Csatornák a föld alatt

...и где их найти

Holden Echohawk, nyár eleje

A seb nem szép, ellenben gennyes, sárgás elszíneződés figyelmeztet arra, hogy ebből még baj is lehetne – amennyiben nem vagyok itt időben.
Láttam már elég csempészt életem során, akár itt, akár Ázsiában. Nincs ebben semmi új, semmi meglepő. Mintha csak azért léteznének, hogy elegendő munkával lássák el az aurorokat. Egy dolgot nem szeretnek, mégpedig a felesleges bonyodalmakat. Egy eltűnt fiatal varázsló pedig épp elég bonyodalom lehet, főleg, ha még keresik is. Legalább annyi volt bennük, hogy szakértő segítséget hívjanak. Kevés dolgot gyűlölök jobban, mint a Zsebkosz-köz és egyéb helyek zugmedimágusait, akik a fene tudja, mivel tudnak rontani még jobban ezen a helyzeten.
Echohawk nevét épp annyira nem lesz nehéz megjegyezni, mint az arcát. Különösnek tartom, hogy nem érzékelem azt a szokásos, amerikai akcentust az angoljában, bár talán nem is teljesen olyan modoros, mint a britek. A körülményekhez képest higgadtnak tűnik, pedig nem kellene annak lennie. Még mosolyog is, bár ha tükröt tartanék neki a sárga gennyre a nyakán, már nem lenne mire.
Másrészről azonban semmit sem javítana a helyzetén, ha pánikba esne. Sokan nem értik, hogy medimágusként nem elég a testet meggyógyítani, de arra is oda kell figyelnünk, hogy az illető hogy érzi magát.
Nekem mindenképpen segíti a munkám, hogy nem feszeng annyit, mint egyes, más betegeim. Látom rajta persze, hogy fáj neki. Kivételes akaraterőt feltételez az, hogy ehhez képest ilyen higgadt tud maradni.
- Nem szép, nem tragikus, Mr Echohawk. – épp csak egy pillanatra vándorol a tekintetem az övére, mielőtt visszatérne a sebre. Igyekeztem a lehető legóvatosabban leszedni róla az átázott kötést, amit utána a földre is ejtek. Rendesen zavar, hogy ilyen környezetben kell dolgoznom. Normál körülmények között egy erre a célra előre kikészített tálcára raknám, hogy utána megsemmisíthessük eltüntető bűbájjal. De most nem a Szent Mungoban vagyunk, hanem egy állatszagtól bűzlő, föld alatti raktárban.
- A vérzés elállt, de a sebet le kell kezelnem, mielőtt eltüntetem. Tudom, hogy fáj, egy picit ki kell bírnia. – intek a pálcámmal a táskám felé, amiből pár üvegcse kerül ki, valamint egy, a levegőben stabilan lebegő kerámia tálca. Ázsiában tanultam pár receptet, amiket itt, Nyugaton nem oktatnak, bár erről az alapanyagok ritkasága tehet inkább. Ami arrafelé természetes, az itt ritka kincs.
- Fiatalnak tűnsz. Hány éves vagy? Tegeződhetünk? – kérdezem, mialatt dolgozom a pár komponensű tinktúra kikeverésén. Hatékony, de nagyon gyorsan romlik, és ritkán sikerül szereznem az alapanyagokból ahhoz, hogy pazaroljam őket.
- Mi vett rá arra, hogy ilyen hülyeségre add a fejed? – a mozsárban lassan kialakulni látszik a mohaszínű, pépes anyag, amit bőségesen a sebére is teszek, amint elkészült. Az anyag hideg, a hűsítő érzése azonban nem csak a fájdalmat szívja ki belőle, hanem a fertőzést is.

Where Does The Light Get In?

Nem egy ilyen helyen akarnék meghalni. Szerencsémre nem is kerülök túl közel hozzá, gondolom senkinek sem hiányzik a botrány egy harmadrangú kisegítő szomorú elvesztése miatt, ezért lehet itt a végtelen gyakorlottnak tűnő Hagen is. Amilyen rutinosan működött, épp annyira kiült az arcára, hogy a háta közepére kívánja az egész helyet azokkal együtt, akik épp itt tartózkodnak.
Restelltem a helyzetet, azt is, hogy béna voltam, na meg azt is, hogy magamat bajba kevertem ezzel, őt meg ide, de a fejemben minden borzalmas dologra, amit csinálok megvannak a magam indokai. Ezek az indokok azt hiszem nem mindig jók, de azzal igyekszem felmenteni magam, hogy nem magamért csinálom, hanem a családomért. Ez az indok általában megáll, a klasszikus irodalomban is működik, kivéve Raszkolnyikovot, őt végül mégsem annyira érdekelte a család vagyoni a helyzete, minthogy heteken át dagonyázzon a saját nyomorában. Na igen, kinek hogy esik jobban!
Elképzelhető, hogy ha látnám a sérülésem nem lennék olyan bizakodó, mint egyszeri indián a tavaszi esőben, de szerencsémre nem kell látnom, elég érezni. Mit is mondjak, hát azért sajog, de hát apám mindig azt mondta, hogy akkor jó az élet, ha érezzük, tehát elfogadom a helyzetet, könnyít is a dolgon, hogy úgy gondolom jó kezekben vagyok.
Mikor megállapítja, hogy az állapotom erős közepes, csak biccentek egy apót. Lényegében az nem a legborzasztóbb kimenetel, az állatra pillantok, aki tőlem néhány méterre balra található egy ketrecben és most ártatlan szemekkel néz vissza rám. Nem ő a hibás, ez az egész nem úgy volt kitalálva, hogy bárkinek előnyére váljon, az igazi hibás az a tulok, amelyik megrémítette szerencsétlen teremtményt.

-Nem gond -válaszolok neki, végül is így is fáj, meg úgy is fáj, akkor már legalább szenvedjek meg a gyógyulásért – majd összeszorítom a fogam.
Egyszerűen nem akarok annál több problémát okozni, ami már így is megvan, a minimum, hogy a lehető legnagyobb nyugalommal, csendben igyekszem eltűrni mindent, amit a gyógyító tesz értem.
Nem vagyok meglepve a kérdésén, másokat nem kifejezetten érdekelt a korom, már csak a testalkatom miatt sem, hiszen magas vagyok, látszik rajtam, hogy bírom a fizikai munkát, nekik ennyi kellett. Nem érdekelte őket sem a korom, sem pedig anyám neve.
-Nemrég lettem tizen…-igen, elgondolkodtam a válaszon, de félúton rájöttem, hogy nem igazán számít – hét.
Legalább nagykorú vagyok, erre gondolok, amikor lekezeli a sebeket és én egy szisszenéssel jelzem csak, hogy éreztem már magam ennél jobban is. Ebbe senki nem köthet bele, a magam ügyletei körül teljesen legálisan rendezkedhetek.
-Szükségem volt pénzre-válaszoltam őszintén a kérdésre, bár, azt hiszem ez várható volt. Ugyan mi másért vállalna el az ember egy ilyen munkát? Bár azt hiszem az állapotom, meg a velem való vesződés miatt a fizetést már leshetem.

...и где их найти

Holden Echohawk, nyár eleje

AA pépes tinktúra, amit a sérült nyaki sebére kentem, a szó szoros értelmében kiszívja a fájdalmat. Egyszer használtam csak magamon, mert épp volt indokom rá egy baleset miatt még odakint, Kínában. Bár az egy más jellegű, kevésbé súlyos sérülés volt, azért elég jól van fogalmam arról, hogy az előttem fekvő sérült most mit érezhet: megkönnyebbülést, ahogyan ez a keverék átveszi belőle a fájdalmat, mégpedig hatékonyan. Tartom a szavam azzal, hogy tényleg csak egy rövid ideig kell kibírnia, és a fogait se kell a végletekig összeszorítania.
Sejtettem, hogy kicsit fiatalabb nálam, de meglep, hogy éppen csak nagykorú. A fizikai állapota a sebet leszámítva egyébként jó. Sejtem, hogy ennek köze lehet ahhoz, hogy miért is kap efféle munkákat.
- Értem. – tömör, semmitmondónak tűnő, ám mélyen koncentráló válasz, és nem csak azért, mert azt figyelem, hogy mikor vált színt a gyógykivonat, hogy levehessem azt, a fájdalmával és az esetleges fertőzéssel együtt. Csak egy pillanatot szentelek újra a kalitkában ücsörgő lénynek. Soha nem foglalkoztam bestiákkal, de sajnálom őt is. Nincs igazán sok dolog, amit nem osztok meg Liliyával, de azt hiszem, hogy mindenkinek az a legjobb, ha ezeket az eseményeket nem mesélem el neki. Tudom, hogy a szívén viseli a lények sorsát, és azt is, hogy mindenképpen cselekedni akarna. Vívunk viszont elég háborút, nem kell még egy.
- Kérlek, jelezd, ha még fáj valahol, de elméletileg már el kellett múlnia. Ha már nem fáj, akkor összevarrom a sebed. – a nyakára kent paszta elszíneződött, egészen kifehéredett. Innen lehet tudni, hogy működik. És bár biztos vagyok a hatásában, az állatokkal ellentétben az emberek többnyire el tudják mondani, ha valami bajuk van, és tudja jelezni nekem, ha mégis fennáll bármilyen panasza. Ha nem jelez semmit, akkor egy pálcaintéssel eltüntetem azt, majd egy episkey varázslattal eltüntetem a sebet. Az már nem vérzik tovább, nem fájhat, sőt, még csak nyoma sem marad. Leszámítva azt a vért, ami eddig távozott belőle.
- Ezzel meg is volnánk. De még egy szóra… – intek neki, hogy felülhet, felállhat, ami kényelmesebb neki.
- Épp szükségem lenne segítségre. A bestiák nem a szakértelmem. – csak egy utolsót intek a pálcámmal, hogy a felszereléseim összeszedjék magukat. Nem lenne feltétlenül okom bízni egy csempészben, de nem tudom azt állítani, hogy nem értem meg a helyzetét. Végül ki tudtam bekkelni a tanulmányaim időszakát azzal, hogy mindenemet pénzzé tettem, amim van. A Romanov ékszerek voltak az első, a Tűzvillámom pedig az utolsó, amit eladtam. Utóbbit még azóta sem pótoltam, és bár hiányzik a repülés, jelenleg a teendőim mellett kapacitásom sincs a sport ezen formájára.
- A munka része egy pár napos utazás is. El kell hozni valamit. Semmi illegális. – teszem hozzá, meggátolva a felesleges gondolatokat.
- Ha úgy gondolod, érdekel, a Szent Mungoban megtalálsz. Hosszú távú elköteleződés, ezzel arányos díjazással. És biztosan jobb, mint amit itt nyújtanak. – az utolsó mondatra körbemutatok a koszos raktárhelyiségen, amit alig várom már, hogy elhagyhassak.

//köszönöm a játékot ♥ chapter 2 soon