Sands of Time

[- Ez meleg volt! Jól van!? Miss... Myles?]

Csendesen szemerkélt az eső, lusta pocsolyákba gyűlve a járda évektől és út menti fák gyökereitől gyűrött aszfaltján, ahogy London belvárosát róttam határozott léptekkel. Teljesen átlagos hét átlagos napja volt ez szerencsére, olyan, amikor a telihold közeledése még nem aktuális és kevésbé befolyásol, így kifejezetten jó közérzettel és a lychantrópia kórjához képest jó állapotban voltam ma. Ami annyit tesz, hogy az arcom kevésbé volt sápadt, nyúzott, enyhébb karikák sorakoztak szemeim alatt. Ennek ellenére nem tudtam teljesen megfeledkezni róla, hiszen az Abszol útra pár bájital hozzávalóért kellett ma is beugranom, ami a farkasölőfű-főzethez szükséges. A héten a napjaimat már letanítottam az akadémián, úgyhogy pont arra az időszakra tudtam igazítani a bevásárló körutam, amikor kevesebben fordulnak meg ott. Viszont a derék bájital üzlet tulajdonos nagyon akart cseverészni velem, amit a belém nevelt udvariasságnak hála én készségesen el is szenvedtem s így, mire végeztem bizony kezdett már megnövekedni a forgalom. Sietve fogtam hát távozóra, hogy elkerüljem a nagy kavarodást és London mugli részébe tértem vissza,a  város szívébe.
Zsebórámra pillantva arról győződtem meg, hogy bizony nincs messze a délutáni tea ideje s ha már a fővárosban vagyok, hát vétek lenne régebbi szokásaim megtörni. Visszasüllyesztettem az órát a nyitott kockás szövetkabát alatt a zakóm zsebébe, hogy határozott lépéseimmel újra elegáns fekete bőrcipőim finom és így elég nesztelen gumi talpa alá gyűrjem a város agol éghajlattól kissé nedves gyalogútjait. Szakmai ártalom volt, hogy lopakodásra, hangtalan mozgásra alkalmas darabokat választottam még mindig többnyire. Utam egykori munkahelyem, a Mágiaügyi Minsiztérium egyik bejáratát képező hely felé vezetett, és ez valamelyest fájt is azért, hiszen szeretett hivatásom elvesztését idézte fel az is, ahogy a műszakváltás és több mágus munkaidejének lejárta is, minek hála több ismerős arc jött velem szembe, akiknek könnyed intéssel és még könnyedebb mosollyal válaszoltam is, mintegy köszöntésként. Hazugság, álarc. A kiképzésnek valahol ez is része volt, az álcázás és a megtévesztés nem csak mágikus módon lehetséges, sokszor így még eredményesebb is... De ezt az áldozatot most meg kellett hoznom, ha most is Mrs. Miggins-nél akartam a délutáni teát meginni, mint régen oly sok éven keresztül... keserédes emlék.
Figyelmem az emlékek és a töprengés tengeréről egy harsány hang húzza vissza: túráztatott motor egy piros lámpánál. Rosszallóan picit ingatom is a fejem. Öregszem? Lehet, nem tudom miért zavar belül az ilyesmi. Fiatalok, huligánok? Övék a világ, vagy csak a hivalkodás zavar? Egyszer úgy volt, hogy a miénk lesz... aztán az évek elteltek és nem lettem nemzedékem zászlóhordója, sőt a rudat sem engedték megragadni egyikünknek sem, ha azt veszem. Minden generáció tragédiája ezt végig élni.
Megint elkalandozok menet közben, a szél hirtelen viharos erővel kap a hajamba, majd a lökéshullám után eláll, a motor meg csak nem lesz halkabb, de most vált a lámpája és indul meg, ez nem is meglepő. Az viszont igen, hogy perifériás látásomból már rosszat érzékelek tőle: a motoros elveszti irányítását a nagy vagánykodásban a szerkezet felett s kerék máris felkapott az útpatkára!
Már nem gondolkodom. Kezeim kihúzva a zsebemből a kiképzés és az edzése adta képességeim kihasználva lendülök előre, ragadok meg egy filigrán női alakot, majd rántok félre, aki a motorosnak eddig háttal állva pont annak pályáját keresztezve vacakolt az előbbi széllökés által kifordított esernyőjével. Hajszál híja, hogy mindkettőnket telibe találva sodorjon el a sportgépes ámokfutó, aki csak lekanyarodik vissza az úttestre, de a szelét azért megérezzük s a kissé koszosra szürkült 19. századi tekintélyes városi épületek egyikének fala az, ami megállítja jobb vállam, mert én is elvesztettem az egyensúlyom, de úgy helyezkedem, hogy akit elrántottam, maximum nekem essen, ne a falnak.
- Ez meleg volt! Jól van!? Miss... Myles? - a rutin érdeklődés a végére kissé tán meglepett kérdésbe is fordul át, hiszen felismertem a filigrán alakot, akit igyekeztem megmenteni egy balesettől. Több tárgyaláson hallottam a nevét, amit két kezemen meg tudnék számolni s még enné is többször időzött el tekintetem finom vonásain, vagy szép kék szemein olykor szórakozottan. De csak amolyan mindent a szemnek jelleggel, több okból is.

[- Sajnálom, izgalmamba mindig fecsegni kezdek]

Végigfut rajtam a hideg, ahogy az esőcseppek egyenetlen útját figyelem, az ablaküveg peremén. Már csak a gondolattól is elborzadtam, hogy ki kell lépnem az utcára. Gyűlöltem az esőt, habár a közhiedelemmel ellentétben, nem esett annyira sok eső Londonban, viszont most szitált. Ami még nyirkosabbá, és barátságtalanabbá tette az utcákat, és ahogy leereszkedett a londoni köd, egyenesen félelmetes hatást kölcsönzött. Mélyről jövő sóhaj tör fel belőlem, aminek lenyomata, meg marad az üvegen, pára formájában. Gyerekkori emlékeim megrohamoznak, és egy pillanatig habozok a felület felett az ujjaimmal. Végül mégis gyermeteg énem győzedelmeskedik, és mutató ujjammal, egy (majdnem) szabályos kört rajzolok majd három apró pöttyöt elhelyezek a szélén, és a közepén, végül egy felfelé ívelő félkört kanyarítok lentre. Azonban még az emlékeim sem tudtam kitépni a hétköznapok egyhangúságából. Banális ügyeket kaptam, amikre szinte ugyanaz volt a jogi megoldás, persze voltak kisebb eltérések. De egy tényeken alapuló kártyavár nem olyan izgalmas. Habár az enyém egyszer sem dőlt össze, ezzel együtt valamiféle büszkeségérzettnek kéne párosulnia, mégsem ezt érzem. Egyszerűen csak azt, hogy ezt is megoldottam, léphetünk a következőre. A minisztérium falain belül, igyekeztem a munkámra koncentrálni, és nem belegabalyodni ami betöltötte és éltette az egész épületet. Az egók harca, egy diszkfunkcionálisan működő szerkezet, amiből én nem akartam kivenni a részemet. Nem éreztem magam különbnek a környezetemtől, viszont kevésbé hajtott az a becsvágy, ami ugyan többre sarkalta az embert, de ugyanúgy el is vakította, bizonyos szempontból. Így most is, ahogy mindig, csak annyit tartózkodtam itt, amennyit szükséges, és szedtem is a sátorfámat. Magassarkúim élesen koppan a betonon, ahogy kicsit sietősebbre veszem az iramot, míg kezeimmel igyekszem megtartani az esernyőt, amit a szél egyre csak ki akar tépni a kezeimből. Még egy ok, amiért nem kedveltem ezt az időjárást. Még ha az ember próbált is valamit ellene tenni, akkor sem jött igazán össze. Ráadásul az én állandó kapkodásommal, ez csak még inkább tetőzte a dolgokat. Persze az is igaz, hogy ha nem sietnék, talán a figyelmem is tudna összpontosítani, egy olyan dologra,  ami úgy igazándiból nem olyan nehéz. Mégis nehezítő körülményként szolgált, hogy tömeggel szemben menni, nem éppen könnyű feladat, egy olyan termetű nő számára, mint én vagyok.  Az esernyőm birtoklása pedig lassan inkább átok volt, mint sem előny. A nyelvem hegyét, egy igen cifra káromkodás csiklandozza. De még mielőtt jól megmondanám a magamét egy esernyőnek, egy hangos berregésre leszek figyelmes, amit egyre közelebbről hallok. Hátra fordulni sincs időm, túl hamar történnek az események, én pedig csak sodródom az árral. Az az leginkább, egy tekintélyesen erős férfival, aki magabiztosan ránt el a motor útjából, amiről nekem fogalmam sem volt, hogy éppen felém száguldozik. Hogy is lenne, épp az esernyőmmel voltam elfoglalva, meg azzal, hogy hirtelenjében ne avanzsáljak Mary Poppins ikonikus alakjává.
Ahogy hirtelen megállunk, érzem hogy a lábaim kevésbé nyújtanak jelenleg biztos pontot, a szívem a torokomban dobog, és egyre szaporábban kezdem el venni a levegőt. Egyik tenyeremet a férfi mellkasára tapasztom, mintha ezzel is, egy biztos  pontot keresnék. Egy pillanatig minden olyan homályos lesz, és elmosódik. De ahogy meghallom  az ismerősen karcos orgánumot, egy pillanat alatt kitisztul minden. Sikerül, egy pontra fókuszálni, ami továbbra is a mellkasának egy pontja. Végül lassan felnézek, egyenesen a megmentőm szemeibe. Egy ideig csak pillogok rá. Majd a felismerésem, vegyülni kezd, egy jó adag zavarral, amit még mindig nem tudtam kezelni normálisan.
[b]- Igen. Azt hiszem. Édesapám mindig azt mondja, hogy hátul is legyen szemem, de ki az aki megfogadja a szülei tanácsát[/b]. - hadarok, majd mint aki megégette magát, elkapom a kezemet a mellkasáról, és zavartan a fülem mögé gyűrök, egy kiszabadult tincset a kontyomból.
- Sajnálom, izgalmamba mindig fecsegni kezdek.- Nyelek egyet, kényelmetlenül éreztem magamat, ráadásul most már azért is, mert nem tudtam, egyszerű választ adni.
- Magának nem esett bántódása?- érdeklődöm, míg az egyik lábamról a másikra állok, nem szerettem a hirtelen pillanatokat, nagyon nem.
- És köszönöm, ha maga nincs, azt hiszem elég ronda matrica lett volna belőlem.- teszem hozzá egy lágy mosollyal.

[- A jó gyerekek?]

- A jó gyerekek? - kérdezek vissza kuncogva, ahogy elhangzik a költői kérdés, amit így szándékosan elértek, de a cél az, hogy a másik zavarát talán picit oldja a dolog. Érzem, ahogy kissé mintha reszketne kezeim között, de az bizonyos, hogy eléggé ingatag lábakon áll, így egyelőre nem engedem el filigrán alakját, addig biztos nem, amíg vissza nem nyeri önuralmát. És nekem sem árt a magamét, mert azért keményen csapódtam neki a háznak s igazából a falnak köszönhető, hogy őt is meg tudtam tartani, mert én sem álltam stabilan, de ezen persze változtattam, amíg beszélt. Vállamba belenyilall a fájdalom ami a becsapódás utóhatása. Ezt holnap is érezni fogom a kulcscsontomon, már most tudom... de ennél sokkal nagyobb fájdalmaim is voltak, szóval még csak a szemem sarka sem rezdül meg, semmit sem mutatva ki ebből.
A finom kacsó eltűnik a mellkasomról, ami eddig támaszt keresett, ez már jó jel abba az irányba, hogy Miss Myles kezdi visszanyerni a kontrollt, bár a hirtelenség meg is lep és valamiféle rémültséget is tükröz, így egyelőre én még nem veszem el a kezeimet, mert nem érzem elég kiegyensúlyozottnak.
- Semmi gond, még azt is mondaná az ember, hogy ez egy bájos vonás. - jegyzem meg, bár le kéne harapnom a nyelvem, hogy ez így kijött, viszont annyira meg akartam nyugtatni a szemmel láthatólag komoly zavarban leledző nőt, hogy nem gondoltam át a dolgot igazán, csak ösztönből beszéltem. Kezd rozsdásodni az a rutin, régen ha éles helyzetben civilt kellett nyugtatni, átgondoltabban csináltam. Igaz, ők nem pislogtak fel rám nagy kifejező kék szemekkel és rebegő szempillákkal többnyire. Megköszörülöm a torkom, majd most már tényleg elengedem Miss Myles karcsú derekát, de egy másik kósza tincset én igazítok a füle mögé, mintha csak a kabátját porolnám le... nem kellene, de valamiért ösztönösen ez jól esett és az a benyomásom, hogy talán segítene neki picit megnyugodni, vagy valamiféle biztonságot sugallna a mozdulat. Aztán tévedhetek. Ahogy azzal is, hogy ezt valamiféle szakmai ártalomra próbálom fogni...
- Nem, kutya bajom. - a kutya szót mondjuk nem tudom egy apró szájsarok rándulás nélkül kimondani, ami még valami mosolynak is betudható lenne egy röpke másodpercre. Fölösleges lenne azzal traktálnom, hogy a vállam most igencsak érzem, egyrészt mert nem kenyerem a panaszkodás, másrészt mit érnék el vele? Semmit. Szóval ezt szépen megtartom magamnak és ezt amúgy se nevezném bajnak. Esetemben abszolút nem az.
- Igazán nincs mit, ez teljesen természetes! És valóban ártott volna a szépségének, ha kivasalják, de szerencsére ez nem történt meg... mit szólna, ha a nagy ijedségre meghívnám egy teára? Vagy kávéra, mert ha jól emlékszem azt talán jobban szereti Miss Myles. - a fecsegés lehet ragadós, mert most én álltam neki túl sokat beszélni és nem feltétlenül átgondoltan, de igazság szerint ha leszámítom az új munkakörömet, amit még mindig szokok, alapvetően igen keveset érintkezem emberekkel, mondhatni, elég magányos életet élek és ritkán szólok bárkihez is mindent egybevetve. Szerintem ennek tudható be, hogy most sokkal nyitottabban nyilvánulok meg és jobb így gondolni, mint a szép kék szemek össztüzének hatásához betudni.
- Amúgy is Mrs Miggins Teázójába tartottam. - adom meg a végső magyarázatot, ami egyébként teljesen igaz, mert az volt a célom, hogy ott igyam meg a délutáni teát. Ahogy tettem ezt napi rendszerességgel, ha nappal dolgoztam a Minisztériumban. Kellemes kis rituálé volt a munka végeztével betérni, vagy ha hosszabban bent kellett lenni a Parancsnokságon, akkor szünetként kiszaladni egy teára. Több, mint tíz év szolgálat állt a hátam mögött és Joan-t is azalatt ismertem meg és alapvetően kedveltem is, de egyszerűen sok-sok évig a munka jelentett számomra mindent és ő túl komolynak látszott ahhoz, semhogy pár közös munkahelyi ebéden kívül közelebb próbáljak kerülni, mert... úgy éreztem, csak kellemetlen és fájdalmas eredmény lenne, ha engednék a kékes-zöld szemeknek. Aztán persze jött a háború, majd egy ideig ott volt Esmé aki állandóságot jelentett, vagy jelenthetett volna s a kísértés távolabb került, azzal pedig végérvényesen, ahogy leszereltek. Nyilván feltűnhetett a hiányom valamennyire, hisz hosszú évekig dolgoztam ott, de vajon érdekelte is valamennyire? Nem hinném. Most azért mégis jól esik a váratlan összefutás, akkor is, ha egyébként szeretett szakmám fájó hiányát is idézi.

Általánoságban mindenre odafigyeltem. Soha nem ért semmi váratlanul. Talán túl merev voltam ahhoz, hogy akár egy váratlan pillanatnak is átengedjem az irányitást. Talán ez egy tőről fakadt azzal, hogy folyamatosan nagyapám irányítása alatt akartam kiemelkedően teljesíteni. Még ha magamban el is döntöttem, hogy egy független erős nő vagyok, ő ezt a képet gond nélkül beárnyékolta. Nem kellett nagy erőfeszítéseket tennie, hisz már azzal eleve, egy feszület keletkezett bennem, ahogy rám emelte becsmérlő tekintetét, vagy éppen rosszallástól vezérelve megrázta a fejét. Ha a közelében voltam vékony jégen táncoltam, ahol ha elbukok, magammal rántom az egész családomat. Így már nem csak az én életem függőt tőle, hanem mindenki másé is, aki fontos volt számomra. Talán ezalatt a kényszer alatt, hoztam meg olyan döntéseket, amivel minden emberi vonásomat elvesztettem, és törtettem előre, akármi is állt előttem. De hogy valójában milyen voltam? Azt már magam sem tudná megmondani. Egy magam voltam  sokszor, és gyakran mondják, hogy az egyedüllét karöltve jár az önismerettel. De ezt én valahogy nem így láttam. Inkább olyasminek, ami sokkal inkább szolgálja, a célorintáltabb életmódot, mintsem az, hogy néha az ember magába feledkezzen, és elmerengjen az az élet dolgain. Például azon, hogy elég egy pillanat, és percek alatt az ember egy koporsóban köt ki, ha nem elég óvatos. Bár lehetek én óvatos, ha ettől függetlenül más figyelmetlen. Ami már inkább részletkérdés, mintsem nagyon fontos tényező a most kialakult helyzetben. Viszont egy valaki, még helyettem is éber figyelemmel követte az eseményeket, aminek az életemet köszönhetem. 
- Igen...azt hiszem van még mit csiszolnom azon, hogy jó gyerek legyek.- mosolyodok el halványan. Reginald-el a kapcsolatunkat nem igazán tudtam soha hova tenni. Mármint, nem mintha kategóriába kéne sorolnom az emberi kapcsolatokat, néha azért mégis rossz szokásommá vált halmazokba helyezni azokat, és aszerint eljárni mindenkivel. De őt valahogy sosem tudtam..valami volt benne, ami más volt, de az sem tudnám biztosra megmondani, hogy miben is volt más az ahogy hozzá viszonyultam. Talán az a némi vonzalom, ami egy időben kialakult iránta, az csak még jobban összezavart akkoribban, ráadásul zavaró volt az egészben, hogy ez annak ellenére történt így, hogy tudtam nem igazán én vagyok az esete. De egy vonzalmat nem igazán tud irányítani az ember nem igaz? Pedig néha igazán jó lenne... 
- Sok mindent mondtak már rám, de a bájos jelzőt még nem igazán használták.- Nem véletlen Joan...egy darab fába több báj, és érzelem szorult, mint beléd. Kicsit feszengeni kezdek, ahogy a vártnál, kicsit több ideig tart a karjában. Nem azért, mert nem esik jól, egyszerűen nem ehhez voltam szokva. Nem az a fajta nő voltam, akit a karjába zár egy férfi...mármint nem úgy. Ez most nem olyan jelleggel történt. Miközben próbálom a gondolataok rendezni a fejemben, amivel már lassan saját magamat hozom zavarba, hirtelen ezt megszakítja egy bizalmaskodó mozdulat. Ezzel újra elérve, hogy kicsit még tágabbra nyíljanak a szemeim picit, és észre sem veszem, hogy egy pillanatra pihegve veszek magamhoz levegőt. Ennyire nem szokhattam el a férfiak jelenlététtől, vagy talán mégis. De lehetséges, hogy Reginald okozza ezt a zavart ami egyre nagyobb viharként keletkezik bennem. Mindenesetre bármelyik is legyen, pótcselekvésként helyezem vissza a zsebem belsejét a kabátomba, ami nem volt kifordulva, tökéletes állapotában volt, ahogy mindig.   
Ahogy kiejti a kutya szót, annyira nem ér váratlanul. Mármint nagyapám nevelése ellenére sem, tudtam volna a vérfarkasokra másként tekinteni, és nem is nagyon akartam őket másképp kezelni őket, ahogy a többség .
- Örülök, ha jól van...- elhallgatok egy pillanatra, de aztán mégsem tudom magamba tartani, és újra jártatni kezdem a számat.
- Pedig elég erősen nekiütközött a falnak, ráadásul az én súlyommal ez még erőseben érhette. Biztosan jól van? Mert elég szilárd izomzattal rendelkezik, de azért egy kőfallal való ütközés még így sem a legkellemesebb..- hm, ezt most valóban kimondtam? Nagyon úgy tűnik, hogy nem tudok a nyelvemnek megálljt parancsolni,  most már aztán tényleg elég lesz. Egyik lábamról a másikra állok, amibe egy pillanatra bele is szédülök, pedig nem mozdultam olyan nagyot. Szedd már össze magad Joan.
- Egy tea most jól esne..azt hiszem a kávét jobb ha most hanyagolom, akármennyire is kiállt érte a szervezetem.  Talán a társaságom elviselhetőbb lesz, plusz koffein löket nélkül.[/color] - mosolyodok el kedélyesen. Nem igazán tudom, miért mondtam reflexből igent. Mármint azért egy kicsit igazán gondolkodhattam volna ezen, bizonyos tekintetben, és ahogy az ábra is mutatja, nem igazán tudom a viselkedésemet  abba a rendszerben visszaszorítani, ahova kéne. Márpedig ez igencsak zavaró. Abban a tekintetben biztosan, hogy nem igazán szoktam ennyire szétesni. De talán tényleg a nagy ijedtség az oka. Vagy talán az, ami a múlthoz köthető, aminek egy részére szívesen gondoltam vissza, részére pedig nem is tudom..az hogy valamennyire állandósult a napjaimban, még ha nem is rendszeresen, egyrész szokatlan volt tőlem, másrészt pedig élveztem a társaságát. 
- És hogy telnek mostanában a napjai? Azon kívül, hogy éppen esernyőjükkel hadakozó hölgyeket ment meg a végzetes kimeneteltől..[/color]- mosolyom még szélesebbé válik, most már ha igent mondtam, próbáltam nem a legkellemetlenebb tárassággá válni számára.