sötéten csillog, mint másik alakjában a tollai. Öltözete nem hord magával vidámságot, nem ígéri a megújulást, és nem ünnepli a virágok nyílását, hogy egy új ciklust indíthasson el a természet. Azonban valamivel mégis rendezettebb a kinézete az átlagosnál. Arca üdébb és frissebb, mint máskor, és nem tűnik feltétlenül egy rongyos, szakadt koldusnak első látásra úgy, mint máskor. Vállig érő hajának egy részét összekötötte, és egy földre hullajtott, szép rózsaszálat a hajába szúrt, a jobb füle felett, mint díszes, gyönyörű éket. Kár lenne veszni hagyni azt, ami szép. Ettől pedig még Winthrop is képes szépnek érezni magát.
Tudja jól, hogy találkozni fog vele, mert itt lesz majd ő. Azok az álmok szüntelenül ezt mutatták – márpedig az álmaiban még sosem csalódott. Azok mindig a pucér, véres igazságot vetítik azok elé, akik képesek ezt meglátni.
Türelmesen kivár az üvegház sötét árnyai között, szinte mozdulatlanul. Csak ujjaival dobol tovább combján, ahogyan a távoli zenét hallgatja. Sajnos az elmosódva visszhangzik itt, pedig szeretné, nagyon is szeretné inkább velük élvezni a muzsikát. Fél azonban az arcától, és attól, hogy majd annak nevezik, ami. Gyilkosnak. Bolondnak. Koldusnak. Nem, neki ez nem kell, köszöni szépen. Inkább megmártózik a kúszónövények által alkotott rejtekben.
Emlékszik a hangokra is abból az álomból, és pontosan tudja, hogy tapsvihar és üdvrivalgás fogja megelőzni az ő érkezését. Lehunyja szemeit egy pillanatra, hogy elképzelje azokat a lépéseket, amik bizonytalanul közlekednek az árnyakban. A professzor, mert hogy professzorról van szó, talán még nem is tudja, hogy mi vonzotta őt ide. Ő azonban látta, amit látott – még ha pontosan nem is tudja megmondani, hogy mi fog minden mozzanatban történni, abban biztos, hogy valamilyen formában meg fog történni mindaz, ami eleve elrendeltetett. S ki ő, hogy ellenálljon végzetének?
- Kényelmet nyújtanak-e a Roxfort vastag falai, jóuram? Megtalálta-e lelke nyugalmát? – a földön ülve szólítja meg a professzort, aki ezen kastély védőszárnyai közé menekült, talán az igazság, talán saját démonai elől. Vajon tudja-e, hogy mennyit figyelte ő mostanában? Nem feltűnően, hiszen ő nem volt több, mint egy madár, aki az irodájának ablakában pihent meg, vagy keresett menedéket a ragadozók elől. Csak egy varjú, aki a távolban a virágágyásból lakmározott, amíg ő a kviddics meccs felé tartott, hogy szurkoljon a borzoknak.
Pontosan így látta ezt a pillanatot – a továbbiak azonban homályosak és zavarosak. Csak pár emlékfoszlány maradt meg számára, hogy hozzávetőlegesen mi fog történni.
- Lüktet-e még a neve a szívében? – belenyúl a hajába, és kiszedi belőle a hajdíszként használt rózsát. - Megannyi a közös a virágban és a feleségében. Például a nevük. És az, hogy mindketten halottak, úgy ám! – nevetve nyújtja felé a virágot. Úgy sejti, hogy ezzel ki fogja hozni béketűréséből, de felkészült arra, hogy fájni fog. Nem beszélhet vele addig amúgy sem, amíg nem tudja, mennyire fontos ez számára.

Winthrop Hardy

16+ (erőszakos téma, potenciális agresszió)
A sötétségbe léptem, mintha nem is magamtól tenném – valaki más, valami más vitte a lábam az üvegház felé. Nem a növények illata hívott, nem is a múlt árnyai, de a jövőé – azé a jövőé, amiben minden mozdulat egy előre elrendelt verssor. Mint amikor az ember olvas egy régi, ismeretlen költeményt, és mégis tudja, hogy a következő sorban mi áll. Mintha már megálmodta volna, vagy mintha valaki valamikor, valahol, pontosan neki írta volna – de nem emlékszik rá, csak a bőre alatt viszket a bizonyosság. Így voltam most én is.
Nem döntöttem. Nem mérlegeltem. Nem is akartam oda menni. De a lábam vitt, mint a betűk egy mondat végét – nincs választásuk. Ahogyan a verssor sem kérdi meg, hová fut a ríme, vagy hogy hova hullik majd a hangsúly. A mondatok előre le vannak fektetve, s mi csak végiglépdelünk rajtuk, mint sírok között az élők. És ott, az üvegházhoz vezető úton, ahogy árnyék árnyékot követett, nem az emlékek rángattak vissza, hanem az a fura, kíméletlen előérzet, hogy valami már megtörtént. Hogy ez az este már végigjátszódott valahol – talán egy másik világban, talán egy álomban, talán egy jós látomásában – és én csak a saját sorom vagyok benne.
Ez a jövő nem ígéret volt, nem lehetőség. Nem. Ez ítélet volt. Mert van olyan jövő, amit nem választ az ember – hanem kiszabják rá, mint a büntetést. És van olyan este, amikor nem te nézed a csillagokat, hanem ők figyelnek téged. És számolnak. És jegyeznek. És ítélnek. Én pedig mentem. Mert a verssor már elkezdődött. És a végére érni – az is egyfajta megváltás.
Megálltam, mielőtt a hang megszólalt volna. Már ott volt a bőrömön, a csontjaimban. Mint valami régi ballada, amit anyám dúdolt, mikor még hittük, hogy a világ jóra fordulhat.
– Kényelmet nyújtanak-e a Roxfort vastag falai, jóuram? Megtalálta-e lelke nyugalmát? – A hangja nem volt kérdés, inkább állítás. Olyasféle, amit az ember magára vesz, mint egy rosszul szabott köpenyt. Túl bő volt rám ez a kérdés. Vagy csak túlságosan is ismert. Mert vannak mondatok, amelyek nem is neked szólnak igazán – hanem rólad. Nem várnak választ, mert már ismerik. Olyan kérdés volt ez, mint amit a sírásó tesz fel a gödör szélén: "Készen áll?" – de ő nem néz rád, csak a földet vizsgálja, a lapát szélét, a mozdulatot. Tudja jól, hogy a válasz nem számít.
Nem válaszoltam. Mert mit is lehet mondani valakinek, aki nem kérdez, csak felolvas? Mintha pergamenről olvasná a sorsomat, szép tagoltan, hangsúlyozva, ahogy a jövendőmondók teszik – miközben tudják, hogy semmit sem tudnak, csak azt, amit az álmaik diktálnak. Csak figyeltem a sötétet, ahogyan ő abból születik meg. Mert nem jött – hanem kibomlott belőle. Mint a penész az elfeledett kenyérhéjon. Mint a sóhaj a lezárt kriptából. Nem volt hirtelen, sem drámai. Nem volt zaj, nem volt zörej. Csak egyszer csak ott volt. Mintha mindig is ott lett volna, csak most vetett rá árnyékot a hold.
– Lüktet-e még a neve a szívében? – A rózsára néztem, mint aki tudja, hogy nem virág, hanem szándék. És vér. És veszteség. Mert nem virág volt az ott – nem illat, nem szépség, nem emlék. Inkább gúny. Vagy emlékeztető. Egy penge, amit valaki rózsaszirmokkal burkolt, hátha nem fáj úgy, amikor beléd mélyed. – Megannyi a közös a virágban és a feleségében. Például a nevük. És az, hogy mindketten halottak, úgy ám!
Rose. A hajdísz ott volt az ujjai közt, mint egy penge. Én pedig nem láttam benne semmit, csak visszarántást – egy dühös, torz visszhangot arról az éjszakáról, amikor már csak a vér maradt a nevük után. Elvettem tőle a rózsát. Nem köszönetképp. Nem udvariasan. Inkább úgy, mint aki visszavesz valamit, amit soha, senkinek nem lett volna szabad elvennie. Mint amikor valaki egy sírkőről letépi a virágot, és odadobja a sárba – hát én újra felemeltem. Mert ez az én gyászom. Az én fájdalmam. A virág a tenyeremben már nem is volt virág. Csak egy jelkép. Egy sírszirtbe vésett név. Rose.
– Mit akar tőlem? – hangom határozott, fagyos. A szavak nem remegtek, nem torzultak fájdalommá. Jéghidegek voltak, mint egy sírkő télen. Olyan hang ez, amit az ember csak akkor használ, ha már mindent elveszített, amitől meleg lehetett volna benne bármi is. A rózsa a kezemben még mindig ott volt – ujjaim alatt roppant egy szirom, s valami sötét vörös foltot hagyott a bőrömön. Mint vér. Mint emlék.
– A nevét tudja. A gyászomhoz hozzányúlt, mint egy játékszerhez. És ha ez csak játék, hát figyelmeztetem: én nem vagyok játszótárs. – Léptem egyet felé, csak egyetlen, hangtalan mozdulatot, mint a penge, ami közelebb csúszik a torokhoz. – Szóval. Mit akar tőlem... még élve?

[de nem tesz érte semmit!]

✠✦✠ Bloodlust so sublime ✠✦✠
❧ Wesley Fawcett ❧

18+ mentális betegségek ábrázolása, erőszakos témák, vér, általános Winthrop bs

Ábrándos arccal nézi, ahogyan a kezéből kitépett rózsa tüskéje megszúrja a tenyerét. Érzi, ahogyan a vér sötét lassúsággal lecsorog csuklójáig, bizseregve csiklandozva bőrét. Arcához emeli sérült balját, jobb kezével pedig maszatolni kezdi rajta a vért. Picit azért fáj neki, a fájdalmat azonban régi ismerősként köszönti. Már el is felejtette, milyen nélküle. Ujjai finoman köröznek az apró seben, mintha el tudná törölni azt az apró, szúrós fájdalmat, amit Fawcett okozott, ha elég puhán nyúl hozzá.
Vidításként a vérével egy apró, de mutatós szívet maszatol a tenyerének belső felére. Elkenődik bőrén a vörös nedű; a rózsát elvették tőle, rendesen kiszakították kezéből, így számára már csak egy szirmok nélküli folt maradt fent. A szív, amit rajzol, valójában nem is szabályos. Inkább emlékeztet egy üres magzatburokra. Winthrop mégis úgy festi azt, mint ahogyan egy gyermek az ablakra karácsony idején.
A szavak az orosz tél ígéretét hordozzák magukban, de nem többek annál, amik: ígéretek valami rosszra, valami baljóslatúra, valami fenyegetőre. Őt pedig számtalanszor fenyegették már meg gyarló élete során. Pontosan tudja, melyik az, melyet kellően komolyan vehet, és melyik az, mi nem több, mint indulattól vezérelt, de üres fecsegés. Márpedig Fawcett fecseg. Fecseg a fenyegetésről, fecseg a gyászról, fecseg a bosszúról… de nem tesz érte semmit!
- Én vagyok a tavaszi szellő, mely felébreszt és figyelmeztet a bánat és viharok idejére. Vándor vagyok csupán, ki emlékeztet hajdani dicsőségedre. – gyermeteg mosollyal pillant fel rá, mintha csak egy csínytevésen kapták volna. Aztán kíváncsian lenyalja az ujjáról a vért, amivel az előbb még maszatolt bal tenyerére. Szája szélén halvány, vékony csíkban marad ott a vérből. Nem sok, épp csak annyi, hogy úgy nézzen ki, mintha elkenődött rúzs volna valahogy lecsúszva, mintha rossz helyre kente volna fel. Alig észrevehető, mégis zavarba ejtő. Ahogyan pedig megízleli a sós, fémes, édes ízű vitaét, fejében meg is szólal a régi dallam.
- De hát maga most is játszik. Egy szerepet, mintsem az életével foglalkozna. Díszletek mögé bújik, és úgy tesz, mint aki él. Csendben nézi végig, ahogyan a világ az emlékeikkel együtt elrohad. Elismerem, szép szerep. Kényelmes, tiszta… fájdalmaktól mentes. – áll fel lassan, az előrehaladott őrület csillogásával a szemében.
- De a szerepet nem maga írta, hanem azok, akik elvették a családját. – meg se próbál úgy tenni, mint akit érdekelne az, hogy mennyire illik vadidegenek felé így beszélni. Minek is foglalkozzon emberi normákkal, ha ő már nem is ember? Csak egy hírnök. Egy varjú. Egy vándor, aki emlékeztet arra, ami volt, vagy ami lehet.
Nem foglalkozik többé a másik koncertből ide szűrődő zajokkal. Hasi légzéssel megtelíti tüdejét, hogy tiszteletét hódolja dalával Fawcett családjának elmúlása előtt. Hangja éppoly tiszta, mintha az operaházba váltott volna jegyet egy személyes hallgatósága. A dalrészlet érzelmekkel, de tébollyal vegyítve szól figyelmeztetésül. S hogy miről figyelmeztet? Arra talán hallgatóságának önállóan kell rájönnie.

♫ Ils ne trouveront plus que deuil ♪
♫ Et que misère! Hélas! ♪
♫ Pourquoi me réveiller ♪
♫ Ô souffle du printemps! ♪