A bál

[Csönyödálatosan vagy. Akarom mondani. Csodálatosan szép vagy, és gyönyörű.]

A sürgés forgás, és bálra való készülődés vette el a diákok nagy részének idejét, így Ronét is. Bár, ha ez rajta múlt volna, akkor biztos, hogy az utolsó pillanatban keresi elő a ruháját, nézi meg, hogy tiszta e, jó e. Meg van e a cipője. Minden rendben van e.
De korántsem rajta múlt. Az öreg McGalagony ismét táncórákat adott a fiataloknak, és Hermione is folyton zaklatta a ruha miatt. Igen, tényleg megígérte, hogy átalakítják, de Ron nem értette, miért kell ez két héttel a bál előtt megejteni. Aztán rájött. Bár Mionak tökéletesen mentek a különböző átváltoztató bűbájok, még így is majdnem három napjukba telt, míg a csodálatos dísztalár úgy festett, ahogy azt a „párocska” elképzelte. De, akkor végre tökéletes lett. Nem ez a habos-babos borzalom, ami még két éve volt. Elegáns, bár, nem a szokásos fekete dísztalár, de meg voltak elégedve vele. Ron főleg. Azután meg pláne, hogy a lány még a „csodálatos” penetráns szagot is eltüntette.
Kész áldás volt az a barna hajú teremtés. És még a srácnak sem kellett varrnia. Ez még jobb volt. Na, persze nem is gondolta ő komolyan. De... ki tudja. A lányoktól minden kitelik.

Aztán elérkezett végre a nap. Amit szinte mindenki nagy izgalommal várt. Még az is, aki koránt sem akarta ezt kimutatni. A srácok is nagy vehemenciával készültek már délután a toronyban. Zuhany, illatszerek, egyebek. Aztán jöhet a ruha. Végre egy normális dísztalár.
Neville és Harry is meglepődött, hogy milyen jó ruhája lett Ronnak. S egész délután faggatták, hogy hogyan is történhetett ez. Ő, persze nem állt kötélnek. Aztán persze elárulta, hogy ismét Mionak köszönet valamit, ami igen csak jól sikerült. Harryék szinte meg sem lepődtek a dolgon, hiszen tudták, hogy a lány milyen tehetséges.

Mikor elkészültek, akkor szépen lesétáltak a bejárati csarnokba, hogy ott bevárják a lányokat. Harry Ginnyvel ment, Nevill Lunával, a többieket nem nagyon figyelte. Leértek, s ott beszédbe elegyedtek a többiekkel, mikor szépen lassan, mint a decemberi hópelyhek szállingózni kezdtek a lányok is. Hannah Abbott, Lavender Brown, aki sértődött pillantást vetett Ron felé, és majd fel lökte, mikor elhaladt mellette. A Patil ikrek. Ginny, aki nagyon jól mutatott a halvány tojásszín ruhájába. Luna, aki érdekes, égkék ruhát viselt, furcsa kiegészítőkkel... S ahogy hallotta, csak szobatársai nagy rábeszélésére hagyta fent a fantomfigyelő szemüvegét. S végül, de nem utolsó sorban megérkezett Mione.
Gyönyörű volt. Ron le sem tudta venni róla a szemét. A frizurája tökéletes, a ruha nem kevésbé. Annyira illett a lányra, s pont olyan volt tőle mint egy angyal.
Ront teljesen elvarázsolta a látvány, így, ha Harry nem böki meg, akkor elfelejt még levegőt is venni, nem hogy megindulni Mione elé. De, mire vannak a jó barátok. Harry tette, amit kellett. Ron magához tért, és elindult a lány felé. Természetesen egy megbotlás nem hiányozhatott a repertoárból, de egészben odaért, majd meg állt az Angyallal szemben.

-  Csönyödálatosan vagy. Akarom mondani. Csodálatosan szép vagy, és gyönyörű. - hebegte a srác, majd előbb tévedésből a bal kezét nyújtotta a lány felé, hirtelen eszmélt, és javított hibáján.

Majd, ha Hermione belé karol, akkor elindulnak a Nagyterem felé, s megpróbálják megkeresni az asztalt, aminél Ők, Harryék és Neville-ék ülnek. Aztán megkezdődik a bál, amit mindenki már oly rég óta, és oly nagyon várt

Fantasztikus, hogy mire képes a mágia! Otthon nem lehetett volna ilyen egyszerűen megoldani azon súlyos problémát, hogy hogyan faragjanak Ron pompás dísztalájából egy egyszerű, mégis szép ruhakölteményt. A Roxfortban szerencsére nincsenek lehetetlenek, ha ilyen dolgokról van szó. Hermione meg különösen jól ért mindenféle bűbájhoz, tehát egyáltalán nem okozott problémát levagdosni azokat a fodrokat és kicsit átszínezni a talárt. No, de nemcsak a fiúét módosította ám! A sajátját is természetesen, de azt elrejtette a kíváncsi szemek elől. Főleg a Roné elől, legyen meglepetés számára, ha már nem közölte a lánnyal, milyen színű ruhában legyen. Az előző bálon rózsaszín volt, ezúttal zöld lesz. Hát… kicsit problémás, mert a zöld ugyebár a Mardekár színe, de csak ez az a szín, ami remekül illik a lányhoz, természetesen ott van még a piros meg a sárga is, de azok túlságosan kihívó színűek és nem az ő stílusa az olyan. Ezért maradt a zöldnél.
A hosszú selyemből készült ruha lágyan követi a lány karcsú alakját, s majdhogynem a földet súrolja. Két vékony pánt tartja a vállán és egy kicsivel sötétebb selyemsál  takarja el hátát, melynek végei a pántok alá vannak fűzve s hosszan lógnak lefelé. Egy kisebb, szintén zöld, gyöngyökkel kirakott táskát fog kezében, s lassan halad lefelé a Griffendél tornyából. Parvatiék már elmentek, meg elég sokan már, Ron nyilván már várja őt így igyekszik sietni, viszont sosem szívlelte a magas sarkú cipőket, így a járás sem megy túl könnyen. De meg lehet szokni, ami azt illeti.
Pont úgy, mint a mesékben, amikor a királylány levonul a bál előtt az imádott hercegéhez, itt is pont úgy történik minden. Ron már várja, s mikor a lány megpillantja, egy kedves mosolyt villant a fiúra, jelezvén neki, hogy remekül fest az új talárban, de a férfiak nyilván nem értik ezeket a jelzéseket, tehát jobbnak látja szóban is kifejezni. Bár az lehet, hogy azt hiszi, hogy az apróbb botlás miatt mosolyog Hermione. Talán amiatt is.
-Üdv, Ron! Köszönöm szépen! Remekül áll rajtad is ez a talár! -mondja a fiú bókjára azonnal. -Harry! –köszönti másik barátját is egy mosoly kíséretében és belekarolva párja jobb karjába, megindulnak a Nagyterem felé.

[Mit kérsz inni?]

Mire Mione leért, és Ron sikeresen oda jutott hozzá... na körülbelül akkorra tért magához a fiú. Teljesen elvarázsolta a lány szépsége. A zöld ruha, amely tökéletesen illet hozzá, s az egyéb kiegészítők. Szóval tényleg csodásan nézett ki. Ron gyenge próbálkozást tett, hogy elsőre sikerüljön megdicsérni a ruhát, de persze, ez ismét kudarcot vallott. A lány mosolygott,  majd Ron talárja és megjelenése is kapott egy bókot.
~ Még jó, hogy  jó. Hiszen te csináltad.~
Nyújtotta a kezét a lány felé, majd mikor belé karolt megindultak a Nagyterem felé.

Bent csodálatos volt minden. Igazi báli hangulat uralkodott. A falakat színpompás növények díszítik és fa levelek, az elvarázsolt mennyezetről, rózsa valamint cseresznyevirág szirmok hullanak alá, és mindenféle gömbök táncolnak közöttük. Hat személyes asztalok váltották fel a hosszú asztalokat. Ron Harryék nyomában megindult az asztaluk felé.
Az abroszok fehérből rózsaszínbe mentek át. A székeket a szivárvány minden színe borította. Ron kihúzta az egyik széket, és megvárta, míg a lány odalép, hogy segítsen neki leülni. Igazából maga sem tudta miért tette, de rémlett valami, amit még a vén McGalagony említett, hogy így kéne csinálni.
Mikor ezzel meg volt leült ő is az asztalhoz. Ül... És nem nagyon tud mit kezdeni magával. Aztán egy hirtelen vezérelt ötlet. Felpattan.

- Mit kérsz inni? - szegezi a kérdést a lánynak. S ha megkapta a választ azonnal irányba is veszi a bár részleget.

Odasétál, majd kér egy palack vajsört, és azt is amit a lány szeretne. Ami nagy valószínűséggel szintén vajsör lesz. Magához veszi az italokat, majd lassan visszasétál az asztalhoz. Messziről figyeli a kis asztaltársaságot. Harry, Ginny, Neville, Luna, Mione. Beszélgetnek. Nevetgélnek.
Figyeli a lányt. Gyönyörű. Csodaszép. A ruha tökéletesen illik rá, a színe is megy Mio bőrszínéhez. Milyen érdekes. Soha nem gondolkozott el azon, hogy egy ruha illik e valakihez, vagy sem. Maximum azon, hogy nevetségesen fest e az illető, vagy esetleg nem feltűnő. De most. Ahogy a lányra nézett. Teljesen elvarázsolta. Furcsa érzések, és gondolatok keringtek benne. Ő győzött. Mio nem McLogannel jött, s nem is Krummal. Bár az a dolog, hogy a lány még tavaly előtt csókolózott Krummal... nem töltötte el nagy örömmel. De, de most itt van, és vele. És Vele.
Ezek között a gondolatok között ért vissza az asztalhoz, helyezte a lány elé az italát, majd foglalt ő is helyet.

- Parancsolj. - monda mosolyogva, s a lány elé tette az italt.

Láthatólag mindenki jól érezte magát az asztalnál. Közben a zenekar is játszani kezdett, s kellemes dallamok csendültek fel az elbűvölt teremben. Ron a lányra nézett, s remélte, hogy egyelőre nem akar táncolni. Neki még nem ment volna. Túl új volt a helyzet, túl báli... túl... túl... Szóval reménykedett, hogy még nem jön el a tánc pillanata.
Nem mintha nem vágyott volna, hogy a lánnyal táncolhasson. De itt magával a tánccal voltak problémák. Ron sosem volt a táncok királya, bár nem ment olyan rosszul neki a dolog... De most még is lámpa lázas volt, és tartott a dologtól... De majd feloldódik.
Harry mondatai rántották vissza a valóságba. Megint a Malfoy témát feszegette. A Neville páros, már nem tartózkodott az asztalnál, így nyugodtan beszélhetett.
Mio ismét lezárhatta a dolgot egy zabolázó pillantással, mert Harry elhallgatott... Ronnak sem volt most hangulata ehhez. Most a bál volt fontos és Mio. <3

Ez az egész szituáció annyira kellemetlen, hogy egyszerűen képtelen arra, hogy teljesen ellazuljon és átadja magát a bál hangulatának. Pedig igyekszik ignorálni azokat az érzéseket, amelyek olykor-olykor hatalmába kerítik, amelyek arra emlékeztetik őt, hogy mi is zajlott itt, ugyanebben a teremben pontosan kettő évvel ezelőtt.
Akkor Viktorral volt egész este, s mikor lehuppant a fiúkhoz ?akik mellesleg halálra unták magukat az este folyamán- unottan motyogtak neki valamit majd úgy döntött, hogy inkább otthagyja őket, mivel látszólag teljesen hidegen hagyta őket az egész bál. Pedig még táncoltak is, legalábbis Harryt látta táncolni, Ron nem érdekelte túlzottan, mert akkoriban épp mosolyszünetet tartottak, és nemcsak akkor, utána is. Rossz emlék, jobb is nem gondolni erre.
De valahogy beárnyékolja a mai estét ez az emlék, s talán Ronban már nem is él olyan élénken, Hermione számára igencsak rossz élmény volt az az időszak, s legszívesebben kiűzné a fejéből, de nem megy.
Irtó nagy szerencséje volt a fiúnak, hogy még nem hívta el Hermionét a bálba senki, mert feltehetően duzzogás lett volna abból is.
Amint belépnek a Nagyterembe, az előttük menő páros által választott asztalt vették célba, hogy elfoglalhassák a helyüket. Ahogy azt a Roxfort történetében olvasta, a mennyezet elvarázsolt, nos most sem hazudtolták meg magukat a rendezvény szervezői, mert ezúttal az sem a megszokott, időjáráshoz illeszkedő képet mutatta, hanem vidám, bárányfelhőkkel tarkított, itt-ott szálldosó és csicsergő madarakkal díszítve, ám a csivitelés nem hallatszott, mivel a hangos élőzene elnyomta annak kedves hangját. Az asztalokon virágok voltak vázákba állítva, bizonyára Bimba professzor válogatta őket össze, mert ugye egy ilyen alkalomkor nem lehet akármilyen virágot kitenni egy asztalra.
Ahogy az minden rendezvény alkalmával történik, most is Dumbledore professzor nyitotta meg a bált, és a nyitótáncot követően szabaddá vált a parkett, utat engedve a vállalkozó kedvű táncospároknak.
Nos? Hermione szeret táncolni, de Ront ismerve kizárt, hogy az este folyamán felkérje őt, így tehát utolsó reménye Harryben van, akibe talán szorult némi illemtudás vagy legalábbis elhivatottság ezt illetően.
Míg ezeken merengve pásztázta végig tekintetével a termet, ügyet sem vetett a körülötte üldögélőkre, majd hirtelen észbe kapott, mikor Ron intézett hozzá valamilyen kérdést.
-Tessék? ?kérdez vissza azonnal, s mikor Harry elismételte számára a párja által feltett kérdést, igencsak zavarba jött, mert hiszen ez a viselkedés nem rá vall, majd egy halovány rózsaszín pírrel arcán válaszolt. ?Igen Ron, köszönöm. Egy pohár narancslevet kérek.
Hirtelen azt sem tudta, mit mondjon, ez volt az első ital, ami eszébe jutott, de szívesebben kért volna mondjuk töklevet vagy vajsört, de ez is jó lesz.
Zavart mosollyal arcán néz a többiekre, majd Ront követi tekintetével, aki az italokhoz sietett, és mosolyogva nézi visszafelé a poharakkal egyensúlyozó fiút.
-Köszönöm Ron, nagyon kedves tőled. ?válaszolja, majd gyorsa bele is kortyol italába, mert igencsak kiszáradt a torka.
Harry megint Malfoyékról beszél, s ezt nem nézi túl jó szemmel a leányzó, mert hisz legalább ilyenkor foglalkozhatna mással, nem pedig  ilyen dolgokkal.
Most legszívesebben Ronnak szegezné a kérdést, hogy: Táncolunk? De ez sajnos nem az ő dolga. Így hát Ginnyhez fordul, és vet rá egy cinkos pillantást, hogy vajon Harry felkéri-e táncolni vagy nem. Ha felkéri, remélhetőleg Ron is észbe kap, és kér egy táncot párjától.

[Táncolunk?]

Tánc?!

___________________

zene

   Ez annyira gááááz!
   Itt ülök Hermione mellett, és csak nézem a fényben megcsillanó fülbevalóit, barna haját, mely gyönyörűen van elrendezve, finom ajkait, melyeken az enyhe festék csak szépít. A lány valóban kitett magáért, én pedig a régi dísztaláromban feszítek, ami igazándiból még mindig nem tetszik, így amennyit csak tudok, kezemmel takarok belőle. Hiába az a rengeteg bűbáj, meg minden, én még most is kényelmetlenül érzem magam benne. Sosem gondoltam volna, hogy ilyet mondok, vagyis gondolok, de az első fizetésemből tuti dísztalárt fogok venni. Már csak a poén kedvéért, hiszen mikor fogom én azt használni? Soha. Ha nem a Roxfortban lennénk, egy ilyen bálat meg sem közelítenék. Igen, ebben nagy szerepet játszik az is, hogy nem vagyok hozzászokva az effajta fényűzéshez, meg az is, hogy nem tudok feloldódni a táncparketten, így leginkább a tánccal gyűlnek meg a gondjaim.
   Csak nézem gyönyörű partnerem, akit ezúttal én szereztem meg elsőként, de egyetlen szót sem intézek hozzá. Nem, ahhoz túlságosan elbambultam. Egy ilyen látványtól bármelyik életképes pasi elbambulna, úgyhogy nem kell megvetni érte! Igenis léteznek pillanatok az ember életében, mikor rá kell ébrednie, hogy a legjobb barátai igenis szépek. Legalábbis Hermione. Harrynél ez a pillanat még várat magára, azt hiszem. És talán a barátság kicsit kinőtte magát skatulyájából? Minden olyan… bonyolult.
   De még csak nem is ez a kellemetlen, hanem az, hogy nincs elég merszem felkérni a lányt, legalábbis egyedül nem. Nem, nem arra gondolok, hogy segítség kell, de ha Harry is ott van a többiek tekintetének kereszttüzében, és egyszerre aratjuk le bénaságunk mézédes gyümölcseit, sokkal könnyebben oldódok fel, mert legalább nem arra koncentrálok, hogy milyen béna vagyok, hanem arra, hogy Harry milyen béna, és ez némiképp felderít, segít, hogy természetesebbnek érezzem a helyzetet. Barátom is biztos ezt fogja csinálni, úgyhogy még bűntudatom sincs.
   Arra viszont még mindig nem szántam el magam, hogy cselekedjek. Másféle tettekre viszont eljött az alkalmas idő, úgyhogy vesszen az a vajsör.
   Pár korty után az asztalon koppan az üveg kerek alja, s én ismét páromra pillantok. Egy halk sóhaj elhagyja ajkaim, s míg a lányok nem figyelnek, a kerek asztal felett, a velem szemben ülő Harryre nézek, és fejemmel Ginny felé intek, tekintetem egyértelmű. „Jó lenne, ha nem okoznál csalódást a húgomnak, és szépen felkérnéd táncolni!” Erre ő egy haragos pillantást küld felém, hát persze, hogy átlátja a helyzetet, de nem érdekel. Mikor halkan Ginnyhez szól, diadalmas mosoly foglal helyet arcomon. Megvárom, míg húgom bólint, s csak aztán fordulok ismét Hermione felé.
- Táncolunk? – a lehető legegyszerűbb megfogalmazása a dolgoknak, de minek is kéne itt túlspilázni? Hiszen csak táncról van szó. Tánc… tudod Ron… hiszen még anno az öreg McGalagonnyal is ment. Te jó ég! Arra jobb nem gondolni! Nyugi Ron, nyugi. Méééély levegő. Menni fog, jó leszel! Most nem McGalagonnyal kell megbirkóznod, Hermione kisebb falat. Öhm… biztos?
   Próbálok összehozni egy megnyerő mosolyt, hogy mekkora sikerrel, fogalmam sincs, de remélem, elérem vele a megfelelő hatást. 

[erre!]

Tánc!
 *  *  *  *  *
 *  *  *  *  *
erre!

A narancslevemet elveszem az asztalról, és a semmiből egy szívószál kerül belé. Egyszerű bűbáj, amelyhez nem sok szakértelem kell, mégis élvezhetőbbé tehető vele bármely ital elfogyasztása. A HobbyBűbájok című könyvben olvastam még évekkel ezelőtt, de eleinte még nem igazán sikerült a művelet. Bezzeg most!
Tehát a szívószállal meg szürcsölöm – természetesen hangtalanul – a Rontól kapott dzsúzt. Látom, hogy nagyon a kedvemre akar tenni, ezt az oldalát nem ismerem még annyira.
Nem igazán szólok semmit. A poharat visszateszem az asztalra, és nézem, ahogyan a szívószálam felmegy az ital tetejére. Ezt követően szétnézek a teremben. Megcsodálom (újra) a díszletet, a táncosokat, néhány futó mosolyt váltok az éppen mellettünk elhaladó ismerősökkel.
Igazán történhetne már valami, de nem történik semmi!
Feltűnően unatkozom, azt hiszem.
Harry és Ron különös pillantásokat váltanak egymással, talán ez egyféle kommunikáció közöttük, nem tudom, nem igazán láttam, hogy bármi ilyesmit csináltak volna korábban, de lehet, hogy csak azért, mert máskor nem unatkozom. Nem úgy, mint most.
Szemlátomást Ginny számára sem túl élvezetes az este, de utolsó reménységem a velem szemközt ülő Harry – remélem, hogy felkéri Ginnyt, már ha olyan szemeket mereszt rá, amilyeneket. Meg vagyok bizonyosodva arról, hogy ők hamarosan táncolni fognak, Harry van olyan jólnevelt, és tudja, hogy egy bálban táncolni illik. Ellenben itt ül mellettem Ronald…
Nem is lepődöm hát meg, mikor a szemközti páros Ginny bólintását követően kézenfogva föláll, és elindulnak a táncparkett felé. Ginny szerencsés. Régóta tudom – pontosabban látom -, hogy mi van közöttük. Cinkos pillantások, mosolygások. Nem gondoltam, hogy valóban beigazolódik a gyanúm. Kíváncsi vagyok, hogy Harry mikor fog továbblépni a következő lépcsőfokra. Egy biztos, Ginnyt majd jól kifaggatom, ha eljön majd az ideje.
Gondolataimból Ronald hangja húz vissza. Egy kérdés, amelyről nem gondolta volna, hogy ilyen hamar elér hozzám. Táncolunk? Táncolunk!
- Hát persze! – mondom (vagy inkább kiáltom) rendkívül lelkesen, melynek valószínűleg az lesz az eredménye, hogy Ronaldot halálra rémítem ezzel a lelkesedéssel. 
Arról nem is beszélve, hogy a hőn imádott narancslevem a kitörő boldogság következtében a földön és a ruhámon landolt. A pohár ripityára tört a márvány köveken. A zöld ruhán a narancssárga ital különös barnás foltot ejtett, amely igencsak különös látványt nyújt. Inkább bizarr.
- Jaj, de ügyetlen vagyok. – mondom csüggedten, és Ronaldra pillantok. Ezúttal nincs nálam a pálcám, ami tudom, hogy végzetes hiba, hiszen bármi történhetne, és pálca nélkül védtelen vagyok. A lépcsőn lejövet jutott eszembe, hogy a táskámba valahogyan bele lehetett volna tenni egy primitív tágítóbűbájjal, de akkor már késő volt. Túlságosan is aggódtam a bál miatt, így az alapos előkészülés ezúttal nem úgy sikerült, ahogyan terveztem.
Ronra nézek, mintha tőle várnám a megváltást. Remélem, hogy az ő pálcája a talárja zsebében van. Talán jobban tenném, ha kézzel összeszedném a szilánkokat. Még valaki belelép!
Szent manófül, nem ismerek magamra!

Öhm...?

___________________

zene

   A lány kirobban lelkesedését fogadván, érdeklődve felvonom szemöldököm. Érdekesen kezdődik ez az este, az már biztos. Nem gondoltam volna, hogy ennyire örülni fog egy egyszerű kérdésnek. Hiszen ez csak egy szó volt! Ennyire vágyott volna a tánctérre? Talán már réges rég csak erre várt, de nem merte mondani. Merlin, milyen bolond vagyok, minek kellett ennyit húzni a dolgot!? Lehet, hogy sokkal jobban értékelte volna, ha már az elején felkérem.
   De mégis miért akarok ennyire a kedvében járni, hiszen sosem csináltam ezt, Hermione sok rosszat kapott már tőlem, és általában jól esik, hogy piszkálhatom, de ezek mögött igenis érzelmek rejlenek, melyeket nem hogy neki, de magamnak sem vallottam még be igazán. Lavander óta viszont csöppet máshogy látom a kapcsolatokat. A kapcsolatunkat.
   Vajon csak én tértem le a barátság nyílegyenes útjáról, vagy ő is más merre jár? Minek agyalok ezen ennyit? Mintha számítana! Sosem gondolkoztam ennyit az érzelmeimen, egyik lánynál sem. Na, ja, mintha olyan sokan lettek volna, de akkor is. Hermione más!
- Öhm… oké. – nyögöm bénán, majd tolnám is fel magam a székről, ami elég nehezen megy, tekintve, hogy lábaim remegnek, s ösztöneim a tánctól rettegvén azt sugallják: „Futás, Ron!” Ám nem nyílik alkalmam a mozdulatsor végrehajtására, ugyanis Hermione felborítja a narancslevet, s az elárasztja a fél asztalt, meg a lány fél ruháját. Hopsz.
   Elmosolyodok, és egy amolyan „Semmi baj bébi, hiszen itt vagyok.” tekintettel próbálom nyugtatni partnerem. Egy utolsó pillantást vetek Harryék felé, kik már nagyban ropják, majd íriszeim megtalálják Hermionét. Nyilvánvalóan most egy pálcára van szükség, hogy megmentsük az estét, de egy kósza gondolat gyorsan befészkeli magát…
   Ha most azt mondanám neki, hogy nincs itt a pálcám, hazudnék, de minden bizonnyal azt érném el, hogy felmenjünk a klubhelyiségbe pálcáért, vagyis kettesben maradhatnánk. Vajon megérne ennyit? Megérné hazudni, és Hermionét kitenni a rivális lány pillantások megalázó tekintetének? Hiszen tudom, hogy megy ez a csajoknál, ők az ilyen esteken kész versenyeket tartanak, persze kimondatlanul, hol a legszebb csaj viszi a trófeát, míg minket, pasikat nem igazán izgat, milyen a másik ruhája. Mondjuk, az enyémről azért tudnának mondani pár becsmérlő szót, ebben biztos vagyok.
   Halk sóhajt hallatok, s elvetem a gondolatot. Maradok a tiszta, és legkönnyebben járható úton. Egyébként is tök ciki lett volna így végigmenni a folyosókon, meg Hermionénak hazudni nem gyerekjáték. Meg sem tudtam volna szólalni. Mégis mit mondhattam volna neki? Nem, tuti nem lett volna jó.
- Itt van a pálcám. – segítem ki, s előhúzom dísztalárom belső zsebéből a fűzfavesszőt. A ruháján éktelenkedő foltra szegezem, egy félős pillantással szemébe nézek, mintha valami megerősítést várnék, de igazából nem várom meg. Köhintek egyet, és halkan elsuttogom a bűbájt. – Tergeo! – majd figyelem, ahogyan a narancslé felszívódik a zöld anyagról, s az újra tiszta állapotban pompázik. Az asztal alá nézek, és lehajolok, hogy összeszedjem az eltört pohár legnagyobb darabjait. Nem igazán veszem észre a kettőnk között rohamosan megcsökkent távolságot, sem pedig azt, hogy mennyire egyszerűbb lenne egy Reparo!-val elintézni ezt a csekély balesetet.
   Mikor már a legtöbb, éles üvegdarab a kezemben van, felbújok az asztal alól, s Hermionéval találom magam szembe. Nem sokat fogok fel a helyzetből, csak, hogy nagyon közel van hozzám, talán három centire, hiszen orrunk is majdnem összeér. Mintha minden felerősödött volna. Az illata, a szépsége, a… Sosem voltunk ennyire közel egymáshoz.
   Íriszeim lassan megtalálják az övéit, hogy farkasszemet nézzenek, de ekkor tudatosul bennem, mi is van, arcom égővörösre gyúl, s a lehető leggyorsabban tolom el magam. Nagyon zavarban vagyok, még az összeszedett üvegdarabokat is kiejtem markomból.
- Ööö… Re-Reparo! – motyogom, makacsul másfelé nézve, így nem láthatom, az üveg valóban összeforr-e, ahogyan azt sem, Hermione hogyan reagálja le a dolgot. Hiszen ez most valami szokatlan volt, valami olyan, amin két barát csak nevet egy jót, majd szótlanul elmennek az incidens mellett, de most egyikünk sem nevet…

[erre!]

Tánc!
 *  *  *  *  *
 *  *  *  *  *
erre!

A csudába, hogy pont most nincs nálam a pálcám! Nem gondoltam, hogy ennyire melléfogok. Nem akartam beletuszkolni a ruhámba a pálcát, nem úgy készültem, hogy nekem itt varázsolnom kell! Nem volt igazán hermionés döntés, ezerszer meg is bántam már ezt a tettet egy percen belül. Nagy sóhajokkal megspékelve, természetesen.
Rontól várom a megváltást. Örömömre szolgált, hogy szívesen vitt volna táncba, de hát ez most nem úgy sült el, ahogyan azt szerettük volna. A fiúnál szerencsére itt van a pálca, és ennek most kimondottan örülök, mert azt jelenti, hogy ha leszedi rólam ezt a rémséget, onnantól kezdve nem kell szégyenkeznem a többi lány előtt a foltos ruhámmal. Na nem mintha érdekelnének, csak… csak én is lányból vagyok, és… és nem volt olcsó a ruha!
Ron – akár egy életmentő herceg – a segítségemre siet, és egy szívóbűbájjal azonnal eltünteti a foltot a ruháról. Valamelyes jobb a kedélyem tőle, hiszen a bámuló kolleginákat immáron elfelejthetem, és nem kell aggódnom miattuk. Tekintetemmel követem, hogy mit csinál, ugyanis jobb szeretek megbizonyosodni ilyenkor arról, hogy milyen lett az eredmény. Éppen bekukkantanék az asztal alá, amikor Ron feje előbukkan onnan, kezében a szilánkokra törött pohárral.
- Vigyázz, még megvágod magad! – mondom neki óvatosságra intve, majd kissé megszeppenve eltávolodom tőle, és inkább hirtelen a táncparketten suhanó Harry-Ginny párost figyelem. Ron most hirtelen olyan… közel volt hozzám. Túl közel, és furcsa érzés kerített hatalmába, ahogyan a rám nézett. Persze ismerem Ronaldot, most mégis, olyan más ez az egész valami miatt.
Most már nem figyelem, hogy mit csinál, csak azt hallom, hogy a reparo varázsigével akarja összeforrasztani a széttört poharamat. Az előző pillanatban egy szívdobbanás erejéig találkozott a tekintetünk. Oly közel voltunk egymáshoz, mint még eddig soha. Vagy, lehet, hogy előfordult már, de az teljesen más helyzet volt.
- Ronald, köszönöm szépen a segítségedet! – mondom zavarodottságomban, és bár még nem biztos, hogy képes vagyok rá, mégis igyekszem a rabul ejtő tekintetébe nézni.
Végignézek a ruhámon, és boldogan látom, hogy a folt nyomtalanul eltűnt, jobb, mint bármelyik mugli mosószer a világon. A mágia mégiscsak mágia.
- Öhm, azt hiszem, hogy jobb szeretnék levegőzni egy kicsit… ha… ha nem bánod. – felállok a székről, ügyelve, hogy ne borítsam fel az asztalt, és egy cinkos pillantás váltok Ginnyvel, mellyel jelzem, hogy megyek. Jó lesz egy kicsit kiszellőztetni a fejemet, ez így sok volt egy kicsit. Nem tudom mi, de sok volt. A pillantások, a kósza, véletlen érintések, az illatok, a közelség. Inkább megyek. Vagy megyünk, ezt még nem tudom.

______________________________

zene

- Jo-Jó. – dadogom, totál szerencsétlenül, s mintha két mágnes azonos töltésű végét közelítenék egymás felé, egyszerre távolodunk el egymástól. Mély levegőt veszek, s szívem lassabb vergődésre parancsolom. Nem kell ez most nekem, anya így is elég sokat aggódik a vérnyomásom miatt. Ujjaim összezáródnak a törött pohár körül, azt gondolván, a Reparo kisegítette gondjából a szárnyaszegett üveget, de sajnos újból találkoznom kell bénaságom ékes bizonyítékával. Az üveg erősen nyomódik húsomba, de Merlinnek köszönhetően nem voltam oly erőszakos, hogy megvágjam magam.
- Reparo! – tolom pálcám a tolakodó üvegdarab felé, és végignézem, ahogy a pohár összeforr, időközben talán a vörösség is felszivárgott képemről.
- Szívesen. – nézek szemébe, és tekintetünk ismét találkozik, igaz, immár kicsit távolabbról, a kínos érzés azonban visszatér. Nem sokáig bírom, a barna szempár a táncolókra fordul, de csak épp annyira, hogy szemem szögéből ráláthassak Hermionéra. Kár lenne egy ilyen látványt egész este mellőzni, vagy akár csak egy pillanatra is szem elől téveszteni.
   Nem tudom, mi van velem, igazándiból érzelmeim úgy kuszálnak össze mindent, mint még soha, és ezt elég nehéz belátni. Vonzódásom Hermione iránt már nem új keletű, ám az érzéssel megbarátkoznom még most sem sikerült. Egész életemben csak barátomként tekintettem rá, sőt, elsőben még utáltam is, most meg… áh, hagyjuk. Jobb nem is gondolnom rá. Amiről nem veszek tudomást, az nem létezik, nem ronthatok el ezzel mindent!
- Rosszul érzed magad? – pattanok fel helyemről, és vetek rá pár aggódó pillantást. – Kikísérjelek? – igen, az lesz a legjobb, ha vele megyek. Ha jobban megnézem, láthatom is, hogy egészen elfehéredett. Te jó ég, hogy nem vettem észre?!
- Ugye nem fogsz hányni? Mert ha hánynod kell, szólj. – próbálok neki segíteni, kissé közelebb hajolva, halkabbra véve, hiszen azért az mégsem kell, hogy mindenki hallja, miről beszélünk.
   Tekintetem Harryék felé téved, ám barátom nem vesz észre, elég elmélyülten ropja húgommal, így úgy tűnik lemondhatok segítségéről. Úristen! Ha Hermione rosszul lesz odakint, én is kidobom a taccsot. Sosem bírtam, ha valaki a közelemben rókázik. Fúj.
- Mehetünk? – kérdezem, és nyújtom felé segítségképp karom. Ha tényleg rosszul van, jobb minél előbb túllenni rajta, nem szabad az ilyet tartogatni, mert a végén még rosszul sül el a dolog.

[Nem, jól vagyok. Csak nagyon nincs idebenn levegő, ezért gondoltam, hogy kimennék a friss levegőre. Kikísérni?]

Ronald
* * * * *
* * * * *

Mentem, ami menthető, vagyis magamat. A ruhám nem olyan, mint új korában, de majd a bál után megpróbálom kiszedni belőle a kevésbé látható foltokat. Habár Ronald igazán kitett magáért, egy szót nem szólhatok.
Egy táncot már biztosan nem tudnék elviselni, nem Miatta, hanem azért, mert valamiért annyira feszengek, hogy nem tudnám felhőtlenül élvezni a mulatságot. Ginny meg Harry majd jól elszórakoznak, Ron meg…
… hogy kijönni velem? Ha nemet mondok, akkor azzal azt jelezném felé, hogy nem akarok vele lenni. Nincs valami köztes megoldás? Esetleg igennem?
- Nem, jól vagyok. Csak nagyon nincs idebenn levegő, ezért gondoltam, hogy kimennék a friss levegőre. Kikísérni? – egy szempillantásig még végiggondolom a kérdést újra, a nemigen vagy az igennem nem bizonyul jó válasznak, ezért ez marad – Persze! Csak, ha van kedved. – folytatom zavart mosollyal kiegészítve az elmondottakat. Majd valahogyan megpróbálok erőt venni magamon, és uralkodni az érzéseimen. Voltaképp nem is értem, miféle érzésekre gondolok, hiszen Ronnal mi csak barátok vagyunk, semmi más. Érthetetlen, hogy miért feszengek mostanában, ha ő is jelen van. Harrynél soha nem érzek ilyesmit. Bárcsak ne lenne minden ennyire bonyolult!
- Nem, nyugodj meg, nem fogok hányni. Jól vagyok. Mint mondtam, csak friss levegőre van szükségem, ennyi az egész. Megfognád hajam, vagy miben szeretnél segíteni? – kérdésem kissé gúnyos, ugyanis elképzelem magamat az említett szituációban és közben Ron segédkezik, nos az egész helyzet abszurd! Szóval úgy festek, mint aki hányni fog? Nem akarom!!
Lopva Ginnyre pillantok, aggódó pillantásom az övéit keresi és egy kacsintás a válasz. Ez vajon mit jelent? Úgy tűnik, hogy ebben a helyzetben csak magamra számíthatok.
- Menjünk. – válaszolom noszogató kérdésére, és ruhámat megfogva, nehogy véletlenül rátapossak, felemelkedem a székről, és a retikülömet magamhoz véve elindulok Ronnal. A karolás vagy kézfogás az azt hiszem, más sok lenne, így csak szépen menjünk egymás mellett, mint két barát. Mivel úgyis csak barátok vagyunk, semmi több.
A teremben pincérek szolgálják fel az italt, így az egyik tálcáról el is emelek valami alkoholos koktélnak tűnő italt – remélve, hogy az alkohol oldottabbá teszi a légkört. De mégis mit gondolok, hiszen egy iskolában tilos alkoholt tartani (inni meg főleg!), és én egyébként sem szoktam soha ilyesmit fogyasztani, de ez most rendkívül végszükség. Orromhoz emelem az átlátszó pohárba töltött színes nedűt, és illatából ítélve ez nem sok alkoholt tartalmaz, milyen kis naiv vagyok. De placebonak megteszi. Lehet, hogy ha kiérünk, akkor már kicsit jobb lesz ez az egész. Amitől most annyira rettegek.
Ajkamhoz emelem a pohárból ágaskodó szívószálat, és így, járás közben megkóstolom, hogy miféle koktél lehet ez.
- Csak még mindig szomjas vagyok – szabadkozom Ron előtt, azonban csak szeretném más vizekre terelni a figyelmemet.
Amint kinyílik a tölgyfaajtó, arcsomba csap a hűvös szellő, amely a termen kívül fogad. Mennyei. Nagyot szippantok a friss levegőből, és máris jobban vagyok. Ezt valószínűleg Ron is észreveszi. Azért, hogy aggodalma tovaszálljon, egy biztató mosolyt küldök felé, és újra belekortyolok a furcsa itókába.

______________________________

   Látom rajta, hogy kissé vonakodik, s ezt szívesebben tudom be a kialakult helyzetnek, a szerencsétlenségek sorozatának és a feszültségnek, semmint magamnak. A lényemnek. Arról viszont nem tehetek, hogy akárhányszor azt látom rajta, hogy semmi kedve a társaságomhoz, úgy érzem, kevesebb levegő lesz és belülről szívem levét facsarják. Mégis mi ez?
   Ugyanezt éreztem akkor is, mikor folyton Krummal mászkált. Akkor is rossz volt már ránézni is, sőt, a gondolat is bántott. Még szerencse, hogy most nem látok rajta ilyeneket. Na, meg, hogy Krum jó messzire van innen.
   Lehet, hogy túl sokat agyalok ezen, nem? Fiatal vagyok. Gondtalannak kéne lennem, még ha a veszélymágnes Harry Potter is a legjobb barátom, és hat testvérrel kell osztoznom szinte mindenen! Én pedig ehelyett belülről emésztem magam, ráadásul olyan baromságokkal, amikről magam sem tudom, hogy honnan szedem őket! Merlin szakállára! Nehogy már ezeken gondolkodjak! Mi lesz velem?! Lassan olyan vagyok, mint Hermione! Mindenen órákat gondolkozok, ahelyett, hogy magamhoz híven reflexből cselekednék.
   Biztató mosolyt villantok felé, hogy lássa, van kedvem. Vagy valami hasonló. Kedvem az nem sok, mert valószínűleg hűvös van kint, de arra sem lennék képes, hogy egyedül hagyjam a lányt, főleg most, hogy rosszul érzi magát.
- Ööö… - kicsit zavarba jövök gúnyos kérdése hallatán, de összeszedem magam. – Azt mondjuk nem, de a kedvedért odavilágíthattam volna a pálcámmal, vagy csinálhattam volna egy képet. – kíváncsian nézek rá, érdekel a reakciója. Tudom, hogy nem idegesíthetem ilyen könnyen fel. De a gondolat kecsegtető. Imádom, amikor dühös!
   Kezeim zsebeimbe csusszannak, s a lány baloldalán lépkedve követem. Nem szólalok meg, többnyire cipőm orrát bámulom, ha pedig mégsem, akkor fel-felnézek, hogy jobban megnézhessek magamnak pár lányt. Romilda Vane például egészen kicsípte magát.
   Mio megjegyzésére, csak udvariasan elmosolyodok. Mégis mit mondjak, azt, hogy „Fenékig?”
- Nézd. – lépek közelebb hozzá, mikor már a hűvös, bár friss levegőn ácsorgunk. Vállunk egy ponton összeér, de észre sem veszem. – Az ott Lavender Brown és Dean Thomas? Ott a bokor mögött. Látod!? – huuu, de megütöm Dean-t ha Lavenderrel kavar, miközben a húgomat szédíti. Mindig is tudtam, hogy Ginny jobbat érdemelne, nem ezt a bájgúnár, agyilag zombi kocirajongót! Vagy az foci? Kinyújtom kezem, és fittyet hányva az illedelmességre, jól láthatóan mutatok az egyik közelebb eső bokorra, mely mögött csak a fekete üstök, egy pár vékony láb, igencsak rövid, levendulaszín estélyi látszik. Nem sok, de épp elég.  – Menjünk már közelebb. – felé fordulok, és cinkos vigyorral, noha nem sok reményt fűzve a dologhoz nézek Hermione félig-meddig megvilágított arcára. – Prefektusok vagyunk. Simán megtehetnénk.