Mézesfalás

[- Mi van, félsz az esőtől? De hát mi mindannyian a természet gyermekei vagyunk, nem kéne félnünk az esőtől. Egyébként is, aki igazán bátor, az kiröhögi az esőt, és megy tovább. Ha bőrig ázol, akkor meg légy büszke rá, csak mások fognak ostobának hinni. Meg legalább ha megfelelően öntözzük, a mosoly sem hervad a szánkról. Mi a haverjainkkal ilyenkor ki szoktuk bontani a hajunkat, rázni a fejünket, és ezzel fröcskölni egymást... de az sajnos nem szokott a Roxfortban lenni. Hajj, a régi szép idők...]

Ki lettünk taszítva. A fűtött, kivilágított cukrászdából a sötét, hideg, fagyos esőbe. És akárhogy is, én vigyorgok mint a vadalma a vad körülmények ellenére is. Azt hiszem, ez a nap már csak ilyen: meglepetésekkel teli, változatos, és megmosolyogtató. És igen, majdnem egymás vállát támasztjuk a sírva röhögéstől a cukrászdából kifelé. A lány nem engedi, hogy felsegítsem, de hát a lovagias hősi énem villogtatása ráér máskor: most a szóviccek, félrepárosítások, kecskerímek, és klasszikus humorgörcs ciklusok a téma.
Szóval kinn vagyunk az esőben. Az eső olyan arcsimogató jó meleg júniusi eső, nem az a késő őszi fajta, aminek minden egyes cseppjét egy döfésként érzékeled. Viszont esőnek eső, tehát ez után is majd hajat kell mosni. De heti három hajmosás mellé ez simán befér, egyébként ha heti hétszer mosnék hajat, az sem lenne elég. Most viszont kinn vagyunk a cukrászdából, hallgatjuk az eső elől menekülő madarak csicsergését, az eső melankolikus dobolását a cseréptetőkön, illetve a sok röhögéstől én már a saját szívverésemet is hallom.
Esik az eső. Vizes a hajam, de valamilyen teljesen érthetetlen okokból a lány nem az esőben áll, hanem menekül az eső elől. Hogy mit csinál? Szinte meg sem hallom, hogy valami esőtől védett helyre vágyik.

- Mi van, félsz az esőtől? De hát mi mindannyian a természet gyermekei vagyunk, nem kéne félnünk az esőtől. Egyébként is, aki igazán bátor, az kiröhögi az esőt, és megy tovább. Ha bőrig ázol, akkor meg légy büszke rá, csak mások fognak ostobának hinni. Meg legalább ha megfelelően öntözzük, a mosoly sem hervad a szánkról. Mi a haverjainkkal ilyenkor ki szoktuk bontani a hajunkat, rázni a fejünket, és ezzel fröcskölni egymást... de az sajnos nem szokott a Roxfortban lenni. Hajj, a régi szép idők...

- Jééé, már a te... bocs, a maga korában is divat volt a fejrázás a szakadó esőben?! - nézek hatalmas csodálkozó szemekkel a fiúra. - Nem hittem volna, hogy ilyen ősi szokás...
És egy ártatlan vigyort csillantok a bájosnak éppen nem mondható szövegemhez.
Megállom, hogy ne jegyezzem sem hangosan, de még félhangosan sem, hogy mennyire szeretek esőben kint ácsorogni és ázni. Megállom, mivel itt van a kezemben a táskám, tele a Mézesfalásban frissen vásárolt édességekkel és valahogy nincs hangulatom visszamenni a boltba mindent újra megvásárolni, miután szétáztatom jelenlegi készletem.
- Jaaay - kiáltok újfent, majd megismétlem a száraz, fedett helyiség utáni óhajomat, azonban hangomat ismét elnyomja az égzengés. A fene essen belé! Csaknem toporzékolni kezdek dühömben, szívem szerint a földhöz vágnám az átok táskát, ami megakadályoz a normál közlekedésben; azonban nem tehetem, mertmivel alant valami szennyes-mocskos lé csordogál, s nem akarom átitatni vele mindösszes holmijaimat.
Máskor imádom nézni a vihart, nem zavar, ha netalántán elázok, de most... Kéne egy trezor ennek a vacak tatyónak, hiszen egyetlen célom, hogy szárazon tartsam. Oké, hazudtam. A másik cél az, hogy egy jót nevessek Jayyel, akiről tulajdonképpen még mindig nem tudok semmit. Ne mintha számítana, hiszen például Clyde-ról sem tudtam semmit, amikor kihúzott a pácból; Zoey-t sem ismertem még igazán, amikor anno ott sárcsolyáztunk a suli udvarán, utána meg a gyengélkedőn öltük egymást. Ilyen az élet (kiszámíthatatlanul hülye).
Kész, besokalltam, elegem van ebből a száraz életből. Egy gyors mozdulattal a Mézesfalás ajtajának kilincsére akasztom a táskát és rögzítem is függ helyzetét, majd szinte álmodozva lépek ki az esőbe. Bolond volnék ott állni a fél életem során, amikor egy kis víz semmit sem árt, hiszen nem vagyok cukorból.
Rövid a hajam és a pasas is túl magas, ám azért valamennyi víz csak jut rá, amikor az esőből visszalépve megrázom a fejemet és finom vízpermet szitál szerteszét kusza tincseim közül.
- Erre gondoltál, Jay? - érdeklődöm meg vidoran a langalétától.
És minő isteni kegy: most, hogy nem fedél után sóvárgok, nincs égzengés, kristálytisztán hallható a hangom.

[- De hisz ez a Do the Hippogriff]

Nos, akkor most mi van? Buli! Há' komolyan kapja be az összes fülemet a mézesfalás eladója, de hát könyörgöm, még ő sem tudja elrontani a mai napi instant bulit. Nézzük a helyzetet: itt állunk kétszáz elázható bármivel, és mit csinálunk? Az esőben álldogálunk. Én imádok az esőben álldogálni, ez is egy amolyan fricska a társadalom felé. Menekülni az eső elől? Na de kérem! Az ázható holmi meg nem elfogadható kifogás senki számára sem.
Mindenesetre a lány hamar feltalálja magát, esővédett helyre menekíti a holmijait, és legnagyobb meglepetésemre megrázza a haját, és ha az eső nem lenne elég, mostmár alulról is vízcseppek bombázzák az arcomat. Olyan széles mosollyal jutalmazom a lányt tettéért, hogy már fájni kezd a szám, de istenem, ez velejárója a dolgoknak. Eső ide vagy oda, van még egy utolsó bónusz hangulatfokozó elemem is, aztán én már kifogytam az idióta ötletekből... egyenlőre. Az ihlet még sohase hagyott cserben. Szóval előveszek a zsebemből egy kicsi zsebrádiót. Nem olyan muglifélét, hanem mágikus rádiót, az működik errefelé, mégha kicsit furcsa és szokatlan is nekem. Pár pálcpöckölés, és két perc szerencsétlen próbálkozás arra, hogy bármiféle adást lehessen fogni az eszközzel, majd maga az ISTEN beavatkozása az egészbe, mert pont az a szám megy pont akkor, amikor annak pont kell mennie.

- De hisz ez a Do the Hippogriff a Walpurgis Leányaitól! Kiscsaj, erre jó ritmusra fejrázni! Megjött a koncerthangulatom...[/b]

Elkezdem én is rázni a nem túl rövid tincseimet a zene ütemére, és rájövök, hogy most kéne kétszáz fő, aki ugyanezt csinálja, mert nálam a koncert egyenlő a pogózással, szegény Nevét Elárulni Nem Akaró Lánnyal mégsem állhatok le lökdösődni, hacsak... najó, majd legközelebb.

- Flying off from a cliff, ma ma maaaaaa, ma ma maaaaa, ma ma MAAAAAAAAAAAAAA!

Kíváncsian figyelem mit pecáz elő a zsebéből Jay, azonban sehogyan sem tudom kivenni, mi lehet az a dobozszerű valami a srác kezében. Csak mikor megpöcköli a pálcájával, s csodák csodája: zene hangzik fel, csupán ekkor villan be, hogy egy zsebrádióval állunk szemben. Hát persze, ezek a csodakütyük a muglik általá gyártott vackokkal szemben ugyanúgy működnek itt, Roxmortsban, sőt még a Roxfortban is. Gratulálhatok a fenenagy eszemnek, hogy még ennyit sem tudtam kitalálni.
Do the Hippogriff? Így első hallásra nem rémlik a név alapján, azonban amint meghallom a zenét, beugrik miről van szó. Hát persze, a Do the Hippogriff! Hanem a koncerthangulatos utalásra csak bámulok, ezt aztán tényleg nem értem. Röpke tűnődés után egy vállrántással letudom a kérdéskört.
Viszont ahogy elnézem, Jaynek eléggé bejött a fejrázásom, pedig csak poénból csináltam. Nem hittem, hogy ő is rákezd. A pogo ismeretlen számomra, így nem tudhatom hogy az előbb valamelyest hasonló mozdulatokat végeztem, s ez késztette háztársamat ilyen különös viselkedésre. Vele együtt dúdolom a dalt, néhány sort éneklem, majd ismét dúdolásra váltok; miközben a Jay fejrázását látva ráz a nevetés.
A galád boltos talán megunta a bulit vagy útban van neki a kilincsre akasztott tatyóm, mert megindul az ajtó felé. A szemem sarkából látom, ahogy lenyomja a kilincset és a táska kincset érő tartalmával zuhanni kezd a föld felé. De hiszen ott sár van, meg kosz, nem eshet le! Nincs, más választás: fel kell áldoznom az alig pár perce megtakarított pólóm tisztaságát. Hasra vetem magam a sárban, s még éppen csak sikerül elcsípnem a hátizsákot.
Hiába, a kviddicses reflexek mindig kisegítenek - vigyorgok kissé önelégülten.
E pillanatban hasmánt nyújtozok a sárban, kezemben az édességekkel telített táskával és azon tűnödök hogyan tovább. Estig hagyjam, hogy itt rázogassa a fejét a pasas? Áh, annyira azért nem érünk rá. Ekkor ér el a tudatomig, hogy Jay az imént kiscsajnak nevezett, s nyilván azért tette ezt, mertmivel a bemutatkozás kimaradt részemről. Nah, szépen vagyunk megint. Villámgyorsan felpattanok a sárból, visszarögzítem a bajforrás táskát a kilincsre és igyekszem úgy tenni, mintha mi sem történ volna az előbb.
Halk torokköszörüléssel melegítek be, azután ha Jay nem rezzent volna fel szép ívű vetődésemre, akkor elé lépek és finoman megfogom a karját; ha viszont leállt az ugrálással, akkor mellőzöm a karfogást. Mintha valami hihetetlenül fontos közlendőm lenne...
- Amy vagyok - közlöm teljesen természetes hangon.
Igyekszem letörögetni magamról a sarat - akár a macskák, leszámítva a mancsnyálazást -, ám ezzel mindössze azt érem el, hogy lassan tetőtől talpig bevon a vizes massza. Úgy érzem magam mióta megismertem Jayt, mintha a hatodéves Neville lennék: folyton mindent elbénázok, leégek. Dobni kéne egy kicsit az önbizalmamon, ha már a sárból nem sikerült kimosakodnom.

[~Avis!~]

Kicsi zsebrádió recsegő hanggal, szinte nem is létező basszussal, a gitárszóló meg inkább nyekergés, mintsemhogy gitár meg szóló lenne, de ennek ellenére engem már is elkapott az egész dolog hangulata. Szól a zene, én meg pogózok egyedül az esőben, miközben egy lány röhög rajtam. Hát igen, ez a szerencsés-szerencsétlen is csak én lehetek, de legalább együtt nevetek a lánnyal magamon.
És akkor történik meg a katasztrófa. Nyílik az ajtó, esik a táska, és Amy több, mint vizes-saras lesz. Hasa, mellkasa, meg amit még odafantáziáltam, az mind vizes-saras lett szegény lányon, na most jött el az ideje a hősies beavatkozásomnak. Először is egy többfrontos háborút vívok, egyrészt az arcommal, másrészt a tüdőmmel, hogy ne röhögjek olyan hangosan, hogy egész Roxmorts felébredjen, de még csak ne is vigyorogjak a lány saras-hasasán. Sőt, kifejezetten el is dobom a rádiómat az esőbe, és odarohanok felsegíteni a lányt. Nem is hagyom, hogy ellenkezzem, megfogom a két hóna alatt, és egyszerűen álló helyzetig emelem fel. Láttam már csúnya hasast, aminek csúnya vége volt, ezzel nem szabad poénkodni. Szerencsére most a jobbik eset történt, mert egy kis sáron meg egy kis megijedésen túl nem volt semmi. Előveszem a varázspálcámat, és éljen a nonverbális varázslás...

~Avis!~

Mutatok a pálcámmal a lány pulóverére, és ekkor a lehető legváratlanabb dolog történik: a pálcám vége gyakorlatilag felrobban, és egy rahedli madár tör elő belőle. Nem ezt a varázslatot akartam! Melyik volt a vízhatlanná tévő varázsige?

- Bocsi, bocsi, mindjárt... - ~Tergeo!~

Adom ki az újabb néma parancsot, de ez sem a vízhatlanná tévő bűbáj... de legalább a koszt sikerült elszívnom vele a lány pulóveréről. Na, három a varázsló igazság, próbáljuk meg. Ezt tizenöt esőben vijjogó madár, a saját röhögni vágyó egészem, és a teljes varázslási inkompetencia mellett nehéz. De eszembe jut a varázsige végre...

- Leperex!

Üvöltöm rá a pálcára és a lányra a varázslatomat. Annyira büszke vagyok magamra, hogy eszembe jutott a helyes varázsige, hogy elfelejtettem nonverbálisan csinálni az egészet, sebaj. Nonverbálisan elvégzem a táskáján is, hogy megvédjük valamennyire azt a sok cukrot, amit így összevásárolgatott. A lány meg... bemutatkozik. Hihetetlen, azért tíz perc hülyéskedés után végre idáig is eljutottunk.

- Amy? Szép név. Én meg örülök, hogy nem esett bajod. Jay vagyok.

A felpattanás a kelleténél gyorsabban sikerül, s azon kapom magam, hogy kedvenc tappancsaim hozzávetőleg tíz centivel a talaj felett kalimpálnak, mivel Jay egyszerűen felemelt a sárból. Jó erőben van a srác, azt meg kell hagyni. Hála égnek a lebegés alig egy másodpercig tart, azután földet érek. Jay pálcája ekkor a pulcsimra szegeződik, s egy pillanatra megfagy az ereimben a vér. Vajon mit akarhat? Itt és most végez velem, Roxmorts közepén?
Áh, biztos nem, annyira azért nem volt végzetes az a vetődés a kilincs felé. Különben is: ugyan miért bántana? Látom a szemén, hogy itt nem lesz leharapva a fejem, s ha jól sejtem, akkor az iménti hasasom miatt hamarost ismét kitör belőlünk a téboly. Alacsonyan szállnak a griffendélesek, eső lesz... vagy inkább buli.
- Nevess csak - legyintenék nagyvonalúan, ám háztársam pálcájából épp egy irdatlan madársereg tör elő.
Félrenyelek ijedtemben, ettől viszont krahácsolni kezdek. Úgy látszik, mégsem úszom meg élve ezt az esős délutánt.
Mindjárt? Mindjárt mi? - nézek kérdőn a pasasra, és lőn. Mindjárt el is tűnik a ruhámról a kosz legnagyobb része. Hát persze, örök hála a tisztítóbűbájnak, na meg az én hülye fejemnek, mikor nekiállok kézzel szétkenni magamon a sarat. Elvégre boszorkány vagyok, két pálcaintésbe meg egy varázsigébe került volna a tisztálkodás.
Kevés híján totálisan megsüketülök, amikor Jay a fülembe kiáltja a vízlepergető bűbájt. Ja, ez is eszembe juthatott volna, habár nem tartozom a mindentudó hollósok közé. Mostmár mindegy.
- Kösz, ezt már tudom - legyintek egyet a bemutatkozására, aztán kilépek az esőbe.
Így már nem is olyan nagy élvezet, hogy lecsöpög rólam a víz, nem áztat el teljesen, egyszerűen elveszett a varázs. Hálásan nézek a fiúra az iménti segítségért, majd ártatlanul megjegyzem:
- Ha ráérsz most, akkor akár megtaníthatnád az előbbi ugrálást. Ha távolról nézi az ember, olyan szabálytalannak tűnik az egész, viszont így közelről egy pöttyet más volt. Biztos nem vagyok olyan botlábú, hogy ne tudjam megtanulni, pláne ha egy gyakorlott ember oktatja. A rádió még mindig szól... - nézek kihívóan Jay szemébe.
Legalább ugrálunk egy jót a Walpurgis Leányainak zenéjére.

[- Sohase voltál még egy rockkoncerten sem? No, a pogózásnak hívjuk összefoglalóan a koncerten való tombolást, vagy hogy mondjam ezt. Ugrálás, lökdösődés. Ezt elmondani nem lehet, hogy miért jó, pláne, hogy kellenénk még kétszázan ahhoz, hogy csak úgy önmagában jó legyen. Kétszázan általában némi alkohol vagy drogéria hatása alatt lévő emberből akaratlanul is előtör a benne lévő összes chi, energia, csakra, meg mittudomén, és ugrál meg lökdösődik össze-vissza. Ez amolyan anti-tánc is egyben, fricska a diszkópatkányoknak, tudod. Egyébként is, a pogó remek alkalom arra, hogy te mint rajongó közel kerülj a többi rajongóhoz, és eltörd a lábukat! Najó, csak vicceltem. Pogózáshoz már egyfajta szellemi állapotban kell lenni, erre mondják azt a legtöbben, hogy "be vagyok állva". Szóval valami ilyesmi. Szóval kevesen vagyunk a pogóhoz... talán ha lehívnánk az összes diákot a Roxfortból ide, akkor...]

Hú, tényleg örülök, hogy a lánynak semmi baja sem. Jó, tudom, túlreagálom egy kicsit az eseményeket, de miért ne? Az ilyen véletlenekből lesznek a "hoppá"-k. Rizikó nélkül nincs kockázat, vagy mifene. Ugrik egyet, és huszonhét foga kiesik landoláskor, akkor mit csinálok? Szent Mungó, mert hülyültünk az esőben! JAY! Mostmár igazán leállhatnál a szörnyű képzelgéseiddel! No, oké, lenyugodtunk. Nincs baja senkinek sem, miért legyen lelkiismeret furdalásom olyasmi miatt, ami nem következett be? Egy zsák guánóért. Nos, akkor foglalkozzunk valami kellemesebbel.

Mit kérdez Amy? Hogy tanítsam meg pogózni. Ezen mit kell tanítani? Ez rendszertelen és káosszal teli ugrálás meg lökdösődés. Most akkor beszélhetek a pogóról, hát rendben. Ha Amy a pogózásról akar elmélkedést hallgatni, akkor a pogózásról fog. Nos, Jay féle példabeszédek könyve 16:12:

- Sohase voltál még egy rockkoncerten sem? No, a pogózásnak hívjuk összefoglalóan a koncerten való tombolást, vagy hogy mondjam ezt. Ugrálás, lökdösődés. Ezt elmondani nem lehet, hogy miért jó, pláne, hogy kellenénk még kétszázan ahhoz, hogy csak úgy önmagában jó legyen. Kétszázan általában némi alkohol vagy drogéria hatása alatt lévő emberből akaratlanul is előtör a benne lévő összes chi, energia, csakra, meg mittudomén, és ugrál meg lökdösődik össze-vissza. Ez amolyan anti-tánc is egyben, fricska a diszkópatkányoknak, tudod. Egyébként is, a pogó remek alkalom arra, hogy te mint rajongó közel kerülj a többi rajongóhoz, és eltörd a lábukat! Najó, csak vicceltem. Pogózáshoz már egyfajta szellemi állapotban kell lenni, erre mondják azt a legtöbben, hogy "be vagyok állva". Szóval valami ilyesmi.  Szóval kevesen vagyunk a pogóhoz... talán ha lehívnánk az összes diákot a Roxfortból ide, akkor...

Kacsintok egy olyan huncutszerűt, hogy milyen faja lenne lehívni az összes diákot ide, és zúzni. Csak nem tudok lepörögni a zenére, tényleg megjött a pogóhangulatom, azonban egy kislányt nem fogok lökdösni az esőben, pláne, hogy segítettem fel a sárból szegény párát. Azonban ütemre csinálok valamit. Rángok, leginkább, meg megint dúdolom a számot, hát sebaj. Be vagyok állva. Lehet, ma este egy füves cigi is elő fog kerülni, kérdés hogy Amy hogy viszonyul az ilyen dolgokhoz, bár szó mi szó, kinéznék belőle egy ilyen hülyeséget. Hát akármennyire is, rég szórakoztam ilyen jól, az egyszer biztos.

Rockkoncerten éppen voltam tavaly nyáron, bár nem volt valami fergeteges a hangulat, épp ezért tömegverekedésbe fulladt az este. Akkor láttam utoljára a pasast, aki elvitt a koncertre, mivel lecsukták drogcsempészés és ittas vezetés miatt. Lövésem sincs hogy jött össze éppen ez a két vád, mert verekedés közben kapták el a rendőrök... Na mindegy, a lényeg, hogy én élve kijutottam a tömegből és azóta is kerülöm az ilyesféle eseményeket. Habár jobb, ha ezt Jay nem tudja - egyelőre -.
- Ahha, tombolás, ugrálás, lökdösődés - bólogatok jó tanítvány módjára, majd tűnődve hozzáteszem: - Ilyetén időjárási viszonyok közepette mindebből könnyen lehet akár iszapbirkózás is, nem?
Az anti-tánc tökéletes, tekintve, hogy nem vagyok valami nagy táncos. Végülis ez is egy önkifejezési forma.
Szétnézek a teljesen üres utcán és már-már tudományosan megállapítom: bizony, tényleg elenyészően kevesen vagyunk a pogózáshoz, ha tényleg ilyen állati sok ember kéne hozzá. Tényleg buli lenne lehívni az egész Roxfortot, de legalább a felét, hogy itt és most pogózzunk egy nagyot, kíváncsivá tett Jay. A fene egye meg, mostmár kénytelen leszek elmenni egy rendes rockkoncertre, ha már úgyis mindjárt itt a nyár.
És ekkor beúszik elém McGalagony képe, amint pogózik, egyik oldalán Piton ugrál és rázza a fejét, másik oldalán pedig Dumbledore. Csuklok egyet. Jayre sandítok és dióhéjban vázolom neki a képet, ami nem és nem akar tágítani a fejemből. Fel-feltör a nevetés miközben beszélek alig bírom visszafojtani, hogy végigmondhassam a mondókámat.
- És képzeld még mögéjük a konyhában kulizó házimanókat, amint önfeledten ugrándozva rázzák a fejüket - fejezem be, majd orkánszerűen kitör belőlem a nevetés.
Ezt lehetetlenség lett volna hosszútávon visszafogni.
Nevetés közben azért próbálgatom az imént ellesett mozdulatokkal, mulatságosan pattogok fel-le, karjaimmal szélmalmozok, majd a fejemet rázom az esőben. Hátha megdicsér a mester, milyen jó tanítvány vagyok, hiszen előbb a munka, aztán a szórakozás. Persze én sem gondolom komolyan a munkát, meg a szórakozást, de most valahogy megint olyan vidám hangulatom van, mint mikor Zoey-val hülyültünk a gyengélkedőn, miután én majdnem megfulladtam, majd csaknem félórát tekeregtünk az esőben és végül persze - ki más, ha nem én - kevés
híján összetörtem a fejemet is.
Vannak ilyen önfeledt, felhőtlen pillanatok az életben és szeretek élni velük, mert mindig valami jót hoznak. Mint például Whiskyt, a virslinek vaLó-t és a sziú indiánokat. Oké, most kell rácsapni a "Nosztalgia kikapcs" gombra, mielőtt túlzottan elmerülök itt az emlékezésben és elveszítem a fonalat.
Végül megállok és szó nélkül vigyorogva nézem Jayt, ahogy dúdol és táncikál.

[- Egy ilyen mondatra más barátomat már rég belöktem, volna a sárba, ugye tudod?]

//Nagyon-nagyon bocsi a reag késéséért, és jó az új avatárod!//



Iszapbírkózás? Hát nem tudom, néha hógolyózás helyett sárgolyózás nagyon jó tud lenni a haverokkal London egy-két eldugott parkjában, de ilyenkor szokták drága jó anyáink kicsinálni minket, meg befogni némi rendrakásra, hamár összemocskoltuk drága ruháinkat. Amy tuti nem venné jó néven, ha arcon dobnám egy marék sárral, úgyhogy a témán inkább ugrok is, de azt meg kell hagyni, hogy csúnyán eszembe jutott minden dolog.

- Egy ilyen mondatra más barátomat már rég belöktem, volna a sárba, ugye tudod? - Kérdezem tőle a teljes gyermeteg ártatlanságomban, majd gyorsan témát váltok. - Pitonnal szívesen pogóznék, az egyszer biztos, Dumbledore meg van olyan hibbant, hogy tényleg headbangeljen egy jó zúzós riffre. De persze pozitívan hibbant. Viszont sajnálom, hogy ilyen varázsrádión nem adnak mást, csak varázszenét, mert a jó kis AC/DC-t semmi nem pótolhatja, és egy Born to be Wild is mágikusabb bármely Walpurgis Leányainál, meg amit akarsz. Ilyenkor szoktam hülyét kapni, hogy van rádiós koncertközvetítés, oszt nemt'om hallgatni, mer' nem lehet, mer' a Roxi blokkol mindent. Mindent, ami nem mágikus. Hülyeség az egész...

Miért váltottam hangulatot? Az egyik pillanatban fájt a szám a röhögéstől, most meg megint dühös vagyok a mágiára, nem lesz ez így jó. Megint vihogni, akarok és... nem is kell erőlködnöm. Amy nekiáll zúzni, és úgy csinálja, mint valami ősrocker, már csak rá kéne adni valami bőrkabátot. Még a végén tényleg megteszem. Rockkoncertem tomboló McGalagony... szerintem ő akkor se tudna feloldódni, és mosolyogva ugrálni, ha közölnék vele, hogy tizenöt perc múlva itt a megváltás. Bőrig ázva ugrálok egy lánnyal az esőben rockzenére, akit még épphogy rövid időnél is kevesebb ideje ismerek. Ez nem valami főnyeremény este?

"Dumbledore meg van olyan hibbant, hogy tényleg headbangeljen egy jó zúzós riffre" - hallom Jay szájából, s nagylelkűen nem említem meg neki, hogy a mondat legtöbbjét nem értettem. Iskolaigazgatónk hibbantságáig még stimmel, de hogy a továbbiak mit akarnak jelenteni... pff, a fene se tudja. Segáz, egyszer majd szerzek egy értelmező kéziszótárat a könyvtárból és utánanézek.
Egy kevéske ideig állok, azt nézve ahogyan ugrál a még mindig bőszen szakadó esőben a háztársam. Végül úgy döntök csatlakozom, inkább itt csináljak hülyét magamból, mint a kastély falain belül, nem igaz? Vállvetve pattogunk fel-le, miközben Jay iménti szavain rágódok, mely szerint más barátját már régen belökte volna a sárba egy ilyen mondatért. Ezek szerint a barátjának tekint a pasas. Hm, könnyen barátkozik, de még ez a jobbik eset és nem a Clyde-féle zárkózott magányos farkasok.
Olyannyira belejövök a szórakozásba, hogy amikor a Walpurgis Leányait a bemondó hangja váltja fel a rádióban, poénból elkezdek hangosan énekelni, miszerint:
- Like a true nature's child/We were born, born to be wild/We can climb so high/I never wanna die/Born to be wild... Born tu bí vájld...
Talán zokon vette a banda a kissé hamiskás hangot, amin visszaadtam a zenéjüket - dehát tőlem sajna nem telik többre -, s talán ez okozta a megcsúszást. Bosszút álltak a dallam elferdítéséért, vagy mi. Úgy tűnik ma tényleg nem kellett volna felkelnem, ugyanis azon kapom magam, hogy a földön csücsülök, mivel az iménti megcsúszásom a sáron egy hatalmas fenékretottyanást okozott. Előfordul az ilyesmi, a különös mégis inkább az, hogy én még mindig nevetek.
Ha már úgyis lent vagyok, egy könnyed, ámde gonosz mozdulattal kirántom Jay alól a lábát. Elvégre ökör iszik magá... dagonyázik egyedül, nem? Ha a fiú a földre esett mellém, akkor kacagva elkezdem összesározni, ha azonban talpon maradt volna valamely különös véletlen folytán, akkor rántok rajta mégegyet, hogy biztosan elessen. A cuccainknak végülis nem árthatunk, azokat ki lehet mosni, elszakadás esetén pedig mágiával megjavíthatóak, sőt varázsigével tisztíthatók is.
Semmi akadálya egy jó kis sárcsatának!

Egy újabb hétvége, egy újabb Roxmorts-i kiruccanás. A legutóbbi két alkalommal nem igazán volt kedvem lemenni a faluba, most viszont megembereltem magam, s felkerekedtem a nyugodtnak ígérkező útra. Így is fogytán volt már a csokikészletem, márpedig anélkül nem tudok meglenni, ugyanis egy idő után elvonási tüneteim támadnak, és mint valami hülye, mindenhol csokoládét látok. Rémképek kísértenek olyankor...nem vicc, komoly. Aki nem ilyen édességfüggő és mellette különlegességszerető, mint én, az nem értheti meg, mit élek át olyankor, mikor kiapad a készlet. Még szerencse, hogy Ronnál szokott lenni vésztartalék és kisegít az ínséges időkben.
Kellemes nap volt a mai, a tegnapi nyári zápor megtette a hatását, és nem volt az a fojtogató meleg. Kedvenc pink felsőmet vettem fel erre az alkalomra a sötétkék farmeromhoz és fehér Converse cipőmhöz. Útközben kedélyesen beszélgettem a többiekkel, de félúton különváltam tőlük, mivel ők először a Három Seprűbe akartak betérni. Engem viszont már messziről vonzott a kincsesbánya...izé...akarom mondani a Mézesfalás. Vidám mosollyal indultam meg az üzlet felé, s jó kedélyűen nyitottam be a kis helyiségbe. Egy jól nevelt „Szép napot” köszönés után felfedező útra indultam a finomabbnál finomabb és érdekesebbnél érdekesebb édességek között. Szemem úgy csillogot, mintha legalábbis a világ legszebb gyémántjai hevertek volna előttem. Na igen, az élet apró cseprő örömei. Fel tudják dobni az ember szürke hétköznapjait, még a legrosszabb esetben is. Mindegy, milyen nap van, Piton akár tízszer is lehordhat a sárga földig, csak legyen nálam finom csoki. Abból pár falat, és minden visszabillen a rendes kerékvágásába.
Szépen lassan elkezdtem feltölteni a kis kosárkát, amiben már gyülekeztek a csokibékák és rokonaik.

~ Josephine ~

* Végre egy újabb Roxmorts- i hétvége. Már nagyon vártam rá mert a kastélyban már valahogy nem tudok meglenni. Nagyon szép idő van, süt a nap, kék az ég, alig van pár felhő ami takarná a napot, egyszóval túl szép az idő ahhoz, hogy bent a kastélyban ücsörögjek. Még azt sem bánom kivételesen, hogy nem tudtam magammal könyvet hozni. Elindultam egyedül a faluba mert most valahogy nem volt kedvem nagy társasággal menni. Leérve a faluba azon gondolkozom, hogy merre is menjek először.*
~ Hmmm...Három seprű?...Nem most még valahogy nincs kedvem bemenni. Talán majd később. Zonkó bazára?..Nem onnan már van mindenem ami csak kellhet. Megvan! Mézesfalás. Úgy is kell még csokibéka meg bűvös bizsere. Meg hátha van valami finom nyalóka is. Szegény Dariant szerintem már kiettem a készletéből. Jólvanna. Szeretem a nyalókát na. ~
*Elindulok a Mézesfaláshoz gondolkozva. Pár perccel később már oda is érek és benyitok. Megszólal a kis csengő ami az ajtóra van akasztva. Illedelmesen köszönök és becsukom az ajtót. A tekintetemmel végig pásztázom a boltot és észreveszem Josephinet aki egy jól megrakott kosarat tart a kezében*
~ Subidubi rókaprémmás is függő nem csak én. ~ * gondolom magamban és elmosolyodom ezen. Odalépek a lány mellé egy kosárral amit én is jól megpakolok csokibékával és nyalókával amit nagy örömömre találtam.*
- Jé szia! Csak így egyedül? - *kérdezem mosolyogva és megkérem az eladónő férjét, hogy vegyen le nekem a polc tetejéről egy nagy csomag bűvös bizserét. *
- Mi újság veled? Látom van rajtam kívül még csokifüggő a Roxfortban.

Minden sietség nélkül válogatok az édességek között, alaposan fontolgatva azért, mert nem akarom minden gallonom elkölteni. Maradjon már másra is, no. Épp azon morfondírozok, vajon vegyek-e nyalókát is esetleg, amikor a hátam mögül ismerős hang köszön rám.
- Jé, szia! Csak így egyedül?
Megfordulok, és az egyik hugrás lány, Nathalie áll ott, kezében szintén megtömött kosárkával.
- Óh, szia Nath! - köszönök neki mosolyogva. - Nos, igen, egyelőre egyedül, a többiek előre siettek a Három Seprűbe, engem viszont mágnesként vonzott ez az üzlet. - nevetek.
- Mi újság veled? Látom, vagy még egy csokifüggő rajtam kívül a Roxfortban. - jegyzi meg, miközben egy doboz bűvös bizserét vesz el az eladótól.
Közben sikerült meggyőznöm magam, hogy igenis megérdemlek egy-két nyalókát, még ha károsabb is a fogakra, mint a csoki.
- Megvagyok, köszi szépen. - adom végül oda a kosaram, s elkezdem kikészíteni a pénzt, hogy egyből tudjak fizetni. - Igen, jól látod. Fogytán van a készletem, aztán nem akarom állandóan Ron Wesley tartalékát felzabálni, mert akkor neki nem marad. Engesztelésképpen neki is vettem pár dolgot, így tartva fent az egyensúlyt. - kuncogok.- És te hogy vagy? - érdeklődöm tőle, miközben kifizetem az összeget és elveszem szép kis csomagomat. - Ahogy látom, te se igazán vágytál most társaságra. Vagy tévednék? - vonom fel játékosan a szemöldököm.

~ Josephine ~

 

- Oh te Rontól kunyizol? Én Dariantól szoktam nyalókát kérincsélni. - *mondom kuncogva és én is a pulthoz megyek, hogy kifizethessem a zsákmányomat. A hölgy a pultnál egy nagy zacskóba pakolja az édességeket és átadja nekem miután oda adtam neki a pénzt. Miután végeztem visszafordulok a lány felé még mindig letörölhetetlen mosollyal az arcomon*
- Én köszönöm jól vagyok csak már szükségem van a napi csokiadagomra. Akár hiszed akár nem, ha huzamosabb ideig nem eszem csokit jönnek az elvonási tüneteim. - *nevetek mert nálam ez tényleg ki szokott jönni. Olyankor kicsit rosszabb a kedvem, türelmetlenebb vagyok, és néha néha remegek is. Súlyos. *
- Jól látod a dolgot tényleg nem vágytam most nagyobb társaságra. Sose voltam nagy csapatban járkálós fajta. Általában vagy csak Dariannal megyek valamerre vagy nagy ritkán egy - két emberrel külön külön. - *mondom és feltehetőleg együtt megyünk ki az üzletből miután elköszöntünk az eladóktól. *
- Van kedved velem valamerre jönni? Nekem tulajdonképpen mindegy, hogy hova csak ne a kastélyba keljen lennem. - *várom a válaszát nekidőlve addig is az egyik oszlopnak*

- Hát bizony, én tőle szoktam, néha megy is a harc közöttünk. - válaszolok Nathnek vidáman és megmosolygom a dolgot, hogy nem csak én szoktam csereberét-lenyúlást csinálni édességek terén. Azért jó tudni néha, hogy az ember nincsen egyedül a kis butaságaival. Már nem érzi annyira rosszul magát. Nem mintha én rosszul szoktam volna magam attól érezni, hogy kifosztom Ront. ( )
Közben Nath is elintézi a piszkos anyagiakat az édességekkel kapcsolatban, majd ugyan olyan jó hangulatban válaszol a feltett kérdésemre, ekkor már csomaggal a kezében.
- Én köszönöm jól vagyok csak már szükségem van a napi csokiadagomra. Akár hiszed akár nem, ha huzamosabb ideig nem eszem csokit jönnek az elvonási tüneteim.
- Nahát, nem mondod komolyan? - lepődök meg ezen. - Azt hittem, csak én vagyok ilyen dinka, de ezek szerint nem. Ez megnyugtató. - vigyorgok. - Nálam elég súlyos módon szokott kiütközni a hiány, néha már a diákokat is kétlábon járó csokoládéfigurának látom. - jegyzem meg. - Bár a múltkori alkalommal, mikor Pitont láttam így...egy hétre elment a kedvem az édességtől. - húzom el a szám.
~ Még szerencse, hogy az életkedvem nem ment el ettől...~ gondolom magamban, de ezt jobb inkább nem hangosan kimondani, mert amilyen szerencsém van, tuti most jelenne meg.
Beszélgetve indulunk ki az üzletből, s Nath megerősíti azt a feltételezésem, nem igazán szeret nagy csapatban mászkálni, általában csak Dariannel, max még két-három emberrel, de itt kifújt.
Valahol meg tudom érteni őt, én se mindig kedvelem a nagy csapatokat kiruccanások terén, mivel egy idő után elkerülhetetlen lesz a klikkesedés, és akkor már olyan, mintha nem is együtt érkeztünk volna.
- Van kedved velem valamerre jönni? Nekem tulajdonképpen mindegy, hogy hova csak ne a kastélyba keljen lennem – szólal meg a hugrás lányzó.
- Részemről benne vagyok a dologban.- fordulok hozzá. - Nekem sincs igazán kedvem még visszamenni, nem árt egy kicsit a szabadban is lófrálni, úgyis a fél életünket ott töltjük bent. - jegyzem meg. - Van valami konkrét cél is, vagy csak vágjunk bumm-bele módon a nagyvilágba? - érdeklődöm.