2-es kupé

8 személyes kupé.
Két oldalt, egymással szemben találhatóak az ülések.

Út a roxfortba~

Az ébresztőóra hangos berregése törte meg a kis tengerparti ház egyik szobájának csendjét. Fáradt nyögés kíséretében bukkant elő egy kéz a takaró alól, hogy elhallgattassa a zajt, majd a szoba gazdája felült és a fali naptárra nézett.
Szeptember elseje. Hetek óta erre a napra készültek, kezdve az Abszol úti bevásárlás megszervezésével (az új házból új útvonalat kellett tervezniük, ugyanis itt a kandallót nem kötötték a Hop-hálózatra, ellentétben a yorki házzal, ami a hálózat része volt nyolcéves kora óta) és lebonyolításával. A könyvek bújása és a pakolás közben Jo esze egyre csak az új tanéven járt. A tavalyinál csak jobb lehet, ezt tudta, ahogy azt is, hogy az iskola renoválásával végeztek, mégsem volt könnyű féken tartani az idegességet.
Nyugodj meg, idén minden más lesz… már csak azért is, mert rendszeresen levelezhetsz a szüleiddel -, mondogatta magának most is, öltözködés alatt, és ezzel sikerült kicsit lenyugodnia. Valóban, a legrosszabb az volt a tavalyi évben, hogy nem válthattak egyetlen levelet sem, a biztonság kedvéért, pedig félvérként Jo postáját nem vizsgálták át olyan szigorúan, mint mugli születésű társaiét.
Gyors reggeli, majd egy utolsó ellenőrzés után indultak is, és 10:40-kor meg is érkeztek a King’s Crossra. A kilenc- és háromnegyedik vágányon várakozó tömeg izgatottabb volt, mint tavaly, vagy akár mint tavalyelőtt, ezt pedig merte jó jelként értelmezni. Ráadásul idén új tárgyai is lesznek, rúnatan és számmisztika… a könyveket máris érdekesnek találta.
-  Akkor, ahogy megbeszéltük, holnap baglyot váltunk, oké? És ne felejts el bevenni még egy adagot az allergiára felírtból…
- Persze! Én sem szeretném végigtüsszögni az utat -, bólintott Jo egy apró mosollyal, mire anyja arca is nyugodtabbnak tetszett. Az igazat megvallva a rengeteg macska szőre az indulás előtt bevett adag ellenére már most is csiklandozta a harmadéves hugrabugos orrát, de addig mindenképp kibírja, amíg el nem indulnak. Még egy utolsó puszi és ölelés, és a lány már fel is kapaszkodott a vonatra, hogy helyet keressen magának és Ashnek, a baglyának. Pár kabin mellett elment, mire a kettes számút meglepetésére üresen találta: ez még sosem fordult elő, eddig mindig megelőzték. Gyorsan bement és apró termete miatt küszködve feltette a poggyásztartóra a ládáját meg a ketrecet, leesve az ülésről (ahova cipő nélkül felállt, hogy könnyebben elérje a poggyásznak szánt helyet), mikor a vonat nagy zökkenéssel elindult. Ennél már csak az lenne égőbb, ha most toppanna be valaki…

[- Ezt meg hogy érted?]

Jo Everdeen

Elhúzom a kupé tolóajtaját, arcomat megcsapja a beszorult levegő. Még mielőtt bármit csinálnék, az ablakhoz lépek, s kinyitom az ablakot. Ezt a meleget! Egyik kezemmel megfogom a bőröndömet, másikkal a ládámat, s bevonszolom. Ezután fogom Plutó ketrecét, kiengedem belőle, mire ő egy gyors ugrással fent terem az egyik ülésen. Vasból készült börtönét felrakom a bőröndöm mellé, majd én is leülök. Egy fél pillanat se telik el, Olive jelenik meg az ajtóban. Elfintorodik, ahogy megérzi a fülledt levegőt.
- Még ilyen hőséget! Azért nyugodtan beszerelhetnének ide egy ventilátort. - Rám néz, majd elmosolyodik. - Örülök, hogy látlak!
Megöleljük egymást, majd ő is elkezdi a cuccait pakolni. Én kinézek az ablakon, látom anyuékat, akik épp fontos diskurzust folytatnak Olive szüleivel. Végignézek a zsúfolt pályaudvaron, a rohanó diákokon, a felhalmozott csomagokon, a gyerekeiktől búcsúzkodó szülőkön. Az ablakból megpillantom Kathrine-t. Elmosolyodok. Kathrine és Olive voltak jó szerrel az egyetlen barátaim. Első évben hálótársak voltunk, bár én nem közeledtem feléjük, és elvonultam kis világomba, de ők ketten megtalálták a módját, hogy jobban megismerjenek. Nekik köszönhetem, hogy nem maradtam magányos a Roxfortban. Gondolataimból Bob, Olive macskabaglya vert föl erős huhogásával. Közben gazdája már letelepedett mellém, s elővett egy magazint. Már éppen azon gondolkozok, hogy miről szólhat az újság, ha Olive ekkora érdeklődést mutat iránta, amikor végre megjelenik Kathrine is. Nem is köszön, annyira koncentrál, hogy a kezében lévő terráriumot biztonságban tudja. Kis varangya, Lewis nyugodt brekegéssel nyugtázza, hogy végre biztos földre térjen. Kathrine állatszeretete az iskolában is megmutatkozik. Imádja a Legendás lények gondozása órákat. Miután bevonszolja a ládáját, ránk néz.
- Gondolom eszetekbe sem jutott volna segíteni. - jegyzi meg gúnyosan
- Olyan jó volt nézni ahogy küszködsz. - Olive olyan mozdulattan rázta meg szőke fürtjeit, hogy majdnem kicsapta a szemem. Ebben a pillanatban egy magasabb fiú lép be. Arca kissé vörös, talán a szégyentől.
- Bocsi de át kell ülnötök. - motyogja olyan halkan, hogy alig lehet hallani. Mindhárman értetlenül nézünk rá.
- Ezt meg hogy érted? - értetlenkedem.
- Sajnálom, de tényleg. - a fiú feje egyre vörösebb - De a haverokkal már lefoglaltuk, s mi pont nyolcan vagyunk...
Olive épp valami szellemes megjegyzésre nyitja a száját, de én leintem.
- Rendben, átmegyünk. Biztos van még hely valahol három embernek. - mondom, majd elkezdek szedelőzködni. Két barátnőm egy pillanatra elképedve néz rám, majd ők is pakolni kezdenek. Mire kiérünk a folyosóra, a vonat megindul. Olive szitkozódva követ. Hirtelen meglátok egy kupét, ahol csak egy ember ül. Bekopogok.
- Ööö... Szia! Ideülhetünk? Máshol már nincs hely.- szólalok meg. A lány meglepődve néz rám aztán Olive-ra, majd Kathrine-re, végül az állatainkra. Talán harmadéves lehet. Újra rám néz.

Emmeline

Feltápászkodott, amilyen gyorsan csak tudott, visszahúzta a cipőjét, majd hátizsákjából előkereste az allergia-orvosságot. Még jó, hogy fontos dolgokat, mint a pálca, pénz, egy könyv, innivaló, meg egy öltözet talár, ide raktak… pár másodperc és a gyógyszer már ismét a táska mélyén lapul. Mély lélegzettel igyekezett lenyugtatni magát az apróbb malőr után, amit Merlinnek hála senki sem látott. Legalább ezt a blamázst megúszta. Már épp a könyvét vette volna elő, amikor hirtelen rátört a tüsszögés, és csak az orrtörlés és a papír zsebkendő eldobása után jött rá az okára: A nyitott kupéajtóban (tüsszögése biztos elnyomta a kopogást) három, ötödévesforma lány állt, egyikük macskával.

Na nem mintha tényleg meglepődött volna, dehogy is. Tudta, hogy ezen az úton is legalább egy utastársa macskát fog hozni: nyolcülésesek a kupék, háromféle állatot lehet behozni (négyet, ha a levélben nem említett, de megtűrt patkányokat is számítjuk, de egy kezén meg tudja számolni, azokból hányat látott már az iskolában), nyilván elég kicsi az esélye, hogy mind a nyolc ember egy kupén belül baglyot tartson, főleg a varangyok ritkasága miatt. Csak azt tudta remélni, hogy további tüsszögés nélkül kibírja az utat. Igazából már most sem kellett volna tüsszögnöm, végül is már kétszer bevettem azt az izét... ez az én szerencsém.

- Igen, persze -, bólint, közben azon töprengve, hogy hallomásból ismeri-e a három lányt, arra ugyanis emlékszik, hogy egyszer-kétszer látta őket étkezéseknél. Amilyen az arc-név memóriája, az is csoda, hogy az utóbbira emlékezett.

- Jo Everdeen vagyok. -, tette hozzá egy apró mosollyal az udvariasság kedvéért, mikor három új kupétársa leült. Gondolkodott, hogy az évfolyamát és a házát említse-e, de végül úgy döntött, mégsem. Lehet, hogy lenézőnek vennék, vagy azt hinnék, kérkedik a házával, vagy épp sokatmondóan összenéznének. Mindenki ismeri a Hugrabug renoméját, mindenki tudja, hogy sokak szerint azok kerülnek oda, akik nem elég jók a másik három házhoz: nem elég bátrak, vagy okosak, vagy ambiciózusak. Persze, ha kérdik, nem fogja eltitkolni vagy letagadni a házát.   

[- Szia! Én Emmeline Smethwyck vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek!]

Jo

A lány udvariasan bemutatkozott. Kerek arcán egy mosoly villan. Haboztok egy kicsit, majd megszólalok.
- Szia! Én Emmeline Smethwyck vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek! - nyújtom felé a kezem. A két barátnőm sem rest.
- Olive Ketch, szolgálatodra.
- Az én nevem pedig Kathrine Hollow.
Pár percig teljesen néma csöndben ülünk. Én bambán hallgatom, ahogy zörgő robajjal száguldunk iskolánk felé, s közben azon töprengem milyen házba járhat útitársunk. Erről eszembe jutnak a ház versenyek, a házpont gyűjtés, s hogy milyen jó lenne idén megnyerni a ház kupát. Már ha idén megtartják a versenyt. Tudtam, hogy a háború valamit megváltoztatott, ami már soha nem lesz olyan mint régen. Hogy mi ez, azt nem tudom. Lehet, hogy a hangulat, lehet, hogy a kastély falai, még az is lehet, hogy a klubhelyiségek. Előhúzom táskámból aktuális olvasmányomat, de nem nyitom ki. Jo-ra pillantok. Hirtelen Kathrine előhúz valamit a táskájából.
- Na ki kér? - kérdezi vigyorogva, kezében egy zacskó Bogoly Berti féle minden ízű drazsét lobogtatva.
- Apropó nasi! Van egy halom csokibékám! - nevetek fel, majd könyökig beletúrok a táskámba. Mindig is szerettem az édességeket, de a varázsvilág finomságai a legjobbak. Már már törzsvendégnek számítunk az egyik Londoni varázsnyalánkság boltban, és mivel szinte minden Londoni látogatásunk során betérünk hozzá, a tulaj hozzánk dobott egy tucat csokibékát is ajándékba. Kiveszek négyet, az egyiket Jo-nak adom, majd a maradék kettőt barátnőim ölébe dobom. Óvatosan bontom ki, és gyorsan megragadom a kis béka nyakát, még mielőtt elugorhatna. Elkezdem majszolni, alaposabban szemügyre veszem a csomagolásban lapuló kártyát. Harry Pottert ábrázolja. Ez új. Nem is tudtam, hogy már ő is szerepel a nagy varázslók kártyái közt. Persze várható volt, elvégre legyőzte Tudjuk kit. Ránézek Jo-ra. Még nem bontotta ki az édességet.
- Ööö... Remélem nem veszed tolakodásnak, de hányadikos vagy? - kérdezem óvatosan. Jo megemeli a fejét, s mélyen a szemembe néz.

To Jo & Emmeline
avagy Morgan a pácban intermezzo

Menekülök. Igen, alig indult el a Roxfort Expressz, de én már most menekülőre fogtam. Na nem az iskola elől, sokkal inkább egy lány "futtat" most meg. Pedig az egész olyan jól kezdődött... élelmes felsőbb évesként kellően korán érkeztem, hogy kupét foghassak magamnak, illetve azoknak, akikkel együtt kívánok utazni, példának okáért Aila. Ez rendben is volt, mint ahogy az is, hogy bepakoltuk a csomagjainkat és kényelmesen elhelyezkedtünk, én az ablak mellett, Aila pedig velem szemben. Sőt, még az se lett volna baj, hogy picivel az indulás után a szervezetembe töltött nagyobb mennyiségű fekete tea angolosan kívánt távozni, így felálltam a kényelmesen párnázott ülésről és kiléptem a folyosóra a kupéból. A kocsi folyosóján pedig elindultam a mosdó irányába, ami önmagában véve nem hiba. A probléma a rossz időzítés: ugyanis amikor dolgom végeztével elégedetten távoztam az illemhelyiség nyitott ajtaján át, egy ismerős, sipítós hang ütötte meg a fülem. - Morgan!!! - a mandragórák megirigyelnék a hangot s én össze is rezzenek hatására, ösztönből fordítva hátat és veszem szaporára lépteim. Katie Raimbough az idegesítő hang tualjdonosa, kétségtelen. - Azt ígérted, hogy írsz nyáron! Hé! most hová sietsz! Várj! - elkövettem azt a hibát is még korábban, hogy az iskola falai között megígértem, hogy írok az ötödikes hugrás lánynak, de... elfelejtettem. Nem is véletlenül, mivel csak azért ígértem meg, hogy végre legyen oly kedves és hagyja utolsó iskolai étkezésem úgy elfogyasztani, hogy nem kell sem szőke fejét bámulnom, sem az idegesítően erős parfümét szagolnom. Katie mindig is kicsit furán viszonyult hozzám, de az utóbbi két évben kezdett kifejezetten zavaró lenni, hogy mindenáron valami szorosabb viszonyt kívánt velem ápolni. Nem mondom, aranyos leányzó, lenne, ha nem vált volna majdnem zaklatóvá, főleg amióta a Hollóhát csapatában őriztem a karikákat. Most pedig amint meghallom cipői sarkainak koppanásait, melyek, bár kifejezetten szeretem a magas sarkú cipellős nők látványát, az ő esetében módfelett idegesít, én is szaporázni kezdem lépteim, hogy kihasználjam gyorsaságom és meglépjek. Ezért is adott hangot annak a vágyának, miszerint álljak meg. Hát azt lesheti! Inkább menet közben átmegyek egy másik kocsiba s találomra vetődök be egy kupéba nem sokkal három lány után, akiket menet közben szúrtam ki. - Bocsi! - szinte beesek, ahogy kicsaptam az ajtót s be is tolom azt magam után. - Ne haragudjatok, csak kicsit meghúznám itt magam... - szemem olyan hely után kutat, ahová úgy ülhetek le, hogy valamelyik lány kitakarjon. - Morgan! - hallom a hangot közeledni s megforgatom szemeim. De az biztos, ha ez a fúria elkap, akkor nehéz percek következnek számomra... hiába, nehéz a zenészek élete. Meg a balett táncosoké, és a kőfaragóké is.

Morgan és Emmeline

Kezet fogott a három lánnyal, közben próbálta megjegyezni a nevüket, majd pár percig mindhárman néma csendben ültek, és Jo esetében legalábbis a tájat nézték. Ebből nem más zökkentette ki őket, mint egy negyedik utastárs érkezése, ezúttal egy szintén ötödévesforma fiúé. Láthatóan menekült valaki elől, mert szinte szó szerint beesett a kupéba, nem sokkal később pedig Jo a kupé ajtajának üvegén keresztül egy elrohanó lányt pillantott meg. Szája enyhe mosolyra rándult.

Arról már nem is beszélve, hogy csak úgy, minden poggyász nélkül jött- nehéz nem észrevenni, hogy nem húz maga után ládát és nincs nála háziállat. Végül is ládával a nyomában ilyen gyorsan nem juthatott volna be a kupéba, nem igaz?

- Semmi baj… -, mondta még mindig mosolyogva a fiúnak, aki még most is mintha azon töprengene, hol nem látják meg a folyosóról. Mintha ismerős lenne… nem az egyik kviddicscsapatban játszik? Miközben Jo azon töpreng, ismételje-e meg a bemutatkozást, amiről a fiú lemaradt, vagy várjon, Emmeline-ék elővették az édességeket. Egy mosoly kíséretében köszönte meg a csokibékát, amit el is fogyasztott (a hozzá való Morgan le Fay-es kártyát pedig nagy örömmel eltette a gyűjteményébe). Ha jön a büféskocsi, el ne felejtsen venni ő is pár dolgot és megkínálni őket, már csak az illendőség kedvéért is… már bánta, hogy nem pakoltatott semmi ennivalót, mondván, hogy úgyis tud venni.   

- Én kérnék -, felelt megkésve Katherine felajánlására, és ha engedélyt kapott, szemezgetni is kezdett a mindenízű drazsék közt. Épp kiválasztott és kivett egy színe alapján meggyeset, mikor Emmeline kérdése megütötte a fülét. Erre felnézett a zacskóból. Egy kicsit megkönnyebbült, hogy az évfolyamát kérdezték, nem a házát. Ha lehet, azt a témát kicsit elhalasztaná, egyelőre legalábbis.

- Nem veszem annak, nyugi. Harmadéves vagyok -,válaszol, miközben visszaül a helyére. – És ti?

//úgy értelmeztem a "nem sokkal a lányok után"-t, hogy a bemutatkozás utáni szünetben, de még az édességek előtt, ha nem baj ^^"

[- Ne haragudjatok. Ugye nem baj ha kiengedem? Nem nagyon szereti a ketrecét.]

Morgan és Jo

A fiú hirtelen toppant be, és én csak azután veszem észre, hogy felteszem a lánynak a kérdést. Huh, tényleg nagyon bamba lehetek! Megpillantom Kathrine és Olive arcát. Tekintetük döbbenetről tanúskodik, ám mire észreveszem, hamar el is tűnik. Nem csoda, hogy nem kapták el az édességet. Ők is olyan meglepettek lehetnek, mint én. Pedig a fiú még szólt is hozzánk! El kell mennem fülészetre. Hirtelen meghallom Jo válaszát.
- Nem veszem annak, nyugi. Harmadéves vagyok. - ránézek. Kathrine épp visszahúzza tőle a drazsés zacskót. - És ti?
- Mi most megyünk ötödikbe. - kontrázza Olive, majd egy mozdulattal kinyitja a csokibékát. Oldalamra tekintek. Megpillantom a fiút, behúzott nyakkal ül mellettem. Vajon mikor huppanhatott le?Hallom ahogy Plutó kétségbeesetten vinnyog, a ketrecében. Előhalászok még egy csokibékát a tatyómból és a fiúnak adom. Ő rám néz, összekócolt haja a szemébe lóg. Ismerős. Azt hiszem Morgan-nek hívják. Igen, Morgan. Sokszor látom a klubhelyiségben. Olyan hatodikos vagy hetedikes lehet, de a korához képest elég magas. Asszem ő is játszik a Hollóhát kviddics csapatában. Idén én is jelentkezem a csapatba, hajtónak. Mindig is érdekelt ez a sport, s nagy megtiszteltetés lenne számomra, ha én is a Hollóhátat képviselhetném. Elveszi tőlem a dobozt, és elvigyorodik. Hirtelen Kathrine töri meg a csendet, s felteszi azt a kérdést, ami már engem is foglalkoztat.
- Mi elől bujkálsz? - egy félmosolyt küld Morgan felé, miközben a füle mögé tűzi egyik fekete tincsét. Plutó szűnni nem akaró nyávogása egyre elviselhetetlenebbé tűnik. Miért nem tud most aludni, az a kis ördög? Morgan szóra nyitja a száját, de én megelőzöm:
- Ne haragudjatok. Ugye nem baj ha kiengedem? Nem nagyon szereti a ketrecét. - kérdezem bizonytalanul, közben egyfolytában Plutó felé tekintgetek. Plutó nem az a fajta macska aki eltűri, hogy rákényszerítsék valamire. A maga ura. Viszont ha baj van, nem rest segíteni. Ezek a tulajdonságok egy emberre is igazak lehetnek. Eme viselkedése miatt, inkább kezelem embernek őt, mint egy kis háziállatnak.

To Jo & Emmeline
avagy Morgan a pácban intermezzo

Pánikszerűen rontok be egy kupéba, nem nézve, hogy ki, avagy mi is található itt. A cél most az, hogy a hugrás lány elől menedéket találjak, legalább kis időre. Közben azért felmérem, hogy hová is kerültem. A kupé alsóbb éves lányokkal van tele, a hollósok persze szemre ismerősök is számomra. - Oh, köszi! - mosolygok, hogy hajlandóak elviselni, amíg végveszélyben vagyok. Közben próbálok úgy elhelyezkedni, hogy inkább ők látszódjanak kifelé, tehát valahogy az ablak felé orientálódni, hogy a lányok kitakarjanak. - Köszönöm kedves, de egyelőre nem nassolnék. Viszont igazán kedves vagy. - villantok az egyik hollósra megnyerő mosolyt, aki volt oly kedves és még édességgel is kínált. Úgy látszik szerencsém van, megtűrnek és még kedvesek is... hiába, nem egy mardekáros kupé, ahol ferde tekinteteket kaptam volna... félreértés ne essék, nem általánosítok, de többségük azért tényleg így reagálna, legalábbis gyanakvóan fogadna. Persze így se nagyon maradhat magyarázat nélkül, hogy miként is vetődtem én ide. - Nos, két szó: Katie Raimbough. - jegyzem meg, miközben már egész jól kifújtam magam és visszaáll a légzésem. - Tudjátok amit csinál, kezd már zaklatás lenni. Ha nem lenne aranyvérű, már tavaly kapott volna valami drasztikusat, de idén szerintem az atyaég se kíméli meg... - azt hiszem kicsit elszaladt velem a ló ami szavaimat illeti, de a lányok társaságában mindig is könnyebben oldódok s most az iménti kissé felzaklatott. - Ömmm nekem van némi problémám a macskaszőrrel, de úgyis mindjárt mennék... - kicsit nyújtogatom a nyakam a folyosó felé, hogy meglássam, tiszta e a levegő. Kicsit tán még várni kéne, amíg visszafelé nem hallom kopogni a cipőket, ami azt jelezné, hogy Katie visszatérni igyekszik a helyére és feladta. - Egyébként Morgan Williamson vagyok, szolgálatotokra! - mutatkozom be végül egy újabb mosoly keretében, hiszen leesik, hogy oly bunkó voltam és még eddig ezt nem tettem meg.

//Most szombat-vasárnap nem tudom mennyire tudok majd írni, sűrű programom lesz reggeltől estig, szóval előre is bocsi :/ //

Emmeline és Morgan

Biccentéssel nyugtázta a vallomást, miszerint a három másik lány ötödéves: nagyjából erre tippelt. A fiú időközben lehuppant az ablak mellé, épp Jo-val szemben. Bizony, sokan gyanakodva néztek volna, hogy miért rontott be csak így hirtelen, szó szerint lihegve és minden poggyász nélkül, állapította meg a srác hálásnak tetsző arca láttán, miközben Emmeline macskája egyre hangosabb nyávogással adott hangot nemtetszésének- erre Ash, Jo baglya néha rosszalló huhogással reagált.

A két év Roxfort alatt volt ideje többé-kevésbé megszokni a szabadon mászkáló macskákat, de azért a Roxfort egy kastély, rengeteg folyosóval és lépcsővel és ablakkal, amin friss levegő jöhet be. Egy ilyen zárt kupéban kicsit nagyobb gondot okozhat számára egy szabad macska... bár nem sokkal többet mint egy bezárt.

Hacsak meg nem kérem őket, hogy résnyire nyissuk ki az ablakot… talán az segít. Ha ez még sokáig így megy, tuti ki fogja engedni, még én is tudom, hogy a bezártság miatt ilyen hangos… és amilyen az én mázlim tuti az ölembe is ugrik majd…

Katherine időközben felteszi azt a kérdést, ami mindannyiukat talán a legjobban foglalkoztatja: ki vagy mi elől menekült ennyire legújabb utastársuk? A válasz pedig meg is érkezik egy Jo-nak csak halványan ismerős név formájában. Szóval a lány kicsit túlságosan is rászállt… így már érthető. A harmadéves is inkább menekülőre fogta volna, mint hogy párbajjal kezdje a tanévet, még mielőtt megérkezne a kastélyba. Fanyar grimasszal konstatálta az aranyvérűek tavalyi státuszára tett megjegyzést. Hát igen, ha tavaly tett volna a lány ellen bármit is, akár csak annyit, hogy megmagyarázza, hogy kicsit túl messzire ment, a lánynak adtak volna igazat…

E gondolatok elhessegetése után (Minél kevesebbet gondolok a tavalyi évre, annál jobb…) azonban újabb bomba jött: ahogy Jo előre érezte, Emmeline ki akarja engedni a kedvencét. Jo arcán egy pillanatra riadt kifejezés tűnt fel, ahogy a szavakat kereste, szerencsére azonban a srác volt az első, aki ellenvéleményt nyújtott be, mondván, hogy baja van a macskaszőrrel- igaz, hozzátéve, hogy ő úgyis megy hamarosan. Nyilván csak arra vár, hogy tiszta-e a levegő.

- Tulajdonképp nekem is… de ha résnyire kinyitjuk az ablakot, csak annyira, hogy levegő jöjjön be, megleszek -, mondta kicsit tétován, reménykedve, hogy Emmeline nem veszi rossz néven a felvetést. Végül is, a friss levegő egyikünknek sem árthat, nem igaz? -, gondolta, miközben újra bemutatkozott: a fiú ugyanis elárulta a nevét.   

[- Természetesen!]

Morgan és Jo

A fiú feloldódva mesélte el bajos kis történetét, róla, és a rácuppant lányról. Nem tudok mit mondani. Ahogy apám mondja: Mindig nő van a dologban. A lány tényleg ráakaszkodhatott, ha már menekül előle. De lehet, hogy a lány szemszögéből minden más. Én még sosem rajongtam senkiért, nem tudom milyen szerelmesnek lenni. Max könyvekből. Lényeg a lényeg, a lány nagyon szeretheti, ha ilyen messzire elment. A fiú nagy levegőt vesz mondandója végén, végül választ ad kérdésemre is:
- Ömmm nekem van némi problémám a macskaszőrrel, de úgyis mindjárt mennék... - elkezdi nyakát nyújtogatni a folyosó felé, hátha ott van még a lány - Egyébként Morgan Williamson vagyok, szolgálatotokra!
Tényleg Morgan a neve, nyugtázom magamban. Sorra bemutatkozunk, először Olive, majd Kathrine, Jo, és végül én is.
- Tulajdonképp nekem is… de ha résnyire kinyitjuk az ablakot, csak annyira, hogy levegő jöjjön be, megleszek.
Jo hangja meglepetésként ér, eltelik egy másodperc, mire felfogom, hogy a macskaszőrre céloz.
- Természetesen! - mondom, majd felállok, s egy mozdulattal felhúzom a keretbe foglalt üveget.
- Folyton vakarod az orrod. Csak nem allergiás vagy? - kérdezi Kathrine, közben Jo arcát fürkészi. Tényleg allergiás szegény? Most mi legyen. Ha nem engedem ki Plutót, előbb utóbb maga tör ki onnan. Viszont a másik esetben Jo az út végéig fuldokolni fog. Hirtelen eszembe jut. Mintha az egyik könyvemben írták volna, mi a teendő macskaallergia esetén. Egy varázslat is le van jegyezve ami bevonja a jószág bundáját egy időre, így nem vált ki a szőre allergiát. Gyorsan kinyitom a ládámat, kikeresem belőle a könyvet. Árlapozom, míg meg nem találom a keresett oldalt. Elmormogom a varázsigét, közben a pálcámmal a ketrec nyílása előtt körözök.Egy pillanatra halvány csillogás lengi be a cicát, de azonnal el is tűnik.
- Lássuk működik-e. Ha igen, akkor az út végéig nem kell aggódnod a tüsszögés miatt.- nézek Jo-ra, majd kinyitom a ketrec ajtaját.

To Jo & Emmeline
avagy Morgan a pácban intermezzo


Kényszerű száműzetésem azért nem oly keserves, mert kedves lányok közé sodort a sors, úgy veszem észre. Ennek pedig kifejezetten örülök, hiszen így nem kell feszélyezett légkörben utazni, vagy bármilyen más kellemetlenséget elszenvednie senkinek, még ha meg is zavartam köreiket. Jo arcán látom, hogy ismerős neki a név, amit Katherine kérdésére felelve mondok ki. Háztársak, úgyhogy villanásnyi időre már találkozhattak, bár miss Raimbough nem pont az, aki megjegyezne egy alsóbb évest, de szemmel láthatólag Jo azért ennél élesebb szemű megfigyelő. És, ahogy látom, a hollósok, ha nem is ismerik a delikvenst, de jelenleg inkább velem éreznek együtt. Annak is örülök, hogy ezt az egész kérdést nem feszegetik túlzottan. Lehet azért, mert a macska több figyelmet követel magának, mint én, aki inkább csak meg akarom húzni magam jelenleg. Ami azt illeti allergiám nincs teljesen kibékülve ennek az állatnak a szőrével s ahogy hallom Jo is hasonló cipőben jár, mire kap tőlem egy futó mosolyt. - Igazad van, az ablak segíthet. Meg az se gond, ha nem mászik rá egyikünkre sem... - tapasztaltam a Roxfortban, hogy amíg egy 50 centi távolságot tudok tartani az állattól, nagyobb gond nincs. Emmeline ötletét viszont érdeklődéssel fogadom. Érthető okokból ilyen bűbájról eddig nem olvastam, hiszen a macskákhoz kapcsolódó bármilyen mágikus dolgok soha a legkevésbé sem érdekeltek, érthető módon. Most azonban kíváncsi vagyok a varázslat hatásosságára, így maradok még kicsit a kupéban, hogy megtapasztaljam az eredményt... - Egyébként várjátok az új tanévet? - lehet sablon kérdés, de a tavalyi év után jogosnak érzem, hiszen mindenki gazdagodhatott károkkal és sebekkel, na meg az egymás iránti bizalom is megrendült sok esetben. A diákokat megosztották a történések s különböző magatartásformák alakultak ki, ami oda vezethet, hogy bizony most lehet valaki nem szívesen tér vissza, vagy gyanakvással fog még mindig környezetére, egy-egy diáktársára tekinteni. Még magam se tudom, hogy milyen lesz a "normális" kerékvágásba visszatérni, hiszen, ha belegondolok, nem volt még olyan tanév, amikor ne borzolta valami a kedélyeinket. Sirius Black, a Trimágus Tusa és azt követő incidens, a minisztérium beavatkozása, majd a félelem s végül a "rendszerváltás"... öt évből egyre se tudtam volna azt mondani, hogy olyan nyugodt tanévem lett volna, mint a szüleimnek annak idején.

Emmeline és Morgan

Mosolyt villantva bólintott Morgan felé, mikor a fiú is egyetértett vele az ablak kinyitásának ügyében. Jó érzés, ha nem egyedül van a gondjával az ember, még ha az a gond olyan viszonylag apróbb kellemetlenség is, mint a macskaallergia. Persze nyilván bonyolulttá tudja tenni az életet, főleg egy olyan környezetben, mint a Roxfort, ahol naponta jön szembe egy szobatigris a folyosón, orrviszketést vagy tüsszentést kiváltva, de léteznek rá viszonylag egyszerű, ám hathatós megoldások. Ezek egyike volt az a bájital is, amit ma már kétszer is bevett.

Az ablakot időközben kinyitották, és a friss szellő Jo-nak legalábbis nem csak a macskaszőr miatt hoz felüdülést. Elgondolkodva figyelte a tájat, és csak akkor döbbent rá, hogy már eddig is körülbelül minden második percben megvakargatta az orrát, amikor Katherine rámutatott. Kicsit kínosan érezte magát, de inkább értetlenkedve állt az eset előtt. Hogyhogy nem hat a szokásos gyógymód?

- Igen, sajna… de ma már kétszer vettem be rá bájitalt, szóval nem kellett volna viszketnie az orromnak. A Roxfortban is mindig szoktam bevenni, ugyebár se a vonaton, se a kastélyban nem lehet nagyon kikerülni a macskákat, de eddig mindig bevált.

A hirtelen ládájában kutakodó Emmeline vonta magára figyelmét (csodálkozó tekintetével egyetemben): az ötödéves lány egy varázsigét mormolt a macskaketrec előtt, mire rövid időre halvány csillogás látszott a kiskedvenc körül. Nocsak, igen hasznos kis bűbáj… még nem hallottam róla, bár ez annyira nem meglepő. Készpénznek vettem, hogy a szokásos bájital mindig elég lesz…

- Köszi! -, mosolygott. – Leírhatom majd a varázsigét? Hátha utána tudok nézni és megtanulni.   

Morgan szólalt meg pár perc múlva, egy érdekes kérdéssel. Hát igen, maga Jo is vegyes érzelmekkel várta az új tanévet, egyrészt reménykedett és azt mondta magának, a tavalyinál csak nem lehet rosszabb, másrészt a tavalyi év után kicsit ódzkodott is visszajönni a tömegbe, az iskolába. Rendben, már első tanéve előtt felhívták rá a figyelmét, hogy ahol ennyien sajátítják el egyszerre a mágiát, ott bajok és balesetek mindig lehetnek, de az első éve azért egész jól sikerült ahhoz képest. Már legalábbis az első tanév végéig.

- Hát, várom is, meg nem is… az új tárgyaimra mindenesetre mindenképp kíváncsi leszek.

[- Hát persze!]

Morgan és Jo

Kinyitom a ketrec ajtaját, Plutó azonnal az ölembe ugrik, s hálásan dorombol, majd kíváncsian szemléli újdonsült utastársainkat.
- Hát persze! - felelem Jo kérdésére, majd, Plutó legnagyobb bosszúságára, lerakom az ülésre a cicát, s lehajolok, tollért és pergamenért. Gyorsan ráfirkantom, a varázslatot, majd odaírom mellé: Macskaallergiára, csak végszükségben! Átnyújtom a papírt a lánynak, aki egy hálás mosollyal nyugtázza. A tekintetemmel, keresem Plutót, jelezve neki, hogy már van idő simogatni, ám látom, hogy már Bobbal diskurál. A macskabagoly halk huhogással válaszolgat, azt az érzetet keltve, mintha tényleg kommunikálnának. Érdekesek az állatok. Közben Morgan hangja üti meg a fülemet.
- Egyébként várjátok az új tanévet? - kérdezi már-már unottan.
- A tavalyinál csak jobb lehet. - vonja meg a vállát Olive. - Vérre menően harcolni az iskoláért nem egy leányálom. - szomorúan rám néz. Én megrázom a fejem, jelzésképpen, hogy ezt a témát inkább hagyjuk. Nem akarok a tavalyi évre gondolni. Eleve nehéz volt az iskola, mivel mugli származásom miatt, a lehető legjobban megaláztak. Aztán jött a csata. Mindhármunk szerzett valamilyen harci sérülést, de én különösen. Eltalálta a fejemet egy átok, amitől holtan estem össze. Legalábbis, annak látszottam az életjeleim alapján. Ahogy utólag elmondták, nem lélegeztem, a szívem nem vert. Aztán felébredtem, és kutya bajom se volt. Viszont eléggé ráijesztettem két barátnőmre. Nem tudjuk milyen átok volt, de mindenesetre egy szép heg maradt a fejemen utána. Mázli, hogy a hajam eltakarja.
- A lényeg, hogy mi nagyon várjuk. - töri meg a ránk települt csendet Kathrine. Én némán bólintok, és elkezdem cirógatni Plutó szőrét, aki erre visszaugrik az ölembe.

To Jo & Emmeline
avagy Morgan a pácban intermezzo


Hiába kényszerű száműzetésben vagyok, annyira rosszul nem telik az idő, ami azt illeti. Szerencsére az alsóbb éves lányok rendesek és nem teszik nagyon szóvá az egész esetet. A macska, meg az allergia pedig kellemesen tereli is a témát, úgy érzem. Nos igen, ez azért gond tud lenni, mert a Roxfortban nem egy négylábú szőrgombóc császkál, ami azt illeti. Addig nincs mondjuk baj, amíg nem szívom be közvetlenül, vagy kerül a szemembe, mert akkor jönnek a gondok. Remélhetőleg ez a macska se fog rám mászni, a többit meg majd megoldja a nyitott ablak. - Értem. Ami azt illeti, szerintem nem lesz könnyű, de majd idővel kialakul valami ritmus, ami jól fog működni. - mondom megjegyzéseikre. - Bár én nem úgy gondolom, hogy az iskoláért harcoltunk,  hanem elsősorban a saját életünkért és jövőnkért. Emellett volt választási lehetőség is ott maradni, vagy beállni az evakuálandók sorába. - teszem még hozzá, mert azért a keserédes megszólalást nem hagyhattam válasz nélkül. Mindenkinek a saját döntése volt ott maradni és a saját felelőssége is. Sejtésem beigazolódott. Jó, nem kell ahhoz zseninek, vagy Merlinnek lenni, hogy valaki tudja, hogy az előző év mély sebeket hagyott a diákokban, de szomorú látni, hogy alsóbb évesek körében is ennyire mélyeket. Érdekes lesz így a légkör a kastélyban, annyi szent. - Azért örülök, hogy a várakozás egyikőnkben sem halt meg. - teszem még hozzá, majd felállok, hogy kikémleljek a folyosóra. Tiszta a levegő. - Ha viszont most megbocsátotok, én távoznék, mert minden holmim egy másik kupéban van és majd az iskoláig nem ártana átöltözni sem az egyenruhába... - nos igen, mugli ruhában szálltunk fel ugyebár, és a farmerom meg kockás ingem nem éppen a legjobb öltözet az iskolai tanévnyitó vacsorához. Persze az iskolától még messze vagyunk, de jobb most visszatérni, amíg tiszta a levegő. Így hát kihúzom a kupé ajtaját. - Örültem lányok, remélem a suliban még összefutunk, vagy ha Roxmortsban, akkor vendégeim vagytok egy vajsörre. - eresztek meg feléjük egy könnyed mosolyt, majd búcsút intek és kilépek a kupéból a kocsi folyosójára, hogy nesztelenül és észrevétlenül próbáljak a helyemre visszajutni.

//Köszöntem a játékot, nektek további jó szórakozást //