Közjáték: Icarus halott

Good night, Icarvs!

Icarus is flying too close to the sun
And Icarus's life, it has only just begun
This is how it feels to take a fall
Icarus is flying towards an early grave

        Mosolygok.
Tudom, hogy látjátok, hogy mosolygok: úgy mosolygok, mint még soha. Élő ember nem képes erre a szájsaroktól szájsarkig futó lendületből születő vörös virágkoszorúra, ami átível életeken, beragyogja egyetlen pillanatra az egész létünket, mielőtt egy tenyércsapás hangjára elfonnyad és megkékül, a hó alatt lel nyugalmat. A csizmám alatt ropog a fehérség, ahogy kiérünk az állomás peronjára, és intek a körülöttem szaladgáló diákoknak, hogy egy cseppet türelmesebben helyezzék már fel magukat a szerelvényre, de bántani igazán nem bánt a rohanás, még ha mondjuk prefektustársaim idegesen is pislognak felém. Csak mosolygok: ti hazamentek, de én is. Ti élni fogtok, és megünneplitek a hideg éjszakában a fény születését a családotokkal, én pedig... a része leszek annak a fénynek. Mire begördültök Londonba, talán már úton leszek én is, ha kegyes hozzám a szerencse - ami szokatlan gesztus lenne a részéről.
      Csak mosolygok.
Nincs más érzelem az arcomon, csak az a bizonyos határozottság: tudom, mi következik és elfogadtam. Ha máshonnan nézem, még hálás is lehetnék, mert nem hirtelen halok meg, teljes tudatlanságban és rettegve. Volt időm megérteni, hogy mind órák vagyunk, ketyegünk egymás mellett, de semmi nem tart örökké - nem nekem nehéz ez igazán, hanem azoknak, akik itt maradnak mögöttem, de titeket már nem érhet el. Kialszik majd a szívében a bosszúvágy, ahogy a csillogás az én szememben is.. Már úgyis csak árnyéka vagyok egy igazi embernek ezzel a sápadtsággal, lila virágok keretezte szemmel és a rúzs alatt szétharapott ajkakkal: ezt most talán elrejtettem előletek, de a halálba sétálóknak is van némi emberi büszkesége, és most már ezen a gondolaton mosolygok, mert nem hiszem, hogy bárki is ezzel törődne a szünet első délelőttjén, ezen a hózáporokkal meghintett decemberen.
       Mosolyogva fordulok most meg, újabb fiákerek ontják az utasaikat, kiabálást hallani, suhanó köpenyek hangját, méltatlankodást, mert valaki nem fér el, bagolyhuhogást és nevetést - az otthon közelgő hangjai ezek, ha nálam lenne a fényképezőgépem, még talán megállnék fotózni. A ládámban van, gondosan leszíjazva, és kicsit kuncogok is, amiért olyan jól elterveztem a csínyt: a láda még odaér Londonba, de már akkor gazdátlan lesz. Vajon mi történik ilyenkor? Mi lesz a sorsa? Kegyetlenség tőlem, de gyáva is vagyok, még így a sötét éjszaka kezdetén is, elvégre sem Aubreytól, sem Willowtól nem köszöntem el rendesen. Elképzelem, hol tudják majd meg, hogy meghaltam: a húgom nyilván zokog majd, ez a tél számára pokol lesz, de nem mondhattam el... nem az ártatlansága miatt, azt széttépi majd a tudat, hanem mert megpróbált volna megállítani. Még nem látja át, hogy az áldozatok sosem önmagukért valóak, és ha el is veszítesz egy figurát a sakktábláról, esélyt nyersz az elmúlásán a győzelemre. Willow pedig... a kastély felé fordulok. Egyszer ő is boldog lesz, nagyon remélem. Majd összeforrasztja azt valaki, amit én most a tél melegségével darabokra törtem, és eljön majd a nyár, ami meggyógyítja.. Nagyon remélem.
       Halványabb a mosolyom.
A deres levegőben a december lebontja kontyát, csavarodó fürtjei ereszkednek a vállamra, elkeverednek a sajátommal, ellopja a maradék pirosságot az arcomról, mintha már most is a koporsómban feküdnék. A sarkam alatt nyikordul az út, hamarosan nem érintem már sehogy.. Visszafogom a kapkodó légzésemet. Még nincs itt az idő arra, hogy elvegyülve eltűnjek, annak pedig rég nincs, hogy meghátráljak. Ha egyetlen halállal kiváltható öt másik, és mögöttük az ismeretlenben milliók, akkor ez egy olyan ajánlat, amelyet el kell fogadnom.. Csak egy valakire nem gondoltam, és ez a valaki úgy tűnik fel előttem most, mint egy végső üvöltés a farkasoktól északon: téged úgysem védhetlek már meg magamtól, Aila Faye Clarce.
       - Pitkästä aikaa, Aila. - a te természetes vörösed az én mázoltam ellen, erre tényleg nem gondolhattam - Eljött a búcsú ideje, nem igaz? Anteeksi a drámaiságért.. De sosem köszöntem meg igazán, hogy voltál nekem. Mindent valahogy akkor tanulunk meg értékelni, mikor már elveszítettük, és en ymmärrä, miért. Lehet, hogy egy nap megfejted majd, ha maradnak örök igazságok és rejtélyek, mire felnősz, mindent megfejted majd. - mosolygok rendületlenül - Yksi kieli ei ikinä riitä.
      Végül csak 'elsajátítottam' a nyelvet.. de használni soha nem kaptam lehetőséget. Olyan messzire készülök, ahová nem ér el Aila és Ristiaan tekintete, de most még mosolygok. Bepótolom az éveket, amelyekben nem tehetem.

Cause you and I, we were born to die!

Készülődöm.
 Máshogyan, mint eddig, de azért próbálom lelkesíteni magam, hiszen borzasztó lenne,ha arcomról leolvasható volna mennyire nem kívánkozom haza. Egy ideje már nem érzek honvágyat, egy ideje az otthonom már nem az a ház, ahol felnőttem.  Nem számít. Mennem kell, egyszer muszáj, nem húzhatom a végtelenségig, egyszer ugyanis mindenen túl kell esni.
Sok minden kavarog a fejemben, miközben az utolsó simításokat végzem magamon. Fésülöm a hajam és arra gondolok, hogy ez lesz az első karácsonyunk apa nélkül és ez meglehetősen rosszul érint. Nem állítanám, hogy sikerült túltennem magam a történteken,de mintha a folyamat megindulni látszana és ez esetemben rohamos haladásnak tűnik, aztán ott van anya…
 Vele kapcsolatban sosem tudom igazán, hogy mire kellene számítanom, hiszen néha furcsán dolgozza fel az élet viszontagságait. Az legutóbbi levele még a szokásosnál is kapkodóbbnak és csapongóbbnak tűnt, nem is írtam rá választ. Kissé féltem, hogy nem tudnám megfelelően körbeírni mennyire zavar az elmúlt pár hónapban egyre fokozódó szertelensége. Kettőnk közül rendkívül sokszor éreztem már, hogy én vagyok  a „felnőtt”, most pedig cseppet sem vágytam erre a felelősségre. Édesanyám másodpercenként atomjaira zuhanó porcelánbabaként tengett-lengett és szégyelltem magamnak beismerni, de éppen ez volt az oka annak, hogy a lehetőségekhez mérten próbáltam őt elkerülni.
Most nincs tovább, így az igazság helyett eljön a tettetés és a hazugság pillanata a szeretet szent ünnepén, egy halott társ, egy apa szellemében. Semmim sem kívánja a hazautat és ezt a fiákerben utazva összeszoruló gyomrom méginkább érzékelteti. Aggódom.  Nyugtalan vagyok anya miatt, de a saját lelkem nehezen gyógyuló sebei miatt is, fogalmam sincs mit fogok mondani és azt sem tudom mit fogok tenni. Bizonyára azt, ami helyes, hiszen…van más választásom?
Minnie kerül a látóteremben, mire szám kedves félmosolyra húzódik, annak ellenére, hogy valami megmagyarázhatatlan nyilallást érzek a mellkasomban, amint tekintetünk találkozik. Zavartnak tűnik. Ahogy pedig beszélni kezd, úgy tűnik el arcomról a vidámság minden jele. Fejemet értetlenül oldalra billentve hallgatom furcsa mondatait, melyek értelmetlennek tűnnek számomra. Meg-megszólal finnül és ez őszintén meglep.
-Minnie, bocsásd meg nekem, de en todellakaan ymmärrä-mondom, miközben szemöldököm ráncolva kisimítom hosszú, egyenesre bűvölt hajam a szememből. Nyugtalanságom egyre nőtt, ahogy szemügyre vettem, tekintetét,a kissé cserepes ajkait, magát az alakját a sűrűsödő hóesésben. Rébuszokban beszélt, én hallottam a szavakat, de mégsem álltak össze konzekvens, elfogadható mondatokká. Ostobának éreztem magam, a hó pedig csak hullott ránk.

Good night, Icarvs!

Icarus is flying too close to the sun
And Icarus's life, it has only just begun

      Milyennek láthat valaki, aki évek óta ismer, és ott volt a sorsom minden fordulatánál? Látott vidámnak, látta a sötétben csillogó szememet, ahogy a számra szorítom a kezem, mielőtt kitör belőlem a nevetés - támogatólag állt mellettem, miközben együtt nyögtük egy-egy hülyeségünk következményeit, és nem is volt olyan rég az a beszélgetés a szexualitásról, az életről... azokról a dolgokról, amelyeket csak mások történeteiből fogok ismerni örökké, mert hamarabb halok meg, minthogy lehetőségem lenne átélni. Finnül folytatom a beszélgetést, nincs szükség rá, hogy a mellettünk elhaladók megértsenek minket.
      - Gondoltál már arra, hogy vannak, akik meghalni születnek? Persze minden pusztulásra van ítélve, ami él.. de mintha lennének testek, amelyeknek külön vérerei vannak a bennük növekvő méreg számára.. Mintha rengeteg óra lebegne a semmiben, és egyeseké éjfél előtt megállna. - milyen furcsa ezeket ezen a nyelven mondanom.. mintha líraibb lennék finnül - Egyszer azt olvastam valahol, hogy titkon minden ember vágyik a halálra, és egy szerelmes hevületével kergeti azt. Valahogy sosem állt távol tőlem ez az egész.
      Közelebb lépek, a földön csikorgásnak tűnik minden léptem, a hó pedig vigasztalóan hullik körülöttünk - hogy lehetséges, hogy ilyen szép vége van valami csúnyának? Nehéz nem elárulnom, miért beszélek most erről, de mivel ez az utolsó lehetőségem, akaratlanul is jelentőséget akarok adni neki.
      - Arra sosem gondoltam, hogy megölöm magam, olyan nyilvánvaló volt, hogy tennem sem kell érte, hogy megtörténjen hirtelen. Vannak ilyen dolgok, öröknek tekinthetőek, amik egy nap csak úgy eltűnnek, és csak akkor értjük meg, hogy sosem voltak predesztinálva a maradásra, csak a szeszélyük tette. - elmosolyodom keserűen - Willow, Aila. Olyan gyönyörű.. olyan emberi, én pedig annyira nem vagyok egyik sem. Elmegyek, és soha többé nem látom majd, pedig... már tudom, milyen íze van a csókjának. Nektek, akik azt mondtátok, hogy legyek boldog, igazatok volt, nem is logikus, mennyire. Mégis, van, ami ellen nem küzdhetünk... az pedig a végzetünk.
      Kinyújtom a kezem, a hópelyhek kavargása a tenyeremen ér véget, a most mélyen vésődött erek lassan fehér bundát növesztenek, az ujjaim végei elpirulnak, és borzongás fut végig a karomon - az utolsó dolgok egyike, amit érezni fogok. Ailára pillantok, elszakadván a testem eddig sem becsült reakciójától, és felteszem a koronát a rémségek fejére.
      - A családunknak van egy jelmondata.. azt hinnéd, nem vonatkozik arra, aki nem érzi magát közéjük valónak, és főleg, aki érti is a súlyos igazságot, ami rejlik benne. - ökölbe szorítom a kezem, a pihék vízcseppé préselődve folynak ki belőle - Ad Finem Fidelis. Egész életemben azt hittem, csak az önzőség szépen becsomagolva.. és épp most jöttem rá, hogy egyszerűen annyi: meghalni születünk.