+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Owen Redway (Moderátor: Owen Redway)
| | | | |-+  Az alvó csók-palota
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Az alvó csók-palota  (Megtekintve 3153 alkalommal)

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2011. 06. 27. - 23:52:05 »
0

Lovagok körfolyosója
1997. november 21.
Naplózva

Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 06. 28. - 00:04:05 »
+3


- Jaah, hát benne is kábé annyi a finom nőiesség, mint Bishopban.
- Ezzel egyet értek. Az a csaj egy barbár, ha már itt tartunk.
- Gondolom, nem véletlenül került be a Háza csapatába. Akkora a szája, mint a nagyterem ajtaja, és folyton fenyegetőzik. Biztos elnyomják otthon.
- Hehehe, nem oroszlán, hanem egy mérges kis pudli! Pár év, és mindenki kerülni fogja.
- Ahaa, az tuti. Hallod, mint azt a kancsal gyereket a hugrából, tudod…


   Megállt bennem az ütő, amikor a nevemet hallottam. A két pletykás banya nem tudhatta, hogy én is itt vagyok, a csukott ajtó mögött, bár egy ideig komolyan fontolgattam, hogy kirontok a rejtekemről. De aztán csöndben maradtam. Azt hiszem, a kíváncsiságom győzött, de biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban érezném most magam, ha mégis kivágtam volna a klotyó ajtaját.
   Az egész eset azzal kezdődött, hogy átváltoztatástan előtt még kirohantam a vécére, aztán társaságom akadt. Képes voltam végighallgatni, ahogy két eszetlen liba alaposan megforgat a sárban, aztán lehúznak a szrral együtt. Csak hogy olyan finom és nőies legyek, ahogy állították. Nem is tudom, miért érzem magam rosszul. Mit érdekel engem, hogy ilyesmiket mondanak a hátam mögött? Na és, ha kicsit durvább vagyok, mint a többi lány? Csak mert nem nyavalygok, ha letörik a körmöm… Nem kéne azt hinniük, hogy mindig csak zúgolódom. És nem nyomnak el otthon, engem sehol sem….
   - Halljátok, nem nyomnak el sehol! Hülye… buta! Idióták! Vháááááá!! – erélyesen kilököm az ajtót, és még meg is szaporázom a lépteimet ordítozás közben, mintha utánuk akarnék futni, de még a helyiség felénél sem járok, mikor szép lassan lefékezem. Szemben velem a tükrök, tök egyedül vagyok a vécében, és ordítok, mint a hegyi troll. Csak bámul rám mind a hét tükörképem tökéletesen értetlenül, és kissé megvetőn. Talán mégis igazuk van. Lehet, hogy pár év múlva mindenki kerülni fog. Fel-le járkál bennem az ideg; ilyen megszégyenült utoljára akkor voltam, amikor Gabe Mirol szoknyástul a fejem tetejére fordított a levegőben. De akkor legalább küzdhettem ellene, azaz magamért, most viszont egyedül vagyok. Az összes Iza egyszerre horkant fel, gúnyosan és lemondóan legyintenek rám. Nem tudom, ez mit jelent. Jó tanács, hogy rá se rántsak? Vagy inkább menjek szépen vissza a vécére, és tegyek egy szívességet mindenkinek azzal, hogy lehúzom magam…?

   Tűnődve bandukolok a folyosón, számtalan vértbe vert lovag mellett elhaladva, mint akinek semmi dolga ezen az esős, taknyos délelőttön. Nem vagyok az az elmélkedős fajta, de most egészen kizökkentem a mindennapokból. Rám sem ismernének a többiek. Ma már nincs kedvem az emberekhez, egyébként is szokatlan érzés ez a letörtség, úgyhogy egyelőre nem csipkedem magam. Még talán be se csengettek. A folyosó végén egy félfordulattal megindulok újra, most az ellenkező irányba, aztán mégis megállok két páncélos között. A mellvértjükön a Roxfort címereit viselik, egyik a Hugrabugét, másik a Griffendélét… van olyan is, ahol mind a négy ház együtt, egy keretben kapott helyet. Ez ám az összefogás félreérthetetlen üzenete. Ha így vagyunk igazán egyek, akkor mégis mi szükség a házakra? És miért fegyveres őrök páncélzatába vésik ezeket? Vajon ez az alabárd igazi?

   Sok nem is kell hozzá, máris a kezemben tartom az alabárdot, ami igen, teljes mértékben igazi. Csak az a probléma, hogy ez sokkal nehezebb, mint vártam, és csak lassan tudom lefeszegetni róla a lovag páncélkesztyűs ujjait. Megelégelve a sikertelen próbálkozást, megtámasztom a lábam az őr térdén, nagy lendületet veszek, és valósággal kitépem a kezéből a fegyvert. De túl heves voltam, az alabárd pedig nem éppen egy lepkeháló könnyedségével ível át a fejem fölött, maga után rántva engem is. Épp felordítanék, de a fogaim összekoccannak, mikor koppan a fejem a falon, és kicsúsznak alólam a lábaim. Hát ez nem valami kellemes. Sziszegve tapogatom meg a tarkóm, és ráérősen szétnézek a bárdom után. Nincs sehol, elnyelte a föld, hacsak nem… Oh, megtaláltam. Belevájt az éle a rusztikus fagerendába, amely mintegy szegélylécként fut végig a folyosó hosszán. Amely pontosan a fejem felett nyögdécsel a halálos sebe miatt, egy-két karnyújtásnyira tőlem.


Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 06. 29. - 16:21:47 »
+2

Annyi pletykát hallani manapság. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem is vártam mást. Annyi kétes ügyem volt már itt a Roxfortban, hogy csoda volt,hogy eddig nem találtak meg a lepcses szájú diákok. Eleinte úgy álltam a dolog elé, hogy szuper, vannak rajongóim, akik rólam beszélgetnek, mekkora arc vagyok… Most azonban már egyre inkább idegesített, hogy lépten-nyomon visszahallottam a nevemet a legkülönfélébb körítésben. Összeboronáltak már Elenával, Norinával, mi több, Izabel Bishoppal is. Nem is értem honnan tudhatták meg azt az októberi incidenst, mely után két napot a gyengélkedőn kellett töltenem…
Bármennyire is szégyelltem a dolgot, sajnos a pletykák igazak voltak, de csak részben. Egyik leányzóval sem történt nagyobb dolog, egy csóknál. Sőt… Elenát csókoltam meg egyedül. Norina közel állt hozzá, meg hát vele még is csak egy egész estét töltöttem kettesben, de nem történt semmi különös.  De mindennek már vagy egy éve. Iza meg… Nos, az egy teljesen más történet.
Nem értettem mi kavart fel vele kapcsolatban… Ha feltűnt a folyosón, ha csak szeme sarkából is, de rám nézett, már is úgy éreztem, hogy szaltózni kezd a gyomrom. Pedig mi oka lett volna rá? Az a csaj majdnem megölt… Persze ne felejtsük el, hogy miután lezuhantam a seprűmről, ő volt az, aki ott volt mellettem, aki segített. És azt hiszem akkor történt valami…
Furcsa érzés az elutasítás. Pláne egy olyan embernek, akinek nem szoktak nemet mondani. Ha akartam valamit, mindig megkaptam. Talán azért mert keresztapám sosem tudott igazán nevelni,ezért ha le akart csitítani, mindig vett valamit nekem. Vagy pl. a lányok esetében, ha megtetszett valaki, nem kellett sokáig fűznöm, hogy végül beadja a derekát. De idén… Iza már a második, aki mondhatni levegőnek akar nézni. Prefektus társam, Sydney is nagy ellenszenvvel tekintett rám, amit végül is sikerült megtörnöm, és azóta jóban vagyunk. De Iza más… Az ő esetében különösképp vágyok rá, hogy kedveljen. De vajon miért?
Manapság gyakran kaptam magamat azon, hogy céltalanul kóborlok a kastély egy adott részén. Általában kellett egy kis friss levegő, vagy éppen egy szál igazán „friss” levegő, mondjuk a fiú WC-ben. Most is így volt. Elszívtam egy szálat a legelhagyatottabb fiú WC-ben. Így, péntek délután szinte teljesen üres volt a kastély. Mivel odakint zuhogott az eső, mindenki bezsúfolódott a klubhelységbe, hogy letelepedve a kandalló elé robbantósat játsszon, vagy csak bámulja a tüzet. Zavartalanul füstölöghettem hát, majd a csikket a WC csészébe hajítva eltűntettem a nyomokat. Kifelé menet még vetettem egy futópillantást tükörképemre, végül kiléptem a mosdó ajtaján.
Zsebre vágott kézzel, némán folytattam utamat, amikor hirtelen zajra lettem figyelmes. Felkaptam a fejemet, majd tovább füleltem. A hang mintha balról jött volna…
Biztos csak Hóborc garázdálkodik itt megint – gondoltam. Már-már indultam volna tovább, de kíváncsiságom felülkerekedett rajtam, és nem engedett. Kezdtem olyan lenni, mint azok a pletykafészkek, akik mindenbe beleütik az orrukat. De hiába, túl unalmas volt a délutánom, hogy kihagyjak egy ilyen lehetőséget. Befordultam hát a Lovagok körfolyosójára, és egyből megakadt a szemem egy fekvő alakon.
- Hát te meg mi a jó francot művelsz?
Szaladt ki a számon, amit egyből meg is bántam. Izabel Bishop feküdt a földön, fejétől alig két arasznyira egy alabárd állt ki a gerendából. Nem törődtem a szokásos pillangókkal a gyomromban, elindultam a lány felé, közben próbáltam rájönni még is mi a fene történhetett. Ezek a lovagi páncélok elég stabilak ahhoz, hogy ne dőljenek csak úgy rá minden arra járóra…
Áldottam a szerencsémet, hogy ilyen kíváncsi természet vagyok, és pont erre tévedtem.
Naplózva

Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 07. 03. - 20:41:27 »
+3



   Szerettem volna hinni, hogy nem volt szemtanúja a csúfos esetnek, de ez persze lehetetlen egy olyan iskolában, mint a Roxfort. Itt egy perce sem állhat meg az élet, isten ments, semminek sem szabad normálisnak lennie. Ez törvényszerűség a kastély falai között.
   Bár cseppet nyugtalanít a tény, hogy egy fél mázsás vasvágó gyakorlatilag bármikor a fejemen – vagy inkább a fejemben – landolhat, mégis e percben jobban foglalkoztat Owen Redway belépője. Annyi diák közül miért pont ő vetődött errefelé? Jött volna inkább Friccs vagy Foley, bánom is, ha büntetőmunkára küldenek, de ez így kimondhatatlanul kínos. Bevallom, mióta volt az a közös kis epizódunk lent a pályán… meg fent a seprűkön… nos, azóta kerülöm őt. De hát majdnem kinyírtam! Hogy is ne kerülném. Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amiken illenék mélyen elgondolkodnom. Ha akkor nem hajszolom bele a gyerekes versengésbe, akkor meg se környékezi őt a fulladás, egyszerűen csak hagynom kellett volna békében karikázni a pályán. De inkább provokáltam. Azt hiszem, azóta elfog a bűntudat, ha meglátom őt. Tehát a legjobb megoldás erre, ha egyáltalán nem látom!

   - A veteményeskertemet… Szerinted? – utóbbit persze nagy marhaság volt megkérdezni, mert mégis, mit csinálok itt két tucat páncélos közt, a földön hemperegve, épp egy falba vájt fejezőgyilok alatt? Lehet, hogy nekem sem lenne ésszerű tippem.
   - Na mi van, csak bámészkodni jöttél, vagy segítesz is? – vetem elé foghegyről, óvva a mélyen elzárt bűntudatot, nehogy aztán napvilágra bukjon. Nem akarom elárulni magam. Főleg nem neki. Azt hiszem, már bocsánatot kértem, és szemlátomást Owen is egyben van még, úgyhogy nem muszáj feleleveníteni a baklövéseimet. Áhh, pocsékul érzem magam, ha csak rám néz.
   Annak ellenére, hogy szinte követelem a segítségét, nem várom meg, míg felnyalábol a padlóról. Számomra ez büszkeségi kérdés; miféle reménybeli kviddicsbajnok az, amelyik nem tud saját erőből feltápászkodni a földről? Ugyan, nem is ember az olyan. Tehát egy fél testfordulattal kigördülök a veszélyzónából, és mint valami sziklamászó, felkapaszkodom a falon, hogy végül egy szintre kerüljön a tekintetem a srácéval. Majdnem egy szintre.
   - Aki más dolgába üti az orrát, hamar orr nélkül találja magát, tartja a közmondás. Viszont aki kirántja a kőből a fegyvert, az a király. Tehetsz egy próbát, de ne félj, nem foglak kinevetni, ha mégsem sikerül – karba fonom a kezem, és odébbállok egy arasznyit, mintegy felkínálva a lehetőséget Owennek, hogy ha akarja – s ha tudja –, rántsa ki az alabárdot a falból. Voltaképpen égek a vágytól, hogy ismét bizonyítsak, és én próbálhassam először, de tanulva a hibáimból, visszafogom magam. Túl nehéz az önkontroll, épp ezért nem is szoktam alkalmazni. Talán ez is a felnőtté válás egyik alappillére. Milyen kár, hogy sohasem akartam felnőni.

   - Figyelj, ha a kezed miatt… én, ööö… megértem ám – de lehet, hogy ő ennyiből nem fog megérteni. Nem tudok egy normális mondatot kinyögni, ha nem heccelésről vagy gúnyolódásról van szó. A kezének valószínűleg semmi baja, Madame Pomfrey kiváló szakember, és ha rajta múlik, Owen három másik kart is növesztett volna, egy csonttörés vagy ficam igazán nem okozhat problémát. És tessék, máris veszélyes vizekre tereltem a témát azáltal, hogy felemlegettem a balesetet. Remek, az egyetlen, amit el akartam kerülni. De semmi pánik, nem fogok megtörni előtte; csak határozottan, és akkor nem kebelez be a lelkiismeret-furdalás egy falatra.

Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2011. 07. 04. - 13:31:09 »
+2


Na igen, arról szinte már megfeledkeztem, hogy Izabel Bishop nem éppen úgy érez irántam, mint ahogy azt szerettem volna. Nem is értem, hogy lehet erről megfeledkezni? Minden szerénységemet latba vetve állíthatom, hogy a Roxfort leányainak legalább a fele ülve nyalná a Holdat, ha csak az a megtiszteltetés érhetné őket, hogy felsegítem a kis feneküket a földről. Na ja, mert azért az Eloise Middleton féle lányokat, akikre eleve nem illik a „kis fenék” jelző, már alapból ki is zárhatjuk a versenyből. Na de nem akarok ennyire nagyképűnek tűnni… Térjünk vissza Izzy Bishophoz!
Aki egy kicsit is járatos a kastély falai között, az biztos hallott már a Griffendél félelmetes terelőjéről. Ha máshonnan nem, hát az a sztori biztosan eljutott a fülébe, amikor bugyit villantott egy jól sikerült Levicorpus ártás után. Hát igen… Meg kell hagyni isteni történet. Azonban Miss Bishop nem csak erről híres. Mindig is reménykedek benne, hogy egyszer végre a kedvesebbik, kevésbé rasszista énjét húzza elő szerény személyem jelenlétében. Hát, a remény hal meg utoljára, ahogy mondani szokás…
- Hát te meg mi a jó francot művelsz? – tettem fel a kérdést, melyre szinte azonnal érkezett is a válasz.
- A veteményeskertemet… Szerinted?
Szívem szerint azt válaszoltam volna, amit efféle béna poénra válaszolni szoktam. Tettetett vigyorral fölé hajoltam volna, hogy aztán röhögve valami hasonlót mondhassak: „Adj egy pacsit, öreg! Jó poén volt.”
Most viszont rendesnek akartam tűnni. Nem nevettem hát ki, hanem odaléptem mellé, hogy felsegítsem a földről, de nem! Iza Bishop annál sokkal több, jobb, szebb, minthogy egy magamfajta pórnép talpra segíthesse.
Éreztem azt a pár másodperces vibrálást a levegőben, mikor Iza zavarba jött. Jól tudtam miért. Legutóbbi találkozásunk ugyanis kis híján az életembe került. Erről természetesen nagyban ő maga tehetett. De végül is törlesztett, ledolgozta a tartozását, és azóta puszipajtások vagyunk. Vagy mégsem?
Puszipajtás ide, vagy oda, annyi biztos volt, hogy én cseppet sem nehezteltem emiatt a lányra. A magam morbid részéről még élveztem is a helyzetet, de biztos szórakoztatóbb lett volna, ha nem küzdöttem volna a levegőért, na meg az életemért. Ha csak elképzelem, hogy ott fekszek a pálya füvén, szorítom a kezét…
- Aki más dolgába üti az orrát, hamar orr nélkül találja magát, tartja a közmondás. Viszont aki kirántja a kőből a fegyvert, az a király. Tehetsz egy próbát, de ne félj, nem foglak kinevetni, ha mégsem sikerül.
- Aaa, képzelem. Nem vagy te az a fajta, mi? – Feleltem, de tekintetem mégis az alabárd felé siklott. Nem tudtam eldönteni, hogy a lány komolyan gondolta-e,hogy majd ott feszegetem azt a nehéz, fejsze szerű izét. De ha meghátrálok,még a végén azt hiszi a kudarctól való félelmem miatt nem merek hozzányúlni.
Csakhamar megdőlt ez a feltételezésem is. Szerinte nem a kudarc, hanem a sérült kezem miatt nem próbálkozok a fegyverrel. Afféle „Ez bolond!” nézéssel fordultam Iza felé. Ennyire még én sem tetszhetek neki, hogy ilyen gyerekes módszerekkel próbáljon udvarolni. Még is, ugyanolyan gyerekesen ugrottam a cukkolásra.
Reflexszerűen megdörzsöltem sebekkel barázdált alkaromat. Szegény végtag, elég megpróbáltatáson ment már keresztül. Kiskoromban elvágtam, amikor benyúltam egy törött ablakon. Most egy hosszú, rózsaszín heg emlékeztetett arra az esetre. Kicsit feljebb, négy apró körömnyom fehérlett, melyeket úgy egy éve szereztem, napra pontosan szeptember 1-én, Elena Pierce-szel való találkozásom alkalmával. Egy hónappal ezelőtt meg, hála ennek a flúgos, griffendéles nőszemélynek, egy éjszakát kellett eltöltenem a gyengélkedőn, csontforrasztás céljából.
- Na, állj félre! Inkább én húzom ki. A te kezedben nem akarok fegyvert látni…
Kiropogtattam az ujjaimat, majd nekiveselkedtem az alabárd nyelének. Eleinte nehezen akart kibújni, de pár másodperc után megadta magát, eresztett, aztán már csak egy hatalmas repedés emlékeztetett egykori helyére. Igen ám, de a keletkező lendülettel nem számoltam, nekiestem Izának, az alabárd pedig kiesett a kezemből és koppanva landolt a…..
….nem, nem a lábamban,csak a földön, majd hatalmas karcolást hagyva maga mögött,egészen a sarokig csúszott.
Vészesen dőltem a padló irányába, és már csak az volt a kérdés, hogy Miss Bishop terelőként szerzett állóképessége elégnek bizonyult-e ahhoz, hogy csak úgy lepattanjak róla?
Naplózva

Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2011. 07. 04. - 20:39:39 »
+2



   Egész biztosan lohasztó a társaságom, de ezen egy szemernyit sem vagyok hajlandó változtatni. Legalábbis itt és most semmiképp. Mikor kijöttem a klotyóról, komolyan elgondolkodtam az ott hallottakon. Azoknak a féleszű furmászoknak (tessék, Lovegood már engem is megfertőzött az ostobaságaival!) egy s másban mégis igazuk volt, cseppet sem vagyok könnyű természet. Vagy így túl finoman fogalmaztam. Tehát: cseppet sem vagyok elviselhető természet. Ha a jövőben virágzó kapcsolatokat szeretnék kiépíteni, nem utolsó sorban a boldogulásom javára, akkor kedvesebbnek kell lennem. Meg kell tanulnom alkalmazkodni, és tolerálni a körülöttem élő bolond.. akarom mondani, színes egyéniségeket. Szent szénkefe, egyszer még a mardekárosokkal is meg kell békülnöm! Ez már kétségtelenül az apokalipszis.
   Dolgozom az ügyön, mert nem akarok macskás vénasszonyként, magányosan elszáradni valami messzi remetelyukban. Fényes jövő vár rám, karrier, hírnév, siker, barátok és… minden egyéb, amit ilyenkor vár az ember. Nem vagyok én nagyravágyó, csupán megvannak a céljaim. Sajnos eddig senki sem mondta, hogy a siker áldozattal jár, de lássuk be; ez az én keresztem. Izabel Bishop megváltozik. Hamarosan. Majd egyszer. Valamikor.

   De a nyakamat rá, hogy nem most, és legfőképp nem Redway kedvéért!

   Nagyon is jól ismerem a fajtáját, és ha hiszi, ha nem, még őt is, és attól még, hogy a bűntudat mardos a legutóbbi emlékezetes találkozónk óta, még nem hajlok meg előtte, mint a nádszálkisasszonyok, a rajongói. Ki nem állhatom az ilyesmit. Az ember nem veszítheti el minden önbecsülését és józan eszét csak azért, mert egy buzgó ficsúr trófealistát jegyez, és épp kinézte az aktuális prédáját. Sajnálom, Red haver, én nem vagyok zsákmányállat.

   - Igazi férfi vagy, te biztos még a becsületedért is megküzdenél akárkivel – dohogom az orrom alatt, mikor beszúrja azt a bizonyos pillantást. Úgy tudtam, hogy nem hátrál meg, hisz akár hollóhátas, akár griffendéles, mégis csak egy fiú, és tudvalevő, hogy a fiúk becsülete nagyon kényes és törékeny. Főleg kamaszkorban, hehehe. Azt már bizonyította is, hogy a sérülés nem ok a visszakozásra, s egyúttal megóvta Madame Pomfrey szakmai reputációját. De igencsak meglep, mikor a rátermettségét is bemutatja előttem az alabárdszabadító kísérlete során. És ha őszinte akarok lenni, kissé el is szomorít; ugyanis én akartam az orra alá dörgölni, hogy bármivel elboldogulok, előttem nincsenek akadályok. Halkan, de mégis jól hallhatón felmordulok.
   Szinte egy időben a reccsenő-nyögdécselő fával. Arra már nincs időm, hogy odébb ugorjak Owen mellől, csak lesem premier plánban, ahogy felém lendül az egész kóceráj. A srác, a fegyver, minden, ami csak kell. A meglepett rikoltás a torkomra forr, de reflexszerűen kapaszkodom bele az első dologba, amit csak érek, ami nem más, mint Owen maga. Kibillenek az egyensúlyból, de nem eresztem az ingét. Érzem, ahogy a vállam megint nekidől a hideg kőfalnak, ám sikerül megvetni a lábamat, s ezzel elejét is veszem a nagy összeborulásnak. A múltkorinál kínosabb helyzetre semmi szükségem, ha kell, foggal-körömmel küzdök meg a jó hírnévért (kérdés, hogy mi számít jónak?).
   - Remek, remek, nagyon ügyes! – szűröm a fogaim között epésen, csak nem értem, hogy miért csimpaszkodom még mindig ebbe az őstehetségbe. Mindenféle figyelmeztetés nélkül egyszerűen elengedem a karját, és dolga végzetten leporolgatom a kezeimet. – Kihúztad a fegyvert, mekkora egy király vagy… TEJÓÉG! A padló!
   Ne, ne, ne, a fegyver úgy csusszant végig a kemény padlólapokon, mint kés a vajon, és hasonló nyomot is hagyott rajta. Én pedig csapnivaló vagyok bűbájtanból, de egyébként sem ismerek olyan igét, ami a padlón esett, ároknyi mély karcolások eltüntetéséért felel. Menekülnünk kell a helyszínről!
   - Nézd, mit csináltál ezzel! – megkerülve a fiút, pár hosszú lépéssel máris a sínként kanyargó, árulkodó karcoláshoz sietek, és vádlón mutatok előbb a károkra, majd a legokosabb hollóhátasra. – Remélem, tudod, hogy nem vagyok hajlandó büntetőmunkára vonulni veled együtt.
Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2011. 07. 05. - 13:27:02 »
+2


Éreztem az ingembe kapaszkodó ujjakat, ahogy Izabel belecsimpaszkodott a vékony vászonba. Csupán a lány lélekjelenlétének köszönhettem, hogy nem hasaltam el a padlón. Nekiestünk a falnak, pontosabban Iza nekiesett a falnak, én meg hozzápréseltem őt, afféle ember-ember-kőfal szendvicset képezve. Eközben az alabárd szikrákat vetve elkacsázott a másik sarokba…
Már éppen kezdtem volna kiélvezni a kialakult helyzetet, amikor gyengült a szorítás, és Iza elengedett. Lepillantottam rá, a magam 185 centijéről.
- Pff… Inkább örülnél neki, hogy megint lesz mit az orrom alá dörgölnöd. Mintha az a múltkori nem lett volna épp elég…
Ellöktem magam Izától. Nem is számítottam másra ezután a jól sikerült mozdulatom után. Mi több, még egész olcsón megúsztam. De azért nem akarok előre inni a medve bőrére! Úgy is addig fogom böködni ezt az időzített pokolgépet, míg fel nem robban. Ismerem magam…
- TEJÓÉG! A padló! – Iza kiáltása messze zengett a folyosókon. Szuper, ha eddig csodával határos módon nem hallottak meg minket, akkor majd most. De még is mi van a padlóval? Én jobban aggódnék a páncél meg a fegyver miatt.
- Hm? – Kíváncsian fordultam ahhoz a ponthoz, melyre Iza szemei szegeződtek. Egy pillanatra a lélegzetem is elállt. A fegyver úgy pattogott, illetve csúszott végig a folyosó ősrégi kőlapjain, hogy kisebb-nagyobb darabokat tört ki belőlük, útját pedig vastag karcolásnyom jelezte. – Édes…
Nem vagyok az a tróger fajta, de most kénytelen voltam felhasználni eddigi szókincsem szinte összes szavát,melyek a „Káromkodások” fejléc alatt találhatóak. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Komolyan, mintha az a bolond, vörös hajú, hugrás csaj lennék, aki mindent lever, ami csak a keze ügyében van. Mindenesetre hálát adtam az égieknek, hogy nem a lábamba állt a nehéz fegyver.
Tanácstalanul bámultam előbb a fegyverre, majd a keletkezett károkra, végül a lányra. Nem vártam segítséget, sőt, szinte számítottam rá, hogy nem érkezik segítség.
- Remélem, tudod, hogy nem vagyok hajlandó büntetőmunkára vonulni veled együtt.
Pillanatok alatt történt minden. Ellepte a szar az agyamat, és mindent, mindent mi eszembe jutott, mindent ami az idők folyamán felgyülemlett bennem, mindent amit már legutóbbi találkozásunk alkalmával elmondtam volna, mindent amit a pletykákból hallottam, mindent a lány fejéhez vágtam.
- Különös, hogy mindig csak akkor történnek körülöttem efféle balesetek, ha Izabel Bishop is a színen van. De biztos az én hibám. Még is mi a francért kellett neked itt ökörködni ezzel a *@!¤đx lovagi páncéllal?
Nehezen szántam rá magam, de végül kiordítottam magamból azt is, amit csak úgy hallottam. Nem akartam bántani a lányt, persze hogy nem akartam, de abban a pillanatban nem tudtam uralkodni magamon. Nem voltam hajlandó elvinni ezt a balhét, főleg nem Miss Bishop kedvéért. Minek, ha úgysem vesz észre engem? Igen! Ez volt a legnagyobb bajom, képzeljétek! Na és?
- Lehet, hogy olykor félre kellene tenned azt a fene nagy büszkeségedet – hogy is jött ez ide? - Képzeld, ember vagy, és te is hibázol! Nem tudom miből gondolod, hogy különb vagy a többieknél, de végre leszállhatnál a seprűdről, Bishop és akkor talán észrevennéd a többi embert is magad körül. Ja bocs, hogy nincs egy ember sem körülötted? Hm… Vajon miért lehet ez? Ja igen,mert majd szét durransz a méregtől, amikor csak kilépsz a folyosóra. Tényleg elnyomnak otthon, vagy mi a franc?
Megálltam levegőt venni. Semmi jogom nem volt, hogy kiabáljak vele, sőt tudtam, hogy ez még inkább idecsalogatja Fricset.
Naplózva

Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2011. 07. 19. - 23:25:12 »
+1



   - Édes jó istened, ugye?! – a düh szinte elemi erővel tépte ki magát belőlem, és jobb ötlet híján csak a hajamat téptem. A sajátomat, pedig Redwayét kéne. – Tudod egyáltalán, hogy… - azt hiszem, már sohasem derül ki, hogy mit tud, és mit nem, ugyanis egyszerűen belém fojtotta a szót. Ilyen is csak ritkán adódik, hát még az, hogy némán tűröm. Pedig most ez a helyzet. Először, bevallom, nem csak hogy meglepett, de kissé meg is ijesztett a fiú hirtelen hangulatváltozása. Éreztem ám az előbb a kaján gondolatait, vagy legalábbis sejtettem őket, hisz mi mást is váltana ki egy fiúból egy lánnyal való túl közeli testi kontaktus? Apám… annyira egyformák vagytok! Aztán pedig csak ordítoztok az ember lányával.
   - Hé, hé, hé, álljunk csak meg egy pillanatra! – de már késő, nem tudom leállítani ezt a lavinát, egyszerűen csak dől Owenből a sok baromság. Az imént még megtartottam a biztos két lépés távolságot, sőt még rá is dobtam pár arasznyit a semleges terület kedvéért, de kezdenek egyre súlyosbodni a vádak. Ezt már én sem tűrhetem higgadtan, mint egy bárgyú golymók. Amint Owen befejezte a mondandóját, félelmetes csend szállt a folyosóra. Ebben a csendben csak kettőnk veszett fújtatását hallottam, s az elhangzottakat, amint szép sorjában koppannak a kövön, visszapattannak, aztán még egyszer, gúnyolódva elgurulnak előttem.
   Mindig is büszke voltam rá, hogy lány létemre még a kviddicsbolond hetedévesek se sűrűn merték megkockáztatni a nyílt támadást ellenem. Sem átkokkal, sem verbálisan. Sokszor elképzeltem, hogy mi mindent tudnék kezdeni egy utamba kerülő rosszakarómmal; mondjuk leperzselem a haját és a füleit, vagy az övcsatjához kötözöm a nyelvét, és hasonlók. De most egészen lefagytam. Nem azért, mert nem jut eszembe kellően kegyetlen rontás a repertoáromból – ha arról lenne szó, még a középkori spanyol inkvizítorok is megnyalnák a tíz ujjukat a bemutatómtól –, egyszerűen nem tehetem meg. Nem szabad hagynom, hogy elragadjon a hév, de Hős Griffendél, mikor húztam elő a pálcámat?! A vörös köd már félig ellepte az agyamat, és szabályszerűen meg kell küzdenem a primitív, vérre szomjazó énemmel, nehogy meggondolatlanságot kövessek el. Arra mégsem visz a lélek, hogy bármit is feleljek a vádakra. Pedig muszáj, nem hagyhatom szó nélkül, azzal csak beismerném, hogy egyet értek vele. Márpedig az a helyzet, hogy bizonyos mértékig igaza van.

   - Komolyan azt hiszed, hogy egy picit is érdekel a véleményed? Idejössz, azt gondolod, hűha, ez jó móka lesz, belebaromkodsz a dolgaimba, aztán még neked áll feljebb? – az ajkaim úgy szorultak össze, mintha valaki rájuk olvasott volna, pedig csak azt akartam elkerülni, hogy még többet mondjak ennek a macskajancsinak. Nem ér ennyit az egész. Elfordultam, hogy csak a hátamat lássa, de ez rajtam egyáltalán nem segít. Mondtam már, hogy az önkontroll teljesen hatástalan.
   - Van egyáltalán fogalmad róla, hogy mi van velem? Hogy ki vagyok, hogy vagyok, honnan jöttem, vagy csak úgy dobálózol az elméleteiddel? Azt hiszed, vicces vagy? – megiramodtam felé, és valami ösztönös késztetésnek eleget téve, egyenesen Owen szeme közé céloztam a pálcámmal – Vond vissza, amit mondtál! Vond vissza, de azonnal…

   A hangom elfúlt a dühtől, a pálca hegye pedig finomat megérintette Owen homlokát. Nyoma sincs már a bűntudatnak vagy azoknak a mesébe illő, békés pillanatoknak, amikor a pálya füvén ültünk ketten, kimerülten, csöndben.
Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2011. 07. 20. - 10:20:48 »
+1


   Nem volt jogom úgy kiabálni. A szomorú igazság, hogy egyáltalán nem ismertem a lányt. Az a pár negatív élményem, amiket az utóbbi időkben tapasztaltam, nevetségesen csekély volt ahhoz, hogy ilyen dolgokat az arcába vágjak. Pedig jól esett, akárhogy is nézzük. Sosem voltam az a fajta ember, aki eltűri, ha ennyire semmibe veszik. Neeem…. Én kérem hozzászoktam ahhoz, hogy a lányok ugranak minden szavamra, hogy a srácok ezért őszinte csodálattal néznek rám, és hogy a tanárok szemében egy eminens diák bőrébe bújt, leendőbeli Mágiaügyi Miniszter vagyok. Fent ültem a magas hippogriffen, de az istenit, ti ültettetek oda! Azonban akárhogy is nézzük, velem sosem fordult elő, hogy nyíltan semmibe vettem volna valamelyik diáktársamat. Meglehet, utána a háta mögött szépen kiröhögtem, mint például Elena udvarlóját is, de utána mindig kétszínű módon, azért hogy ne bántsak meg másokat, meg hogy szeressenek engem, kedves voltam…
Kísérteties csend ült a folyosóra. Valahol messze még hallottam, ahogy visszhangot verve elsuhan a hangom, hogy aztán folyosókkal odébb is hallják. Zihálva bámultam a lányra. Szemeimmel az ő barna íriszeit fürkésztem, készen rá, hogy másodpercekkel később aztán kitör a lavina. És akkor, abban a néma pillanatban, elöntött a szégyenkezés.
- Komolyan azt hiszed, hogy egy picit is érdekel a véleményed? Idejössz, azt gondolod, hűha, ez jó móka lesz, belebaromkodsz a dolgaimba, aztán még neked áll feljebb?
Jóformán lobogott a hajam a hirtelen támadt szélviharban, amit Iza kiabálása keltett. Latolgatni kezdtem, vajon megéri-e tovább harcolni és tovább ordítani a lánnyal, vagy nyuszi módon vonuljak vissza, és próbáljam rendezni a kettőnk kapcsolatát. Ugyan már… Miféle kapcsolatot? Kezdtem azt hinni, hogy az a… valami… ami szívem vágya lett volna, már sosem következhet be. Mi értelme hát játszani a békítő szerepét, ha a legtöbb amit ezzel elérhetek csupán annyi, hogy segget kerekítek a számból? Hősként akartam „meghalni” a csatában, egy utolsó nagy rohamot indítani Izára, még mielőtt bekövetkezik az elkerülhetetlen, amikor teljesen meg fog utálni…
- Ja igen, el is felejtettem, hogy téged követtelek a folyosón. Kimondtam rád az Imperio-t, hogy aztán magadra rántsad azt a lovagi szart, vagy mit. Minden az én hibám. És ne haragudj, hogy segíteni próbáltam, legközelebb majd nézem ahogy beleáll a fejedbe a fejsze. De nem gond, legalább „büszkén” lépsz majd be a Fejvesztett Futamba.
Nem maradt időm levegőt venni. Pillanatokon belül találtam szembe magamat Iza pálcájának végével, mely pontosan a szemem közé irányult. Sajnos azonban elmaradt a gatyába rittyentős, cifrafosásos rész. Tökösebb gyerek voltam én annál, még így, hollóhátasként is. Finoman hozzáérintette a homlokomhoz a varázsszerszámot, amitől aztán szép égési nyom került a homlokomra, mely apró pontból kiindulva végül kisebb heggé szélesedett. Könny szökött a szemembe a fájdalomtól, de nem szóltam, nem mozdultam. Annyira felbőszített Iza szenvtelensége, hogy pálcát rántott rám,hogy mindent érzést kitörölt a fejemből. Még is higgadt maradtam (a reklám szerint is az igazi férfiasság abban rejlik, hogy a húzós helyzetekben is meg tudjuk őrizni a higgadtságunkat).
- Ha megátkozol, azzal csak elismered, hogy igazam van.
Diadalittas öröm töltötte el a bensőmet. Mindenképpen nyerek, még akkor is, ha Iza zselévé átkozza a fejemet (amire amúgy nagy az esély). A jól ismert filmekből merítettem az erőt, úgy bámultam igazi pókerarccal a lányra. Homlokomat a pálca hegyének lökve, apró lépést tettem a lány felé.
- Akkor hát? Mi lesz?
Megpörkölődött szemöldököm alatt, érdekes érzelmek csillogtak a kék íriszekben. Olyan határozott voltam, mint még soha. Valamiért vonzott ez a hibbant nőszemély… Nem vagyok komplett én sem, az biztos.
Naplózva

Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2011. 07. 21. - 19:09:11 »
+1



   Nem is érdekel, amit a fejszéről mondott, tudom jól, hogy nélküle is megoldottam volna a problémát. Csak áltatja magát azzal, hogy segített nekem, pedig valójában nem tett semmit. Egyszerűen mindenhol ott van. Főleg akkor, amikor nem kellene ott lennie. Tegnap, amikor véletlenül fellöktem a bodzaleves kupámat, láttam, hogy lopva odasandított a Griffendél asztalához, vagy két napja, amikor Mirol edzésre citált minket a viharba – akkor is ott kukucskált nem messze tőlünk, de azt már nem volt türelmem kivárni, hogy vajon a pályára is követ-e minket. Lehet, hogy mindez csak az én fejemben áll össze így, és egyébként semmi gyanús nincs a viselkedésében (hisz ki tiltja meg, hogy a nagyteremben nézelődjék az ember, vagy hogy a folyosón ki-kibámuljon az ablakon a szél cibálta játékosokra), de néha akkor is az az érzésem, hogy követ. Vagy a véletlennek van nagyon béna humora.
   De éppenséggel semmi vicceset nem láttam a helyzetben. A pálcám – akár a legelső alkalommal, amikor a kezembe fogtam –, úgy vette át megint az irányítást felettem. Azt mondják, néha kitör a szunnyadó mágia az emberből, főleg a kisgyerekekből. Ez most kezdett elhatalmasodni rajtam. Nem akarattal irányítottam a pálcám a cselekvésre, azt sem tudom, miféle bűbájjal lehet szikrákat pattintani belőle, de láttam, amint felizzik a srác homlokához nyomott vége. Az arcom híven tükrözte a meglepetésemet, és egy másodpercre tényleg elgondolkodtam rajta, hogy kiszállok az erőfitogtatásból, mielőtt Owen megint a gyengélkedőn köt ki. Ám a provokációja olaj volt a tűzre.
   - De legalább letöröm a nagy Redway szarvait!
   Csikorogtam a fogaimon át, de az én pókerarcom közel sem volt olyan jól felépített, mint Owené. Hitetlenkedő fintorba húztam az orrom, s éppen csak hogy észbe kaptam, mielőtt leesett volna az állam; ez a srác komolyan gondolja, amit mond. Egészen biztos, hogy fáj neki az a pont, ahol a pálca vége jóformán lyukat sütött a bőrébe, de egy szóval sem árulta el magát. Közelebb lépett, éreztem, hogy túl erősen nyomom a diófát a homlokának, de már nem mertem hátrálni. Owen tekintete nem sokban különbözött egy fanatikus elmebajosétól, hát még a szándékai!
   - Mit akarsz, hogy kisüssem azt a hollóhátas agyadat?! – vetettem fel jogosan a kérdést, bár utólag már megbántam, hogy nem tartottam meg magamnak. Enyhén hisztérikusan csengett a hangom, de Merlinre, ez az őrült mindenképp a gyengélkedőn akar éjszakázni!
   Talán ezt is csak beképzeltem, de mintha a pálcám nyele átforrósodott volna a visszafojtott indulatoktól. Legalább tizenötféle rontás csiklandozta a tenyeremet, azok fűtötték a fát is, és egyre csak sürgettek, hogy válasszam közülük. Nem tehetem meg, nem szabad. Hiába követeli még Owen is ugyanezt.
   - Menj a jó büdös francba! – elrántottam a pálcám, és teljes erőmből belerúgtam a sípcsontjába.

Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2011. 07. 24. - 09:17:14 »
+1


    Mesterire sikeredett a pókerarcom. Akármennyire is fájt a varázspálca végéből a homlokomba csapó, cigaretta bőrön való elnyomását idéző, tüzes fájdalom, igyekeztem higgadt maradni. Úgy tűnik sikerült is…
Tudtam jól, hogy azzal idegesítem fel legjobban Miss Griffendélt, ha megőrzöm a nyugodtságomat, és tökös maradok. Alaptalan előítéleteket táplált minden más ház felé, ez ugye köztudott volt. A Hollóhátról pedig mindig is azt gondolták, hogy csak az unalmas könyvmolyok járnak oda. Ezzel a cselekedetemmel, hogy férfiasan tűrtem a fájdalmat, és továbbra is elszántan meredtem Izabel mogyorószín írisztükrei felé, megcáfoltam a házamról alkotott előítéleteket. És ez idegesítette legjobban a lányt…
   Aztán következett az utóbbi idők legvakmerőbb mozdulata részemről. Na jó, a magánkviddics Bishoppal, meg az éjszakai kiruccanásom Shaelynnel sem volt semmi, de meg sem közelítették a „homlokkal eltolni egy szikrázó varázspálcát” attrakciót. A homlokom közepén egy füstölgő, kisebb gombnyi méretű, fekete kráter keletkezett. Szépen nézhettem ki, mint akit fejbe lőttek. Azonban nem tágítottam. A pálca vége már majdhogynem átfúrta a koponyámat, de legalább elégedetten láttam, amint Izabel arcára kiül a bámulat. És abban a pillanatban biztosra vettem,hogy megnyertem a csatát.
- Menj a jó büdös francba!
Még egy utolsó szikra pattant a homlokom közepébe, aztán Miss Bishop elrántotta a pálcáját. Ezt követően azt hittem,hogy a lábam felé irányította a torz agyából származó átkait. Könny szökött a szemembe, olyan kellemetlen volt a fájdalom. Persze jól ismertem már, hiszen az a pár leányzó, akik mégsem preferálták a társaságomat, gyakran hajtottak véghez efféle merényleteket irányomban. A csonthártyától kiindulva terjedt végig a fájdalom a lábszáramban. Éreztem ahogy lila pukli nő a sípcsontomra. Azonban bármennyire is fájt, a diadalittas örömömet nem ronthatta el semmi fizikai fájdalom…
Kitört belőlem a nevetés.
- Én mondom, hihetetlen egy nőszemély vagy te, Bishop – nevetésem visszhangot vert a kis teremben, s ezzel egy időben vegyes érzelmek fűtötte vulkán tört ki a lelkemben, elárasztva mindazzal a szeretettem, utálattal ami benne lakozott. Magam sem tudtam mit érzek a lány iránt, de abban biztos voltam, hogy én is egy hatalmas debil lehetek, ha ezek után még képes vagyok pozitív érzéseket táplálni iránta. A kapcsolatunk Bishoppal már a kezdetektől degenerált volt, hát még ezután!?
Csak álltam ott, mint valami elmeháborodott, fejem közepén a füstölgő lyukkal, ami idő közben pirosan égett, azt az érzést keltve, mintha párologna belőle a vér. Arcomon ott ült az a diadalittas mosoly, de ugyanakkor belül már valami más érzés hajtott. Nem tudtam haragudni a lányra, és habár ordítottam is vele, és még ha kisebb kárt is tett bennem, a mosolyom még is neki szólt. Afféle fehér zászló volt a homokzsákok között.
- Figyelj, borítsunk fátylat rá. Ne haragudj rám, nem akartalak megbántani. És, ha akarod, ezentúl békén hagylak, jó?
Naplózva

Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2011. 11. 02. - 00:31:58 »
+1




   - Te is hihetetlen vagy, jobb, ha tőlem tudod – toldottam meg, de nem volt semmi hízelgő a hangomban. Nekem cseppet sem volt kedvem nevetgélni a történteken. Nem is értem, egyáltalán nem értem ezt az embert.
   De a hülyeségeiért nem én vagyok a felelős, ez már előttem is tökkelütött volt. Legalábbis szeretném elhitetni magammal. Gondoltam, majd csak meghátrál, ha elég kitartóan nyomom a homlokának a pálca izzó végét, egyébként is elég néha az őrült tekintet ahhoz, hogy valakire ráhozzuk a totális frászt. Nagy meglepetésemre ez a terv nemhogy csődöt mondott, de még ellenem is fordították. Úgy tűnt, Owen is ismeri az emberi lélek gyengeségeit, és a fájdalmak ellenére – mert egészen biztos, hogy piszkosul fájhatott neki – kitartott. Hogy a mantikór simogassa a gigáját, ezt a meccset ő nyerte. Le se tudná törölni a képéről a dicső elégtételt.
   Hősiesen állta a csontrúgást is, persze ezek után nem is lett volna más választása, ó, de ha legalább egy kis nyikkanást hallatott volna! Ennyi igazán kijárt volna nekem a sok fáradozás után. Összevont szemöldökkel, megkeményedett vonásokkal fordítottam hátat neki, na nem teljesen, épp hogy a szemem sarkából lássam őt, és így pont úgy festhettem, mint egy duzzogó kislány. Aztán fegyverszünetet ajánlott.
   - Mi van? Mi… mi? – s a duzzogás átadta a helyét a tökéletes zavarodottságnak – Kis híja volt, hogy az előbb nem durrantottam le a fejedet a nyakadról… Azelőtt meg majdnem megfulladtál… miattam! Te direkt szereted, ha kínoznak, ugye? – ha ezt tudtam volna, akkor tökön rúgom, nem sípcsonton. Biztos nem erőltetné a barátkozást. – Azt hiszem, mégis megsérült a fejed – ráztam elképedve a sajátomat. Egy dolgot már elért ezzel a furcsa viselkedéssel: nem akarom a vérét venni. Legalábbis egy ideig. Mert a tapasztalat úgy mutatja, valahányszor összefutunk, az mindig maradandó emléket hagy egyikünkben. Óh, és nem bennem.
   - Hhhah… Hát… Végül is meglehet, hogy a következő alkalommal tényleg kinyírlak – még mindig összefont karokkal és tartózkodón beszéltem, de a hangomnak már nem volt éle. Tulajdonképpen kár lenne Owenért. Már olyan értelemben, hogy… nos, tévedett a Süveg, legalább felerészt griffendéles a srác.
   - Na jó, igazából nem haragszom. És… hát, nem muszáj… - elmotyogtam a végét, de tartottam tőle, hogy emberi fül azt bizony képtelen lett volna értelmezni, tehát határozott torokköszörülés, ismétlés: – Nem kell kerülnünk egymást. Nem támadok rád többször.
   Laza vállrántás, mintha alig érintene meg a téma, pedig rendesen rám ijesztett. Még a kezemet is előrenyújtom, mintegy békejobbként. Be kell látnom, hogy Redway szándékai valóban barátságosak. Mi más lehet a magyarázata annak, hogy nem kent le nekem már rögtön az elején egy orbitális pofont, hogy ne pattogjak egyfolytában? Na ugye.
   - Egyébként most legalább már neked is van sebhely a homlokodon. Felvághatsz vele a csajoknál – habkönnyű mosoly futott át az arcomon, csak aztán nehogy azt higgye, hogy ezek után rendszert csinálunk az érzékenykedésből. – Viszont ez még mindig nagyon gáz – mutattam a padló felé, ahonnét hogyhogy nem a kis intermezzo alatt sem tűnt el magától a karvastagságú vájat. – Jobb lenne visszarendezni mindent az eredeti állapotába, mielőtt… a fene! Talán már be is csengettek! Elkésünk! – aztán megszólalt a fejemben a kisördög – Vaaagy inkább hagyjuk itt szépen Friccsnek, úgysincs elég munkája, mióta tele van az iskola spiclikkel. Senki nem látott semmit…

   S mindezt nyomatékosítandó, hátra is hagytam a csata nyomait. Hogy ezek után Owen mihez kezd, az már csak rajta múlik. Lássuk csak, hogy a szívében mi bújik meg: Hollóhát vagy Griffendél?




•  •  •
köszönöm a játékot!


Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 07. 13. - 06:05:21
Az oldal 0.227 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.