+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  A Királyság egyéb részei
| | |-+  Roxmorts
| | | |-+  Havas buckák
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Havas buckák  (Megtekintve 2057 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2022. 11. 26. - 09:15:51 »
+2




Kiszabadulnál végre az iskola falai közül? Elhoznád a gyerekedet játszani? Roxmortsban a havas buckák, melyek a falu határában kapnak helyet ismét friss, ropogós hóval várják a látogatókat. Szánkózásra, hógolyózásra, hóember építésre tökéletesen alkalmas és ha átfáznál a mókától, a közelben egy kakaós standnál fel is melegedhetsz. Emma néni, a bibírcsókos asszonyság ugyanis diákbarát árakkal várja az ideérkezőket.
Naplózva

Oliver Smith
Tanár
*****


Bájitaltan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2022. 11. 28. - 12:36:11 »
+1

hó és emberek


la Fay
2003. december 22.


Smith meglehetősen zavarban és kínosan érezte magát. Ritkán volt alkalma igzaán kiélvezni a telet, leginkább jó messziről, a meleg otthonának melegéből gyönyörködött benne, vagy pedig a Roxfort falain belül. Nem volt kimondottan az a játékos alkat, aki lázba jött a havazástól, inkább kellemetlennek tartotta, ha beázott a cipője, vagy havas-vizes lett a haja. Szerette a látványt, az érzését már annál kevésbé. Bírta a hűvöset, a kellemetlen nedvességet meg inkább kerülte, ebben igazán macskás volt. Talán ezért is volt olyan jóban a kismacskájával. Bár abba is több szeretet szorul a víz iránt, mint magába a professzorba, aki nagyjából a fürdéssel ki is merítette az igényeit.
És mégis most fekete ballonkabátba, elegáns szürkésbarna sálba, bőrkesztyűbe bújtatott kézzel igyekezett Florian után. Bőrcsizmájában mély nyomokat hagyott a kora esti hóesésben, mely megállás nélkül hullt rájuk. Súlyos sötétség lappangott a látóhatár mögött, kifejezetten megindító látványt nyújtott, és a havas buckák mögött gyéren fel-fel villantak a kis falu karácsonyi és utcai fényei, mintha elmosódott szentjános bogarak lettek volna a messzeségben.
- Mint ahogy már mondtam, nem vagyok az a játékos fajta, la Fay - dörmögte ismételten a fiú felé Smith professzor, ahogy megálltak végre a menetelés után a hófedte buckák között. Itt-ott még fel lehetett fedezni a diákok által hátrahagyott furcsábbnál furcsább kreálmányokat, hóembereket, hóvárakat, hóunikornisokat, pucér hónőket és még ki tudja miket.
- Ezek után elvárom a megérdemelt forralt boromat - hangsúlyozta ki a férfi, és lehellete lassan kúszott el a hózivatarban, miközben végre az előtte ácsorgó la Fay szemébe tudott nézni. Megköszörülte a torkát, mely kissé reszelős volt a maró hidegtől, de bőre lassan hozzászokott a hőmérséklethez.
- MI a terve most, la Fay? - kérdezte, és közben közelebb hajolva hűvös, lopott csókot lehelt a fiú ajkaira. Kissé már öregnek tartotta magát a havas játékokhoz, így inkább csak a fiú kedvéért merészkedett bele a havas tájba, mely látványra valóba szép volt, az összetaposott havat pedig lassan a friss hópelyhek kiegyengették.
Inkább körbenézett, hogy nem talál-e valamerre egy padot, ahová leülhetne, olyan békés felnőttes szemlélődés céljából, de persze nem tartotta esélyesnek, hogy ez a terve megvalósulhat, elvégre Floriannal semmi se volt kifejezetten békés, ám kellemes annál inkább.
- Ugye a családjával tölti a karácsonyt? - kérdezte hirtelen, ha már közeledtek az ünnepek. Nem várta el, hogy a fiú ne legyen a családjával, és helyette őt válassza, ó, nem. Ő a Roxfortban szándékozott huzamosabb időre maradni, hiszen pár diák szintén az épületben maradt.
Naplózva


Florian le Fay
Griffendél
*


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2022. 11. 30. - 18:45:56 »
+1

hó és emberek
▪ 2003. december 22. ▪

Smith prof


Hát én még sosem voltam ilyen lelkes! Főleg nem Smith professzor társaságában, akivel lefeljebb az volt a közös program, hogy összefutottunk „véletlenül” az írószer boltban vagy az ölében ültem, míg ő olvasott. Néha még horkolt is, ha túl jól érezte magát a testem melegében és elunta könyvet. De most végre valami értelmest is csinálunk. Elmegyünk hóember építeni. Legalábbis nekem ez volt a tervem a hóval fedett buckáknál, amit még Jay is annyit dicsért.
A hajamban összegyűltek a hópelyhek és ahogy hátra fordultam, láttam, hogy Smith sötét tincsei között is ott nyugodott jó néhány darab. Legszívesebben odaléptem volna, hogy az ujjaimmal fésüljem ki őket.
– Mint ahogy már mondtam, nem vagyok az a játékos fajta, la Fay – dörmögte Smith, ahogy lefékeztem két nagyobb bucka között. Nem is értem, mi baja volt. Már nem voltak itt a diákok, hiszen sötétedett és mások is bizonyára szívesebben voltak otthon a melegben. Nem kellett mások előtt lazának mutatkoznia, csak és kizárólag én voltam ott, meg a karácsonyi hangulat.
– Csak bízzon bennem, prof – feleltem és közelebb léptem egy hóból faragott nos… nemiszerhez. Elég viccesen nézett ki, ezért csak elvigyorodtam, sőt a következő pillanatban hangos vihogás tört ki belőlem. Ezek szerint még elég gyerek vagyok, hogy ezt viccesnek találjam. Apám mindig azt mondja, hogy ez ilyen dedós dolog, felnőttként hozzászokik az ember, hogy mindenkinek van ilyenje. Hát én nem szoktam hozzá, bár az adott helyzetben nyilván nem nevetek, sőt inkább tetszik.
– Ezek után elvárom a megérdemelt forralt boromat – Jegyezte meg Smith, majd elém lépett. Így végre meg tudtam nézni magamnak azt a fagyos szempárt. Legszívesebben odabújtam volna hozzá, hogy ne érezzem ezt az eszeveszett hideget. De nem tettem, megvártam, míg a nagy torokköszörülés közepett közelebb hajolt.
– MI a terve most, la Fay? – kérdezte. A pillantásom az ajkaira siklott, ahogy beszélt és ahogy hajolt, én úgy emelkedtem lábujjra, hogy finom bújjak bele a csókba, amit nekem kínál. Ahogy elhúzódott, én is normálisan álltam meg, de kellett egy pillanat, míg az olvadozásból kicsit magamhoz tértem.
– Építsünk hóember… vagy! Csináljunk hóangyalt. Az tetszene magának. – Mondtam lelkesen, megfogtam a kezét, majd húztam magammal a buckák között, egészen hátra. Ott még talán a bódéból sem láthatott meg minket a mugli dalokat éneklő bácsi. Nem, mintha velünk foglalkozott volna, körbe-körbe táncikált, gyaníthatóan azért, mert már éppen eleget ledöntött a borból, amit főzött.
A buckák között egészen elvesztünk.
– Ugye a családjával tölti a karácsonyt? – kérdezte Smith. Kicsit váratlanul ért a kérdése. Én is gondolkodtam rajta, hiszen apám nem egy levelet küldött, mi a tervünk karácsonyra. Alapvetően mindig hazamentünk és a szentestét együtt töltöttük finom ételekkel és olcsó ajándékokkal. Aztán a tévében megbámultuk a legújabb, legsemmitmondóbb karácsonyi filmeket, meg társasoztunk is.
– Hát… igazából magával akartam tölteni. – Magyaráztam kicsit esetlenül. Még mindig nem tudtam, hogyan mondjam el, én már magunkra akarok családként tekinteni… nem sokára elmegyek innen és kellenének közös szokások. De közös helyünk sincs, a Roxfortban meg nyilván nem lehetünk örökre, az otthona meg túl messze van innen.
Jó, talán a Szárnyas Vadkanban egy magamfajta tanulatlan hülye is kap munkát meg szállást, de oda meg nem rángatnám el Smith-t.
– Csak nem igazán a Roxfortban.
Naplózva


Oliver Smith
Tanár
*****


Bájitaltan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2022. 12. 03. - 14:20:40 »
+1

hó és emberek


la Fay
2003. december 22.


A hó tiszta fehérsége szinte szemet gyönyörködtető volt ebben az időben, de természetesen nem volt ideje úgy rendesen mindent a maga kis csendjével és unalmával végignézni. Ó, nem, hiszen egy túlontúl lelkes, izgága szerelmes kamasz loholt előtte, megtörve a hó egyenletes tisztaságát. Smith professzor pedig csak hagyta megát kellemesen sodorni ebben a hűs melegségben, ami éppen átjárta a testét. Sose gondolta volna, hogy bármi más szórakozásban is részt fog venni. Igazából már idősnek tartotta magát ezekhez a dolgokhoz, neki bővel elég volt Macmillan társaságában szivarozni, és beszélgetni, vagy pedig olvasni, és a szavak szépségében gyönyörködni, miközben belélegzi az ölében ücsörgő Florian kellemes illatát.
Örült annak persze, hogy a sötétedés és a hűvösödő idő vissza űzte a diáksereget a meleg falak közzé így jóformán csak kettesben lehettek odakint. Megnyugtató volt ez a tudat, és mégis talán a saját, berögzüt szokásai miatt nem igazán tudott felengedni. Szinte irreális volt azt elképzelnie magáról, hogy hóembert épít vagy éppen leheveredeik hóangyalt csinálni a hóban. Olyan idegen volt ez, mintha azt jelentette volna ki, hogy balettáncos akar lenni. Nem vetette meg egyiket sem, csak éppen ő nem erre lett kitalálva. Szívesen nézte volna el inkább Floriant, ahogy gyermeki ifjúsággal éli meg a havazást, a kamaszok vad szabadságával együtt.
– Csak bízzon bennem, prof - magyarázta a fiú, mire Smith professzor csak mély sóhajt vett.
- Mást se csináltam eddig - mutatott rá a tényre, hogy ha ő nem lett volna, valószínűleg ki se bújt volna a kellemes és kényelmes odújából.
Lenézett a fiúra, aki ugyan annyira be volt lepve a frissen hulló hóval, mint ő maga. Már várta a pillanatot, mikor neveti majd el magát a hóalkotások látványától, és ez nem is késett igazán. Ő csak tanáros kötelezettségtudattal csóválta meg rá a fejét.
- Rendkívül humoros - jegyezte meg kissé száraz nemtetszéssel, és még meg is csóválta a fejét. Mikor is volt már, amikor ő is fiatal volt, szinte nem is emlékezett már rá, milyen volt gyereknek lenni. Bár az ő esetében a gondtalan felnőttkor inkább csak vágyak illúziója volt, egy beteljesületlen álom. Miután kinevette magát Florian inkább egy lágy csókban bújtak össze. Valami öregember is éppen a szán csengőt énekelgette, és szinte fel se eszmélt, már ismét húzták kicsit beljebb a buckák biztonságot adó takarásába.
- Építsünk hóember… vagy! Csináljunk hóangyalt. Az tetszene magának - lelkendezett a fiú. SMith meg csak hümmögöt egyet szinte megadóan.
- Maga csinálhat az még tetszene is, de én nem fürdök meg a hóban - húzta ki magát a professzir gőgös büszkeséggel, és a hatás kedvéért még megigazgatta a kabátját is.
– Hát… igazából magával akartam tölteni. Csak nem igazán a Roxfortban - magyarázta Florian, ami kissé meglepte a férfit. Smith még zavartan meg is köszörülte  atorkát, ahogyan a fiú szépen csillogó barna szemébe nézett. Számára csak eddig kötelezettségekből állt a karácsony, de most már igazán szeretett volna kevesebb kényszeres és álszent ünneplésben részt venni. Aurora se kifejezetten rajongott ezekért a karácsonyi vacsorákért, hogy aztán inkább a politikáról beszélgessenek.
- Na de la Fay. És mégis mit mondana a szüleinek, hogy hol lesz karácsony napján? - tette fel a lényegi kérdést, bár őszintén, rendkívül örült volna ő is a közös csendes ünneplésnek, Floriannal, a Szellős Házban, ahová csak kandallózni kellene.
Naplózva


Florian le Fay
Griffendél
*


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2022. 12. 05. - 12:24:41 »
+1

hó és emberek
▪ 2003. december 22. ▪

Smith prof


Éreztem, ahogy jó pár hópehely megült a tincseimen. De nem érdekelt. Imádtam ezt, annak ellenére is, hogy nem volt pénzem egy puha, meleg sapkát vásárolni, ami védi a füleimet. Helyette a sálamat húztam fel addig, hogy a szám alatti keskeny vonalig melegítsen fel. Megborzongtam kicsit ugyan, de nem zavart. Szerettem a telet, a havat, a hógolyózást... a bohóckodást. Talán ezért is szakadt ki belőlem a röhögés a hó-"szafaládé" láttán.
- Rendkívül humoros- jegyezte meg a prof komoran, miközben én majdnem megfulladtam a vihogástól. A hasam egyenesen fájt tőle, de megpróbáltam moderálni a remegő arcizmaimat annyira, hogy a vigyorgás mosollyá szelidüljön.
- A magáé sokkal szebb... - bújtam oda egy pillanatra a karjához a rögtönzött bók erejéig. Nem hinném, hogy Smith-t zavarba lehetne hozni, de azért én megpróbálkoztam vele. Mondjuk az a csók és kellemes összebújás nem arról árulkodott, hogy bármilyen hatást is kiváltottam volna belőle. Hozzá simultam, éreztem, milyen erőteljesen kalapál a szíve, én pedig egy pillanatra sem akartam elhúzódni tőle.  A világ zajai már régen a figyelmemen kívül volt... itt megtehettem, hiszen minden hang nagyon távolról érkezett.
Aztán, ahogy elhúzódtam, próbáltam olyan játékokat kitalálni, amiket még akár élvezhetne is. Hóangyalka. Az olyan Smith-es... meg elegáns és kevésbé mocskolós, mint mondjuk szenet dugozni a hóember pocijára.
- Maga csinálhat az még tetszene is, de én nem fürdök meg a hóban - ellenkezett persze. Na igen, részemről én akkor is bele akartam rángatni a hóba, ha tetszik neki, ha nem. Csak odabújtam hozzá még egy kicsit, hogy élvezzük együtt a hóesést, na meg megbeszéljük a karácsonyi terveket.
- Na de la Fay. És mégis mit mondana a szüleinek, hogy hol lesz karácsony napján?
Hát igen, ez volt a gond. Bár már nagykorú voltam, de a szüleimnek tudniuk kellett arról, hogy pontosan hol is vagyok... mármint nyilván elvárták volna, hogy kísérjem haza Henriette-et és Henryt, amihez semmi kedvem nem volt. Szóval magukra maradtak a hazafelé úton, ha Smith-szel nem is lehetek kettesben, legalább a kastélyban hadd csodáljam őt.
- Hát... Jaynél? - kérdeztem bizonytalanul. Nem hittem persze, hogy Jay hazamenne, mert mégis miért akarná otthon tölteni a savanyú szüleivel a karácsonyt? - Vagy itt, a suliban. Nem kell mindenről tudniuk. - Sóhajtottam fel, majd hirtelen ötlettől vezérelve neki rohantam, hogy ledöntsem a hóba. Ha sikerült fölé másztam és megszagoltam a nyakát. Kicsit még havat is lapátoltam a nyakához, majd felülve rajta, lenéztem a kék szemeibe. Látnia akartam a reakciót.
- Most nagyon jóképű, prof... - suttogtam az ajkaira boldogan.
Naplózva


Alec Fleming
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2022. 12. 05. - 19:09:54 »
0

JÉGVIRÁG
to; Theresa



2003. december 19.

Az első hó leesett, én pedig már is ott ácsingóztam a Griffendél torony legnagyobb ablakában, hogy megnézzem a lehulló fehér darát. Mindig is rajongtam a hóesésért. Anya szerint azért, mert télen születtem. A hideget jobban viseltem, mint a tikkasztó nyarakat és ebből kifolyólag valahogy megragadtam a fantáziám a skandináv életmód. Rengetegszer kértem a szüleimet, hogy telet töltsük Lapföldön vagy éppen Izlandon, de a Spitzbergákra is szívesen ellátogattam volna. A válasz persze mindig az volt, nincs nekünk annyi pénzünk és apád állapota. Ha ezt a megjegyzést apám elcsípte, jött a veszekedés. Nem gondolt az új életére állapotként, erős volt, igazi falkavezér.
Akárhányszor eszembe jutottak az otthoni körülmények, összeszorult a torkom, most viszont próbáltam ezt félretenni. Nora unszolására kizárólag a télre és a szórakozásra koncentráltam, így alig volt feltűnő, ahogy megremegett a kezem és kézbe vettem a korcsolyákat. Nora volt az egyetlen lánybarátom és bár sokszor összeboronáltak vele az iskolai pletykabajnokok, határozottan kijelenthettem, egyetlen ujjal sem értem hozzá. Joe ezt bizonyára elég rosszul viselte, mert állandóan arról faggatott „mikor döntöm meg végre Nareket.” Még most is, ahogy elindultam kifelé a toronyból rákérdezett vele lesz-e randim.
- Nem randizok. – Feleltem vigyorogva és hátrasimítottam a hajamat, mintha csak átverném. Kis egoval bele is pillantottam a tükörbe, hogy ellenőrizzem elég jól nézek-e ki. Valójában csak Joe agyát húztam tovább. Szerettem, ha akad olyan helyzet, amiben én kerülök felülre, hiszen alapvetően csak a hülye barátjának tartott mindenki. Én nem voltam annyira nagymenő, mint ő.
- Ne izgulj már annyira a témára, csak korcsolyázni megyek. Kell egy kis testmozgás.
Nem hittem, hogy a szavaim megnyugtatják. Másról volt szó amúgy is, amit a legtöbb fiú buzisnak titulált volna, én azonban imádtam. Nora Narekkel is csak azért barátkoztam össze, mert együtt jártunk táncórákra a Roxmortsban tölthető hétvégéken. Volt egy kis stúdió Old Brooks-ban, ahol egy kiöregedett balerina és egy-két híresség órákat tartottak egészen kezdőknek. Szerettem a komolyzenét, szerettem mozogni rá és kicsit azt reméltem, hogy a korcsolya majd visszaidézi azt az érzést.
A vállamra akasztottam a korcsolyákat, aztán elindultam lefelé a faluba. A talpam alatt ropogott az este frissen lehullott hó. Még kirándulni is szívesen felmentem volna a hegyekbe, de talán majd akkor, ha Joe is kidugja az orrát a hidegbe. Vele amúgy is szívesebben csináltam ilyesmit. Az volt a kemény oldalam.
Gyorsan elértem a havas buckákhoz, mert senki sem állított meg. Aztán meg is pillantottam a kicsi jégpályát, amin maroknyi diák csúszott és botladozott. Leültem hát a padra, hogy elkezdjem átváltani a cipőmet a korcsolyára.
Naplózva


Theresa McCarthy
Griffendél
*


~ Furkász Firkász ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2022. 12. 05. - 20:31:14 »
0

Jingle bells, jingle bells



2003. december 19.
To: Alec Fleming

Itt a tél, itt van a lehetőség egy jó kis téli mozgásra. A Havas buckák mindig jó szórakozási lehetőséget nyújtottak a roxforti diákoknak, és most, hogy korcsolyapálya is van, rögtön kedvet is kaptam leruccanni.
Sajnos senki nem akart jönni velem, valakinek túl hideg volt, valakinek tanulnia kellett, Így maradt az, hogy felkaptam a korcsolyámat, és egyedül indultam el.
Talán a korcsolyázás volt az egyetlen sportos elfoglaltság, amit tényleg szerettem csinálni, és jó is voltam benne. Még az egyszerűbb ugrások is mentek, meg a hátrafelé korcsolyázás, ami egyeseknek elképzelhetetlen lett volna. Szóval ügyesnek vallottam magam, és minden évben jópárszor kihasználtam a lehetőséget, ha befagyott a tó, vagy volt korcsolyapálya.
Attól pedig nem tartottam, hogy egyedül kell majd köröznöm, mindig voltak olyan elvetemült diákok, akik a tanulás helyett inkább a csúszkálást választották.
Melegen öltöztem, nyakamba kötöttem a meleg Griffendéles sálamat, dupla pulcsit vettem, és még egy sapkát is a fejembe nyomtam, így indultam Roxmorts felé. Még jó, hogy volt egy szabadon eltölthető délutánunk.
Amikor leértem, egész nagy volt a nyüzsgés, de a legtöbben forró csokit vagy teát ittak, beszélgettek, és csak néhányan voltak a korcsolyapályán.
Lehuppantam az egyik padra, és igyekeztem minél gyorsabban átváltani a cipőmet a korcsolyára, mert elég hűvös volt. Lepakoltam a cuccomat, felpattantam, és néhány pillanat múlva már a jégen voltam. Köröztem, bemelegedtem, de egyelőre nem terveztem trükköket bemutatni.
Inkább azon gondolkodtam, hogy az az egy előnye volt a téli szünetnek, hogy szabadon mászkálhattam mindenfelé. Megbeszéltük a lányokkal, hogy egy nap találkozunk Londonban, és korcsolyázunk egyet. Meg, hogy majd bandázunk az Abszol úton. Nyáron mindig a családjukkal voltak, de karácsony környékén valahogy érezték, hogy szükségem van rájuk. Semmi kedvem nem volt otthon ücsörögni a családdal, inkább a vidéket jártam, meg Londonban tanyáztam - még ha elég messze is laktunk, de a Hopp-hálózat a segítségemre volt.
A lényeg, hogy most vártam a szünetet. Annyira a gondolataimba mélyedve köröztem, hogy észre sem vettem, hogy előttem valami fennforgás van. Mire észbe kaptam, az utolsó utáni pillanatban tudtam kikerülni az eseményt. De jött a jég széle és nem tudtam mást csinálni, csak kiugrani, és belekapaszkodni egy srácba, aki a jég szélén készülődött.
Nem akartam elesni, így nem tudtam mást tenni, mint elkapni a vállát.
-Bocsi, bocsi, bocsi. - motyogtam, és akkor tudtam megnézni, kibe is csimpaszkodtam bele. Alec Fleming volt, egy másik Griffendéles srác. Látásból ismertem a klubhelyiségből, de nem igazán beszélgettünk eddig. De a társaságuk eléggé feltűnő jelenség volt, így el tudtam helyezni a srácot.
-Mi történt itt? - kérdeztem, ahogy az előttünk fetrengő két-három gyerekre néztem. Biztos összeütköztek, elestek, és mi is majdnem belekerültünk a kupacba.
Naplózva

Oliver Smith
Tanár
*****


Bájitaltan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2022. 12. 06. - 08:53:42 »
+1

hó és emberek


la Fay
2003. december 22.


- A magáé sokkal szebb... - magyarázta Florian a professzornak, miközben persze láthatóan nehezére esett magát moderálnia, de próbálkozott, Smith professzor pedig türelmesen várt, bár rendkívül élvezte a vigyorgó, kacarászó Floriant elnézni ezen a napon, mintha valahogy a világ dolgai kevéssé nyomasztanák az ő vállát. Vajon hová tűnt blőle az az önfeledt ifjú kor, ami mindenre olyan őszintén rácsodálkozott? gondolta magában a professzor és azt kívánta, hogy a Fiú maradjon meg ilyen szertelennek és felszabadultnak, később is. Szerette benne ezt, habár sose mondta ki neki nyíltan. 
Csak elégedetten morgott a bókra, és bár nem jött tőle lányos zavarba, de kifejezetten jól esett neki eme dícséret, ami suta volt, sután őszinte. Beburkolóztak hát a zavarba ejtően kellemes csókba, ha látta volna valaki őket, biztosan el is pirult volna a szenvedélyes mégis oly gyöngéd látványuktól. Tökéletesen beleillettek ebbe a havazós téli tájba, mintha csak valami romantikus regény hősei lettek volna.
Szívesebben lett volna a professzor így akár egész este, kellemesen csókolózva, összebújva, ölelkezve, nem pedig a hóban fetrengő fókaként holmi angyalkákat gyártani. Cseppet se volt a hó érintésért oda, de sejtette, hogy ha a fiún múlik, akkor amúgy sem fogja megúszni ezt szárazon. Ha úgy vesszük akár nadrágilag se, bár ez a gndolat cseppet sem volt illendő, még szerencse, hogy senki se látott teljesen bele a szigorú arcán túli gondolataiba.
A karácsonyi tervek sokkal-sokkal fontosabbak voltak, hiszen nem akarta elvenni a fiútól a családi ünneplést sem. Ő igazán képes volt áldozatkész lenni, hiszen a család volt elvégre mindennél fontosabb. Ebben nőtt fel, ilyen neveltetésben volt része, és habár a fiúból kinézte, hogy a szerelemtől fűtve ezek jelenleg nem voltak fontosak, nem akarta a lehetőséget sem elvenni tőle.
- Hát... Jaynél? - Erre persze még a professzor szemöldöke is a magasba szaladt. Az a fiú nem volt az a hazautazós fajta, a tavalyi téli szünetet is az iskolában töltötte. Olyan furcsa kétes szülőkkel nem is csoda. A Hansel család nem egyszer keltett szorongást a többi aranyvérű családban, azzal a házaspárral látszott, hogy nem volt minden rendben. - Vagy itt, a suliban. Nem kell mindenről tudniuk.
- Magának elég lenne, ha velem lenne itt az iskolában? - vonta fel a szemöldökét Smith professzor, de aztán a következő pillanatban feldöntötték a lábáról, és elterült a hóban. Ne volt egy nádszál alkat, de mindez váratlanul érte így engedett a gravitáció vonzásának. Kissé megrovón méregette a felé került Floriant. Hó is került ám a nyakába, nem úszta meg, ha macska lett volna látványosan felborzolódott volna a bundája, e helyett csak mérges, kissé szúrós és méltatlan tekintettel nézte a rajta ücsörgő fiút..
- La Fay maga most nagy bajban van - mormogta kissé morcosan, de aztán megcsókolták, így a további brummogást elnyelte a csók.
- Most nagyon jóképű, prof... - szólott hozzá Florian, mire Smith professzor felvonta a szemöldökét, majd átkarolta a fiút és úgy fordult, hogy most ő kerüljön fölé, és még havat is ugyan csak kapott ráadásnak a nyakába Florian is, úgy nézett a szemébe.
- Magának is jól áll a hó - jegyezte meg, és még komoran biccentett is hozzá, majd ő folytatta az előbbi félbemardt csókot.
Naplózva


Alec Fleming
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2022. 12. 07. - 20:52:52 »
0

JÉGVIRÁG
to; Theresa



2003. december 19.

A jégnek volt egyfajta hűvös, téli illata, amit erősebben éreztem, ahogy lehajoltam a bakancsom fűzőjét kikötni. Egyszerűen öltöztem fel, mert a korcsolyázáshoz nem kell ing meg öltönynadrág. Kényelmesebb volt a fekete farmeremben és a fekete garbómban, amire a szürke gyapjúkabátot vettem. Elképzeltem, ahogy anyám az ajtóban perlekedik, miért nem öltöztem fel rendesen. Sapkát adott volna rám és bizonyosan a legvastagabb sállal tekerte volna körbe a nyakamat. Hála az égnek nem volt a közelemben, hogy elrontsa a külsőmet.
Joe mellett tapadt rám némi hiúság. Szerettem a hajamat, talán az volt a legjobb rajtam, ezért nem akartam sapkával a fejemhez lapítani. Korcsolyázás közben a szél is belekaphatott, így a pályán tartózkodók gyönyörködhettek benne. Joe már annyi lánnyal járt, ráadásul annyiaknak tetszett is, én pedig őt akartam utánozni. Nem tudtam volna megmagyarázni miért, hiszen nem volt kiszemeltem és magamtól még nem is érdekelt annyira a dolog. A megfelelő ember hiányozhatott.
Még a lábamon volt a bakancs, amikor két-hár kisebb fiú, meg talán egy lány is, összeütköztek. Mindegyik felborult és össze-vissza csúszkáltak a jégen, próbálva felkelni róla. Nem sikerült. Közelebb léptem, szinte gondolkodás nélkül, hogy legalább az egyiket felszedjem, de megfeledkeztem a korcsolyáról. A bakancs talpa bár elég erősnek bizonyult a hóban, de a jégen azért megcsúszott. Majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, aztán valaki egyenesen nekem jött, éppen a vállamat kapta el, én pedig belekapaszkodtam a karjába.
A hang alapján, kisvártatva beazonosítottam, hogy egy lányról lehet szó. A motyogás kicsit esetlen volt, de rápillantottam. Ismerős volt, de hiába találkozott a pillantásunk, fogalmam sem volt, mi lehet a neve. Csak abban voltam biztos, hogy a klubhelyiségben láttam már.
- Sem… vá-ááá… – Kezdtem, majd ahogy elveszítettem az egyensúlyom, még a szavaim is elakadtak. A karjába kapaszkodva léptem egyet hátra, hogy a bakancsom inkább még a havas részen legyen. - Bocs, még nem volt időm cipőt váltani.
Elengedtem végül, ha sikerült megállnia a lábán.
- Összeütközhettek, asszem… – vontam vállat, majd addig hátráltam, míg vissza nem ültem a padra. - Mindjárt jövök srácok, csak korcsolyát veszek.
Már hajoltam is le, hogy gyorsan kikössem a bakancsom fűzőjét. A lábam gyorsan landolt a korcsolyában és már léptem is át a havas részen, hogy jégről kicsit biztosabban szedjem fel a srácokat.
- Van kedved segíteni? – kérdeztem a lányt. A nevét inkább nem mondtam ki. Mennyire ciki, hogy nem tudom a saját háztársam nevét? Azt sem tartottam kizártnak, hogy esetleg a háztársam lenne. Ha igent mondott, ha nemet, én lehajoltam és a két fiút egyszerre átkarolva talpra állítottam. - Finoman fékezzetek, mikor láttok valakit magatok előtt. Így. – Mondtam és lemutattam a lábamra, hogyan fordítsák, ha meg akarnak esetleg állni.
Naplózva


Florian le Fay
Griffendél
*


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2022. 12. 08. - 18:21:55 »
+1

hó és emberek
▪ 2003. december 22. ▪

Smith prof


Már ott volt a lelki szemeim előtt, ahogy Smith hóban fetrengő fókamódjára gyártja a hóangyalokat. Én szépnek találtam volna a jelentet, ám ő annyira elzárkózott, mintha a legrosszabb dolgot mondtam volna a világon. Mégis mi lehet rossz az ilyesmiben? Hó, szép, fehér, makulátlan, amit amúgy alapvetően szeret… erre nem jó neki az égvilágon semmi sem.
Valójában örültem is, hogy egy kicsit elterelődött a szó a karácsonyi ünneplésre. Addig is ki tudtam gondolni, milyen szörnyűséget tegyek vele a hóban. Legszívesebben csak ledöntöttem volna a lábáról, hogy agyon csókoljam. Ez a rossz az iskolában. Még a feszültséget sem lehet rendesen levezetni.
– Magának elég lenne, ha velem lenne itt az iskolában? – kérdezett vissza Smith, amikor kifejtettem, én hogyan képzelném el a karácsonyt. Bárminek örültem volna, ami a legközelebb áll a kettesben levéshez… és amúgy az iskola biztonságos terep lett volna. Mármint, ha a Szellős Házba mentünk volna biztosan azt akarja, hogy én főzzek és akkor katasztrófa lenne a karácsony. Életemben semmit sem főztem és biztos voltam benne, hogy nem is menne. A bájitalokkal is csak bajlódok, nincs hozzá semmi érzékem.
– Én csak magával akarok lenni… – válaszoltam csendesen. Nem volt különösebben érdekes a helyszín. Ezt Smith is tudta. Csak egy ajtó kellett, amit magunkra tudunk zárni és boldog voltam vele.
A romantikus pillanat persze gyorsan véget ért. Ahogy a buckák kellemesen takartak, neki estem Smith-nek, lenyomtam a földre, hogy aztán kellemes adag kis havat dugjak a kabátja alá. Más persze már itt sipákolna, hogy egy tanárral ezt nem lehet… de nekem ő nem csak az volt. A pasim is volt. A pasim. Te jó ég, milyen furcsa ez! Smith a pasim. Ettől hirtelen egy kicsit megmerevedtem a mozdulatban, így elkaptam a szúrós tekintetét, amivel rám meredt.
– La Fay maga most nagy bajban van – közölte morcosan, de aztán lehajoltam. Az ajkaim rásimultak az övére. Hosszan csókoltam, kissé talán szenvedélyesebben, mint máskor. Élveztem, hogy ebben a nagy hidegben a forróságot a kettőnk teste szolgáltatta.
Egész egyszerűen kívántam, ahogy ott láttam a hóban. Most annyira természetes volt, és valahogy ez a pillanat jobban a miénk volt a többinél. Nem tudtam persze, hogy ő is érzi-e, vagy hasonlók.
Hirtelen ért a visszatámadás. Nem voltam felkészülve, ezért könnyen le tudott nyomni a hóba. A nyakamra érkező hideg meg sem lepett, de aztán megint találkozott a pillantásunk, én pedig ellentámadás helyett leblokkolva figyeltem a hideg kék szemeket.
– Magának is jól áll a hó – jegyezte meg. Most ő csókolt elsőnek, de ugyanúgy elmélyültem benne, mint korábban. Annyira veszélyes volt ez idekint, még sem húzódtam el, csak akkor toltam el picit magamtól, mikor már úgy éreztem, muszáj lesz levegőt kapnom.
– Ezért akarom együtt tölteni a karácsonyt… mert most ez tesz boldoggá… – leheltem felé a szavakat és végig simítottam a hüvelykujjammal az ajkain. Korábban sokat veszekedtünk, de a szálak valahogy kisimultak és még a sértettségemet is le tudtam nyelni, amiért nem akart elvenni engem. Megértettem, talán nem is nekünk való ez az egész.
– Menjünk a Szellős Házba? Mit szeretne? A szüleim pedig csak bízza rám… – dünnyögtem, kicsit még alélt voltam a korábbi csókoktól. A testem egészen lüktetett alatta.
Naplózva


Theresa McCarthy
Griffendél
*


~ Furkász Firkász ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2022. 12. 08. - 20:25:22 »
0

Jingle bells, jingle bells



2003. december 19.
To: Alec Fleming

Ahogy elkaptam a srác vállát, észre sem vettem, hogy ő sem áll túl stabilan. Először azt hittem, szimplán kiborítottam az egyensúlyából, de végül kiderült, hogy még korcsolya sincs a lábán. Mondjuk kori nélkül a jégen tényleg nem volt túl biztonságos.
Gyorsan meg is magyarázta, hogy egyszerűen még ideje nem volt felvenni a korcsolyát, inkább a segítségünkre sietett. Közben én az egy kupacban heverő gyerekeket néztem, és próbáltam kitalálni, hogyan tudok a legkönnyebben segíteni nekik úgy, hogy egyikőjük ujját sem vágom le a korcsolyám élével.
Aztán megérkezett a griffendéles srác mellém.
-Van kedved segíteni? - kérdezte, én meg bólintottam.
-Szedjük szét őket.
Ketten már többet értünk. Kibogoztuk a kis kupac embert, akik előttünk feküdtek, és egyesével mindenki talpra állítottunk.
- Finoman fékezzetek, mikor láttok valakit magatok előtt. Így. - magyarázta nekik a fiú, én meg támogató bólogatásokkal kísértem mondandóját.
-Vigyázzatok magatokra és a többiekre. - engedtem én is útjukra a többieket, akik pár évvel fiatalabbak lehettek nálunk. Persze nem nagyon hallgattak ránk, elhúztak, amint befejeztük a segítségnyújtást, és néhány perc múlva már újra egymás hegyén-hátán feküdtek, valahol máshol, valaki más örömére.
-Azt hiszem, feleslegesen jártattuk a szánkat. - sóhajtottam fel. - Azért köszi, hogy beléd kapaszkodhattam. Szeretek korcsolyázni, de elesni azt nagyon nem. - nevettem.
Megvártam, mit válaszol a srác, közben pedig a nevén gondolkoztam. Ismertük egymást, hiszen minden griffendéles ismeri legalább látásból a másikat, de annyira nem tudtam hova tenni. Úgy emlékeztem, hogy abban a bandában volt legtöbbször, akik mindig olyan feltűnőek voltak a klubhelyiségben, de akármennyire erőlködtem, nem jutott eszembe a neve.
-Van kedved körözni egy kicsit? Legalább vigyázunk egymásra, ha netán újra összefutnánk a kicsi a rakás bandával.
Reméltem, hogy nem egy elmélkedős, magában korcsolyázós délutánt tervezett, mert akkor nagyon belerondítottam volna a tervébe.
Naplózva

Oliver Smith
Tanár
*****


Bájitaltan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2022. 12. 10. - 12:32:17 »
+1

hó és emberek


la Fay
2003. december 22.


A professzor merev ember volt, talán ez akkor látszott meg rajta leginkább, amikor éppen el kellett volna magát engednie. Akkor sokkal inkább még jobban ragaszkodott a merevséghez, mintha attól tartott volna, valami szörnyű dolog fog vele történni. pedig már régen nincs abban a korban, amikor csak úgy leszidják az ember a szülei, ha valami bolondságot csinált, na meg persze már volt hangja is, hogy ellenkezzen velük. Ezért is sikerülhetett végül a válást elindítania, Aurora és saját maga legnagyobb örömére. Smith professzor nem volt játékos kedvében annyira, mint Florian, a hó helyett is inkább az foglalta le felnőttes gondolatait, hogy hol tölthetnék együtt a karácsonyt, ha már Florian se szeretett volna mással lenni, csak vele. Abban kételkedett, hogy büntető feladat miatt nem ereszti haza a családjához, akkor bizony nem lesz népszerű odahaza. Meg végül is egyik diákjával se tett volna ilyen rettenetes dolgot.
- Én is magával - válaszolta Smith professzorra jellemző határozott hangon, miközben lassan elbújtak a buckák kellemes, hófehér rejtekében. Olyan volt, mintha minden egy kis menedékként szolgált volna számukra. Smith professzor a hideg ellenére is forróságot érzett, főleg Florian közelében. Igazából elég nagy hatáss volt rá a fiú közelsége, a szíve hevesebben dobogott tőle, akárhányszor csak meglátta, és ez nagy szó egy olyam ember részéről, aki eddig csak a saját állataitól lágyult el valamennyire. Na meg a golymókjától, aki ki tudja merre járt, ha járt egyáltalán, vagy élt-e még. Néha még eszébe jutott, hátha szabadon volt, hátha volt sok-sok pici golymókja, de sokáig nem időzött el keserű gyerekkorának bús emlékein, inkább csak a jelenre koncentrált. A jelenre, melyet kitöltöttek a Floriannal eltöltött szép napok, pillanatok. Milyen szentimentális a professzor valójában.
A hóban elterült, és érezte, ahogy a ruhája kezdett átnedvesedni, de valahogy inkább fűtötte valami féle belső tűz, ami midnig eluralkodott rajta, akárhányszor Florianra nézett, és most a fiú zavarbaejtően közel volt hozzá, ruhán keresztül is érezte a testükből áradó forróságot, és a csók csak tetézte ezt. Nem tudott nem reagálni ezekre, a testében is érezte a változást. Kevés szabadságuk volt, igazából, bújkáltak, mintha valami bűnös dologban lett volna részük. Ő is vágyott már egy kicsit több szabadságra, meg arra, hogy Florian jövője ne legyen veszélyben mellette. Tényleg jót tenne nekik egy közös karácsony, és ha már sosem lehetett önző egész életében, most egy kicsit igazán lehetne, nem?
A hú a bőrén, amit Floriantól kapott borzogatóan hűvösen hatott rá, érezte, ahogy kirázza a libabőr is a furcsán forró testét, ami viszont ellentámadást indított el benne. Ki tudja, talán még saját magát is meglepte ezzel a már-már játékos bosszúval, ahogy visszatámadt a hosszúnak tűnő heves csók után. Még talán egy kis győzdelemes, büszke mosoly is bujkált alig észrevehetően a komor vonásai alatt, majd ismét hosszú, érzelmes csókban forrtak össze.
– Ezért akarom együtt tölteni a karácsonyt… mert most ez tesz boldoggá… – válaszolta végül Florian ahogy kicsit elhúzódtak egymástól, és ahogy az ujjaival végigsimított a professzor ajkán az még tovább fokozta a benne bujkáló kellemes borzongató érzést. Ha jobb idő lett volna, már egészen biztosan összeforrt volna a testük.
– Menjünk a Szellős Házba? Mit szeretne? A szüleim pedig csak bízza rám… – magyarázta Florian, mire ő csak hümmögve gondolkodni kezdett. Más menedék nem volt, csak a Szellős ház, otthonos volt, kellemes, békés, háboríthatatlan, és teljesen az övék lett volna. Kezével kissé odasimított Florian lába közé majd a szemébe nézett.
- A szellős ház tökéletes hely télre - dörmögte és még bólogatott is hozzá. - Ha jól viselkedik akkor eljöhet oda velem - dünnyögte és visszahajolt egy kellemesen hosszú simulós csókra.
Naplózva


Alec Fleming
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2022. 12. 14. - 11:12:07 »
0

JÉGVIRÁG
to; Theresa



2003. december 19.

Szerettem a korcsolyázást, kicsit olyan volt, mint a tánc. Volt benne egyensúly, meg ritmika, ami segített talpon maradni. Azonban a hőst játszani nem volt az én szerepem, legfeljebb Joe előtt akartam menőbbnek tűnni, mint máskor. Nem volt itt, ahogy más sem, akinek különösebben imponálni akartam volna, de az összegabalyodott srácok a tulajdon kisöcséimre emlékeztettek. Ők is hasonlóan bénák voltak a jégen, bár Caspian szórakozásból neki ment másoknak, hogy ledöntse a lábukról. Faragatlan volt és rossz.
– Na és akkor most maradjatok is talpon – mondtam megengedve egy vigyort. Végre sikerült őket felállítani a griffendéles, de ismeretlen nevű lány segítségével. Lopva rá-rá néztem, hátha a beszéde és a mozdulatai alapján sikerült majd beazonosítanom, de nem. Biztos Joe egyik félnapos barátnője volt, aki nem hagyott bennem túl mély nyomokat. Úgy váltogatta a lányokat, mint más az alsógatyákat.
Kettesben maradni éppen ezért, kicsit ciki volt. Próbáltam persze a hűvöset adni persze, mintha nem zavarna a dolog, de ahelyett, hogy tovább siklott volna a jégen, hozzám szólt. Nem volt választásom, hogy belém kapaszkodjon, így megköszönni sem volt sok értelme, de azért fanyar mosolyra húztam a számat, kicsit láttatva a fogsoromat.
- Nem hiszem, hogy bárki is szeretne elesni – vontam meg a vállamat. Lehajoltam, hogy még egyszer megigazítsam az addigra felvett korcsolyákat. Aztán körbe néztem, merre van a legkevesebb ember. Nem szerettem a tömeget a jégen, a túl kis helyen nem tudtam kibontakozni és szerencsémre, ott középtájon volt is egy rész, ahol nem bátorkodott senki végig siklani.
Ciki. Most meg azt akarja, hogy korcsolyázzak vele, miközben nem ugrik be a neve. Remélem, nem Joe-n akar bosszút állni azzal, hogy rám mászik. Hát bebizonyosodna megint, hogy rossz emberrel barátkoztam. Mindenesetre a lány nem volt az esetem… bár azt sem tudtam, mi az esetem. Joe-val ellentétben még nem fogalmazódott meg bennem, milyen lányok tetszenek és hogy randizni akarok.
- Én bemegyek a közepére. A körök azoknak valók, akik nem tudnak korcsolyázni – kacsintottam rá, mintha ez felhívás lenne. Nem annak szántam, sőt nem is vártam, hogy majd követ. Nem úgy tűnt, mint aki túl biztosan tudna korcsolyázni. - Ott van elég hely.
Ha követett, ha nem, fordultam egyet a jégen és már meg is indultam középre. Gyors voltam, de nem annyira, hogy a mozdulataim erőszakosnak tűnjenek. Inkább voltak precízek, mégis lazák. Szerettem, ahogy a szél ilyenkor az arcomon simított. Tényleg majdnem olyan volt, mint a tánc. Könnyed, kellemes.
Fordultam még egyet, úgy, hogy megérezve a jégpálya közepére, éppen lássam, hogy a lány utánam jön-e. Csak nem akar annyira barátkozni, főleg, ha Joe összetörte a szívét.
Naplózva


Florian le Fay
Griffendél
*


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2022. 12. 16. - 08:51:41 »
+1

hó és emberek
▪ 2003. december 22. ▪

Smith prof


18+

Valahogy annyira tökéletesnek tűnt az a pillanat, ahogy Smith háta a friss hónak ütközött. Talán néhány perce hullhatott le. Még éreztem mennyire ropogós, összeállott. Kicsit sem volt lucskos vagy koszos, mint Londonban. Bár nem sokszor töltöttem a karácsonyt a nagyvárosban, ha elhagytam a kastélyt, mindig hazamentem Wales-be. Talán egyszer mentem oda apámmal, csak is azért, hogy anyunak valami méregdrága ajándékot megvegyünk. Még azt is elmesélte, hogy mennyit spórolt rá és mindig az olcsóbb helyen ebédelt szeptembertől novemberig. Szerettem a szüleim kapcsolatát, szép volt és aki ismerte őket, nem kérdezte meg, miért vállaltak öt gyereket. Egyértelmű volt a válasz.
Ahogy ott feküdt alattam a hóban Smith, kicsit úgy éreztem, érte én is bármit vállalnék. Nyálas volt, vagy sem, már tudtam, hogy vele akarok lenni. Tizenhét voltam, ami a varázslóknál nagykorú, tehát el tudtam dönteni, mit akarok. Talán az is közelebb kovácsolt minket, hogy a nyáron küzdöttem érte. Aztán küzdött ő is, míg végül egyikünk nem győzött. Én győztem. Én, mert megmondtam neki, hogy csak akkor leszek vele, ha elválik végre. El sem hittem, mikor azt mondta, hogy értem megteszi. Hálából, szerelemből pedig meg akartam neki mutatni az én életemet. A kettőnk világát nehéz volt ugyanis összegyúrni. Engem lényegében még gyereknek kezeltek, ő viszont saját életet élt.
– A szellős ház tökéletes hely télre – szólalt meg, ahogy alatt feküdtem a hideg hóban. Cseppet sem zavart, hogy máris átázott a kabátom és a hajam is nedves a fehérségtől. – Ha jól viselkedik akkor eljöhet oda velem – dünnyögte lágy csók közepette. Beleborzongtam, ahogy a hangja melegen simított végig a bőrömön.
Nem volt kérdés, hogy vele akarom tölteni a karácsonyt. A kastély falain kívül pedig könnyebb volt nekünk is… bár a vacsorától eléggé féltem. Mármint Smith nem tűnt konyhatündérnek, hiába bájitalmester. Biztos voltam benne, hogy rá akarna venni, hogy én főzzek. Persze az aggodalom már régen elszállt azzal a kis simogatással a lábaim közé. Tudta nagyon jól, hogy mire vágyom… és az most nem a beszélgetés volt.
– Professzor. Én mindig jól viselkedek. – Jelentettem ki olyan büszkeséggel, mintha ez igaz lenne. Persze, nagyrészt csak az ő szemszögéből nem voltam jó. Neki semmi sem tetszett, ami izgalmas vagy más, mint a megszokott hétköznapok.
A csók finoman nyúlt el. A forróság pedig átjárta a testemet, egészen felmelegítve ebben a kellemes téli hidegben. A tenyereim ösztönösen simítottak fel a hátán, hogy aztán a tincsei közé fúrva, az arcát simítva állapodjanak meg. Nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat, mert az elmúlt hónapokban most éreztem magam először szabadnak. A kastély túl behatárolt hely volt, annak ellenére is, hogy Smith-szel lényegében egy fedél alatt laktunk ennek köszönhetően.
– Prof, nem lenne fura egy kicsit túl nyilvános helyen…? – kérdeztem csendesen, majd elmosolyodtam. Valójában nem akartam, hogy gondolkodjon, csak azt szerettem volna, ha elveszi, amit szeretne… mert én is arra vágytam. Nyeltem egyet és visszahúztam magamhoz, hogy tovább csókolgassam őt.
Ha nem húzódott el, úgy lesimítottam a hasán is kigomboltam a nadrágját. Nem akartam, hogy megfázzon, ezért csak benyúltam az anyag alá. Addig simítottam, míg remegni nem kezdett. Látni akartam, ahogy jól esik neki… Aurora tuti nem volt ilyen jó hozzá.

Naplózva


Oliver Smith
Tanár
*****


Bájitaltan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2022. 12. 18. - 12:25:40 »
+1

hó és emberek


la Fay
2003. december 22.

18+


Smith professzor a kötelességek rideg világában nőtt fel, ahol még csak a szülei sem szerették egymást kifejezetten. Nem látott nagy szerelmeket a saját világában, csak elvétve, olyanokat akik végül a maguk útját járták, mint a Weasley házaspár, vagy pedig a Fraserek. Valahogy Smith világában nem volt jelen a szenvedély, egyik családtagja sem számított annak, mindenki a kötelességének hódolt, mintha az az egy rendszer létezett volna az egész világon. A szülei kapcsolata egymás tiszteletére épült, nem gyűlölték, de nem is szerették egymást, érzéseiket nem kifejezetten mutatták ki, emiatt pedig nem csoda, hogy Floriannak sokszor gyűlt meg a baja magával SMith professzorral is. Nem is sejtette, hogy minden látszat ellenére micsoda szenvedély lapult meg benne, amit pont hogy ez a fiú hozott elő belőle.
A hó friss volt, roppanós, nem csoda ha olyan sokféle furcsa és torz szobrokat faragtak belőle a diákok. A buckák pedig kellemes és óvó menedéket nyújtottak nekik. Smith kabátja persze lassan megszívta magát a hóval, nehézzé és nedvessé téve azt, akár csak a haját, de egyelőre lefoglalta Florian tekintetének bámulása, és a saját heves szívverésének hangja. Persze romantikus elképzelés volt, hogy ők ketten ott legyenek a saját kis menedékében, még Diónak is hiányzott a cica barátja, Samatha, viszont kínos volt, hogy annyira nem értett a főzéshez. Még Aurora sem, így általában valami nagyon nívós gazdag helyet étkeztek, mert megtehették, és mind a kettejüknek biztonságosabb is volt. Meg a ház számára is, hogy nem robbant fel a konyhában semmi és senki sem. Abban reménykedett, hogy talán Florian sokkal ügyesebb nála, és kellemes karácsonyi vaocsában lehet részük. Ha nem még mindig ott a lehetőség az étteremre, ami mindig egyfajta mentőöv volt az olyanok számára, mint ő.
Közben persze már a keze oda is simult Florian lába közzé, kívánta őt, mindenével együtt.
– Professzor. Én mindig jól viselkedek - sóhajtotta Florian a simogatásokra, és ő is kellemesen megborzongott Florian gyengéd érintésére.
- Hát hogyne - dünnyögte miközben már szinte az egész teste égett a vágyaktól, és csak szerette volna magán érezni Florian testének kellemes melegét, mert a hideg és a nedves kabát ellenére nem érezte magát úgy, mint aki fázott, éppen ellenkezőleg. Túlságosan is intenzív hatással volt rá Florian közelsége, kellemes illata, így tovább folytatta Florian kényeztetését.
– Prof, nem lenne fura egy kicsit túl nyilvános helyen…?  - kérdezte tőle, mire csak sokat mondó pillantással rászegezte hideg, a téli táj hangulatába kifejezetten illő tekintetét, és aztán lassan megcsóválta a fejét, majd közelebb húzta egy csókra, hogy az ajkaira súgja a választ.
- Maga szerette volna, ha egy kicsit rugalmas vagyok, nem? - dünnyögte, és egy könnyű mozdulattal lejjebb tolta Florianról egy kicsit a nadrágot, meg magáról is, hogy érezzék egymás melegét, és  hogy egy kellemes mozdulattal egymásba olvadjanak.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.166 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.