XII. Az Akasztott

Umbridge rémuralma idején

[- Szia, Miriam. Hogy vagy?]

Furcsa volt Umbridge professzor kedvessége.
Egyáltalán nem szeretem, hiába a sok rózsaszín, ami egy szép szín, legalábbis eddig ezt gondoltam róla. Amióta viszont egyre nagyobb teret nyer az iskolában, már a kedvenc virágaimon sem viselem jól a pink bármely árnyalatát. Pedig mindig is úgy gondoltam, hogy az önző embereknek is csak egy kis megértésre van szükségük. Nem is zavartattam magam soha a mardekárosok viselkedése miatt, legalábbis sohasem komolyan. Azonban minél több órám volt vele, annál inkább megbizonyosodtam róla, hogy vannak személyek, akikre ez nem igaz.
A legrosszabb talán az volt, amikor büntetőmunkára küldött azért, mert nem bírtam ki az óráján, hogy el ne sírjam magam. Tudom én, hogy nem jó dolog, hogy minden kis apróságtól könnyek gyűlnek a szemembe, de sohasem bírtam ki. A Bambit se vagyok hajlandó még egyszer megnézni, egyszer is elég lelki terror volt. Nem is tudom, mit csinálnék apáék nélkül, vagy Greg nélkül, vagy Minnie nélkül.
Így tehát már alapból remegő térdekkel kúsztam be Umbridge professzor irodájába akkor, amikor behívott. Előttem és utánam sorban kígyózó diákok, akiket a suli új főinspektorai terelgetnek, mint a barikat a mezőn legeltetni. Pedig nem vagyok én vegetáriánus, hiába szeretem az állatokat meg minden.
Nem csoda, hogy ezek után mennyire meglepett a bájos mosoly és a finom tea kínálata. Még cicás csészét is kaptam, amin tényleg mozogtak a kiscicák, az első egy percben pedig még arra is gondoltam, hogy az otthoniakat is megkérem, hogy vegyünk ilyeneket. Nem ám akkor, amikor megkezdődik a faggatózás. Már-már követelően, akaratosan kérdezett olyan dolgokról, amikről nekem fogalmam nincs. Mit csinálok órákon kívül, mit tudok Potterről, és ilyesmik. Hiába könyörögtem neki, hogy semmi közöm hozzá. Magyarázat nuku, csak annyi a biztos, hogy egyáltalán nem volt kellemes az a végtelennek tűnő öt perc az irodában.
Az egyik folyosó padján várom be a hollóhátas évfolyamtársamat, akit közvetlenül utánam hívtak be. Talán látta a megrökönyödést az arcomon, miután kikísértek, s közvetlenül utána pedig őt is behívták, talán egy másik csésze teára.
Miriammel eddig csak néhány szót váltottam, és kifejezetten szimpatikus. Másik házba jár viszont, és másik asztalnál is.ül a reggelik alatt, ami egyébként tisztára unfair, mert sokkal nehezebb így más házak tanulóival barátkozni. Az órákon kívül nem sok dolgunk van egymással. Mindenesetre jó ötletnek tűnik, hogy éppen őt kérdezzem meg, tőle mit is kérdeztek. Meg hátha tud valamit arról, miért. S hogy igazságszérum került a teánkba? A mi bájitaltanjainkon esélyünk nem volt még ilyenekről tanulni, muglik között felnőve pedig vajmi kevés fogalmam van arról, hogy ilyen létezik, és egyáltalán engedik, hogy másokon használják. De igazából akkor is csak egyet szeretnék tudni. Miért? Miért kellett ezt végigcsinálni velem, és úgy igaziból talán mindenkivel az iskolában?
- Szia, Miriam. Hogy vagy? - közelítem meg a lányt, amikor meglátom. Körülbelül tudom, hogy merre lehet a Hollóhát klubhelyisége, nem volt nehéz kitalálni, merre fog elindulni.
- Kész őrület, amit csinálnak. Te tudod, miért hívnak be mindenkit? - kérdezem röviden, mialatt az elnyűtt táskám szorongatom. Néhány hete került rá egy szakadás valamelyik mardekáros tréfája miatt, és még nem sikerült rendesen megjavítanom. Lehet, jobban oda kellett volna figyelnem bűbájtanon.

   Gonosz, utálatos, beteg állat. Ezek a szavak jutnak eszembe amikor meghallom Umbridge nevét, vagy meglátom csúnya, öreg arcát. Egyszerűen nem értem, hogy hogyan lehet egy nő ilyen gonosz. Bár engem nem sokat bántott, de így is eléggé utálom. Igyekszem mindenig amikor a közelben van a legcsendesebb lenni bár elég furcsán áll nekem ez a csendbe lévős dolog.
   Mikor meghallottam, hogy kettesben kell vele eltölteni öt percet majdnem elájultam, nem hiszem, hogy csak úgy meghívja az egész sulit egy teára és arról beszélget majd velük, hogy mi a kedvenc órájuk és ki a kedvenc tanárjuk, bár ha csak erről lenne szó akkor is remegő gyomorral mennék be a szobájába. Nem tudom mit akar, de nem is szeretném megtudni, ha lehetne elbújnák a könyvtárba és csak akkor jönnék elő amikor vége  van ennek az egész kihallgatásnak, de akkor persze büntetőmunkát kapnák, de szerintem még az is jobb lenne. Vetettem egy-két pillantást a sorban álló gyerekekre és egy pillanatra megállt a szívem amikor megláttam, hogy már csak egyetlen egy ember választ el az irodától és Umbridge-tól.
   Aubrey arcán óriási nagy félelmet láttam, pedig ő már túl volt a kihallgatáson. Próbáltam minden bátorságomat összeszedni mielőtt beléptem az irodába, de amint megláttam azt a félelmetesen kedves mosolyt minden összegyűjtött bátorságom elszállt.
   Amikor kiléptem az ajtón újra normálisan tudtam venni a levegőt, igyekeztem minél hamarabb visszajutni a klubbhelyiségbe de mégis nagyon megörültem amikor Aubrey megállított. Örültem, hogy megtudom valakivel beszélni ezt az egészet, de annak még jobban örültem, hogy Aubrey állított meg, ő a legkedvesebb évfolyamtársam, bár még nem sokat beszélgettem vele.
  - Szia, Miriam. Hogy vagy? Kész őrület, amit csinálnak. Te tudod, miért hívnak be mindenkit? - mosolyodom el a kedves hangján.
  - Megvagyok, kösz, örülök, hogy túl éltem ezt az egészet. Te veled mi van? Bár tudnám miért hívtak be, felsőbb évesektől kell megkérdezni, ők lehet tudják. Én is nagyon kíváncsi vagyok már.

[- Oh, akkor te se tudod. Kár.]

Miriam egyike azon évfolyamtársaimnak, akik velem együtt vészelik át Umbridge szipirtyó terrorát. Én alapjáraton csendes vagyok, nem feleselek, és csak meghúzom magam, amikor csak lehet, de például a mardekáros Crewe-t szinte minden héten kínozza valamivel. Nem vagyok hülye, tudom, hogy mivel bünteti a diákjait a rózsaszín veszedelem, innentől kezdve pedig abszolút nem volt nehéz kitalálni, mire való Crewe kezén az a kötés. Éppen csak arra a válaszra nem kapok kérdést, hogy mi folyik a suliban.
- Oh, akkor te se tudod. Kár. - sajnálkozom egy sort a hollóhátas lánynak. Pedig szerintem mindkettőnknek joga lenne tudni, miről is van szó, és miért volt az egészre szükség. Minden nap felmerül bennem a kérdés, hogy normális-e az, ami itt folyik. Értem ez alatt, a mugli iskolám is bentlakásos volt, és megvoltak a maga szabályai, de sosem kényszerítettek minket olyanra, amit nem akartunk.
- Tudod, én "muglik" között nőttem fel, és nekik is van bentlakásos sulijuk, de ott se kérdeztek ki gyakorlatilag mindenkit még azután sem, hogy valaki egy medicinlabdával kitörte a tanári ablakát. - mesélem cseverésző hangon. Régi eset, de valamiért felettébb jó ötletnek tűnik, hogy elmondjam Miriamnek.
- Bár az is igaz, hogy mindenki tudja, hogy ki.volt, még a tanárok is, éppen csak bizonyítani nem lehetett. Pedig én mondtam neki, hogy mondja meg, hogy ő volt, de végül nem vallotta be. Én meg nem akartam rosszat neki azzal, hogy árulkodom. - kapom fel vállamra a könyvektől súlyos táskát. A mai napot szinte csak megkoronázta Umbridge teapartija, így is rengeteg tanulnivalót kaptunk a többi órán is. Nem is értem, hogy tanulhat meg egy ember ennyi mindent, és még mágiatörire is egy másfél tekercses házi dolgozatot kért tőlünk Binns professzor.
- Amúgy jól vagyok, köszönöm. De gondolod, a nagyok majd válaszolnak nekünk? Nekem úgy tűnt, mint akik nem nagyon szeretnének még velünk is foglalkozni. - indulok.meg vele együtt az ő hálókörlete.felé, ami persze jó messze lehet a Hugrabug klubhelyiségétől. Azonban én úgy döntöttem, egy darabig elkísérem. Ezt szerencsére még nem tiltja a Roxfort új házirendjének kétszáznegyvenhetedik pontja... Fárasztó ám ennyi mindenre figyelni egyszerre. S mintha fokozatosan, szépen elvennének minden örömet tőlünk. Az iskola, melynek falán a képek néhány hónapja még bátran biztattak, s őrültebbnél őrültebb dolgokkal szórakoztatták az arra tévedőt, most talán valami poros pince mélyén fekhetnek elhagyatottam, arra várván, valaki újra felfedezze szépségüket, s újra életet hozzanak a kastélyba. Nem szeretek itt lenni... Pedig az elején még jó buli volt. De azóta minden és mindenki megváltozott. Azt hiszem, szívesebben lennék mugli, mint szomorú.

[Aubrey figyelj! Én megértem, hogy félsz, hidd el én is, de ne mutasd ki ennyire mert akkor kifognak majd rajtad és te leszel a felsősöknél az az ember akit mindig bántani fognak]

   Egy nyugtató mosolyt küldök Aubrey felé és megfogom a kezét miközben a táskáját szorongatja. Nem értem, hogy az olyanokat mint Aubrey miért bántják, ők aztán tényleg nem sok rosszat tesznek, igyekeznek meghúzódni egy sarokba, hogy ne bántsák őket.
  -  Oh, akkor te se tudod. Kár. Tudod, én "muglik" között nőttem fel, és nekik is van bentlakásos sulijuk, de ott se kérdeztek ki gyakorlatilag mindenkit még azután sem, hogy valaki egy medicinlabdával kitörte a tanári ablakát. Bár az is igaz, hogy mindenki tudja, hogy ki.volt, még a tanárok is, éppen csak bizonyítani nem lehetett. Pedig én mondtam neki, hogy mondja meg, hogy ő volt, de végül nem vallotta be. Én meg nem akartam rosszat neki azzal, hogy árulkodom.
   Jól ismerem a mugli sulikat, a legtöbb suliba eléggé gyenge a tanítás és a gyerekeknek is sok minden megvan engedve, éppen ezért jártam én és a bátyám magán suliba.
  - Aubrey figyelj! Én megértem, hogy félsz, hidd el én is, de ne mutasd ki ennyire mert akkor kifognak majd rajtad és te leszel a felsősöknél az az ember akit mindig bántani fognak - mondom mosolyogva a lánynak. - Nem szép dolog az árulkodás szóval jó is, hogy nem köpted be, bárki is volt az!
   Anya mindig azt mondta, hogy soha nem szabad beköpni az embereket mert akkor nem fognak szeretni, ezért én ezt be is tartom mindig.
  - Amúgy jól vagyok, köszönöm. De gondolod, a nagyok majd válaszolnak nekünk? Nekem úgy tűnt, mint akik nem nagyon szeretnének még velünk is foglalkozni.
   Igaza van Aubrey-nak, a legtöbb felsős csak úgy átnéz rajtunk, úgy csinálnak mintha nem látnák, hogy mi is ott vagyunk, a nagyon bunkókhoz nem is érdemes hozzá szólni, úgy sem válaszolnak.
  - Na igen, a felsősök igyekeznek észre sem venni minket, szóval nem járnánk náluk nagy sikerrel.

[- Kedves vagy.]

Úgy döntöttem, elkísérem egy kicsit Miriamot. Különben se nagyon lenne más dolgom így, hogy túléltem Umbridge professzor teapartiját. Jaj istenem, remélem, nem tett bele semmit... De neeeeem. Ilyet talán azért még ő sem tenne.
Gondolom naivan, mialatt a következő folyosófordulón irányt váltunk. Nem tudom pontosan, hol lehet a hollóhátas klubhelyiség, csak abban vagyok biztos, hogy valahol a környéken. Oda nekem amúgy sem szabad belépni. Ahogyan a többieknek se hozzánk. Ez amúgy egy teljesen buta és értelmetlen szabály. Miért baj az, ha vendégül látsz valakit, aki egy másik házhoz tartozik, és mondjuk áthívod társasozni? Erre a Hugrabugban még senki sem tudott választ adni. Persze megkockáztatni azért nem merném, voltak már elegen Umbridge professzor büntetőmunkáin ahhoz, hogy inkább hallgass legyen a nevem.
Végül táskámat szorongató kezem megfogja évfolyamtársam. Kedves tőle, hogy azt gondolja, baj van. Köztudott tény, hogy valóban gyakorta szokásom kifakadni a legkisebb dolgok miatt. Például ha elrontok valamit bájitaltanon. Vagy ha eszembe jut a Bambi, ami a világ legszomorúbb meséje, és soha többé nem akarom látni.
- Kedves vagy. - mosolygok rá, s hagyom, hogy egy kicsit a kezem fogja. Sajnos nem mindenki ilyen.
- De nem félek a felsősöktől. Aztán pedig, amíg nem adsz rá okot, az inspektorokat sem zavarod. - visszahúzom magamhoz a kezemet, hogy folytassuk a sétát. Bár igazából van időm, ma valahogy nem akaródzik tanulni. Szerencsére holnap bájitaltan sem lesz Pitonnal.
- Az egyik emeleti folyosón szoktam őket látni. Gyakorlatilag állandóan arra mászkálnak. Ha tehetem, el is kerülöm őket, bár a múltkor Friccs úr macskája is üldözésbe vett. Imádom a cicákat, de tőle kiráz a hideg. Neked nincs ilyen érzésed azzal a macskával? - borzongok bele Mrs. Norris emlékébe. Általában jól kijövök az állatokkal, még azok a macskák is megtűrnek, akik másokat nem, de az a macska nagyon más, mint a többi. És én először még meg is akartam simogatni!
- Egyébként mindenki tudja, hogy Jenna volt, de szegény lány nagyon béna. Így is van elég baja. És ezt most nem tudom, miért mondtam el. - teszem hozzá az őszinte megjegyzésemet, mert egyébként tényleg fogalmam nincs róla, miért kotyogtam el azt, amit már két éve titkolok. Szóval hű... De nem, biztos nem tettek semmit sem abba a teába. Az aztán azért már Umbridge professzortól is durva lenne. Nem?

[A gazdáját sokkal jobban utálom mint őt, a macska nem annyira vészes, annyi biztos, hogy nem lehet rá azt mondani, hogy átlagos kiscica. Melyik a kedvenc állatod?]

   Örülök, hogy Aubrey elkísér, ez alatt az idő alatt jót tudunk beszélgetni. Lehet, hogy  nem vagyunk teljesen egyformák a lánnyal, de szerintem két egyforma ember között nincs is igazi barátság. Mert ha mindenben egyet értenek soha nem vesznek össze és szerintem egy kis veszekedés igazán fontos egy barátságban, mert amikor rosszba vannak, akkor veszik csak észre, hogy milyen fontosak egymásnak.
  - Kedves vagy. De nem félek a felsősöktől. Aztán pedig, amíg nem adsz rá okot, az inspektorokat sem zavarod. Az egyik emeleti folyosón szoktam őket látni. Gyakorlatilag állandóan arra mászkálnak. Ha tehetem, el is kerülöm őket, bár a múltkor Friccs úr macskája is üldözésbe vett. Imádom a cicákat, de tőle kiráz a hideg. Neked nincs ilyen érzésed azzal a macskával?
   Elmosolyodom amikor Mrs. Norrisról beszél. Én nem vagyok valami nagy állat barát, a saját macskámon kívül semmilyen állatot nem szeretek, Mrs. Norris nem tartozik azok közé az állatok közzé akiket utálok de nem is szeretem igazán ezt a macskát, eléggé semleges viszonyban vagyunk. Én nem bántom őt, ő meg néha keresztbe tesz nekem, de ezt igazán meg lehet bocsájtani neki tekintettel arra, hogy ki a gazdája elég normális.
  - A gazdáját sokkal jobban utálom mint őt, a macska nem annyira vészes, annyi biztos, hogy nem lehet rá azt mondani, hogy átlagos kiscica. Melyik a kedvenc állatod? - ha már az állatoknál tartunk akkor kötelező megkérdeznem, hogy mi a kedvenc állata.
   Nekem kiskoromban soha nem lehetett háziállatom, apa mindig csak halogatta, mindig azt mondta, hogy ha majd nagy leszek akkor lesz, anya legalább elmondta őszintén, hogy miért nem lehet és igaza is volt. Nem illik egy villába kisállat és mivel kicsi udvarunk van ott sem lett volna jó egy állatkának sem, de végül tizenegy évesen kaptam egy cicát és annyi a szerencsénk, hogy Bella nagyon lusta macska, alig mozdul ki a szobámból.

[- Igazából Friccs úr sem olyan vészes. Pedig mindig fenyeget, hogy a kisujjunknál kéne fellógatni minket. De biztosan csak úgy mondja. Ellenben...]

Friccs úr és a macskája igazi legenda a Roxfort falain belül. Először nem is akartam elhinni, amikor a felsőbbévesek azt mondták, vigyázzunk Mrs. Norrissal, mert akadhatnak vele problémák, de aztán hamar beláttam, tényleg igazuk van, és nem csak riogatni akarnak. Igaz, jelen pillanatban az a cica a legkisebb gondunk azok után, hogy a rózsaszín veszedelem ül az igazgatói székben. Rossz döntés volt, amikor inkább boszorkány akartam lenni, mint egyszerű, érettségiző fiatal, nincs nap, amikor ne vágynék vissza Londonba, a saját életemhez, a régi barátaimhoz.
- Igazából Friccs úr sem olyan vészes. Pedig mindig fenyeget, hogy a kisujjunknál kéne fellógatni minket. De biztosan csak úgy mondja. Ellenben... - harapom el a mondat végét. Nem akaródzik kimondani, de éppen csak végiggondolom, mit gondolok, és már folytatom is az eddigieket.
...Umbridge igazgató asszonnyal. Nem hiszem el, hogy nincsen senki, aki tenni tud ellene. És az előző diri meg csak úgy itt hagyott minket. Ez nem igazság. - bukik ki belőlem. Pedig amikor először megláttam a képét Albus Dumbledore professzornak, azt hittem, majd olyan lesz, mint a mindig bölcs és jószívű öregemberek a mesékben, akik másokat oltalmaznak. Ennek ellenére csak úgy megszökött, vagy mi, és ezért most szinte teljesen egyedül maradtunk. Még szerencse, Bimba professzorban legalább meg lehet bízni.
- Igazából nincs kedvencem. Vagyis mindegyik a kedvencem. Bár sok bogár tényleg undi. De nyáron egy varangyot vettem. Macskát akartam, vagy baglyot, azt mondták, azzal tudok írni levelet haza, de akkor megláttam Doyle-t, akit senki nem akart magával vinni, és megsajnáltam. De nem bántam meg. - mesélem lelkesen. Mivel hollóhátas, ezért nem nagyon láthatta még a háziállatkámat. Bár a többi fajtársához képest elég csendes alkat, sajnos még a kórusba sem kerültem be vele.

[Én sem örülök, hogy itt hagyott minket az előző diri, de nem hiszem, hogy szándékosan tette, vagyis, hogy na...érted, nem?]

   Nem hiszem, hogy van olyan diák ebben a suliban aki ne félne Friccs úrtól és a hátborzongató macskájától. Bár szerintem Friccs úr is tud kedves lenni csak nagyon jól titkolja. De ugyanez nem mondható el arról a kis rózsaszín sátánfajzatról aki az igazgatói székben ül. Sokszor gondolkoztam azon, hogy Umbridge és Friccs úr miért nem házasodik össze? Annyi közös van bennük. Mindkettő gonosz és kegyetlen, mindketten imádják a cicákat és nem igazán szeretik a gyerekeket, vagyis én ezt vettem észre. De ha utóbbi igaz akkor nem értem, hogy mit csinálnak egy iskolában.
   - Igazából Friccs úr sem olyan vészes. Pedig mindig fenyeget, hogy a kisujjunknál kéne fellógatni minket. De biztosan csak úgy mondja. Ellenben Umbridge igazgató asszonnyal. Nem hiszem el, hogy nincsen senki, aki tenni tud ellene. És az előző diri meg csak úgy itt hagyott minket. Ez nem igazság -mondja Aubrey.
    Én is furcsának találtam, hogy Dumbledore itt hagyott minket, pedig nekem úgy tűt, hogy szereti ezt a sulit és a gyerekeket is. De úgy látszik tévedtem, vagy az is lehet, hogy elkergették vagy elrabolták. Ja nem, biztos nem, egy akkora varázslót mint Dumbledore nem nagyon lehet elrabolni, túl nehéz lenne. Sokszor elfelejtem, hogy nem Londonban vagyok és itt nem lehet olyan könnyen elrabolni egy embert.
   - Én sem örülök, hogy itt hagyott minket az előző diri, de nem hiszem, hogy szándékosan tette, vagyis, hogy na...érted, nem? -  próbálom elmagyarázni, hogy mit akartam mondani, de em nagyon sikerül.
   - Igazából nincs kedvencem. Vagyis mindegyik a kedvencem. Bár sok bogár tényleg undi. De nyáron egy varangyot vettem. Macskát akartam, vagy baglyot, azt mondták, azzal tudok írni levelet haza, de akkor megláttam Doyle-t, akit senki nem akart magával vinni, és megsajnáltam. De nem bántam meg.
    Nem csodálkozom, hogy Aubrey minden állatot szeret, nagyon állatbarátnak tűnik, Én viszont nem így vagyok vele, csak a kutyákat meg a macskákat szeretem igazán meg a madarakat, valamennyire, viszont rágcsálókat utálom de ezzel a családom többi tagja is így van.
   - Egy varangyot vettél? - nézek rá tágra nyílt szemekkel. - Hogy, hogy nem undorodsz tőle?

[- Hát, nem tudom.]

Lassan elérkezünk a Hollóhát tornyának a közelébe. Ez onnan is nyilvánvaló, hogy megszaporodnak az erre-arra siető, kék talárosok armadája. Persze, egy kis elsős hugrabugos vajmi kevés fenyegetést jelent számukra, főleg az igazgatóváltás után. Nem csoda hát, ha van nálam nagyobb problémájuk is. Például az, hogy Umbridge professzor lehet, őket is teázni hívta. Talán csak nekem tűnik úgy, talán tényleg így van, ezt nem tudnám megmondani igazán. De ahhoz képest, hogy szeptemberben még mennyi öröm és szín volt a folyosókon, mára már minden olyan komor, és senki se mosolyog. Vagy talán azért tűnik úgy, mert ennek a rengeteg újdonságnak a varázsa elvakított volna? Még most sem igazodok ki ebben a világban, és nem csak azt értem ez alatt, naponta hányszor vagyok képes eltévedni a gyakran ugyanolyan kinézetű folyosókon. Mindeddig csupán a jólelkű, segítőkész festmények útmutatásán múlt az, hogy nem késtem el nagyon egyik órámról sem. Bár amióta már tőlük is megfosztották a Roxfortot, és lecsupaszították a falakat, ez sem megoldás.
- Hát, nem tudom. – sétálok mellette, ügyesen kikerülve egy felsőbbévest, aki a folyosó közepén állt meg valamiért. Talán hogy bevárja egy barátját, vagy ilyesmi.
- Majd megkérdezem Syrent. Ő felsőbbéves, nagyon kedves lány, és biztosan meg tudja mondani, milyen volt Dumbledore professzor ezelőtt. De most picit olyan, mintha magunk maradtunk volna. – osztom meg vele az érzésemet ezzel kapcsolatban. Talán csak egy buta kis elsős vagyok, aki muglik között nőtt fel, de azt a vak is láthatja, hogy valami nem kóser. Normális helyeken a felnőttek nem hagyják magukra a gyerekeket. Főleg nem iskolaigazgatók. Az essexi suliban az igazgatónő még a kisujját is levágná értünk, ha arra lenne szükség. Nagyon megküzdött mindannyiunkért, én pedig nagyon szerettem emiatt. Kár, hogy sajnos neki se mondhatom el, hogy az a sok furcsaság azért volt, mert boszorkány vagyok.
- És nem tudom, mi a baj a varangyokkal. Jó, először én is úgy voltam vele, hogy szegények tiszta nyálkások meg undik. De ha egyszer túlteszed magad az előítéleteiden, akkor nagyon hálásak tudnak lenni. – kísérem tovább, és adok választ kérdésére. Apa és Greg sem ezt nézték ki belőlem, inkább nyuszikára vagy ilyesmire számítottak, amikor mondtam, hogy kisállatot is fogok venni. Na jó, egy bolyhos kis nyuszinak is örülnék, amit lehet babusgatni, és cuki meg minden, de nem bántam meg a varangyot.
- Az ott a ti klubhelyiségetekhez vezet már? – kérdezem, fejemmel pedig arrafelé bökök, ahol Miriamék klubhelyisége lehet. Kíváncsi vagyok, tőlük kicsoda vagy micsoda kéri a jelszót. Persze tudom jól, hogy nem szabad bemennem, mert tiltja a házirend, és jelenleg nem kockáztatnék meg egy szabályszegést. Amúgy sem vagyok az a bajkeverő típus.