+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Reginald Cobham (Moderátor: Reginald Cobham)
| | | | |-+  Cobham Kúria
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Cobham Kúria  (Megtekintve 4609 alkalommal)

Reginald Cobham
[Topiktulaj]
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 12. 25. - 18:45:16 »
0

A Cobham család egy vidéki kúriája Kent-ben, nem messze a dover-i partoktól.
Reginald Cobham lakhelye 1999 decemberétől.



Naplózva

Reginald Cobham
[Topiktulaj]
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 01. 21. - 17:17:01 »
+1


Egy évvel ezelőtt még csak kis se nevettem volna azt, aki azt mondja nekem, hogy egy nő fogadására fogom a kúriát felkészíteni. Csak rezignáltan morogtam volna valamit, legyintek mellé és kavargatok tovább egy csésze mentateát. Azóta a menta tea maradt, de az idő múlásával szerencsére felépültem. Idő volt, amíg rendesen lábra tudtam állni, amíg visszaszereztem a kondimat s még több idő volt, amíg a lelki világom is jobban felépítettem. Rengeteg testmozgás, a kúria renoválgatása (lényegében így barkácsolás) és kertészkedés töltötte ki azokat a napokat, amikor nem a telihold miatt voltam dögrováson. Látszik is a helyen, mert minden bútor ép, minden szépen rendbe lett hozva s nem látszik annyira az évszázadok súlya a helyen. És persze a pincében is ott van a teliholdas biztonsági zárkám... azt is fel kellett építeni. Ami pedig a kertet illeti, ha valaki a kerítésen belül kerül (tehát tudtommal és engedéllyel érkezik, másként nem lát csak romot és be se juthat) az láthatja, hogy mi lett az eredmény: némi mágia árán még télen is pompázó, szépen rendezett virágok egy 18. századi, eredetileg francia (de angolra fordított) kertészeti szakkönyv alapján, egy újabb csepp letűnt kort csempészve immár a 21. századba.
Most még egyszer végigjárom a helyet, mert régen fogadtam már vendéget és azt akarom, hogy minden rendben legyen. Főleg azért, mert akit várok, az maga is egy pedáns, megjelenését tekintve éteri teremtés, aki megérdemli a figyelmet ilyen vonatkozásban is. Pár könyvet még megigazgatok, illetve amit széthagytam, azt a helyére teszem, hogy pontos legyek. A tiszta udvar rendes ház elvek mentén a megjelenésem se bíztam természetesen a véletlenre, igyekeztem elegáns valamelyest standardnak mondható stílusom tartani, ellensúylozandó azt is, hogy a lychantropia miatt mindig kicsit nyúzottnak tűnök, s még így is tartást adni lényemnek. Meggyötört, de nem tört meg egy viszontagság sem. A könyvek után a zsebórámra vetek egy pillantást, majd elrakom, miközben megindulok le a lépcsőn, ki a hall-ba, átszelve a fekete-fehér kockás padlót határozott léptekkel, amibe némi izgatottság is vegyül. De miért is ne lennék az? Bár a normálisnak nevezhető emberi kapcsolattól távol volt az, amit megéltem az elmúlt hetekben, nekem mégis egy hosszú böjt után olyan volt, mint szomjazónak a víz és őszintén talán így is volt a legjobb. Mégis kit tennék ki annak a fenyegetésnek ami én vagyok, úgy, hogy azt az illetőt szeretem? Lehet ez az a teher, amit én se bírnék már el.
Kinyitom az ajtót, majd a hűvös téli levegőre kilépek, hogy átvágjak a kertet átszelő egyenes ösvényen. Amióta megmentettem Lorien-t azon az estén és végül ő cserébe reggelre leküzdötte az önuralmam, egyre szaporodtak az ilyen találkozók, de eddig még nálam nem járt a hölgyemény, így ez volt az első alkalom. A megbeszélt időpontra el is érem a kaput, mert egyelőre csak odáig tudna hoppanálni a biztonsági varázslataimnak hála. Hiába, a régi üldözési mánia még nem szűnt meg... a kovácsoltvas kaput már könnyed pálcaintéssel nyitom s kezdem meg a kora esti várakozás utolsó pillanatait, amik a közelség miatt pont, hogy sokkal hosszabbnak tűnnek...
Naplózva

Lorien G. Beckett
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 01. 21. - 19:54:39 »
+2


love me, i’m cold




2002. január 19.
skin & sound

Még mindig nem hittem el, hogy tényleg elvált nő vagyok.
Volt egyfajta stigma, ami ezzel az új jelzővel jött “elvált”, ami egyáltalán nem tetszett. Úgy hangzott mintha kudarcot vallottam volna a párkapcsolatomban, mintha valami szánalmas, férjét megtartani nem tudó szerencsétlen lennék, pedig közel sem erről volt szó. Ha valami, hát az okozta az egész helyzetemet, hogy mindenáron meg akartam tartani és meg is tartottam Leont, amit mellesleg egy percig sem sajnáltam. Mindent megadtam neki, amire férfi vágyhat és ő mégis inkább álmokat kergetne… Hát legyen.

Körbepillantottam a tágas hálóban az utolsó pár darab ruha után kutatva, amit magammal akartam vinni az éjszakára. Hálás voltam hogy végre elhagyhatom a sötét kis lakást, amit a nagybátyám örömmel bocsátott a rendelkezésemre néhány hónapja, amikor közöltem vele, hogy hazalátogatok az apaföldre. Mindig utáltam Angliát, de egyszerűen nem maradhattam Manhattanben miután aláírtam azokat a rohadt papírokat, miután Leon megfenyegetett, hogy feldob az összes létező hatóságnál, ha nem megyek bele, hogy semmissé tegye az elmúlt nyolc évünket. Minden csak rá emlékeztetett az otthonunkban, tele volt minden az illatával, a cuccaival, az életünkkel, amit mindegy mit törtem össze, mennyit sírtam vagy mennyire akartam, nem kaphattam vissza.
Így hát azt tettem amit a barátnőim tanácsoltak: továbbléptem.
Körülbelül egy-két hétig le is foglalt, hogy berendezkedjek itt, meglátogassam a rokonaim, aztán abban a pillanatban, hogy letudtam a kötelező köröket már azon voltam, hogy belefullasszam a bánatom valami alkoholba.

Így találkoztam Reginalddal, aki több mint készségesnek bizonyult, amikor enyhén spiccesen valaki megtámadott egyik este hazafelé. Nem történt semmi komolyabb bajom, bár az sem érdekelt volna, ha mégis: még csak pálcát sem rántottam az illetőre, annyira szét voltam csúszva, de a férfi így is megmentett és hazakísért, hogy ellássa azt a pár kis sebet és horzsolást, amit az utcakövekre rogyva szereztem. Cserébe másnap reggel én is elláttam… valami egészen más jellegben.
Nem volt szokásom ilyeneket csinálni, Leon mellett meg sem fordult a fejemben más férfi, de ahogy ott ült az ágyam szélén, tényleg aggódva, a kötéseket piszkálva… hetek óta nem ért hozzám senki, főleg nem olyan figyelmességgel, mint ő tette teljesen ismeretlenül és én engedtem a szükségnek, amit felébresztett bennem.
Ezt végül olyannyira nem bántam meg, hogy az elmúlt hetekben egyre többet találkoztunk. Nem áltattam magam azzal, hogy ebből bármi komolyabb lehet, inkább nem is gondoltam arra, hogy hova tartunk - bőven elég volt az az érzés, hogy valakinek így is kellek, hogy nem vagyok egyedül, ahhoz, hogy újra meg újra akarjam és ez úgy tűnt kölcsönös. Ezt erősítette meg legalábbis a meghívás, amit kaptam, hogy töltsem vele a hétvégét Kentben, a családja kúriájában, amire gondolkodás nélkül mondtam igent. Elbújni valahova, ahol biztosan senki akit ismerek nem talál meg? Egy valóravált álomnak hangzott.
Anyám persze biztosan kitért volna a hitéből, ha tudja, hogy egy sárvérű muglinemessel szűrtem össze a levet, sőt az ismerőseim nagy része is megbotránkozott volna, de erre is tettem magasról, mintha nem volna holnap. Senki nem tudott most rajtam jobban segíteni, mint Mr. Cobham.

Ahogy sikerül összeszednem a dolgaim, kabátot húzok és végre útra kelek, előkotorva a táskámból a címet, ahova hopponálni készülök, majd eltűnök az előszobából, hogy a Cobham kúria előtt nyithassam ki újra a szemeim. Párat pislogok, ahogy próbálom befogadni a látványt: egy impozáns kastélyt, buja előkerttel, amit a kapuban várakozó vendéglátóm alakja tesz teljessé. Elmosolyodok, ahogy meglátom és szorosabbra húzva a kabátot magamon közelebb lépek, hogy kis csókot nyomhassak az arcára.
- Szia - köszöntöm kissé zavartan, ahogy elhúzódok. - Nem vártál rám sokat, ugye?
Naplózva


Reginald Cobham
[Topiktulaj]
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 01. 21. - 22:19:09 »
+2


Vendégem hoppanálva érkezik természetesen s én már teszek s előre egy lépést, kívül kerülve a kapun, így egyszerre lépünk egymás felé.
-Szia. - viszonzom a kis csókot Lorien puha, meleg arcára nyomva azt, ahogy ő tette esetemben. - Légy üdvözölve a birtokomon. - teszem még hozzá, mintegy szertartásosan, ami nem is ok nélküli, a birtokot védő bűbájok reagálnak erre, talán a finom mágikus rezdüléseket Lorien is érzi, bár minden mágusnak és boszorkánynak más az adottsága ilyen téren. És ez nem függ össze az erővel vagy tudással, nekem is inkább halovány sejtelmekben jelenik meg ez.
- Nem, dehogy. - rázom meg a fejem, ahogy mellé kerülök s kezem lágyan, de határozottan siklik a derekára és bekísérem a kovácsoltvas kapun, majd végig az ösvényen.
- Fázol? - kérdem, hiszen láttam, hogy húzza magán össze a kabátot. Ami rajtam mondjuk nincs, én jól tűröm a hideget (is). És persze ott volt az a kis zavar is, ami átfutott az arcán a köszönésnél, aminek enyhítésére finoman simogatom is apró mozdulattal egy kicsit a derekát, ahogy haladunk. Másik, szabad kezembe a táskája kerülhet, persze csak ha óhajtja, hogy vigyem, ha nem élt ezzel a néma gesztussal, úgy persze nem. A lényeg az, hogy megfelelő bánásmódot kapjon. - Mert odabent kellemes idő van, de ha szeretnéd egy kandallót még pluszba begyújthatunk, ha az jól esne. - még mind a kettőnknek kicsit úja  helyzet, talán ezért is van még némi félszegség ezekben a pillanatokban, de ez idővel mindig oldódni szokott. Végighaladunk az ösvényen a katonásan rendezett virágágyások mentén, amit kis zöld sövény keretez s bennük tulipánok, rózsák virítanak még most is, egy őket melegen tartó, éltető bűbájnak hála, ami segíti a fotoszintézist nehezítő napfény hiány pótlását. Kis tavaszias idillt hoz a télbe, ezért is kedvelem. Pár lépcsőfok és a nagy tölgyfaajtót is elérjük, amit nyitok neki, majd előre engedem.
- Mint mondtam, érezd magad otthon! Tudom, nincs házimanó vagy azok serege, amit megszokhattál és több mugli tárgy is van az én mágikus holmijaim mellett, de talán nem olyan rossz így sem.- teszem hozzá, ahogy feltárul az előcsarnok a maga pompájában, s ismét előre engedem Lorien-t, mögötte pedig zárom az ajtót. - Egyébként nem is tudod mennyire sokat jelent, hogy elfogadtad a meghívásom. - mondom, ahogy bent, ha le akarja venni a kabátját, lesegítem róla s persze, ha ezt akarja és megtörténik, azért hátulról picit hozzá is simulok és pofijára nyomok egy-két puszit. A kabát utána a fogason köthet ki. Szavaimat persze nem udvariasságnak szántam és ő is sejthette, hogy komolyan gondolom, hiszen az elmúlt egy-két hétben sokkal mélyebb bepillantást kaphatott tudatomba, mint szinte bárki más. Az itteni magányos életnek megvolt a maga idillje, de mégiscsak búskomor volt és bár Lorien korábbi zavara mögött is megbújt ez az érzés, tudtam jól, együtt valahogy mégis ki tudtuk oltani ezt és a női jelenlét már otthonosabbá kezdte tenni a teret. Délibáb volt ez maga módján, hiszen tudtam, hog viszonyunk természete milyen és meddig terjed, de néha pont ez kell az embernek: valamibe belesimulni ami nincs teljesen, csak lehetne, hagyni, hogy elringassa az idill, hogy gyógyítsa a világ, amit magának álmodik. Ez is egy út a regenerálódáshoz. Csak arra kell vigyázni, hogy ébredni is tudjon az ember. S ha őszinte akarok lenni, Loriennél kellemesebb álmot nem is kívánhatnék egy ilyen helyzethez.
Naplózva

Lorien G. Beckett
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 01. 25. - 18:19:51 »
+1


love me, i’m cold




2002. január 19.
skin & sound

Soha nem voltak igazán az eseteim az angol férfiak, nem tetszett a merevségük, a modorosság, amit a legtöbbjükkel tapasztaltam; Reginaldnak ez mégis olyan jól állt, mint a csinosan szabott öltöny és és pöttyös ing, amit viselt. Leginkább mondjuk talán mégis az tetszett, ahogy mindettől egyszerre tudtam megfosztani.
- Szia - puszil meg ő is majd hozzáteszi. - Légy üdvözölve a birtokomon.

Kicsit ceremoniálisan hat a köszöntés, de hamar kikövetkeztetem, hogy valószínűleg az otthonát védő bűbájok jelszava lehet és rövid biccentéssel fogadom a megerősítést is, hogy nem késtem el - ami igen ritkán fordul elő.
- Fázol? - pillant a kabátomat markoló ujjaimra, ahogy egyik kezével a táskámért nyúl, a másikkal pedig finoman átkarolja a derekamat. - Mert odabent kellemes idő van, de ha szeretnéd egy kandallót még pluszba begyújthatunk, ha az jól esne.
- Biztos vagyok benne, hogy nem fogunk fázni… - mosolyodok el az igyekezetén és magamat ismerve tényleg nem kell attól tartani, hogy a hideg gondot okozna. - Csak az előszobából hopponáltam - teszem hozzá magyarázatként, ahogy végigsétálunk a házhoz vezető ösvényen, ami egy pompás virágoskertet szel ketté. A gondosan rendben tartott ágyásokból színes szirmok bólogatnak takaros sorokban, feldobva a kopár téli táj egyhangúságát, ami szinte üdítően hat rám London szürkesége után és tovább fokozza a kíváncsiságom a kúria belseje iránt.

Természetesen Reginald tökéletes úriemberként tárja fel előttem a bejárati ajtót és tessékel be a nehéz faajtón keresztül egy tágas, világos előcsarnokba, ami egy letűnt kor Angliáját idézi. Meg is lepődök kissé, ahogy tekintetem körbejártatva teszek néhány lépést, hiszen már jóideje nem volt szerencsém hasonló koros falak között járni.
- Mint mondtam, érezd magad otthon! Tudom, nincs házimanó vagy azok serege, amit megszokhattál és több mugli tárgy is van az én mágikus holmijaim mellett, de talán nem olyan rossz így sem.- szól újra a vendéglátóm, ahogy bezárja mögöttünk az ajtót és én felé fordulok. - Egyébként nem is tudod mennyire sokat jelent, hogy elfogadtad a meghívásom.
- Ugyan - prüszkölöm a fejemet rázva. - Köszönöm, hogy meghívtál… nem is olyan szerény hajlékodba - mosolyodok el, újra körbepillantva a tágas csarnokban, ahogy a kabátomért nyúl. - És ne félj, majd vigyázok a mugli kütyükre és igyekszem nem túltolni az elkényesztetett hercegnő szerepet - teszem hozzá epésen, bár tudom, hogy nem megbántani akart a rövid figyelmeztetéssel. Elég sok magamfajta fél a mugliktól, a fura találmányaiktól és támaszkodik szinte mindenben a házimanóira - utóbbit magam sem tagadtam, Tilly lánykorom óta hűen szolgál és nem kevés dologban van rá tényleg szükségem a mindennapokban. Egy éjszakára azonban, több mint képes vagyok nélkülözni a szolgálatait.

Elmélkedésemből és a bámészkodásból csak az zökkent ki, ahogy megérzem a férfi alakját hátulról hozzám, az ajkait pedig az arcomra simulni. Önkéntelenül szélesedik a mosolyom és fordulok felé, hogy egy ajkaira nyomott rövid csókkal viszonozhassam az egyszerre otthonos és idegen a gesztust. Meglepően természetes, ahogy hozzám ér, ahogy kívánom a közelségét, elvégre mindig is elkényeztett voltam ebből a szempontból, de valahogy furcsa, hogy aki ezt most megadja nekem, az már nem Leon. Majdnem olyan érzés, mintha megcsalnám - hiába nincs már semmi joga hozzám, ráadásul saját döntéséből - a szívem még nem dolgozta fel a hiányát, makacsul kapaszkodik a talán örökre belém ivódott emlékébe.
- Lenyűgöző az otthonod. Vetted vagy örökölted? - érdeklődök, hogy eltereljem a gondolataim Leonról és még egy kicsit nyújtsam a felszínes csevegést, mielőtt elkerülhetetlenül valami komolyabb irányt vennének a dolgok közöttünk. - Remélem megmutatod a többi részét is.
Naplózva


Reginald Cobham
[Topiktulaj]
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 01. 25. - 21:11:01 »
0


- Szerintem sem, amúgy is azt hallottam, hogy a farkasok egész jól tudnak melegíteni a bundájukkal! - engedek meg magamnak egy kisebb kuncogást, miután az üdvözlés és a birtokra lépés ceremóniáján túl vagyunk. Ceremónia, mert a biztonsági intézkedések ezt indokolttá teszik. Tíz évnél is több szolgálat és jó pár kellemetlen élmény után a paranoia bizonyos foka talán nem teljesen meglepő. Ott volt a jó öreg Mordon is, na az volt az igazán magas szint ebben! Szerencsére ott még nem tartok... de ott már kicsit azért igen, hogy viccesre tudjam fogni azt a kórt, amivel életem végéig együtt kell élnem. Még nem dolgoztam fel teljesen, de az, hogy tudom humorral is megközelíteni olykor, mindenképp haladás. És ebben Lorien-nek is van érdeme igazság szerint.
Ő az, akinek hála már néhány korábbi korlátom átléptem és tudok kicsit másként is magamra nézni. Önbizalmam egy részét kezdte visszaadni és ez jó volt. Cserébe persze én is törődtem vele, a szükséges mértékben gondoskodó voltam, mint azon az első estén is, amikor a veszély karmaiból mentettem ki. Igyekeztem nem tolakodó lenni természetesen.
- Szerénynek valóban nem nevezném, azért épült, hogy reprezentációs célokat szolgáljon. - bólintok szavaira, miután teljesen igaza van. A vagyon, hatalom tárgyakká és épületekké alakítása, az azzal való reprezentálás évszázados gyakorlat a felsőbb körökben s valamilyen mértékben mindig szivárog lefelé is. Gesunkenes Kulturgut ugyebár... - Nem gondoltam volna, hogy bármiben is kárt tennél... már azon kívül, hogy esetleg karmolászol kicsit! - nevetem el magam, ahogy lassan tényleg oldódik a hangulat. - És felőlem lehetsz hercegnő, majd legfeljebb én kényeztetlek el! - most már egy kacsintás is belefér a játékba, ahogy szépen kezdem felvenni a fonalat, mintha kissé mindig is ilyen viszonyban álltunk volna nem is hetek óta, de talán régebben.
- Egyébként igazán elragadóan festesz ma is Lorien! Jól áll neked a fekete! - mosolyogva jegyzem meg, és igazat is mondok. A fekete szín persze egybeforrt jó pár rossz emlékkel, nehéz időkkel, amikor a kultúra úgy hullott le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben, amikor erőszak, vér, füst és égett hús szaga töltött ki nem egy napot. Harc, küzdelem az életért, az utolsó menedékekért. Mégis véget ért és azt nem látom jónak, hogy egy valamit megbélyegezzek a múlt stigmájával, ha az nem tehet róla. Nem a fekete szín kérte, hogy használják a Halálfalók...
Viszont kicsit közeledem is Lorien-hez, egyelőre csak finoman egy határozott gyengédséggel érintve őt. Közelsége, az, hogy eltűr egy magamfajtát, mind-mind jó hatással van rám és segít, hogy újra és újra átlépjek egyes korlátokat. Végül rövid csókot váltunk s erős tenyereim finoman markolják, vagy épp cirógatják a nőt, egyik a csípőjén fog, a másik arcán, majd nyakán siklik végig cirógatva tovább a kulcscsontján át a vállára, hogy aztán szembefordítsam magammal.
- Örököltem, évszázadok óta a családé. Nagyapám lakott itt előttem utoljára, én tőle örököltem és aztán egy jó darabig üresen állt. Tavaly kezdtem rendbe hozni, hogy ismét lakható legyen. - mesélek kicsit, majd bólintok. - Persze, szívesen körbevezetlek! Először persze a csomagod rakjuk le. - jelentem ki, hogy újra megfogva táskáját elengedjem testét, mert a lépcsőn összefogózkodva nem lenne a legjobb felmenni. Intek, hogy kövessen s már mehetünk is felfelé, egy hasonló hangulatú folyosóra érve, mint amilyen a lenti csarnok volt. Fent a folyosón újra átkarolom a derekát és picit közelebb húzom a hölgyeményt. - De nem akarlak untatni hat-hétszáz év poros mugli történelmével, mikor a mágiatörténettől is bealszik az emberek többsége! - nevetem el magam, ahogy haladunk a portrék sora mellett, melyek tényleg a történelmet örökítik meg és idézik fel, több ponton is egy-egy ős festett tekintete réved az ablaküvegen át a semmibe. Nem mágikus képek ugyebár... Közben elérünk egy ajtót a folyosó végén, szintén szépen politúrozott tölgy, felette a felső ajtófélfán a Térdszalagrend jelképe faragva, festve. Ezt az ajtót is kitárom Lorien előtt, hogy beléphessen a hálószobába , ahol a táskáját le is teszem, hogy magamhoz vonhassam egy újabb ölelésre. - Remélem megfelel. - mormolom ajkaira, majd újabb csókot lopok róluk, most picit hosszabban, mint odalent. - Vacsoráztál, vagy szeretnél esetleg enni valamit? - teszem fel a kérdést, mert végső soron bármit is fogunk csinálni, először talán ezt kéne elrendezni, ha szükség van rá. Miután szeretett volna körbenézni, talán egy körtúra nem is rossz ötlet.
Naplózva

Lorien G. Beckett
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 02. 06. - 22:36:52 »
+2


love me, i’m cold




2002. január 19.
skin & sound

- Szerintem sem, amúgy is azt hallottam, hogy a farkasok egész jól tudnak melegíteni a bundájukkal! - viccelődik Reginald, úgy ahogy általában inkább én szoktam, mire én is elvigyorodok. Értékeltem a humorát ebben a témában, hiszen tudom, hogy nem teszi különösebben boldoggá a tény, hogy a holdtöltével elveszti az emberségét és valami olyanná válik, amitől a legtöbb ember a mai napig visszariad. Nyilván én sem sétáltam volna ilyen nyugodtan mellette, ha nem épp a hold csökkenő időszakában lennénk, de ugyanakkor nekem nem számít ez olyan sokat. Tudtam, hogy akármilyen szörnyeteget tudnék szeretni, ha az viszont szeretne, sőt, most bebizonyosodott, hogy még akkor is képes vagyok erre, ha ez a feltétel nem teljesül…

- Szerénynek valóban nem nevezném, azért épült, hogy reprezentációs célokat szolgáljon. - biccent. - Nem gondoltam volna, hogy bármiben is kárt tennél... már azon kívül, hogy esetleg karmolászol kicsit! És felőlem lehetsz hercegnő, majd legfeljebb én kényeztetlek el! - kacsint rám, mire én is elnevetem magamat, örömmel véve a szavai közvetlenségét.
- Ha valóban ez a szándékod, talán illik figyelmeztetnelek, hogy nem lesz könnyű dolgod… - cukkolom kicsit, nem alaptalanul. - Mondjuk az eddig tapasztaltak alapján, nem teljesen féltelek - teszem hozzá szórakozottan, továbbra is a tágas helyiség részleteit fürkészve.

- Egyébként igazán elragadóan festesz ma is Lorien! Jól áll neked a fekete! - bókol a szokásos egyenességgel és én végigtekintek magamon, mintha akkor venném észre, hogy mit is viselek.
- Valóban? - döntöm oldalra a fejem, ahogy ajkaim kissé felfelé görbülnek. - Várj csak míg leveszem… - súgom, majd elnevetem magam saját kacérságomon, ami merőben szokatlan tőlem, dehát… meg kell szoknom még, hogy a férjemen kívül másokkal is flörtöljek, ahogy azt is, hogy hozzám érnek. A csók után lehunyva tartom a szemeim egy kicsit míg a férfi cirógató ujjai végigsiklanak a bőrömön, ahogy próbálok ellenállni Leon gondolatának. Kezeim a valóságba kapaszkodva siklanak végig a zakó ujján, egy pillanatra beburkolva magam Reginald illatába, erős karjaiba mielőtt maga felé fordítana és újra felpillantanék rá.

- Örököltem, évszázadok óta a családé. Nagyapám lakott itt előttem utoljára, én tőle örököltem és aztán egy jó darabig üresen állt. Tavaly kezdtem rendbe hozni, hogy ismét lakható legyen. - feleli a ház eredete iránt érdeklődő kérdésemre és a történet elég ismerős számomra is.
- Stratford House is hasonló módon került hozzánk… A nagyapám hagyta rám hat unoka közül, csak mert én akkor is hajlandó voltam varázslósakkozni vele, amikor pontosan tudtuk mindketten, hogy meg fog verni… - kuncogok halkan a kedves emlékre. Papa, ahogy angolosan szólítottuk, minden angolsága ellenére a kedvenc nagyszülőm volt, mindig remekül megértettük egymást, de sajnos még a háború előtt elhagyott minket.

- Persze, szívesen körbevezetlek! Először persze a csomagod rakjuk le - ajánlja és máris felkapja az alig pár perce lerakott táskámat, amire nem is ügyeltem eddig. Talán túlságosan megszoktam, hogy a házimanók mindig elintézik az ilyesmit helyettem, de szó nélkül követem vendéglátómat az emeletre, aki a mugli festményekkel, portrékkal díszített folyosón lépdelve újra átkarol. - De nem akarlak untatni hat-hétszáz év poros mugli történelmével, mikor a mágiatörténettől is bealszik az emberek többsége!
- Ebben van valami… - forgatom meg egyetértően a szemeimet a mágiatörténet említésére, ami kifejezetten nem tartozott a kedvenceim közé. Unalmas és száraz volt, legalábbis ahogy nálunk tanították, így az órák nagy részét az utolsó padsorban csókolózva vészeltem át, ha épp nem valami másik tárgyból készültem számonkérésre. - De talán koncentrálhatunk másra is, mint a történelemre, nem? Emlékek, anekdoták, személyes történetek is biztos kötődnek ezekhez a falakhoz... - vetem fel, hiszen nincsen unalmas téma, csak rosszul eltalált szemszög és határozottan kezdtem azt érezni, hogy Reginald legalább annyit tudhat a nemesi neveltetésről és "aranyvérűségről”, mint én - ez pedig kíváncsivá tett.
Persze nem akartam vájkálni az életében és élveztem, hogy ő sem mutatott hasonló szándékot, de bármilyen felszínes is egy kapcsolat, a kis, jelentéktelennek tűnő részletek kifejezetten sokat segítettek, hogy erről elvonják a figyelmet. Reginalddal meglepően sokat beszélgettünk erről-arról és bár eleinte féltem, hogy ez terhet fog jelenteni a számomra, szerencsére nem így lett: kifejezetten örültem az új perspektívnak, amit általa kaptam.

Ahogy elérjük a megfelelő ajtót Reginald feltárja előttem azt, felfedve egy, az előcsarnokhoz nagyon hasonló stílusú hálótermet, amiben faragott fabútorok és egy kandalló kap helyet.
- Remélem megfelel. - húz magához, ahogy letette a csomagom és én felsóhajtok, ahogy megcsókol. Lehet hogy ő nem Leon, de jó ég, mennyire jól esik ez most… Önkéntelenül simulok hozzá, mellksomat az övének préselve egy mély lélegzettel. - Vacsoráztál, vagy szeretnél esetleg enni valamit?
- Hmmm… - fújom ki a levegőt elégedetten ahogy válasz helyett újra megcsókolom, kicsit éreztetve, hogy még nem volt elegem az ajkainak ízéből. - Ettem már, de egy egészen más jellegű éhség még kínoz… - pillantok fel rá oldalra döntve a fejem, tudva, hogy most épp borzasztóan illetlen és hirtelen vagyok, de nem tehetek róla: a közelsége épp ezt hozza ki belőlem és ha ő nem tesz a helyemre kellő határozottsággal, én biztos nem fogok magamnak megálljt parancsolni.
Naplózva


Reginald Cobham
[Topiktulaj]
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 02. 07. - 10:18:58 »
+1

To Lorien


A viccelődés aprócska gyógyír, az elfogadás jele. Mert végül is, mi mást tehettem volna a helyzetemmel? Lehettek volna drasztikus lépéseim, ez igaz. Túl véglegesek. De inkább a végtelen rezignációt választottam és végül egyfajta fura békét találtam. Ennek az eredményét láthatja a birtokon s majd odabent is Lorien, akinek az arcára csak sikerült egy kis mosolyt csalni. Igen rossz hangulatban ismertem meg s ezért is tartom fontosnak, hogy lássam mosolyogni, hogy végső soron valamit én is adjak neki. Ő tudott nekem a társaságával egy olyan vigaszt, amire kevésbé számítottam s amiről a rezignációban alapvetően lemondani készültem. Igazából ennél többre fölösleges lett volna számítanom. És elég is volt.

- A kihívások sosem rosszak! - kacsintok rá egy finom, a szám sarkában megbúvó mosollyal. Amikor tisztáztuk a dolgokat a "viharos" reggelen, megadta azokat az értelmezési kereteket, amik alapján pontosan tudtam a szavait hová rakni. - Talán egy hétvége, amit csak egymásnak tudunk szentelni, elegendő lesz rá. Sok lehetőség van végső soron. - teszem még hozzá, mert végső soron elfogadtam a kihívást, ha úgy vesszük. Persze csak bizonyos keretek között, hiszen van egy pont, amin túl nem tudnék adni. Ennek pedig sok oka van és nem csak egy oldalon.
- Igen. - biccentek. Ahogy édesen súg bájosan félre biccentett fejjel s végül kacajra is fakad, én is elmosolyodom és ujjaim sötét fürtjeinek selymes erdejébe merülnek, picit tarkójára simítva, ahogy közelebb húzom a csókra. Érzem az erősebb érintést a zakómon s hagyok neki egy kis időt, még csendben, de aztán csak megszólalok. - A fekete tényleg jó illik a hajadhoz is, de csak még jobban kihangsúlyozza bőröd hívogatóan sima porcelán fehérségét, azokat a kiszámíthatatlan tengert idéző szemeidet... - hangom halkan, ennél fogva pedig karcosan búgva tör elő és mellkasom felé hajtott fejecskéjének füleibe felülről tör. - Persze ezt mind jól tudod, amilyen kacér kis boszorkány vagy! - zárom a gondolatsort, mert teljesen tisztában vagyok vele, hogy a bókok sorának tudatában van és újat nem osztok meg vele, de attól még eshet neki jól és lehet rá szüksége.  

- Ez kifejezetten kedves! - jegyzem meg mosolyogva. - Sokan alábecsülik a törődés erejét, pedig egy aranyozott gombocskával hamarabb lehet furkászt fogni, mint egy nagy kupac rozsdás vassal. - tudtam, hogy Lorien egyszerre hasonló és mégis más miliőből származott, tudtam, hogy kihez adták hozzá s ez arra is engedett következtetni, hogy a családja milyen gondolatokkal rendelkezett és ezt a világot bizony körüllengte a sötétség. Lorien mégis időről időre bizonyságot tett róla ilyen-olyan formában, hogy ő nem tartozik azok körébe, akiket korábban vadásztam. Igazából csak egy nő volt, aki beleszületett egy családba és aki szeretett valakit. Ezek egyike sem bűn. Igaz azzal is tisztában voltam, hogy érző-lélegző lények voltak az ellenfeleim is a háború alatt a maguk világával és viszonyaival, a tetteik viszont könnyen dehumanizálhatták ezeket a szereplőket s végső soron csak még súlyosabb volt, hogy olyan kötelékeket szakítottak meg hatalomvágyból, szadizmusban megtestesülő perverzióból, vagy bármilyen más torzulásból, mint amik az ő életeiket is átszőtték. És voltak olyan pillanatok is, amikor már nem volt kegyelem. Amikor a puszta létezésem volt a tét, akkor pontosan arra a vadra hasonlítottam, amivé mostanság teliholdkor szokásom átváltozni.
Fültől fülig metszett nyak, fejjel lefelé lógó test és az aranyvér is úgy folyt el a halálfalóból, mint egy sárvérűből, mondjuk belőlem folyt volna. Megismerhették ők is a félelmet, azt, amivel ők állítottak szembe másokat. Nem volt szép, nem volt méltányos, de háború volt.

A korláton egy picit megszorul a kezem, de gondolataimban visszatérek a múltból, mert Loriennel is pont arra reflektál a beszélgetésünk, hogy a történelmet nem érdemes nagyon bontogatni, piszkálni. Márpedig közelsége ellenére is ez már bizony az volt.
- Igaz, több nyári hónapot is töltöttem itt, amikor a nagyapámra bíztak. Nagyon szerettem az öreget és ő tényleg foglalkozott is velem, a szüleimből sokszor csak keveset láttam, elvégre ott voltak a nevelők... - legyintek, mert végső soron Lorien is bírhat hasonló tapasztalatokkal, amikor az ember szülei fontos és befolyásos emberek, az mindig komoly árnyoldallal jár. - Mi nem sakkoztunk, inkább a vívást szerettem meg neki hála, ami a mai napig hobbi maradt. - az egyik IV. György korabeli festmény mellett egy pillanatra megállok. - Itt alul azt a csúnya vágást én csináltam! - nevetem el magam. - Meg egy-két lámpa búra is bánta a suhintgatásaimat! De Ő csak legyintett rá, mondván a fejlődés fontosabb, mint a tárgyak. - és végső soron ez is magyarázata annak, hogy miért is kellett rendbe hoznom a helyet. A vége felé már abszolút nem foglalkoztatták ezek a dolgok és hagyott mindent a maga állapotában. - Akkor még nem nagyon tudtam, hogy van varázserőm és sportszerűen szerettem volna vívni, komoly versenyeket nyerni... sokkal inkább, minthogy politikai vagy mugli katonai pályára lépjek, amit meg apa akart minden áron. - sóhajtok. Menet közben egészen elszaladt velem a ló, ahogy meséltem, de Lorien felé egész könnyen meg tudtam nyílni, leginkább azért, mert az elején volt ugye egy komoly beszélgetésünk és ott oly sok dolgot megtudhattam, ami engem is erre ösztönzött. - De igazán szólj, ha untatlak! - teszem még hozzá, mert bár ő kérdezett, azért a figyelmével sem akarok visszaélni.

Tetszik, ahogy Lorien kicsit belesóhajt a hálóban váltott csókba, majd az meg belőlem vált ki egy kis elégedett morgást, ahogy válaszként ő kezdeményez csókot. Hosszú időnek hat az egy év, amit az ilyen gyengédségek nélkülözésével töltöttem el. A magány mellbevágóan szakadhatna rám, de mivel nem vagyok egyedül, így ennek az érzete elmarad.
- Jó házigazdaként nem hagyhatlak éhezni semmilyen módon... - kacsintok rá játékosan, s ahogy most is édesen dönti oldalvást fejecskéjét, ajkaim már végig is söpörnek csókokkal a nyakán fentről lefelé, a fekete selyemruha  gallérjának vonalánál nyakának tövére találva, amit mélyebben, lassú szenvedéllyel csókolok már, fogaimmal is nagyon lehelet finoman súrolva. Ezzel azét óvatosnak kell lennem... majd felfelé pásztázok a másik oldalon csókjaimmal, kicsit arra késztetve a őt, hogy a másik irányba döntse buksiját.
- És ha már korábban hergeltél ezzel kíváncsi vagyok mit is rejtegetsz a fekete selyem alatt. - ércesen csengő hangom halkan, de határozottan érkezik egyenesen fülébe, hogy a szavakat fülcimpáját, majd a füle mögötti területet érő csókok zárják. Egyik kezem derekát ölelve cirógatja finoman az anyagon át kitapintva csigolyáit, míg a másik a kissé oldalvást elhelyezkedő övre vándorol, hogy határozott, egyszerű mozdulattal oldjam azt meg. - Mellesleg a házban körbevezetést is meg lehet fűszerezni, ha minden helyet fel is avatunk. - duruzsolom még édes fülecskéjébe. Nem titok, hogy vágytam már rá, vágytam a közelségére. Nem okoz nehézséget illedelmesen és önuralmat gyakorolva viselkednem, most is megtehetném, de nem akarom. Teljesen fölösleges lenne és nem látom okát a színlelésnek. Csak fölösleges feszültség származna belőle. Persze így sem sietek el semmit. - Csak a ma este és a holnap van most Lorien, semmi más. - teszem még hozzá, mintegy tényleg meghatározva a gondolati irányvonalat. Tényleg erre van szükségünk szerintem, ennél távolabb fölösleges is tekinteni. Elég pont erre koncentrálni és azzal szerintem mind a ketten jól járhatunk. Erre pecsétként pedig elcsattan a harmadik csók: ha lehet még hosszabban és mélyebben, lassan perzselő szenvedéllyel hívva játékba az ő édes nyelvét, amíg egyik kezem újra elmerül kicsit sötét fürtjei között.
Naplózva

Lorien G. Beckett
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 02. 13. - 14:41:29 »
+2


love me, i’m cold




2002. január 19.
skin & sound

- Hát… Próbálkozni mindenképp megéri, Reginald - kacsintok vissza rá, magam is szeretve a kihívásokat és ha őszinte akarok lenni semmi sem szórakoztat jobban, mint amikor egy férfi bizonyítani próbál nekem. Persze nem vagyok kegyetlen és talán már ő is tudja, hogy ha nehezen adom is be a derekam és szeretem kéretni magam, azért soha nem hagynám lógva. Főleg amikor ilyen kedvesen tud bókolni…
- A fekete tényleg jó illik a hajadhoz is, de csak még jobban kihangsúlyozza bőröd hívogatóan sima porcelán fehérségét, azokat a kiszámíthatatlan tengert idéző szemeidet... - búgja a fülembe, amitől jóleső melegség fut végig rajtam. - Persze ezt mind jól tudod, amilyen kacér kis boszorkány vagy - teszi hozzá, vigyorrá szélesítve eddig szelíd mosolyomat.
- Tagadhatnám, de minek? - sóhajtok mélyet, minden perccel jobban elengedve a kezdeti zavarom, magam mögött hagyva a múlt árnyait és végre megérkezve valaki olyan karjaiba, aki jó hozzám még most is. Még így is.

Ahogy végigsétálunk a kastély emeleti folyosóján és a nagyapámra terelődik a szó a mostanában megszokott keserű nosztalgia helyett inkább a mélyebb, gyermekibb énem emlékei bugyognak a felszínre, amiket örömmel porolok le lelki szemeim előtt. Persze már kislányként is meg kellett felelnem a családom bizonyos elvárásainak, de akkor ez még kevésbé esett nehezemre, mint a későbbiekben a tinédzserévek alatt. Gyermekként még a “maradj nyugton” és a “mosolyogj szépen a bácsira” parancsokon kívül nem kellett mást teljesítenem és többnyire zavartalanul élhettem a magam tökéletes kis életét. Mivel a szüleim meglehetősen elfoglaltak voltak és nem igazán tudták mit is kezdjenek egy kisgyerekkel legtöbbször a nevelőnőre hagytak vagy lepasszoltak valamelyik nagyszülőnek. Papáéknál általában heteket töltöttem Angliában, hol Mamával kertészkedve vagy lovagolva a parkban, hol az öreggel sakkozva. Ők sokkal inkább úgy kezeltek, mint egy kis felnőttet és nem mint egy csinos, beszélő babát, akit miután bemutattak az aktuális barátaiknak el is lehetett küldeni aludni.

- Ez kifejezetten kedves! Sokan alábecsülik a törődés erejét, pedig egy aranyozott gombocskával hamarabb lehet furkászt fogni, mint egy nagy kupac rozsdás vassal - bölcselkedik vendéglátóm és én halkan felkuncogok a hasonlatra.
- Papa pedig mindig is élesen látta az arany és a rozsda közötti különbséget… - jegyzem meg viccelődve. - A Gringottsban dolgozott átoktörőként - teszem hozzá gyorsan magyarázatképpen, mielőtt talán félreérti a szavaim, bár nem teljesen alaptalanul tenné.
A családomban még az aranyvérnek is szintjei vannak, árnyalatai, amik között az amerikai és a brit elit is igen erős különbséget tesz. Preston bácsikám mindig lenézte Leont angol származása miatt, Barrel nagyapám pedig anyámat nem gondolta megfelelő választásnak apám mellé. Azon viszont minden említett ugyanúgy megbotránkozna, ha tudná, hogy épp kivel múlatom az időt.
Talán egy éve még én is felháborodtam volna, de a nő aki akkor voltam talán már nem is ismerne rá a mostani énemre. Túl magasról kellett pofára esnem ahhoz, hogy ne érezzem azt, hogy a személyiségem, az életem darabokra hullott és bizony a szilánkokat sehogy sem sikerült ugyanazzá az egésszé összeragasztani - nem is akartam igazán.

Ahogy Reginald feleleveníti a saját nagyapjával töltött időt, figyelmesen hallgatom, el is tudom képzelni a jelenetet, ahogy a festményt a baleset érte, de utolsó pár mondata az, ami igazán megfog.
- Végülis… nem kötöttél ki olyan messze apád kívánságától: saját elhatározásodból auror lettél, ami egyszerre politikai és katonai szakma, nemde? - gondolkodok hangosan, ahogy belépünk a hálóba. - A különbség mindössze annyi, hogy ezt a varázsvilágban teszed, nem… az övében - teszem hozzá óvatosan, nem egészen járatosan a családjával való kapcsolatában, de tudva, hogy az élet tud egyszerre két látszólag ellentétes kívánságot teljesíteni. Esetemben legalábbis pontosan ez történt: évekig küzdöttem apám ellen a házasság témában, mert féltettem a szabadságomat, a függetlenségemet, aztán egyik pillanatról a másikra egy lapon találtuk magunkat, amikor az ifjú Beckett feltűnt a színen.

Szerencsére azonban mielőtt újra elmerülhetnék az önsajnálat lassan már túlságosan is otthonossá váló gondolataiban, Reginald a lehető legkellemesebb módon vonja el a figyelmem róluk, csókjaival, karcos hangjával, szavainak könnyedségével kellőképpen leköti az érzékeim, ahhoz, hogy ne tudjak semmi másra koncentrálni csak és kizárólag rá.
- Jó házigazdaként nem hagyhatlak éhezni semmilyen módon… - kacsint rám, mielőtt ajkai végigcsúsznak a torkom vonalán és én megborzongok, ahogy megérzem lágy harapását a nyakam tövében. - És ha már korábban hergeltél ezzel kíváncsi vagyok mit is rejtegetsz a fekete selyem alatt.
Karjaim önkéntelenül kulcsolódnak nyaka köré, hogy széles hátán végigsimítva keressenek stabilitást, míg nyakam másik oldalán vezeti végig csókjait, gerincem pedig finom ívbe hajlik az ujjai alatt. Felvetésére azonban nem teszek semmit, megvárom, hogy ő lépjen, túlságosan élvezve az érintését, így szó nélkül hagyom, hogy kioldja a selyemköntös övét, ami engedelmesen nyílik szét előtte, hogy felfedje a fekete csipkét, amit alatta viselek.
- Mellesleg a házban körbevezetést is meg lehet fűszerezni, ha minden helyet fel is avatunk - folytatja, én pedig a fülembe lehelt szavak és a bőrömet érő friss levegő nyomán elsőre csak biccentek, majd hagyom, hogy a ruhám lecsússzon a karjaimon, mielőtt felkuncognék:
- Kezdhetjük rögtön itt?

Nem teljesen tudnám megfogalmazni, hogy mi vonz annyira ebben az emberben, hogy miért tudok megbízni benne így és ő miért akarhat engem, de talán nem is számít. Egyszerűen csak szükségem van rá, a vérem lüktetésében érzem, a csontjaim fájdalmában, a bőröm forróságában: egyszerre tiltott gyümölcs és gyengéd menedék számomra, amibe nem tudok nem belekapaszkodni minden sejtemmel.
- Csak a ma este és a holnap van most Lorien, semmi más - emlékeztet, mintha csak a gondolataimat olvasná mielőtt újra megcsókol és én végre kizökkenek kissé a bénultságomból, hogy hevesebben viszonozhassam nem csak ajkainak mozdulatait, de ujjainak játékát is. Kezeimet a hátáról, nyakáról cirógatva vezetem vissza a vállaira, ahol a zakó szárnyai alá férkőzve letolom azt ölelő karjain, majd számat az állának éles vonalán végigvezetve én férkőzök a füle közelébe pár kis csókkal.
- Semmi más… - ismétlem meg szavait szinte bódultan súgva azokat, illatába, testének szilárd forróságába burkolózva, ahogy ajkaim folytatják útjukat lefelé a nyakán, ujjaim pedig gyakorlottan nyúlnak ingje gombajiért. - Csak te és én.
Naplózva


Reginald Cobham
[Topiktulaj]
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 02. 16. - 11:31:28 »
+1

To Lorien


A kezdet után egészen gyorsan tudjuk felvenni a szálat ott, ahol korábban abbahagytuk és ez jó. Igazából tét nélküli ez az egész, mármint pontosan tudom, hogy Lorien pusztán a társaságom akarja élvezni és ez az én oldalamról is így van. Nem hinném, hogy hosszú távon bárki is akarná azt a veszélyt és kockázatot vállalni, amit jelentek, a nyűgökről már nem is beszélve. A múltban a saját döntéseimmel egyébként is remekül rontottam el a komoly kapcsolatokat, így talán ez a legjobb.
Hónapokon keresztül kerültem minden ember társaságát, a női gyengédség gondolata pedig még csak meg sem fordult a fejemben jó darabig. Persze lett egy pont, ahol elkezdett hiányozni s végső soron minden társas érintkezés is, de csak nagyon-nagyon lassan merészkedtem vissza a külvilágba s ebben a vonatkozásban Lorien volt az, aki a magányhoz fűződő viszonyom kapcsán változást tudott elérni. Azzal, hogy nem volt komolyság a közeledése mögött, hogy pontosan tudtuk ebben az egészben mennyi is van, megkönnyítette, hogy nyitottabb legyek. Nem kellett csalódástól tartanom, vagy helyesebben attól, hogy azt okozok ismételten.

De nemcsak az oldottabb hangulatban lépünk előre, hanem a lakhelyemen is egyre mélyebbre hatolunk s közben a beszélgetés is kezd jobban kibontakozni. Nem teljesen felszínes és semmit mondó a dolog és alapvetően ez sem volt rossz: nem fecserésztünk, de nagyon mélyre se mentünk, bár amikor ezt az egészet tisztáztuk, az azért egy komolyabb beszélgetés volt.
- Oh, akkor biztos sok kalandos történetet tudott mesélni! És lefogadom, hogy a kis Lorien nagy, kerek szemekkel hallgatta az ilyesmit. Bár lehet, hogy tévedek. - mosolygok rá, mert a gyerkek alapvetően szeretik a meséket, a kalandos történeteket és nem gondolnám, hogy Lorien kivétel lett volna ebből a szempontból, de ki tudja? Éppen ezért is tartottam fenn a tévedés jogát szóban is.
Én is mesélek a múltról, a gyermekkoromról picit, ami az eltérő világ miatt sem idegen, vagy érthetetlen Lorien számára, hiszen családjaink háttere valahol mégis hasonló. Ez mondjuk segített a szakadék áthidalásában, tudok úgy viselkedni és viszonyulni dolgokhoz, amikkel Őt is jobban megértem és ez végső soron fordítva is így van. Az mondjuk igaz, hogy a családommal nagyon keveset érintkeztem az elmúlt években és a mugli arisztokrata világot ismerem, a berögződések megvannak, de aurorként teljesen más életet éltem végső soron, más tapasztalatokat gyűjtöttem. Mostanra pedig végképp valami különc lettem, azt hiszem.
- Valóban nem kötöttem ki messze, mert abban egyet értettünk, hogy ha az ember bizonyos körülmények közé, vagy bizonyos adottságokkal születik, az tartozik jól sáfárkodni mindezzel és a köz szolgálatára fordítani. Egy valódi arisztokrata nem élősködő kell, hogy legyen rászolgálva a társadalom klisés megvetésére, hanem, ahogy a szó etimológiája is adja, a kiválóságot kell, hogy jelentse. Ennek a kiválóságnak pedig akkor van értelme, ha az emberek érdekeit szolgálja és nem az önzőséget. - magyarázom a saját gondolataimat, ami a családi- és végső soron az osztálytudatban, az önképben gyökerezik. Hiszen minden réteg a saját működését igyekszik valahogy megérteni és megindokolni. A mágusvilágban mondjuk sok esetben találkoztam éretlenebb, gyerekesebb megközelítésével az előkelőség kérdésének, nevetséges vérségi kérdéssé aljasítva azt, mintha csak kutya- és lótenyésztők szemléje lenne, ahol valamiféle feltételezett vértisztaság a meghatározó. A valóságban az elithez tartozás viszont nem ilyen konstrukcióktól függött: hatalom, vagyon, befolyás kérdése volt inkább. S a lényeg nem az, hogy kivel házasodik az ember származás tekintetében, hanem az, hogy miként kamatoztatja azt, amit az előző generációtól kapott.
- Ezzel együtt is mindig bolondságnak vélte a mágikus világot és zokon vette, hogy az egyetlen fiaként a muglik között nem viszem úgy tovább a család nevét, ahogy ő azt szeretné. - sóhajtok lemondóan, ezzel fel is villantva, hogy tényleg nem felhőtlen a viszonyunk finoman fogalmazva.
Messzire vihetnének ezek a gondolatok, például oda is, hogy hiába tettem meg mindent, végül mégis egy életem végéig tartó kór és szeretett pályám elvesztése lett a "jutalom", de most nem erről kell szólnia az estének. Pont, hogy mindezt kéne elfelejteni, félretenni és azon is vagyok, hogy ez így legyen.
Lorien kellően csábos társaságot nyújt ehhez ez nem is vitás, én pedig utat engedek most már az érzékeimnek és kezeim, ajkaim egyaránt akcióba lendülhetnek. Tetszik, ahogy hatásomra megborzong, mert régen éreztem már ezt, ahogy jól esik kecses kacsóinak simítása is hátamon, karjainak ölélése s a közelsége is. Érzem, hogy gerince finom ívbe húzódik ujjaim alatt, mire elmosolyodom s csak kicsit szenvedélyesebb csókokat nyomok puha nyakára.
- Persze, ennél jobb hely nincs is a kezdéshez! - biccentek, miután kioldottam ruhája övét s ő hagyta, hogy a selyem anyag lustán hulljon alá, felfedve a csipke csodát, amit momentán minden bizonnyal az én kedvemért öltött fel. Ennek örömére pedig nem is kapkodok, alaposan megnézem magamnak ajkaimon egy játékos félmosoly kíséretében.
- Igazán dögös, valóban megérte kíváncsiskodni! - jegyzem még meg egy kicsit kuncogva, hogy aztán újra magamhoz vonjam és puha, forró ajkait csókoljam. Ekkor már mintha végképp felocsúdna valami révületből Lorien és igen élénken viszonozza azt, minek hála ez egy elnyújtott, hevesebb csókcsata lesz. Közben kezeink sem tétlenek, én élvezem, hogy karcsú teste puhán simul tenyereim alá a csipke bizsergető érzésétől kiegészítve itt-ott s ő a zakómmal, na meg az ingemmel foglalja el magát. Ahogy ajkaink elválnak, a zakót le is tolom, míg Lorien enged magának egy kis felfedező utat s belőlem némi jóleső morgást vált ki, ahogy fülem közelébe kalandozik.
A fölösleges ruhadarabot kezembe fogom s egy kis pillanatra féloldalasan félre fordulok, hogy az egyik szék támlára dobjam, ahonnan szerencsére nem is csúszik le, pont jól megáll.
- És ez most pont elég. - teszem hozzá megjegyzésére, míg hagyom, hogy a gombokkal szórakozzon, bár nem nagy szórakozás ez, mert gyorsan és gyakorlottan boldogul velük. Így pedig egyre jobban felfedi a szövet az alatta rejlő izmos mellkast, ami bár kellően kimunkált, azért mégis vannak esztétikai problémák vele: bőven található rajta forradás, átokheg, hajdani foglalkozásom mementói. Engem mondjuk speciel sosem zavartak, még valami büszkeséget is érez miattuk az ember, hiszen küzdelemben, nemes célokért viaskodva szereztem őket, még akkor is, amikor megkínoztak s úgy gazdagodott a hálózatuk. De azt is megértem, hogy nem mindenkinek jelenthetik ezt.

Persze sok figyelmet most ennek nem szentelek, hiszen van, ami jobban leköt: Lorien. Miután esélyesen az ingemtől is megszabadulhattam s hasonló helyen kötött ki, mint a zakó, újra még közelebb húzom magamhoz, sötét fürtjei közé merítem az ujjaim picit rájuk markolva, hogy ívbe feszítsem nyakát s puha, fehér bőrön vezessem végig perzselő csókjaimat ezúttal lentről felfelé, a füle mögé, majd a fülcimpájára, ahol még egy kis játékot is bedobok: fülbevalóját nyelvem és fogaim segítségével kikapcsolom, majd távolabb húzódva fejemmel ajkaim között tartva mutatom meg neki, hogy aztán félretegyem az éjjeli szekrényre, jelezve, hogy azért vigyázunk az ékszerre. De ennyivel már nem érem be és nem állok meg: miután elég közel állunk az ágyhoz, a fehérneműben (vagy inkább feketeneműben?) pompázó szépséget egyszerűen az ágyra lököm játékos szenvedéllyel, hogy egy prédáját elejtő farkas modorában másszam szépen fölé, kezeimmel csuklóit feje mellett ejtve foglyul, amíg ajkairól újabb mély csókot lopok.
- Igazán bátor dolog, hogy bemerészkedtél az odúmba, de félő, hogy fel foglak falni... - súgom ajkaira kuncogva, ahogy ismét sikerül elvégezni azt a ritka műveletet, amikor valamiféle játék részévé tudom tenni azt, ami engem nyomaszt. Ritka pillanatok ezek s rá kéne jönnöm valahogy, hogy miként lehetne ezt tartósabbá tenni, mert kezdem úgy érezni, hogy ez sokat segíthetne. Talán tényleg az a kulcs, hogy ez egyedül nem megy és kell hozzá valaki? Lorien társasága ezt támasztja alá, de ezzel annyi a gond, hogy azt nem tekinthetjük tartósnak semmiképp s hosszútávon ez ilyen tekintetben nem lehet elég. Ami igazából nem gond és nem hiba, ebben annyi van, amennyinek lennie kell. De talán mégis lehet valaki, aki ezt lehetővé tenné? Talán egy valaki...
Gondolataim picit csaponganak talán egy pár pillanatig, de nem úgy az ajkaim! a csók után megindulnak szépen lefelé Lorien szép metszés arcának vonalán álla felé, majd nyakán, hogy meg se álljon csipkétől keretezetten kiemelt dekoltázsa felé s a buja halmokon haladjon végig, hasfalán át egy ponton köldöke körül ismét csipkébe ütközöm s most azon keresztül csókolom végig vénuszdombjáig, ahol kissé gonosz módon jobb oldalra veszem az irányt, csípőjének hívogató vonalát fedezve fel. Közben kezeim szépen lassan szakadnak el csuklóitól, ahogy lefelé haladva egy ponton túl már nem fizikai képtelenség ott tartani őket. Helyette erélyesen simítanak végig karcsú testén, markolják meg kissé kebleit, majd haladnak csípőcsontjaira, de akkor már ajkaim máshol járnak... belső combján szaladnak végig játékos érintésekkel egyre lassabban és mindkét tenyerem jobb lábán követi már ajkaim útját, egyúttal emelve is a kecses végtagot széles vállamra, ahogy térdét érem már csókjaimmal, aztán a vádliját, bokáját egészen magassarkúja vonaláig s így állok meg. Fölé magasodva, jobb lábával a vállamon nézek le rá éhes tekintettel, derék tájékon hozzá feszülve természetesen.
- De még mielőtt elfogyasztalak, lehet egy utolsó kívánságod... - pillantok mélyen kék szemeibe, ahogy hangom karcosan dübörög fel torkom mélyéről.
Naplózva

Lorien G. Beckett
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 04. 02. - 22:36:26 »
+1


love me, i’m cold




2002. január 19.
skin & sound

Az élet furcsa fintora, hogy minél beljebb merészkedek Reginald otthonába, annál élesebben látszik, hogy bármennyire is különbözünk egymástól, mégis rettentően hasonló élményekkel nőttünk fel, vér ide vagy oda.
- Oh, akkor biztos sok kalandos történetet tudott mesélni! És lefogadom, hogy a kis Lorien nagy, kerek szemekkel hallgatta az ilyesmit. Bár lehet, hogy tévedek.
Csak nevetve bólogatok szavaira, de ahogy átszeljük a folyosót és más irányba folyik tovább a beszélgetés már nem teszem hozzá, hogy nem csak mesélni tudott, de sokszor vitt magával ide-oda kalandozni is. Néha ez csak egy gyors bevásárlást jelentett a Zsebpiszok-közben, néha egy görbe estét az Arany Kvaffban, esetleg egy teljes munkanapot a Gringottsban, amikor megnézhettem a sárkányokat is vele. Azóta sem tudom sértésnek venni, ha valaki sárkánynak nevez, sőt…

- … ha az ember bizonyos körülmények közé, vagy bizonyos adottságokkal születik, az tartozik jól sáfárkodni mindezzel és a köz szolgálatára fordítani… - vélekedik Reginald, én viszont csak egykedvűen hümmögök a szavaira, ahogy a nemesség fogalmát fejtegeti.
- Őszintén… - szólok lassan. - Nem mind születhetünk nemes lélekkel, van akinek csak a nemesi vér jut… - vonok vállat elnyomva a fintort, ami az arcomra szökik egy pár ismerős gondolatára. - És vannak, akik nemesi lelket inkább pénzzel váltják meg, mint az én családom - mosolyodok el ironikusan. - A magunkfajták nélkül viszont nem lenne Merlin Könyvtár meg Akadémia és a többi magasztos nemesi lelkeket kinevelő intézmény, ami adományokból és pénzes mecénásokból tartja fenn magát. Szóval ki tudja már itt megállapítani, hogy ki a közszolga és ki az élősködő… - rázom meg kicsit a fejem, sejtve, hogy talán ebbe már nem kellene belemennünk jobban. Nem lehet mindenki szabadságharcos meg mártír és fura is lenne elvárni a nemesség vagy bármilyen csoport egészétől, hogy ugyanazok szerint az eszmék szerint élje az életét. Hiszen fekete nélkül nem lenne értelme a fehérnek sem…

És ha már fekete…
- Igazán dögös, valóban megérte kíváncsiskodni! - érkezik a ráérős válasz a fekete csipke látványára, ami biztosan nem mutatna ilyen jól, ha nem épp a bőröm kontrasztos fehérségére simulna, de nem követem a tekintetét, inkább az arcát figyelem, a szemeit, az ajkainak mozdulatát, ahogy végigtekint rajtam. Nem tehetek róla, egyszerűen megveszek az érzésért, amikor látom azt a kis mosolyt megbújni a szája sarkában, amikor egyértelművé válik, hogy elértem a hatást, amit akartam.
Talán ez az apró pozitív megerősítés is hozzájárul ahhoz, hogy kicsit felbátorodva csókolok vissza és erre csak rákontráz a mellkasából feltörő halk morgás, amitől szinte remegni kezd a térdem és gyorsabban dolgoznak az ujjaim azon hogy végre őt is megszabadítsam a felesleges ruháitól. Amikor elválunk, egy szinte hálás pillantással jutalmazom, ahogy önként dobja félre a zakót, de nem állok meg az inge bontogatásával.
- És ez most pont elég - feleli fülébe suttogott szavaimra, ahogy feltárul előttem bőrének egyenetlen felülete, de már nem lepődök meg a sebek látványától. Tekintetem lustán elidőzik a domború, érdes hegeken, az ujjaim végig is siklanak páron, azon gondolkodva, hogyan is szerezhette őket pontosan; de épp eléggé sikerült megismernem Reginaldot az elmúlt hetekben ahhoz, hogy tudjam, jobb ezeket az időket nem felemlegetni.

Ahogy az ing is gyorsan a zakó sorsára jut, én szorosan hozzásimulok kiélvezve bőrének végre leplezetlen forróságát, nyitott tenyereimmel végigszántva a széles vállakon, izmos mellkasán, derekán, míg átadom magam erős kezei határozott mozdulatainak, amikkel feltárja maga előtt a nyakam érzékeny bőrét.
Félnem kellene tőle, a sebezhető, kiszolgáltatott helyzetemtől, az idegen környezettől, az erőtől, ami ebben a visszafogott, de ellenállhatatlan mozdulatban van, mégsem tudok megálljt parancsolni a fenyegetettség helyett vágytól felgyorsuló pulzusom lüktetésének.
Halkan felkuncogok, amikor a csókok végül a kételyeimmel együtt a fülbevalómtól is megfosztanak és ellenkezés nélkül omlok hátra a puha ágy takarói közé, hogy izgatott, ködös tekintettel figyeljem a fölém magasodó alak mozdulatait.

Általában egészen sokáig el tudom hitetni magammal, hogy én vagyok kontrollban, hogy én irányítok, hogy semmi sem lep meg, de talán abban a pillanatban, hogy megmarkolja a csuklóim, ahogy egyszerre veszi el tőlem a szabadságom és a lélegzetem, a látszat alatt megvillan egy részem, amelyikhez nem sokaknak volt még szerencséje. Kevesek tudták elérni, hogy önként adjam ki a kezemből a gyeplőt, hogy hagyjam magam és nem tudom, hogy Reginald lényének veszélyessége, idegensége vagy a tudat, hogy már nincsen mit veszítenem ebben az életben az amelyik teljes behódolásra késztet, de pont nem is érdekel.
Jelenleg szinte mindegy hogy az alkohol, tiltott szerek vagy épp egy mészárosként emlegetett vérfarkas az, aki megfoszt az öntudatomtól, amíg nem kell mással foglalkoznom. Annyival egyszerűbb csak átadni magamat valaki erősebbnek, határozottabbnak, valakinek aki pontosan tudja mit kezdjen velem, hogy mire van most szükségem, aki nem fél pontosan azt adni nekem, amire vágyok.

- Igazán bátor dolog, hogy bemerészkedtél az odúmba, de félő, hogy fel foglak falni... - suttogja szinte gonoszan és én szeretnék élből visszavágni, hogy Honnan tudod, hogy nem pont ezért jöttem ide?, de esélyem sincsen megszólalni, ahogy ajkai módszeresen kezdik feltérképezni tehetetlen testem legérzékenyebb pontjait, amit csak hangos sóhajokkal és elharapott nyögésekkel tudok jutalmazni.
- Merlin… - szisszenek fel halkan amikor végre szabadon engedi a karjaim, hogy egyszerre markolhasson belém és csókolhasson egyre lejjebb és lejjebb, egyre inkább megvadítva minden érzékem. Hirtelenjében utána is nyúlok, hogy belekapaszkodhassak puha tincseibe, legalábbis amíg még érem őket, majd pihegve pillantok fel rá, amikor incselkedő csókjai a térdemig csúsznak és dereka sokat ígérően feszül ellenem.

- De még mielőtt elfogyasztalak, lehet egy utolsó kívánságod... - magasodik fölém, olyan közel hozzám, hogy valahogy elhiszem, hogy teljesen fel tudna emészteni, ha úgy tartja épp kedve.
- Egy? - kérdezek vissza egy pár másodpercre elgondolkodva, mint aki teljesen komolyan veszi a kérdést, aztán újra a szemébe nézek, ahogy ajkaim a szavakat formálják. - Ma ne fogd vissza magad.
Naplózva


Reginald Cobham
[Topiktulaj]
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 09. 17. - 15:53:32 »
0

To Lorien


+18

- A nemes lélek nem feltétlenül születési előjog, a nemesi vér viszont jelenthet jó hátteret a kialakításához. - mosolyodom el finoman, de tovább is hallgatom Lorien-t. - És szerény véleményem szerint a te családod választotta a jobb, progresszív utat mindehhez. Az angol mugli nemesség nagyon korán kinőtt abból a képzetből, hogy mások kiontott vére az út a nemességhez, legkésőbb olyan ötszáz éve már változott a szemlélet. A varázsvilágban már sokkal lassabb ez a folyamat, mint minden, de a jelek szerint vannak jó példák. És igazából egy a fontos: te melyik hagyományhoz szeretnél tartozni Lorien. - nézek egy pillanatra kicsit mélyebben a szemeibe. Könnyed kalandnak is nevezhető a miénk, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen tartalmatlannak kell lennie.
Mindketten szenvedtünk valamitől, még ha az más dolog is volt és igazából ez lett a tényleges kapocs esetünkben. Tudtunk adni a másiknak és ezt a fajta mélységet igen is szándékomban állt megbecsülni. Hogy Loriennek mennyire, az persze más kérdés volt. Az ő helyzete eltérő következtetéseket diktálhatott és más szakaszában is volt a saját tragédiájának.
Hosszú ideje nem nagyon segíthettem igazán senkin, nem szolgálhattam, nem menthettem. Most mégis olyan volt, mintha erre lenne valamiféle esélyem és lehet ezt sem akartam elengedni.
- És persze az is teljesen érthető, ha tökéletesen saját utat akarsz kezdeni végső soron, kiváltképp most. Pontosan tudom, hogy nagyon nehéz megtanulni újra járni, de ha van, aki megfogja közben olykor a kezed, az talán segít. - ezt már tényleg nem kéne hozzátennem, de bennem feszül egyfajta empátia, ami erre vezet. A bennem élő küldetéstudat tulajdonképpen talált magának új terepet és ezt igyekszem képességeimhez mérten jól is csinálni. Hogy mennyire megy? Majd elválik... talán semennyire. Talán én vagyok alkalmatlan rá, esetleg Lorien-nek mégsem efféle orvosságra van szüksége. Nem az én kezemre ebben a folyamatban.

Akárhogy is, magunk mögött hagyjuk a folyosókat és tulajdonképpen a komolyságot is, mert bár szívesen elbeszélgetnék a sötét hajú szépséggel még, van bennünk egy másik vágy is és érzésem szerint a másik fajta orvosságból pont elég volt, most ezen a fajta kúrán a sor. A testiségé, ami magával hozhat újra pár kortyot a Léthe feledést hozó habjaiból, egyenesen az antik görög alvilágból. Mind a ketten mást feledhetünk, de ez a közös cél végső soron. Egyre jobban kezd rám fókuszálni Lorien ezt érzékelem, és ez jó is. Tetteimet is ez szabja meg s miután tudom, hogy jó nyomon járok, le sem állok.
Lorien az ágyon köt ki hiányos öltözékben: fekete csipke alsóneműben és magassarkúiban, én pedig szintén alul öltözötten (szó szerint) kerülök felé. Nekiállok meghódítani a magam módján kezeit lefogva, ajkaim vetve a küzdelembe. Első támadó kör volt ez, aminek a végén éhes tekintettel nézek le rá és némi játékba is hívom szavaimmal.
- Hmmm csak ennyi lenne minden vágyad? - vonom fel az egyik szemöldököm, majd testére hajolva temetem magam alá, hogy így ejtsem tömegemmel fogságba, míg szenvedélyesen és mélyen megcsókolom, addig húzva ajkaink és nyelveink párbaját, amíg csak bírjuk szusszal. Sajnos betegségem miatt a régen oly kedves enyhe harapdálást kénytelen vagyok kihagyni... de talán így is elégedettek lehetünk.
- Ezt mindenképp megkapod, de ha bármi lenne még, suttogd, vagy sikoltsd nyugodtan, talán kegyes is leszek veled! - kéjesen fenyegető ígéretként súgom ezt ajkaira, míg mélyen a szemeibe nézek, hogy aztán kissé távolabb húzódva a csipke alól felfedjem tökéletesen domborodó kebleit és egyiket a másik után halmozzam el csókokkal, mellbimbóit különösen figyelemben részesítve, ahogy csókolom, lágyan szívogatom és nyelvem is bevetem rajtuk egymás után. S míg egyiken ajkaim, másikon erős kezem ténykedik, de ez koránt sem a dologok vége, csak egy új oldal első mondata könyvben. A következő pedig az, hogy nadrágomból a derékszíjat kioldjam és pár pillanat alatt szakavatott mozdulattal az ágytámlához is kötözöm szegény Lorien csuklóit, ezúttal már nem kezeimmel vonva őt időleges börtönbe... cserében pedig belső combjára nyomok pár csókot, aztán feljebb surrannak ajkaim, a csipkén át csókolva kínzóan lassan ölét, kiélvezve a pillanatot, még nyelvem is így járatom meg rajta, hagyva, hogy az anyag is bizsergesse érzékeit s csak akkor tolom félre a fekete anyagot, ha már meg-megvonaglik. És ekkor érkeznek ajkaim szeméremdombjára, majd lejjebb, hogy módszeres csókokkal kezdjem kényeztetni Lorien-t meglehetősen lassan, de érzékien. Ajkaim után pedig nyelvem érkezik meg, hogy nekilásson egy tüzes játéknak az ölén, ami a maga perzselőségével egyre mélyebb, intenzívebb és gyorsabb is lesz, ahogy fel- s le, vagy épp körben dolgozik a nyelvem, vagy épp ajkaim segítenek ki a játékban. Lássuk, Lorien meddig bírja épp elmével s mit hoz ki belőle mindez... lássuk, ez a pirula milyen orvosság lesz számára!
Naplózva

Reginald Cobham
[Topiktulaj]
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2023. 03. 02. - 23:41:20 »
0

To Miss Fawley

  megjelenés


A kenti éjszakában felhangzik a jól ismert pukkanás, hogy egy kőkerítés és egy kovácsoltvas kapu előtt tűnjön fel párosunk: Serena és jómagam, kart karba öltve. Bár ha hagyja, lehet, hogy ezt követően kacsóját is megfogom.
- A védő- és riasztó bűbájok miatt nem tudnánk egyből behoppanálni, az csak nekem menne egyedül. - magyarázom, hogy miért is itt kötöttünk ki, de már lépek is előre s a kapu erre nyílik persze. Igen, az üldözési mániám egész magas fokon dolgozott, amikor a hely védelmét dolgoztam ki, de egyébként arról is szólt ez, hogy illetéktelen a farkasságom miatt se jusson be  a maga érdekében. És én sem ki a kritikus időszakban. Ezt mondjuk Serena nem tudhatta és nem éreztem úgy, hogy ez lenne erre a megfelelő pillanat. Ha van ilyen.
Átszeltük a kúria parkját a kövezett ösvényen a katonásan rendezett virágágyások mentén, amit kis zöld sövény keretez s bennük tulipánok, rózsák virítanak még most is, egy őket melegen tartó, éltető bűbájnak hála, ami segíti a fotoszintézist nehezítő napfény hiány pótlását. Kis tavaszias idillt hoz a télbe, ezért is kedvelem. A kúria épületét elérve már nem járunk messze. Pár lépcsőfok és a nagy tölgyfaajtót is elérjük, amit nyitok neki, majd előre engedem.
- Érezd magad otthon Serena kedves! - előtte pedig feltárul az előcsarnok , ami egyelőre éji homályba burkolózik, de mögötte haladva pálcát húzok s egy intésre felpislákolnak a világítótestek.
- Nem tudom, hogy mihez lenne kedved, végigjárni az épületet, vagy netán egy késői teára leülni kicsit az egyik otthonosabb szalonban, ami nem kong ennyire, mint az előtér. - lépek mellé, kezébe adva a lehetőséget, elvégre ő a vendég. Akinek történetesen a derekára fektetem a tenyerem, kicsit élvezve közelségét, amennyiben ezt hagyja és nem zavarja. A télikert megtekintését annyira nem ajánlgattam, bár felmerült bennem, de az nappal látványosabb, vagy sokszor pont reggel, szerettem ott reggelizni az üvegen át bekacsintó napfénynél.
Naplózva

Serena Fawley
Eltávozott karakter
*****


Csillagszemű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2023. 03. 17. - 11:50:10 »
+1

Valentin-nap


outfit

2004. február 14.

To: Reginald Cobham

Miután befejeztük a vacsorát, és Reginald kedvesen meginvitált az otthonába, nem is maradt más dolgunk, mint összeszedni magunkat, és elindulni a Cobham kúria felé. Hagytam magam a cél felé irányítani, Reginald tudta, hova kell hoppanálni.
Egy kőkerítéshez és egy kovácsolt vas kapuhoz értünk. Valahol megnyugtató volt, hogy nem rontottunk ajtóstul a házba, még ha ez Reginald otthona is volt. Valahogy illetlenségnek éreztem mindig csak úgy behoppanálni valahova. Beléptünk a kapun, és kézenfogva sétáltunk a ház felé, ami óriási és csodálatos volt.
Nem kellett a férfinak magyarázkodnia, miért is védi bűbájjal a házát. Azt hiszem, manapság a legtöbb varázsló és boszorkány így tett. Csodáltam, hogy az obszervatóriumot nem védte semmi hasonló varázslat, de végül is ki akarna elfoglalni egy világ végén álló csillagászati központot?
Reginald vezetésével hamarosan már egy nagy tölgyfaajtónál álltunk, amit a férfi kinyitott és beinvitált a házába. Az előtér egyszerűen lenyűgöző volt. Szerintem az egész estét el tudtam volna tölteni csak itt, nézegetve a festményeket, a fafaragásokat, és az egész teret.
-Gyönyörű ez az előtér. Biztos mindenhez van valami történeted. Mennyire régi a te családod a muglik világában? - érdeklődtem. Ez a berendezés azt sugallta, hogy egy gazdag, régi időkig visszanyúló családdal lehet dolgom.
Reginald érdeklődve kérdezte, mihez lenne kedvem:
-Egy teát elfogadnék. Azért ez a Wales elég nyirkos és esős volt. Menjünk a szalonba. - mosolyogtam rá a férfira bátorítóan. Ő pedig értve a jeleket, közelebb lépett és a derekamat átkarolva vezetett át a szalonba.
-Természetesen kíváncsi vagyok a ház többi részére is. - mondtam neki útközben. - De azért egy tea jól esne. - tettem hozzá igazi brittként. Igaz, hogy Skóciában éltem, de egy jó teát sosem utasítottam vissza.
Naplózva


Reginald Cobham
[Topiktulaj]
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2023. 03. 18. - 12:52:23 »
0

To Miss Fawley

  megjelenés

Alapvetően kellemes volt ez a kis walesi kiruccanás is, bár ez nem feltétlenül az időjárásnak, vagy a hely varázsának volt köszönhető. Az említett két dolog egyébként egymással kölcsönhatásban nem tudott jól dolgozni, lehet egy szerencsésebb időpontban más lenne a benyomásom. Így azonban a pálmát leginkább Serena vitte el és az ő alapvetően kedves és derűs társasága az, ami kellemessé varázsolta számomra a mai napot. Jól éreztem magam a társaságában és már más szemmel néztem rá, mint amikor először futottunk egymásba.
Nem voltak sokan a vendéglátó helyen, de azért nem is volt a legkényelmesebb, mint teljesen mugli környezet, kissé feszengős azt figyelni, hogy mikor mondhat ki valamit az ember és mikor várjon vele. Szóval a vacsora végeztével természetesnek tűnt, hogy valamerre mozdulni kéne, mert Serena társaságát szerettem volna még élvezni s ezzel a jelek szerint ő is hasonlóan volt. Ha jól érezzük magunkat, akkor miért is sietnénk a lezárással? Inkább nézzük meg, merre visz minket az este!
Erre persze volt javaslatom, ha már korábban érdeklődött a kúria iránt. Én szívesen megmutatom neki és végső soron nekem se rossz ez így, mert az elmúlt években meglehetősen visszahúzódó életet éltem az idő túlnyomó hányadában. Most mégsem voltam teljesen magányos és jól esett megfogni Serena törékeny kacsóját, érezni a puhaságot, a belőle áradó hőt, szóval... az emberi közelséget.
- Nagyjából hétszáz évre tudjuk visszavezetni a család történetét biztonsággal, szóval egész tisztes múltra tekinthetünk vissza. Varázslók között mondjuk van ennél cifrább is. - adom meg a választ a kérdésére. - Egyébként jelenlegi jó állapotát nekem köszönheti a hely, évek óta nem igazán volt használatban és nem is figyeltek rá a család tagjai. Leszerelésem után én hoztam rendbe. - avatom be egy kicsit jobban a hely történetébe a leányzót, legalábbis egy-két részletbe. Aztán majd igény szerint tudok még mesélni.
- Akkor egy jó csésze tea, egy kis tűz a kandallóban és Fawley kisasszony átmelegedhet a nagy zuhé után! - jegyzem meg játékosan egy könnyed mosollyal kicsit szándékosan modoros hangnemben a tréfa kedvéért, de azért tény, hogy erre a hangulatra épít a hely is és végső soron én magam sem vagyok ettől mentes érzésem szerint alapjáraton. Még ha nem is csak ez az egy oldalam van... s ha már oldalak, én ismét elfoglalom a maga helyét Serena oldalán, ezúttal derekát karolva át, hogy az előcsarnokból bal kéz felé haladva egy a csarnokhoz hasonló hangulatú előszobán át a földszinti egyik szalonba , ahol a kandalló melletti barnás bársonnyal borított kis kanapéhoz kísérem Serena-t s ott kínálom hellyel.
- Foglalj helyet kérlek, mindjárt jövök a teával! - pálcám közben ismét előkerül, hogy egy intéssel fellobbantsam a lángokat a kandallóban, illetve a két kandallópárkányon álló gyertyát, hogy a tűz fénye vehesse át a csillár fényének helyét, amely ezt követően ki fog hunyni, erősítve a meghittebb hangulatot. Gyors léptekkel hagyom magára a leányzót, akit igyekszem nem megváratni, de a tea nem készíti el magát teljesen, vagyis hát akkor is kell egy varázsló ráhatása, én pedig a közeli teakonyhába fordulok át, pár pálcaintéssel elő is áll a tálcára a kancsó tea, két csésze, a hozzávalók (tej, cukor, citromlé) s egy kis tálka teasütemény is, majd ezt átviszem, hogy a kandalló és a kanapé közötti kis asztalkára helyezzem.
- Tessék parancsolni kisasszony! Ízlésed szerint el tudod készíteni, mert én nem tudom, hogy szereted. Bár, ha valami borzalmasan sablonos dumát akarnék elsütni, akkor azt mondanám, hogy biztos olyan édesen szereted, amilye te is vagy! - nevetem el magam egy kacsintást követően, majd a zakómat levetve félredobom azt egy használaton kívüli bútorra, így mégis kényelmesebb lesz.
- Egyébként meg azt is biztosra veszem, hogy a te süteményeid köröket vernek az ilyen átlagos bolti dolgokra. - teszem még hozzá, ahogy én is elkészítem magam számára a csésze teát, hogy annak birtokában foglaljak helyet a kanapén Serena mellett, nem tolakodó, de azért mégis bizalmasabb közelségben. Amíg teázunk jó ez így.
- Melyik házba osztottak a Roxfortban egyébként? Bevallom, én nem tudom eldönteni, hogy a Hollóhát, vagy a Hugrabug illene hozzád jobban, mert eddig mindkettő értékeiből véltem felfedezni benned.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2022. 12. 16. - 22:04:47
Az oldal 0.312 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.