Borzodú

Errol Dreenman pennájából

A Trófeaterem melletti folyosót őrző szoborlovaghadsereg egy tagja erőteljesen kilóg a többi közül, ugyanis mellkasára egy apró, stilizált borz van vésve. A hugrabugosok jól tudják (és persze mindenki más, akinek elfecsegték), hogy, ha megpusziljuk ezt a kis állatot akkor az hirtelen életre kel, és elkezd futni a falon egy kilincs nélküli ajtó felé, ami kitárul, felfedve Hugrabug Helga szobáját. Az elvarázsolt helyiség négy ablaka négy idilli tájképet mutat: a Birtokot az évszakok tükrében. Varázslósakkon kívül, mindenféle gyermeteg mágusjáték van egy asztalon. A terem babzsákfotelekkel van tele, amik mindig úgy változtatják alakjukat, hogy az a legkényelmesebb legyen a ráülő számára. A plafonon erdei tájkép, tele rendkívül aranyos és apró állatokkal amint fogócskáznak. Hugrabug Helga portréjának pedig mindig van néhány hasznos tanácsa az elkeseredettekhez.
Nem csak hugrabugosoknak! (Bár melyik mardekáros csókolgatná egy szobor mellkasát?)

A borzodú előtti folyosón
*A dühtől aligha lehetettem volna jobban felfűtve, mint akkor, miközben végighaladtam a folyosón a Trófeaterem felé. Nem hatott meg a látvány, nem csigázták fel az érdeklődésemet a kiáltott remekek, egyáltalán semmi nem tudta lekötni epeként forrongó gondolataimat.
Az egy dolog, hogy Minticz, a Hugrabugosok frissen kinevezett házvezetője teljesen irreális ötletekkel támadja meg a valóságot. Az egy dolog, mivel miután mugliismeretet tanít engem igazán semmi nem tud meglepni vele kapcsolatban. Már semmi, holott Brayden Minticz pedig a jelenlegi minisztériumnak alighanem az egyetlen valamirevaló szakembere, főleg, ha sötét tudományokról van szó. A fele Minticz korcs, a másik fele méltó az aranyvérű családnevükhöz. Noha ezen is felesleges dühítenem magam. Kelet-európaiak. Mit is várhatnék tőlük?
Ahogy Vulkanov, az én házvezetőm is onnan származik. Valahogy van egy érzésem egy ideje, hogy nem különösebben kedvel engem, így aztán teljesen lehetetlennek látszott, hogy majd ő fog megvédeni attól a feladattól, amit Minticz a nyakamba akasztott.
Mit törődik ez egyáltalán a diákok eredményeivel? Mindenki a saját tudásának a letéteményese, egyáltalán nem értem, hogy miért kell támogatni a gyengéket, ahelyett, hogy a logika hideg igazságával hagynák őket kiszelektálódni. Nem, Minticz a fejébe vette, hogy segíteni fogja a Hugrabugosokat. Bájitaltanból.
BÁJITALTANBÓL! Fogalma sincs mennyi érzéket, mennyi hozzáértést és mennyi koncentrációt igényel ez a tantárgy, bizonyára elképzelni se tudja. Szerencsére csak az elméleti részt tukmálta rám. Éppen rám. Nem tudom kitől szerezte a tudást, hogy én foglalkozom a tantárggyal, de azt bizonyos, hogy megölöm, aki kiadta neki az információt.
Jegyzetet kell adnom. Egy Hugrabugosnak. A gondolat még így, napok múltán is sokkolóan hat rám. Bagolyban írtam meg az egyik névnek az időpontot, hogy mikor jöjjön és hova, mert én ugyan nem fogom őket keresgélni. A legismertebb hugrabug-előfordulási helyre jöttem. Ezek még annyira gyerekek, hogy a közösségi termük helyét se tudták titokban tartani, így nem volt nehéz dolgom. A kis, füzetnyi könyvecske szégyellősen lapított a talárom zsebében. Fáradtságos munka volt tisztázni a saját, alkimista szimbólumokkal és kiegészítő-jegyzetekkel, na meg fekete-mágiás címkékkel zsúfolt saját jegyzeteimet átmásolni, takaros rendben, mígnem olyan lett, mint egy kódex. Igényes és az információtól majd kirepedő. Az olyan információtól, ami a balga elmék úgyse lesznek képesek felfogni.
Kész szerencse, hogy számomra csak az elméleti megterhelés jutott. Odaadom neki a jegyzetet, ellátom egy-két gyakorlati tanáccsal. A főzőcskézést majd megoldják valaki mással. Mondjuk a hatodéves Rydberggel, gyógypedezzen velük egy hollóhátas.
Türelmetlenül vártam.
És mindezt miért? Mert később vittem vissza egy engedélyeztetést kívánó könyvet? Nagy kaland! Nem hiszem, hogy pont másnak volt szüksége éppen arra az átokgyűjteményre a Tiltott Részlegből. Méltánytalan büntetőmunka.*
Korábban kapott levél:
„Légy pénteken vacsora után a Trófeaterem melletti vackotok előtt, hogy odaadhassam a jegyzetet.
Seraphin Lamartin”

[Kinek:]

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 633;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

A házvezetőm azzal keresett meg nemrégiben, hogy szerzett nekem segítséget. Nem hiába csörgedez bennem aranyvér, büszkeségemet igenis sértette a dolog, hogy mások számára is ennyire nyilvánvalóan mások segítségére szorulok. Gyűlöltem, ha sajnálnak. Azért, mert félárva lettem vagy mert esetlen és ügyetlen vagyok történetesen Bájitaltanból. Nos, ha éppenséggel nem állnék a RAVASZ vizsgák előtt bukásra e gyűlölt tantárgyból, talán vissza is utasítanám a Mardekár egyik korrepetitorát. Azonban egyrészt tényleg rá voltam szorulva, másrészt nagyon is jól esett az a gondoskodó szeretet, amit irányomba tanúsított Minticz professzor. És nem utolsósorban tisztelem és becsülöm őt, kicsit talán olyan, mintha a sosem létező bátyám lenne. Merthogy apának túl fiatal, ezt ugye beláthatjuk. Mégis, néha úgy éreztem, mindkettő egy személyben. Legalábbis, amennyire törődik velem. Néha viszont túlságosan is befelé fordul, magára és nem a környezetére figyelve. De ez egy más dolog. Nyilván neki is megvan a saját baja, akárcsak  nekem.

A héten kaptam egy levelet egy Seraphin Lamartin nevezetű fiútól, hogy ma este vár rám a Borzodúnál a jegyzeteivel. Arról mondjuk fogalmam sem volt, hogy ő kicsoda vagy, hogy magyarázni is próbál-e majd nekem a dologról, bár erősen reméltem. Ha még más jegyzeteit is bogarásznom kell, a tanulásra szánt tetemes mennyiségű időm java része feleslegesen megy majd el arra, hogy megértsem az ábráit és el tudjam olvasni az írását. Már persze, ha olyan macskakaparással ír, mint a fiúk többsége. Bár Mardekáros révén akár még szépen is tudhatna írni, elvégre többnyire arisztokrata csemetéből áll a ház, de ebben sem lehetek biztos. Abban viszont bizonyos voltam, hogy az ismeretlen fellengzős lesz, talán még kioktató is. Ám próbáltam eltekinteni attól, hogy melyik házba tartozik... hátha tévedek és csak az előítéletem mondatja ezt velem. Így kicsit utánakérdeztem, bevallom. Annyit sikerült megtudnom róla, hogy nagyon okos és jó bájitaltanból. No meg hetedéves, szóval valószínűleg ismerem is az óráról. Otthon meg sem mertem mondani, hogy egy másik házbeli gyerek fog segíteni, csak megírtam anyámnak, hogy a professzor javaslatára egy diáktársam is korrepetálni fog.

Tudtam, hogy anyámat ez némi reménnyel tölti el. Sosem értette igazából, hogy hol mentem ennyire félre. Elvégre anyai ágon a családunk számos nagy gyógyítót adott a varázsvilágnak, akik mind jeleskedtek a bájitalok készítésében. S hiába értett ő is magas fokon ehhez, velem valahogy mégsem sikerült megértetnie kellőképpen a dolgokat. Egyszerűen nem tudtam ráérezni a dologra. Ráadásul nyomás alatt sem teljesítettem valami túl jól. Úgy tűnt én jobban apámra ütöttem, mint gondoltam eddig. De nem bántam, sőt! Büszke voltam a dologra. A vacsora után elköszöntem hát az asztalunktól, majd a Borzodú felé vettem az irányt. Lucy ezúttal nem kísért el. Semmi szükség, hogy lesárvérűzzék vagy hasonló kedves megjegyzéseket aggassanak rá. Van neki így is elég baja, hogy elvitték az anyukáját. Út közben még a lánymosdót is útba ejtettem, ahol megigazítottam a hajamat és kimostam a számat is. Elvégre az első benyomás nagyon fontos dolog. Így a jelenleg vöröses-narancssárgás, kirívó hajszínemet valami szolidabbra cseréltem. Némi koncentrálás után már vöröses-barnává változott. Mégiscsak szolidabb, nem?!

Normál léptékben haladtam az ősöm szobája felé. A többség csak borzodúnak hívja, vagy mint a fiú is, vacoknak. Fogalmuk sincs, hogy valaha ez volt Hugrabug Helga szobája. Itt gondolkozott az élet dolgain, olvasott vagy csak ide jött, ha magányra vágyott. Nekem e helyiség sokkal többet jelent másoknál. Én nem fedem fel titkát könnyelműen, mint egynéhány háztársam. Merthogy találkoztam már odabent nem egyszer más házakból valókkal is, akik ismerték a kis borz titkát. Nagyon reméltem, hogy nem akar ez a Seraphin bemenni. Bár semmi bajom a borzzal, mégsem szívesen csókolgatnám egy idegen házból való, ráadásul fiú előtt. Már messziről kiszúrtam a sok sárga-fekete színű talár között azt az egy szem zöldeset, ami oktatómat takarta. Igazán kirívó jelenség volt. És idegesnek látszott, türelmetlennek. ~Vajon mióta várhatott már rám?~ Gondoltam, majd miután végignézve magamon megállapítottam, hogy nem festek olyan szörnyen, mint ahogy érzem magam elindultam felé.
- Szia! Armiella vagyok! Nekem van életmentő szükségem a képességeidre. - Próbáltam elpoénkodni a dolgot, talán díjazza és nem kell ráparáznom erre az egészre.

Megjegyzés: A mai ihletemből csak ennyi telt, sorry. Javítva. Egyébként meg a kezdésért;;

Szószám: 595||Öltözet: Iskolai egyenruha
 *Feleslegesen vesztegetem az időmet. A bizonyosság anélkül alakul ki, hogy nekem valaha kételyem lett volna benne. Értelmesen és hasznosan eltölteni ezt az estét már lehetetlen. Bár hosszú az éjszaka ahhoz, hogy belekezdhessek még valamiben, ha ezen túlestem.
Minticz, örökre légy átkozott. Bár ha igazak a mendemondák, akkor ezzel már elkéstem, de ha mégsem, akkor itt a legjobb alkalom arra, hogy megessen vele.
 Amíg vártam lassan, de annál biztosabban megélénkült a folyosó, ami a vacsora végét jelezte mindennél biztosabban. A talárok felett úszó fejeken kísérteties árnyékokat vetettek a fáklyák, kisorr, nagyorr, sötét, világos, szőke, barna, fekete, unalmas egyhangúság. Sárga és kék szegélyes talárok, elvétve egy-két piros. Rám meredő üvegszemek értelem és megértés nélkül, lusta ívben elkerülő átlag, direkt az orrom előtt eltrappoló, kihívóan a szemembe bámulók csorda. Diáktársak.
Némely háztársam határozott véleménnyel és elmélettel támadta meg az idevalóságukat, kénytelen vagyok jobbára egyetérteni velük. Az undor borzongatja a hátam, ahogy szemlélem őket, ahogy el-eltűnnek a titkosnak ugyan nem titkos szobában. Mindenkinek megvan a maga helye, az alkímia szerint a silány minőségű anyagot hosszas folyamatos során kell tökéletesíteni, mígnem értékessé válik, éppen ezért talán az értéktelen anyagot se kéne ennyire megvetni és lenézni, hanem tökéletesíteni...
Hát akaratomon kívül ennek fogok nekilátni, ehhez fogok majd hozzá. Segítségadás. Van még egy olyan erény, ami ennyire taszító? Hiszen nem csak a segítségadót alázza meg, hanem azt is, aki elfogadja azt, bár hova lehet még tovább süllyeszteni a Hugrabugosokat?
Armiella. Smith. Soha nem tudom visszafogni a fintort a szám sarkán, amikor valamelyik tanár a nevén szólítja. Úgy értem, a vezetéknevén. Annyira közönséges, kellemetlen a hangzása, holott a vérének tisztasága teljesen világos előttem. Ó igen, apám fontosnak tartja, hogy ismerjem azokat az aranyvérű vérvonalakat is, akik nem a Mardekárba járnak. Számon kell tartani azt a keveset, ami vérben és mágiában legalább olyan méltó, mint a mienk, noha szellemiségben és lélekben elszakadtak a gyökereiktől.
Feltűnőbb jelenség aligha lehetne, azon ritka alkalmakkor, amikor nem a Griffendélesekkel osztoztunk az óráinkon és valami elvadult elme a Hugrabugosokat lökte a kígyók közé kiemelkedett az évfolyamtársai közül. Sirett és Wilder, a tökkelütött Perkins, na meg Hatchkins... Igazán különleges közöttük, nem gondoltam volna, hogy valaha is foglalkoznom kell vele. Lányok...

Becsületére legyen mondva nem késett el annyira, hogy a szemére hányhattam volna. A vacsora még javában tartott, tudtam jól. Rögvest feltűnt, ahogy a folyosóra lépett, már vártam, azonnal megtaláltam a szemét, az arcát, és követtem a figyelmemmel, amíg hozzám ért. Szerencsére nem tartottuk fel a forgalmat, mivel félrehúzódtam a folyosó fő csapásáról, itt a szélen meg elkerültek.
Szóra nyitottam volna a számat, amikor belőle kiszakadt a lelkes üdvözlés. Felvontam a szemöldököm, kétkedésem jeléül, de nem, nem tudtam ezzel letörni a lelkesedését.*
-Üdvözöllek-*nem kell bemutatkoznunk egymásnak, mégis úgy indít, mintha nem ő lenne az egyetlen metamorf az iskolában, és ezért nem ismerné mindenki. Sohse értettem a közönségességre való törekvést. Azt az álszerencséséget, amivel szempillarebegtetve fogadták mások, ha megemlítették nekik valami teljesen nyilvánvaló különlegességüket.
Túl szigorúan ítélem meg őket. Túl nagyon az elvárásaim. Ezek csak emberek.*
-Igen, tudom. Nehéz elképzelnem, hogy valóban RAVASZ-ra készülsz bájitaltanból-*csak hogy tisztázzuk, mielőtt félreértések áldozatává válunk, én semmit nem remélek tőle. Nem várom el, hogy akármilyen szinten értse és megértse a magyarázatokat.
Felemelem a kezemben tartott kicsi, kapcsos könyvet.*
-Itt a folyosón várjam meg, amíg átnézed?-*felényújtom a jegyzetet. Tudom, hogy teljesen érthető és olvasható. Tudom, hogy nincs benne semmi feketemágia. Tudom, hogy értékes a tudás, amit átírtam. Mégis, ha ennyire kétségbe van esve az eredményeit illetően, akkor alighanem behatóbban is kell foglalkoznom a megértésével.
Voltaképpen, nem sokan mondhatják el magukról, hogy Lamartin jegyzetből tanulnak, az ő sikere, az én sikerem is lesz. Talán nem hoz rám szégyent.*
Ez nem "csak" >.< Köszönöm a gyors, és szép választ.

[Kinek:]

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 449;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

Miközben felé sétáltam, végig éreztem magamon a tekintetét. Először azt hittem, hogy valami gond van a kinézetemmel. De aztán végignézve magamon nem láttam semmi szokatlant. Szerencsére nem az út közepén állt a háztársaim forgatagában, bár úgy tűnt a hugrabugosok igyekeznek elkerülni őt. Sőt, némelyikük méregetni kezdte vagy épp sugdolózott a társával nyilván arról, hogy mit kereshet itt. ~Hiába mondják, hogy jámborak vagy nyájasak vagyunk, a pletykát itt sem vetik meg és nem csak a lányok!~ Gondoltam, miközben lemondó sóhaj szakadt fel mellkasomból. Én is szerettem képben lenni, hiszen az információ, tudás és hatalom. De sosem vonzott az, hogy másokról terjesszek ezt-azt. Ez mindig is hidegen hagyott.

Amikor üdvözöltem - jobban belegondolva talán túl lelkesen is - felvonta a szemöldökét. Azonban már elhangzottak szavaim, s talán ezzel el is rontottam leendő ismeretségünk alapköveinek lerakását. Pedig én tényleg mindenkivel igyekszem jóban lenni. Házra és nemre való kivétel nélkül. Talán néha túl lelkesen is, de ez nem hiszem, hogy akkora jellemhiba lenne. Kurtán köszönt vissza, mintha tartani akarna egyfajta távolságot. Ez pedig rosszul esett. Én próbáltam nyitni felé a magam módján, de úgy tűnt ő is csak olyan, akár a többi Mardekáros. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig kell igénybe vennem a szolgálatait, de nem akartam egyből ellenségesen viselkedni vele. Ám, ha ilyen lekezelő lesz velem, talán én sem erőltetem tovább ezt a jó pofizást irányába.

Ismét megszólal és kezdek elbizonytalanodni. ~Talán minden Mardekáros ilyen. Nem, ne légy már ilyen kishitű! Biztosan csak rossz napja van és azért ilyen. Elvégre szinte nem is ismer, akkor meg mi baja lehetne velem?!~ Nos erre nem tudtam a választ, megkérdezni meg valahogy nem igazán akaródzott.
- Auror szeretnék lenni… - Vallottam be, majd a fülem tövéig elpirultam és a padlót kezdtem el fixírozni. Eddig Lucyn és Minticz professzoron kívül még másnak nem igazán említettem, hogy apám nyomdokába akarnék lépni. Bár, az RBF vizsgáimat és a tanulmányaimat elnézve erre akárki könnyűszerrel rájöhetne. Amikor ismét megszólal, akkor nézek csak fel rá és veszem észre a felém tartott kicsi, kapcsos könyvecskét.

~Pedánsnak tűnik. Talán még olvasható is, amit írt. És olyan kék a szeme, mint Leónak.~ Gondolom, s egy pillanatra bele is feledkezem a tekintetébe. Bár a szeme nem olyan vágású teljesen, az azúrkék szempár tagadhatatlanul valaki egészen másra tereli a gondolataimat. Ismét lepirulok, holott kizárt dolog, hogy olvasott volna a fejemben. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem okklumenciában jártas egyénnel hozott össze Sors.
- Igazából a klubhelységünkben is átnézhetjük… ha szeretnéd… - Mondtam bizonytalanul, de titkon reméltem, hogy semmi kedve sem lesz hozzá. - Vagy menjünk inkább a könyvtárba? – Kérdeztem tőle. Elvégre az az ő klubhelységükhöz van közelebb. ~A kérdés már csak az, hogy ő mit szeretne? Közelebb lenni a házához, vagy minél előbb letudni a mai dolgot.~

Megjegyzés: Nincs mit, szeretem ha egy játék "pörög" és nem kell heteket várni a válasszal, no meg az ihlettel sem. Bár azt most nem érzem olyan jónak, mint az előzőt. ;;

Szószám: 564||Öltözet: Iskolai egyenruha
 *Vérszagra gyűlt a tömeg, leplezetlen mulatságomra szolgál, ahogy Armiellát legalább olyan gyanakodva méregetik, mikor elém lép, mint engem. Kétszínű fattyúk, akik minket, Mardekárosokat tartanak előítéletesnek, de amint a gyanú árnyéka rávetül valakire, hogy eggyel közülünk kapcsolatba lépett, máris olyan tartózkodóvá és rideggé válnak, mint a seprű nyele a legfagyosabb meccsek idején. Csendesen méregetem őket a lány válla felett elnézve, mire is egy fiú zavartan elfordul, csókot nyom...
CSÓKOT?!
Szóval megcsókolja a szobor mellkasát, legalább olyan átéléssel, mintha a szeretőjét érintené, aztán elszalad az állat után, nyomában néhány társával, akik vele együtt iramodnak be a búvóhelyükre.
A döbbenettől szóhoz sem jutok, könnyedén kiengedem az ujjaim közül a könyvet, elvégre neki hoztam, nincs bennem irigység és birtoklásvágy, nekem sokkal jobb van. Ez a jelenet dekoncentrálta a figyelmem, a szájára nézek, ritka szépség. A puha húsú ajkakat könnyedén el tudom képzelni, ahogy a rideg páncélnak nyomódnak, most még oly bájos alakjuk szétlapul, elformátlanodik, és kihűl a borz élveteg, szőrös kis testén...*
-Auror? -*nyikkanok.* -Felejtsd el.
*Az első reakció hirtelen és őszinte, miután az élménytől sokkoltan inkább újra ráfordítom a figyelmem, teljesen ignorálva a háta mögött élő világot.
Zavarbaejtően sokáig bírja a szemkontaktust. Zavarba csak az ejt, hogy ilyen sokáig bírja, nem sokan állják a tekintetem hideg színe és az agresszió miatt, ami most kikönyökölhet belőle.
Méghogy auror! Összevetem az alakját, a megjelenését Lupen professzorral, és egyszerre csiklandozza a torkom a nevetés és a sírhatnék. Semmi keresnivalója nem lehet azon a pályán egy olyasvalakinek, aki nem képes önerőből megszerezni a tudást, amire szüksége van. Másra se vágyok kevésbé, minthogy egy egykori Hugrabugossal folytassam a tanulmányaim és végül kollegiális viszonyba legyek vele.
Ezt a csatát alighanem elvesztettem. Az az őrült Minticz a fejébe vette, hogy megkeseríti az életem. Nem adok neki több okot további büntetőmunkákra és akkor talán elkerülhetem az ilyen abszolút méltatlan helyzeteket.*
-A Godrikon határozottan komolyan veszik a bájitaltani előképesítést, hogy akarsz megfelelni a magasabb követeléseknek, ha már itt, a Roxfortban is gondjaid vannak vele?-*logikus kérdés, minden udvariasságom összeszedem ahhoz, hogy ne azt kérdezzem meg tőle, hogy együgyű Hugrabugosként mégis mit remél egy ilyen magas szintű tudománytól.
De nem kérdezem meg így.
Mert én, azokkal ellentétben akik a háta mögül rámvillogtatják a szemüket, én tanultam némi illemet. Ami azoknak is kijár, akik meg sem érdemelték.*
-A klubhelyiségeteket talán egy más alkalommal látogatnám meg-*köszönöm, nem készültem erre az alkalomra elegendő ártással, rontással  és Stuporral ahhoz, hogy a kellő nyugalmat, tiszteletet és kellemes közérzetet biztosítsam a magunk számára ahhoz, hogy a leghalványabb esély is legyen a megértésre.
Tényleg Bájitaltant fogok magyarázni valakinek, akinek a fejében Piton professzor hat év alatt nem tudta belebájolni a megfelelő tudást?
Alighanem valóban így áll a helyzet. Nincs mentség, nincs kibúvó, és ha már egyszer a nyakamba akasztották ezt a feladatot, okvetlenül megfelelőképpen kell ellátnom. Hiszen milyen hírét keltené, ha még azután is megbukna bájitaltanból, hogy átvitten is, de tőlem tanult róla? Milyen árnyékot vetne az a képességeimre? Nem szívesen mondanék le arról, amit a hírnevemhez hozzáadhatna az, ha legalább nem bukna meg ez a szerencsétlen. Úgyse veszik fel. Egészen biztos vagyok benne. Képtelenség és lehetetlenség.*
-A könyvtár tele van az olyan Mardekárosokkal, akik nem tudják elviselni az új hálótársaikat, illetve olyan hálótársakkal, akik nem bírják elviselni a háztársaimmal. Talán mégis inkább menjünk be ide.
*Soha jobb lehetőség arra, hogy kipróbáljam, meddig terjed a türelmemnek a határa, hol ér véget, ahol már a lehetetlen elviselési kategória kezdődik, és ennek ki fogja meginni a levét.*
A pörgés jó, legalább nem felejti el az ember, hogy mit csinál a karaktere. Ugyan kérlek, nem volt vele semmi baj. Amúgy információ, nem tudom mennyire olvastad az új info topicot: a pincét elárasztották, a mardekárosok más házak hálóteremeiben alszanak szétszórva, ezért a klubhelyiségünk sem üzemel.

[Kinek:]

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 712;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

Először nem értem, hogy mitől kerekedik el a szeme hirtelen. Majd, amikor a látóterembe kerül a kis borzot rohanva követő hugrabugosok csapata, ráébredek; hogy ezek szerint látta, ahogy valamelyikünk ~Remélem nem épp egy fiú!~ csókot lehel az egyik szoborra. Valóban talányos egy ajtónyitás, ezt elismerem. Ugyanakkor kissé talán valóban meghökkentő mások számára. Én első után túltettem magam a dolgon és ma már nem zavar, ha a háztársaim látnak közben. Ám ugyanez nem mondható el más házak diákjaira. Ők mindig is megjegyzéseket tettek rám, afféle csodabogárnak tartanak. Itt elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Szeretem a Hugrabugot. Amikor meglepetésében kiejti kezéből a könyvet, gyors reflexeimről téve tanúbizonyságot még épp időben kapom el. Pedig csak a szemem sarkából érzékeltem a dolgot, hiszen a rohanó fiúkat és a kis borzot figyeltem én is.

Éppen ezért ér váratlanul az, ahogy szinte felnyög megrökönyödésében. Eme megnyilvánulása annyira őszinte, hogy amikor később megpróbálja kifejteni, hogyan is értette, már akkor sem tud meggyőzni afelől, hogy ő is nem csak egy a sok, másokat lenéző, rátarti - és nyilván aranyvérű - Mardekáros közül. Először elsápadok a hallottaktól, majd hajam és szemeim is tükrözik a hirtelen hangulatingadozást, amit mondandója okozott bennem. Szemem színe hirtelen fordul barnába az eddig nyugodt szürkészöldből, miközben a hajam előbb vérvörösbe, majd narancssárgás-pirosas árnyalatba fordul. Kifejezetten félelmetes tudok lenni olyankor, amikor feldühítenek. Erről jó néhány hugrabugos tudna mesélni, ha megkérdeznénk őket. Arcom most sem kedves vonásaimat tükrözte, inkább egy felbőszített bikára hasonlítva, grimaszba torzult el.

Ennél jobban nem is sérthetett volna meg. Gyakorlatilag vérig sértett nem csak engem, apám emlékét is meggyalázta. ~Hiszen, az egyik legjobb aurorja volt a minisztériumnak, ez köztudomású. Akkor mégis, hogyan meri feltételezni, hogy én ne lennék képes arra, hogy kövessem őt a pályáján?! Igenis jó auror lennék!~ Arcom kipirul ismét, ám ezúttal a harag festette meg arcomat. Szemeim szinte villámot szórtak, s többen kíváncsian lesték, hogy párbajra kerül-e sor köztünk.
- Apám volt az egyik legjobb auror, szóval ezt vond vissza. - Sziszegtem összeszorított foggal. Kezeim ökölbe szorultak. Nagyon viszketett már a tenyerem és a benne lévő pálca. Ám igyekeztem uralkodni az érzéseimen, egyenlőre tartottam magamat.

Végül azok a zavarba ejtően kék szemei mentették meg a helyzetét. Túl sokáig néztem bele, s hirtelen jött magabiztossággal és elszántsággal fúrtam dühös tekintetemet az övébe. Bár abban is inkább egyfajta metsző hidegség és lenézés volt látható, s talán némi agresszió is. De nem ismerem még annyira, így ezt nem tudhatom. Minden esetre, koránt sem kedvesen nézett.
- Az csak Piton miatt van! – Vetettem oda még mindig foghegyről. S valóban igaz volt. Nem csupán a nagy Harry Potter vagy a griffendélesek többsége volt az, akit nem szívlelt a bájitalok mestere. Tagadhatatlanul én sem loptam be magamat a szívébe. És ez a jegyeimen is meglátszott. Minél inkább próbálkoztam, annál inkább kudarcot vallottam. Pedig még korrepetálásra is jártam hozzá éveken keresztül.

Talán ezért, talán másért, de végül is sikerült egy Várakozáson felüli RBF-et összekaparnom valahogyan. Ne kérdezd, hogyan… mert a mai napig homályos emlékeim vannak a vizsgáról. Egyszerűen kikészültem a vizsgadrukktól. Csak arra emlékszem, hogy a legvégén beadtam a valószínűleg elrontott feladatomat és merész módon egy bezoár követ is a semlegesítendő méreg mellé raktam. ~Mázli, hogy volt a bájitaltanteremben olyan.~ Az meg ugye elvileg semlegesít minden mérget. Amikor a Godrikot említi, összeszorul a gyomrom a gondolattól, hogy talán mégis igaza van és fel sem vennének oda. Azon már meg sem lepődöm, hogy visszautasítja a meghívásomat kapásból. Pedig igazán nagy gesztus volt ez tőlem, akárkit nem szokásom beinvitálni oda.

Amikor a könyvtárat is elutasítja, tanácstalanul és felszaladt szemöldökkel várom, hogy ő is előadja az ötleteit. Mondjuk az igaz, hogy nekem teljesen kiment a fejemből az elázás, ami a pincét érte. ~De akkor is. Attól még, hogy segít nekem, lehetne normálisabb is, meg kedvesebb velem.~ Végül meggondolta magát, miután kielemezte, hogy mennyire rühellik a Mardekárosokat és ők meg a többi házat. Bár ez nyílt titok. Nagyot sóhajtva indulok meg a klubhelységbe, ám a bejárata immáron csukva van. Kelletlenül veszem tudomásul, hogy nem fogom megúszni a szoborcsókolgatást a mai napon. ~Már előre érzem a kaján tekintetét a tarkómon, pedig még oda sem értem.~ Gondolom, majd egy sóhaj kíséretében a szoborcsoporthoz lépek. Ajkaim lassan elnyílnak, ahogy a kis borzra lehelem csókomat; majd amint ajkaim megérintik, azonnal életre is kel és rohanni kezd a klubhelységünk felé. Én pedig követem, majd a bejáratnál megtorpanok, vendégemet bevárom.

Megjegyzés: Upsz, azt elfelejtettem; pedig olvastam ám. xD Egyébként meg júzer kifejezetten kishitű, ha a reagjairól van szó. Ritka, hogy elégedett lenne teljesen vele.;;

Szószám: 771||Öltözet: Iskolai egyenruha
 *Fürge.
Ilyen reflexekkel egészen jó fogó lehetne belőle, de nem emlékszem, hogy láttam volna a Hugrabug csapatában. Egyáltalán ki a Hugrabug fogója? Van egyáltalán nekik?
Fura érzés szembesülni azzal, hogy még én se tudom, pedig igazán érdekes a kviddics is. Annyira megvetem őket, hogy nem emlékszem ilyen részletekre, talán nem tartom őket ellenfélnek. A Griffendél és a Hollóhát csapata elég erős ahhoz, hogy megjegyezzem őket, de a Hugrabugból egyedül Scarborough akit megjegyeztem, figyelemre méltóan repül, és nem igazán kell tartani attól, hogy leesik a seprűről, ahogy a társai.
Alapvetően nem helyeslem a saját hozzáállásom. Talán túlságosan is lebecsülöm őket, miközben a folyosón szaladva egy borzállat csíkosan lengő farkát követve kotornak be a vackukba, ténylegesen, mint valami kisállatfalka. Nem helyes, hiszen az alamuszi borzok nagyot ugranak, ismerem a jelenséget saját tapasztalatból is, mégis, ahogy így rájuk nézek...
...aztán vissza Armiellára. Állandósul a szemöldökömet félig felvont kifejezés az arcomon, a feszült figyelem is teljesen egyértelműen az uralma alá hajtja a csapongó gondolatokat és a csorba gyöngyszemeket, amikből az elítélésem láncát fűzögetem, amikor az elejtett igazságra Armiella reagál. A tűz, ami fellobban benne átalakítja a lényét, a tekintetét, a haját, a testének többi részét egyelőre érintetlenül hagyja, pedig olybá fest a vöröses indulattól, hogy akár a bőrét is képes volna lehasítani magáról, csak azért, hogy megtorlást vegyen vélt sérelméért.
Csodálatosan lehűti a fejem az ő indulata, megdöbbent a hirtelensége, az átalakulása pedig egyként érdekel és vonzz. Szívesen zárnám lombikba, hogy nemes folyamatok során válasszam ki belőle ezt a nagyszerű átalakuló képességet, de mégiscsak egy diáktársról van szó, az ilyesmi kivitelezhetetlen.*
-Mint lámpásra a molyok, a saját félszük megtorlását milyen szívesen rádbíznák-*pillantok körbe megvetően azokra, akik ezért és csak ezért megálltak. Éhes borzok a sarokba szorított kígyó körül, de a hűvös test lusta tekergőzése távol tartja őket. Nem nyúlok a pálcámért, nincs olyan aurortanonc, aki fegyvertelen ellenfélre támadna, hiszen akkor egyből Mardekáros lelkűnek bélyegzik őket. Nincs szükségem más fegyverre, mint a méregfogak.*
-Apád a legjobb... Nem érzed gyermetegnek ezt a kijelentést? A nyomdokaiba akarsz lépni ezzel a viselkedéssel, amikor olyan szavakba látod bele az apád megsértését, amikben ott sem volt? Szerinted ez büszkévé tenne bárki?! Nem vonom vissza, nem én sértettem meg, hanem te-*felemelem a hangom, kivételesen nem telepszik rekedtség a torkomra, minden nyugalmam ellenére érzem, hogy az indulatom, ha sokkal kevésbé haragosabb is, mint az övé, de kicsattan belőlem, ahogy a zsebemben is a tiszafa átkokat kér és vért sóvárog.*
-Minden auror a legjobb, mivel aurornak csak a legjobbak mehetnek. Ha erről vitát akarsz nyitni máris bizonyítottad az alkalmatlanságodat.
*Csendesen izzó, halk dühvel feszülök az ő lángoló, égő indulatához. Nagyon kíváncsi lennék mit érez egy metamorf, miközben átalakítja a testét, milyen jelek futhatnak végig az izmain, idegein, milyen mágia szikrázik a bőre alatt, hogyan és miként formálódik a varázserő. A testének sejtjei, akárcsak valami matéria hogyan alakulnak az eredeti formából, egy fix állapotból egy újba. Vajon ez a tökéletesedés útja? Csiszolja-e a sejtjei, a varázserejét az átalakulás, vagy éppen koptatja, rongálja?
Megkísért a párbaj gondolata, hogy kihámozzam belőle ezt a különleges varázserőt, előhozzam a képességeit és megvizsgáljam, de talán majd egy másik alkalommal. Nem vetne rám jó fényt, ha engednék egy ilyen gyermeteg kihívásnak, és noha nem a legveszélytelenebb dolog a másikkal szembenállni fegyvertelenül, miközben annak már a kezében van a pálca, továbbra se nyúlok érte.
A szemét figyelem, karamellizált sötétségét, a tekintetén keresztül tartom pórázon az indulatait, hogy érezzem, lássam, amikor nagyon rángatni kezdi a határokat, és amikor majd menthetetlenül szembefordul velem.
Milyen gyerekes okokból.*
-Piton professzor a tehetséget támogatta, nem az igyekezetet és a szorgalmat.-*ez egy vitathatatlan tény, nem volt segítő és elnéző azokkal szemben, akik nem értettek meg mindent azonnal, de ezért én nem tudom hibáztatni. Valahogy ki kell szelektálni a felesleget, akiknek nem érdemes a magas tudományokkal foglalkozniuk, ha már egyszer születési jogon mindenkit beengednek ebbe az intézménybe.
Látom, ahogy bezárul az ajtó és elindul a szobor felé. Látom, ahogy tökéletes valósággá teszi az iménti rémképet, ami felderengett a tudatomba. Csókra nyílt szája a fiú előbbi csókja melegét talán még érzi a szobron. A kisbestia életre kel, ő pedig követi.*
-Csak utánad-*intek nagyvonalúan, miközben türelmes, higgadt léptekkel követem a döbbent közönség sorai között.*
-Egyébként, az apád képességei nem tesznek jó aurorrá, ahogy a halálfaló szülők gyereke se feltétlenül halálfaló. Tudhatnád ezt az anyád képességeinek példájából. Értsd: bájitaltan- *igen, tudom ki ő. Ha nem is a családom barátja, aranyvérű. Minden aranyvérű potenciális rokon, vagy rokonítható családfát jelent, mi más lenne, amit elsőre megtanít az élet az arisztokratának?
Körülöttünk többen meggondolják magukat és nem a vackukban töltik az estét, hallom már, ahogy a pletyka bagolyszárnyaknál is gyorsabban terjed szét a kastélyban.
Malfoy rajtam fog nevetni. Az egy remek alkalom lesz egy párbajra.*
kishitűség, bah >.< jellemző

[Kinek:]

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 733;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

Az indulatok forrnak bennem, nagy önuralomról teszek tanúbizonyságot, hogy mégsem ugrom a torkának. Pedig legszívesebben azt tenném. Énem azon része, amely az előttem lévőhöz hasonlóan büszke arra, hogy kicsoda most bennem dühöng. ~Megsértett és rajtam keresztül az apám emlékét is. Pedig nincs igaza és be fogom bizonyítani! Igenis összekaparom azt a RAVASZT ebből a nyüves tantárgyból és auror lesz belőlem!~ E cél lebeg a szemem előtt már évek óta, nem ő lesz az, aki el fog tőle tántorítani. Szemeimet lehunyom, majd lassan és mélyen lélegzem. Beszív… kifúj… beszív… Úgy tűnik hatásos a dolog, mert valamelyest sikerül megnyugodnom. A hajam színe is sötétedni kezd, míg a szemem lassan ismét zölddé válik. ~Egy majdnem sikeres kiboruláson vagyok túl és már az első nap. Mi lesz ezután, ha tanítani fog?!~ Fogalmam sem volt, de nem indult ez az ismeretség valami fényesen.

- Nincs igazad és ezt mindketten tudjuk. Ha valóban reménytelen lennék, akkor most nem volnál itt. Vagyis van megoldás a problémámra… mégpedig egy jó tanár… vagyis te. - Mondtam, kissé talán gúnyosabban, mint terveztem eredetileg. ~Erre vajon mit reagál?~ Feltételeztem, hogy egoista annyira, hogy ezzel ne szálljon vitába ismét. Kifejezetten irritál, ahogy még mindig félig felvont szemöldökkel mered rám. Egy pillanatra sikerül megdöbbentenem a látványos hangulatingadozásommal, amit végül is ő hívott életre. A dühöm hirtelen foszlik semmivé és a helyét átveszi valami mélységes szomorúság. Hogy csak annyi maradt apámból az utókor számára, mint én. ~Könnyedén elfelejtették, pedig mennyi mindent tett értük.~ Gondolom keserűen. Már a párbajtól is elment a kedvem teljesen. És egyébként sincs nála most a pálcája, fegyvertelen embert pedig nem támadok hátba. Az a Mardekár reszortja, tartják csak meg jó szokásukat. Ha valakivel párbajozom, én mindig tisztességesen harcolok.

- Nézz rám Lamartin! - Szólok rá hirtelen, amikor a körülöttünk lévőket mustráljam. Szemem egy pillanat alatt koromfeketévé válik a dühtől, majd amint felém fordult lassan újra ismét az apámtól örökölt zöld tekintetté változik vissza. - Ennyi maradt apámból… éppen annyi, mint amennyi én magam vagyok! És, ha engem sértegetsz, akkor ezáltal őt is sértegeted… egy halott emléke sem elég szent neked, mond?! - Kérdezek vissza szárazon. Hangomban nyoma sincsen már a haragnak, csak a történtek feletti szomorúságot hallhatja ki mindebből. - Ha nem szorulnék rá a segítségedre, többé szóba sem állnék veled ezek után. Csak, hogy tudd, ha már ilyen kedves voltál velem, meg őszinte. - Mondom neki gúnyos mosollyal arcomon. ~Ha nem kell neki a jó pofizás, hát akkor nem barátkozom. Nekem a társasága és a sértegetései nélkül is nagyon jó lesz.~ Döntöttem el magamban a dolgot. Semmi joga dühösnek lenni, hiszen nem én sértettem meg őt, hanem ő engem.

Fordított esetben rám biztos, hogy számíthatna és nem értem miért ennyire ellenséges és bunkó. ~Vajon mit véthettem ellene?~ Merül fel egyből bennem az, hogy esetleg korábbi sérelméért akar így revansot venni rajtam. Bár őszintén szólva, egyáltalán nem emlékszem ilyen esetre. De talán valóban bennem van a hiba, elvégre van, hogy elfelejtek dolgokat. Anyám szerint a fejemet is elhagynám, ha nem volna a nyakamhoz rögzítve. Amikor nagyvonalúan úriembert támad kedve játszani, az ajtóban megállva megvárom, hogy utolérjen, s mielőtt belépnénk hozzá fordulok.
- Ez az ősöm háza és itt mindenki egyenlő. Ezt tartsd tiszteletben, amíg nálam vendégeskedsz. - Suttogom, hogy csak ő hallja, miközben szinte érzem arcomon a meleg lélegzetét. Közelebb volt, mint terveztem. Gyorsan beléptem hát a helyiségbe, miközben a bent lévők először megmerevedtek döbbenetükben, majd vad sustorgásba kezdtek jöttünkre. ~A fenének sem hiányzott ez. Holnapra már mi leszünk a legújabb pletykatéma. Vagy már ma estére.~ Gondolom, majd puffogva elindulok az egyik sarokban lévő, üres asztalka felé.

Mielőtt válaszolnék, inkább helyet foglalok úgy, hogy mindenki másnak háttal legyek.
- Nézd, én kiköpött apám vagyok. Az orrom, a zöld szemem… mind, mind őt idézi. A hevességemről és a képességeimről nem is beszélve. A Bájitaltan neki sem volt erőssége sosem, mégis jó auror lett. - Mondom most már elmosolyodva. Ezt nyilván nem tudhatta. Mint, ahogy azt sem, hogy anyám segített neki felkészülni mind az RBF, mind a RAVASZ vizsgáira. Annak idején szerettek egymásba igazán. Ám ez magánügy volt, nem szándékoztam egy öntelt kígyóimádó orrára kötni a szüleim szerelmét. - Elvileg azért vagy itt, hogy tanuljunk. Mi lenne, ha inkább az okításommal foglalkoznál? - Tudakoltam tőle szelíden. Már így is eleget veszekedtünk, próbáltam pozitívabb irányba terelni a dolgokat. Már, ha lehet egyáltalán. Kezdtem megérteni, hogy miért nem bírják a többiek elviselni hosszú távon az elázás miatti vendégsereget. ~Ha minden Mardekáros ilyen, akkor nincs is min csodálkozni.~

Megjegyzés: Armiella nem kedvel jelenleg, de azért júzer , remélem tudod.  ;;

Szószám: 644||Öltözet: Iskolai egyenruha
 -Az igazságban egyedül te kételkedsz, nálam nem jön be az egyszerű társaidra ható önszuggeszció-*de azért érdekes, hogy megpróbálta. Merész. Vagy inkább meggondolatlan. Voltaképpen könnyen lehet, hogy olyan egyszerűen működik, mint azok az átlagos varázslók, akik körülveszik. Ha ingerült lesz elveszti a kontrollt és azt se tudja mit beszél, kivel beszél. Az ilyen akar aurornak menni? Sokkal jobb neki, ha azt gondolom, hogy direkt próbált rá a manipulálásomra játszani, ami azonban ugyanúgy lepergett fekete taláromról, mint a gúny, amivel megpróbálkozik, szennyes cseppekben tűnik el a talárom szegélyénél, miközben követem az ajtóig.*
-Azt viszont mindketten tudjuk, hogy én büntetésből, és nem bármiféle a képességeidhez fűzött reménylés miatt. Van, amihez kevés a jó tanár-*főleg én, akiben a tanítási ambíció fele annyira se domináns, mint amennyire az volt az iménti dühének fellángoló látványa.
Ambíció, becsvágy és ego. Mindez annyira mellékes és a háttérbe szorul, amikor itt volt előttem a lehetőség, a különlegesség, az átalakulás kézzel fogható bizonyítéka, és még sincs lehetőségem és képességem arra, hogy alaposabban beletekintsek, megértsem.
Nem válogatja meg a szavait igazán, de a gondolatait sem. Sőt, igazából a tetteit sem. Nem tud letávozni a kétkedő kifejezés az arcomról, más esetben megkérdezném, hogy normálisnak érzi-e magát.*
-Tévedés. Nem te maradtál az apádból, nem vagy apád, se a képességei. A halott emlékét csakis és kizárólag te rángattad elő. Engem annyira érdekel az apád, mint egy szobor a folyosón-*unnám azt mondani, hogy védekezek. Holott azt csinálom, némiképpen sugallani próbálom, hogy gondolkozzon már józanul.
Őszintén remélem, hogy nem harap meg, amikor visszapördül és az arcomba suttog. Fegyelmezetten megtorpanok, hátrafeszítem a nyakam, de az undor nem borzongat olyképpen, mintha egy sárvérű jött volna ilyen bizalmi közelségbe hozzám. Valahogy nem tudtam elképzelni, de a mondanivalója megmosolyogtat.*
-Nem gondolod, hogy képmutató dolog az egyenlősége hivatkozni, miközben a pálca a te kezedben szikrázik, én pedig meg se kíséreltem elővonni az enyém?
*Lágyan duruzsolom vissza, akárha bizalmas ismerősök lennénk, hátha akkor eljut a tudatáig az, hogy hetedéves korához képest úgy viselkedik, mintha az elsőéves villongások kellős közepén lennénk, amikor eldöntetett, hogy ki hol foglal helyet a képzeletbeli hierarchiában. Most áll neki elégedetlenkedni az akkori események miatt? Most akarja megváltoztatni a világrendszerünket, a jól bevált viselkedésformákat? Most már minek?
A helyiségbe lépve előbb veszem szemügyre a jelenlévőket, számát, nemét, korát, megpróbálva felidézve a nevüket, ismereteimet a képességeikről, minthogy a berendezéssel megbarátkoznék. Enyhén paranoiás szokásnak érződik, vitathatatlan.
Tájkép, változatos varázsablakok, állatok, fotelek. A fotelek aligha szolgálják azt a célt, hogy a leülő varázsló képes legyen bennük értelmesen megölni, ahogy elnézem sokkal inkább szolgálják a hanyakodást, a lustálkodást, heverészést. Az alapító portréját tekintve sem érzem komfortosnak, kényelmesnek.*
-Ne bizonygass egy eleve bukott állítást. Senki nem a szüleinek a mása, akármilyen is legyen a hasonlósága. Az ő aurorsága nem a te képességed-*hihetetlen, hogy megint visszatér erre az eleve bukott témára. A helyválasztással mindenesetre elégedett lehetek. Innen szemmel tarthatok mindenkit, a hátam védve van. Igaz, neki nem kell félnie attól, hogy őrült Hugrabugosok ülnek mögötte, hiszen ő is egy közülük.*
-Elvileg azért vagyok itt. Mi lenne, ha netán belenéznél a jegyzetbe, amivel foglalkoznunk kell?-*nógatom vissza ugyanolyan szelíden, ahogy ő próbált gunyorkodni irántam. Senki nem kényszerítette, hogy előhozza az apját.*
-Azonban ha mindenben égbekiáltó sérelmet látsz, akkor meglehetősen nehezen fogunk túljutni az alapokon is. Én voltam olyan alapos, hogy megkérdezzem a professzorotokat-*átkozott Minticz*-hogy pontosan mennyire is maradtál el a felkészültséggel, cserébe csak annyit várok el, hogy pontosan értelmezd, amit mondok. Ha azt mondom lehetetlennek tartom, hogy belőled auror legyen, akkor továbbra se érdekel se az apád, se az anyád, egyedül téged, és csakis téged bírállak, saját magad alapján, a rólad kialakult képet, pedig te magad rombolod. Vagy építed. Ahogy tetszik.
*Büszke lehetek magamra, a véremből való vérnek se rághattam volna jobban a szájába, hogy hol téved az okfejtése. Merev háttal üldögélek, így talán nem nyel el a fotel, az alkarommal az asztalon támaszkodom. Őt nézem, nem kalandozom el a helyiség többi részére, mereven rajta tartom a szemem, jobb a biztonság.*
Nem tudtam, de most már tudom *-* *büszkén feszít*

[Kinek:]

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 903;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

~Nocsak, mégsem akkora Egó Pista?~ Most itt az alkalom, hogy az én szemöldököm szaladjon fel egy pillanatra a dologtól.
- Ezt speciel nem tudtam. - Pirulok el, majd fut is ki azonnal az arcomból az eddig odatódult vér, meg a korábbi is. Ám most a hajam színe szerencsére nem változik meg, marad vöröses barna továbbra is. Minticz professzor ezt nem közölte velem. Csak azt mondta, talált valakit aki tud segíteni nekem. De igazából nem is tartozik rám az, hogy miért segít. Ugyanakkor rosszul esett az, hogy gyakorlatilag büntetőmunka más számára az, hogy engem korrepetáljon. ~Valóban ennyire reménytelen lenne a helyzet? Tényleg igazi büntetés megpróbálni elmagyarázni nekem a dolgokat? Ennyire azért nem vagyok buta, úgy gondolom.~

- Nézd, talán túlreagáltam a dolgot kissé. Sajnálom, oké? De én sokkal érzékenyebben reagálok a környezetemre, mint mások. És te a két legkényesebb témámba tenyereltél bele éppen. Még akkor is, ha te ezt nem így érzed. - Mondom neki letörve. Még mindig az előbbi új információk hatása alatt vagyok. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy velem kell riogatni a rossz, de eszes diákokat. Hogy én leszek a büntetésük, ha valamit elkövetnek. Érezem, hogy védekezni próbál, miközben a maga igazát akarja rám erőltetni. De inkább feladom, nekem erre nincs szükségem. Én ellentétben vele, tudok elnézést kérni. Mert nyilván én is sáros vagyok abban, hogy ilyen rosszul indultak a dolgok már a legelején. Amikor lágyan visszasuttog, a hirtelen jött bizalmas légkörtől felgyorsul a szívverésem. És nem a mondandójára értem.

Egyszerűen csak pusztán biológiai és/vagy kémiai reakciókat váltott ki ezzel belőlem. A meleg lélegzete, ami simogatja arcomat, a duruzsoló hangja, mind-mind valami olyasmit indít el bennem, amit nem iránta akarok érezni; hanem Leo iránt. Talán valóban a metamorf lét miatt vagyok ilyen túlérzékeny, ahogy anyám állítja. Mindegy mi az oka, ez a közelség - még ha eredetileg én is kezdeményeztem - egyáltalán nem abba az irányba terelte a gondolataimat, mint kellett volna. Teljesen összezavart vele. ~De még akár az is lehet, hogy szándékosan tette, hogy a hatása alatt legyek. Számos Mardekárosnak volt a hobbija, hogy lányokat szédít el, aztán miután kiszórakozta magát, a porba dobja őket. Miért lenne épp ő a kivétel?!~ Eldöntöttem, hogy ezentúl megtartom a két lépés távolságot tőle. Csak a biztonság kedvéért. ~Nem leszek a játékszere senkinek!~ Lépek egy lépést hátra tőle, mielőtt megszólalok.

- Mert ugye magadból indultál ki megint csak. Nem igaz? Nekem eszembe sem jutna soha fegyvertelen emberre pálcát fogni, bármennyire is dühít fel az illető. És igen, itt mindenki egyenlő. Szóval nem szeretném meghallani, hogy lesárvérűzöl itt bárkit is és felsőbbrendűnek nyilvánítod ki magadat másoknál, csak mert arisztokrata vagy és kék a véred. Mert most csak egy vendég vagy… az én vendégem. Ezért akartalak megkérni, hogy ne feledd: nem otthon vagy a kígyófészekben vagy. Itt más illemszabályok vannak érvényben. És nem szeretném, ha szégyenbe hoznál engem, vagy magadat. Mert gondolom nem egyetlen alkalomra szólt ez a korrepetálás, hanem rendesen fogsz foglalkozni velem. - Mondom szelíden. Nem indulatoskodom, felesleges. Sértegetni sem feltétlenül akarom, ellenben a szabályokat jobban szeretem már a legelején letisztázni.

Kapásból az egyik sarkot veszem célba, minél távolabb vagyunk a többiektől, annál nyugodtabban tanulhatunk. Meg nem utolsó sorban így sokkal kevesebb esélye lesz arra, hogy kötekedjen másokkal. Szándékosan háttal ülök le, a többiek tekintetére és sustorgására nem vagyok most kíváncsi.
- Ezt nem tudhatod. Egyébként is csak példaként hoztam fel. Ha neki sikerült, nekem is sikerülhet. De remélem, szereted a csalódást, mert én akkor is auror leszek! - Mondom magabiztosan a szemébe nézve. Tekintetem nyílt, őszinte. Tényleg hiszek abban, hogy képes vagyok ezt végigcsinálni. Összezavarhat, megpróbálhat eltántorítani a célomtól, de úgyis kudarcot fog vallani. Vagyok olyan makacs, hogy ne hagyjam magam. Fellapozom a jegyzetét, ha már kivételesen normális hangnemet ütött meg velem. Meglepődve tapasztalom, hogy rendszerezett, áttekinthető a jegyzete.

És még úgy-ahogy el is tudom olvasni, hiszen szépen ír, mondhatni gyöngybetűkkel. Meglepő, kellemesen csalódok benne ez egyszer. Amikor ismét megszólal erős késztetést érzek, hogy felálljak és otthagyjam. De szükségem van rá, ezért lenyelem ezt a békát is a fenekemen maradok.
- Már mondtam, sajnálom az előbbit. Oké, ezt el tudom fogadni. Valami egyéb szabály vagy kérés? Még az elején mond el inkább, hogy később jól tudjunk haladni. - Mondom. Nem kertelek. Sosem volt a kenyerem. Inkább vagyok őszinte, mint alakoskodó. Legyen szó dicséretről vagy építő jellegű kritikáról. ~Hiszen hogyan váljanak jobbá az emberek, ha senki sem mondja meg nekik, ha valamit nem jól tesznek?~ Hallgattam az ismét csak lekezelő okfejtését, de ezek után sem értettem egyet vele. De nyilván ő csak túl akar lenni a büntetőmunkáján. Én meg az érzéseim nem is számítunk egyáltalán.

- Ha a jéghegy csúcsa alapján akarsz megítélni, egészségedre. El is ítélhetsz egyből, ha jól esik neked. Én nem vagyok ilyen elhamarkodott. Nyilván nem csak ez a kis szelet jelenti az igazi lényedet, amit a képzeletbeli tortádból kaptam a mai napon eddig. Nem ismerlek és te sem, de talán ez változni fog és megmutatod a valódat nekem egyszer. - Mondom, őszintén elmosolyodva a végére. Ezt az örök optimizmust, hogy másokban mindig a jót keressem szintén apámtól örököltem. Persze gyakran, legfőképpen ha a rossz dolgok vannak többségben az életemben, erről megfeledkezem. De aztán ismét pozitívan állok a dolgokhoz… és másokhoz. Még akkor is, ha történetesen az illető az idegeimen táncol előszeretettel. ~Talán tényleg mazochista vagyok.~ Gondolom mosolyogva. Ugyanakkor egy idő után zavarba hoz ismét azzal, hogy túlzottan bámul. Szinte nem is pislog közben.
- Mi az? Miért nézel ennyire? Van valami az arcomon? - Kérdezem tőle enyhén kipirult hajjal és arccal.

Megjegyzés: Én igyekszem békülni, remélem méltányolod.  ;;

Szószám: 684||Öltözet: Iskolai egyenruha
 -Nem? Voltaképpen a te szempontodból nem a tény a lényeges, hogy miért vagyok itt, hanem a tény, hogy itt vagyok. De akármire is vagyok képes, nem az én tudásom fogja megváltani a tied-*vagy a tiednek a hiányát, de ez túlfeszítené minden udvariatlanság korlátját, erre pedig nincs szükségem. Nem provokálni akarom, hanem túlélni és elviselni. A magam módja szerint, ahogy ő is a maga módja, ideg és elmebaja szerint reagál rám.
Nehéz lenne leolvasni az arcáról, hogy mit is gondol igazából a dologról, még nehezebb értelmezni az érzéseket, noha a kifejezőeszközei sokkal színesebbek, mint bárkinek, akitől eddig tapasztalhattam. A tekintetében gyorsan elmélyül a harag, a pusztító sötétség, a bőre alatt ijesztően megfeszülnek az izmok, szinte ropogtatják a bőr, az állkapcsa, nyakának merev vonala hirtelen lazul fel, megingás, kétség, kétely.
Zavar.
Számomra megfoghatatlan zavar, ezért aztán türelmes csendben biccentek csak a bocsánatkérésére, én már rég túlléptem volna a dolgon, ha nem piszkálja tovább, így nem is érzem úgy, hogy szükség lenne egy hatalmas, patetikus előadásra ahhoz, hogy bemutassam, igen, elfogadom a sajnálatát, feloldozom a szavainak önpusztító terhe alól.
Nem, a biccentés tökéletesen megteszi, abban a reményben, hogy lazul és a hirtelen menekülését alaposabban kifejti, de tévedek, másról beszél. Könnyű pír az arcán, gyorsabb lélegzet, a szájának nem éppen olyan íve, mintha a düh feszítené meg. Furák ezek a metamorfok. Leülök, mielőtt megszólalnék, szerencsére adott elég okot arra, hogy válaszolgassak neki.*
-Miért, te magadból indultál ki, amikor azt feltételezted, hogy nem viselkedem vendégként? Eszerint te nem tartanád be az íratlan szabályokat, ha a Kígyófészekbe vinnélek? Ez igazán nem szép dolog tőled-*a nevetés vergődik a torkomban, miközben kifejti nekem a dolgot, de nem fogom szembekacagni és nem fogom lehülyézni sem. Fogva tartom a pillantását, amennyire engedi, bár szerencsénkre már a jegyzet is foglalkoztassa annyira, hogy felnyissa.
Várom a döbbenetet és az iszonyatot a vonásain, a kétségbeesés árnyékát a szeme alatt, a ború jeges markának ujjlenyomatait a bőrén. A bájitaltan a legtöbbekből ezt váltja ki, ő se az a kivétel, legfeljebb jól palástolja.*
-Számomra ez egyértelmű, ahogy téged se úgy fogadtalak, hogy azért nem lehetsz soha auror, mert a Hugrabugba jársz. Kettőnk közül alighanem te ítélsz inkább a jéghegy csúcsa alapján engem, egy-egy deviáns, alapján minősíted a fajtám-*összehunyorítom a szemem, igazából mulattat.* -Ahogy elnézem a Mardekáros újoncok elsősorban a ti előítéleteitekből tanulják meg, hogy milyen ellenségeket is szeretnétek magatoknak, mert valakit utálni kell.
*Simulékony a hangom, igazán nem akarom, hogy ezen felhúzza magát. Vagy mégis? Hol az a vörös tűz? Hol a zöld helyett sötétlő tekintet, hol vannak a villanások, a formálódás folyékony pillanata, aztán a kikristályosodó új formák és színek magával ragadóan öröknek ható kaleidoszkópja, míg végül letisztul. Talán vágyom azt a vörösesnarancsot újra, ahogy a tekintetében a barna is sokkal kifejezőbb, mint ez a zöldes árnyalat. A változás, amit én idéztem elő sokkal izgalmasabb akármilyen alapállapotnál.
Visszalendült. Mint egy megnyugvó főzet. Nem lenne szabad úgy gondolnom rá, mint valami érdekes dolog. Figyelembe kell vennem, hogy ő egy Hugrabugos lány. Egy boszorkány. Józan ésszel.*
-Ha a két legkényesebb témádba ennyira véletlenül, mint én tettem-*nyomatékosítom a gondolatot egy ismétléssel*-mert ebben felesleges kételkedned, de valóban véletlenül, mi több, erőteljes félreértéssel „tenyereltem” bele... szóval ha ennyire könnyű eltalálni, mit gondolsz, azok, akik aurorként keményen ellened akarnak tenni, mert ez áll az érdekükben nem ezzel támadnak majd? Ha akkor is indulatból reagálsz nem leszel hosszú életű. Jobban kontroll alatt kéne tartani az indulataid-*még mielőtt egyeseknek olyan elvadult gondolatuk támad, hogy milyen érdekes lenne ezt a lényt addig provokálni, amíg teljes egészében átalakul, átváltozik, amíg egy új alapállapotot vesz meg.
Megrázom a fejem kicsit, elhessenteni a gondolatot, de aztán bólintok is egyet.*
-Egyébiránt valóban rendesen fogok foglalkozni veled, nem szokásom ellógni a büntetést-*némelyekkel ellentetében.
Összehúzom a szemeim.*
-Nem, most nincs más ami eszembe jutna...-*szabályként, de az utolsó gondolata belémfojtja a szót, lehelve tiltakozom.*
-Szomorú nap lenne az mindkettőnk számára-*indokolatlan ez a vidámság a bájitaljegyzet felett. Aztán ez a kérdés is.*
- Nem szoktak megbámulni? Metamorf vagy. -*de azért le nem veszem róla a szemem, az, hogy zavarja nem elég ok arra, hogy elmulasszak akár egyetlen egy átváltozást is.* -Tehát különleges. Egy ilyen adottsággal egészen más fejlődési utat járhatnál be, mint a többi léhűtő.
Igyekeztem méltányolni, remélem méltányolod >.<

[Kinek:]

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 980;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

Ezzel a mondatával nem tudtam vitába szállni, így inkább nem kommentáltam az elhangozttakat. ~Addig jó mindkettőnknek. De tényleg rajtam fog múlni a dolog… ám csak félig.~ Ha a vizsgáztató tanár nem méltányolja annyira az igyekezetemet és a teljesítményemet, megette az én felemet az egész. Pedig én igyekszem, szinte vért izzadok, és mégsem jutok egyről a kettőre. Legalábbis egyedül nem. Egyetlen reménységem az előttem lévő, önelégült mardekáros fiú volt. ~Semmi esélyem valóban!~ Kezdtem elcsüggedni. Annyira nem voltunk egy hullámhosszon, hogy az borzalmas. A dolgokról teljesen másként vélekedtünk, bár ez nem csoda. Más a házunk, más értékeket tartunk fontosnak. Most, hogy jobban belegondolok igazából az volna a fura, ha egyformán gondolkoznánk.

- Nem, de el tudom képzelni a szabályaitokat, meg a klubhelységeteket is. - Mondtam sokat mondóan. Mindenki tudja, hogy a sötét varázslók szinte kivétel nélkül a Mardekárból kerültek ki. Biztos valami bűntanyájuk van ott titkon, sosem jutna eszembe betenni oda a lábamat. - Várj, te komolyan odavinnél engem? Egy hugrást? Úgy tudtam szerintetek ide csak a maradék, az alja kerülhet. - Mondom élesen, miközben elkerekedik a szemem. Jó, aranyvérű vagyok, de akkor is nagy dolognak számít, ha más házból valót hívnak úgymond vendégségbe más ház klubhelyiségébe. Ahogy szinte fogva tartja a pillantásomat, elfelejtek szinte mindent magam körül. A szívem gyorsabban kezd verni és ismét hasonlóan érzem magam egy pillanatra, mint mielőtt bejöttünk. Ugyanakkor állom a tekintetét, s izgatottságom folytán nem pislogok annyit, mint normálisan.

Sőt, egyáltalán nem pislogok, szinte már farkasszemet nézek vele. S lassan megláthatja előtűnő igazi íriszemet. Azért szoktam többet pislogni az átlagnál, mert így nem veszik észre a szemem igazi színét, csak a nekik mutatott zöldet vagy más színt látják. Ám erről most elfelejtkeztem. Aztán kimondja végre azt, ami annyira jellemzi a kígyóimádókat. Hogy gyakorlatilag az aki hugrás csak buta és tehetségtelen lehet. Egyből elvörösödik a hajam, ismét narancssárgás, pirosas színű lesz. Azonban a szemem még nem változik meg. Ahhoz pislognom kellene legalább egyet. De jelenleg a döbbenettől szinte megfagy a tekintetem. Szám vonallá préselődik, elzárva a szitkok útját, amit legszívesebben most zúdítanék rá. Egyértelműen játszik velem, szórakozik azzal, hogy kiborítson és minél többet láthasson belőlem meg a repertoáromból. Ismerem ezt a tekintetet, szinte kiéhezve várja, hogy megváltozzon a hajam a szemem színe.

Ettől persze olyannak érzem magam, mint valami vásáros majom. Egy látványosságnak, akit mutogatni lehet, nevethetnek rajta. De senki sem törődik vele igazán. Csak az érdekli őket, hogy mire képes, milyen érdekes dolgot tud mutatni. Ám az, hogy valójában ő milyen vagy mit érez, na az már a kutyát nem érdekel. Ráadásul még csak igaza sincs. A kis játékaival, fellengzősségével, tipikusan arisztokrata nézeteivel pontosan alátámasztja az eddigi képet, amit előre lehetett egy mardekárosról sejteni.
- Fajtád? Mik vagytok ti mardekárosok, valami külön állatfaj? - Fakadok ki türelmemet vesztve, majd lehunyom inkább a szemeimet. Legalább nem látom azt az egoista képét. Majd jobb ötletem támad, az immáron indulattól ébenfekete szemeimet a jegyzeteire emelem és beléjük mélyedek a megnyugvást keresve.

Gyűlölöm, hogy ennyire képes kihozni a sodromból. Másoknak valamiért nem sikerül, de ő… mintha ilyen könnyen át lehetne látni azt, hogy mit hogyan és mit érzek. Végül mégiscsak felnézek rá.
- Ezt ugye magad sem gondolod komolyan? A sötét varázslatok imádatát a kis kivételt leszámítva már az anyatejjel együtt magatokba szívtátok. Aki mégsem, az nagy valószínűséggel a többi házban végzi az aranyvérűek közül. Elszomorító lenne a vérmániások aránya, ha statisztikát készítenénk. - Arcom ismét kipirul, s hallom a felerősödött háttérzajt is. De teszek rá, tudja csak meg a véleményemet. Torkig vagyok már ezzel az egésszel. Vele, a halálfalókkal, a mugli és félvér utálattal. Elég volt. Megcsömörlöttem ettől. ~Még a simulékony modorával is sikerült kiborítania, pedig most rém nyugodtnak tűnik. Remélem boldog és ezt akart hallani tőlem.~ Gondolom keserűen.

Szinte érzem a belülről fojtogató dühöt, a belülről szétvető energiát. Egész lényem forrong, mozgásban van, nem tud megnyugodni. Komolyan elgondolkozom egy pillanatig, hogy ráborítsam az asztalt, majd kidobjam innen. De inkább máshogy adom ki magamból a feszültséget.
- Ilyen vagyok, folyton változó. Túl érzékeny, túl érzelmes… próbáltam átlagos lenni, minden nap úgy kelek fel, hogy ismét megpróbálok egyszerűen csak beleolvadni a környezetembe. De nem megy. Én más vagyok és ez ellen nem tehetek semmit sem. De tudod mit? Nem is akarok, oké? Belefáradtam, hogy másnak próbáljam mutatni magam, mint aki valójában vagyok. Ha nem tetszik, ne foglalkozz velem. Oh, most jut eszembe, MUSZÁJ foglalkoznod velem. Akkor meg szokj hozzám! - Mondom neki indulatosan.

Ezek után még kész szerencse, hogy újabb szabályt esze ágában sincs felállítani. Legalább nem lesz mire hivatkoznia utólag. Nekem csak jobb ez így. Minél kevésbé köti meg a kezemet, annál jobb mindkettőnknek.
- Ugyan mégis miért? Mi sötét és titkolni való lappang lényed legmélyében? Tudod mit, felejtsd el! Nem is akarom inkább tudni, főleg hogy auror leszek. - Mondom ki most már tényként az eljövendőt, majd ismét a jegyzetét kezdem silabizálni. Ez pedig valamelyest megnyugtat. Fura humor a Sorstól.
- És? Attól még, hogy az vagyok, miért kellene úgy bámulni, mint valami látványosságot? Én is emberi lény vagyok, érzésekkel. És egyáltalán nem tetszik, ahogy rám nézel. - Közlöm vele. Nagyot sóhajtok, amikor továbbra sem hagyja abba a dolgot.

~Nagyszerű, egy újabb metamorf mániás! Mi jöhet még? Elvisz a titkos kis laborjába és megpróbálja kielemezni az összetevőimet?!~ Bár nevetségesen hangzott, mégis az előttem ülőről el tudtam képzelni; hogy képes volna lombikba zárni, ha volna rá lehetősége. Szinte látszott a szemében, hogy türelmetlenül várakozik. S hogy mire? Könnyedén kitalálhattam, hogy nem a közelgő húsvétot várja ennyire.
- Itt senki sem léhűtő. Legfeljebb csak máshoz ért jobban, mint a többiek. Az, hogy egyes tehetséges megnyilvánulás neked fabatkát sem ér, már más kérdés. Egyébként ezzel mire célzol pontosan? - Szegezem neki a kérdést, majd hamarosan rádöbbentem, hogy valószínűleg bókolt nekem az imént. Erre kirobbant belőlem a nevetés s egy másodperc alatt szemem színe ibolya lilában kezdett tündökölni. - Ne haragudj, de… ez… jajj, meghalok… - Nevetgéltem, hasamat fogva. - Te aztán tudsz bókolni, elismerésem. – Mondom, amikor végre meg tudok nyugodni.

Megjegyzés: Sajnálom, de végül is most Army nem haragszik rád jelenleg. Azért ne orrolj nagyon meg rám. :$ Javítva ;;

Szószám: 905||Öltözet: Iskolai egyenruha
 *Igen. Valóban mulattat.
A vitánk olyan, mint egy sündisznó bőre. Felé merednek a tüskék, ő karcolja össze magát lépten-nyomon, miközben engem nem érint meg, hiszen a bőr belső felén vagyok, annak puhasága, simasága a természetes védelmem. Talán meg tudna sérteni, ha a büszkeségemet próbálgatná, talán fel tudnak heccelni, de én már okultam a környezetemben élők példáján, a büszkeségemnek meghagyom a saját terét és gondosan elzárom a valóságtól. Olyan világi dolgok, mint egy Hugrabugos sértései, nem és nem sérthetik meg. Mert nem hagyom. Nem engedem. Ez az én átalakulásom, sajnos nem látványos és nem is a mágia generálta, de erősebbé tesz, és lehetőséget biztosít arra, hogy Armiella szavain túl más is érdekeljen, akármennyire is jámbor szív dobog a mellkasában, és langyos, tiszta gondolatok az elméjében.*
-Ha az elképzelésedre hagyatkozol, akkor kettőnk közül melyikünk is az előítéletesebb?-*mosolygom. Hihetetlen, de az elégedettség kicsalja az arcomra a nonverbális jelek legkétértelműbbjét. Nem azért mosolygok, mert kedvelem őt, még csak nem is azért, mert élvezem a helyzetet, egyszerűen nagyon elégedetté tesz az, hogy figyelhetem. Akármit is gondoljon erről.* -Nem komolyan, hanem elméletben. De természetesen, semmi akadálya, hogy a Kígyófészekbe más házból való embert vigyünk, csak a klubhelyiség tiltott. Egy Hugrabugos mindig remek szórakozást nyújt, ha védtelen-*szórakozottan elmerengek, aztán biccentek.* -Odavinnélek, hogy lássam, betartod-e figyelmeztetés nélkül azokat a szabályokat, amikre engem figyelmeztettél, de mindenki ismeri őket. Voltaképpen nagyon udvariatlan volt tőled.
*Igen, talán ezzel a mondattal már tényleg cukkolni akarom, ingerelni, vissza, abba az állapotba, abba a pillanatban, amikor, mintha egy kísérlet lenne a legteljesebb ingerültséggel forrt, akár egy bájital. Nagyon bátor ugyan, ahogy visszanéz rám, a tekintete megmerevedik, kiszárad, szinte érzem, ahogy égni kezd a szeme, a szende Hugrások olyan gyakran pislantanak, nem lenne szabad olyasmivel kísérleteznie, hogy megvárja, amíg félrefordulok. A kitartó bájitalfőzés, a sűrű  füstök, gőzökön át való állapotellenőrzések megedzik a szemet, ő ezzel aligha dicsekedhet. Mit gondol, mitől volt Piton professzornak olyan merev, szúrós tekintete?
Előredőlök, a kezem előrecsúszik az asztalon. Nem létezik olyan, hogy udvariasság, ahhoz, hogy lekössön, és ne toroljam meg a suttogásokat körülöttünk, ahol érdemtelen fattyúk veszik a szájukra a nevemet neki kell lekötni a figyelmem és olybá tűnik, hogy ezt meg is teszi. Ezerszínű szivárványhártyája a végtelen lehetőségek megismerésével kecsegtet, elvörösödő, sárguló haja inkább olyan, mint egy őszi keret a mindenséghez, nem pedig vad lángolás és izzás, mint korábban láttam. Nem érdekel az arckifejezése, sem más. Vajon hogy csinálja?
Aztán megtöri a pillanatot. Sóhajtok, visszahúzódom az asztalfelemre, végigsimítom a mutatóujjammal a fa erezetének egy különösen kacskaringós vonalát. Milyen feleslegesen lovagol a szavakon és kifejezéseken, mintha ők nem kígyókként szoktak volna emlegetni minket. Annyira felesleges ez a két kérdés, hogy a választ nem is pazarolom rá.*
-Újabb előítélet, újabb vak csapás. A sötét varázslatoktól a legtöbb Mardekáros ugyanúgy retteg, mint te, mint a társaid, mint a Griffendélesek. Talán csak a Hollóhátasok nem félnek tőlük, mert állandóan olvasni, tanulni, olvasni, tanulni akarnak, de még nekünk is van annyi eszük, hogy óvakodjanak a használatától-*minél dühösebben beszél, annál halkabban felelek én. Figyelmesen ránézek, szinte szuggerálom, hogy ezt a mondatot, ezt az egyet értse meg:*
-Nem a Mardekárosok háborúznak, harcolnak, eszméznek, hanem azok, akik már végeztek a Roxfortban. Persze lehet minket okolni, hogy ugyanazt akarjuk, de elég merész kijelentés, nem gondolod?
*Nem gondolja. Mi sem áll távolabb tőle, minthogy azon gondolkodjon, hogy kit mi motivál, és egyáltalán. A következő szavai azonban újra megmosolyogtatnak, mielőtt teljesen elvenné a kedvét magától a teljesen tucatelőítéleteivel. Én legalább arra a biztos tapasztalatra alapozok vele kapcsolatban, hogyha egy ilyen finom tudomány megértésére se képes, mint a bájitaltan, akkor mit remélhetek tőle?*
-Nem átlagos legyél, csak tanuld meg a képességeidet elrejteni. Meg a gyengéidet is. Mit gondolsz a Godrikban majd simogatni fogják a lelked, miközben arra próbálnak felkészíteni, hogy hogyan álld meg a helyed egy sötét varázsló ellen? Gondolod egyetlen gyilkos indulatú személy se fogja fegyverként felhasználni az apád abból a célból, hogy felingereljen és ezzel hirtelen, hibás döntésekre kényszerítsen? Ne az én tetszésem foglalkoztasson, magad miatt aggódj. Nekem nem ellenfél az ingerlékenységed, érzelmességed-*szinte hihetetlen, hogy ezt a társalgást én folytatom és éppen vele. Indulatok. Megcsóválom a fejem.
Titkolni való lappangás. Mosolygom tovább, hideg, távoli mosollyal. Ha nem akarja hallani, hát nem akarja, viszont megint elém kínálja a gyenge pontját, amit elteszek, és megjegyzek magamnak. Nem dobom elé rögtön, nem vágom el a torkát azonnal.
Hirtelen előrenyúlok, megfogom a kezét és összecsukom a jegyzetet, miközben a szemének egészen meredek színbe hajlását figyelem. A nevetése nem foglalkoztat, bár egy fanyar kifejezéssel még biccentek is, hogy igen, úgy van.*
-Hiába tudok, ha egyszer a bókot is támadásként fogadod és megpróbálod visszafordítani ellenem. De hagyjuk egy időre a bájitalalapokat-*az ajánlatom visszautasíthatatlan, mivel a kezét fogva becsuktam a jegyzetet. Hideg ujjaim alatt forrónak érződik az övé. A test, a bőr, ami képes bármiféle átalakulásra.*
-Ahhoz, hogy együtt dolgozzunk előbb el kellene viselnünk egymást. Kár lenne a szimbólumfejtés közben egymásnak feszegetnünk az indulatainkat-*hirtelen fordulat ötlik az eszembe, lerázom magamról a tudatom tiltakozását.* -Különben sem tudnék hatékonyan koncentrálni arra, hogy kijavítsam az értelmezési nehézségeid, ha közben folyamatosan a mágiád mibenléte foglalkoztat, márpedig mos más se foglalkoztat. A látványosság mivoltod nem a szobrok üres szépségében értendő. A sárkányok se egyszerű állatok, ahogyan te sem vagy ugyanolyan emberi lény, mint én, vagy bárki más. Adottság rengeteg ismeretlen kérdéssel. Nem átlagosíthatod magad-*bármelyik házba kerültél is, bár ez alighanem a vita újabb fellángolásához vezetne, úgyhogy nem mondom.
A léhűtőket hanyagolom. Attól, hogy megvédi őket, még nem lesznek kevésbé azok. Különben is, minek beszéljek olyan tehetségszemetekről, amik nem is érdekelnek, amikor megvan nekem a magam foglalkozása.*
Továbbra se tudom miért orrolnék XD Köszönöm a javítást.

[Kinek:]

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 815;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

- Ugyan kérlek! Szégyellnél a klubhelyiségetekbe vinni még elméleti síkon is, ellenben képes lennél a Kígyófészekbe dobni szemrebbenés nélkül?! - Háborodom fel. - Most igazoltad be állításoddal a korábbi feltételezésem helyességét. Te is ugyanolyan vagy, mint a többi mardekáros. - Nézek rá sápadtan. Megijesztett az utolsó mondatával, bár igyekszem titkolni ezt. Hallottam már arról a helyről, állítólag Mardekár Malazár szobája volt korábban, és aki nem aranyvérű, no meg a Mardekár házából való, az egy csinos kis átokra számíthat, ha mégis botor módon megpróbálkozna a bejutással. Ugyanakkor nem pusztán ezért futott ki arcomból a vér. A mondata egyértelművé tette számomra, hogy az emberek kiszolgáltatottsága örömmel tölti el. - Szóval erre izgulsz Lamartin, mi? - Suttogom megvetően, összeszorított szájjal. Ajkaim vonallá préselődnek beszéd közben. A mondatát eleresztettem a fülem mellett.

Elég, ha én tudom, hogy bármelyik mardekáros libát lekörözve képes vagyok tökéletes úri kisasszonyként is viselkedni az arisztokraták között. Csak éppenséggel nem szeretek. De ez most nem lényeges. Látom, hogy előre dől, s keze is lassan megindul felém. ~Mi a fenét akarhat?!~ Vetődik fel bennem a kérdés. Végül sóhajtva húzódik vissza az asztal felé eső részére. Amikor meg akar győzni, hogy nem minden mardekáros gonosz vagy nem az iskolások háborúznak, gúnyosan mosolygok.
- Ezt mond annak az elsőéves mugli születésű hugrásnak, akik Cruciatus átokkal kínoztak meg a múlt héten puszta szórakozásból a felsőbb éves háztársaid. Egyébként pedig a kintiek is itt nevelkedtek fel, a házaik eszméin és értékein, a fél életüket itt töltötték. Igenis itt tanulták ki a varázslatokat, s hogy mit gondoljanak másokról, a világról. Mivel nem csak az otthoni neveltetés számít, itt gyökeres fordulatot kellett volna venniük és nem félremenni ennyire, miután végeztek itt. - Szögezem le.

- Ugye tudod, hogy épp ettől lennék átlagos, ám kevésbé önmagam? - Érdeklődöm. - Persze, megtehetném, hogy minden nap csak barna hajjal és zöldes szemmel járkálok, ugyanolyan frizurával. De akkor hol lennék én? Úgy értem, a lényemhez tartozik az, hogy folyton változik rajtam valami, minden egyes napon. Ezt senki sem mondta, de ott nyilván igazságosabbak lesznek és méltányolni fogják a sok-sok igyekezetet és önmagamhoz képest nézik a fejlődést. És nem azért alul osztályozni, mert nem találnak szimpatikusnak. Egyébként is azért fogok oda menni, hogy megtanítsanak mindarra, amit még nem tudok ahhoz, hogy auror lehessek. - Komolyan bízom abban, hogy a felsőoktatásban igazságosabbak lesznek velem, mint Piton volt. Úgy gondoltam, ott majd mindent megtanítanak nekem. Akár még azt is, hogyan fogjam vissza magamat. Látom, ahogy csóválja a fejét, szinte ki is nevet. Dühít, hergel ezzel, akár szándékosan teszi, akár nem.

Ám most mégis meg tudott lepni és kellemesen. Meg kell hagyni igen furcsán próbál kedves lenni vagy szépeket mondani, de végül is egy mardekárostól mit várjon az ember?! Csoda, hogy ilyesmire képes volt egyáltalán. Eddig abban a tudatban voltam, hogy csak a maguk fajtát keresik, és mások hidegen hagyják őket. S hát mi… koránt sem voltunk hasonlóak. Jobban nem is különbözhettünk volna, mint a tűz és a víz. Ráadásul engem egyáltalán nem érdekelt. Sem a nézetei, sem ő maga. Hiszen mást szeretek és ez nem valószínű, hogy ennyi évnyi kitartó vágyódás után változna bármi miatt is. Azonban elszámítom magam. Fel sem merül bennem, hogy közeledni próbál majd. Így vártalanul ér, hogy hirtelen megfogja a kezemet előre nyúlva s még a jegyzetet is összecsukja. Szemeimet fogva tartja tekintetével, bár kezem égni kezd hirtelen a kezének hidegétől.

A nevetésem is hirtelen marad abba, amikor közli, hogy nem azzal fogunk foglalkozni a továbbiakban, amiért eredetileg idejött. ~Mégis mire készül?~ A szívem vadul verni kezd megint, ismét hatással van rám a közelsége. Fiú még sosem fogta meg a kezemet, olyan intim közelségbe került velem megint, amitől legszívesebben szabadulnék, de moccanni sem merek. Csak várom, hogy mi lesz, mit fog mondani vagy tenni. Amikor arról beszél, hogy körülöttem, egész lényem körül kering minden gondolata, elpirulok. Ezúttal rózsaszínbe fordulóan, hiszen nem indulatos vagyok, hanem inkább sikerült megérintenie valamit bennem. Ugyanakkor agyam egyből elemezni kezdi az iménti mondatait és rá kell jönnöm, hogy az, amitől tartottam még akár valóra is válhat. Hirtelen már nem kellemes az, hogy kezemet fogja. Szemeibe nézek, s látom, hogy beszéd közben furcsa vágyban égnek.

Rosszat sejtek, megijeszt ahogy rám néz.
- Mit akarsz tőlem valójában? Sera… phin, eressz! - Mondom bátortalan, elcsukló hangon, de nem tudom elhúzni a kezemet. A hátasa alá vont sikeresen, pedig még csak vonzónak sem találom egy cseppet sem. Mégsem tudok szabadulni tekintetétől vagy az érintésétől. Attól, hogy megint ő irányít engem. Furcsa, hogy egyszerre esik jól és ugyanakkor rosszul is a dolog. Egyszerre érzek félelmet és örömöt attól, hogy ennyire rám tudott hangolódni. ~Úgy játszik rajtam, mint valami hangszeren!~ Sebezhetőnek érzem magam ettől, védtelennek és kiszolgáltatottnak, szinte már könnyű prédának. ~Hiszen, pont ezt szereti annyira, nem? Vajon észrevette már ő is?~ Kezdtem pánikba esni, ugyanakkor reménykedtem, hogy nem vette ezt észre. Szívem sebesebben ver megint, le is izzadok teljesen néhány másodperc alatt. ~Mi jöhet még? A végén még tényleg magával hurcol a Kígyófészekbe, és kielemez.~ Gondoltam ijedten.

Megjegyzés: Kíváncsi vagyok mit válaszolsz. ;;