Rye

Counting backwards

mood



to: Owen
2005.07.17.

Owen illata és aurája egyből megnyugtatott, a korábbi idegességem elszállt. Mégis mi baj lehetne abból, ha jobban bevonom őt az életembe? Sosem élt vissza a hírnevemmel, a kapcsolataimmal, vagy mással, és nem is bántott. Imádtam a közelségét, a természetességét.
- Köszönöm, édes - mosolyogtam rá melegen. Ezer bókot is kaphat az ember lánya, de ha attól kapja, akitől igazán számít, abba mindig beleremeg a térde. Amint a kert felé haladtunk, észrevettem a lopott mozdulatot, ahogy megtisztította a ruháját. Bizony, a hop-por idegesítő tud lenni, de most valóban nem volt más opció az ide jutásra.
A panorámás üvegajtót laza mozdulattal nyitottam ki, majd zártam be utánunk, hogy aztán a tágas teraszra és az utána elterülő terjedelmes birtokra terelődhessen a tekintetünk.
-  Ez a fűszerültetvény, egyelőre még kertész gondozza, de meglepően rákattantam a kertészkedésre, úgyhogy idővel át akarom venni... az egzotikus kert meg japán mintára készült - pillantottam a különleges virágok, sziklakert és kis tó felé, amin egy tündéri fahíd ívelt át, mögötte három gyönyörű, árnyas nyárfa kapott helyett.
- Innen különben egyenesen le tudunk sétálni a tengerparthoz, nagyon közel van - meséltem boldogan, majd balra intettem.
- Arra tervezek építtetni egy kviddicspályát, jó lenne majd ott játszani a gyerekek... - haraptam el a mondat végét, mert rájöttem, milyen is lehet most ezt neki az én számból hallani.
- Már úgy értem, ha lesznek gyerekeim... Tudod a Roxfortban én kviddicseztem, és... most is jól esne játszani, csak nincs kivel - nevettem fel ironikusan. - Viszont a tengerben szinte mindennap szoktam úszni, a kertben meg jógázni - tettem hozzá, nehogy úgy tűnjön, hogy most itt sajnáltatni akarom magam. Bár egyedül éltem, nagyon jól elvoltam, sosem éreztem magam magányosnak.
A kviddicshez különben mindig ambivalens volt a viszonyom, hiszen a Hall família generációkra visszamenőleg kiváló kviddicsjátékosokkal büszkélkedhetett, borítékolható volt, hogy apám is a felmenők nyomdokaiba lép. Az Appleby Arrows hajtójaként komoly hírnevet szerzett magának, természetes volt, hogy az újságok felkapták a hírt, amikor összejött az A-listás színésznővel, Iris-szal. Én gyerekként mindig rajongtam a kviddicsért, és jó érzékem volt hozzá, számomra sem volt kérdés, hogy versenyszerűen űzzem-e a sportot. Viszont amikor befejeztem a Roxfortot, nem játszottam tovább, addigra már elkezdtem modellkedni, és magába szippantott ez a világ. A döntésemben valószínűleg az is közreműködött, hogy addigra megtudtam, milyen ember is volt az apám, és abbahagytam a bálványozását... Azután már semmiben nem kívántam rá hasonlítani, és ha a kviddicsre gondoltam, a korábbi rajongásomat keserű szájíz váltotta fel. Többek között ezért is nehezteltem Rufusra... úgy éreztem, elrabolta tőlem a sport iránt érzett lelkesedést. A lelkem mélyén abban bíztam, hogy ezt majd egyszer visszanyerhetem, és talán tovább is adhatom a gyerekeimnek.
- Na szóval... mihez lenne kedved? Sétáljunk egyet a parton, vagy mutassam meg a házat? De ha éhes vagy, ehetünk is, kész a vacsora - kérdeztem lelkesen, elvégre annyi minden állt előttünk, és hirtelen azt sem tudtam, hol kezdjük.

Csendben hallgattam Elfeldát, ahogy a kertjéről beszélt, le sem véve róla a szemeimet. A formás ajkak mozgása, ahogy egymás után képezte velük a szavakat – melyek valójában el sem jutottak a tudatomig, így például fogalmam sem volt róla, hogy japán mintára készült a kertje – kitörölt agyamból minden problémát, mindent, mit magammal hoztam a kormos utamon.
Talán ő maga is észrevette, hogy elmerültem szépsége csodálatában, erről árulkodott számomra az apró pír arcán, bár lehet csak képzeltem az egészet. Mégis, mikor egy pillanatnyi hatásszünetet tartott, és felém fordult, kihasználtam az alkalmat és megcsókoltam őt.
- Innen különben egyenesen le tudunk sétálni a tengerparthoz, nagyon közel van – folytatta a körbevezetésemet, amint újfent levegőhöz jutott. - Arra tervezek építtetni egy kviddicspályát, jó lenne majd ott játszani a gyerekek…
Mint mikor a lemezlejátszó tűje hirtelen végigszalad a bakeliten, vagy üvegcsörömpölést hallottam inkább? Magam sem tudom, lehet képzeltem az egészet. Mindenesetre döbbent, sőt ijedt arcvonásaimat túl későn tudtam ráncba szedni ahhoz, hogy titokban tudjam tartani Elfelda előtt azt, mennyire meglepett ezzel az elharapott mondattal.
- Már úgy értem, ha lesznek gyerekeim... Tudod a Roxfortban én kviddicseztem, és... most is jól esne játszani, csak nincs kivel. Viszont a tengerben szinte mindennap szoktam úszni, a kertben meg jógázni…
Újabb mondatok, amelyek túl hamar röppentek tova, anélkül, hogy felszívódhatott volna belőlük némi információ agyam emésztőrendszerében. Habár ezúttal nem a nő szépsége tett süketté e szavakra, sokkal inkább a félelem, amit ekkor éreztem.
Persze semmi meglepő nem volt abban, hogy Elfelda ilyesmire vágyik. Tíz év korkülönbség volt köztünk a javára, és egészen máshol tartottunk az életünkben. Szó sincs arról, hogy én ne akartam volna gyereket. Persze, hogy akartam. Kis srác korom óta vágytam egy rendes, tisztes családra, ami nem is csoda – erre a Miss Greenberrynél tett találkozások egyike alatt döbbentem rá –, hiszen gyerekkorom java részét árvaházban töltöttem, majd nevelőszüleimtől is hamar megszöktem. Keresztapám, bár szerettem őt, sosem volt mintaapa, és a kényszer, amely során magához vett, csak még csonkábbá tette azt a csonkacsaládot, amiben felnőttem. Szóval akartam gyereket, csak még nagyon nem most.
Szabályosan összeugrott a gyomrom, ahogy Elfelda a gyerekeket említette. Mintha azt várta volna el tőlem, hogy most azonnal vegyem őt feleségül, aztán ásó-kapa-nagyharang, jöhetnek a kakis pelusok meg az átvirrasztott éjszakák. Ki tudja, talán ha régebb óta lettünk volna együtt… De nem… Hiszen én még abban sem voltam biztos, hogy ez szerelem lenne.
Hihetetlen erősen vonzódtam a nőhöz, és már Dél-Szudánban is kiderült, hogy tombol köztünk a kémia, amit aztán a téren és időn kívüli kalandunk csak megerősített, így nem csoda, hogy harmadik találkozásunk során már szabályosan letéptük egymásról a ruhákat. De hogy ez szerelem lenne… Nem tudom. Úgy sejtettem, hogy ő maga sem szerelmes belém. Inkább kapaszkodók voltunk mi egymásnak, egy éjjeli menedék, remény, hogy még jobbra fordulhat minden.
- Na szóval... mihez lenne kedved? Sétáljunk egyet a parton, vagy mutassam meg a házat? De ha éhes vagy, ehetünk is, kész a vacsora.
Elfelda szavai hirtelen rángattak vissza a valóságba. Fogalmam sem volt, hogy mihez lenne kedvem. Csupán azt tudtam, hogy biztosan nem vagyok éhes. Nem, ahhoz túl erősen vágott gyomron ez a téma.
- Szívesen megnézném a partot veled. Lassan lemegy a nap, biztosan gyönyörű látvány ilyenkor.
Szavaimban alig volt érezhető a felszín alatt lappangó kétely és ijedtség, amit a nő korábbi mondata, valamint az őrjítően szexi - mégis feltűnően mintafeleségre hajazó – ruhája (amit ekkorra hirtelen egyre aggasztóbbnak találtam) okoztak.
- Nem is tudtam, hogy kviddicseztél – tereltem a szót, csak hogy addig se a gyerekekről, meg a farzsebemben lapuló, otromba cikkről beszéljünk. – Milyen poszton játszottál?
És ekkor valahonnan a mélyből előtolakodott egy régi emlékkép. A kviddicspálya fölött lassan kihunyt az őszi alkony fénye. A Griffendél terelője mellettem térdelt az üres pálya gyepén. A szívem hevesen kalapált…
Igyekeztem nem gondolni Bishopra, legalább most az egyszer nem, amikor Elfeldával lehettem. Hagyj békén – sziszegtem a lánynak, de ő csak pimaszul mosolygott rám, mintha csak azt üzenné: továbbra sem leszek a tiéd, de te sem lehetsz másé. Nem hagyok neked nyugtot, Redway. Nem lehetsz boldog mással…

Counting backwards

mood



to: Owen
2005.07.17.

Nem tehettem róla, muszáj volt egyenesen ránéznem, miután kimondtam azokat a bizonyos szavakat... és a rémület, amit láttam nem is csupán átsuhanni, hanem megtelepedni az arcán... nos, elpusztított. A francba... Owen retteg a gondolattól. Sőt, nem is a gondolattól retteg. Hanem tőlem. Persze mindez érthető, hiszen ha szeretne is egyszer családot, az nagy eséllyel nem most van. Ahogy Morgan sem akart még... sok ez a tíz év korkülönbség. Miért kellett megint mágnesként magamhoz vonzanom ezt a mágikusan baljós, kerek számot? Miért nem gondolkodtam?
Talán mert jól esett... jól esett nem gondolkodni. Jól esett magamba szívni a szeretetet, a vágyat, a biztonságot. Mindezt úgy, hogy számíthattam volna arra, hogy ez az illúzió hamar ellenem fordul. Számítottam is rá különben, csak nem gondoltam, hogy az egész ilyen hamar következik be. Minek kellett kimondanom ezt az ártatlannak tűnő három szótagot?
Most üldöztem el Owent magamtól egyszer, s mindenkorra. Az érzést nem tudtam levetkőzni, a tengerkék íriszek viharos állapotba kerültek, és ugyan megpróbáltam úgy tenni, mintha nem az egész világom omlott volna össze egy másodperccel ezelőtt.
A kérdés, hogy mihez kezdjünk, innentől mintegy pótcselekvés hagyta el a számat. Persze, menjünk, nézzük meg a naplementét... De miért? Hova fut majd ki mindez? Miért tegyem ki a lelkem újra egy férfinak, hogy aztán a következő óvatlan percben páros lábbal ugorjon rá, csak mert nem az vagyok, akinek látni szeretne?
Bár más okból kifolyólag, mint az eredeti terv, - hogy elkápráztassam és egy kis humort vigyek az estébe - most még inkább elégedett voltam a ruhaválasztásommal. Igen, itt az idő, hogy Owen is meglássa a valódi arcomat. A sérült, 33 éves szupermodellt, akit egy egész világ irigyel, csodál, kíván, bálványoz és gyűlöl egyszerre. Azt a valakit, akire annyi nő akar hasonlítani, annyi férfi akar a magáénak tudni, de abban a pillanatban, hogy utóbbi bekövetkezik, ha mindenestül adnám önmagamat annak, aki számomra is fontos... Nos, rémületessé válok. Nem tudom, miért nem fordultam most rögtön szembe vele, hogy elmondjam, mit érzek. Ez nem igaz... pontosan tudom: az önámítás... az a szakadékba csalogató, önmagát barátnak álcázó ellenség tartott vissza. Az önámítás, hogy rosszul láttam, hogy tévedtem. Hogy talán nem tőlem és a vágyaimtól rémült meg, csak rossz napja van... Igen... Lehet, hogy csak rossz napja van... lehet, hogy történt valami... kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, mielőtt még a szakadékba vetettem volna magam az őszinteséggel. Ahogy a part felé indultunk, lazán átkaroltam, és a farmerzsebébe csúsztattam a kezem, majd - remélve, hogy ezzel majd tovább odázom az elkerülhetetlent, és sikerül újra elhinnem, hogy minden rendben - leplezni próbált idegességgel válaszoltam:
- Igen, lehet nem meséltem még, de az apám, Rufus Hall, nagyon híres kviddicsjátékos volt. Az Appleby Arrowsnál játszott. Én meg - ahogy ő is -hajtó voltam, és egész addig játszottam, amíg ki nem jártam a Roxfortot.... Te versenyeztél? - érdeklődtem - kissé erőltetett mosollyal.
- Na és milyen napod volt? Mit cipelsz a zsebedben? - paskoltam rá a zsebében pihenő papírhalomra gyanútlanul.

Elfelda kertjére mintha egy láthatatlan viharfelhő vetett volna éjfekete árnyékot, pedig a valóságban gyönyörű, aranysárga sugarak, a lemenő nap fényei világították meg azt. Érdekes, talán épp együtt alkonyodik a mi kapcsolatunkkal – futott át az agyamon, miközben félszeg pillantást vetettem a nőre.
Ő épp az arcvonásaimat fürkészte, mintha csak kapaszkodót keresne egy kósza izmom rezdülésében, a szám mozgásában, egy pislogásomban, hogy rosszul látta azt, amit. Elszégyelltem magam, amiért ilyen gyávának bizonyultam, amiért akaratomon kívül így megbántottam őt. Ha tudtam volna mindazt, amin keresztülment az elmúlt évek alatt, még jobban gyűlöltem volna magam azért, amiért nem azt érzem, amit kellett volna. De sajnálatból nem adhattam meg Elfeldának azt, amire vágyott. Az nem lett volna fair vele szemben sem. Őt pedig nem kényszeríthettem arra, hogy kevesebbet adjon magából, mert akkor már nem lett volna az a nő, akit szerettem.
Szerettem… Érdekes, hogy ezt mondom, holott magam sem tudom, hogy valóban így van-e. Mindenesetre ott és akkor, látva a kétségbeesett pillantását, a hirtelen kiüresedő szemeket, ahogy egyszerre csak máshogy kezdett el rám nézni, még jobban felkavarta az amúgy is örvénylő érzelmeimet. Vigasztalni, ölelni és csókolni akartam őt, és megvédeni saját magamtól. Mégsem tudtam mozdulni. Valami nem hagyott.
Pótcselekvésként sétáltunk tovább a part irányába, semmiségekről – legalábbis a kapcsolatunkhoz képest annak tűnő dolgokról – beszélgetve. Megtudtam, hogy az apja híres kviddicsjátékos volt, az Appleby Arrows hajtójaként szerepelt az első osztályban. Lelkesnek tűnően bólogattam, holott sosem hallottam még róla, elvégre jóval azelőtt lehetett pályája csúcsán, hogy én egyáltalán csak belecsöppentem volna a varázsvilágba. Mugliszületésűként számos efféle dologról lemaradtam.
- Te versenyeztél? – kérdezte.
- Nem, sajnos akkoriban volt egy kis betegségem, ami megakadályozott benne, hogy aktívan játszhassak.
Valójában csupán pár hónappal ezelőtt sikerült leküzdenem azt a légzészavarral járó, pszichés eredetű problémámat, amely gyerekkorom óta megkeserítette az életemet, a váratlanul rám törő, fulladásos rohamaival. Mindig is szégyelltem és titkoltam a betegségemet, emiatt nagyon kevesen, talán csak a szobatársaim tudtak róla, mint például Morgan – aki, milyen érdekes, éppen Elfelda korábbi nagy szerelme volt.
Végül aztán a Miss Greenberrynél tett látogatások segítettek feloldani ezt a pszichés problémámat, amely testvérem elvesztése óta gyötört. És ugyancsak Miss Greenberry volt az, aki rámutatott, hogy a Bishop iránt érzett leküzdhetetlen szerelmem is talán pont annak tudható be, hogy ő volt az egyetlen, aki bepillanthatott Owen Redway nagy titkába. A mai napig előttem van a halálra vált arca, ahogy kétségbeesetten szorongatja a kezemet, miközben én levegőért kapkodva küzdök a roham ellen. Furcsa dolog a szerelem… És én éppen ezért nem hittem abban a maszlagban, hogy nem magát azt embert szerettem, hanem csak az érzést, hogy valaki meglátott bennem valamit, amit más nem.
- Meg hát, be kell vallanom, nagyon béna voltam.
Nevettem, ő pedig átkarolt, és ezzel egy egész rövid pillanatig minden olyan volt, mint korábban. Aztán a keze váratlanul becsúszott a farzsebembe – és bár ennek a játékos tapogatózásnak máskor felettébb örültem volna és előszeretettel viszonoztam is volna a közeledést – ezúttal egyben beletenyerelt egy újabb kínos témába, amivel a gyerekvállalásos malőr után a legkevésbé sem szerettem volna még előhozakodni.
- Mit cipelsz a zsebedben?
Téglákat – akartam felelni, de elfojtottam a kitörni vágyó mondatot -, amiktől ha nem szabadulok meg időben, lehúznak a tenger fenekére...
Igyekeztem lazának tűnni, és úgy tenni, mintha csak elnémított volna a part hirtelen elém táruló szépsége. Ám nem lehetett sokáig húzni az időt, és süketnek tettetnem magam. Elfelda szemébe néztem.
- Csak egy butaság. Nem is tudom, hogy egyáltalán miért hoztam magammal… - vontam meg a vállam, ám látva, hogy nem sikerült meggyőznöm őt, végül előhúztam az összetekert újságot és a nő felé nyújtottam.
- Még sosem voltam azelőtt címlapon…
A hangom keserű volt.

Counting backwards

mood



to: Owen
2005.07.17.

Eléggé meglepett, amikor Owen elárulta, miért nem lépett pályára a Roxfortban. Úgy láttam, hogy jó fizikummal bírt, és nem észleltem eddig jelét nála semmilyen fájdalomnak, vagy kellemetlenséget okozó tünetnek.
- Betegséged? Elmondod, hogy mi volt? Már túl vagy rajta? - érdeklődtem finoman, persze ha nem akart belemenni, azt is meg tudtam érteni, de örültem volna, ha megosztja velem. Régóta hittem abban, hogy épp a gyengeségeink mutatják meg, kik azok, akik igazán szeretnek. Ezt egy általam nagyra becsült festő, Frida Kahlo fogalmazta meg, és mély békére leltem abban, hogy végsősoron semmit nem kell tennünk azért, hogy szeressenek. Akik tényleg szeretnek, egy olyan szemüvegen keresztül néznek minket, amely olyan jó tulajdonságokkal is felruház akár, amikkel nem rendelkezünk. A gyengeségeinket tehát nem kell eltüntetnünk, megjátszanunk, mert nem ezek dacára, hanem ezekkel együtt szeretnek minket, akik a szívükbe fogadtak. Én is így voltam anyámmal és nővéremmel kapcsolatban. Bármit tehettek, mellettük álltam, védtem a hátukat, és soha nem árultam volna el őket. Azt, hogy Owen béna volna, nem gondoltam egy pillanatig sem, de a poénon lágyan felkacagtam. Többek között ez is egy olyan dolog volt, amit szerintem nagyon lehet szeretni valakiben... az esetlenségét, hirtelenségét, szertelenségét. Nem kell minden mozdulatnak tökéletesen megtervezettnek lennie, hibátlannak. Az számomra végtelenül unalmas.
Az újság láttán egy pillanatra összerezdültem. Előre tudtam mi következik. A hírnév kétélű kard. Egyszerre emel fel és taszít a mélybe. Az, hogy most Owent is zsákmányként kebelezte be az a végtelen kíváncsiság és rosszindulat, ami az emberekben mélyen gyökerezik, és ami miatt az ilyen lapok, mint a Reggeli Próféta és a Szombati Boszorkány még mindig elegendő érdeklődésre tartanak számon... nos... elkeserített.
Régebben felbosszantott, ha a magánéletemről írtak, most már csendes, fájdalmas beletörődéssel vettem tudomásul, hogy az újságírók és az olvasók a magánéletemen kárognak. Lassan átvettem a lapot, és gyorsan átfutottam a cikket, ami szokás szerint ítélkező és ízléstelen volt. Owen megjelenésén öltözködésén, munkáján élcelődtek, anélkül, hogy igazán ismernék. Láthatóan meg sem akarták ismerni, csak egy lepukkant csaposnak akarták beállítani. Mert milyen mulatságos is az, ha Elfelda Hall egy vagyonban és külsőben "alatta álló" férfival kezd. Ezt már annyiszor megkaptam... amikor Oleggel, Nattel, vagy Morgannel voltam... soha senki nem volt elég jó. Nat túl idős volt, (aztán túl meleg), Oleg túl nyers, túl dán, túl alternatív, Morgan túl fiatal, a női kviddicsrajongók bálványának tárgya, ami folyamatosan okot adott arra, hogy a közöttünk lévő vélt vagy valós feszültségeken csámcsogjanak. És most itt van Owen, aki ugyanennek a patikamérleggel gondosan kimért ítélkezésnek vált az áldozatává.
- Vérszívók.... Annyira sajnálom... Kérlek próbáld nem magadra venni - kérleltem lágyan, végig simítva borostás arcán. Most éreztem csak meg, hogy mennyire fog hiányozni ez az ember. Valahogy - bár nagyon más életutunk volt - a tükörképemnek éreztem, Zoe mellett már egy ideje a legjobb barátomnak. És ha most el kell engednem, az fájni fog. Szerettem volna kiélvezni hát ezt a megmaradt időt, bár azt tisztán éreztem, hogy nincs sok hátra, a visszaszámlálás elkezdődött. Ahogy kiértünk a partra, spontán ötlettől vezérelve előhúztam a combomhoz erősített pálcám, az egyik sziklára dobtam az újságot és így szóltam:
- Piroinito.
A lapok békésen, megelégedettséggel kaptak lángra, majd hevesen égni kezdtek, hogy aztán hamun és pár megperzselt papírfecnin kívül ne maradjon más hátra belőlük, csak az elégetett szavak által okozott sebek. A hamut elfújta a szél... és én reménykedve pillantottam Owenre, hátha oldott valamelyest keserű érzésén a rituálé.

- Betegséged? Elmondod, hogy mi volt? Már túl vagy rajta?
Elfelda kérdése a maga őszinte érdeklődésével egyszerre esett jól, és ütött újabb horpadást a lelkemen. Hiszen ez is csak azt bizonyította, hogy alig ismerjük még egymást. Mennyi titok van, amit megoszthatnék vele, mennyi kalandomról mesélhetnék neki. Mindezeken előbb túl kellene esnünk, mintsem közös család tervezgetésébe fogjunk. Úgyis elriasztaná mindaz, amit hallana tőlem.
Vettem egy nagy levegőt. Miért is titkoltam volna előtte?
- Leküzdöttem már, igaz nem egyedül. Szakember segítségére volt szükségem, ugyanis a problémám nem szervi, hanem – mutatóujjammal finoman megérintettem a halántékomat – mentális eredetű volt.
Belenéztem a kék íriszekbe, amik már Dél-Szudán fülledt ivójában is elvarázsoltak.
- Életem java részét úgy éltem le, hogy folyton rettegtem attól, hogy mikor tör rám egy-egy roham. Bár a legtöbbször éjszaka jött, mikor egyedül voltam a gondolataimmal, azért előfordult, hogy napközben is jelentkezett, főként ha túlzottan megerőltettem magam valamivel, például kviddicsezés közben. Olyankor fulladni, remegni kezdtem, mintha a halál fojtogatott volna…
Kitaposott tornacipőm vászonborításán át lassan beszivárogtak a tengerpart homokszemcséi, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem a talaján. Majdnem olyan kellemetlen volt, mint az, amit meséltem.
- Aztán mikor a nevelőapám meghalt, mikor hazatértem a világ körüli utazásomról, úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek. Ajánlottak nekem egy fiatal medimágus hölgyet a Mungóban. Felkerestem őt, aztán pár alkalom… jó pár alkalom után, miután lépésről lépésre végigvettük a gyerekkorom minden egyes történését, minden traumáját… ő végül segített feldolgozni a dolgokat. Vagyis, inkább csak megtanított az elfogadásra. Azt hiszem sosem fogom tudni feldolgozni azt, amik történtek…
Nem beszéltem neki a gyermekotthonról, sem az örökbefogadásról, ahogy nem említettem az öcsém halálát sem, és a szökésemet sem, mely után végül a keresztapámhoz költöztem. De Elfeldának nem is volt szüksége rá, hogy tudja mindezt. Nem néztem rá, de éreztem a keze szorításából, hogy figyel, hogy átérzi a szavaimat, hogy ott van velem a jelenben teljes egészében.
- Amikor találkoztunk a Rolling Stones kőkörnél, már akkor is a múltam ellen küzdöttem. Bár végül nem azt találtam ott, akit kerestem…
Felpillantottam a nőre, és most először láttam a saját szememmel a kettőnk közt feszülő korkülönbséget. A kutató szemei, az értő tekintete, ahogy magába szívta a fájdalmamat, egy érett nőé voltak. Olyané, akit nem érdemeltem meg.
- Ezt még sosem meséltem neked, de a kaland végén, amikor visszatértünk a kőkörhöz, kedvem lett volna már ott derékon ragadni téged és megcsókolni.
Szomorú mosoly jelent meg az arcomon, ahogy a magam módján terelni próbáltam a témát a múltamról. Mégis, ez az amúgy kellemes emlékkép is mellényúlás volt részemről, hiszen ugyancsak fájdalommal töltött el ez is. Túl gyorsan szaladt el az idő, és túl kevés jutott kettőnknek. De már éreztem: nem rabolhatok el még több időt Elfeldától.
Ő közben kikutatta az összetekert magazint a farzsebemben. Bár nem rezdült egyetlen arcizma sem, láttam a kék íriszek mögött átsuhanó homályt, a fájdalmas, csendes beletörődést, ahogy az engem gyalázó cikket olvasta. Mikor a nevelőapám meghalt, én a tévéből tudtam meg mindezt. Utána tele voltak az újságok vele, hogy ki örökli majd a hatalmas Doyle vagyont, és egymás után jelentek meg a spekulációk arról, hogy a nevelőanyámnak köze lehetett-e a halálesethez. Az, ahogy őt bántották azokban a cikkekben, jobban fájt bárminél. Szerettem volna azt hinni, hogy Elfelda is így érez velem kapcsolatban.
- Vérszívók.... Annyira sajnálom... Kérlek próbáld nem magadra venni – simított végig puha tenyerével az arcomon. A borostám sercegve próbált ellenállni a finom ujjak érintésének.
Aztán egyszer csak elhajította az újságot, majd pálcája egy gyors mozdulatával lángra lobbantotta azt. Néztem a felcsapó lángnyelveket, de úgy éreztem, mintha a szívemben rakták volna azt a tüzet.
- Bár minden ilyen könnyen menne… De nem tehetünk úgy Elfelda, mintha nem lenne igazuk. Hiába égetjük el az összes ilyen cikket, attól még nem lesz kevésbé igaz, hogy csak elvesztegeted a drága idődet egy ilyen senki mellett, mint amilyen én vagyok.
Elengedtem a nő kezét. Fájt ránéznem, de már nem voltam kölyök, így egyenesen a szemeibe pillantottam, miközben azzal győzködtem magamat, hogy csak a füsttől könnyezek.
- Nagyon szeretek veled lenni. Egy csodálatos nő vagy. Gyönyörű, okos, vonzó, izgalmas… De én… Én egy senki vagyok. Egy ostoba csapos, aki festegetésből akar megélni. Aki el se végezte az iskolát. Gyerekekről beszélgetünk, de közben nem is tudsz rólam semmit. Nem tudod, hogy pár hónappal ezelőtt majdnem megölt egy ex-Halálfaló valahol Olaszországban, csak mert sárvérű vagyok, és mert emlékeztem rá azokból az időkből, amikor majdnem halálra kínoztak. Nem tudod, hogy korábban napi szinten cserélgettem a partnereimet, hogy totál megbízhatatlan vagyok, és hogy férjes nőkkel is képes vagyok ágyba bújni. Az istenért, hát azt sem tudod rólam, hogy megöltem az öcsémet…
A szavak egymás után dőltek belőlem, én pedig csapongva ugráltam az idősíkok között, egyre inkább rázúdítva Elfeldára a nyomoromat.
- Nem rabolhatom az idődet. Nem akarom megvárni, míg végül belém szeretsz. Nem szerethetsz. Senki sem szeret. Én sem szeretem magamat...

Counting backwards

mood



to: Owen
2005.07.17.
+18 - szexuális utalás

Az, ahogy Owen elmesélte a betegségét, megrázott. Bizony, nagyon keveset tudtam még erről az emberről, ami miatt furcsamód elkezdtem magam szégyellni... Elvégre fél éve voltunk már közelebbi viszonyban, és ez mindeddig nem derült ki... Mi a fenéért nem beszélgettünk ilyesmikről? Talán nem akartuk, hogy a magunkkal hozott csomag, a múltunk beárnyékolja azokat a gondtalan, laza, vidám együttléteket... Akárhogy is, most határozottan úgy éreztem, hogy hibáztunk, hibáztam azzal, hogy nem ismertem meg jobban. Összerezzentem, mikor érzékletesen leírta, hogyan érezte magán a halál fojtogató érintését... és hogy komoly lelki munka kellett ahhoz, hogy túl legyen mindezen. Sok-sok érzés cikázott át rajtam, mire sikerült végre összefoglalnom a gondolatok árját.
- Merlinre... fogalmam sem volt. Nagyon erős vagy, hogy túl tudtál jutni ezen az egészen! Büszke vagyok rád...
Az utolsó három szót már csak halkan mertem kiejteni. Nem akartam leereszkedőnek, vagy sajnálkozónak tűnni, Owen nem ezt érdemelte. Épp az ellenkezőjét kellett kapnia végre, azt, hogy valaki úgy igazán büszke legyen rá, és ezt ki is mutassa... Reméltem, hogy átérzi a szavaim mögött rejlő valódi érzéseket, de sajnos talán ez most kevésnek bizonyult. Túl sok... túl kevés... Sosem tudtam eldönteni, hogy egy kapcsolatban melyik is legyek... Annyira vágytam már arra, hogyha valamit nem tudok megfelelően átadni, alul- vagy túlreagálok, akkor is érezze a másik, hogy mellette vagyok, hogy rám számíthat... hogy én vagyok a nő az életében.
Miért nem érzi ezt soha senki mellettem? Talán tényleg olyan felszínes lennék, ahogy a lapok előszeretettel leírnak? Még az is lehet. Mikor Owen felfedte a Rolling Stones-os 'titkot', pont ugyanaz a szomorú mosoly jelent meg az arcomon, mint az övén.
- Ha tudnád, mennyire megmentettél volna azzal ott és akkor... - nem akartam benne bűntudatot kelteni, amiért akkor nem csattant el az a bizonyos csók. Ez a válasz csak őszintén és fájdalmasan szakadt ki belőlem. Akkor is kellett volna egy megmentő... ahogy most is.
Mindeddig reméltem, hogy Owen többet lát bennem annál, mint amit mások. Bíztam benne. Akartam ezt. Nagyon. Túlságosan is. Ahogy kiszakadt belőle a vallomás, küzdettem magamban ellene.
- Nagyon szeretek veled lenni. Egy csodálatos nő vagy. Gyönyörű, okos, vonzó, izgalmas… De én… Én egy senki vagyok. Egy ostoba csapos, aki festegetésből akar megélni. Aki el se végezte az iskolát. Gyerekekről beszélgetünk, de közben nem is tudsz rólam semmit. Nem tudod, hogy pár hónappal ezelőtt majdnem megölt egy ex-Halálfaló valahol Olaszországban, csak mert sárvérű vagyok, és mert emlékeztem rá azokból az időkből, amikor majdnem halálra kínoztak. Nem tudod, hogy korábban napi szinten cserélgettem a partnereimet, hogy totál megbízhatatlan vagyok, és hogy férjes nőkkel is képes vagyok ágyba bújni. Az istenért, hát azt sem tudod rólam, hogy megöltem az öcsémet…
Akármit is mondott a lapok hamuvá válása után... a felét ebben a pillanatban fel sem bírtam fogni. Mégis muszáj volt küzdenem érte. Ebben a pillanatban nem bírtam elengedni. Kapaszkodnom kellett belé. Közelebb léptem, szorosan magamhoz szorítottam. Mindezt olyan elszántan, hogyha itt helyben el is lökött volna magától, akkor is foggal-körömmel szorítottam volna magamhoz.
- Kérlek adj még időt... Tudom, hogy mindketten érezzük, hogy nem adhatunk meg egymásnak mindent... De... én nem bírlak elengedni. Képtelen vagyok rá. Én...- Itt kellett volna kimondanom azt a bizonyos szót. De képtelen voltam rá. Ennyire nem lehettem önpusztító, hogy annak vallok szerelmet, aki épp elhagyni készül. Ennyire nem gyűlölhettem önmagam. A hangom itt már finoman megremegett, bal szememből dús könnycsepp szántott végig arcomon, nagy eséllyel Owen borostáján végezve. A vállánál fogva finoman megráztam.
- Hogy lehet az, hogy nem szereted magad? Tudod, milyen nehéz olyan embert találni, mint te? Végre újra megbízhattam valakiben... - elhaló hang, egymás után sikló könnycseppek... és kapaszkodás. Makacs kapaszkodás. Ha az kell ahhoz, hogy magam mellett tartsam, én is elmondok mindent... mindent, amit eddig senkinek sem mondtam el. Hogy az anyám hidegvérrel meggyilkolta az apámat, mert bántalmazta. Még akkor is verte, amikor velem terhes volt. Mondjuk ez nem csoda, ha belegondolunk, hogy sosem akart engem.
Hogy egyszer elrabolt egy pszichopata, és majdnem a rabszolganőjeként végzem, ha Morgan nem ment meg. Hogy Dél-Szudánban két férfi közt őrlődtem, de jóval többnek adtam oda a testem, mert meg akartam felelni nekik. Már azt sem értem, miért. Hogy lassan kezdem azt érezni, soha nem lesz gyerekem, és a család iránti vágyam még azt a törékeny szeretetet és biztonságot is folyton elrabolja tőlem, amim épp van... vagyis... volt. De ekkor eszembe jutott, hogy Owen ezt az egészet nem akarta tudni. Nem akart időt adni. Esélyt sem adott, hogy megtudhassa. Váratlanul, fájdalmasan elszakadtam tőle, hátra léptem. Leroskadtam a sziklára. A hamu oly könnyedén szennyezte be vajszín szoknyám, ahogyan ez az ember mondott le rólam.

Köszönöm a játékot! ^^

Elmerültem a nő ölelésében, még egyszer, utoljára. Orromon kövér könnycseppek gördültek végig, melyek Elfelda szőke tincsei között végezték. Hallottam, bár fel nem fogtam már a nő szavait.
- Kérlek adj még időt... Tudom, hogy mindketten érezzük, hogy nem adhatunk meg egymásnak mindent... De... én nem bírlak elengedni. Képtelen vagyok rá. Én…
Fájt minden szava, amelyek végül átverekedték magukat a tudatomig. A helyzet pedig új volt számomra, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Még sosem léptem ki úgy kapcsolatból, hogy szívem szerint maradtam volna benne. Igaz, nem is volt sok kapcsolatom. A futó kalandokban pont az volt a jó, hogy nem kellett búcsúzkodni. Csak becsuktam az ajtót, és többé vissza sem néztem. De Elfelda más volt. Más, mint Lott, aki elől gyáván elfutottam, és más mint Audrey, akit az elválás pillanatában már nem tudtam szerelemből szeretni.
Mélyen beszívtam magamba a szőke fürtök barackos illatát, és hagytam hadd kólintson fejbe még egyszer utoljára az érzés.
- Hogy lehet az, hogy nem szereted magad? Tudod, milyen nehéz olyan embert találni, mint te? Végre újra megbízhattam valakiben..
A finom ujjak, melyek korábban mindig oly szenvedélyesen, mégis gyengéden érintettek, ezúttal a húsomba vágtak. Elfelda kapaszkodott belém, nekem pedig darabokra tört a szívem, amiért képtelen voltam mellette maradni.
Miért kell így fájnia?
Aztán a szorítása egyszer csak megszűnt, én pedig úgy éreztem magamat, mintha légüres térbe kerültem volna. Elfelda olyan váratlanul szakadt el tőlem, és kezdett hátrálni, hogy hirtelen úgy éreztem, most hogy már nem szorít magához, félő, hogy felkap és elsodor magával a szél.
Képtelen voltam nézni őt, ahogy ott ült a sziklán, és képtelen voltam egy perccel is tovább maradni. Eljött az idő, hogy ismét eltűnjek valaki életéből. Olyan voltam, mint egy szellem. Megkísértettem, majd nyomtalanul távoztam, nem hagyva mást magam utam, mint fájdalmat és szenvedést. Talán ezért is éreztem úgy, hogy képtelen vagyok normális társas kapcsolatokra. Nem szerethettem mást, míg meg nem tanultam önmagamat is szeretni. Nem vigyázhattam másra, míg meg nem mentettem saját magamat is. De ehhez még kevés voltam…
- Nagyon sajnálom…
Egy utolsó pillantást vetettem még rá. Ki tudja, talán csak szerettem volna még nagyobb fájdalmat okozni magamnak ezzel. Aztán hirtelen köddé váltam. A nyári alkony első, hűvös fuvallatával együtt távoztam. Belevesztem az apró homokszemcsékbe, amiket odébb görgetett a parton. A tenger sós vizébe. És Elfelda szívébe. Örökre…

* * *

Évekkel később is azzal nyugtattam magam, hogy mindez így volt megírva. Két ember, bármennyire is szereti egymást, bármennyire is érzik jól magukat egymás társaságában, meglehet mégsem egymásnak lettek teremtve. Csak sokkal később igazolódott be, hogy igazam volt. Előbb vagy utóbb, végül mind révbe érünk. Ha szerencsések vagyunk megtaláljuk azt a másik lelket, aki nekünk lett teremtve. Aki mellett nincsenek kérdőjelek, nincsenek kételyek, akitől nem akarunk elfutni, és aki mellett megtanuljuk végre önmagunkat is szeretni.
Az Elfeldával való szakítás után még hosszú út várt rám, és bár akkor és ott remélni sem mertem ilyet, de végül én magam is azon szerencsések közé kerültem, akik megtalálták azt a másik lelket, részük egy hiányzó darabját. A bűntudat pedig, hogy hagytam kihűlni a még fel sem lobbant szerelmünket – akár csak Elfelda főztjét rye-i otthona konyhapultján, melyet végül sosem fogyasztottunk el – pontban aznap múlt el, mikor megtaláltam Őt. Mert bármennyi vargabetűt is leírhatunk, a sorsunk elől nem futhatunk el...

* * *

Köszönöm a játékot!