+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Aki a jövőben akar olvasni, annak a múltban kell lapozgatnia
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Aki a jövőben akar olvasni, annak a múltban kell lapozgatnia  (Megtekintve 3097 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2012. 10. 29. - 16:36:41 »
+1


London, Daffodil d'Orbec Máguskönyvtár
1998. március

Raul Valenti

Lassan csúszik ki a penna ujjai közül. Behajtja a vaskos kötetet, újra elolvassa a címét; Megszámolt Mágusvér. Amolyan népszámlálás féle, mágus módra. Még annak idején az intézetben összegyűjtötték minden gyerek ismert adatait. Az mugli népszámlálás volt. Mágusfélével még sosem találkozott, de remélte egyszer majd fog. És akkor büszkén bediktálhatja, hogy ő X,Y, innen és innen. De egyelőre nem sok reményt fűzött hozzá, hogy valaha is kideríti kik voltak a szülei vagy milyen volt a családja. Az életében minden egyes adat holmi kitaláció, és ha elvesszük ezeket, ha a lapról letöröljük a Nathaniel Forestet, csupán kérdőjelek maradnak. Igen, mindenki önmagának építi az életét, de talán nem ilyen szinten az alapok alapjánál kezdve…
Kezébe temeti arcát és érzi, hogy legszívesebben sírva fakadna a tehetetlenségtől. De talán nem itt, a nyilvános Daffodil d'Orbec Máguskönyvtárban kéne nekiállni az amúgy elenyészve sem található egereket itatni. Még a végén a szigorú könyvtárosnő kitessékelné és többet vissza sem engedné, merthogy veszélyezteti a köz tulajdonát…
Pedig a könyvtáros valószínűleg a grandiózus terem másik végében van, ott, ahol mindenki más is, a népszerű könyvek tárhelyén, azokat böngészve. Ez a túlsó, eldugott kis részecske, csupa poros, szinte évszázadok óta ki nem nyitott könyveket tartalmaz. Na jó, ez talán azért túlzás… Nat lenéz a kiadás évszámára; 1975. Íme egy ellenpélda, ez csak évtizedek óta porosodik. Viszont olyan évszámot keresett, amikor ő már bizonyára élt, és még így is évekbe telne megkeresni az összes „N” betűs kisfiút. Arról már csak nem is beszélve, hogy mi van, ha nem is az ő neve a Nat?

Felnéz a lapból, hirtelen, mint aki hangokat hallott, pedig nem így van. Csak körülnézni akart, de szinte azonnal meg is torpan. Ott, ahol máskor a madár se jár, csak néhány valóban elveszett lélek. Ott ahol ez eddig mindig egyes egyedül üldögélt, egy másik fiatal arc jelent meg az asztal túloldalán. Nat kezével az asztalra csap meglepetésében és némileg még hátrébb is húzódik, mint aki valamiféle láthatatlan tárgy vagy egy átok elől akarna kitérni. Vagy, aki csak szimplán valami ijesztőt látott. Pedig a Naténél jóval kellemesebb külsővel megáldott srác, egy cseppet sem volt félelmetesnek nevezhető. Sőt, volt valami bizalmat keltő a tekintetében…
- Szóval mégiscsak segítesz? – kérdezi minden felvezetés nélkül Rault.
Néhány hete végre belátta, hogy egyedül semmire sem megy. Mindaddig makacskodott, de segítséget kérni még így is nehezére esett bárkitől is. Mary, amennyire erős és jó másban, pont annyira tehetetlen, ha a múltban való kutakodásról és rejtvények megfejtéséről van szó. Más barátja viszont sosem akadt.
Ez az előtte ülő sem. Csak szembe jött vele egyszer, éppen ebben a könyvtárban, és valahogy megbízhatónak és ügyesnek tűnt. Meg ismerősnek… Persze az igazságról fogalma sincs, nem sokat vesződött a további ismeretséggel. Csak pénzt ajánlott, cserébe a segítségért, cseppnyi fogalmat sem ápolgatva arról vajon ennek a fiatalnak szüksége van-e némi mellékesre… De Nat szándékai jók, még, akkor is, ha szociális fejlettsége alulról súrolja a hitványt.
De így, ha valaki vele tartana, esélye lenne olyan helyeket felkutatni, amiket egyedül sosem merne. Mert gyáva. Mert fél, hogy sérül. Igen, Nat mindennél jobban fél a lelki sebektől. Talán ez az, ami eddig megakadályozta abban, hogy sikert érjen el. Önmagát akadályozta a félelmével, hogy mi van, ha olyan információkra akad, amiket jobb lett volna mégsem bolygatni. Amiket inkább mégsem akarna tudni. De egy idegen más szemmel látja a világot. Hiszen ő nem Mary, aki mindennél jobban ismeri. Ő nem is ő, aki titkon mindentől fél… Valamiért érzi, hogy ez a srác reálisan fogja látni a dolgokat. És ez az érzés, új erővel tölti tele lelkét. – Akkor kezdjünk is neki!  
Naplózva


Raul Valenti
Eltávozott karakter
*****


az utcazenész.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 10. 30. - 09:01:29 »
+2

Nathaniel

      Sosem fordult még elő velem, hogy emberek csak úgy leszólítanak, hogy tőlem kérjenek segítséget. Hisz messziről sugárzik belőlem a tehetetlenség, vagy a segítségnyújtásra való képtelenség, és most volt egy férfi, illetve itt van, itt vagy te, és arra kértél, hogy segítsek neked felderíteni a múltad, ezzel a lehető legizgalmasabb kalandba csábítva.
      Egyrészt az átlagnak ezáltal fontosabbnak érezhetem magam, másrészt pedig lehetőségem van, hogy szerezzek egy normális barátot magamnak, aki talán meg is ért, és hasonlít is rám. Nem hiába vagyok antiszociális, ha egész életemben csúfoltak, és nevettek rajtam.
      Úgyhogy felfoghatjuk úgy is, hogy te segítesz nekem. Csak nézőpont kérdése, látod.
      Ujjaim végigfuttatom a könyvek derekán, miközben az ősi polcok közt lépkedek. Egy szigorú könyvtáros most biztosan rám szólna, hogy ne fogdossam meg mindet, csak amelyikre szükségem van, de egyetlen példánnyal sem találkozok. Szerencsére.
      A nyilvántartásokhoz érve megtorpanok, s szemeim összehúzva bogarászom az apró betűket. Üres kézzel nem fogok oda állítani, így leemelek egy nyilvántartást ’74-ből, stílusosan lefújom róla a port, mert az mindig olyan jól mutat, s én is tapasztaltabb könyvmolynak tűnhetek általa, holott egyáltalán nem az én világom ez a könyvtárosdi. Egyedül az itt meglelhető zenei gyűjteményeket szoktam felkeresni, semmi több. Drámákat már évek óta nem olvasok.
      A polcsor végén befordulok jobbra, s hosszú köpenyem alja is csapódik az áramlattal. Mára egy egyszerű ballonkabátot választottam, mely fekete színével épp oly jól mutat ily esős napokon, mint a muglik bőrnek álcázott kabátaik.
      Mikor meglátlak, íriszeim megcsillannak, s céltudatosan, félig-meddig magabiztosan indulok feléd, s odaérve csapom a könyvet az asztalra. Még mindig fura dolog felfognom, hogy valójában te vagy Nathaniel Forest, az író, az, akinek saját kiadója is van! Egyre csak arra tudok gondolni, hogy mi lett volna, ha pár évvel korábban ismerkedünk össze jobban. Akkor talán találtam volna valakit, aki megveszi a történeteim. Így viszont már késő. Tudom. Még ha lenne is remény, már nem akarom. Ahhoz túl nagyot csalódtam a színház világában, hogy én ismét próbálkozzak.
- Igen. – bólintok rád nézve, s ujjaimmal kicsit feltúrom bozontom. – De nem a pénz miatt. Nincs szükségem pénzre, egyszerűen csak segíteni akarok. – És a barátod akarok lenni, semmi több. Hidd el, mindkettőnknek haszna válik ebből a hirtelen jött szövetségből.
- Kezdjünk. – jobb kezem automatikusan nyúl, s kihúzok magamnak egy széket, hogy leülhessek veled szemben. A kezedben tartott papirosra tekintek. – Úgy látom, nálad már van egy nyilvántartás, így azt hiszem ez… – emelem fel a nálam lévőt. –… felesleges lesz. Mindegy. – megvonom vállaim, majd a régi könyvet arrébb tolom az asztalon. – Nézzük a tiédet, találtál valamit? – közelebb hajolok, s az asztalra könyökölve a lapokra tekintek.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2013. 01. 16. - 12:35:42 »
+3


Colnbrook erdeje
1998. március

Raul Valenti


Olyan hihetetlennek tűnik a gondolat, hogy bárki is túlélheti itt. Főleg, ha az illető egy alig hét éves, soványka fiú. Még most is életképtelennek tartják… vagy annak tűnik, pedig sem a Roxfortban, sem utána, nem éhezett sosem. Megcsinálta a maga szerencséjét. Huszonöt évesen szinte mindent elért, amit egy ember egész életére tervezhet.
Szerelem? Család? Nem. Nathaniel Forest fél az érzelmektől. A családról pedig úgy tartja, biztos alapra kell építkezni, mind érzelmileg, mind vagyonilag. Hogyan nevelhetne ő fel bárkit is, ha önmagáról sem tud semmit? Életének ez a legfontosabb fonala. És, amíg meg nem ismeri múltját, vagy el nem ismeri vereségét, addig semmi más nem fogja kitölteni Nat hétköznapjait. Na, jó, talán a mesék és a könyvek érdekében képes némi lazaságra vagy szabad percekre, esetleg órákra, de másért sosem… 
Barátság és bizalom. Életének újabb gyengepontjai. Most mégis egy majdhogynem idegennel, a nevét már legalább tudja, próbálnak keresztülvágni a sűrű bozótoson. Hogy mit keresnek?
Fogalmuk sincsen… De a könyvtárbéli hosszú órák, bár előkészületnek szánták a nagy kaland előtt, mégis unalmasabbnak és eredménytelenebbnek bizonyultak bárminél is. Szóval marad a terepmunka. Jó kis túlélés gyakorlat a vadonban. Napokra felszerelkeztek élelemből, vízből meg miegyébből. Bármi is kell egy túrázásra… egyikük sem valami jártas benne, de hát kalandra fel! Mondták ők és a biztonság kedvéért még egy mugli túrafelszereléseket kínáló üzletben is bevásároltak, vagyis, ha Naten múlik, mindent felvásárolnak… Persze aztán rá kellett döbbennie eme nem túl túra kész fiatalembernek, hogy végtére is ő egy varázsló, ha eltévednek, majd hoppanálnak. Egyszerű megoldás, de a nagy izgatottságban bizony megfeledkezhet az ilyen apróságokról az ember…

Colnbrook erdeje gyönyörű, ezt el kell ismerni. De igencsak zord és vad, szinte járhatatlan, ami különös, ahhoz képest, hogy mindez alig esik messze az Angol fővárostól. Máguserdő. Döbben rá főhősünk a nyilvánvalóra. Őt a szélén találták. Valószínűleg túrázni indultak a muglik, de időközben eszükbe jutott, hogy másfelé néznének. Szokványos mugli elterelő bűbáj. Bizonyára ekkor lyukadt ki Nat az erdő szélére. De honnan érkezhetett? Ez az egész hely, túl nagy volt ahhoz, hogy bármilyen célt ki lehessen jelölni rajta vagy benne.
De az élet, mint minden történet, ugyanúgy tartalmaz véletleneket…

Vagy mégsem?
Miközben Nat semmi másra sem tud gondolni, csakis szerencsétlen múltjára, mi nem túl szerencsés, ha az ember egy nagy ösvénytelen erdőben mászkál, bizony meg kell birkóznia a lehetőséggel, hogy esetlegesen gondolatai fonalában megbotlik… Az esés pedig következményekkel jár, még egy varázsló számára is. Bokaficam, tenyérhorzsolás, ruhaszakadás. És miközben megpróbál feltápászkodni eszébe jut, egy lehetőség szerint igencsak fontos dolog. Ezer éve nem hallott egy szót sem Raultól. És mikor feladva a lehetetlen kísérleteket, hogy talpra álljon; körülnézve tapasztalja, hogy nem csak nem hallja társát, de bizony látni se látja.
- Remek. Ironikus módon sikerült elvesznem ugyanabban az erdőben... másodszor is. Méghogy nincs humora a sorsnak...
Naplózva


Raul Valenti
Eltávozott karakter
*****


az utcazenész.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2013. 03. 21. - 22:58:49 »
+2

Nathaniel

      Nos, a baromi nagy helyzet márpedig az, kérem szépen, hogy ha a jó Isten arra teremtett volna engem, és a roppant férfias mérettel megáldott 40-es lábam, hogy az egyébként is járhatatlan erdőben kutassak rejtett titkok után, melyekről egyébként fogalmam sincs –logikus, hiszen ha lenne, akkor nem lennének rejtett titkok – akkor az erdő szélére pottyant, rögtön a szülőszoba után, s talán akkor jobban megy ez az egész. Persze téged tulajdonképpen ide pottyantottak, de te nem nőttél fel itt. Hmm, mintha csak a muglik vadembere, az a Tarzan ismerné ki magát az erdőben. Különös. Mintha ugyanazon az úton mennék visszafele is, de mégsem, hiszen ezek a fák már más fák, vagy talán ugyanazok, csak más szemszögből? Mennyit számít egy fa esetében a szemszög? Tudom is én. Balra fordulok a bozótosban, bokrokon gázolok át, nyilván erdőlakó családokat űzök szanaszét. Szegény állatok most mit élhetnek meg.
      Mondjuk a nyomorultul hatalmas lábamtól nem kéne annyira féltenem őket.
      Nem is tudom, hogy gondoltuk, mikor egyedül nekivágtunk ennek. Ide minimum idegenvezető kéne, nem pedig egy gitározó lénygondozó és egy könyvidomár. Persze zseniális ötletnek tűnt, a könyvtár csendes unalma után meg főleg, itt legalább van egy kis élet, és a levegő is tisztább, a pár száz év tudása még megkímélte ezt a helyet. Szerencsére, vagy nem, az majd még elválik. Ha egyszer kitalálok innen az életben. Borzalmas.
      Fogalmam sincs, merről indultunk. Van iránytűm, de teljesen felesleges. Mikor megvettük, valahogy elfelejtettük, hogy a pálcánk bármely iránytűnél pontosabb. De lényegtelen, itt van és kész, de rajtam nem sokat segít. Sosem tudtam eligazodni, egyáltalán merre van észak? Sőt, honnan indultunk?
- Hé, Nat, te… - szólnék hozzád, de csak ekkor tűnik fel a csend, az, hogy már egy ideje csak a saját neszeim, zörejeim hallom. Nem. Az nem lehet, hogy elvesztettük egymást, nem hiszem el, hogy ez pont velünk történik meg!
- Nat! – kiabálok, hiszen minden filmben, sőt, könyvben ezt teszik. Mármint a muglik. Az, hogy a varázslók mit tesznek ilyenkor nem tudom, de a kiabálás elég logikusnak hat.
      Visszafele kezdek sétálni, de egy idő után megtorpanok, az egyik bokorban neszezés hallatszik. Kiveszem, kezeim zsebeimből, s lehajolok.
- Nat? – ráncolom homlokom, majd mikor ráébredek a gondolat képtelenségére, megcsóválom fejem, s mosolyogva magamon hajtom félre a bokor kilógó ágát, mely eddig takarta a mögöttes tartalmas, most azonban már látom, mi szülte a neszt. Egy foltos, fehér alapon, pár apró, fekete kör alakú folttal rendelkező macska. Arcomon széles mosoly terül, benyúlok az állatért, ami hagyja magát megfogni. Biztosan itt él a közelben, emberek közt, ezért nem fél. – Gyere, megkeressük Natet, szegény biztosan fél már egyedül. – szólok hozzá, ami abszolút nem különös. Diegohoz is mindig beszélek, pedig ő egy menyét. Feleolyan értelmes sincs, mint egy macska.
   
      Sűrű bokrokon vágok át, s minimum tíz percet hagyok magam mögött, mire meglátom kilógó kobakod egy alacsonyan elhelyezkedő faág felett. Nem kiabálok, s nem is szólok, melléd sétálok, majd mintha mi sem történt volna, teljesen természetesen melléd állok.
- Nézd csak, Nathaniel, kit találtam. Ő itt Forest! – feléd nyújtom a halkan doromboló macskát, aki látszólag élvezi a kitüntetett figyelmet. – Rólad neveztem el, hiszen őt is ebben az erdőben találtuk meg. És szerintem ő sem ismeri a szüleit, de azt hiszem ez a macskák esetében nem számít különösnek. Ennek ellenére sok a közös vonásotok.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2013. 07. 09. - 10:07:35 »
+3


Raul Valenti
- Nem szeretem a macskákat.
Jelenti ki nemes egyszerűséggel még mindig a földön ülve. Feltekint társára és a kezében tartott minden bizonnyal bolhás és karmolós és önmagát felsőbbrendűnek tartó kis lényre. Nem véletlenül tartott kutyát. Na, az házi kedvencnek volt nevezhető. Míg egy macska konkrétan téged néz önmaga házi kedvencének. És kaparófának… - De, ez komoly? Én itt kitöröm a bokám, te meg hozol nekem egy szőrgombolyagot? Kösz. Ő nem tartozik a múltamhoz. Én azt keresem… nem pedig… ezt. – Mutat teátrális mozdulatokkal az állatra.
Aztán körbenéz.
Elkalandozott. Valójában már nem tudja, merre járhatnak. De varázslóként már az eltévedéstől se fél. Ha másra nem is figyelt Mary kioktató morgásából, hát arra mindenképp, hogyan jusson ki néhány lehetséges szorult helyzetből az erdő közepén.
Szeme megakad az egyik fa törzsén, melyen furcsa vágás fut végig. Nem természetes képződmény, ebben bizonyos volt. Ahogy abban is, hogy ismerős. Ami jelen esetben kettő dolgot jelenthet; vagy ma jártak már erre és körbe-körbe menvén eltévedtek. Vagy korábban látta már. És ez utóbbi tűnt valószínűnek, ahogy fejében hangok és képek egyvelege bontakozik ki.

A szöszke fiúcska sírva kapaszkodik egy női kézbe. Tán az élete múlik rajta, ha elveszíti. Fölnéz, de a női arc homályos. Szőke hajú asszony lehetett, de az erdő sötétjében ezt nehéz megmondani. Bár Nathaniel valamiért mindig is remélte, hogy édesanyja vonásait örökölte…
De a két kéz kicsúszik egymás szorításából. És a gyermek már csak egy utolsó pillanatot vethetett a könnyező fakókék szempárra, mielőtt eltűnt a semmiben.

A fakókék szempár alól a jelenben letörlik a könnyet. Ez volt Nathaniel Forest első emléke. Keserédes és gyönyörű. És életében először úgy érzi elért valamit. Emlékét szorosan elméjébe zárja. Majd Raulra néz.
- Erre! – Mutat el a fa melletti feketeségbe.
Egy sötét lyuk rejtezett ott. Szűkös, de éppen át lehet rajta férni. Egy gyermeknek semmiség. Felnőtteknek küzdelmesebb, de szerencsére sem ő sem Raul nem éppen izmos és nagydarab férfiemberek.
Az út egy tisztásra vezetett. Nem arra a szép kis erdei tisztásra, amit mindenki elképzel, mikor egy író leírja ezt a szót. Ez szürke volt, fakó és nagyon is apró. Ráadásul teljesen körbefogták a fák, így világosnak például egy cseppet sem volt nevezhető. 
Nat automatikusan maga elé emelte pálcáját, majd Raulra nézett.
- Te is érzed?
Furcsa hely volt, büdös és rémisztő. És mágikus.
Mindezek mellett pedig egy kopottas tábla jelezte, hogy a hely már ember vagy emberek által foglalt.

Nemkívánatos Alakok Távozzanak!

- N. A. T.
Naplózva


Raul Valenti
Eltávozott karakter
*****


az utcazenész.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2013. 09. 26. - 21:10:02 »
+1

Nathaniel

- Nem mondott semmit, Forest, nyugiiii. – simítok végén a macska fején, aki hozzám is dörgölőzik, végig hallatva doromboló muzsikáját, mely mosolyt csalt arcomra. – Még mindig jobb, mintha egy darab ággal állítottam vissza, nem? – nézek rád, szemöldökfelvonva, kissé mélyen sértve, a sok elvárás súlya alatt. Arról nem volt szó, hogy kész leletekkel kellett volna visszatérnem hozzád. Ha előre mondod, áskálódok én! – Ez pedig inkább szereti az Ő megszólítást. – javítalak ki dacosan, s ujjaim végigfutnak a selymes bundán. Nem szeretem az emberek ilyenfajta hozzáállását az állatokhoz, de ez nyilvánvalóan szakmai ártalomnak tudható be, inkább annyiban hagyom a dolgot, elvégre azért téged is kedvellek, sőt, bármily kevés ideje is ismerlek csak, jelenleg te vagy az egyetlen ember, akit valamilyen módon a barátomnak nevezhetek, ez pedig dicséretes, mindkettőnk feléről tekintve.
      Az ujjkalandozás közben a kisebbik Forest ujjamra harap, ami abszolút nem érint meglepően, Diego is mindig ezt csinálja, így arcomon marad a mosoly, így nézek a macskára, ami elengedve ujjam, mancsait kezdi nyalogatni, hatalmas átéléssel, teljesen kizárva a külvilágot. Ez az a fensőbbségérzet, és öntudat, ami miatt nagyon sokan utálják a macskákat, s ez az egyedi vonás az, amit különös módon imádok bennük.
      Egy pillanatra felnézek rád, és látom révedező tekinteted, ami fura érzéssel tölt el, kicsit meg is feledkezek a karomban tartott állatról.
- Nat, minden rendben? – vonlak lágy hangon kérdőre, már-már suttogva, mintha bármit is megzavarnék, ami eleve abszurd gondolat, hiszen azért hoztál magaddal, hogy itt loholjak melletted, s zavarjalak folyamatosan. Ez a munkám, kérlek.
      Éppen ezért kicsit meg is lepődök, mikor válaszként egyetlen szót illetve iránymutatást kapok, de természetesen követlek, itt már nem hagylak magadra. Még ha a sötét helyekre bemászás gondolata nem is tölt el a legszívhezszólóbb érzésekkel.
      A lyukon, testalkatunknál fogva minden nagyobb nehézséget mellőzve átférünk, Forest nyávogott párat, nem tetszést nyilvánítva, mikor kicsit kevesebb hely jutott neki, mint ami alapvetően kényelmes lenne, de pár simítással megbékült. A tisztásra érve azonban mozgatni kezdte karmait, s nyugtalanul forgatta fejét, amit abszolút nem csodáltam, tekintve, hogy mikor körbenéztem, az én karomon is végigfutott a hideg. Kérdésedre egyszerűen csak bólintok, az állatot egy kézzel fogom, jobbomban fényt gyújtok pálcámon, s körbekémlelek. Nem látok túl messzire, fogalmam sincs, mi lehet a fák körvonalán túl, vagy hogy egyáltalán milyen hely lehet ez. Követem pálcád fényét, így én is látom a táblát, ami alapjáraton is ijesztő lenne, azonban a három betű szóban való elhangzása után azt érzem, legszívesebben most azonnal eltűnnék innen, s nyilván a macska is valami hasonlót érezhetett, hiszen mocorogni, meg karmolni kezdett, így hagytam leugrani a földre, útját azonban nem a kijárat, hanem a tábla felé vette. Felvont szemöldökkel figyeltem mit csinál, majd nyávogott egyet, a tábla alatt megállt, s visszanézett ránk. Aztán még egyszer nyávogott, s ereimben megfagyott a vér.
- Merlin szőrös… - suttogtam elhűlve, majd rád néztem. – Ugye tudod, hogy mit akar, és hogy ez mégis mennyire nevetségesen hat? – imádom az állatokat, persze, ahogyan azt is jól tudom, hogy mennyire okosak tudnak lenni egyes példányok, de hogy egy macska vezessen minket, az már nekem is túl hihetetlennek tűnik. Hát akkor mit gondolhatsz te, tekintve a lelkesedésed a kis Forest iránt?!
      Kár, hogy nincs itt senki, akinek szégyentelenül ragadhatnám meg a kezét.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 09. 06. - 05:17:14
Az oldal 0.106 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.