Bájital- és Növénymérgezések - Harmadik Emelet

Itt kezelnek minden bajt - több kevesebb sikerrel - , melyet bájitalok, vagy különböző mágikus növények okoztak. Legyen az bármilyen kiütés, felöklendés, nevetőgörcs vagy ahhoz hasonló kellemetlenség!

[záporos]

Szent Mungós kalandok

2004. május 24.

Volt ez a lehetőség Lancester professzornál, hogy eljöhettünk a Szent Mungóba egy kórházlátogatásra. A kíváncsiság hozott ide? Vagy még keresem a helyem? Dehogy! Egyszerűen csak el akartam szabadulni a Roxfortból, ez pedig kiváló alkalomnak bizonyult erre. Az RBF-ek előtti utolsó kikapcsolódás talán.
Úgyhogy egy záporos napon fogtam az esőkabátomat, és a nagyterem előtti találkozópontra mentem. Lancester professzor már várt minket, tartott egy gyors létszámellenőrzést, aztán a Hop-hálózaton keresztül már a Szent Mungóban is voltunk.
Ott aztán rájöttem, hogy ez nem nekem való hely. A kórházaktól mindig összeugrott a gyomrom. Olyan baljós érzés fogott el, meg azok a szagok. Mindenesetre, ha már itt voltam, menni kellett. De valahol hátul kullogtam, nem is nagyon hallottam, mit beszél elől az öreg medimágus. Valami bájitalokról motyogott, amikor észrevettem egy gépet, amiből gyümölcslevet lehetett venni. Én pedig szomjas voltam. Tényleg csak egy pillanatra álltam meg, de mire visszafordultam, már nem volt a csoport sehol. Láttam egy ajtót mozogni, feltételeztem, hogy arra mentek, de amikor beléptem a folyosóra, tudtam, hogy elvétettem az irányt. Mondjuk rögtön felkeltette az érdeklődésemet, izgalmasabb volt, mint odakinn.
Mindenhol gyógy- és ártó növények voltak - szerencsére szigorúan elzárva. Némelyik mozgolódott, mások nyugodtan várták sorsukat. Nézegettem őket, mert egész érdekesek voltak, de sajnos a legtöbbnek latinul volt csak kiírva a neve.
Aztán egyszer csak mozgást hallottam a terem másik odaláról, majd egy hang immár közelebbről megszólalt:
-Te vagy az, Jasper?
Vajon mi lenne a jó megoldás? Mi van, ha úgy kapnak el, hogy nem is lehetnék itt? És ha betörőnek néznek vagy kémnek? Lecsukhatnak azért, mert rossz ajtón jöttem be?
Messziről láttam meg a lányt. Én sötétben voltam, ő nem láthatott, de én láttam a ködös tekintetét. Vajon bűbáj hatása alatt állhatott? Vagy szimplán mindig így nézett ki?
Mindenesetre nem akartam lebukni, úgyhogy még jobban a sötétbe húzódtam, és megpróbáltam Jasper lenni.
-Igen, én vagyok. - morogtam. - Mit keresel itt?

[ღ Csalfa illúziók ღ]

ღ Csalfa illúziók ღ

Theresa

(2004. május 24.)

jó időre

némán állok egy ház teraszán
fakulóban a szín, de a nyár odajár.

Na most nem fogok eltévedni, vetem bele magam a Mungó hatalmas épületébe. MÉg azt is elhatároztam, hogy Jasper tanácsát megfogadva odasétálok a recepcióshoz, hogy megkérdezzem, hol van Jasper. Igen, Sophie ma végre rendesen felnőttként fogsz viselkedni. Be is robogok az ajtón, hogy megcélozzam a recepciót, de ahogy odaérek üresen fogad. Értetlenül bámulok az ember nélküli pultra. Jó, lehet várok egy kicsit, mi van ha elment pisilni? Csak nem teszi ki az ember, hogy öt perc és jöjöv csak folyóügyeket intézek, nem? Szóval lelkiismeretesen ácsorgok, hátha jön valaki, valamikor. Persze közben hülyén is érzem magam, mindenki olyan céltudatosan halad össze-vissza, én meg... Elfelejtettem, hogy lehet Jasperhez eljutni. Legutóbb is, amikor ebédet hoztam neki, nem is tudtam követni merre megyünk. A Roxfortba is folyton eltévedtem, akkor meg Teddyt vesztettem folyton el, meg késtem az órákról... De most meg nem állt szándékomban. Hoztam neki egy romantikus ebédet, hogy megint együtt együnk. Még gyümölcslevet is hoztam, hátha ízlene neki. Amúgy is meguntam a vizsgákra való tanulást, már csak kettő volt hátra, én pedig oloyankor már elvesztem a fonalat. Meg az érdeklődésemet is a tanulás iránt. Bezzeg Jasper nem csak ügyelt folyamatosan, dolgozott, hanem tanult is. Annyira menő. Hát hogy lehet valaki ennyire de ennyire menő?
Szerintem a recepcióst elnyelte a föld. Nem tudom mit csináljak, de csak erőt veszek magamon, és megindulok a táblák felé, amin ki van írva, mi hol van.
Kint esett az eső, záporos napok voltak ezek megint. Én még esőkabátot sem hoztam, szerencsére ide tudtam jönni a hopp-hálózaton keresztül, de be-be hallatszód ott az eső ütemes kopogása kintről. Amikor felkeltem még köd is volt, sűrűn lepte be az egyetemváros azon környékét, ahol laktunk. Olyan áthatolhatatlan szürkeség volt reggel, hogy a legmagányosabb embernek éreztem magam a világon, aki egyedül van egy házban a semmi közepén.
A folyósok is ugyan úgy néztek ki, már egy ideje bóklásztam. Lehetne valami eltévedtem segítség bűbáj... Vagy egy vigyél Jasperhez bűbáj... Egy kihalt emeleten voltam, valami nem egészen barátságosan, a gyerekosztály volt itt a legkellemesebb, habár még a gyerekeket is aranyosnak találtam, szerintem nem álltam még arra készen, hogy fel is neveljek egyet. Egyetemre jártunk mind a ketten, és na. Itt meg gyerekek sem voltak. Gondoltam benyitok az egyik ajtón, hátha van ott valaki, mondjuk egy Jasper... A helyiség furcsa volt, bódult lettem tőle, de annyit felfogtam, hogy növényekkel volt tele.
Egy alak ácsorgott ott, én pedig hirtelen lelkesen felkiáltottam:
- Te vagy az, Jasper? - kérdezem szinte fel is villanyozva.
-Igen, én vagyok. Mit keresel itt?  - hangzott a válasz, én meg lelkesen megindultam a hang felé, hogy megöleljem és nyomjak egy csókot, a szájára.
- El se hiszed, megint eltévedtem! Hoztam neked ebádet, és még a recepcióst is meg akartam kérdezni... - magyaráztam, és körbefordultam. De Jasper nem volt sehol. Elvesztettem! Meg persze furcsán fájt a fejem is, olyan volt mintha billegne a világ.
- De te hol vagy? - kérdeztem egy kicsit még meg is ijedve.

Szent Mungós kalandok

2004. május 24.

Én igazán nem akartam átverni ezt a nőt, de ha már benne voltam a színjátékban, nem hagyhattam abba. Mégis mit fog gondolni rólam. Próbáltam minél jobban árnyékban maradni, nehogy észre vegyen. Már az is furcsa volt, hogy a hangom eltorzítása elég volt, hogy félreértse ennek a Jaspernek a beszédét. Talán valami beteg, Jasper meg egy ápoló... Vagy ilyesmi.
- El se hiszed, megint eltévedtem! Hoztam neked ebédet, és még a recepcióst is meg akartam kérdezni... - válaszolta, én meg magamban felkuncogtam. Eltévedt. És ebédet hozott? Ki lehet ez a nő? Jasper anyukája?
-Ó, hát szólhattál volna a recepciósnak, akkor megmondta volna, hol várj meg. És merrefelé kóboroltál? - morogtam Jasper-hangomon, és közben óvatosan mozogtam, hogy ne tudja a nő sose pontosan, hol vagyok.
Válaszolt, majd ő is kérdezett:
- De te hol vagy?
Na erre most mit mondjak. Aztán ránéztem a gyógynövényekre és beugrott a válasz:
-Egy komoly bájitalt kotyvasztok. - mondtam Jasperként. - Veszélyes mérgező növényekből. Nem kellene idejönnöd. Bármikor megsérülhetsz.
Vagy engem fognak megenni ezek a növények. Lassan oda kellett volna érnem a másik oldalhoz, ahonnan ez a nő bejött. Ha az ajtót elérem, talán megmenekültem. De az is lehet, hogy ott is zárva van, és akkor örökké ezekkel a növényekkel leszünk kénytelenek együtt élnünk. Legalább is, amíg ki nem szabadítanak minket.
De ha beragadtunk ide, akkor előbb-utóbb le fogok bukni. Ki kell találnom, mit mondok akkor ennek a nőnek. Biztosan iszonyú mérges lesz, hogy átvertem. Majd játszom a megszeppent lánykát, ki eltévedt és megijedt.
Ah, ebből már biztosan nem jövök ki jól. Év végéig szóló büntetőmunkát fogok kapni Lancester professzortól. Pedig én tényleg nem akartam eltévedni, csak hát így alakult...
Gondolataim közepette elmentem egy előkészítő asztal mellett, és véletlenül levertem egy tálkát. Jó nagy csattanással ért földet. Ijedten húzódtam az asztal mögé várva, hogy a nő mit lép erre.

[ღ Csalfa illúziók ღ]

ღ Csalfa illúziók ღ

Theresa

(2004. május 24.)

jó időre

némán állok egy ház teraszán
fakulóban a szín, de a nyár odajár.

A fejem egyre kótyagosabb, mintha csak valami álomba kerülnék. Furcsa itt a levegő, egészen bódult leszek tőle. De Jasper itt van, én meg meg akarom lepni valami finomsággal, mint legutóbb. Igazából legalább anyni össze is jön, hogy megtaláltam. Hallom a hangját, bár lehet kicsit furcsán nőies. Biztops vagyok benne, hogy az akusztika torzítja el ennyire, vagy a légkör? Fogalmam sincs, de megpróbálom megkeresni, bár nagyon frucsán ibolyogva megyek. Mintha a talaj a megszokottnál is jobban... képlékeny lenne.
-Ó, hát szólhattál volna a recepciósnak, akkor megmondta volna, hol várj meg. És merrefelé kóboroltál? - hangzik a válasz, oké ez elég Jasperes is, de tudja, hogy túlparázom azt is, hogy odamenjek a recepcióshoz. Lehet tényleg életképzelen vagyok. Forgatom a fejem, hogy beazonosítsam a hangja, merről jön, de nem sok sikerrel. Inkább furcsa, hogy nem bukkan fel, de lehet mert eltévedt? Én folyton eltévedek, a Roxfortban is csak a barátaimmal tudtam megtalálni a termeket, de az a sok folyosó és lépcső összezavar.
- Tudod, hogy vannak ezek a folyosó, mindegyik ugyan úgy néz ki, na meg valahogy elindultam a gyerek részre hozzád, de azt hiszem a Plaszti-medimágia osztályr akeveredtem, onnan eljöttem a Vraázsragályos szintre, ot megijedtem a furcsa elváltozott emberektől és idáig szaladtam - magyarázom, és sóhajtok. Tényleg inkább fel kéne hagynom a kóborlással. Persze fülelek, hátha el tudok menni hozzá, de egyre kábább vagyok, és nagyon furcsa itt a levegő. Csoda, hogy ő bírja itt, lehet védőfelszerelése van, vagy csak én vagyok érzékeny ezekre a mágikus izékre. Hű az egy lila-sárga növény, amikből furcsa zöld köd jön ki és sárkány alakú?
-Egy komoly bájitalt kotyvasztok. Veszélyes mérgező növényekből. Nem kellene idejönnöd. Bármikor megsérülhetsz - válaszolja, bár nem igazán értem, hogy akkor ő miért nem húz ki engem innen. De lehet előttem van és én nem látom? Lehet vak leszek Jasperre?! Te jó ég, nem akarok rá vak lenni, inkább egyre kétségbeesettebben kapkodom a fejem, hogy hol van. Ijesztő, hogy hallom a hangját, de nincs a közelemben.
- Én szívesen elmennék innen veled - szólalok meg kissé ijedten. - De miért kell a gyerekeknek ilyen veszélyes anyagból bájital? - kérdezem kissé összezavarodva. - Szóval hoztam ebédet, nem akarod inkább kint megenni velem? - próbálkozom kicsalogatni, de persze úgyse tudok szexi és csábos lenni.
Aztán valami csattanást hallok, és oda próbálok igyekezni. Jesszus, mi van, ha elesett és meghal? Vagy mondjuk beüti a fejét és amnéziás lesz és elfelejt? Jaj, meg kell mentenem, bár magamon és a fura állapotomon se tudok segíteni, de Jasper fontosabb. A hang irányába megyek, de csak egy levert cserép van ott, Jasper sehol. Lehet az asztal alá ájult be? Te jó ég, oké, Sophie, semmi pánik. Megpróbálok lehajolni hogy megnézzem ott van-e, de a világ borul velem, vagy én a világgal, de elterülök a földön.
- Nahát, szia Jasper, te is mellém feküdtél? - nézek a másik valakire, és lassan úgy érzem kezdem elveszíteni a fonalat a világgal. - Nem bújsz ide hozzám?

Szent Mungós kalandok

2004. május 24.

Az kezdett egyértelművé válni, hogy ez a nő nem itt dolgozik. Talán akkor egy kicsit jobb a helyzetem, mert nem fog nagyon leszidni, még az is lehet, hogy ő is tilosban jár. Vagy legalább is nem biztos, hogy pont most pont itt kellene lennie.
Lehet, hogy lassan fel kellene fednem magam, nem tűnik ez a valaki olyan vérengzőnek. De totál bolondnak fog gondolni, ha kiderül, hogy eddig ezt a Jaspert utánoztam. Vajon kije lehet ez a nő? És ki az a Jasper? Remélem, nem a Szent Mungo igazgatója...
- De miért kell a gyerekeknek ilyen veszélyes anyagból bájital? - kérdezte a nő. - Szóval hoztam ebédet, nem akarod inkább kint megenni velem?
Áh, szóval ezért van itt. Ebédelni akar ezzel a Jasperrel. Hát jó lenne, ha végre megtalálnák egymást, mert ez kezd egyre kínosabbá válni.
-Öhm... - motyogtam, aztán újra Jasperesre fogtam. - Vannak olyan betegségek, amiket csak ilyen erős bájitalokkal lehet legyőzni. De jobb, ha ezekről nem is tudsz, a végén még sérülne a kis szépséges lelked.
Te jó ég! Hogy hordhatok össze ilyen marhaságokat? Ha ezzel nem bukom le, akkor semmivel.
A cserép leverése sem segített a helyzetemen. A nő rögtön abba az irányba indult, nekem meg nem maradt más választásom, mint elbújni az asztal mögé.
Aztán megérkezett a nő. Kész, végem, most lebukok. Kidobnak innen, kicsapnak a Roxfortból, és az lesz a sorsom, hogy apám gyárában valami vén varázslónak a titkárnője leszek.
Becsuktam a szemem, vártam, hogy meghalljam a nő szemrehányó mondatait, de akkor valaki elhuppant mellettem. Én óvatosan kinyitottam a szemem, egy vöröses hajú, csinos nő (vagy inkább lány, nem lehetett sokkal idősebb, mint én) dőlt el mellettem. Úgy tűnt, totál be van állva. Mondjuk, abból, amit eddig hallottam, gondolhattam volna erre is... Az is lehet, hogy csak valami beteg, aki elkóborolt.
- Nahát, szia Jasper, te is mellém feküdtél? Nem bújsz ide hozzám? - csúszott közelebb.
- Helló. - motyogom. - Mi lenne, ha inkább most kimennénk innen. A búbófű kivonat - van egyáltalán ilyen? - rossz hatással van rád, édesem. - próbáltam kedves lenni. Akár ennek a Jaspernek a szeretője, akár egy beteg, mégsem gondoltam, hogy itt a kórházban bárki bunkó lett volna ezzel a nővel.
Kimásztam az asztal alól, és felsegítettem a vörös hajút, és elkezdtem az ajtó felé kísérni. Reméltem, hogy nyitva lesz, és végre kiszabadulunk innen. Hogy mi lesz azután, hogy kimegyünk innen? Hát akkor majd rögtönzök valamit.
Karon ragadtam a nőt, és elindultunk az ajtó felé. Magamban imádkoztam, hogy nyitva legyen, és imáim meghallgatásra találtak. Pár pillanat múlva már a folyosón voltunk, ahol szerencsére még pár szék is volt. Leültettem a nőt az egyikre, és aggódva néztem rá.
-Jól vagy?

✠✦✠ Szárnyaszegett ✠✦✠
❧ és a Fantasztikus Giada ❧

Közelébe nem akart menni Kentigernus ispotályának. Pazarolt itt már elég időt, rabolta el ifjú éveit a téboly és a bezártság, napfényt csak az Azkaban-osztály ablakából láthatott. Mert bár hivatalosan nem rabok, mégis ők el nem mehetnek onnan. Nem véletlen ragaszkodik immáron annyira a szabad éghez, ahol szállhat olyan magasságokba, ahová halandó ember nem követheti őt.
Vajon Gildylocks még mindig itt van? Kellemes társasága volt azokban az években. Bájos, mint egy kiskutya, könnyedén formálható, meglepően szórakoztató, ráadásul perceken belül feledte, ha valami bosszúságot tett ellene. A fájdalom azonban élesen hasít jobb vállába. Nem ma lesz az a nap, amikor megnézi, aranyhajú barátja még mindig olyan lehengerlő mosollyal veszi-e a lábáról mindazokat, akik látni képesek a két szemükkel, vagy fizikai valóját is elérte-e a sorvadás, épp úgy, mint elmének nevezett ketrecét, ahol az idő tréfájával együtt csapdában tartja önmagát.
Erősen burkolózik köpenyébe, amivel jobbját takarja, bár egy résen kikandikálnak ébenfekete tollainak végei. Láztól fűtötten siet fel az emeletre, ahol reményei szerint feloldozást kap majd problémája alól. Fél órája, sötétedést követően turkált a Zsebkosz-köz egyik kihelyezett szemetesében ételért. Az emberek ugyanis mindenfélét kidobnak, amit szemétnek gondolnak. Az ízével egyáltalán nem foglalkozott, éhségtől kopogó szemei és korgó gyomra csak arra tudtak gondolni, hogy többé ne remegjen a keze, amikor nyúl valami után, és visszanyerjen valamennyit erejéből.
Most viszont már keze sincs, ami remegni tudna.
Nem tűnt fel neki, hogy a félig megevett muffinra, amit a szemetesből túrt elő, kétes eredetű főzet cseppent egy kidobott üvegből.
Fogait csikorgatva vonszolja magát a lépcsőkön. Csont súrlódik csonton – válla alatt pedig lüktet és sajog valami, ami nem is lehetne ott. Gyorsan változott át másik alakjába, amikor felfedezte, hogy valami nincs rendben. Emelkedett hőérzetét nem foghatta a tavaszra. Amikor azonban megérkezett az ispotályhoz, és megpróbálta felvenni emberi alakját, az most először, mióta teljesen képes a metamorfózisra, nem volt sikeres. Valahogy ott maradt félúton. A jobb szárnya nem simult el, mint máskor.
Levegőt zihálva esik be az ajtón, zavarodott tekintete pedig keresztez egy egzotikus arcot. Furcsán ismerős, talán álmában látta valaha. A teste eközben nem felejt – a méreg, amit lenyelt, akármi is volt, feszíti őt belülről megadásra kényszerítve testét.
Térdre esik a vizsgáló közepén, a köpenyt pedig elengedi, ami lassan hullik le róla, hogy láthatóvá tegye a jobbja helyén ékeskedő, fekete szárnyat. A töve véres, mintha csak odavarrták volna. Pedig ez tökéletesen az ő része – csak nem így, nem ebben a formában. Bal keze emberi, de bőre pikkelyesebb és hidegebb. Ajkai szólásra remegnek, a félig varjú-félig ember lény viszont csak némán könyörög kínjai csillapításáért.

現状の自分
混沌の世界
希望の未来へ

Mindannyian arra várunk, hogy mehessünk a dolgunkra. Én is ,meg a mellettem ülő másik három rakás szerencsétlenség is. Jól megfigyeltük a mérgezetteket, már amennyire ezeken bármit is meg lehetett figyelni, mert erősen befolyásolta az involváltságomat a tényező, hogy ezek azért bőven nem a végstádiumban voltak. Az a problémám ezzel a kurzussal úgy összességében, hogy kizárólag olyan dolgokat figyelhetek meg rajta testközelből, amiket már egyébként is láttam, vagy legalábbis bőven el tudok képzelni. Semmi érdemleges, semmi kiugró. Bosszantó és álmosító az egész.
Éppen akkorát ásítok, hogy beleroppan még az állkapcsom is, mikor végre meglátom a kiutat ebből a zsibbadt unalomból.  Mindhárman megdöbbenve bámulunk rá, de ha jól látom, épp az én arcomon állapodik meg a tekintete. Tollak, vér, bőr,hús és az a bizonyos tekintet, ami pokoli fájdalomról árulkodik. Éppen csak súrol, nem fókuszált, minden erejét abba öli, hogy képes legyen állva maradni, lélegezni. Térdre esik, ekkor mozdulok meg és sietek oda hozzá. Nem az én feladatom, nem kellene és szinte egyértelmű, hogy ezért még kapok a sárga képemre, de ez végre érdekel. Rossz érzés süllyed a gyomromban, mint valami mázsás ólomdarab, mikor a közelébe érek, nem tudnám megmagyarázni, hogy mi okozza.
-Kerítsetek nekem egy toxikológust -mondom a csoporttársaimnak, miközben visszahajtom a férfi köpenyét az elváltozott karjára és a tollas végtagra. A többiek közben valamiért úgy néznek rám, mintha arra kértem volna őket, hogy legalábbis csecsemőfejeket hozzanak wasabiba forgatva. Mindig, amikor azt gondolom, hogy néhányan nem csak dísznek vannak itt, akkor…
-Érjen már véget a sokkélmény – kiáltok rájuk és kezemmel intek, hogy induljanak meg, mielőtt végképp megdühödöm és magam indulok dologra, ők meg addig igyekezethetnek segíteni ezen a nem mindennapi jelenségen, ahogy tudnak. A férfit igyekszem lépésbe segíteni és elhaladni vele az egyik, alig pár lépésre lévő elfüggönyözhető részhez, ahol már van lehetősége lerogyni, míg én fájdalomcsillapító főzet után kutatok, miután hatalmas mozdulattal rántottam el a függönyt. Mi lehet ez az egész? Félig sikerült animágus átváltozás?
-Ezt igya meg és ha már képes rá mondja meg a nevét – adom a kezébe a kis üvegfiolát. Tulajdonképpen nem érdemleges neve, de úgy emlékszem illik megérdeklődni, fokozza a személyesség érzetét, holott én nem nagyon szeretek személyeskedni, ezért is vezénylem ilyen katonásan az eseményeket.  A személyeskedéstől való tartózkodásom remekül bizonyítom is azzal, hogy magam nem mutatkozom be, majd megteszi a medimágus, ha az elküldött véglények összeszednek egyet valahonnan.
-Lélegezzen! -inkább kérem, mint nyugtatom ezzel, mert a zihálás csak kellemetlenebbé teszi a helyzetet, csak a saját idegrendszerét izgatja vele. Szívesen tennék többet, de minden tehetségem és apámtól való örökségem ellenére sem vagyok elég kompetens hozzá, ahogy sok minden máshoz sem. Élénken él a fejemben a Hagennel történt beszélgetésem azzal kapcsolatban, hogy mekkora sikernek örvendenek a magánakcióim és igazán örülnék, ha nem az lenne az új hír Mandragóra-szerte, hogy Dargan most nem drogokat gyárt, hanem madárembert gyógyít tippre meg megérzésre. Nem sok célom van a tanulmányaimmal jelenleg, de ebből az egyik pont az lenne, hogy idő előtt ne basszanak ki, mint a macskát szokás.
Karbafonom kezeimet és várom, hogy mennyire lesz elég egy mezei fájdalomcsillapítás a férfi bajának.

✠✦✠ Szárnyaszegett ✠✦✠
❧ és a Fantasztikus Giada ❧

Ugyan a köpeny ismét takarja méretes szárnyát, annak melegségét már nem érzi. Nem egyértelmű, hogy a láztól sápadt el az arca, a méregtől, vagy a hibás metamorfózistól. Testhője ijesztő mértékben emelkedik, és csak lassú, szánalmas vonszolással képes az elfüggönyzött részhez botorkálni. Alig pár lépés, az ő keresztje azonban az a méreg, ami a testében uralkodik, és ami megfosztani kívánja őt az egyetlen értékétől, a mérhetetlen szabadságától. Mint a hosszú ideig cipelt súly egy kiadós vásárlás után, zuhan le az ágyra, amit Giada kiad neki. Oldalt fekszik, emberibb, bár szokatlanul pikkelyes kezét a mellkasa elé téve. A fájdalomtól még megremeg egyszer a szárnya, ami a másik karja helyén van, amitől a nemrég ráaggatott köpeny valamelyest lecsúszik róla.
Valamennyire talán magánál van – épp annyira, hogy az egyszerű utasításokat végrehajtsa. Megemeli fejét, és egy óvatos korttyal fogyasztja el a bájitalt, amit kap, meg sem kérdezvén, hogy mi van benne. Hallja a gyógyítók, vagy talán még csak tanoncok mozgolódását. Kínosan érzi a kíváncsi tekinteteket. Mintha egy bizarr cirkusz még bizarrabb kiállítási tárgya lenne. Nem szereti az efféle figyelmet, hiszen az sohasem a személyének, esetleg különleges előadásának és páratlan hangjának szól. Most is csak egy torz abomináció, ahogyan az volt akkor is, amikor a hatodik emeleten akarata ellenére raboskodott.
Kiszáradt, cserepes ajkai szólásra nyílnak, de csak egy fájdalmas, halk nyöszörgést hallat. A fájdalmaira kapott főzet gyorsan terjed szét testében, amit azonban még mindig nagyon hidegnek érez. A leghidegebb utcai telekre gondol, amik elől elhagyatott, mugli épületekbe menekült. A meleg, amihez odabent tüzet gyújtott, még nem terjedt szét benne, bár a remegés valamelyest csillapodni látszik. Emberibb kezével mellkasának zsebébe nyúlik, és kihúz belőle egy négy felé hajtott, bűbájjal sérthetetlenné erősített, régi pergamendarabot. Még itt adták a Mungoban számára épp azon a napon, amikor azt mondták, készen áll a világra. A pecsét és a hitelesítés rajta valódi – igazolja, hogy Winthrop teljesen épelméjű az akkor őt kezelő medimágus szerint. Szíve felett hordja azóta is, és mindig büszkeséggel mutatja meg, ha épelméjűségét épp igazolnia kell – akkor is, ha ez hazugság. Most azonban nem is azért nyújtja oda Giadának, hogy bebizonyítsa, ő kéri szépen, jól érzi magát. A neve az első sorok közt szerepel, amin ezáltal be tud mutatkozni.
Szemeit lehunyva követi az útmutatót. Ha nem lenne Giada, talán valóban elfelejtene lélegezni. Eszébe jut az a békés időszak, amikor megszabadulhatott ettől a helytől, és komoly reményekkel indulhatott el a valódi művészetek útján. Az akkori álma nem is lehetett volna kevésbé mágikusabb. A légzéstechnikák gyakorlása, melyek kötelezőek voltak hozzá, hogy kihasználhassa hangját, olykor bosszantóak voltak, de szükségesek. Lázasan, ebben a helyzetben mégis ezekhez nyúl vissza. Nem kapkodik többet légszomjasan levegő után. Nem a mellkasa és a tüdeje, hanem a hasa emelkedik, vállai, beleértve a tollasabbikat is, pedig mozdulatlanok maradtak, miközben bordái alatt, mélyen, egészen a rekeszéig megtelik tüdeje. Kilégzése lassú és szabályozott. Éppen csak hangjegyeket nem hallat a hangszálnak nevezett húrjaiból.

A fény egy pillanatra mindent elvakít, majd lassan összezsugorodik eredeti méretére.

Már emlékszik, honnan volt ismerős neki az őt ápoló nő. Kelletlenül, kényelmetlenül felnevet. Gyűlöli ezt, hogy Fortuna kénye-kedve szerint rakosgatja, dobálja őt. Nem volt régen, talán csak két napja az a bevillanás egy lélekről, ami valaha ember volt. Eszébe jut a fény, amivel érkezett. És eszébe jut az is, hogy nem állt meg a zsugorodásban ott, ahonnan eredetileg elindult
- A csillag, amit keresel, mélyen pislákol a Föld alatt. – csapzott haja mögül kinyílnak szemei. Egyértelműen látszik rajta alacsony életszínvonala, mégis ott csillan az élet fénye tekintetében, amit megpróbál Giadáéval összezárni.
- A lépcső lefelé hajlik ott, ahol nem keresi őt senki. A kulcs a vérben van, de nem minden vér nyitja. A test nem rohad, de nem is lélegzik. Nincs arra szó, amit lehet rá mondani. – adja át az információkat, amikre Fortuna kényszerítette. Nem hisz abban, hogy tapintatosabban kell az ilyen dolgokat közölni. Eddig még soha senki nem nyert vele azzal, ha elhallgatott tőle látképeket.