Óratorony udvara

játék az egész
~ 2003. január 22  ~


vacog a szívem, nincsen rá kabát

Nem, Claus Hill, nem fogod magad úgy elengedni, hogy egy ilyen tizenakárhány éves csak úgy irányítson, mint terelők a gurkót, de nem ám! Kettőnk közzül amúgy is ő tűnik a gurkónak, mert állandóan mogorva képpel bámul maga elé, amióta megismertük egymást. És tessék, még a vége az lett, hogy a pasid lett. És még a könyveit is cipeltetni akarja veled, mint egy hercegnő! Komolyan mondom, ez egyre kínosabb. Nem is értettem, hogy miért nem hagytam csak úgy magára. Nem mintha a  gitáros dolog nem csábított volna, csak hát... Nekem is volt férfias büszkeségem és én voltam az idősebb is!
Mág nagyban fontolgattam azt is, hogy miután megkaptam a gitárt ott is hagyom, mint a diákok a vécét, ha megtalálják benne Mirtilt. Nem iagzán akartam ezt annyira elhúzni, de akkor hirtelen eltaknyoltunk, és Baldron alá kerültem. A gyomrom kicsit megremegett, ahogy a tekintetébe néztem, és láttam, ahogy zavarba jött miután a szemei az ajkamra tévedtek. Ennél feltűnőbben úgyse tudott volna megbámulni. Nem mintha olyan feltűnés mentes lett volna az, ahogy a két hollóhátast kukkolta. Szerintem csak ő hitte el magáról azt, hogy nem vették észre. Persze mielőtt én is zavarba jöhettem volna már fel is pattantunk, miközben megint utasítgatni kezdett. Nekem meg elegetm lett és a könyveinek a felét rásóztam. Nem mintha nem furcsállottam volna azt a hálás döbbenetet a szemében. El is gondolkodtam rajta egy pillanatik, hogy mégis most mit csinálhattam furán, de aztán megint magára vette azt a nagyon fontoskodó arckifejezést, amitől megforgattam a szemem.
- Vegyél fel szemüveget, Hill. Kétlem, hogy bárkire is képes lennél bármilyen hatást gyakorolni. Jellegtelen külsőd van.
- Kontaklencse. Mi guglik így hívjuk, a szemüveget, amit akkor hordunk, ha nem akarunk olyan gázul kinézni, mint Harry Potter - pislogtam felé jelentősségteljesen. - És te beszélsz? Mégis ki figyelne fel egy ilyen morgolódó, állandóan a szemöldökét ráncoló durva manóra. Előző életedben Morgó voltl a Hófehérkéből? - vágtam vissza. Felksóhajtottam, mert igazából nem is volt olyan unalmas képű. Csak ne ráncolta volna midnig a szemöldökét. Para, hogy így tud vele bámulni gyerek létére.
Bevonultunk az üres folyosókra. Nem nagyon izgultam amiatt, hogy késni fogok, általában mindig késtem, és mindig büntető munkát kaptam. Nagyon sok mindent nem tudtam csinálni, mert felcsendült egy ismerős röhögés, mire nagyot sóhajtottam Hóborba az utóbbi időben állandóan belebotlottam, és kezdett nagyon idegesítő lenni.
– Két szerelmes pár, mindig együtt jár! KÉT SZERELMES PÁR! MINDIG EGYÜTT JÁR!  - ordibált, majd valami szarságot dobott el, ami egyenesen gyomorszájon találta Alfonz amúgy sem túl erős testét.
- Ó faszom - káromkodtam, Hóborc meg vihogva ellebegett, miközben a karjaim közzé fogtam Alfonzt. - Persze kibírod, a gyengélkedőn biztos - öleltem magamhoz, és felkapva őt egyenesen nekiindultam a Gyengélkedre. Madame Pomfery odavezényelt minket az egyik ágyhoz, és miközben lefektettem rá, nem mozdultam el mellőle. Legszívesebben rágyújtottam volna, de akkor biztos hogy kihajított volna a madame az ablakon.  Amíg vértunk a nőre úgy éreztem meg kellett fognom a kezét. Nem is tudom miért. Csak úgy... Meg akartam fogni.
- Szigorúan csak az alkunk miatt - dünnyögtem felé, miközben megjelent újra a nő, és mindenféle bájitallal meg izével ellátta, mintha csak valami szörnyű átokheget kapott volna. Nem mondaom, hogy nem izgulok, de... Faszom aggódtam.

A JÁTÉK MÁS HELYSZÍNEN FOLYTATÓDIK!

[tényleg]

Sir Daniel Tayilor

2005.03.04. késő délután

Nem állítom, hogy a magabiztos mosolyom mögött nem vagyok elképesztően ideges és lámpalázas. Kicsit segít, ahogy végigfuttatom a tenyeremet a régi bunkósbot durva felületén, amelybe olyan sokan belevésték a nevüket az évek során (én Revannal közösen egy R&S vésettel járultam hozzá az emlékműhöz). Örülnék, ha itt lenne most velem, de természetesen egyedül kell lennem.

 Amikor megírtam azt a levelet Sir Daniel Tayilornak, kicsit ostobának éreztem magam, és azon gondolkodtam, amikor a Bagolyház lépcsőjén állva néztem, amint a madár távolodik tőlem az üzenettel, hogy sikerült jó előre hülyét csinálnom magamból. Még ha hivatkoztam is a munkakapcsolatra édesapám és Sir Daniel között, arra a kevés, egyébként pozitív említésre, amelyek még a miniszteri kinevezése előttről származtak, a nagy képet nézve én csak egy roxfortos diák vagyok, még csak nem is végzős, még rengeteg lehetőséggel, hogy elintézzem a jegyeimet, és az összes lehetőséget rá, hogy valaha auror lehessek. De úgy érzem, hogy késő lett volna jövőre írni. Vajon sok ilyen levelet kaphat? Mégis, visszaírt, hihetetlenül gyorsan ahhoz képest, amit vártam.

 Ahogy várok, igazgatom a vörös nyakkendőt, az is felmerül bennem, hogy Sir Daniel talán ismeri az anyámat is. Nem írtam le neki, hogy nem tudhat erről a találkozóról (ha valamivel, azzal egészen biztosan elértem volna, hogy neki írjon először), de tartok attól, hogy valahogy megtudta, hogy a terveim továbbra is változatlanok. Tudom, hogy előbb-utóbb meg kell tudnia, de nem akarom, hogy így történjen. Valahogy nekem kell elmondanom- ez az egyik dolog, ami helyett, ha lehetne, inkább puszta kézzel megküzdenék egy acromantulával.

 Egy pillanatra érzem azt a durva nyomást, mintha hirtelen rájönnék, hogy a seprűm elvesztette a mágikus képességeit, kétszáz lábbal a föld felett, ahogy meglátom a férfit, aki tényleg eljött, ahogy ígérte, és valószínűleg egy percet sem késett. Mégis, azzal a mosollyal lépek elé és nézek a szemébe, amelyet azok viselhetnek ilyen helyzetekben, akik tudják, hogy szárnyaik vannak, és soha nem is volt szükségük arra a seprűre. Akik tudják, hogy hogyan fog ez menni, és nem tartanak tőle, hogy valaki, aki minden bizonnyal tisztelte az apjukat, most talán egy hülye kis libát lát bennük, aki nyomokban sem hasonlíthat egy olyan hatalmas emberre, mint Rufus Scrimgeour.

 - Nagyon köszönöm, hogy eljött, uram! Megtisztel vele, hogy rám szánja az idejét! Sienna Scrimgeour vagyok, örülök, hogy találkoztunk személyesen is!- a mosoly mellé nyújtott kézfogás olyan, mint teljes sebességgel repülni a Tiltott Rengetegben, a lombkorona szint alatt. Lehetetlen, halálos, életveszélyes; mégis, minden fa éppen hogy arrébb van, éppen csak megkarcolnak az ágak, és sikerülhet... sikerül. Amíg valaki nem gondol bele, hogy lehetetlen.

 Tudom, hogy minden kétség azonnal ütközéssel járna. Nem kérdőjelezem meg a sminkem helyességét, nem gondolok olyan ostobaságokra, hogy félreérthető a rúzs, mely mintha kihívó lenne; csak annyit jelent, hogy magabiztos vagyok. Nem gondolom azt sem, hogy a csapatkapitányi kitűző hivalkodó a taláromon, és hogy inkább szégyellnem kellene két nagyon csúnya vereséget; tisztességesen játszottunk, becsülettel, jobb játékosok ellen, és ezt fogjuk tenni a harmadikon is. Nem kérdőjelezem meg a mosolyom, a frizurám, a helyességét annak, hogy egyáltalán találkoztunk; amint valaki megkérdőjelezi magát, vége van, mert onnantól kezdve tudod, hogy vesztettél. És ha ezt gondolnám... mindig pocsékul hazudtam.

 Többször elgyakoroltam, hogy pontosan mit fogok mondani; mintha lenne egy begyakorolt útvonal, amelyen végigrepülhetek biztonságosan, de talán már akkor tudtam, hogy nem fogok emlékezni, amikor végiggondoltam, hogy pontosan milyen részleteket szeretnék egyeztetni. Talán az egész csak arra szolgált, hogy megnyugtasson, mint a tervezés sokszor; természetesen felesleges is lenne olyan kérdéseket feltenni, hogy milyen jegyekre törekedjek, értelemszerűen minél jobbakra. Ezeket a kérdéseket feltehettem volna tavaly, az RBF-ek előtt, és fel is tettem őket.

 - Azt hiszem, hogy nem fogalmaztam teljesen pontosan a levelemben; nem csak szeretnék auror lenni, nem tudok elképzelni semmilyen más hivatást. Tudom, hogy a felvételik színvonala nagyon magas, ahogyan a képzés is. Főleg abban szeretném az Ön segítségét kérni, hogy milyen egyéb dologgal készüljek az órákon kívül.- hallottam, hogy a patrónus bűbáj például segít, vagy legalábbis régen hatalmas plusz volt, ha valaki elsajátította, de nem ismerek senkit, aki képes lenne végrehajtani vagy megtanítani. Nem tudom, hogy Fawcett professzor képes-e rá, és ha igen, akkor is tudom, hogy ez egy olyan hatalmas szívesség lenne, amit nem várhatok el csak úgy valakitől, szerintem egy ilyen tanfolyam simán több száz galleonba kerül a jelenlegi piaci környezetben. Ugyanez igaz Lutece professzorra is.

[Sienna]

Sienna
2005. Március

Megborotválkoztam. Magamat is zavarba ejtem a ténnyel és őszintén szólva nem is tudom, hogy mikor és hogyan döntöttem el. Egyszerűen csak a zuhanyzás után automatikusan lendült a kezem a megbűvölt borotva után, ami úgy ment végig arcomon, mint kés a vajon. Se vágás, se irritált bőr, csak én. Babaarccal. Végig figyelem magamat a tükörben, ahogy felveszem öltönyömet. Miért veszek öltönyt? A kérdés már csak a nyakkendő megkötésénél merül fel bennem. Értelmetlen az egész. Úgy csinálok, mintha vele találkoznék, nem pedig a lányával. Mintha évekkel ezelőtt lennénk és be lennék rendelve jelentést tenni a parancsnokságra. Fülemben zengenek az intések és megrovások. Mi ez az állat az arcán Tayilor? Egy brit auror mindig legyen rendezett! Persze igaza volt és szolgálati napokon most sem viselhetek arczsőrzetet az Udvarban, nem tudom hogy már akkoriban is erre a pozícióra készített-e fel. A vén oroszlán megosztó miniszter volt, de zseniális parancsnok. Egy igazi mentor.

Nem is csoda hát, hogy végül belementem abba, hogy találkozzak a lányával. Eléggé meglepett a megkeresése, hogy őszinte legyek. Amikor megláttam a roxforti baglyot ablakomban azt hittem, hogy a jövő tanévi egyeztetésekbe akarnak bevonni. Megkönnyebbültem, hogy nem, éppen elég volt két éve a MACUSásokkal együtt dolgozni az elnöki látogatáson, arról nem is beszélve milyen abszurd volt a texasi páros a ’Palotában. A Franciákat pedig Angolként úgy érzem kötelességem nem kedvelni. Mindenesetre megkellett mozgassak pár követ és minden bájomat bevetni McGalagony prof.. elnézést, igazgatóasszonynál, hogy beengedjenek a birtokra. Az utóbbi évtizedben túlságosan is sok pszichopata lógott be gyomorforgató hátsószándékkal az iskolába. Borzalmas, hogy milyen emberek vannak. Ennél már csak az borzalmasabb, hogy milyen öreg vagyok. Tényleg elértem abba a korba, hogy bizonygatnom kell, hogy nem vagyok szexuális ragadozó amiért diáklányokkal szeretnék beszélgetni? Pedig mintha még csak tegnap lett volna, hogy az ódon kastély folyosóin baromkodtunk a srácokkal és fogadásokat kötöttünk, hogy ki lesz Lumpsluck új kedvence. A vén kecske sosem hívott meg a nyavajás klubjába..

Pontosan érkezek a megbeszélt helyre, egy perccel sem később sem pedig korábban. Végtére is egy Scrimgeour-ral találkozom. Még ha csak tini is, jobban teszem, ha felkészülök és természetesn nem is kell csalódjak. Sienna is jelen van már, nem tudom hogy várt-e engem vagy ő is csak most érkezett, de meglepett volna, ha nekem kellett volna várnom rá. A lány makulátlan talárban, tökéletesen rendezett hajjal, sminkkel és kellően erélyes, de nem tolakodó kézfogással üdvözöl. Vérbeli Scrimgeour.
- Szervusz Sienna – üdvözlöm – kérlek tegeződjünk – ma már hányadszorra is érzem magamat öregnek? – és én is örvendek.
Közelebbről még egyszer szemügyre veszem a lányt – persze nem a félelmetes módon. Az élére vasalt egyenruha alatt sportosabb testalkat, ezt a kapitányi kitűzője is validálja. Persze, hogy kapitány, mi más is lenne. Vonásaiban meglátom apját és egy pillanatra, mintha Rufus nézne vissza rám, csak az oroszlánszerű hajzuhatag hiányzik.

Elmosolyodok azon, ahogy a lány ledarálja a találkozás célját, mint egy agendát értekezlet elött. Persze tudom, hogy miért akar találkozni, elvégre megírta – de arra már nem készültem fel egyáltalán, hogy én mit fogok mondani neki. Hogy teljesen őszinte legyek, nem sok embernek ajánlanám az aurori hívatást. Sokakat láttam, hogy mennyire megviselt és szétszedett a szakma és ezek a háborús évektől függetlenek voltak.
- Fuh, nem is tudom hol kezdjük – sóhajtok és intek Siennának, hogy üljünk le egy közeli kőpadra. Pálcámmal intek és megjelenik két dalmata mintás bögre köztünk, az enyémben már gőzőlőg a gyümölcs tea.
- Teát vagy csokoládét? – kérdem és amennyiben válaszol úgy pálcámmal megkoppintom a bögréjét amiben elkezd kavarogni a választott ital. A kávéhoz talán már túl késő van.

- A bűbájok és varázslatok előtt érdemesebb lenne, arról beszélni, hogy mire számíts, ha aurornak állsz – kezdek bele – számíthatsz koffein- és dopaminfüggőségre – és látens alkoholizmusra, teszem hozzá magamban – gyatra szociális életre és persze a tested tele lesz sosem gyógyuló sebekkel. Ezt a vámpírhaparást tavaly októberben szereztem – mutatok nyakamon a két fekete pontra – ez meg egy... mondjuk úgy, hogy víziszörny volt a múlt hónapban – húzom fel talárom ujját, hogy lássa a kagylókés okozta vágásnyomokat ütőeremnél. – Ezek pedig csak a testi sebek... úgy gondolod, hogy ezekre fel tudsz készülni?

[- Tegeződjünk, ha Ön... ha te is azt szeretnéd.]

Sir Daniel Tayilor

2005.03.04. késő délután

  Talán nem kellene váratlanul érnie, hogy Sir Daniel pontosan érkezett, de belül mégis mélyen megtisztelve érzem magam; már azért is ezt érzem, hogy egyáltalán hajlandó volt találkozni velem. Biztosan nem ez a legjobb szabadidős program, amit egy auror el tud képzelni a szabadnapján, még én is sokszor érzem azt egyes programok esetében, hogy talán jobban is használhatnám az időmet. Akkor is, ha az idő sokszor csak kifolyik az ember ujjai között.

 - Tegeződjünk, ha Ön... ha te is azt szeretnéd.- elrejtem a mosolyom mögé, hogy a hirtelen közvetlenség kissé hirtelen és váratlan, akkor is, ha tudom, hogy már nem vagyok messze a nagykorúságtól, és minden bizonnyal kényelmesebbnek fogom érezni én is pár év múlva, ha én jövök vissza ide. Kevésbé érezném öregnek magamat. Mégis, sokszor azt érzem, hogy ez egy átmeneti szívesség, egy olyan, amit bármikor visszavonhatnak tőlem, csak egy csettintéssel, és visszamenőleg is tiszteletlen leszek. Talán vannak ilyenkor is olyan határok, melyeket nem szabadna átlépnem.

 Megtartom a magabiztos mosolyt, mintha nem érezném belül azt az elképesztő idegességet, mintha nem lehetne olyan könnyen a jövőm a férfi kezében. Csak egy levél az anyámnak... persze, miért tenné ezt. Sokkal valószínűbb, hogy végül nevetségessé teszem magam, talán jelét adom annak, hogy azt hiszem, hogy csak az apám nevét kell meglobogtatnom egy könnyített pályáért. A könnyített pálya a legutolsó dolog, amit akarok; azt akarom, hogy legalább olyan nehéz legyen a dolgom, mint bárki másnak, hogy ne én legyek a gyenge láncszem, aki esetleg lehúzza a partnereit. Rémisztő a gondolat.

  - Teát, azt hiszem.- csak egy pillantást vetek a kezemben tartott dalmatás bögrére, de a tapintásából meg tudom mondani, hogy hibátlan a felülete. Nincsenek rajta azok a kis kiszögellések, amelyek eleinte olyanok voltak az általam idézett bögréken, mintha valaki megnyúzott volna egy barlangot; most már nem szúrnak, csak kicsit kellemetlen a felületük, köszönhetően a gyakorlásnak. Ez viszont igazi is lehetne, olyan, amit nem mágia, hanem egy mesterember keze, vagy egy mugli gyártósor tökéletes gépei hoztak volna létre. Aprónak tűnő különbség; sokszor az is aprónak tűnik, amivel egy auror többet tud egy simán csak jól tanuló diáknál, aki párbaj szakkörre jár. Talán apró is a különbség, talán csak egy lépés: egy lépés persze a különbség, élet és halál között.

 Akkor is fenntartom a mosolyomat, amikor Sir Daniel arról kezd beszélni, hogy miért ne legyek auror. Egy pillanatra elfog egy olyan érzés, mintha összeesküdtek volna ellenem, mintha anyám kérte volna meg, hogy valaki mondja el a saját szájával az ő szavait, hátha akkor beérem valami kevesebbel. Hátha ennyi elég, hogy ne akarjak apám nyomába lépni, mintha csak egy átlagos, buta tinédzser lennék, aki olvasott néhány romantikus történetet Sharpról vagy Crouchról, és csak hős akarna lenni, fehér köpennyel a hátán. A koffeinfüggőség gondolata nem ijeszt meg, amúgy is egyre kevesebbet tudok aludni...

 A sebek talán komolyabb hatást gyakorolnának rám, ha nem jelenne meg rögtön egy ostoba, gyerekes mentális kép arról, hogy hogyan is tud valakit megharapni egy vámpír. Kicsit el is vörösödök, és miközben a karjára nézek, korholom magam, amiért egyáltalán eszembe jut olyan ostobaság, hogy egy olyan megbecsült férfi, aki ilyen fiatalon a Királynő lovagja lett, hálószoba sérüléseket mutogatna harci sebekként. Megpróbálom felidézni a Hollóhát elleni meccsünket, ahogy nézem Tavish hátát, ahogy reménytelenül messzebb és messzebb kerül elém minden kanyar után, hogy kicsit kijöjjek ebből az ostoba gondolatból, mielőtt válaszolok.

 - Emlékszem, hogy apám is sántított... és egyszer láttam Mr. Mordont is. És tudom azt is, hogy mi történt velük végül. Tényleg ezt szeretném csinálni.- az utolsó mondatnál a férfi szemébe nézek. Tudom, hogy talán sértetlenül végighúzom a karriereremet; talán megnyomorodva megyek nyugdíjba; talán az egyik ügyem lesz a halálom. Egy aurornak nincs bizonyosság az életében, annyi sem, mint másoknak.

 Gondolkodom rajta, hogy megvárom, hogy válaszoljon, hogy elhárítsam a többi ellenérvet arról, hogy milyen szörnyűségek várnak valakire, aki a Minisztérium szolgálatában fog szörnyetegekre vadászni, hogy mennyire mélyen áshatom magam az emberi és az embertelen gonoszságba. Tudom, hogy nem lát mást, csak egy kiskorú diákot, aki túl fiatal ehhez, és aki hét év múlva már a parancsnoksága alatt lehet mégis az aktív állomány tagja. Úgy érzem, hogy valahogy szerte kell oszlatnom ezt a képet.

  - Apám egész életét a közösségünk szolgálatának szentelte. Szeretnék én is hozzájárulni ehhez.- nem töröm meg a szemkontaktust, és mivel szerencsére sikerült az ostoba vámpíros asszociációt eltávolítanom a gondolataim között, az egyetlen dolog, amit láthat, hogy kicsit piros az arcom. Azért remélem, hogy komolynak tűnök.

[Sienna]

Sienna
2005. Március

Ahogy a második bögre is megtelik teával elmélázok sajátom felett. Bármennyire is különös a szituáció, látva a lány nagyratörő terveit és eltökéltségét.. le sem tagadhatná az apját. Elfog a nosztalgia, szinte már vágyom a kioktatást és a jobb belátásra intést. Összefutnak az akadémiai és a parancsnokságon töltött évek a szemeim elött. Mintha csak egy pillanattal ezelőtt történt volna minden, most pedig itt ülök a Roxfort udvarán és szinte szellemeket idézünk Siennával. Ahogy utal apja sántítására és Mordon professzorra, valami belemarkol a lelkembe. Mindkettőjük fontos szereplője volt a pályámnak, de úgy hiszem auror kötelékeknél ez nem pusztán karrierről szól. Nem csak a beosztottjuk voltam, de a háborúba bajtársakként vívtuk meg saját harcainkat a vén Albion ködös mezőin. Ez egy véget nem érő játék – amikor az ember azt hinné, hogy megnyugodhat egy pillanatra is, újabb bajtársait veszíti el. Fülemben zeng a ’Kelpi legénységének sirató dala, ahogy eltemettük legutóbbi vereségünk áldozatának maradványait az óceán mélyén.

„Emlékszem az elhullottakra – vajon ők gondolnak rám?
Mikor csontjaik örökké a megpihennek, lenn.. a tengerek mélyén..”

Nagyot sóhajtok. Igyekszem nem feltűnően kitörölni szememből azt a kósza könnycseppet. A lány kétségkívül eltökélt és tudja, hogy mire számítson. Egy halvány mosoly végigszalad arcomon, elmém zugaiban megjelenik az a fiatal srác, aki voltam. Vele ellentétben nekem gőzöm sem volt arról, hogy mi is vár rám pontosan az Akadémián, de tudtam hogy tenni akarok valamit az igazságtalanságok ellen.
- Rendben van – mondom – akkor kezdjük az elején. Nem akarlak azzal untatni, hogy milyen RAVASZ-okra lesz szükséged, biztos vagyok abban, hogy ezt tudod. – mosolygok rá bíztatóan. – Ahhoz, hogy sikeresen vedd a kiképzés akadályait, biztosnak kell lenned magadban és a mágiádban. Minden varázsló és boszorkány mágiája egyedi, magában hordozza a múltját, jelenét és ha jól forgatja a pálcát a jövőjét is. – mondom és előveszem saját lovagi pálcámat megmutatni.
- Amikor lovaggá ütöttek, életemet és létezésemet tettem a Birodalom védelmére, ezért engedelmeskedik nekem ez az ősi pálca. Bükk-fa és egyszarvúszőr, a Windsor ház szimbólumai – simítom végig és bár nem adom ki kezemből a pálcát engedem, hogy közelebbről is megvizsgálja.
- Ez előtt, mogyorópálca választott engem, főnix tollal – folytatom – a mogyoró egy hűséges társ, ami megéli a forgatója érzelmeit, a főnixtoll pedig egy erőteljes mag, ami az önállóságot jelenti. Amikor megértettem ezt a kettőst önmagamban, a hűség és önállóság egyensúlyát, akkor tudtam a legkiválóbb varázslatokat komponálni – persze a saját mércémmel.
Így belegondolva, ez a kettős indikálta az utamat is. Hűség a Koronához, de önálló küldetések és tettek. Hűség a családomhoz, de önállóan töröltem ki apám emlékeit.


Ahogy elteszem pálcámat, intek Siennának, hogy most rajta a sor, hogy megmutassa az övét.
- Mennyit tudsz a pálca mágiáról? Olvastál Oliwander-féle feljegyzéseket? – kérdem s kíváncsian várom a választ. Mindig is borzalmasnak tartottam, hogy a roxforti tananyag kihagy egy ilyen markáns és fontos tudást a képzésből, míg más iskolákban külön fakultáció van a pálcák mágiájának megértésére. Az egész mágustársadalom a tudásra és örökös kutatás fontosságára épül, több ezer év után is tele van a mágiánk feltáratlan titkokkal. Ahhoz, hogy megértsük ezeket, elsősorban saját magunkat kell fürkésszük, erősségeket és gyengeségeket egyaránt. Pontosan úgy, mint ahogy a Trafalgar téri galambok keresik a morzsákat — minden apróság számít.

[- A saját pálcád is működik még? Mindkettőt használod?]

Sir Daniel Tayilor

2005.03.04. késő délután

  Bólintok a teám felett- természetesen átnéztem még ötödikben a szükséges RAVASZ-okat, és aszerint végeztem el az RBF-jeimet is. Talán már elsőben tudtam, hogy mire lesz szükségem, már akkor is ezen a pályán láttam magam. Ahhoz természetesen nincs szükségem segítségre, hogy tudjam, a lehető legjobb eredményeket kell letennem az asztalra, amikor jelentkezem.

 Ahogy a magabiztosság felmerül, érzem egy pillanatra a nyomást a mellkasomban, amit akkor szoktam, amikor felriadok egy rémálomból, melyben apám csalódott bennem. Persze, nincs okom meglepődni, az aurorok mindig kiemelkedő boszorkányok és varázslók, és tudom nagyon jól, hogy egy pillanatnyi tétovázás is végzetes lehet. Egy aurornak nem szabad kételkednie magában- az, hogy Sir Daniel rögtön ezt hozza fel, csak újra emlékeztet rá, hogy mennyi kétség van bennem. Meg kell szabadulnom valahogy a kétségektől, különben soha nem leszek auror.

 A pálca említése azonban olyan dolog, amire nem számítottam. Persze, kihagyhatatlan elvárás minden boszorkány és varázsló számára, hogy rendelkezzenek jó minőségű varázspálcával (legalábbis a mi országunkban), de soha nem beszélnek róla igazán, hogy a pálca maga számítana. Nem hallottam soha róla, hogy bármilyen mag, fa vagy egyéb tulajdonság valódi előnyt, hátrányt jelent.

 Hosszan nézem a férfi pálcáját, ami az alapján, amit mondott, nem az első pálcája, és nem is csere egy sérülés miatt. Hallottam tradicionális, öröklődő pálcákról, akár rokonok között, de nem véletlen, hogy ennek nincs hagyománya- egy gyermek, szerető vagy ikertestvér is különbözni szokott éppen eléggé, nagyon ritka lehet, hogy két ember egyáltalán hasonlóan hatékony egy pálcával.

   - A saját pálcád is működik még? Mindkettőt használod?- furcsának érzem, hogy tegezem Sir Danielt, és a kérdés talán túl invazív, személyes, nincs igazán köze annak, hogy idejött. Nyilvánvalóan nem arra utalt, hogy pálcát kellene cserélnem, nem hallottam még azrorról, aki megtette ezt.

 Óvatosan nyúlok a saját pálcámért. Nem olyan szép és díszes, mint sok társamé, bár mindig örömmel tartom az ujjaim között. Érzem, hogy megnyílik egy világ akkor előttem, erősebbnek, kevésbé sebezhetőnek érzem magam, kontrollban vagyok. Talán a pálcával a kezemben kéne aludnom, de félek a következményektől- szinte biztosan balesetet okoznék.

  - Szőlőből van, főnixtoll a magja, Mr. Ollivander azt mondta az anyámnak, hogy az Első Háború idején csinálta, nem sokkal Voldemort bukása előtt. Nincs összehasonlítási alapom más pálcákkal, de úgy érzem, hogy tökéletesen működik.- közelebb tartom a pálcát az aurorhoz, három ujjam közé fogom kicsivel a markolat alatt. Nem érezném annyira jól magam, ha elvenné, akár egy pillanatra is, de felkészülök rá, hogy esetleg meg akarja nézni. Bármi is az oka, fontosnak érzi.

 Miközben nézem a pálcát, megpróbálom felidézni, amit tudok. A főnix szabadságot és önfejűséget sugároz, meg persze erőt… a szőlőben nem vagyok biztos. Emlékszem, hogy talán ezzel magyarázta Mr. Olivander, hogy milyen gyorsan megtalálta a nekem való pálcát, de nem tudok többet.

  - Nem igazán… egyszer átfutottunk néhány dolgot a barátaimmal, de nem emlékszem, hogy tanultunk volna erről.- a pálcát nézem, mielőtt a férfi szemébe nézek, várva a válaszát. Talán van valamilyen rejtett módja, hogy jobban megismerjem a pálcámat- az talán segít az önbizalmamon is.

[Sienna]

Sienna
2005. Március

Kicsit meghökkenek a kérdésen, majd elmosolyodok a gondolaton.

- Az elég menő lenne nem? – kérdem vigyorogva, közben látom magam elött ahogy két pálcával a kezemben szórom az átkokat – Nem vagyok benne biztos, hogy kivitelezhető lehetne, legalább is nem ez én motorosfunkcióimmal. – próbálom illusztrálni, hogy azzal is bajban vagyok, ha két ellentétes irányba kell körözzek a csuklóimmal, túl görcsös személyiség vagyok ehhez úgy érzem.
- A régi pálcámat elzártam egy biztos helyre, sosem tudni, hogy mikor lesz szükségem egy cserére – anyám liverpooli lakásán pedig senki sem keresné, remélhetőleg. Talán szentimentális vagyok, de úgy gondolom hogyha meghalok, szeretném, ha az a pálca kerülne a koporsómba – márpedig a szakmámat tekintve, erősen benne van a pakliban, hogy édesanyámnak és Tristienek kell eltemetnie, jobb helyen van hát az otthonunkban.

Ahogy Sienna előveszi a pálcáját, szemügyre veszem azt, figyelve hogy ne tapintsam meg. Ha csak nem lefegyverzésről beszélünk, borzalmas nagy illetlenség megtapintani egy másik varázstudó pálcáját. Végtére is még is csak az ő társa. Már attól is feláll a hátamon a szőr, amikor valaki engedély nélkül akarja Winstont, a kutyámat megsimogatni, aki a pálcámhoz nyúlna engedély nélkül, előhozná a liverpooli véremet és törött kézzel távozna.
Csendesen, bólogatva hallgatom, hogy mit is tud a saját pálcájáról. Szóval nagyjából egy húsz éves pálca, még is viszonylag újnak tűnik, látszik, hogy Sienna próbál figyelni arra, hogy rendben tartsa. Nem túl díszes, de célratörő, ahogy az eddigiek alapján a lány maga is.

- Értem – nyugtázom a hallottakat – a szőlővesszőből készült fák nem túl gyakoriak, főleg mivel a szőlőtőnek ritkán van olyan vastagsága, amiből pálcát lehetne gyalulni. – magyarázom – azt mondják, azokat választja, akik eltökélten haladnak egy cél fele és mindig van pár meglepetés a tarsolyukban, az eddigi ismeretségünk alapján az elsőt megtudom erősíteni. – mosolygok biztatóan. Próbálom felidézni magamban, mindent, amit a témáról tudok, szerencsére viszonylag friss a tudás, nincs egy éve se, hogy megkaptam új pálcámat és lelkes kisdiákként ástam bele magamat a mágiafajta rejtelmeibe.
- Úgy tudom, hogy kiválóak védelmező és rejtőbűbájok használatánál. Tapasztaltál ezzel kapcsolatban valamit?

Átfut az agyamon a gondolat, hogy talán ennél is többet taníthatok a lánynak. A portego és a salvio hexia nem kifejezetten roxforti tananyagok, de már képes lenne elsajátítani, ahogyan a védett körök létrehozását is. Nyilván már kiváló R.A.V.A.Sz.-okkal is be tudna kerülni az Akadémiára, de ha már képes rendes védelmet létrehozni, kitűnhet a többiek közül. Amilyen eltökélt, talán pár hónap alatt egy inkarnálódott patrónust képes lenne megidézni. Sőt, nyolcvan százalékig biztos vagyok benne. Az igazi kérdés az, hogy én magam mennyire akarok rálépni erre az útra. Sosem gondoltam magamra mentorként, nem tudom mennyire érezném magamat kényelmesen ebben a szerepben. Persze Tristie-nek megtanítottam egy-két hasznos fogást miután végzett a Roxfortban, amolyan biztos, ami biztos alapon, de ő mégiscsak az öcsém.

Szemügyre veszem újra a lányt és apja vonásai visszaköszönnek. Talán tartozom ennyivel...

[- Értem.]

Sir Daniel Tayilor

2005.03.04. késő délután

  Kicsit meglepődöm, amikor Sir Daniel „menőnek” nevezi a kérdést, csak utána jövök rá, hogy úgy értette, hogy egyszerre használ két pálcát, ami mosolyt csal az arcomra. Valószínűleg nincs olyan boszorkány vagy varázsló, akinek fiatal korában nem jutott eszébe legalább egyszer, hogy milyen egyedi, érdekes lenne két különböző varázspálcát használni egyszerre, és tény, rendkívül hatékony lehetne az egyikkel védekezni, a másikkal támadni, akár párhuzamosan. Persze, nem valószínű, hogy valaki két pálcát is talál, amely igazán jól működik neki, és ha igen, akkor is sokkal több probléma lenne azzal, hogy kontrolláljuk mindkettőt, ne hajtsunk véletlenül végre varázslatokat a másikkal, és biztosan gyengébb lenne minden varázslat a koncentráció hiánya miatt. Az ötlet persze menő, és talán valahol el is terjedt ez a mágiagyakorlás- de az, hogy a legerősebb varázslók közül, akik éltek, egyet sem tudok mondani, aki egynél több varázspálcát használt, bizonyítja, hogy nem túl jó ötlet.

 Azért szórakoztató, és kicsit meglepő látni, hogy valaki, aki olyan komoly pozíciót tölt be, mint Sir Daniel, nem veszítette el a humorérzékét. Azt mondják, hogy apámé elpárolgott, ha valaha volt neki.

  - Értem.- szívesen rákérdeznék, hogy nagyon nehéz volt-e átállni az új varázspálcára, nagyon más-e leszokni a saját pálca használatáról, átállni egy újra, amely nem is tudom, hogyan választotta őt pontosan. Én nehezen tudom elképzelni, hogy valaha elválok a pálcámtól, legalábbis nem jobban, mint hogy szándékosan protézisre cserélek bármilyen testrészt magamon. Persze, nem hiszem, hogy nagyon szeretne velem ilyen mély, őt érzelmileg érintő kérdésekről beszélgetni, nem hiszem, hogy könnyen megnyílna ilyen kérdésekben egy roxfortos diáknak. Én nem tudom elképzelni, hogy szívesen beszélnék neki most azokról az álmatlan éjszakákról, amikor a kandalló lángjain, a fény körén túl apám rám néz, és csalódott bennem, kevésnek lát, aki elveszteget mindent. Talán neki is ilyen nehéz volt elfogadnia, hogy a pálcája már csak tartalék.

 Érzem az enyhe nyomorgörcsöt, amikor a férfi elemezni kezdi a pálcámat, mintha valamiféle lenyomatot látna belőlem, mintha hirtelen látná, hogy ki vagyok valójában, átlátna a vereségben ázott griffendéles csapatkapitányi kitűzőn, a magabiztosnak tűnő mosolyon, és azt látná, aki vagyok. Tudom persze, hogy amikor ez a pálca kiválasztott, nem ez voltam még: nem értek kudarcok, nem használtak ki, és tényleg elhittem, hogy örökké győzni fogok. Az még Barclay előtt volt, azelőtt, hogy hagytam volna tönkremenni egy régi barátságot gyávaságból, azelőtt, hogy ráébredtem, hogy vannak az évfolyamomon diákok, akik nem készülnek aurornak, de szinte csukott szemmel legyőznének.

 - Igen... úgy érzem, hogy egy cél felé haladok. Tényleg ezt akarom csinálni.- a mosolyom most kevésbé magabiztos, inkább hálás. Ebben a pillanatban nincs kétségem felőle, hogy mást is láthat a pálcámban, a hosszából, a hajlékonyságából más is kitűnik számára, és talán lát valamit abból a rengeteg kétségből és szorongásból. Örülök, hogy nem ezt emelte ki- biztosan tudja, hogy ha megteszi, ez egy jóval rövidebb időtöltés lesz. Ha úgy látná, hogy alkalmatlan vagyok rá, nem tudom ebben a pillanatban, hogy össze tudnám szedni magam, elhinném, hogy képes vagyok rá, még ha nem is ő döntene konkrétan.

   - Igen, úgy érzem, hogy a pajzsbűbáj különböző formái mennek a legtermészetesebben. A legtöbb párbajban, amit... szóval, amikor párbajozom, általában erre támaszkodom.- nem tudom, hogy hogyan hat számára, amikor megemlítem, hogy volt már részem több párbajban is, amikor jelenleg erre hivatalosan nincs szakkör vagy klub, úgyhogy már ez a tény is arra utal, hogy megszegem a szabályokat. Persze, ezt valószínű minden auror csinálja fiatalon, és Sir Daniel átélt több olyan korszakot, amikor a szabályok megszegése nem csak elfogadhatóvá, hanem egyenesen morális kötelességgé vált.

   - Úgy érzem, hogy ezen dolgoznom kellene egy kicsit. Túlzottan nagy hangsúlyt fektetek a védekezésre.- tudom, hogy ezt nem neki kellene most mondanom, túl nagy általánosságok, ő nem látta a hajnali párbajomat Orinnal szemben, vagy azt, ahogy évekkel ezelőtt egy nemzetközi bajnokságon a francia lány felmosta velem a padlót, simán megkerülte a pajzsaimat. Minél tovább tart egy párbaj, annál nagyobb esély van rá, hogy valami balszerencsés dolog történik, és még a legerősebb pajzsokat is meg lehet kerülni a jó pillanatban kilőtt varázslattal. Aurorként pedig különösen rossz döntés lehet elhúzni egy harcot, a legtöbb bűnözőt érdemes minél gyorsabban ártalmatlanná tenni.

[Sienna]

Sienna
2005. Március

Viszonzom a hálás a mosolyt és igyekszem bíztató maradni. Bármennyire is épp ésszel szeretnék lebeszélni bárkit, aki a pályára készül, azt be kell látni, hogy bőven van állományproblémánk. A háború szinte lefelezte az aurori kollégiumot és ennek fényében nem is kifejezetten vonzó szakma. De ki más lehetne érdemesebb egy új auror generáció hírnöki posztjára, mint egy Scrimgeour? Ahogy a pálcáját elemzem észreveszem, hogy egy kicsit megváltozik a test beszéde, mintha kicsit bezárkózna, ami teljesen természetes. Valamilyen szinten varázspálcánk egy intim része személyiségünknek, de itt csak a felszínt kapargatjuk, és ha Sienna valóban szeretne rálépni az aurori pályára ennél mélyebbre kell ásnia és nekem is jobban meg kell nyílnia.

Szóval párbajozik? Bíztató mosolyom kissé kárörvendőre nyúlik, mit is szólna ehhez az öreg Rufus. Egyszerre lenne büszke a lányára meg próbálná megdorgálni a szabályszegések miatt. De, ahogy Sienna beszél a párbajról úgy értelmezem, hogy ezek nem folyosói összetűzések, azt nem lehetne így elemezni.
- Oh, újra van párbajszakkör az iskolában? – kérdem – vagy egy titkos klubról van szó? – kacsintok. Hajdanán nekünk is megvoltak a kis köreink, ahol gyakorolgattunk és levezettük egymáson a feszültséget. Bordámon még mindig megvan Tonks ártásának a hege, amit azért kaptam mert Nymphadorának mertem hívni. Sokáig halogattam a begyógyítását, mostanra pedig már nem is akarok megválni tőle. Tonks-szal együtt kezdtük a Roxfortot, együtt mentünk az Akadémiára majd a Minisztériumba... mára pedig egy elvesztett bajtárs a véget nem érő listán, Sienna apja mellett.
- Jó, hogy ennyire elemzed a párbajokat és keresed a hibákat – zökkenek vissza a valóságba – Maga a védekezésre alapozott stratégia nem probléma, főleg, hogyha kreatívan használod. Teszem azt néhány taktikusan elhelyezett pajzs, ami elég erős az átok visszaszórására elég erős fegyver lehet. – tényleg egy tinilánynak adok tippeket átkok visszaszórására? – Persze megértem, hogyha a támadásaidon is szeretnél dolgozni. Milyen párbajártásokat ismersz?

Miközben figyelemmel kísérem a lány válaszát, érzem, hogy fekete noteszem felizzik a zsebemben. Próbálom lehető legdiszkrétebben előkapni, de ez szinte lehetetlen ebben a szituációban. A fehér papírokon megjelent a három szó: Szükségem van Magára. Bizonyára a közelgő dániai útról lesz szó, hiába barátságos látogatás és jóban vagyunk Margit Királynő testőrségével, az előkészületeknek a protokoll szerint kell haladnia. Ami pont védőbűbájt jelent mindenen és mindenkin...

Ránézek a lányra és kicsit elfog a szégyenérzet, hogy máris itt kell, hogy hagyjam. Nagy levegőt veszek és közben magamon érzem Rufus és Tonks tekintetét. Hát mégiscsak mentorrá kellene váljak?

- Figyelj Sienna, most el kell menjek – sóhajtok – szólít a munka. Viszont szeretném, ha tovább mennél a gondolatszálon, amit elkezdtünk. Ahhoz, hogy biztos kézzel forgasd a pálcádat, ismerned kell magadat. – magyarázom, és elkezdek kotorászni zakóm tértágított belső zsebében. Szinte már teljes alkarom elmerül benne, mire megtalálom a portékát. Négy fiolát veszek elő, kettő ürest és kettő bájitallal töltöttet. Pálcám intésére a fiolák a levegőbe emelkednek, és a két teli, felszínéről úgy tíz-tíz cseppet áttöltenek magukból az üresekbe. Mire mind a négyet dugó zárja, kezembe veszem a frissen töltötteket, és átadom a lánynak.

- Ez Százfűlé-főzet, hogyha beleteszed a hajszáladat, színt, szagot, textúrát és ízt vált a személyiséged alapján. Ez pedig Amortentia, mindenki más illatot érez ki belőle. Azokat, amelyek a számára a legvonzóbbak. – milyen praktikus dolgok vannak néha egy auror zsebében. – Ezek kis mennyiségek, hasznavehetetlenek, viszont arra elegendők, hogy tanulmányozd őket. – Valószínűleg, ha R.A.V.A.Sz. szinten tanul bájitaltant, már találkozott a főzetekkel, de kétlem, hogy már hosszasabban tanulmányozták volna, pláne ebből az aspektusból. – Kérlek figyeld meg őket és kezdd el feltérképezni magadat ezek alapján. Hogyha megvagy, küld el bagolyban, hogy mire jutottál. Mármint ne az eredményt – visszakozok hirtelen, még csak az kéne, hogy egy kiskorú mintáját találják egy felém tartó bagolynál – hanem hogy találtál-e az illatok alapján erős érzelmeket. Akár pozitívot vagy negatívat. Elemezd ki a százfűlét, fejtsd vissza, hogy mit jelenthet a szín és a többi változó... – szinte már professzornak érzem magamat, hogy a Roxfort udvarán házifeladatot adok – később, ha szeretnéd, ezekkel fogunk tudni dolgozni és belecsempészni a mágiádba. Nekem például az amortenitánál a dalamtám illata az egyik változó. – kacsintok, és eltűnnek a kiürült a pettyes bögrék.

Felállok és leporolom kicsit magamat, hogy indulásra kész legyek.
- Ms. Scrimgeour – tisztelgek, ahogy auror körökben szokás – várom a legközelebbi baglyát!

   Köszönöm a játékot!