Ideiglenes bájital-labor

[Kinek:]

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 320 ;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

Sera utasításának megfelelően nekiállok a babok kipréselésének. Igyekszem minél precízebben elvégezni a műveletsort, s meg is van a jutalmam érte. Megdicsér, mire szívem egy ütemet kihagy, majd még gyorsabban kezd verni. Gyorsan végzek a rám bízott újabb feladatta, s némán, alsó ajkamba harapva figyelem Serát szerelmesen. A kísértés egyre növekszik bennem, hogy megérintsem… legalább a kezéhez hozzáérjek. Azon szerencsés helyzetben vagyok, hogy érintésem igencsak bizsergetően hat másokra. Ennek okán nem is sűrűn nyúlok máshoz közvetlenül, csak ha muszáj. De most úgy érzem, talán pozitívan hatna a mardekáros fiúra, ha megtenném. ~Vagy mégsem? Megígértem neki, hogy az ő léptékében fogunk haladni.~ Elbizonytalanodom ismét.

Figyelem, ahogy elveszi tőlem az immáron összezúzott, kipréselt babokat. S úgy intézem, hogy amikor átadom neki a mozsárt a babokkal, kezem „véletlenül” az ő kezéhez érjen néhány pillanatra. Persze rögtön visszahúzom kacsómat, amit megbizonyosodtam róla, hogy megfogta a mozsárt. Ugyanakkor néhány lopott perc erejéig érezhettem a bőre érintését és mágiám simogatva cikázott kettőnk keze között. Beleborzongok a dologba, miközben pirulva tűröm a fülem mögé a hajamat.
- És, most mi következik? – Érdeklődtem, miután türelmesen igyekszem megvárni a kavargatás végét. Tudom, hogy nem volna jó kizökkenteni, mert hol erre, hol arra kavargatja a készülő bájitalt. Szinte rohanok a polchoz, ahonnan lekapom az említett gőtepácot tartalmazó hatalmas, átlátszó üveget.

- Tessék Sera…phin. - Mondom, de még mindig nehezemre esik nem becézni az én kis drágámat. ~Mikor fogunk már ott tartani, hogy nyugodtan becézhetem és nem fogja zavarni?!~ Türelmetlen vagyok, legszívesebben abbahagynám ezt az egészet és csókjaimmal halmoznám el az előttem lévőt. De miatta erőt veszek magamon. ~Ha ez kell ahhoz, hogy ő is viszontszeressen?!~ Vonok vállat, majd átnyújtom a tégelyt, amiről levettem a tetejét. - Esetleg tehetek még valamit érted? - Tudakolom kétértelműen. Könnyedén előfordulhat, hogy én egészen másra gondoltam – vagyis jobban mondva biztosan – a válaszát illetően. Minden esetre úgy érzem, most ha csak kicsivel is, de végre közelebb engedett magához. ~Azt hiszem többet kell ezek után gyakorlatorientáltan oktatnia.~ Somolygok.

Megjegyzés: Sorry, hogy csak most. Remélem megérte várnod ;;

Szószám: 447||Öltözet: Iskolai egyenruha + fekete kendő a nyakában
 *Azt nem számítva, hogy mennyire esetlenül és ügyetlenül nyúl a bájital hozzávalókhoz szinte egészen jó segédnek számít. Mármint számított, amikor átveszem tőle az edényt az érintése forró undorral borzong végig a bőröm alatt. Ami nyilvánvaló az nyilvánvaló, az nem változik akkor sem, ha szerelmi bájitalt kap az ember, nevezetesen az, hogy mondhatsz bármit egy kamaszlánynak, akármilyen nemesnek és vagánynak álcázza magát, hiába fog pálcát és hívatja magát boszorkánynak, attól még egy ugyanolyan buta csitri marad, mint amilyenek állítólag a muglik világába tenyésznek. Hiába mondok bármit, nem fogja felfogni, nem érti meg, nem csinálja meg rendesen, ha egyszer úgy dönt, hogy már csak azért sem, és a legszebb, hogy alig-alig lehet udvariasan elmenekülni az ilyesmi elől.
Ha kettőnk közül én értelmesen akarok dolgozni, de ő a szöges ellentétét akarja, akkor nekem kell eltérülnöm a romlás irányába, mert rajta nem lehet javítani.
Na nem, ez azért már mégiscsak több a soknál. Ha közönséges akarnék lenni csikorgatnám a fogam a méregtől, de attól nem fog rendesen főni a főzet.*
- Igen, magadban, csendesen, gyakorolhatnád a nevem helyes kiejtését, kihagyva belőle azt az átkozott pihegést!
*Nem csattanok fel, éppen csak annyira emelem fel a hangom, hogy az üstben fortyogó hozzávalók gyöngyöző neszén túl hallhassa, elég erőteljesen, de mégis, kit akarok átverni, a hangom így is alig éri el a normális hangerőt. Persze, hogy ennyire ostobán reagál minden lány a közelemben, ha állandóan suttogok nekik, de ennyi idő alatt volt idejük megszokni, hogy a hangszálaim gyengék, könnyen gyulladásba jönnek, nem fogok tudni ennél hangosabban beszélni. Remekül kihasználhatják arra, hogy a saját hangjukat hallják, de Merlinre mondom, azért lehet érteni, már csak megérteni kéne!
Belekanalazom a hozzávalókat, elveszem a tégelyeket, aztán a hozzá közelebbi részére teszem a hozzávalókat feldolgozó asztalnak, ha már egyszer volt olyan áldatlan és szemérmetlen, hogy a kupakokat megtartotta magának. Hát ezzel szinte kész is vagyunk, még néhány csepp tatuepét adok hozzá, végül a jegyzet pontos útmutatása szerint egy kis, felkapart szirupot a kancsó aljáról. Az eredeti bájital fontos komponense az ellenfőzetnek, hiszen így lehet a legegyszerűbben kiküszöbölni azt, hogy valami más hozzávalókkal készült kotyvalék ellen próbáljak hatni. Így az ellenfőzet feldolgozza az eredetit, idomul hozzá, felismeri az ellenséget és legyőzi azt.
Legyőzi azt, Smithre pillantok, újra keverek rajta. Győzd le az ellenségeim bájital! Ezért alkottalak.
Felveszem a pálcám, az üstre irányítom, elmormogom a varázsigét, amit igényel a dolog, jó jel, a főzet felveszi azt a jellegzetesen barátságos-opálos színt. Mint egy vak szeme, vagy prózaibban, egy drága fénye, úgy csillog az üstben.*
-Mindjárt kész, még hagyok neki egy pár percet, aztán megkóstolhatod. Csodálatosan fogod érezni magad tőle-*veszem elő a jobbik, bűbájos hangom. Valójában talán én fogom csodálatosan érezni magam, ha végre megszabadulok tőle, levakarhatom rajongó pillantásának hamis, émelyítő mázát magamról.*

[Kinek:]

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 472 ;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

Amikor megkér, hogy magamban ismételgessem a nevét, előbb felvidulok a dolgon, hogy milyen jó ötlet; majd mikor felfogom, hogy mit is akart ezzel valójában, elkomorulok. ~Elvégre mégsem Bagolybubókámnak vagy Ibolyamarcipánomnak hívtam, szerintem egy teljesen normális becenevet ragasztottam rá. Pedig én is tudnék ilyeneket alkotni ám! Kíváncsi lennék, hogy mit szólna ahhoz, ha inkább Kókuszmenyétkének hívnám vagy valami hasonló nyálas izének. Bezzeg, ha hallotta volna, hogy az a Griffes csaj hogyan becézte a Weasley gyereket, amíg együtt voltak tavaly most nem nyafogna!~ Minden esetre elhatároztam, hogy egyelőre felhagyok a hangos becézésével. Túlságosan is karót nyeltnek tűnt Seraphin ahhoz, hogy ilyesmivel próbálkozzam. Pedig kíváncsi lennék az arcára.

Figyelem minden mozdulatát némán, ahogy a hozzávalókat belekanalazza, és lázas munkába kezd. Engem valahogy sose vonzott a dolog, egyedül talán a szerelmi bájitalt sikerült valahogy elfogadható és működőképes lötty formájában elkészítenem. Bár az is valószínűleg a motiváltság és nem a bájitalok készítéséhez kapcsolódó ügyességem számlájára írható. Egyszerűen nem köt le ez az egy csepp ilyen, egy csepp olyan pepecseléses munkafolyamat, ami engem nem tudott soha lekötni. Mindig is örökmozgó voltam inkább, a kényszerű kötöttségeket csak ideig-óráig viseltem el. Elpirulok, amikor Seraphin rám pillant oldalt. Egyszerűen fogalmam sincsen, hogy miért nem vettem észre ezeknek a szép vágású szemeknek a kékségét, a dús haját, amin vállát verdesi.

~Vajon milyen lehet az érintése? Puha és selymes?~ Kezem tétován elindul testemtől, hogy megérintsem, de aztán ernyedten hull alá, ahogy alsó ajkamat beharapva kényszerítem magamat, hogy mégse tegyem. Pedig vágyom a tapintására, az érintésére. Szinte megigézve figyelem Őt, ahogy a varázsigét mormolja az üst fölött egészen addig, míg azt nem mondja mindjárt végeztünk is. Boldog mosoly terül szét arcomon, amikor közli, hogy ezt az egészet végül is miattam csinálta.
- És te? Iszol velem? - Kérdezem tőle. - Vagy ezt csak nekem készítetted? - Ha figyeltem volna az elkészítés közben rendesen és folyton csak az előttem lévő Mardekáros fiú körül lengett volna minden gondolatom, talán magam is tudnám e kérdésre a választ. De persze sokkal könnyebb volt elcsábulni és róla fantáziálgatni, mint ugyanazt a komolyságot magamra erőltetni, mint amit ő képvisel.

De mi pont ezért leszünk jó páros. Mert annyira mások vagyunk. És a tűz meg a víz ősi ellentétek. Bár kioltja, mégis vonzza is egymást e két elem. Úgy éreztem, hogy mi pont ilyenek vagyunk. Csak azt sajnáltam, hogy ő egyelőre ezt még nem látja be. Bár a türelem nem igazán erényem, de megfogadtam mindent megteszek azért, hogy majd a jövőben elérjem, ő is megszeressen engem. Hiszen szívem minden szeretetét neki adnám, ha hagyná. De nem hagyja, és ez ismét elbizonytalanít. Amióta csak rádöbbentem, hogy ő több annál az arrogáns fiúnál, aki vérig sértett a Borzodúban megannyi háztársam előtt azon vagyok, hogy a gondosan felépített kis páncélja alá beférkőzzek a szívéhez. Talán nem a legügyesebben csinálom, de ez az első ilyen jellegű kísérletem. Azt hiszem így érthető egyből és megbocsátható nekem.

Megjegyzés: Migrénesen ezt sikerült alkotnom. Akkor lássuk a finálét! ;;

Szószám: 424||Öltözet: Iskolai egyenruha + fekete kendő a nyakában
 *Figyelmem sincs arra, mi jár a fejében, se semmi jóval nem kecsegtetnek a felém vetett pillantásai, igazából az egész este nem kecsegtetett semmi jóval. Eleve ahogy nekiindulta, korrepetálni a Hugrabugost, ugyan már, kit akartam átverni, a katasztrófa borítékolva volt, ehhez az ostoba szerelmi bájital már nem adott hozzá túl sokat, éppen csak feltette a koronát a kész műre. Sőt, talán még segített is a maga módján egy kicsit elviselni ezt a szerencsétlen helyzetet. Segített, mert használhattam a varázserőm és a tudományom, megmerítkezhettem a hozzávalók fűszeres illatában, a felgőzölgő párába tartva a kezem mozdíthattam a pálcát a varázsigére. Igen, ha úgy szemlélem, voltaképpen gyakorlásnak nem volt rossz. Ez is egy tapasztalat.

Egy tapasztalat. Ezzel áltatom magam, miközben felpillantok a lányra, aki a puszta nézésével tapogatja össze tolakodón az arcom, a hajam. Mintha itt lihegne előttem, pedig tartom tőle a tisztességes távolságot. Annyi időt töltöttem a hideg falak és poros könyvek között emésztve a saját, múlhatatlan sérelmem és bánatom az emberi közelségben, hogy taszítani kezd az effajta, nyilvánvalóan kamaszos hévvel égő lángolás. Még akkor is, hogyha a bájital váltja ki belőle az érzést, ha egyszer magától esik szerelembe, az áldozatát is ugyanígy fogja kezelni, mint engem. Ugyanezzel a taszító, csöpögő métellyel, amiben nincs semmi szépség, semmi kecs, csak az egymás mélységeit sóvárgó testek állatiassága.

Lehunyom egy pillanatra a szemem, hogy nyugodt lélegzetet vegyek, aztán a mérőkanállal egy kis kóstoló-kupába töltöm a szerből, ügyelve, hogy ne cseppenjen mellé. Körbelötykölöm az aranyozott ivóedényben, a pálcám néhányszor az oldalához érintem, hiszen nem szabad túl hirtelen meginnia, de ha perceken belül nem tér magához, akkor megveszek. Én. Neki már tökmindegy.*

- Egyelőre ez csak neked készül-*puhán kihangsúlyozom a „csak” és a „neked” szavakat, a manipuláció formái, ha nem is élnék vele más körülmények között, azért nem ismeretlen előttem. Lassan forgatva a poharát hűtöm az italát, a mozdulatoknak szentelve a figyelmem egy részét, de azért a szemem rajta marad.

Hogy lőhet ekkora bakot egy bájital? Nyilvánvalóan elképzelni se lehetne rosszabb párosítást, mint mi ketten. Én komoly vagyok, józan, felelősségtudó, szorgalmas és elszánt, hogy tudjak és tanuljak minél többet, számára pedig így ránézésre is, kacat az élet, azt se tudja, mit kezdjen vele. Felelőtlen kislány, hogy jutott el hetedévig? Hogy lehet azonos korosztály velem? Hogy meri azt gondolni, hogy valaha auror lesz belőle? Nevetséges.*

- Tessék, idd meg-*és az utolsó perc. Néhány korty, és a bájital hatni kezd, felocsúdik alóla. Remélem, megmaradnak az emlékei, és osztozik ebben a borzalomban velem. Merőn figyelem, és miután megitta, megszólalok újra.*
- Nyugodtan kirohanhatsz, nem fogom zokon venni-*a hideg arrogancia mindig hatásos, nekiállok fürgén elpakolni magunk után.*

[Kinek:]

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 407 ;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

Szinte megbabonázva bámulom, ahogy a kupával a kezében ügyködik. Úgy érzem, mindjárt magából a Szent Grálból fogok inni valami fenséges italt. Meghatódom teljesen a „csak neked” mondatán és elveszem tőle a kupát gondolkodás nélkül, amikor már lehűtötte nekem és lassan inni kezdem. Először kifejezetten kellemes íze van, szinte simogatja a torkomat, ahogy végigfolyik rajta lassan az aranybarna folyadék. Hirtelen úgy érzem, teljesen felmelegít egy pillanatra. Aztán a torkomat láthatatlan kezek fojtogatják, s odakapok, de hiába. Hitetlenkedő tekintetem döbbenten vetődik Seraphinra, miközben vádlón annyit mond neki: „Hogy tehetted ez velem?!”

A következő pillanatban a kupa hangos csattanással ér földet én pedig eldőlök, akár egy zsák krumpli. Testem vad rángatózásba kezd, miközben a szám is felhabzik egy pillanatra, ahogy a Lamartin által kevert lötty végighalad a testemen. Ám nem ez a legmegdöbbentőbb és felkavaróbb dolog, hanem az, hogy a mágiám megbolondul és hirtelen élő karácsonyfaizzóként kezdem váltogatni a színeimet. A hajam és az íriszem minthogyha megkergültek volna, folyton más-más színt ölt magára, hogy aztán a másodperc töredéke alatt újabban pompázzon. Emlékek és érzelmek sora folyik át rajtam, átmosva engem teljesen. Mindenre emlékszem. Tudom, miket tettem ám mégis olyan ez, mintha egy idegen tette volna meg helyettem őket.

Mintha az ő bűne lenne, hogy Lamartinnak szerelmet vallott, hogy csókkal illette. ~Te jó szagú Merlin gatyája! Őt csókoltam meg először életemben! Ez a bájital ellopta az első csókomat! Hogy nézhettem rá úgy, hiszen még csak helyesnek sem tartom! Túl lányos ez a Lamartin! Pff… még, hogy bármit megtennék neki! Előbb állok össze egy másik kígyóimádóval, minthogy vele! Blackwood, ezért még nagyon komolyan meg fogod ütni a bokádat!~ Fogadkozom magamban, miközben a földön fetrengek. Testem megfeszül, majd elernyed a rángások közepette, melyek a gyomromból kiindulva sugárzik végig a testemen dühösen rázva azt, mint a rabok a láncaikat. Alig fél perc, és testem megnyugszik. A rángásoknak vége.

Ismét kapok levegőt. Egy örökkévalóságnak tűnő időnek tetszett az egész. Azt hittem, hogy sosem lesz vége. És, ha mégis, azt én már csak holtan érem meg. A hátamra gurulok, majd mélyeket szippantok a levegőből. Jól esik és a párlat gőzének illata sem zavar kivételesen. Lassan tápászkodom fel, miközben a pálcámat markolom. Tenyerem nyirkos, félek elejteném különben.
- Ez köztünk meg sem történt, világos?! Erről SOHA senkinek NEM beszélhetsz Lamarint, értve vagyok? - Ennyit kérdeztem tőle és nem többet, mielőtt kifelé vettem az irányt az ajtót feltépve és angolosan távozom. Annyit se mondtam, hogy viszlát. Legszívesebben őt is jól felképeltem volna, de nem rá voltam valójában dühös.


Megjegyzés: *dobpergés* Ééés... itt a vége! ^^ Nehéz szülés volt, ez kb. az 5. verziója. Most fekszem.
Köszönöm a játékot, egy élmény volt. ♥ Remélem neked is. Írj még egy zárót, ha gondolod.;;

Szószám: 294||Öltözet: Iskolai egyenruha + fekete kendő a nyakában
 
*Nézem, hogy visszanéz rám, nem tölt el elégedettséggel a szenvedése, ridegen szemléltem, teljesen céltalan és értéktelen fájdalom az övé. Mondhatni teljesen és minden tekintetben felesleges, nem célszerű. Hogy sajátos szeméből milyen szemrehányás süt felém, az már teljesen mellékes, azt hiszem az elmúlt egy óra fáradalmai és nehézségei bőséggel feljogosítanak az empátai teljes körű mellőzésére. Már eddig is túlteljesítettem magam, bőven túl azon, amennyit ért nekem az ügy. Mármint, ért volna, ha nem én vagyok az elrontott bájital áldozata.

Gondolom a rontás miatt jönnek a görcsök, esik össze a lány, miközben én pakolászni kezdek az asztal túlfelén, a fél szemem azért rajta tartom, már-már közönyösen, mindenkinek meg kell fizetni a saját ostobaságának az árát, ezt nagyon jól megtanultam az idősebb Minticztől. Gondolom, ő se figyelt több lelkesedéssel engem a padlóján. Igaz, nem is voltam ilyen érdekes, mint a metamorf villódzás, ami körül megint felhabzik kissé az érdeklődésem és kíváncsiságom, de már sokkal kevésbé, mint korábban. Nem, ennyi fáradtságot ezen a szinten még nem ér meg az ő mágiája. Még rengeteg mindent megtanulhatok, amihez nem szükséges őt elviselnem, nem vagyok rászorulva. Azért el kell gyönyörködnöm benne, irigyelni egy kissé, ezt a túlzott mágikus aktivitást, amit én nem mondhatok a magaménak.

És vége. Én is egészen jól haladok, minden veszélyes dolgot eltávolítottam, amit esetleg fegyverként felhasználhatna, hogy nyilvánvaló szégyenét eltitkolja, de bolond lenne velem kezdeni, lám, mégis a pálcájára teszi a kezét. Villan a szemem, és a tiszafa máris ott van nálam, próbálkozz csak Smith, próbálkozz csak, gúnyos vigyorral fogadom a szavait.*
- Köszönöd Smith, hogy megmentettelek az ostobaságod következményétől, és fogadod, hogy cserébe intelligens, értelmes boszorkányként létezel a továbbiakban, méltó a véredhez és a képességedhez-*nyilván képtelen ezt megfogadni, kissé bosszant, de csak annyira, hogy a fejemet csóváljam, mikor már a hátát látom. Végre szabad az este!*

Köszönöm a játékot!
Persze, hogy élmény volt!

A játéktér SZABAD!