Lyceum Theatre

Emily Myra Dean pennájából



A Covent Garden egyik leghíresebb színháza. Évek óta sikerrel játsszák az Oroszlánkirály című Disney-musicalt, amely a közönség egybehangzó véleménye szerint egy elbűvölő, varázslatos alkotás. Szinte lehetetlen jegyet kapni az itteni előadásokra - a színházban mindig teltház van.

Elfelda Hall

Hajolj, merő térd; és te szív, acél
Idegzeteddel, lágyulj oly puhára,
Mint a ma-szűlt csecsemő inai.
Még minden jóra válhat.

A szavak még mindig a levegőben lebegtek, miközben az utolsó jeleneteket olvastuk. Valahol a harmadik felvonás környékén már nem hallottam tisztán a többieket. Csak azt éreztem, hogy a pad alatt megfeszülnek a lábujjaim, és a gyomromban valami hideg, sűrű masszává sűrűsödik a csend. Mintha nem is Hamlet szavai jöttek volna a számra. Mintha valami régi, ki nem mondott fájdalmat mondtam volna ki újra és újra, más szavakkal – de ugyanazzal a súllyal. A gyász nem kérdezi, hogy magadra vetted-e, csak rád szakad. Mint az este, amikor apám nem jött haza.
Most, Hamlet szavaiban, ugyanazt a mozdulatlan várakozást találtam. Azt az ismerős, bénító gondolatot, hogy valami végérvényesen megtört, és nincs tovább. Hogy senki nem fogja kimondani helyetted azt, ami benned maradt. Hogy a világ nem áll meg, csak te nem tudsz benne tovább mozdulni. És mégis... ott volt bennük valami megváltásféle is. Mintha legalább most, itt, a papírlapokra nyomtatva, formát kaphatna az a valami, amit éveken át csak kerülgettem. Egy hang, ami kimondja helyettem, amit én nem mertem. Ami engedi, hogy fájjon. A harmadik felvonás után már nem tudtam eldönteni, ki beszél: én vagy ő. A határok lassan elmosódtak. Csak egy fiú maradt, aki túl sokáig cipelte magában azt a súlyt, amit nem ő választott – és nem is tudja letenni.
Mire a példányt becsukták, én még mindig az utolsó oldalt néztem. Azt, amit már nem kellett felolvasnunk. Az utasítás ott állt feketén-fehéren, hidegen és közönyösen, mint egy jelentéktelen adminisztratív bejegyzés: Hamlet meghal. A színpad elcsendesedik. Egyszerű, rövid mondatok. Mintha nem is egy ember sorsa záródna le bennük, csak egy kellék kerülne le a díszletről. És mégis... ebben a csendben volt valami hátborzongatóan igaz. Valami, amit már régóta ismertem, de most először láttam ilyen tisztán. Mintha valaki végre kimondta volna helyettem, amit én éveken át csak körülírtam. Valahogy ez most nem csak a darabra illett.
A példány az ölemben pihent, ujjbegyeim a borítóra simultak, de nem szorítottam. Nem volt rá szükség. Az egész testem feszült, mégis kívülről talán nyugodtnak tűnhettem. Senki nem szólt hozzám – vagy talán igen, de nem jutott el hozzám. A fejem zúgott, mint egy bezárt színpad mögötti tér, miután lement a függöny. Üresen, de valami még visszhangzik benne. Még mindig Hamlet voltam. Vagy talán most először voltam igazán én.
Mintha az a fiú, aki a darabban szétesett, aki kérdéseket tett fel, de nem kapott válaszokat – ugyanaz a fiú lett volna, akit én minden reggel megpróbáltam másnak öltöztetni a tükör előtt. És most, hogy végre ki mert szólni, már nem tudtam visszazárni. A fájdalma az én hangomon szólt. A vesztesége az én bőröm alatt feszült. Aztán észrevettem, hogy már szinte mindenki elment. A székek elfordítva, kabátok eltűntek, a levegő hűvösebb lett. Csak egyetlen ember mozdult még a perifériámon. Elfelda. Már az ajtónál járt.
– Várj, Elfelda! Lenne időd... beszélni egy kicsit? – Letettem a példányt, és végre, először egész este, kihúztam magam. Ez még csak az első olvasópróba volt, de a gyomrom már most olyan volt, mintha élesben kellene játszanom. Az ujjaim remegtek, amikor először kinyitottam a példányt, és a nevem mellett ott állt: Hamlet. Minden lap súlyosabbnak tűnt, mint az előző, és minden mondat, amit ki kellett mondanom, mintha közvetlenül a mellkasomból akarta volna kitépni a levegőt. A többiek lazának tűntek, volt, aki viccelődött, mintha ez is csak egy próba lenne a sok közül. Nekem viszont ez volt az első olyan pillanat, amikor nem csak tanultam a színházról, hanem valahol része lettem. És éppen ezért... rettegtem. Hogy meghallják a hangomban a bizonytalanságot. Hogy meglátják rajtam, mennyire félek attól, hogy nem leszek elég. Nem Hamletként – hanem magamként.

Szerepeink örvényében



mood
look

to: Tommy

Hamlet anyja. Gertrud. Dánia királynéja. Hamlet felesége. Claudius szeretője. Ophelia védelmezője. A gyönyörű. A hazug. A csalfa. Az erős. Annyi, de annyi szerepet és jelzőt lehet belesűríteni egyetlen emberi létezésbe. És ez még csak a kezdet. Ahogy kezdek elmélyülni Gertrud lényében, egyre jobban megértem, igen is lehet valid az összes énrészünk egyszerre.
Elfelda. Ünnepelt modell. Feltörekvő színésznő. Anyám gondoskodó lánya. Nővérem vicces húga. Megannyi férfi volt szerelme. És megannyi leendő férfi szerelme... legalábbis esélyesen.
Kevés ember igazi barátja. Pletykalapok alanya. Tehetséges üzletasszony. Az eltiport nők védelmezője. Yves-Saint gazdija. Apám megnyomorított lánya. És még sorolhatnám... Legalább olyan sokszínű, és megosztó szerephalmaz, amilyen a királynéé.
Ahogy Gertrud szavait olvasom az olvasópróbán, egyre közelebb gyűrűzik hozzám az egyetlen szerep, amiben nemhogy kiteljesedni nem tudtam, de ami alig-alig jelent meg az életemben ezidáig. Az anyaság. A szerep, amire legalább öt éve ácsingózom, de nem kerültem közelebb hozzá annál a tragédiánál, ami Oleg mellett történt velem. A fogantatás majd a vetélés spirálja akaratlanul is beránt most, ahogy Hamlet a megvetés ezer arcával fordul felém... a szajha anyához. A szégyen, a fájdalom, az elveszettség, zavarodottság hangjai törnek elő belőlem. Érzések elsöprő kavalkádja, mint őserővel bíró örvény rángat magával, egészen addig a pontig, amíg a mérgezett bor pecsétet nyom a halálos ítéletemre. Merlinre... imádom ezt a szerepet! Bár azt gondoltam, hogy nagyon erős lesz, mégsem sejtettem, hogy ilyen mély hatással lesz rám. És az, hogy ilyen tehetséges gárdával dolgozhatok... különösen megtisztelő.
Hamlet király megformálójával, Aurelius-szal már volt szerencsém együtt dolgozni. Nagyon bírom a humorát, ami sok feszült helyzetben segített már át engem is. A fiatal Hamletet alakító Tommy Reese-ről nem tudtam sokat korábban, a nevét még viszonylag kevesen ismerik a szakmában, de a mostani olvasópróba után osztom rendezőnk, Roy véleményét abban, hogy egy csiszolatlan gyémánt. Nyerssége, karcossága üdítő színfolt számomra is, láthatóan teljesen berántotta őt is a szerep, és talán le sem tudja tenni azt teljesen, ahogy távozunk a 'kerekasztaltól'. Ő az egyetlen, aki még az asztalnál marad, percekkel azután is feszülten ül, hogy a próbának vége. Nem akarom megzavarni merengésében, ezért egy laza intés után távozom, de ahogy elérem az ajtót, már váratlanul ő szólít meg.
- Persze Tommy! - nézek rá bátorító mosollyal, mert valahogy úgy érzékelem, hogy ez most ráfér. Talán még én sem léptem ki teljesen a szerepemből. - Elég jól ment a mai, igaz? Nagyon erős darab... - igyekszem kicsit megtörni a jeget, miközben ujjaimmal lazán babrálom a szövegkönyvet. Bizony elég nehéz dolog fesztelenül elcsevegni egy ilyen súlyú darab felolvasása után. Olyan, mintha több száz lépcsőt lépnénk vissza abból a mélységből, ahová már eljutottunk. Talán Tommy is zavarban lehet ettől a paradoxontól, de remélem, hogy ha így is van, hamar túljutunk majd ezen...
- Itt üljünk le, vagy igyunk meg egy kávét? - kérdem oldalra biccentett fejjel.

Elfelda Hall

Hajolj, merő térd; és te szív, acél
Idegzeteddel, lágyulj oly puhára,
Mint a ma-szűlt csecsemő inai.
Még minden jóra válhat.

Egy pillanatig csak álltam ott, mintha még mindig a székhez lennék kötve, ahol az előbb ültem. A kezem automatikusan a példány felé nyúlt, mintha valami kapaszkodót keresnék benne, pedig pontosan az volt az, ami kibillentett az egyensúlyomból.
– Őszintén szólva… nem tudom, hogy jól ment-e. – elindultam a színház kávézója felé a kérdésére. Leültem a legközelebbi székre, kissé elfordulva tőle, nem mintha rejtegetni akarnám, amit érzek, inkább csak... féltem, hogy ha rá nézek, megtörök. Nem a szerep miatt. Nem csak amiatt. Hanem mert a szavak, amiket ma mondtam, már nem választódtak el olyan tisztán attól, amit valójában érzek. Nem Hamlet gyásza volt az – vagy nem csak az.
– Tudod, mikor azt mondja, hogy „a fájdalom lelkemben él, s mégis mosolyognom kell”, akkor nem szerepet játszom. Hanem azt mondom, amit nap mint nap érzek. És... valahogy ijesztő, hogy ennyire hasít belém ez az egész. Hogy az emberek talán azt gondolják majd: jó voltam. Mert átéltem. Mert átérezték. Pedig az igazság az, hogy nem játszottam el. Egyszerűen csak nem tudtam már máshogy beszélni róla. – Azt hittem, ez csak egy szerep lesz. Egy másik fiú gyásza, egy másik élet tragédiája, amit el lehet játszani, mintha csak ruhát próbálnék fel. De nem ruha ez. Ez a bőröm. Ez a hangom. Ez az arcom, amikor senki nem néz.
Nem játszottam el, csak hagytam, hogy kijöjjön, ami eddig bent volt. És ijesztő volt látni, mennyire sok minden gyűlt össze. Hogy mennyi év fájdalma ott lapul még mindig a hangom mélyén, és egy shakespeare-i mondat elég, hogy előbuggyanjon. És akkor az emberek tapsolnak. Azt hiszik, tehetség. Hogy ez dicséretre méltó. De ez nem tehetség. Ez csak túlélés. Egy másik formája.
– Én nem... én nem vagyok még színész. Még nem tudom, hogyan kell határokat húzni. Nem tudom, hogyan lehet elválasztani magam attól, amit mondok. – Felnéztem végre rá, anyámra, és a tekintetemben ott volt minden, amit nem mondtam ki: a fáradtság, a szorongás, az évek óta cipelt hiány, amit most valaki más szavaival próbáltam elmesélni. És talán először volt ott egy halk kérés is bennük: hogy maradj még egy kicsit. Ne a szerep miatt. Hanem miattam.
Egy pillanatig csak néztem Elfeldát, aztán lesütöttem a szemem, és lassan kifújtam a levegőt. Éreztem, hogy ha tovább beszélek Hamletről, túl mélyre megyek, és onnan ma este már nem jövök vissza. Valami zsigeri ösztön húzott vissza a felszínre – a túlélésé, talán. Úgyhogy inkább elfordítottam a tekintetem, és próbáltam valami másba kapaszkodni.
– Te miért választottad ezt az utat? – Egy egyszerű kérdés, egy másik valóság. Egyetlen mondat, ami talán elég ahhoz, hogy ne zuhanjak vissza abba a sötétbe, amit a szöveg nyitott meg bennem.

Szerepeink örvényében



mood
look

to: Tommy

A bizonytalanság, ami Tommyból árad... bevallom, meglep. Ilyen tehetséggel és kisugárzással számomra nem kérdéses, hogy a helyén van. Hogy méltó a szerepre. És mégis... ő nem így érzi, látszik.
Követem, majd leülök az asztalhoz, vele szemben. Hagyom, hogy elforduljon, hagyom, hogy ne nézzen rám. Hogy megküzdjön magával. És akkor a felszínre törnek a szavak, bevallja, amit érez. Megdöbbenek még jobban. Nem ilyennek gondoltam... és közben csodálat veszi át bennem a döbbenet helyét. Iszonyatos nehéz lehet felfedni ezeket az érzéseket... főként előttem. Egy lényegében vadidegen előtt. Vagy talán pont ezért tud megnyílni...? Erős esély van rá.
Nem tudom, hogyan és honnan, de belőlem is előtörnek a szavak. Bár még csak párszor olvastam a szövegkönyvet, tökéletes rendben jön elő Gertrud válasza a negyedik felvonásból:

- Háborog,
Mint tenger és szél, ha versengenek,
Melyik hatalmasb. Amint bősz rohamban
Hall egy kevés neszt a kárpit mögött,
Kardot ragad: »Patkány! patkány!« kiált,
S vad képzetében a jó öreg embert
Látatlanból leszúrja.

Remélem, hogy érti, a benne tomboló viharra akarok reagálni. Hogy érezze, értem, és nem veszem félvállról. De ha nem is érti pontosan, szavaim akkor is biztosan hatnak rá, hiszen lényegében azóta is szerepben van.
- Megértelek... ez nagyon... nehéz... és nem megy elsőre. Ne aggódj, én is átmentem ezen - idézem fel magamban, amikor Delilát, a kápráztatóan gyönyörű, jó szándékkal gondoskodó, ugyanakkor kárhozatot hozó vélát alakítottam.
Vajon véletlen, hogy ezek a szerepek találnak meg? Avagy a rendezők mindig megérzik a természetemben rejlő anomáliát? Jó volna tudni.
- A jó hír az, hogy erre vannak technikák. Én is kipróbáltam párat... - mosolygok Tommyra félszegen, remélve, hogy nem néz ostobának.
- Az első egy nagyon banális dolog, de nekem sokat segített. Próba vagy előadás után, amikor már egyedül vagy, nézz bele egy tükörbe és mondd magadnak hangosan: Tommy Reese vagyok. Leteszem a szerepemet. Nem viszem magammal. Mostmár letehetem. - mondom meglehetősen halkan, mert azért nyilván zavarba jöttem ettől a helyzettől. De hát miért is vagyunk itt, ha nem azért, hogy egy csapatként működjünk? Hogy segítsünk egymásnak...
- Más technikák is vannak... ismerek egy mentort, aki tud segíteni. A szerep letétele nagyon fontos... igazából életmentő. Ismertem egy színészt, aki belehalt abba, hogy nem tudta letenni a szerepet... és ez nem is egyedi történet - teszem hozzá komoran.
- Ez most klisének hangozhat...de a színészet... nem játék. Én épp ezért választottam. Mert annyira valóságos. Olyan igazi, tényleges súllyal bír. Ezért nem csinálnék már soha mást.
Ha belegondolok, az én életemben is volt idő, hogy színjátékkal az életemet kockáztattam, amikor Dél-Szudánban kémkedtem. De ezt a példát inkább most megtartom magamnak.
- Na és te miért léptél erre az útra? - teszem fel kíváncsian a kérdést, ám közben megszakít minket a kedves, fiatal pincérlány, aki láthatóan alig bírja levenni a szemét Tommyról.
- Mit hozhatok? - kérdezi negédes mosollyal.
- Egy citromfű teát kérnék. Köszönöm - majd Tommy felé biccentek, s ha rendelt, úgy alig várom, hogy visszatérjünk a beszélgetésünkhöz.

Elfelda Hall

Hajolj, merő térd; és te szív, acél
Idegzeteddel, lágyulj oly puhára,
Mint a ma-szűlt csecsemő inai.
Még minden jóra válhat.

Elfelda szavai halkan közelítenek, mégis pontosan ott találnak el, ahol az számomra a legtöbbet jelenti. Mégis, mintha nem is nekem szóltak volna, hanem annak a darab közepén vergődő fiúnak, akit én is csak ma este ismertem meg igazán. Nézem őt, ahogyan mozdul. Figyelem a rezdüléseit, a tanácsát és a szavait. Próbálom elképzelni, milyen lenne, ha ez nekem is ilyen egyszerű lenne: Leteszem a szerepemet. Nem viszem magammal. Mintha le lehetne tenni valamit, amit nem is én választottam.
– Ezt a mondatot naponta elmondani tükörbe nézve… az olyan lenne, mintha megpróbálnám meggyőzni magam, hogy létezik határ köztem és Hamlet között. - mégis tudom, hogy a tükör nem hazudik, hanem a valós arcomat mutatja. Ha belenézek, nem egy külön életet látok a darabból, hanem saját magam egy régi, elhallgatott verzióját. És ha azt mondom, hogy leteszem a szerepet, félek, hogy valami sokkal fontosabbat is letennék vele együtt. Nem megy ez nekem túl könnyen. Nincs rutinom ebben. Nem tudok elválasztani egy érzést attól, aki vagyok, mert mindig is azokból épültem. Nem tudok kisétálni egy szerepből úgy, hogy ne vigyek magammal belőle valamit. Vagy hogy ne hagyjak ott magamból egy darabot.
- Örülök, hogy nem riasztottalak el azzal, amit mondtam. - Elmosolyodtam, bár fáradt volt az a mosoly. Nem könnyedség, inkább egyfajta belátás bujkált mögötte. Egy darabig nem szóltam. Nem azért, mert nem akartam válaszolni, hanem mert újra elő kellett hívnom magamból a választ, amit eddig csak hallgatással mondtam el.
- Az apám miatt, ő mutatta meg, mit jelent a színház. Hogy ha kimondunk valamit a színpadon, az valaki másban csendet törhet meg, gyászt. Vagy csak nem érzi magát annyira egyedül. - felnézek rá, mielőtt folytatom - Ha már nem tudtam megmenteni, legalább elmondhassam helyette, amit ő nem tudott. Hogy amit bennem hagyott, ne csak fájdalom legyen. Hanem valami, ami mást is elér. - Lassan kifújom a levegőt, és hátradőlök. Először az este folyamán, egyetlen pillanatra, mintha valóban le tudtam volna tenni valamit abból, amit cipeltem. Csak egy kicsit. Csak most. Csak vele.
Elfordítom a tekintetem, miközben a pincér felém intézi a kérdését. Talán egy pillanatra el is feledkeztem róla, hogy még mindig a külvilágban vagyunk. - Egy kakaót szeretnék kérni tejszínhabbal és fahéjjal. Köszönöm! - A hangom csendesen, de határozottan csendült, mint aki most először mert újra jelen lenni a saját nevében. Holott sosem mertem igazán.
a színház nekem nem szerep. Nem játék. Nem szövegkönyv vagy jelmez. Hanem nyelv. Az egyetlen nyelv, amin el tudom mondani, mi fáj. Az apám erre tanított. Nem szóval, hanem azzal, ahogy élt. Ő is a szavakban hitt. Abban, hogy egyetlen jól kimondott mondat elég lehet ahhoz, hogy valaki egy kicsit kevésbé féljen. Egy kicsit kevésbé legyen egyedül. És most, hogy ő nincs… minden mondat, amit elmondok, az ő hangját keresi. Azt a lágyságot, azt a törődést, ami nem harsány, csak ott van. Mint egy kéz a válladon, amikor épp széthullanál.
Nekem ez maradt belőle. Ez az örökség. Egy darab a színpadon, ahol végre kimondhatom, amit neki sosem tudtam. Hogy hiányzik. Hogy bocsánat, hogy nem voltam elég gyors, elég erős, elég magnix, amikor kellett volna. És közben… ott a másik örökség is. A név, amit viselhetnék, de nem akarok. A múlt, amit mindenki csodál, de engem csak éget. Az a rideg, fényes világ, ahová én nem kellettem. Ahol egy elnök nevét jobban becsülték, mint egy gyerek életét.
Egy darabig csak csendben ültem. A citromfű tea gőze lassan tekergett Elfelda csészéje fölött, az én presszóm kihűlni kezdett a kezem mellett, én meg közben azt figyeltem, milyen könnyedén tud más embereken ülni a csend. Rajtam nem. Nekem minden némaság egy újabb visszhang a fejemben. Aztán halkan, kissé bizonytalanul szólalok meg, mintha még én sem lennék biztos benne, miért is mondom el.
- A színpad olyan, mint egy mentőöv, de mi van akkor, ha egyszer csak nem marad szerep? Ha nincs következő darab? Nem tudom, hogy ki lennék akkor... - felnézek rá, kicsit kérdőn, kicsit félve. - Neked van... valami az életen kívül, ami elég erős kapaszkodó?

Szerepeink örvényében



mood
look

to: Tommy

Megértem, amit mond. Sokszor nehéz leválasztani magunkat arról, amiben érzelmileg vagyunk. Nekem sem megy könnyen. De van az a helyzet, amikor az érzelmeink már igenis hátráltatnak bennünket, és meg kell szabadulnunk tőlük. Vagy akár a gondolatainktól szintén. Én is voltam már nem egyszer abban a helyzetben, hogy a fájdalmat, az elkeseredést, a csalódást ki akartam tépni a mellkasomból és a fejemből... volt, hogy ehhez tudatmódosító szerekhez fordultam, vagy vadidegenek társaságához. Nem akartam érezni, vagyis inkább teljesen mást akartam érezni, ezért felszínes, múlandó örömmel töltöttem meg létezésem perceit. De tudom, hogy ez tévút, szerencsére azóta le is tértem róla.
- Dehogy riasztottál el... nagyon örülök, hogy beszélgetünk, és hogy megismerhetlek. Hidd el, ez nekem is sokat jelent - mosolygok rá melegen. Az igazat megvallva sosem volt sok barátom, akikről azt gondoltam, hogy azok, vagy elhagytak, vagy elárultak, vagy kihasználtak, vagy egyszerűen csak egy másik kontinensen kötöttek ki és soha többet nem láttam őket. Szóval a mély, őszinte emberi kapcsolatok értéke napról napra felértékelődött bennem. Anyám és nővérem - bár nem voltak egyszerű esetek - mindig a legfontosabbak voltak számomra, ez ma is így volt. A kapcsolatom velük igencsak összetett és árnyalt, de az sohasem volt kérdés, hogy őszintén megnyílhatunk egymásnak, és mindig bevédjük a másikat, bármilyen is legyen a helyzet.
Amit az apjáról mond, megmozgat. Egyrészt mindig arra vágytam, hogy legyen egy olyan apám, akivel közösséget válllahatok, akivel egy a gondolkodásunk, az értékrendünk, de ez soha nem történt meg. Az apám soha nem akart engem, és még az is lehet, hogy gyűlölt. Az a röpke pár perc, amit múlt ősszel sikerült a 'társaságában' eltöltenem, vagyis, amikor szellem alakban találkozhattam vele, nem győzött meg ennek az ellenkezőjéről. Igaz, tovább árnyalta a családomról, és legfőképpen az anyámról alkotott képet.
- Jó lehet, hogy ilyen kapcsolatod van az apáddal... - jegyzem meg, meg sem próbálva elrejteni a hangomban rejlő vágyakozást. - Ő is színész? Vagy más módon kapcsolódik a színházhoz? - érdeklődöm, remélve, hogy még életben van az apja, és validak a jelen idejű kérdéseim. A fájdalom transzformációja, valami más, érétkesbe... olyan gondolat, amely reményt ad nekem is nap, mint nap. Ha van valami értelme a fájdalomnak, akkor az egész már nem is hagy olyan keserű szájízt maga után.
Apropó keserű szájíz, a habos kakaó gondolata megmosolyogtat, és meg is hat valahol. Ezermillió éve nem ittam kakaót...
- Elnézést, inkább én is egy kakaót kérnék... nagyon köszönöm - vetek cinkos pillantást Tommyra, miután távozik a pincér. Néha olyan nagy szükségünk lenne arra, hogy csak úgy átadjuk magunkat a gyermeki énünknek, és én általában nem merem, vagy nem tudom ezt megtenni. Jó most Tommyval együtt áldozni a gyerekkor oltárán, ha csak egy meleg, édes itallal is.
Mikor a kapaszkodó kerül szóba, röviden behunyom a szemem, és végig gondolom a kérdést. A válasz nem is olyan egyszerű... hogy van-e ilyen az életen kívül? Azt hiszem, sokáig a párkapcsolataimba kapaszkodtam, de ezek a mentőövek mindig megszűntek, amikor a kapcsolat véget ért. Lassan egy éve, hogy hivatalosan is egyedül vagyok... Ugyan az a kaland Owennel megmozgatott, de egyelőre nem volt folytatása, így nem nevezem kapcsolatnak. A volt kapcsolataimnak pedig... örökre vége. Ha valamikor kapaszkodót is nyújtottak, ennek vége. De van valami, amire rátaláltam azóta.
- Ez is klisének hangzik majd... de számomra a kapaszkodó abban van, hogy nem gondolkodom előre. Csak megélem a napokat, egyszerre mindig egyre koncentrálok. Így valahogy semmi nem túl nehéz, nem túl fájdalmas. A télen sikerült beköltöznöm az én kis menedékembe, egy tengerparti házba, nagy kerttel. Ott minden nap sikerül rálelnem erre a békére, és megőrizni azt... Na meg van egy cicám, Yves-Saint... az ő társasága is erősen hozzájárul ahhoz, hogy szeretem a napjaimat... - mesélek talán kissé elérzékenyülve Tommynak. Hiába, ez az egész, a mai napig meghat. Hálás vagyok azért, hogy ilyen békére leltem.
- Neked mi jelenthet kapaszkodót, ha nem is az életen kívül, de az életen belül? - fordítom meg kissé a kérdést. Aztán mielőtt még válaszolhatna, megérkezik a két kakaó. Belekortyolok az enyémbe... és egy pillanatra újra gyerekké változom.

Elfelda Hall

Hajolj, merő térd; és te szív, acél
Idegzeteddel, lágyulj oly puhára,
Mint a ma-szűlt csecsemő inai.
Még minden jóra válhat.

Egy darabig csak néztem a kakaó szót. Valahogy furcsa volt a kontraszt: ez a meleg, édes illat és az a súly, amit a mellkasomban cipeltem. Azt hiszem, rég éreztem bármit, ami ennyire ártatlan,, mégis nehezemre esett megérinteni a csészét. Mintha nem lenne jogom hozzá. Mintha ez az egyszerű, gyermeki gesztus, minthogy az ember megfog egy csésze kakaót, és csak élvezi a pillanatot, mindez már nem tartozna hozzám. Az évek alatt valahogy minden, ami könnyű volt, ami természetes, ami nem követelt magyarázatot vagy küzdelmet, az kicsúszott a kezeim közül. Most meg ott ült előttem, gőzölgött, és mégis idegennek tűnt. A gyerekkorom jutott róla eszembe. Túl forró volt mindig, és én persze nem vártam meg, míg iható lesz. Leforráztam a nyelvem, Ő pedig nevetett. Csak épp azóta senki sem nevetett így körülöttem. Azóta a meleg ital íze is valahogy megkeseredett.
- Igen, az volt... - mondom halkan, kissé rekedten, és érzem, ahogy a torkom elszorul, mintha minden kimondott szóval egyre közelebb kerülnék valamihez, amit nem akarok újra látni. Minden pillanatban. Még a hétköznapokban is. Olyan ember volt, aki nem tudott leállni a történetmeséléssel, mintha attól félt volna, hogy ha egyszer elhallgat, megszűnik létezni. Én meg csak álltam gyerekként a függöny mögött, és néztem, ahogy a színpadon valaki másként létezik. És azt hiszem, valahol ott döntöttem el, hogy egyszer én is meg akarom érteni, hogyan csinálta. Hogy lehet úgy élni, hogy minden este meghalsz egy kicsit, aztán másnap újra élni kezdesz. - Egy pillanatra elhallgatok, a tekintetem a csészén időzik. - Tőle tanultam mindent, amit igazán nagyra tartok a szakmánkban. -  Elmosolyodok, de az inkább fáj, mint őszinte.
Halványan elmosolyodok, amikor Elfelda a pincér felé fordul, és a tea helyett ő is inkább egy bögre kakaót kér. A kérésében van valami kedvesen emberi, valami apró, hétköznapi gesztus, ami egy pillanatra visszahúz a jelenbe. - Az ember azt hinné, a felnőtté válás arról szól, hogy megtanulunk kávét inni és komolyan beszélni az életről… aztán valahogy mégis a kakaó lesz az, ami tényleg segít túlélni a napokat. - A hangom lassan elhalkult, és bár a mosoly még ott ült az ajkamon, a tekintetem valahol messzebb járt. Nem tudtam pontosan, mit keresek. Talán valami olyat, ami nem múlik el, amikor a kakaó kihűl és a szavak elcsendesednek. Mosolygok, de a mellkasomban még ott feszül a súly, amitől nem tudtam szabadulni. Talán nem is akarok, mert valahol mélyen tudom, hogy ez a fájdalom tart életben. Nélküle üres maradnék, mint egy díszlet, amit elfelejtettek elpakolni az előadás után.
Egy pillanatra nem is tudtam megszólalni. A tengerparti ház képe megmaradt bennem: a napfényben fürdő kert, a macska, ahogy lustán nyújtózik egy meleg kőlap tetején. Olyan béke áradt Elfeldából, amit én talán soha nem ismertem. És ahogy beszélt, valami apró, csendes irigység szorította össze a torkomat. Nem rosszindulatú, inkább az a fajta, amit akkor érez az ember, amikor valaki másnak sikerült megtalálnia azt, amit te még keresel.
- Nekem a színpad az. Nem feltétlenül a színház, inkább az a pillanat, amikor ott állok a fényben, és minden más eltűnik. Van egy együttesünk… Ott nem kell magyarázni semmit, nem kell megfelelni senkinek. Csak a zene van, és az az érzés, hogy egy rövid időre minden a helyére kerül. – Egy pillanatra elhallgattam, és az érkező csészém peremére néztem. Talán ez az én menedékem. A hang, ami akkor is őszinte, amikor én már nem tudok az lenni. Én meg csak hagyom, hogy vigyen, és kimondja helyettem azt, amit én már nem merek.
- Honnan érezted először, hogy ez jelenti számodra a biztonságos menedéket? - Belekortyoltam a forró italba, és hagytam, hogy hab maradjon az arcomon, csak néhány korty után töröltem le azt egy szalvétával. Talán lehet még ez a beszélgetés igazán könnyed.

Szerepeink örvényében



mood
look

to: Tommy

Amikor az apjáról mesélt, nem tehettem róla, egy pillanatra elfogyott az irigység. Tommynak olyan apja volt, akire felnézhetett, aki értéket képviselt. Nem csoda, hogy így fájt neki az elvesztése. Ezzel szemben én semmi mást nem kaptam apámtól, csak traumákat.
- Sajnálom... nehéz lehet nélküle… - feleltem együttérzéssel, majd amikor kihozták a kakaónkat, nagyot kortyoltam a sajátomból. Amit mondott, azzal maximálisan egyetértettem. Régóta volt már a mottóm, hogy egy nap huszonnégy óra, meg az éjszaka... ami nem mást jelent, hogy a lehető legtöbbet sajtoltam ki  magamból évtizedeken keresztül. Ez még most is így volt, de már igyekeztem balanszot teremteni, nem olyan szintig kizsigerelni magamat, ami már tényleg túl sok. Időnként szükségem van arra is, hogy visszatöltsem magam, hogy a zajos, sűrű közeg után teljesen egyedül legyek, és megpihenjek.
- Az ember azt hinné, a felnőtté válás arról szól, hogy megtanulunk kávét inni és komolyan beszélni az életről… aztán valahogy mégis a kakaó lesz az, ami tényleg segít túlélni a napokat.
Tommy szó szerint megfogalmazta, ahogy én is érzek, mire finom mosoly jelent meg a szám szegletében.
- Igen... néha nincs másra szükség, csak egy jó, forró, kakaóra, és hirtelen minden jobb színben tűnik fel - élveztem ki a forró ital édes ízét, ami teljesen átmelegített. Persze semmi közöm nem volt hozzá, egy ilyen meghitt helyzetben, úgy éreztem, nem annyira bárdolatlan tőlem, ha rákérdezek a gyászára.
- Ha nem tépem fel a sebeket... mi történt az apáddal?
Reméltem, hogy nem lépek át egy határt ezzel a kérdéssel, persze ha mégis így tettem, akkor kész voltam visszavonulót fújni, és hagyni a kérdést.
Ahogy a zenéhez fűződő kapcsolatáról beszélt, ismét elfogott egy jól eső érzés. Amit ő a koncertek közben érzett, én pontosan azt éreztem egy szerep mögé bújva.
- Nehéz megmondani... vagy talán mégsem. Amikor először bújtam Delila, a véla bőrébe, akkor rögtön elfogott az érzés, hogy biztonságban vagyok, hogy senki sem bánthat... Valahogy... több lettem azáltal, hogy felvettem egy szerepet. Az ő érzéseit, sorsát, mementóját is átvettem, és hirtelen - ha én nem is tűntem el teljesen - eggyé olvadtam vele. Ez annyira megnyugtató érzés volt... Minden alkalommal ugyanezt érzem, akár színpadon, akár filmben játszom valakit. Mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya, nem teljesen ugyanazt az élményt élem át, de mindenképpen terápiás mindkét forma - fejtettem ki a tapasztalataimat. Bíztam benne, hogy nem untatom ezzel Tommyt, tényleg őszintének éreztem az érdeklődését.
- Persze előfordul olyan is, hogy egy-egy ember jelenti a menedéket - gondoltam Owenre, és  legutóbbi találkozásunk emléke ötlött fel bennem.
- Remélem neked is vannak az életedben ilyen emberek... - tettem hozzá, aztán újabb korty következett a kakaóból. Jó volt most itt lelkizni és kakaózni Tommyval. Azt hiszem, ezzel az előadást is csak emeltük... fontos volt, hogy tényleg meg tudjunk egymásban bízni a színpadon, és a köztünk lévő anya-fia kapcsolat valódi energiaként tudjon megjelenni. Ha a saját életemben ezt nem is tudtam átélni, ez a pillanat most mindenképpen kárpótolt.