zene: LA - Fools
dressE L L I O T'Te megmaradtál életem díszletei mögött valakinek,
elveszett kincsnek, csöndesen elmaradt utazásnak,
szemrehányó, édes kis elmúlásnak.'~~ ❈ ~~ +16
– Nagyon is hősszerelmes.
Hősszerelmes...
A szó mélyen bennem visszhangzik újra meg újra. Nat Forest, a hősszerelmes. Nem hihetetlen, végtére is az írók mindig szeszélyesek, rejtélyesek, telve érzelmekkel. Valóban kinézhető belőle hogy ez a típus, csak hát mindig azt gondoltam hogy egy gyönyörű nő lesz az, akibe hősszerelmesen beleesik. Akihez verseket ír, s aki múzsaként betölti elméjét. Érdekes, hogy mindezt Elliot testesíti meg számára, már ha hihetünk a másik szavának. És miért is ne tenném? Az emberek ezzel nem szoktak viccelni (gondolom). Én legalábbis nem tenném, és az ember többnyire magából indul ki.
– Nat olyan, aki minden nyálas dolgot kipróbál. Ha tudnád mennyi hülyeségbe rángatott már bele. Mióta ismerem mindennap fésülködöm. Már ez is nagyteljesítmény… de azelőtt jótékonysági rendezvényre sem jártam…
Kuncognom kell, és ugyan igyekszem visszatartani, de nehezen megy. Félig fulldokolva pillantok O’Marára. Ő meg a fésülködés? Na jó, ez aranyos... Lássuk be nagyon is az. Kicsit talán jobban hasonlít egy tinirománc elejére, de a jelek szerint ugyanannyira hősszerelmes mint Nathaniel.
Zsák meg a foltja... vagy üst meg a bájitala...
Ösztönösen kívánkozik ki a tényszerű megállapítás. Egyszerű, tényszerű, boldog megállapítás. Az ember sokszor választ, de sokszor nem feltétlen tudatosan irányít. És így van ez jól talán azt hiszem. Az utóbbi időben már én magam is nehezebben ítélem el bátyámat csak azért, mert Clem Banks-t szédítette. Pedig az elején olyan könnyen ment... de rá kellett döbbennem, hogy vannak helyzetek, mikor azért mégsem annyira egyszerű minden, mint ahogy kívülről látod.
Épp ezért nem értem, mikor Elliot lesüti a tekintetét. Mintha szégyenkezne... legalábbis ez az érzés fog el. És elfog egyúttal a félelemmel vegyes aggodalom. Miattam lett rossz kedve, én tehetek róla hogy ennyire nincs kedve bevallani és abszolút tapintatlan voltam. Basszus!
Nem szeretek megbántani embereket, csak ha nagyon muszáj. Ha már egyszerűen nincs más mód hogy feltűnjön neki, baromira útba van vagy épp idegesítő.
Elliotra egyik sem igaz. S talán pont ezért talál rá a kezem az övére és ezüstkék íriszeimet az övébe fúrom.
- Pedig ez jó dolog. Jajjj, ne haragudj! Nem akartam tolakodni...!
Szabadkozásomba szomorkás hangszín vegyül. Nem hittem hogy ennyire megsértődhet. Ráadásul ennyire könnyen. Pont ő.
– Nagyon szeretem.
A vallomás olyan nehezen jött, hogy teljesen egyértelmű volt a valóságtartalma. Ha valaki valóban kötődik egy emberhez, nehezen ismeri azt be. Nem feltétlen azért, mert fél vagy mert gyenge, hanem mert ösztönösen védelmezni.
Mosolyom melegen sugárzik Elliot felé, de ő ezt nem látja, mert nem pillant rám. Továbbra is megmarad a maga gondolatvilágában.
– Jobb lesz, ha megyek…
Ahogy kimondja és feláll nagy hirtelenséggel csak meglepve tudok pislogni. Ujjaim elernyednek, ahogy keze eltűnik az enyém alól.
- Máris? De hát...
Nem akarom erőltetni. Soha semmit nem csináltam így, ezután se fogom evidensen. Egyszerűen csak szomorúan elfogadom a tényt, hogy ennyi volt.
– Tudod, egy dolgot megtanultam. Sosem szabad engedni, hogy külső erők, legyen az akár a bátyád, befolyásolják az érzéseidet… különben sosem leszel boldog.
Tágra nyílt szemekkel pislogok fel a férfire. Mosolya ott játszik ajkain, de még így sem értem, mire akarok konkrétan kilyukadni. Félek, rosszat szólhattam hogy ily sietve adja fel a társaságomat s most is csak zavartan bámulom őt, mígnem le nem hajol hozzám. Mozdulatlanul tűröm hogy közelebb jöjjön és ajkai csókot leheljenek orcámra. Jóleső ez, de baráti. És jól is van ez így. A szívem örül, megremeg, de közel sem úgy mint korábban vagy mint márciusban. Átalakult azóta minden. Én magam a leginkább talán.
– Ha Ericet szereted, hát tegyél meg érte mindent.
Felsandítok rá, ahogy elhúzódik.
Megtenni mindent.... olyan könnyűnek hangzik.
Bólintok. Igaza van. Ó, de mennyire igaza van.
- Majd igyekszem... - halkan motyogom az orrom alatt, s figyelem ahogy elindul kifelé. Alakja lassanként kicsinyül, s mikor már az ajtón túl van, a kirakatból még felém pillant s int búcsúzóul. Viszonzom ezt, megemelem a kezem s hagyom, hogy útjára menjen.
Egy nehéz sóhajjal pillantok vissza az asztal túlfelén olvadozó fagylaltra. Nem kellene ennem, nem is kívánom. Azonban a savanyú hangulatom talán az édesség eloszlatja, így ujjaim ráfonódnak a tálkára, amin a kehely áll és magam felé húzom. A kanállal egy adagot a számba lapátolok és elbambulva bámulva az üvegen túli világot Elliot O’Mara bölcs tanácsán gondolkodom. Hogy ne hagyjam, hogy a bátyám vagy bárki befolyásoljon. Ne érdekeljen a család. A kötelesség. A vér. Csak szeressem Lestrange-t. De valóban ennyire egyszerű mindez?
S hiába érek a kehely aljára, még ott sem lelem meg a valódi választ a tengernyi kérdésemre.
Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!