1996. nyár eleje - hajnali két óra, Balmoral, Aberdeen

Salt those wounds, my dear

57…58…59…
A hallban álló évszázados óra elkongatja a hajnal második óráját, közvetlenül a hátam mögött. Sötétbe burkolózik a helyiség, miután elcsitul a visszhang is, csak azt hallani, miként ropogtatom az ujjaimat egymás után, leginkább talán a tehetetlenség számlájára róva az utóbbi százhúsz perc vak rémületét. Várok valakire, és habár nagyon szívesen tenném még akár reggelig is, tudni akarom, van e értelme, de persze legfeljebb magamtól kérdezhetem meg, fennhangon, ha éppen enyhíteni akarok a fenyegető hangulaton, amely megüli a falakat.
- Jönni fog. – közlöm tehát, alaposan formálva a két egyszerű szót – Megígérte.
A szófán elfoglalt pozícióm lassan, de biztosan kényelmetlenné satnyul, de hát minden más is, ha mereven ragaszkodunk hozzá. Annyi szerencsém azonban van, hogy anyám a ma estét választotta arra, hogy huzamosabb ideig legyen távol, a házimanók pedig nem tesznek fel kérdéseket, ha nincs rá szükség, hogy tudják a választ, így legalább háborítatlanul számolgathatom az eltelő perceket, amíg Desdemona megérkezik.

1...2...3...
Az előttem elhelyezett asztalon könyvek kinyitva, de mindegyikbe csak épp belelapoztam – üres pohár, üres tányér, és persze az én üres tekintetem, amivel végül rágyújtok. Senki nem tud erről az igen rossz kialakuló szokásomról, de nem tudom, mire számíthatna a gyanútlan megfigyelő, ha leéltem egy egész gyerekkort egy mindig dohányzó nagymama mellett, akit úgy követtem, mint éjfélt a hajnalodás láncreakciója. Hátradöntöm a fejemet, szívszaggatóan mélyen letüdőzöm a füstöt, és elmélázva még arra gondolok, ez bizonyára eleve el volt rendelve, elvégre mások előtt még úgymond menőzésből sem emlegetem, és minden valószínűség szerint már pár hónap után a részemmé vált. Egy hasonló este szülte a lehetőséget, egy itt felejtett szál, ilyen ártatlanul indult a függőségem, de hát valakinek az alma, valakinek a cigaretta, ugyebár…
Dúdolgatni kezdek, bár magam sem tudnám megmondani, pontosan mit is. Úgy tetszik, az idő megállt, és közel járok már ahhoz, hogy lemondjak a találkozóról, és fölballagjak a szobámba. Még elnyomom a cigarettám az egyik ideiglenesen kinevezett hamutartóban, majd valami mégis visszakényszerít az üldögélésbe. Nem a türelem vagy a körülmények összjátéka, csupán a kínzó tudat, hogy megtudjam, mi is zajlik a háttérben – anyámnál kérdeznem sem kell, anélkül is felismerem a jeleket, ugyanakkor ő sem fukarkodik azzal, hogy parancsokat adjon nekem arról, hogyan kövessem ezen az úton. Nincs tisztában vele, hogy sosem tenném?
- És akkor inkább nagyon hősiesen meghalsz, Elizabeth?! – üvölt a fejemben zaklatott hangja – Mert te ilyen hősies őrült akarsz lenni?!  
Magam alá húzom a lábaimat, sóhajtok. Nem kellene ennyi idősen ilyen problémákkal küzdenem, folyton mérlegelni, minek mi a következménye, melyik lépés merre repít. Évekkel ezelőtt a vörös-arany ház tagja lettem, ezt persze végtelen szitkozódó levélváltás követte, mert drága nemtőm nem képes elfogadni az úgymond vereséget, vagy azt, hogy nem törhet akaratának megfelelően mindig a megfelelő pózba. Beleütközött az elutasítás kemény, büszke falába, így azóta amúgy is borzalmas viszonyunk átlényegült egy bármikor robbanó lőport raktározó hordóba, amely ki tudja, kit fog megsebezni, mikor végképp megtelik és eléri az a bizonyos isteni szikra… Valójában tehát ez idegesít inkább, ez felhőzi a kedélyemet ezen a hajnali órán, amikor némán imádkozom, hogy Desdemona megérkezzen. Már feladnám a reményt, de…
- A nagy frászt. – mosolyodom el, a győzelem biztos tudatában – Jönni fog.

and then came the morning

Idillikus impressziót nyújtó hotel szobánkban ólomsúlyú üresség nehezedik gondterheinkkel megtelt levegőn. Két emocionálisan eltiport, felkavart alak fekszik a terebélyes, komfortos franciaágyon, mind a kettőjük azt az irreverzibilis tényt emésztve, amiről a reggeli profétában cizellált gonddal megírt fámák tájékoztatnak.
A Nagyúr bukását jósló szóbeszédektől ambivalens érzések dúlnak bennem. Egykor állást foglalva alázatosan Tudjuk ki oldalára, a dominó sorába álltam igazságot remélve és instálva, de most, hogy összedőlni látszik minden egyes darabja, a helytelen elhatározásomnak hála a fátum a társaim sorsára kényszerít, rám parancsolja a rekurzív mozdulatot: az összeomlást. Mindig a győzelemért hajtottam, megmérettetések és akadályok sorát könnyű szerrel tudtam le, és lám, most mégis fennáll a veszély, hogy könnyűnek bizonyulok.
Nate nyugalmat láttatva töpreng azon, mi tévők legyünk, és bár nem mondja – nem is kell, hogy tegye, hisz látom – spekulációi mind meddők. Anno, amikor a Nagyúr oldalára léptünk, mind a kettőnket önös célok és érdekek vezérelték, bizonyításvágyunk fejsze éles pengével vágta el minden ellenérvet és hagyott minket a vesztünkbe rohanni, ha terveink mégsem vezetnek el minket a boldog véghez. A mi döntésünk volt, most pedig kénytelenek vagyunk elviselni a következményeket.
Őrjítően devasztáló tehetetlensége sav és méreg keverékeként marja belülről, mióta csak ismerem, még sosem ismertem fel arcán még ehhez hasonlóan viktimizációt sem, pedig ha ezen a világon van, aki ismeri, az én vagyok. Mióta rám talált, és kiképzett, egymás bizalmasai, részei lettünk, így ha lehetőségünk adatott, együtt töltöttük minden egyes perceinket. Ő volt a támaszom, az erőforrásom, és mintha most megfordultak a szerepek, nekem kell átvennem a helyét. Márpedig Nathaniel a tapasztaltabb, ő sosem esik kétségbe. Sosem, kivéve most.
Szótlanul feláll az ágyról, esélyt kínálva, hogy messzebbről is megcsodálhassam ruhátlan, finoman, mégis férfiasan tónusos felsőtestét, majd a zakója belső zsebébe nyúl, hogy elővegyen egy szivart a tartójából. Útja egyenesen a kilépő erkélyre vezet, ahol a korlátnak dőlve meggyújtja a végét, nagyot beleszív és a messzeségbe mered a helyes megoldást kutatva.
A sötétségben égő, fogyásban lévő gyertyaszál homályba burkolja a szobát, a késői órák eszembe jutattják, hogy számomra a nap még nem ért véget, hisz hátra van egy ígéret, amit be kell teljesítenem. Tisztában vagyok Nate ellenvetéseivel, de ő is azzal, mennyire fontos számomra Minerva és a neki adott szavam, miszerint ma este meglátogatom kúriájában.
Az ágy szélére ülök, háttal Nathanielnek, a mély csend bizonyíték arra, hogy ügyet sem vet a tényre, ezúttal ellenszegülök kérésének, vagy csak a külszínnek szeretne eleget tenni, ezért áll továbbra is mozdulatlanul eddigi testállásában. Tekintetemmel végig őt figyelem, miközben magamra öltöm ruhadarabjaimat, és biztos vagyok benne, hogy tudatában van ennek, azonban férfias makacssága nem engedi, hogy megtörjön és megnyugvást adjon bocsánatért kérlelő tekintetemnek. Egészen addig, míg a bejárati ajtó kilincséhez nem nyúlok.
-   Lehetőleg ne fuss bele auror csapatokba.
Mély baritonja hatására elmosolyodom, valószínűleg az késztette megszólalásra, hogy nem köszöntem el tőle a szokásos módon. Ennek egyrészt az az oka, hogy el szerettem volna érni a mostani eredményt, másrészt azért, mert tudom, jobban szereti, ha hagyják, amikor feldúlt. Ő is, és noha visszautasítja a közeledést, ha ilyenkor valaki megpróbálja, mégis ezekben az esetekben igényli a legjobban. Válasz nélkül kilépek az ajtón, majd hoppanálok.  
A Balmoral kúria a kevés helyek egyike, ahol teljesen biztonságban érzem magam. Olyan, akár az az otthon, amire egész életemben vágytam, azzal a nővel, aki mellett most talán boldog múltra számolhatnék be. Abban nem vagyok biztos, hogy a jelenlegi helyzeten bármit is változtatott volna, ha Balmoralként születtem volna, ugyanis jól ismerem Minerva édesanyját, azonban emberileg esetleg, „más” lennék.
A kormos füstfelhőből kilépve egyenesen a hallba lépek, ahol Minerve – remélhetőleg ébren – vár rám.
-   Szép estét! – köszönök neki, miközben felé tartok, hogy rendesen is üdvözöljem, szavaimat magassarkúm halk kopogása kíséri. Látványosabb érkezést terveztem, de úgy látszik ez is megteszi…