Vidéki kincskeresés

[Shirley White]

VIDÉKI KINCSKERESÉS

[viselet]

Shirley White
1999. január

 

Megálltam a hátsó bejárat előtt, a hó megint hatalmas pelyhekben kezdett esni. Tetszett, hogy ilyen körülmények között kereshettem kincset, Esmére emlékezetett s az első találkozásunkra, vagy a közös bálunkra. Ettől persze csak még inkább bűntudatom lett, hogy eveszítettem a láncát... ráadásul ilyen szerencsétlen módon.
Benéztem a zsákomba még egyszer, ahol még mindig ott lapult a szerzemény. Ez a kupa talán valaminek a kulcsa lehet, valami rejtélyes ügyé, ami a következő helyszínen fog rám várni – igen, rám, Miss White nélkül gondolkodtam. Miután a stílusával felhúzott, elhatároztam, hogy nem megyek vissza a fogadó elé, magára hagyom társamat... vagyis inkább ex-társamat.
Igen, egy hülye tolvaj vagyok, de ettől még van önérzetem és nem szeretem, ha lekezelnek. Sóhajtottam egyet, hogy magam mögött hagyjam az érzéseket. Egy bolonddal végül is miért foglalkoznék? Hiszen, miket gondolt?
Egyszerűen nem tudtam elszakadni azoktól a pökhendi szavaktól. Hogy lenézném én, ugyan mi okom volna rá? – mosolyodtam el gúnyosan. – Igen, teljesen normális, ha egy tizenéves besétál a Szárnyas Vadkanba egy viszonylag (helyileg) ismert tolvaj oldalán. Egészen biztos, hogy senki sem fogja bántani...  Eddigre már fújtattam és a dühömet egyre nehezebben tudtam kezelni.
Gyorsan a hátamra kaptam a zsákomat, hogy lelépjek, mielőtt rám talál... de ez sem volt elég. Megint meghallottam a hangját, amitől felállt a hátamon is szőr.
– Mi a franc... – kezdtem, mikor megpillantottam egy hátraarcot követően.
Ott állt Shirley teljes valójában és úgy tűnt nagyon szeretne számon kérni.  Szóval most már itt tartunk? – hüledeztem magamban némán.
– Ezt ugye most viccnek szántad, kislány? – kérdeztem szándékosan megnyomva az utolsó szót. Igen, imádom bosszantani az embereket, főleg azokat, akik szerintem is megérdemlik.
–Nem gondolod, hogy te vagy az kettőnk közül, aki lekezeli a másikat? – érdeklődtem, de inkább nem is folytattam.
Ha tíz perc neki sok a Három Seprűben töltött idő után, ahol szintén igen jól el volt rejtve a nyom... akkor inkább nem is füzök hozzá semmit. Elég régóta – több, mint tizenöt éve – kutatok kincsek után. Nem egy roxfortos diáklány fogja nekem megmondani, hogy mennyire legyek alapos és mellesleg nem sietek sehová. Nekem csak annyi a lényeg, hogy találjam meg a kincset és szerezzem meg Esmé láncát. Nem bájcsevegéssel és felesleges udvariaskodással akarom tölteni a napomat. Szóval Miss White, remélem felkészültél a visszatérésre az iskola falai közé.
Egy ideig csak bámultam rá, de aztán kinyílt mögötte az ajtó és hamarosan egy pálcával néztem farkas szemet. Shirley nem tudom észrevette-e, hiszen ő az én képemet bámulta, mintha olyan érdekes volnék.
– Feküdj! – kiáltottam és félreugrottam, de nem hasaltam le.
Megnéztem a támadóinkat magamnak. Természetesen Ellis volt az másodmagával. Valószínűleg nem erőssége a célzás az utóbbi években.
– Szóval a tolvajok roxfortosokkal barátkoznak? – nevette el magát, ahogy Shirley-re nézett.
– További szép napot, hölgyek, urak! – köszöntem el inkább.
Engem nem izgatott a helyzet, kicsit igazítottam a ruhámon, mintha várnám a folytatást, aztán hátat fordítva nekik rohanni kezdtem. Nem tudom, mi történt Miss White-tal, de én részemről a következő helyszín felé vettem az irányt.

[viselet]

A szemem baljósan megvillant, de úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg azt az idegesítő szót. Nem akartam feleslegesen feldühíteni magam, mert annak nem lett volna semmi értelme.
- Figyeljen, elismerem, hogy nem vagyok egy kisangyal, de nem tudom, hogyan kellene viselkedni az emberekkel, mert csupán csak két barátom van, így elnézést kérek, amiért bunkó vagyok. De, ha már itt akar hagyni, mert feltételezem nem akart visszajönni értem, akkor legyen szíves visszaadni a térképemet, amit.. - folytattam is volna, ha nem vágódik ki mögöttem az ajtó.
- Feküdj! - kiáltotta én pedig máris a földön hasaltam.
A hangokból ítélve ketten lehettek, az egyik valószínűleg az a félszemű valaki.
– Szóval a tolvajok roxfortosokkal barátkoznak? - nevetett mögöttem az egyik.
Majd kincskereső társam futott is. Tudtam, hogy hová megy, megjegyeztem a rózsával megjelölt állomásokat. Hogy ütné el a Kóbor Grimbusz ezt a mocskos semmirekellő...! - káromkodtam magamban.
Hirtelen megragadták a karomat és felrángattak a földről, aminek következtében az ijedségtől sikítottam egyet.
- Elliot! Segíts! - kiáltottam el magam.
Hajam a lila és a piros következtében sötét ibolya színű lett, míg szemeim élénk vörösre váltottak és úgy szikráztak a dühtől, hogyha nem lettem volna ebben a helyzetben, akkor Mr. O’Mara biztosan nem úszta volna meg. Nem is fogja! - gondoltam – Kikecmergek ebből a helyzetből és utánamegyek, ha nem jön vissza segíteni. Ismerem a falut és tudom a rövidebb utakat is. Visszaszerzem a térképemet bármi áron!
- Hagyjanak békén! - próbáltam meg kirántani a karomat a szorításból, de nem sikerült.
- Miért kéne kicsi lányka? Nem szép dolog tolvajoknak segíteni – mondta vigyorogva a szemkötős fazon.
Szememben felizzott a düh. Előrántottam a pálcám és a nyakának szegeztem azt. Kicsi lányka mi?
- Azt mondtam hagyjanak békén! - sziszegtem fenyegetően – Ha nem enged el most azonnal, a másik szemét is el fogja veszíteni, azt garantálhatom!
Gondolom a régi emlékek hatására, de lassan elengedte a karomat és feltette a kezeit, mintegy jelezve, ő nem akar balhét.
- Nyugalom kislány.. - erre még jobban hozzányomtam a torkához a pálcát – Úgy értem kisasszony! Mi nem akarunk bajt..
Még pár másodpercig csendben figyeltem majd elmormoltam egy varázsigét: Petrificus totalus. Mivel ez igen hirtelen jött az ismeretlen férfinak, ezért nem is tudott védekezni ellene. A másik ember, aki ott volt inkább továbbengedett. Nem láttam nála pálcát vagy hasonlót, meg egyébként is. Elég baja lesz ezzel a félszemű pasival, hogy megszüntesse az átkot..
Így hát megfordultam, hogy megnézzem, Mr. O’Mara elment-e már, vagy esetleg meggondolta magát, illetve hátha meghallotta a segítségkérő kiáltásomat.

[Shirley White]

VIDÉKI KINCSKERESÉS

[viselet]

Shirley White
1999. január

 

Friss levegő! A lelkem szinte szárnyalt, ahogy a füstös kocsmából a szabadba léptem. A hátsó ajtó hangosan csapódott utánam, már régen nem érdekelt annak a túlzottan is nagyszájú Miss White-nak a hangoskodása, én ugyanis nem fogok diáklányokkal leállni vitatkozni. Pálcát rántani pedig végképp nem terveztem, habár megérdemelte volna, hogy valaki elnémítsa legalább egy rövid időre.  Jó pár percnyi fejfájástól kímélné meg az embert az ilyen cselekedet.
Fújtam egyet és minden lelkiismeret-furdalás nélkül, lassan sétálva indultam el a Szellemszállás felé. Nem akartam a kelleténél jobban feltűnősködni. Éppen elég volt a kocsmabeli kis színjáték. Nem lett volna éppenséggel szerencsére még az utcán is összetűzésbe keveredni. Éppen csak az érdekelt, hogy meglegyen Esmé medálja, amit aztán megint, az egyik zsebembe rejthetek. Ez volt az én megnyugvásom, az amitől boldogabban teltek a napok, még akkor is, ha nem lehettem a lány mellett.
Beaumont azt is megemlegeti, hogy egyáltalán eszébe jutott Elliot O’Mara neve. Egyszerű morgással jeleztem a külvilágnak, hogy nem találnak éppen jókedvemben. Valami diáklány félve húzódott el az utamból… ekkor torpantam meg. Hiszen az a kis csitri még gyerek… – sóhajtottam fel. Talán csak a hormonjai húzták fel annyira, hogy ilyen elmebeteg módjára viselkedett, ki tudja? Nem akartam fejtegetni, inkább dühösen – leginkább magamra – még egyszer elgondolkodtam, mi tévő legyek.
Nem hagyhatom ott. Szétszedik simán, főleg, ha bosszantja őket.
Megfordultam és futásnak eredve közelítettem meg ismét a Szárnyas Vadkan hátsó bejárata felé. Egyszerűen löktem be az ajtót. Nem léptem be túlzottan, éppen csak megragadtam Shirley karját és magam felé húztam.
– Indulás van, kislány, de sürgősen! – mondtam. Lényegében ezzel a mondattal tört meg közöttünk minden kötöttség. Habár nem érdemelte meg, hogy aggódjak érte, mert ha valakinek, neki aztán semmi oka nem volt a pökhendiségre. Az, hogy én miként és hogyan viselkedem, egy dolog, neki attól még nem kellett volna bizonyos hangnemet megengedni magának.
Nem figyeltem Ellisre és a társaira, egyszerűen kirángattam a hóba, nem tűrve ellenállást. Csupán odakint engedtem és indultam előre, jelezve neki, hogy kövessen, mielőtt utánunk jönnek.
– Neked aztán semmi eszed, mi? – kérdeztem kissé idegesen.
Mély levegő, O’Mara! Egy gyerek… csak egy gyerek! – nyugtatgattam magamat. Azonban talán pont ez volt, ami igazán felhúzott. Értem én, hogy ő már nagylány… de valójában egy ilyen iskola falai között, leszámítva a nemrég elmúlt háborút, az embernek jóformán fogalma sincs arról mit jelent felnőttnek lenni. Igen, sokukat megkeményítette a háború, de ők akkor is ott voltak egymásnak, társakként harcoltak… nem tudhatták, milyen egyedül három fickóval szemben, éppen csak tizenöt-tizenhat évesen. Na az ilyenektől lesz valaki nagylány vagy éppen nagyfiú.
– A Szárnyas Vadkan nem neked való. Látod, milyen alakok vannak odabent! – emeltem fel a hangomat.
Még egyszer kifújtam hosszan a levegőt.
– A szüleid nem tanították meg, hogy vigyázz magadra? Én tolvaj vagyok, ami egyenlő a veszéllyel… – magyaráztam ingerülten. – A Szellemszálláshoz megyünk.

[viselet]

Felfogni sem volt időm, mert már meg is ragadta a karom és húzott maga után. Hát visszajött.. Pedig már azt hittem, hogy itt hagy egyedül – nyugodtam meg. Még azt is elengedtem a fülem mellett, hogy kislánynak szólított.
- Sajnálom… - motyogtam, mert hallottam a hangján, hogy mérges. Illetve nem is lett volna illő úgy viselkednem vele ahogy. Bár ez nem csakis az én hibám..
Majd hirtelen elkezdtem szédülni. Hányingerem volt és gyorsabban vettem a levegőt. A szívem a fülemben dobolt és hasogatott a fejem. Volt sejtésem, hogy mi lehet velem. Végtére is! Nem történik velem minden nap ilyen. Ráadásul – bár ezt O’Mara biztosan nem hinné el nekem – elég nyugodt természetű vagyok általában. A férfi második mondatát már nem is értettem rendesen, bár tudtam, hogy miről van szó.
- Meg tudtam magam védeni! - suttogtam, így nem tudom, hogy hallotta-e – Remélem láttad, hogy az a félszemű feküdt..
A fejemet fogtam és összeszorítottam a szemem. Nagyon nem voltam jól és még mindig forgott velem a világ. Nem lesz ennek jó vége! - gondoltam.
Ahogy meghallottam, hogy a Szellemszálláshoz megyünk, felkaptam a fejemet. Teljesen elfeledkeztem a kincsről. Majd rögtön utána eszembe jutott a térkép amit rajzoltam.
- Erre! - fordultam el élesen egy másik irányba – Tudok egy rövidebb utat. Így nem kell keresztül mennünk az egész falun..
Az émelygésemet és egyéb bajaimat most figyelmen kívül hagyva meneteltem előre. Míg egy épület mögött nem találtam meg azt a bizonyos sövényféleséget. A bokrokon átmászva rátértem arra a magam által kitaposott ösvényre, amin eljuthatunk a szálláshoz.
Néhány perc gyaloglás után megálltam. Újra erőt vett rajtam a rosszullét. Rátámaszkodtam a térdemre és mély levegőt vettem. Pár másodperc elteltével kiegyenesedtem és mentem tovább. Már nem sokáig bírtam. Állandóan mélyeket lélegeztem és homályosan láttam. Összevontam a szemöldököm és úgy erőltettem a szemem, hátha élesebben látom a dolgokat, de nem sikerült. Így csak a szemem fájdult meg.
Újabb percek után odaértünk az erdő másik széléhez. Látni lehetett a Szellemszállást, ami nem is volt olyan messze.
Elmosolyodtam, majd lehunytam a szemem. Viszont egy pillanat múlva leolvadt arcomról a vigyor és nem nyitottam ki a szemem. Nem bírtam tovább, innentől se kép se hang. Összeestem..

[Shirley White]

VIDÉKI KINCSKERESÉS

[viselet]

Shirley White
1999. január

 

Dühös voltam. Mondhatni szokásos érzés volt, de most nem csak Shirley és az ostoba, hirtelen viselkedése zavart – amiből amúgy gondolkodás nélkül megfejtettem, hogy egy griffendéles tanulóval van dolgom feltehetően, hacsak az a szakadt süveg nem máshová szuszakolta be merő szórakozásból –, hanem a saját hülyeségem miatt is. A lány egyáltalán nem érdemelte meg, hogy visszamenjek érte. Végig nagyképű és beképzelt volt, ráadásul teljesen alaptalanul. Az ő korában a logika törvényei is az diktálják, hogy kevesebb tudása lehet, mint egy magamfajta, világlátott varázslónak és igen, csupán a szerencsén múlott, hogy azt a támadás, a Szárny Vadkanban megúszta ennyivel.
Többet nem mentesz hülye kölyköket, O’Mara! – parancsoltam magamra útban a Szellmszállás felé. Valamit suttogott, amit nagyjából ki tudtam venni sajnálatomra. Igen, ő a nagy griffendéles, bátor gyerek, aki aztán mindent megold. Ilyenkor tudnám a fejemet fogni, hogy mit vétettem a világ ellen, hogy ilyen alakokkal hoz össze a sors. Egyik keményebbnek hiszi magát, mint a másik… pedig az életben egy dolog biztos: a gyors futás megmenti az ember életét.
– Igen, most talán kiütötted, de ezzel mást is elértél – rántottam meg a vállamat. – Az ilyen alakok nem felejtenek… és hát gondolom nem ez volt az utolsó hétvégéd, amit Roxmortsban akartál tölteni.
Ezután csendesen haladtam, nem volt kedvem vele vitatkozni. Engem csak Esmé lánca érdekelt, meg persze a bosszúm. A kincsszerzés már cseppet sem szerepelt a listám élé.
– Erre!
Hirtelen fordult el.
Kissé bizalmatlanul, de követtem. Én is voltam roxfortos diák, elég jól ismertem a falut, hiszen még a kicsapásom után is hosszú időt töltöttem el a kocsmákban ücsörögve, a kastélyt bámulva… lényegében magamat marcangoltam ezzel egy darabig, míg végleg el nem tűntem az országból, hogy aztán a magam ura legyek.
Shirley hirtelen fékezett le előttem és dőlt előre. Kezeivel megtámaszkodott a térdén és talán mély levegőért kapkodott. Hátulról, kissé lemaradva, a környéket figyelve, nem tudtam tökéletesen kivenni. Egészen úgy festett, mint aki hányni készül.
– Minden rendben? – kérdeztem erőtlen hangon.
Basszus… ha eltalálta valami átok, nekem végem…  – gondoltam rémülten. A szülei bizonyára a nyakamra küldenének aurorokat vagy bérgyilkosokat, csak mert a kedvesnek nem éppen nevezhető kislányukat belerángattam egy ilyen küldetésre. Volt elég problémám az újdonsült apámmal, nemhogy még engem üldöző alakok elől meneküljek; ezt a szerepet már régen lefoglalta magának Phillip Rowle, zaklatóként pedig ott volt Nyström.
Shirley csak elmosolyodott és már haladt volna tovább, nem tudom. Egyszerűen megremegett és összeesett.
– Merlin mocskos szakállára! – kiáltottam fel, ahogy lehajoltam.
Nem volt időm megütögetni az arcát, mert lépéseket hallottam. Ezért csak gyorsan felkaptam a földről és két épület közötti sikátorba rángattam be. Lényegében ez egy zsákutca volt, csak egyfelé volt kijárata, ám annyira szűkös volt, hogy csak kevesen merészkedtek volna be ide. Ezt nem hiszem el!
A lábam megremegett a súly alatt. Még mindig nem voltam elég izmos, képtelen voltam hízni, mióta visszatértem az országba. Nem voltam hozzászokva mások cipeléséhez, ezért öt perc után minden porcikám reszketett. Gyorsan tettem le a földre és a kabátomat lerángatva magamról a feje alá gyűrtem azt.
– Shirley! – Ütögettem meg az arcát közben.
Megköszörültem a torkomat, remélve, hogy erre már tényleg kinyitja a szemét. Ha kellett órákat guggoltam volna fölötte fagyoskodva, de ilyen állapotban nem hagytam volna ott. A tévhitekkel ellentétben nekem is van szívem.
– Mi a fene ez az egész? Eltalált valami átok? – kérdeztem, mikor végre kinyitotta a szemét. Az idegesség még mindig ott tombolt bennem és sejtettem, hogy nem fog távozni, míg meg nem szabadulok a lány társaságától.

[viselet]

Mikor megkérdezte, hogy jól vagyok-e, csak bólintottam egyet. Ám alighogy megtettem az első lépést összeestem és onnantól képszakadás.
Legközelebb arra keltem fel, hogy Elliot ébresztget. Hangjában idegesség hallatszott. Elkeztem nyitogatni a szemem.
– Mi a fene ez az egész? Eltalált valami átok? - kérdezte, mire elvigyorodtam.
- A végén még kiderül, hogy a híres Elliot O'Marának is van szíve.. - mondom még kicsit erőtlenül, majd felülök – Egyébként ne aggódjon, nem talált el semmilyen átok. Egyszerűen csak nem történik velem minden nap ilyen. Ennyi izgalommal sajnos még nem volt dolgom és ez úgy tűnik kissé kikészítette a szervezetemet..
Felpillantok rá és csak ekkor veszem észre, hogy nincs rajta a sötétkék, fehér galléros kabátja. Magam mögé néztem és ott láttam összehajtva. Fölkapom, széthajtom, és átkarolva a férfit ráterítem a hátára.
- Nem lenne jó, ha miattam betegedne le.. A tüdőgyulladás nem éppen magának való, mert azzal elég sokat kell feküdnie és pihennie. Nem mellesleg nekem is bűntudatom lenne miatta… - az utolsó mondatot már csak suttogtam.
Feltápászkodom, de meg is tántorodom. „Megkapaszkodom” a falban, hogy el ne essek. Kell nekem hirtelen mozognom! - morogtam magamban. Felegyenesedek és körülnézek. Egy elég szűk sikátorban voltunk. Tulajdonképpen csoda, hogy elfértünk ketten a két épület között.
- Ha oda szeretnénk - igen, szeretnéNK – érni a szálláshoz, akkor azt javaslom hogy induljunk el – mondom nyugodt hangon.
Elindulok a sikátor kijárata felé, még mindig a falnak támaszkodva, mert sajna még nem teljesen múlt el az az enyhe szédülésem, ami akkor tört rám, miután felkeltem. Kitámolyogtam a sikátorból, s ennyi idő elég is volt, hogy végre  ne lássak színesen. Innen már láttam a Szellemszállást, de valami nem stimmelt. Nem tudtam rájönni, hogy mi nem egyezik, így csak megindultam.
- Egyébként maga is itt tanult a Roxfortban, nem? - szólítom meg Elliotot és ránézek – Melyik házban volt? És melyik tantárgyból volt a legjobb? Bár az utóbbira van egy olyan tippem, hogy Sötét Varázslatok Kivédése lesz a válasz..
Tudom, hogy nem kedvel és tényleg nagyon sajnálom, hogy így viselkedtem vele, de ez természetemből adódik. És mint mondtam egyszer, ez nem csakis az én hibám! Most megpróbálok kedvesebb lenni, mert tényleg nem ismerem a múltját és nincs jogom úgy viselkedni vele, mint a Három Seprűben vagy utána. És bár már megértem, hogy az elején miért gyanúsítgatott – elvégre egy tolvaj –, de azért rosszulesett. Ráadásul a térképem még mindig nála van. Na most hagyd abba Shirley, mielőtt még baj lenne belőle! - figyelmeztettem magam.
Majd hirtelen megtorpantam. Olyan volt, mintha lépteket hallottam volna. Hátra fordultam, de nem láttam senkit magunk mögött. De még akkor sem, mikor körbe néztem. Összevontam a szemöldököm és füleltem. Semmi. Pedig biztosan van itt valaki, csak nem látom.
- Van itt valaki – mondom Elliotnak és a pálcámra helyezem a kezem – Az előbb lépteket hallottam.
Majd a következő pillanatban valaki elkiáltotta magát: - Incarcerandus!

[Shirley White]

VIDÉKI KINCSKERESÉS

[viselet]

Shirley White
1999. január

 

Görcsösen bámultam Shirley White arcát, remélve, hogy végre eltorzulnak a vonásai és magához tér. Nem szívesen kevertem volna magam ilyen bűnténybe, amiben egy roxfortos diáklány sérült meg súlyosan – mégha szerény véleményem szerint tökéletesen megérdemelte azt az átkot, ami betalálta. Így jár az, akinek túl nagy a szája, holott semmiféle tapasztalata nincsen a valóéletben, főleg nem bűnözőkkel.
Hirtelen vigyorodott el.
Merlinre! Sóhajtottam fel. Egy hatalmas kő esett le a szívemről.
– A végén még kiderül, hogy a híres Elliot O'Marának is van szíve… Egyébként ne aggódjon, nem talált el semmilyen átok. Egyszerűen csak nem történik velem minden nap ilyen. Ennyi izgalommal sajnos még nem volt dolgom és ez úgy tűnik kissé kikészítette a szervezetemet…
Érződött a hangján, hogy nem olyan erős még, mint korábban. Na persze, egy kis izgalom ennyire kikészítette, előtte meg úgy szájalt, mintha nagytudású boszorkány lenne. Csak egy kölyök! – próbáltam ezzel magyarázni a dolgot.
– Nos, akkor megnyugtatlak: eddig is volt szívem, csak rossz helyen kerested – morogtam.
Örültem, hogy ülve látom. Hirtelen hajolt hozzám közelebb, mintha át akarna ölelni… de közben ott volt nála a kabátom. Egy könnyed mozdulattal terítette a vállamra, én pedig beszívtam az illatát. Nem tudtam, mire emlékeztetett, de nem volt olyan taszító, mint a stílus és a szavak, amik korábban elhagyták az ajkait.
–  Nem lenne jó, ha miattam betegedne le.. A tüdőgyulladás nem éppen magának való, mert azzal elég sokat kell feküdnie és pihennie. Nem mellesleg nekem is bűntudatom lenne miatta…
Nem válaszoltam, csak figyeltem, ahogy nagy nehezen felkel és megtámaszkodik a falba. Én is, reccsenő térddel követtem a mozdulatot és elkaptam a karját, hogy segítsek neki. Így akartam kísérni egészen a Szellemszállásig.
Lassan haladtunk, de az út így sem ígérkezett olyan hosszúnak. Az épületet már egészen közelről láttuk, ahogy elértük a közeli lejtő alját. Erre valóban nem kódorgott annyi diák, mint a Főutcán vagy a Három Seprűben. Ez volt elég izgalmas utca nekik, egyszerű házak vagy éppen az üzletek hátsókijáratai néztek erre.
–  Egyébként maga is itt tanult a Roxfortban, nem? Melyik házban volt? És melyik tantárgyból volt a legjobb? Bár az utóbbira van egy olyan tippem, hogy Sötét Varázslatok Kivédése lesz a válasz..
A kérdések csak úgy rám zúdultak, ahogy beértünk a szállás vonzáskörzetébe. Itt már tényleg minden zaj távoli volt. Mellettünk már sűrű, fás terület húzódott, felettünk pedig még jobban beborult az ég. Most már annyira esett a hó, hogy nem győztem lesodorni magamról a pelyheket – ezzel megakadályozva, hogy enyhén hóemberszerű külsőt öltsek.
– A Mardekárba jártam… és téved, Bájitaltanból voltam a legjobb – válaszoltam érdektelenhangon. – Egyébként meg nem já…
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen megtorpant. Hátrafordult, a fák felé, amiktől éppen csak elfordultunk, hogy meginduljunk végre a rozoga ajtó felé.
– Van itt valaki – mondta. – Az előbb lépteket hallottam.
Alig fejezte be a mondatot és már érkezett is a támadás. Éppen csak annyi időm volt, hogy a lány elé ugorjak. – Protego maxima! – kiáltottam és sikeresen ki is védtem a támadást.
– Ideje előbújni, Beaumont! – Közöltem a száraz tényeket és a karomat kinyújtottam magam mellett, hogy Shirley ne tudjon ellépni mellőlem. – Maradj végig mögöttem, érted?
Hallottam én is a lépteket, a fák közül jött.
– Mr. O’Mara… csak nem új barátnőt szerzett magának? – lépett ki nagy elégedetten a fák közül, az a nevetséges pojáca. Érződött még mindig a franci akcentus a hangjában. – Nos, tudja, merre van a kincsem? Gondoltam ezzel majd jobban motiválom. – Emelte fel a kezét, amiben ott ragyogott Esmé medálja.
Egy hirtelen pálcaintéssel támadt, ő meg vissza. Egy kisebb vágás keletkezett a kézfejemen, ami bár nem volt mély, mégis erőteljesen vérezni kezdett.
– Maradj mögöttem! – mondtam még egyszer a lánynak.

[viselet]

Ahogy gondoltam. Miután Elliot elém lépve kivédte a támadást, a fák közül előlépett egy férfi. S mint a neve is kiderült, az a bizonyos Mr. Beaumont.
- Mr. O’Mara… csak nem új barátnőt szerzett magának? Nos, tudja, merre van a kincsem? Gondoltam ezzel majd jobban motiválom – mondta, majd felemelve a kezét egy medált mutatott Elliotnak.
Az engem védő szemét nem láttam, de éreztem rajta az idegességet. Ez már régen nem a kincsről szól… Hogyan lehetek ilyen helyzetekben, ennyire lassú felfogású? - gondoltam magamban összevont szemöldökkel. Majd Beaumont ismét támadt és meg is sebezte O’Marát. Nem volt mély vágás, mégis nagyon vérzett. Szememben aggodalom csillant és egy nagyon világos lila színt vett fel.
- Maradj mögöttem! - mondta olyan hangon, amilyet még soha nem hallottam tőle.
De én elkaptam a vérző kézfejét és pálcámat a sebhez tartottam.
- Valetudo. Nem lenne jó, ha elvérezne itt nekem – mondtam majd hátrább mentem, hogy ne legyek útban – Maga csak támadjon, én megpróbálom védeni. Csak ezzel a feltétellel maradok maga mögött.
Hajam a koncentrálástól fehérre váltott. Felemeltem a pálcám és vártam az esetleges támadást Beaumont felől, hogy egyből tudjak védekezni is.
Sejtem, hogy mi lesz a reakciója, de nem érdekel. Ezt nem csak azért csinálom, hogy fejlődjek, hanem azért is, hogy tényleg ne essen ennek az embernek semmi baja. Végtére is, egy egészen kicsi bűntudatom mégiscsak van amiatt, ahogy viselkedtem vele. Így ezt egyfajta bocsánatkérésnek tekintem. Eddig is volt szíve, csak rossz helyen kerestem, huh? Még szerencse, hogy szeretem a rejtélyeket! - gondolkodtam.
És már jött is a támadás.
- Draconis flatus! - kiáltotta Beaumont és meglendítette a pálcát.
Én sem tétlenkedtem tovább. A férfi még ki sem mondta a varázsigét, a vesszőt tartó kezem a levegőbe lendült.
- Protego totalum! - mondtam én, majd váltottam is, hogy Elliotnak egy egészen kicsi egérutat adjak – Obscuro!
Fehér színű hajam, mely szinte beleolvadt a környezetemben lévő hóba, sem maradt csupán a vállamon. Ahogy forgattam a pálcát, a hajam össze-vissza „ugrált” az arcom előtt. Miután elmondtam a második varázsigét is fogtam egy hajgumit -, amit mindig magamnál tartok, ha olyan lenne a helyzet – és összefogtam a tarkómon a hajam. Őszintén reméltem, hogy O’Mara segítségére tudok lenni és rendesen bocsánatot tudok majd tőle kérni. Egyelőre ennyit tehetek. „Sötét”, koncentráló tekintettel vártam a további fejleményeket. Van egy olyan érzésem, hogy Elliot már nagyon régen nem a valódi kincs miatt folytatta a keresést, hanem amiatt a bizonyos medál miatt. Nem tudom és nem is fogom tudni, hogy miért, de fontos neki. Ezért segíteni fogok neki és nem leszek az a mozgásképtelen kislány, aki tétlenül nézi, ahogy a társa harcol. És esetleg megsérül.

Bocsi, ha valamelyik varázsigét elírtam, telefonról kellett kiírnom az összeset

[Shirley White]

VIDÉKI KINCSKERESÉS

[viselet]

Shirley White
1999. január

 

Beaumont olyan volt, mint valami vörös anyag, amit egy megvadult bika szemei előtt lengetnek. Legalább olyan indulatokkal akartam a francia férfira támadni. A kezdetektől idegesített az a jól fésült feje, dehogy még meg is lopott – állítása szerint azért, hogy motiváljon –, az több volt a soknál. Szinte észre sem vettem, ahogy Shirley meggyógyította a kezemet. Csak akkor kaptam fel a fejemet rá, mikor a sárkányleheletet kivédte helyettem.
– Mi a szar… – Néztem hátra egy rövidke pillanatra. Láttam, hogy a haja már megint megváltoztatta a színét. Reméltem, hogy nem azért, mert valóban bekapott valami átkot. Kétlem, hogy az lenne a gond, amit mondott. Nem bírj az izgalmat? Fintorogtam. Ez még semmi ahhoz képest, ami történhetett volna vele, ha esetleg a Félszeműnek megtetszik. Ostoba kölyök… de talán nem annyira, amennyire én volt a roxfortos éveimben.
Nem éppen elegáns módszer valakinek a szemét bekötni a párbajban – sőt kifejezetten dedós varázslatnak szokták kitalálni –, de ez most éppen elég volt.
Egyenesen Beaumont-ra szegeztem a pálcám hegyét. Rövidke pillanatra koncentráltam és dünnyögtem el egy Petrificus totalust. Tudtam, hogy sikerülni fog, mert könnyű volt. Ezt már elsőben is ismeri mindenki a Roxfortban és számtalan csíny köthető hozzá. Ezúttal viszont akár életmentő is lehetett.
– Invito medál! – kiáltottam.
Az ékszer felém vette az irányt. Éppen csak szét kellett nyitnom az ujjaimat, hogy a tenyerembe érkezzen. Ahogy ránéztem a csillogó medálra Esmé jutott eszembe, ahogy a mugli szálloda medencéjénél ücsörögve a kezembe nyomta. Gyönyörű volt az a pillanat, még ha engem teljesen fel is zaklattak akkor az emlékeim. Még csak nem rég jöttem haza, mardossa a lelkemet a múltam… és ezt képtelenség lett volna letagadni.
A zsebembe dugtam és a lány felé fordultam. A haja még mindig fehér volt, mintha valaki havat lapátolt volna rá. Furcsán festett, de nem tettem szóvá, annyira nem foglalkoztatott a külseje. Felemeltem azt a tenyeremet, amit korábban Beaumont megsebesített.
– Kösz, ezért. – Dünnyögéshez hasonló stílusban közöltem ezt a rövidke gondolatot.
Még egyszer a másik tolvajra pillantottam, aki ott feküdt a hóba. Nem sajnáltam egy cseppet sem, megérdemli azt a tüdőgyulladást, amit ezzel összeszed. Megrántottam a vállamat, óvatosan átkaroltam Shirleyt, hogy visszatereljem a Főutca irányába.
– Valójában egyáltalán nem érdekelt a fickó kincse… – Halkan beszéltem, komolyan és még inkább fáradtan. – Eleinte úgy gondoltam, üssünk két legyet egy csapásra. Visszaszerzem a medált és ellopom a kincset az orra elől… valójában már csak egy lángnyelvre vágyom, mielőtt belépek a kandallóba. A lényeg megvan. - A medálra célozgattam.
Megszorítottam a vállát kicsit, de nem fájdalmasan.
– Visszakísérlek a Roxfort kapujáig. Hátha idejekorán térne magához – tettem hozzá.

[viselet]

Tudom, hogy nem vagyok a párbajok mestere és nem használom a varázslatokat olyan jól, mint mások. De be kell vallanom, most megdicsértem magamat. Főleg, hogy Elliot egy kicsit elbambult és kis híján bekapott egy átkot, DE! Én megmentettem. Igen.. Igazán büszke vagyok magamra!
Mikor visszaszerezte a medált odalépett mellém.
– Kösz, ezért – dünnyögte én meg rávillantottam egy fültől fülig érő vigyort.
Visszaváltoztattam a hajam és a szemem színét barnára, és kiszedtem a sörényemből a hajgumit.
Beaumontot ott hagytuk a hóban. Nem nagyon izgatott engem sem és társamat sem. Elliot egy vállrándítással átkarolt és el is indultunk. Bár én ettől a mozdulattól belepirultam a pulcsimba. Így, hogy elrejtsem zavarom – bár inkább felhívtam rá a figyelmet –, felhúztam a pulóver nyakát az orromig. Ami mondjuk elég jól esett abban a hidegben, mert így nem fagyott le az arcom..
Utána elmagyarázta, hogy mit gondolt. Hogy nem igazán foglalkoztatta a kincs, miután a medálját ellopták. Bár a hangja elég fáradt volt és komoly. Meg tudom érteni. Elég húzós nap volt a mai. Bár neki többször kell hasonlókkal szembenézni, mint nekem.
Arra eszmélek fel, hogy kicsit megszorítja a vállam.
– Visszakísérlek a Roxfort kapujáig. Hátha idejekorán térne magához – mondta.
- Köszönöm, de nem kell értem fáradnia. Igazából – sóhajtok egyet – már a Szárnyas Vadkan óta bocsánatot akarok kérni. Tudom, hogy eléggé… bosszantó voltam. És sajnálom, remélem azért nem haragszik annyira.. - pillantok fel rá kicsit félénken.
Aztán hirtelen kiszabadítom magam és előre ugráltam. Igen, természetesen mégjobban zavarba jöttem és olyan rákvörös voltam, hogy megirigyelhették volna. Aztán visszanézek rá és egy nagy vigyort küldök felé.
- Tudja mit? Fizetek magának egy kört a Három Seprűben, hogy megháláljam a mai napot! És nem mondhat nemet!
Remélem azért egy kis mosolyt láthatok tőle. Mert amióta találkoztam vele, egyszer sem láttam, hogy akár megrándult volna a szája széle. Bár a remény hal jelenleg haldoklik..
A Három Seprű felé veszem az irányt, miközben gondolkozom. Vajon látni fogom még? Jó kérdés. Igazából, így, hogy már valamennyire megismertem, nem hiszem, hogy egy rossz ember. Csupán óvatos. És egy kicsit távolságtartó, de, ahhoz képest, hogy tolvaj, ezt el lehet neki nézni. Lehetséges, hogy tényleg rossz helyen kerestem azt a bizonyos szívet. Hiszen mégiscsak aggódott, mikor összeestem. És még a Szárnyas Vadkanba is visszajött értem. Ez azért talán jelent valamit.
Hamarosan megékeztünk a Három Seprűhöz. Én már mentem is és benyitottam. Kértem magamnak egy vajsört és megvártam, hátha ő is rendel, majd fizettem is.
Kerestem egy asztalt majd leültem mellé. Elkezdtem kortyolgatni az italomat, miközben a kérdésem megfogalmazásán gondolkoztam.
- Egyébként.. Tudom, hogy idegesíti a kérdés, de tényleg kíváncsivá tett.. Mesél valamit magáról? - néztem rá reménykedve, majd vártam a reakcióját.

[Shirley White]

 

VIDÉKI KINCSKERESÉS

[viselet]

Shirley White
1999. január

 

Bocsánatot akart kérni? Éppen ő? Némi döbbenettel az arcomon bámultam az előttem szökdécselő lányt. Egy pillanatra megtorpantam, annyira meglepett a hirtelen váltás. Az ellenséges Shirley hirtelen eltűnt és egy fokkal kedvesebb teremtés került a helyébe. Kicsit magamra emlékeztetett, a saját bizalmatlanságomat idézte fel bennem. Én sem kedveltem az idegeneket, főleg az olyanokat nem, aki pillanatok alatt fel tudta kavarni az addigi állóvizet. Nekem is megvolt a magam ritmusa minden dologban.
Lassan indultam meg utána.
– Tudja mit? Fizetek magának egy kört a Három Seprűben, hogy megháláljam a mai napot! És nem mondhat nemet!
Felém fordult egy kicsit.
Elvigyorodtam és lassan bólintottam. Nem volt őszinte ez a mosolyom sem, hiszen jobban örültem volna, ha visszakísérhetem és a diáktömeg utáni nyugodt órákban iszogathatok még egy kortyot. Zsebre vágtam a kezeimet. Az egyikkel Esmé medálját szorongattam elégedetten. Végre ez is megvan… még visszaadhatod neki, O’Mara.
Csendben mentem utána. Hagytam, hogy a kocsmához vezessen. A Főutcán egyébként még mindig elég sok diák volt, de koránt sem annyi, mint korábban. A legtöbben már így is a kastély felé igyekeztek. Shirleynek is lassan vissza kellett volna térnie, de nem ő velem akart italozni.
A pultnál sem volt már túl sokan, de a legmeglepőbb az volt, hogy ezúttal már egy-egy szabad asztal is volt. Engem konkrétan az foglalkoztatott, ahol korábban fellöktek majdnem… egészen közel volt a kandalló ontotta meleghez és én odakint alaposan átfáztam a havazásban.
Megvártam, míg Shirley kért egy vajsört. Cseppet sem udvariasan azonnal két lángnyelvet rendeltem és azok társaságában talált magamat egy asztal mellett. A lány majdnem azt választotta ki, amelyiket én akartam. Szerencsére ez is elég közel esett a kandallóhoz, bár talán egy egészen kicsit feltűnő helyen volt. A Három Seprűben ugyan nem volt félni valóm, ez a visszafogott roxmortsi lakosok szórakozó helye volt… egy cseppet sem hasonlított a Szárnyas Vadkanban összegyűlt söpredékre.
– Kösz a piát… – Emeletem fel az egyik poharat, majd azonnal lehúztam a tartalmát.
Egy pillanatra a szememet is lehunytam. Élveztem a kandallóból áradó langyosságot, ahogy végig cirógatott a testemen. A csizmám egészen beázott, a lábujjaim szinte megfagytak, most azonban villámgyorsan olvadozni kezdtek. A lángnyelv is persze sokat segített. Nem véletlenül fogyasztottam ezt a legzordabb napokon.
– Egyébként.. Tudom, hogy idegesíti a kérdés, de tényleg kíváncsivá tett.. Mesél valamit magáról?
Megköszörültem a torkomat, ahogy az immár üres poharam az asztallapon landolt. Halk kis koppanást hallatott.
– Mit akarsz hallani rólam? Hiszen láttad mi vagyok… – sóhajtottam és letornáztam a vállamról a táskámat. Odahúztam az ölembe és kinyitottam. – Nem vagyok több egy tolvajnál és őszintén szólva ez így van jól. A barátnőm láncát vette el az a fickó… és hát elég rossz emberrel húzott ujjat.
Megrántottam a vállamat, majd elővettem a térképét. Elé csúsztattam.
– Azt hiszem, erre már nincs szükségem. Jó, hogy kölcsönadtad.

[viselet]

– Mit akarsz hallani rólam? Hiszen láttad mi vagyok… Nem vagyok több egy tolvajnál és őszintén szólva ez így van jól. A barátnőm láncát vette el az a fickó… és hát elég rossz emberrel húzott ujjat.
Szóval barátnője is van.. Érdekes.
- Engem mégsem lopott meg – húzom fel egyik szemöldököm – Egy becsületes tolvaj.. Hmm, még nem hallottam róla. De jól hangzik!
Hirtelen elkezd matatni a táskájában és előveszi a térképemet, majd elém tolja.
– Azt hiszem, erre már nincs szükségem. Jó, hogy kölcsönadtad.
- Erről meg is feledkeztem.. Egyébként, ha szeretné, akkor csinálok magának egy másolatot – mosolygok.
Várom a reakcióját, miközben az arcát fürkészem. Neki is ázsiai vonásai vannak, mint nekem. A különbség csak az, hogy tudom magamról, hogy félig koreai vagyok. Azt viszont nem tudom, hogy ő tényleg félvér-e ilyen szempontból. Túl titokzatos ez a fickó.
Hirtelen egy ötlet jutott az eszembe. Észrevétlenül elővettem a táskámból egy pergament és az ölemben, hogy a velem szemben ülő ne lássa, elkezdem meghajtogatni, hogy borítékot csinálhassak belőle. Majd mikor ezzel kész vagyok előveszek egy másik pergament, de most a penna és a tinta is előkerül a tatyómból. Elkezdek írni:
„Szolgáljon ez a lánc ajándékul egy becsületes tolvajnak, aki, bár nem volt egészen udvarias, túl kedves volt hozzám, ahhoz, hogy megutáljam. Egy ajándék azért cserébe, mert nemcsak vigyázott rám, de nem lopott meg. Egy becsületes tolvajnak!
Remélem még találkozunk: Shirley White”
Belerakom a levelet a borítékba. Majd leveszem a láncomat, amit egy nagy világoskék kő díszít és eddig a nyakamban lógott. Ezt is belerakom.
És hiába mondott közben Elliot bármit is, nem hallottam, mert lehajtott fejjel figyeltem az éppen elkészülő csomagra. Magam mellé rakom a székre a borítékot, majd felnézek. Várok, hátha úgy adódik, hogy én megyek el először.
- Ez egy elég érdekes nap volt.. Mindenre számítottam ma, csak erre nem.. - sóhajtottam.
Elkezdtem a hajszínemmel játszani. Először vörös, aztán rózsaszín, fehér majd megállapodtam a feketénél. Az egyik szememet pedig kékre, míg a másikat zöldre változtattam.
Percekig csöndben voltam. Vártam és gondolkoztam, hogy mit tegyek. Majd mikor megszólaltam volna az ajtó hirtelen kivágódott és a két barátom lépett be rajta. Szemeikkel mintha engem keresnének. Nem kell sokáig nézelődniük, ugyanis hamar megtalálnak. Sőt, már meg is indulnának felénk, de én megrázom a fejem figyelmeztetésképp, így megállnak és csak gyanúsan méregetik az előttem ülőt.
- Nos, úgy tűnik mennem kell – biccentek a két várakozó felé – Remélem azért kaphatok egy ölelést, akármilyen bosszantó voltam – mosolyodtam el.
Felállok hát és a borítékot a kezembe veszem, úgy, hogy ő ne lássa. Odalépek hozzá és gyengéden megölelem. Nem tudom, hogy, hogyan reagál, de nem is fogom megtudni. Miközben elengedem, lerakom elé, az asztalra a csomagot.
- Vigyázzon magára! - köszönök el és odamegyek barátaimhoz.

A Roxfort felé haladunk, ugyanis hamarosan besötétedik és már mindenki kiszórakozta magát.
- Hát ez meg ki volt? - kérdi Chris.
- Tán féltékeny vagy? - húzom fel a szemöldököm.
- Túl gyanús az a fickó.. Ugye nem valami bűnöző? - száll be Lyn is.
- Nem nevezném bűnözőnek..
- Akkor? - tudakolják egyszerre, de erre már nem figyelek.
Mikor lejöttünk Roxmortsba én elszakadtam a barátaimtól, mert nem volt kedvem semmihez. Ám a terveimet mindig keresztülvágja valami. Ami jelen esetben a híres Elliot O’Mara volt, aki véletlen nekem jött. Ekkor még én is kedves próbáltam lenni, ám ő – gondolom – szokásához híven óvatos volt és ez eléggé felidegesített. Nem csoda, hisz azt sem tudtam miről magyaráz nekem. Viszont belepottyantam ebbe az izgalmas kalandba, amit őszintén nem bánok. Valami olyasmi történt végre velem, mit sosem felejtek majd el. Megkedveltem Elliotot és remélem ő is engem, az elviselhetetlen természetem ellenére. Hálás vagyok neki, hogy, bár véletlen, de csinált nekem egy ilyen napot.

[Shirley White]

VIDÉKI KINCSKERESÉS

[viselet]

Shirley White
1999. január

 

Egészen kellemesen átjárt a kandallóból áradó meleg. A kiürült pohárral játszottam. Nem akartam a lány szemébe nézni, nem kedvelem a búcsúkat… és jól tudtam, ha megissza a vajsörét, akkor ennek vége. Egy újabb kalandnak vetek véget és térhetek majd vissza a szürke londoni életbe. Igaz, minden percben hiányzott Esmé ölelése, mégis az én szívem a veszélytől, a bizonytalanságtól vert igazán hevesen.
Miss White társasága közel sem az volt, amire szükségem volt. Nem volt éppen kedves, udvarias sem, sőt szinte sportot űzött a bosszantásomból. Még is megmentettem őt a Szárnyas Vadkanban. Talán azért, mert a saját, ostoba hevességemet juttatta eszembe. Hülye volt, forrófejű és túlságosan is hirtelen. Én sem tanultam meg az indulataimat kezelni, ezért végül is nem oktattam ki. Nem volt hozzá meg a jogom. Csupán átcsúsztattam a térképet az asztalon, hogy vissza kerüljön eredeti tulajdonosához. Végül is ez is egy gesztus volt. Megtarthattam volna magamnak… Annyira nem áll jó ez a jófiú szerep, O’Mara! – gúnyolódtam magammal.
– Erről meg is feledkeztem… Egyébként, ha szeretné, akkor csinálok magának egy másolatot.
Csak megráztam a fejemet.
Ha valamire nem vágytam, akkor az egy újabb kaland Roxmortsban. Nem szerettem volna újra belevágni egy Esmé láncát elvesztő történetbe, de éppenséggel diákokkal sem szívesen keveredtem volna bajban újra.
Egy pillanatra nem figyeltem a lányra. Lehunytam a szememet, hogy egy kicsit összeszedjem magam. A kinti hideg után végre helyrerázódott testem szinte követelte ezt a nyugalmat. Ha nem is reszkettem már, akkor is ott volt az a kellemetlen fáradtság, amit a rohanás és a Félszemű kicselezése okozott – arról nem is beszélve, hogy feltett szándékom volt Shirleyt is lehagyni. Túlhajtottam magam, mint mindig.
Hallgattam lehunyt szemekkel, ahogy a lány motoszkál valamit az asztal másik felé, aztán megszólal.
– Én sem számítottam arra, hogy egy idióta meglop… – motyogtam még mindig lehunyt szemekkel. Az arcomra mosoly ült ki.
Hosszan fújtam ki a levegőt. Csupán akkor pattantak fel újra a szemeim, amikor kinyílt az ajtó és hideg tört be a helyiségbe. Ez kevés volt persze, hogy az egész kocsmát kihűtse, de azért bőven lehetett érezni a kellemetlen, csípős levegőt a mi asztalunknál is. Miss White éppen az érkezők felé fordult és a fejét rázta meg.
–  Nos, úgy tűnik mennem kell. Remélem azért kaphatok egy ölelést, akármilyen bosszantó voltam.
Lényegében válaszolni sem volt időm, már is jött az a beígért ölelés. Gyengéd volt, finom. Pillanatok alatt megtöltötte az illata az orromat és még a tincsei is végig cirógattak az arcomon. Különös érzés volt egy olyan lánytól, aki az imént még fel akart húzni. Szóval hagytam magamat ölelni, finoman megpaskoltam a hátát. A szentimentális viselkedés sem áll jól. A gúny persze nekem szólt, nem Shirleynek.
– Vigyázzon magára!
– Te is… – suttogtam. Bár szívesen hozzá tettem volna, hogy ne intézze úgy, hogy aztán kicsapják az iskolából. Ezzel a temperamentummal ugyanis kinéztem volna. Csakhogy mielőtt még szóra nyithattam volna az ajkaim egy csomagot pillantottam meg az asztalon. Pergamenből hajtott egyszerű darab volt.
Fel akartam kapni, hogy Shirley után vigyem, de addigra ő már nem volt ott. Ezért a kezembe vettem és az szinte magától nyílt ki. Egy levél volt, meg egy kék köves nyaklánc. Az ujjaim közé kerülve végig simítottam az ékszeren, majd a szövegre néztem.
Becsületes tolvaj, túl kedves… mintha nem is rólad lenne szó, öregem! Az újabb gúnyra elmosolyodtam. Sosem szerettem az ékszereket ajándékba kapni. Egy láncot kitépni a tulajdonosa nyakából viszont annál szórakoztatóbb. Ezúttal még sem háborodtam fel, egyszerűen, a levéllel együtt becsúsztattam a kabátom felsőzsebébe és indultam meg a kandalló irányába.

Köszönöm a játékot!