+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Owen Redway (Moderátor: Owen Redway)
| | | | |-+  Ha egyszer felébred az a bizonyos alvó oroszlán...
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Ha egyszer felébred az a bizonyos alvó oroszlán...  (Megtekintve 3456 alkalommal)

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2011. 02. 23. - 17:39:46 »
0

A roxforti kviddics pálya
1997. október
Naplózva

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 02. 23. - 17:40:13 »
+2

Vörösen égtek a Tiltott Rengeteg fáinak lobjai. A lehullott avar illatát messze, egészen az iskola falai közé befújta az őszi szellő. Mindehhez a csodálatos képhez társult a késő délutáni Nap lemenő fénye. A kedvenc napszakom a kedvenc évszakom közepén. Igen, ha van olyan, hogy kedvenc évszak, akkor nálam az az ősz. Nem csak azért, mert ilyenkor visszatérhetek a Roxfort falai közé, hanem mert az én menthetetlenül romantikus, művészi énemnek igencsak tetszettek az élet efféle, őszi csodái.
Egyszóval lelkemet simogatta a kora októberi, kirándulós idő, így hát megfelelőnek tartottam az alkalmat is, hogy kis sétát tegyek szeretett kastélyom falai között. A kinti hőmérsékletnek megfelelően öltözékem egy szürke pulóverre és egy fakó, térdénél szakadt farmerre esett, hozzá a kedvenc tornacsukámmal. Egy dolog, hogy szeretek elegánsan öltözködni, az pedig teljesen más, hogy a kényelmet is szeretem. Varázspálcámat pulóverem egyetlen zsebébe rejtettem, bár nem gondoltam, hogy bármilyen hasznomra is lesz. Jó helyen volt ott, na…
Gondolataimba mélyedve róttam a folyosókat és a lépcsőket, míg nem a bejárati kapu vaskos lapja nem állta utamat. Természetesen nem gondoltam komolyan, hogy ilyen csodás, őszi napon csupán az öreg kastély komor belsejében teszek sétát. Egész testemmel nekifeszültem a nehéz ajtónak, ami ennek hatására nyikorogva megadta magát.
Immár a szabadban voltam, és nem is felejtettem el mélyet szippantani a levegőből. Ha nem lettem volna ennyire röghöz kötött matematikus, biztos valami természetjáró hippi lettem volna. Itt gondolataim elkalandoztak azok felé a szökevények felé, akik az új rezsim elől menekültek. Akármennyire is meg lenne a szépsége annak az életnek, túl nagy érték az ember élete, hogy állandóan vásárra vigye. Egyszóval a szökevények túl nagy árat fizettek azért, hogy állandóan kalandozhassanak.
Elfojtottam egy szomorú mosolyt, miközben zsebre vágott kézzel a kviddics pályát tűztem ki célnak. Fejemben a gondolatok a három buborékfújóra hajazó pózna felé kalandoztak el, és hirtelen elfogott a vágy egy kviddicsre. Milyen jó is lenne dobálni egy kicsit ebben a jó időben! Amúgy sem tehettem meg, hogy oly gyakran járjak le repülni egy kicsit, mert a betegségem nem engedte. Elég volt egy kicsit is túlhajszolnom magam és kapásból elő jött az asztmám. De egy lájtos edzésbe csak nem halok bele…
Hajamat cirógatta a kósza szellő miközben végigcsattogtam a hídhoz vezető pár lépcsőn. El is feledtem milyen jó egy kicsit kiszellőztetni fejemből azt a sok számot és bájitalreceptet. Igen, túl rég kapcsolódtam már ki úgy igazából, és ebben szorosan közrejátszhatott az is, hogy sorra tűntek el mellőlem a srácok. Hiába, nem éreztem nagy bűntudatot ez ügyben. Mindig volt valaki, akivel elüthettem az időmet, sosem voltak igazán jó barátaim. Ami pedig a lányokat illeti… inkább beszéljünk a kviddicsről.
Elmosolyodtam. Nem volt különösebb oka ennek, csak úgy ösztönből jött. Manapság sokat mosolyogtam oktalanul, de egyesek szerint jól is állt. Hiába, valamivel még is csak el kellett takarni a múltat. És inkább leszek egy balfék, mint hogy valami érvagdosó őrülté váljak. Így talán könnyebb is feldolgozni.
Ez járt a fejemben, amikor megérkeztem a pályára. Első utam a raktár felé vezetett, hogy valami leginkább tűzifának való, ócska, iskolai seprűt szerezzek magamnak, és nem ártott azért egy labda sem.  Miután előkapartam az egyik szekrény mélyéről egy olyan seprűt, aminek a márkajelzése már réges-rég lekopott, és találtam egy ugyancsak ősrégi labdát is, kiléptem a pálya gyepére.
De szeretnék én itt játszani – futott át az agyamon, amit a De szeretnék egy saját seprűt! gondolat követett.
Körüljárattam tekintetemet, miközben a kezdő körig sétáltam. Karikától karikáig végigtekintettem a négy ház színeivel díszített lelátókon, végül megakadt a tekintetem egy magányosan dobálgató lányon. Mivel nem voltam én az a fajta csődör, aki odamegy minden ismeretség nélkül, és mert nem is akartam nagyon leégni szegényes kviddics tudásommal, a pálya másik végében magasodó, szabad karikákat választottam gyakorlási céllal…
Naplózva

Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 02. 24. - 00:24:07 »
+2



   Majd’ egy hónapja, hogy összeállt a csapat – hogy engedelmesen besorakoztunk az áruló Mirol mögé, mint a pórázon csüngő bazári majmok –, de még mindig nem szoktam hozzá a helyzethez. Csapatkapitány-helyettes. Ez valami olyasmi lehet, mint a színész-asszisztens a mugliknál. Rém fontos és nélkülözhetetlen poszt. Vajon ezentúl nekem kell majd szervíroznom a kávét a nagysádnak? Remélem, ilyenről még csak nem is álmodozott, mert ha… ha képes lenne így megalázni… azonnal otthagynám a csapatot. Vagyis… áh, nem tudom. Érzékeny téma. Nem, nem tudnám otthagyni a csapatot. De még nem álmodtam meg a megoldást, pedig már szinte egészségtelenül sokat foglalkozom a kérdéssel. McGalagony szerint úgy megy már az átváltoztatástan, mint a bátyámnak. Ergo felköthetem a gatyámat, ha nem akarom, hogy év végén egy igazi trollt ültessen a bizonyítványomra.

   Azért mégis csak jó dolog, hogy nem penderítettek ki a csapatból. A legjobb. Hallom, ahogy az élesen bevett kanyarokban a cirok susog és megzendül a menetszélben – meccsek előtt csak ezt az egy hangot várom a bíró indítást jelző sípja után. Ilyenkor behunyom egy pillanatra a szemem, és hagyom, hogy elterpeszkedjék rajtam az a fajta érzés, mint amikor tudja az ember, hogy jó időben van, jó helyen, mintha ezt így írták volna meg. Ledobom a mélybe a görcsöt, a lámpalázat és a félszet is, mert nagy baj nem érhet, nálam van az ütőm is, és a levegőben minden olyan tökéletes.
   Tehát ezért a kis nyugalomért jöttem ki ma a pályára dobálgatni egy kicsit. Ha már év elején feszült vagyok, muszáj levezetnem valahogy a fölös energiákat. Néhány gól után a labdákat és az ütőmet a füvön hagyom, a következő akrobatikus elemhez szükségem van mindkét kezemre. Persze egy válogatott terelő mindent végre tud hajtani fél kézzel is, kénytelen, hisz meccs közben nem kérheti meg a bírót, hogy ügyeljen már egy kicsit az ütőjére, amíg ő elkápráztatja a közönséget a nyaktörő, de elképesztően látványos szaltóival. Viszont én még tanuló vagyok a kviddicsben is, és bár nem repülök rosszul, igenis csiszolni kell még a technikáimon. Egyedül a célzás és a lendítés jön zsigerből, na de azt hogy imádom is! Nincs is izgalmasabb egy tűzgyorsasággal száguldó, veszett gurkónál.
   Hirtelen ötlettől vezérelve felrántom a seprűm nyelét, kicsit kapkodósabban is a kelleténél, mert az egyik lábam kicsúszik a kengyelből, és csak nagy nehézségek árán talál vissza a helyére a cipőm orra, épp időben, ugyanis a szemem sarkából már látom a póznák fémes csillogását. Ezt most tényleg csak érzésből csinálom. Mikor elég magasan vagyok, ismét megemelem a seprűt, és csak emelem, emelem, míg ki nem fordulok a saját tengelyemből, egyenesen hátra, át a legnagyobb karika száján. Nem hunyom be a szemem, látni akarom az eget és a birtokot, ahogy hanyatt fekszem a semmiben, és ahogy bukfencet vet előttem egy ezeréves kastély. Pillanatokig szabadesésben szállok le vagy fel, nem tudom megkülönböztetni az irányokat, de hallom a cirok zizzenését. Ez egy csoda.
   A seprűmet mintha a szél irányítaná, én csak ráfekszem a fára, és hagyom, hogy lecsónakázzon velem a légfolyókon, könnyeden és háborítatlanul.

   Olyan emeletnyire a pálya síkjáról aztán észreveszem a másik gyakorlót. Az előbbi békesség úgy rebben szét a mellkasomban, mint a szétkergetett madárraj, és a helyébe keshedt macskák visító csapata iramodik. Ezek vérre éhesek.
   Hát meglehet, hogy néha kicsit túlságosan is színpadiasra veszem a figurát, és eltúlzom a dolgokat, de igazán rosszul esik a fene nagy szabadságérzetemnek, hogy más is igénybe veszi a pályámat. Nem tettem volna ki a fűre lépni tilos táblát? Ezt a bajt orvosolni kell.
   - Hé, remélem, hoztál engedélyt a házvezetődtől, különben nem repkedhetsz errefelé – kiáltom előre, miközben seprűn közeledem felé, hogy meglessem, kivel is kell megküzdenem a territóriumért. Nézd már, a stréberek közül egy díszpéldány, nem is tudtam, hogy ezek a madarak tudnak repülni. Na majd most elmetsszük azokat a csodaszép tollakat…
Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 02. 24. - 08:40:20 »
+2

A letaposott fű jelezte merre indultam el. Úgy félúton állhattam meg, a póznák és a kezdőkör között. Egyik kezemben a labda, másikban a seprű volt. Hónapok óta nem repültem és most, hogy ráadásul még néző is volt esetlen próbálkozásaimra, nos, egy kicsit lámpalázassá tett. Habár azt tudtam, hogy a labdával már nem vagyok ügyetlen, de mindez nem egyensúlyozta ki a tényt, hogy folytonosan fenn áll a veszélye annak, hogy leessek a seprűről.
Lábaik közé kaptam az ős öreg tűzifának valót. Erősen rámarkoltam a nyelére, majd egy határozott mozdulattal ellöktem magam. Lágyan emelkedtem a fellegekbe, majd mikor már kellemesnek találtam a magasságot hirtelen meglódultam a póznák felé. Kissé szaggatottan aztán bevettem a kanyart, és egy esetlen farolással végül megálltam a póznáktól jó tíz méterre. Szemeim a pálya alján heverő kvaff után kutattak. Innen fentről akár vakondtúrásnak is lehetett nézni a kopott bőrlabdát. Rászegeztem a pulóverem mélyéről előhalászott pálcámat.
- Invito!
Elég volt csak rágondolni, és a labda már röppent is felém, hogy aztán szabad jobbosommal elkapjam. Már csak egy apró bűbáj kellett, hogy ne kelljen mindig a labda után repkedni. Miután végeztem a művelettel és varázspálcám ismét a helyére került, megpörgettem az ujjamon a labdát, mint valami NBA sztárjátékos a kosárlasztit. Észre sem vettem, hogy közben egyre jobban közeledik felém a másik gyakorló. De hát mit ne mondjak, amaz tett róla, hogy észrevegyem.
- Hé, remélem, hoztál engedélyt a házvezetődtől, különben nem repkedhetsz errefelé.
Hátrapillantottam, de egyelőre több figyelmet nem adtam a közeledő lánynak.
- Lárifári – mondtam, majd útjára indítottam a kvaffot a póznák felé. Süvítve a középső pózna felé tartott, majd nagy koppanással a vasról a karika belsejébe pattant. Szóval így kopnak el ezek a labdák. A bűbáj hatására azonnal visszaröppent a karjaimba. Na, akkor fordultam végre a lány felé, teljes testtel.
- Mi vagy te amúgy, valami ellenőrző tiszt?
A mondatot inkább incselkedésnek szántam, nem pedig ellenségeskedésnek, de a kimondása pillanatában már éreztem, hogy lehet most vetettem el a sulykot. Mindenesetre megpróbálkoztam szokásos mosolyommal, és úgy gondoltam itt vége is.
Ismét a karikák felé fordultam, ismét elhajítottam a labdát, azonban az előző fantasztikus dobásomnak a közelébe sem ért a mostani. Nagyot csattanva ugyan ismét a karikát találtam el, de ahelyett, hogy engedelmesen bepattant volna a körbe, elindult lefelé a mélybe, majd félúton ismét felém röppent.
Engedelmesen elkaptam a labdát, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valaki néz, és hát nem volt nehéz kitalálni, hogy ki. Ismét a lány felé fordultam.

Naplózva

Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2011. 03. 05. - 13:43:44 »
+1



   Nem hallottam kristálytisztán, de mintha azt mondta volna, hogy „lárifári”. Na már most ezt a szót körülbelül százötven éve senki sem használja. Másrészt pedig így válaszolni nekem, pont nekem, amikor meg is szólítom őt, felér egy halálos ítélettel. Lehetséges, hogy ezt nem tudja? Bosszankodva dőlök a seprűmre, hogy egy kicsit megnyomjam a sebességet, és közvetlenül a fiú elé tudjak vágni. Ahogy elhaladok mellette, nagyon csúnya, fenyegető pillantással sújtom, mint nevelőnő a rossz gyereket, és színpadiasan megköszörülöm a torkom. De mindez mit sem ér, mert a hollóhátas ismét meglendíti a karját, eldobja a kvaffot, és mintha ezen a napon minden összeesküdött volna ellenem, még be is talál a karikán. Ingerülten fújtatok egyet, és ha nem bántja annyira az önérzetemet az előbbi gól, nem nézek hátra még egyszer, és akkor alaposan fejbe is vághatott volna a bumerángszerűre bűvölt labda. Nem mondom, hogy az utolsó pillanatban kaptam el a fejemet a kvaff útjából, mindenesetre váratlanul ért a dolog, és nem lettem tőle higgadtabb.
   - Akár az is lehetnék! Egyébként is több jogom van a pályán tartózkodni, mint neked – öntudatosan húzom ki magam a seprűn, bár tisztában vagyok vele, hogyha ezeket az érveket nekem sorolnák, biztos felnevetnék – Én benne vagyok a házam csapatában. Na és te? Nem rémlik, hogy láttalak volna valaha is játszani… ja tényleg, talán azért, mert neked semmi közöd a kviddicshez!
   Remélem, beletiportam annyira a csipkelelkébe, hogy ezek után majd leharcoltan kullog vissza a könyvtárba. Lehetnék egy árnyalatnyival kedvesebb is az emberekhez, de akkor egész biztosan nem hagynának érvényesülni. Azt mondom, itt farkastörvények uralkodnak. Ebben az új rendszerben meg főleg. Én ugyan nem hagyom magam, ha harcolni kell, kiállok akárkivel szemben.
   S mintha csak a szavaimat igazolná, megint elhajítja a kvaffot, de a dobás csak árnyéka az előbbinek. A labda sután a póznának pattan, aztán enged a gravitációnak. Ennél még egy lány is jobban dob. Fojtott prüszkölést hallatok, mintha csak tüsszentettem volna.
   - Na ugye – summázom a látottakat, és némi elégedettséggel tűröm, hogy a folytatásra várva bámuljon rám a srác. Red… Redman, Redway… igen, Redway a neve, tényleg. Láttam egyszer-kétszer a DS-ben gyakorolni. Rendben van, ezért jár neki egy pluszpont, viszont ha tovább pimaszkodik velem, bemutatom neki az ütőmet. Apropó…
   Előhúzom a csizmám magas szárába rejtett pálcámat (sohasem tennék nélküle egy tapodtat sem), és felvágósan meglengetem Redway előtt. Egy pillanatra behunyom a szemem, erősen rákoncentrálok a bűbájra, majd gondolatban kimondom azt:
   Invito terelőütő! Hatodikban már a nonverbális mágiával dolgozunk, illetve csak nemrég kezdtünk bele a témába, de egész jól megy. Amit hasznosnak találok, azt megtanulom. Ritka eset, hogy leköt a tanulás. Szóval az igéhez biggyesztek egy néma fohászt is, nehogy most bőgjek le a tudományommal, de azon nyomban felderül az arcom, mikor közeledni látom az ütőt. Úgy szeli keresztül a pályát, mintha ő is seprű lenne, végül a kezeim közt landol. Köszi!
   - Ezt pedig add ide szépen – mondom ellentmondást nem tűrő hangon, és máris a kvaffja után nyúlok. Elég váratlanul jelentettem be az igényem a sportszerre ahhoz, hogy a meglepetés ereje engem szolgáljon, ergo tán még válaszra sincs ideje, de már nálam van a labda. Ha minden jól megy, bele is taposok a seprűkengyelbe, hogy meghódítsam a felhős eget is.
Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2011. 03. 06. - 08:28:30 »
+2

Elfojtottam egy aprócska mosolyt, a bumerángszerűre bűvölt kvaff, Iza ellen irányuló merénylete láttán. Hiába, a legszebb öröm a káröröm, és ezt én is nagyon jól tudtam. Mindenesetre próbáltam álcázni mennyire is tetszett az okos kis labdám mutatványa. És már jött is a leteremtő szöveg felém, és úgy tűnt, mintha a kiscsaj minden szavánál egyre jobban felhúzná magát. Komolyan, már kezdtem tartani tőle, hogy a végén szétdurran, és a vörös-arany színkompozíciós vére beborít engem. Ja, kezdtem rájönni kivel is van dolgom. Mert ki ne hallott volna a hollóhátasok közül a méltán híres Izabel Bishopról, a Griffendél patrónusáról, aki legalább annyira utálja a Hugrabug és a Hollóhát házát is, mintha csak egy Mardekár lenne?
– Én benne vagyok a házam csapatában. Na és te? Nem rémlik, hogy láttalak volna valaha is játszani… ja tényleg, talán azért, mert neked semmi közöd a kviddicshez!
Fel sem tűnt, hogy a szemöldököm egyre feljebb csúszott a homlokomon, valamint a szám is egyre jobban görbült a füleim irányába. Lehet, hogy nem ezt a reakciót várta tőlem, talán meg kellett volna sértődnöm amikor kijelentette, hogy semmi közöm a kividdicshez. Hát, sajnos igaza volt, de ebbe én már réges-rég beletörődtem, amikor pár éve diagnosztizálták a betegségemet. Mindezen felül még vissza is adja a sors az előbbi jól sikerült dobásomat ás akkora kapufát rittyentek, hogy majdnem kettétörik a pózna.
- Na ugye.
Elvigyorodtam, közben a fejemet is csóváltam. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ilyen módszerekkel akar elüldözni a csaj. Ennél még egy óvodás is jobb. És még is mi a fenét művel ez a varázspálcájával? Komolyan ennyire komolynak hiszi az ügyet, hogy már-már leátkozna engem a seprűmről? De nem, csupán meglengetette és pillanatokon belül már repült is felé az ütője. Nagyszerű, agyon akar verni...
- Még is mi a fenét akarsz azzal?
Szavaimból talán túlzottan is kihallatszott, hogy fontolóra vettem a lehetőségét annak is, hogy talán a véremet ontaná ki vele. Mentségemre szóljon, hogy ez a lány enyhén szólva is kettyós. Nem is ez a legjobb szó rá... őőő, hívjuk inkább idegbetegnek.
Gyorsan támadásba is lendül, és hát a reflexeimet lebénította a súlyos ütő látványa a kislány kezében, így nem is volt kétséges, hogy elveszítem a labdát. Egyértelmű felhívás játékra. Szuper, vagy megölöm ezt a csajt, vagy ahogy ismerem magamat még beleszeretek (és azután ölöm meg).

- Egy labda nem elég neked? Még is mi a fenéért nem lehet a pálya két külön pontjában játszani külön-külön? Elmondanád mivel zavarlak?
Áh, volt egy érzésem, hogy itt nem hatnak majd a sima szavak. Seprűmet felfelé rántottam és elsüvítettem Iza után. Nem akartam bántani, de ha meg akartam szerezni azt a nyavalyás labdát… Ugyanakkor az ütőtől még mindig tartottam egy kicsit, de nem annyira, mint a varázspálcájától.
- Jól van, ha ezt akarod…
Váratlanul gyorsítottam fel, éreztem ahogy a tüdőm megtelik hűvös levegővel, és már tudtam, hogy baj van. De nem, még semmi komoly, még bírok játszani, és nem is éghetek le egy ilyen nagyszájú előtt. Erőt vettem magamon és tettem egy kísérletet a labda megszerzésére…
Naplózva

Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2011. 03. 13. - 21:46:27 »
+2



   A taktikám sajnos nem vált be; Redway csak vigyorog, mint egy hibbant, amikor próbálok a gyengéjére hatni. Lehet, hogy egy istenes rúgás a lába közé meghozná a kívánt eredményt, de ezt a kártyát egyelőre nem lövöm el. Tehát hősünk szívesen kerekedik fel egy rozzant seprűvel és egy kvaffal felszerelkezve, hogy meghódítsa a pályát, mindezt egymaga, és ennek tetejében még csak nem is bánja, hogy nincs benne a háza csapatában. Bizonyára nem valami jó játékos, és elutasították mindannyiszor a jelentkezését. Mert ki az, aki szeret dobálni, de visszariad a meccstől? Ha csak hobbi-repkedő, akkor úgyis hamar itt hagyja a terepet. Kíváncsi vagyok, meddig állja a sarat.
   A bárgyú, szűzlányszédítő mosoly rögtön az arcára fagy, mikor suhintok egyet-kettőt az én hűséges keményfa terelőütőmmel. Nem kifejezetten lányos poszt az enyém, de az iskolában nincs jobb célzó nálam, ezt bizton állíthatom. Önelégült félmosollyal nyugtázom a zavart reakcióját. Egy villámgyors karcsapás, és én dédelgetem tovább a kvaffot, ami jelen helyzetben nem egy életbiztosítás, mivel a másik kezemmel egyszerre tartom az ütőt és a seprű nyelét is. Redway hangot is ad az elképedésének, ami külön öröm számomra, hizlalgatja a hétmérföldes egómat, de sebaj, ezt már bizonyára megszokhatták tőlem. Épp csak egy pillanatra nézek hátra a vállam fölött, hogy lássam, követ-e, vagy inkább feladja a küzdelmet. És ez az! Begyújtotta a seprűjét, és a nyomomba eredt. Nem hiába DS-es.
   - Miért érném be a kevesebbel? – kiáltom neki hátra. Milyen szentimentális, komolyan azt hiszi, hogy majd megelégszem ezek után egy langyos kis kompromisszummal? Mint a játszótéren, ugye? – Azt hittem, ez elég nyilvánvaló!
   Lehet, hogy út közben elvész a hangom a szélben, de engem az se zavar, ha nem hallja, amit utána kiáltozom. Voltaképp örülnék neki, ha nyilvánvaló lenne, de sajnos nem az. Még előttem is rejtély, hogy miért idegesít annyira a jelenléte. Elég nagy a pálya kettőnknek… És ha őszinte vagyok, nem is olyan béna alak Redway, mint amilyennek beállítom őt. DS-es, és nem csinál a gatyájába, hogyha kihívom egy kis küzdelemre. Talán… talán nem is idegesít. Jó, hogyha van valakinek vér a pucájában. De éppen egy hollóhátasnak? Tényleg nehéz időket élünk.
   Persze jobb, ha a srác azt hiszi, hogy érdemtelennek tartom a pálya használatára, sőt, pimaszság, hogy egyáltalán felült a seprűre. Maradjon mindenki a maga helyén, és akkor nem esik bántódása senkinek.

   Hirtelen jobbra rántom a seprűnyelet – kis híja, hogy nem vet ki az éles kanyar a nyeregből –, és szemberepülök Redwayjel. Meglátjuk, igaza volt-e a Süvegnek, amikor a vakmerőségről suttogott a fülembe. Ha egyikünk se húzódik félre, nagyon ronda baleset lesz a vége.
   Hogy fokozzam a hangulatot, még a kvaffot is felpasszolom a levegőbe, ahogy a bíró teszi a meccsek indításakor.

Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2011. 03. 26. - 09:43:06 »
+1

Beletaposok egy kicsit a gázba, nem is törődve a tüdőmbe áramló jéghideg levegővel. Olyan sebességgel száguldok Iza nyomában, ahogy csak bírja a rozoga, iskolai seprűm. Szinte hallani vélem, ahogy szakadnak ki a cirokseprűből a szálak, ahogy kettéreped a nyél.  Ilyenkor áramlik szét bennem az a fajta irigység, amit a Jólsep-R, Nimbusz vagy Tűzvillám tulajdonosok iránt érzek. Beletörődtem már, hogy nem lehetek benne a házam csapatában, nem vagyok valami nagy sztár, meg hát betegségem is hátráltat, na de nem is ez a lényeg. Szóval beletörődtem már, de azért egy saját versenyseprűre mindig is fájt a fogam.
Fejben számolom a röppályáját a lánynak, előre tudom merre fogja húzni a seprűjét, hiszen biztosan nem akar kirepülni a pályáról. Éles kanyart veszek hát, olyan gyorsan, ahogy csak tudom félrerántom a seprűmet, és igyekszek elé vágni. Csakhogy Iza megint egy lépéssel előttem jár, felém rántja a seprűjét, így már szembe repülünk a másikkal. A labda valahol kettőnk feje fölött lebeg, felpillantok rá, reflexeimet készenlétben tartom, hogy a kellő pillanatban egy kisebb pöccintésre a magasba húzzak.
A terv azonban több soron is hibapontos. Kezdjük ott, hogy a seprű úgy 60 éve még talán képes lett volna egy ilyen manőverre, de ma… Aztán ott volt még a pilóta is, azaz jómagam. Nem mondanám, hogy egy Viktro Krum lennék. Végül, de nem utoljára ott volt még a tüdőmből feltörő jeges rémület, ami pillanatok alatt homályosította el a szemem.
Hiába morfondírozott 4 éve a süveg a Griffendél és a Hollóhát között, hiába volt tele a szívem bátorsággal, hiába erősködött a józan eszem, egy másik, hatalmas és félelmetes erő vette át az irányítást.
Lassítva történt minden. Elkapott a köhögési roham, egyik kezemmel a mellkasomhoz nyúltam, míg a másik, verejtéktől nedves tenyerem megcsúszott a seprűnyélen. A szemem megtelt könnyel, minden összemosódott. Éreztem, ahogy elveszítem az irányítást a seprű fölött, ahogy az vakon a mélybe bukik, velem együtt. Tudtam jól, hogy hatalmasat fogok bukni, és nem tehettem ellene semmit. Fogalmam sincs milyen magasan voltam, nem tudom mennyi ideig zuhantam, nem éreztem semmit, csak az arcomba csapódó sarat, a karomat, ahogy magam alá gyűrtem. A lélegzetem is elakadt, ahogy a mellkasomat összepasszírozta a föld, a roham pedig nem akart múlni, azonnali segítségre volt szükségem. Csodával határos módon nem ütöttem be a fejemet, a nyakam is ép maradt, valamint éreztem, hogy a felsőtestemnek sincs különösebb baja. Nem lehettem hát olyan magasan, viszont ahhoz elég volt a zuhanás, hogy a karomat hazavágja. Azonban hogylétéről egyelőre fogalmam sem volt, csak feküdtem ott, szétvetett lábakkal, térdemnél szétszakadt nadrágban, sáros pulóverben.
Ordítottam volna a fájdalomtól, azonban levegőhöz sem jutottam, úgy tört rám a köhögés. A kezem valahol a mellkasom alatt volt. Olyan érzés volt, mintha egy kést mártottak volna bele, valahol a csuklóm környékén. Nem tudtam felülni, nem kaptam levegőt, olyan kiszolgáltatott voltam, mint egy csecsemő. Hamarosan átjárt a félelem…

Naplózva

Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2011. 04. 10. - 00:10:29 »
+2



   Már emelem az ütőt, hogy azzal küldjem előre a kvaffot, de a szándékaimat elvágja a pillantás, amit ellenfelemre emelek a támadás előtt. De nem csak hogy elvágja; minden számításomat keresztülhúzza. Egészen összezavar a látvány, hirtelen nem tudom, mi tévő legyek. Owennel történt valami, bár fogalmam sincs, mi baj érhette, mikor csak mi vagyunk a pályán, és én egész biztosan nem átkoztam meg, de azt tudom, hogy nincs jól. A melléhez kap, mintha görcsbe rántotta volna a fájdalom, talán csak félrenyelt, de zuhanni kezd, mint a kvaff vagy az ütőm, amit idő közben elengedtem. Ehhez a manőverhez szükség van mindkét kezemre, valahogy a fiú elé akarok vágni, mielőtt fejjel előre belefúródik a földbe. Viszont hiába van a fenekem alatt a jobbik seprű, ahhoz még ez sem elég gyors, hogy beérjem a zuhanást. És ha sikerülne is, nem tudom, mit tehetnék azon kívül, hogy együtt zuhanok vele a mélybe.
   A pálcámat ugyan sikerül valahogy kivonnom és nagyjából célra tartanom, de… nincs meg a fogás! Egy kézben kell tartanom a seprűnyéllel együtt, így még egy Vingardiumot se lehet kilőni!
   Bamm! Owen földet ér, elég csúnya repülőszámmal.
   - Basszus! – kihagy egy ütemet a szívem, aztán én is landolok; keményen a talpamra ugrom, a Pianetám pedig még siklik pár láb hosszt, mielőtt elfeküdne a fűben. Ahogy odarohanok Owenhez, egyetlen kívánságom az, hogy megmozduljon. Csak egy icipicit, csak egy kis rándulást, hogy tudjam, nem szegte a nyakát. S mintha hallaná a gondolataim, úgy kuporodik össze fektében, aminek én kimondhatatlanul örülök.
   - Öcsém, mint a kő… – jegyzem meg inkább csak magamnak, félhangosan, aztán észbe kapok. Az ilyesmit még a legmázlisabb ember se úszhatja meg sértetlenül, még akár az is lehet, hogy eltört a gerince vagy megrepedt valamelyik belső szerve. Nem kell ahhoz vértócsa, hogy belehaljon a károkba. – A francba már, miért nem figyelsz jobban?! – zúdítom rá a feszültségem, mintha attól jobb lenne bármelyikünknek. Na jó, nekem talán. Haraggal könnyebben vezetem le az aggodalmat. Azt bizony, mert hogy aggódom. Nem viselem a szívemen a sorsát, hiszen soha nem éreztem iránta semmi különlegeset, ugyebár „csak egy srác a stréberektől”, de… Hát azért… Hát azért irtó nagy bajba kerülnék, ha repkedés közben nyiffan ki. Meg aztán… Arrgh, kár lenne érte, na! Kimondtam, tessék! Ha ugyan nem is hangosan…
   - Biztos, hogy a karodnak így kell állnia? Redway? Mi bajod van? Hé, hé! – még koránt sincs vége a vészhelyzetnek, de ez eddig nem tűnt fel a saját szövegelésemtől. Még mindig csak tátong, de nem úgy, mint aki kifulladt vagy szimpla légszomjjal küzd. Ez komolyabb, látom rajta, hogy egyszerűen nem jár a tüdeje, amikor pedig sikerül nyelnie egy korty levegőt, olyan köhögés tör rá, hogy félek, majd az erőlködésbe fullad bele.
   - Próbálj lenyugodni, vagy… nem is tudom… mit csináljak?! Higgadj le, csitulj – ez inkább nekem szól –, nem, inkább nézz ide, nézz rám! – kiáltom hangosan, hogy a köhögésen túl is hallja, amit mondok, majd megfogom a kezeit, és felhúzom ülésbe, magammal szemben. Tervem egyelőre nincsen.

Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2011. 04. 10. - 18:31:21 »
+2

Vajon hová tűnt az a fene nagy egóm? Vajon mi lett azzal a 3x3 méteres arcommal? Egyszerű, elillant mint a füst. Mert nem vagyok bátor, ó nem. Ugyanúgy félek a haláltól, mint bárki más. Az élet nagy törvényei pontosan ugyanúgy vonatkoznak rám is, mint minden emberre…
Összeszorítottam volna a fogaimat, ha nem küzdöttem volna az oxigénért. Hihetetlen, hogy az ember ilyenkor jön csak rá, mennyire is nélkülözhetetlen számára a levegő. Hozzászoktunk már, olyannyira hogy észre sem vesszük, mennyire is függünk tőle… Félelmetes, hogy azok az apró molekulák mennyire fontosak számunkra, hogy azok nélkül az ember semmivé válik…
Nem sokat érzékeltem a külvilágból. Túlzottan lefoglalt az életért való küzdelem. Aztán hirtelen, mintha jégpáncélt repesztettem volna fel, tört elő belőlem a köhögés. Hideg levegő hatolt a tüdőmbe, elkapott a remegés. Átizzadt pólóm nedvesen tapadt hozzám, és ahogy a lenge szél megérintett, nyomban kirázott a hideg.
- Biztos, hogy a karodnak így kell állnia? Redway? Mi bajod van? Hé, hé!
Mintha csak egy rosszul behangolt rádióból szólt volna a lány hangja. Oly távolinak tűnt minden, éveknek tűnt az az idő, amikor először szólt hozzám. Azonban bármennyire is rosszul voltam, megéreztem a levegőben a lány félelmét. Ó igen, ahogy kétségbeesetten nyúlt hozzám, próbált ülő helyzetbe cibálni… Mindaz olyan jól esett, hogy szinte már-már biztonságban éreztem magamat.
- Próbálj lenyugodni, vagy… nem is tudom… mit csináljak?! Higgadj le, csitulj, nem, inkább nézz ide, nézz rám!
Pontosan azt csináltam, amit az orvosok tanítottak. Valóban fontos volt, hogy megnyugodjak. Ebben pedig hatalmas szerepe volt Izának.
Ép kezemmel megszorítottam az övét, könnybe lábadt szemeimmel megkerestem az ő barna íriszeit. Igen, így jó lesz… Most már minden rendben lesz. Hamarosan leáll a roham, megnyugszok, a Gyengélkedőn pedig pillanatok alatt meggyógyítják a karomat.
Nagy erőbe tellett, hogy ne ájuljak be, és tartsam magamban az erőt. Agyam egészen elhomályosult.
Furcsa páros lehettünk a pálya közepén. Seprűink úgy 20 méteres sugarú körben fekhettek körülöttünk. Jómagam a kezdőkörtől jó 10 méterre fekhettem, meglehetősen groteszk pózban, mellettem Iza igyekezett túlkiabálni engem, miközben keményen szorítottam a kezét. Meglehetősen érdekes kezdet, na de lesz-e folytatása a történetnek?
Hörögve vettem a levegőt, de legalább már nem köhögtem. A szám kiszáradt, a torkom immár kapart, és szinte szomjaztam a gyógyszeremet. Felhasználtam utolsó erőtartalékaimat is, szólásra nyitottam a számat…
- Ne hagyj itt… Mindjárt összeszedem magam, ígérem…
Micsoda szánalmas alak lehetek, jó ég…

Naplózva

Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2011. 05. 04. - 22:44:43 »
+3



Ne, mégse nézz rám… én nem tudok segíteni, tanácstalan vagyok, tiéd lehet az egész pálya, nekem már nem kell!

   Kétségbeesetten pillantok körbe, hátha van valaki a közelben, hallótávolságban, akit esetleg egy tanárért vagy a javasasszonyért küldhetnék. De nincs, miért is használnák ki az emberek, hogy egyszer az életben nem esik az eső, főleg októberben, és a különítményesek is mind az alagsorban henyélnek. Teljesen magunkra, jobban mondva magamra vagyok utalva, és ezt a problémát nem lehet másra kenni vagy eltussolni, ez nem olyan természetű. Szembe kell néznem vele, különben Owen még képes komolyan megfulladni. Nem csak viccből.
   Megrázom a fejem, mint a vizes kutya, és művi nyugalommal, de ismét a fiúra nézek. Legalább elhitethetném vele, hogy irányítanom az eseményeket. Talán a páni félelem közepette még hisz is nekem. Tán még én magam is.
   - Jól van, minden rendbe jön – ahogy mondani szokták. – Végigcsináljuk, ne félj – és a fogunkat sem hagyjuk ott közben, hát persze, hogy nem. Nem valószínű, hogy sokat segítenek a szavaim, és arra sem vennék mérget, hogy ezért az áttörés, de tény, Owen végre levegőhöz jut. Úgy köhög, mint akit frissen mentettek ki a vízből, és ami azt illeti, egyre inkább hasonlít is ahhoz. Csurom víz a teste, és el-elcsípem, ahogy megremeg, s elfutja őt a libabőr. Te jó ég, még egy sál sincs nálam, amivel körbetekerhetném a nyakát! A semmiből pulóvert bűvölni pedig nem tudok. Bár jobb tanuló lennék.
   - Oké, ez segít majd – tolmácsolom fölöslegesen a tetteit; ahogy a kezem után nyúl, megfogja azt, és kissé erőtlenül rászorít. Kezdem elhinni, hogy tényleg rendben lesz minden. Az időérzékem elhagyott, ősszel egyébként is korábban sötétedik, és fogalmam sincs, mióta ülünk így ketten a hűlő pályán. Annyit teszek, hogy vele vagyok. Csak nézem, és hagyom, hogy nézzen, már az üres csitítgatást is abbahagytam. Hallgatom, ahogy nehézkesen szívja be a levegőt, mint egy nagy, olajozatlan masina, s egyszer csak, minden ok nélkül mosoly húzza félre a szám sarkát. Nem nevetem ki, nem is biztatni akarom ezzel… csak úgy jön. De talán már nem is látja, hisz közben ránk sötétedett, már csak feketéllő foltokat látok a szeme helyén, semmi sem biztos ebben a napszakban. A körvonalakat is elsimítja a félhomály, olyan érzés, mintha a valóságnak csak egy halvány képmása lenne minden; a repülés, a karikákra dobálás, a zuhanás és a roham, még mi magunk is csak árnyékok vagyunk, a szél is átfúj a fejünk fölött. Milyen szép pillanatok ezek.

   De én is összerázkódom már a hidegtől, és ez valahogy visszaránt a jelenbe. Hirtelen elfog a szégyen, zavarba jövök, elkapom a tekintetem és a kezem kicsusszan az övéből.
   - Úgy tűnik, jobban vagy már – diagnózisom nem megalapozott, ám annál sürgetőbb. Mit keresek én itt?! Mit vigyorgok erre a srácra? Előbb kis híján elteszem láb alól, aztán összebarátkozom vele, uhh… Hagyjanak már, nem vagyok én erre kapható, de tényleg.
   - Jobb lesz, ha felmész a gyengélkedőre – még véletlenül sem ajánlom fel a szolgálataimat, végtére is nem vagyok én ápolónő. Csak repülni akartam egyet, mielőtt megfújják a takarodót. – Öhm… kéne… kell még valami? Nem értek túl jól a bűbájokhoz, szóval nem tudom, miben… hát öhm… oh, ezek itt ne maradjanak! – Valósággal felpattanok a földről, és gyorsan összeszedem az eldobált holmikat; a két seprűt, a terelőütőmet és a labdákat.
   - Fel… tudsz állni? – kérdem, miközben megint elönt az ismeretlen eredetű, és teljesen értelmetlen szégyenkezés. Talán most segítenem kéne neki…?

Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2011. 05. 09. - 09:10:54 »
+3

Jeges zuhanyként érnek Izabel szavai. Képes lenne magamra hagyni? Valóban ilyen gyenge? De hiszen látom rajta, hogy fogalma sincs mitévő legyen. Nem is hibáztathatom emiatt. Abszolút rendjén van a félelem ebben a helyzetben. Viszont a kezdeti megnyugvás után lassan visszatér belém is. Úgy szívom magamba a jeges levegőben áramló fekete rettegést, mint a mosogató mellett tátongó víztócsát az egyszerű szivacs. De megpróbálok higgadt maradni. A rohamom így is leállt, és így kitisztult fejjel könnyebb lesz a gondolkozás.
Mellkasomra rátapadt az átizzadt pólóm. Valóban, mintha csak egy medencéből bukkantam volna elő. Szánalmas egy látvány lehetek… Nem örülök, hogy pont ő lát így. Pont ő? Még is mit akar ez jelenti?
Igen. A szívem furcsa mód érzelmeket kezdett táplálni ebben a zavarodott állapotban. Valami perverz, elfajott erő működtetheti hátulról, mint valami bábmester. Hiszen Isten kedvenc játéka az ember, azon belül is az érzelmei. Mint valami szimulátorjátékban, úgy tekint ránk fentről és két kattintás között efféle mutálódott, degenerált érzelmeket hoz létre két teljesen más ember között…
Leheletem gőzfelhő formájában tör elő belőlem. Kék szemeimmel megkeresem az ő barna íriszeit. Pár másodpercekig még úgy is érzem, hogy ő is hasonlóképp tesz, aztán…

- Jobb lesz, ha felmész a gyengélkedőre Öhm… kéne… kell még valami? Nem értek túl jól a bűbájokhoz, szóval nem tudom, miben… hát öhm… oh, ezek itt ne maradjanak!
Fájó szívvel nézem, ahogy Iza elrohan. De nem hagy itt, még nem… Csupán összeszedi az elszóródott holmikat. Jómagam pedig lassan ülő helyzetbe tornászom magam, ép kezemet használva. Fáj ugyan minden porcikám, legalább is ebből a mozulatból rájöttem, de nem törődök vele. Sokkal jobban fáj az, hogy Iza ilyen könnyen lemond rólam. De mire is számítottam? Hiszen nem ismerjük egymás, nem tartozik nekem felelősséggel. És nem is várom el. Így is kezdem már úgy érezni magam, mint akit megfosztottak minden férfiasságától.
Nem szólok semmit. Hagyom had rázzon a hideg, rosszabb nem lehet… Talán jobb is, hogy egyedül kell megtennem az utat a Gyengélkedőig. Lesz időm átgondolni a történteket, eddig ugyanis minden kusza és zavaros. De ami még megdöbbentőbb, hogy Iza fejében hasonló gondolatok játszódhatnak le. Vagy legalább is ezt szűröm le a különös viselkedéséből.

 -Fel… tudsz állni?
Ismét bólintok. Lassan megy ugyan, de legalább megőrzi a maradék becsületemet. Törött karomat dédelgetve magamhoz szorítom. Volt már efféle balesetem, jól tudom milyen szörnyűséges kínnal jár egy kéztörés, de most igyekszem fékezni arcizmaimat, nehogy kiüljön rá a fájdalom.
Szívesen a szemébe néznék, de valamiért nem megy. Úgy érzem, hogy ha mégegyszer belenéznék a barna szempárba valami szörnyűség történne.

- Én… - a hangom érdesen, rekedten szól. – Csak megszeretném köszönni, hogy… szóval hogy itt voltál és segítettél. Nem tudom mi lett volna velem, ha… ha…
Kínos csend… Végül egy mély levegő, mely szúró fájdalmakhoz vezet a tüdőmben, de nem érdekel.
- Öhm, megkérhetnélek, hogy ne beszélj erről másnak? - érzem, hogy elönt a szégyen pírje. – Nem nagyon tudja rólam senki, hogy asztmás vagyok és… - itt már nehezen megy a beszéd, hiszen a hangom kezd elmenni, a torkom pedig egyre jobban fáj. – Szóval köszönök mindent.
Suta egy befejezés, annyi szent. Lassan elindulok a játékoskijáró felé. Nehezen megy a mozgás, hiszen most zuhantam le egy seprűről. Már éppen taszítanám a vállammal a nehéz kaput, amikor eszembe jut valami. Pontosabban megjön a bátorságom hozzá, hogy végre kibökjem. Hirtelen fordulok a lány felé, és olyan hangosan szólok, ahogy csak tudok, elvégre a pálya közepén hagytam.
- Látlak még?
Mintha elhalt volna a tücskök ciripelése. A pályára néma burok ereszkedett…
Naplózva

Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2011. 05. 22. - 20:35:05 »
+3




   Jaj, csak el innen, messzire! Mint a vadra állított kopó, úgy érzem meg mindig azt a pillanatot, ami a legalkalmasabb az angolos távozásra. És a szimatom azt súgja, hogy itt az idő. Kezd forrni alattunk a talaj, és nem a szó jobbik értelmében. Abban az értelemben, amikor egy hajszálon függ az életed, és egyszerre két embert kell lefegyverezned, miközben… khmm, egyszóval ez nem az a fajta forróság, amit én keresek. Az érzelmekkel mindig is hadilábon álltam, bár bevallom – de csakis magamnak, senki másnak ezen a világon –, próbáltam megváltozni. De én egyszerűen nem tudok kedves lenni, vagy figyelmes és odaadó, szerelmes kismadár pedig sohasem lesz belőlem. Úgyhogy inkább kerülöm is a kényelmetlen helyzeteket.
   Mondhatom azt, hogy jobb volt, mikor Owen még fuldoklott? Akkor éreztem az adrenalint, meg a kalandot. Most, hogy így nézünk egymásra, zavarban vagyok, legszívesebben futnék, vagy nem is, felpattannék a Pianetámra, és huss! Rögtön megoldódna az összes probléma.

   - Na, ne ülj már ott olyan elhagyatottan – szólítom meg végül, mikor már nem tettethetem tovább, hogy a seprűk és labdák minduntalan kipotyognak a kezemből – A karod… elég pocsékul fest. Szerintem eltörted. – Ennyi erővel persze azt is mondhattam volna neki, hogy sötét van, hiszen ránk esteledett, vagy hogy hűvösek az őszi esték. Épp csak nem akarom őt ilyen hirtelen itt hagyni. Még bennem is van ennyi emberség, bizony. Messze űzöm a seprűn menekvés gondolatát, mikor Owen is megszólal végre. Nem néz rám, csak úgy beszél maga elé, mintha zavarná valami. Biztos szégyelli, hogy lezuhant. Igazán megesne rajta a szívem, ha sajnálkozós típus volnék, de tudom, hogy az emberek általában nem szeretik, ha sajnálják őket. Én legalábbis. Próbálok természetes hangon beszélni, mintha mi sem történt volna.
   - Hát gondolom, akkor kipurcansz – oké, ez talán túl könnyed – Persze ha nem vagyok itt, akkor talán meg sem erőlteted magad.. Oké, hallgatok, mint a sír. Ó, bocs a hasonlatért. Szóval köztünk marad a dolog.
   Biztos nem fogok eldicsekedni vele, hogy micsoda eseményeknek voltam a tanúja. Vagy éppen az okozója. Owen kissé bizonytalanul, de feláll mindeközben; a karjából kiveszett minden élet, az arca sápatag, a haja és a ruhái teljesen átnedvesedtek. De most már boldogul egyedül is. Azért álltamból figyelem, ahogy kifelé biceg, és párszor megfordul a fejemben, hogy utánamegyek, elkísérem… de aztán mégsem teszem meg. Inkább visszaviszem a holmikat a pálya melletti raktárba, ott megtalálja majd Owen is a seprűjét. Alighogy elindulok, a srác hangja megakaszt. Hátrapördülök, mintha attól félnék, hogyha megpillantom, ismét a földön heverve kapkodja majd a levegőt, de Owen még mindig a két lábán áll, és a kimerültséget meg a sérülését leszámítva jól van. Bár azt hiszem, a fejét is beüthette.
   - Ha a balszerencse üldöz téged, akkor biztos.


• • •

köszönöm
a játékot! ♥


Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 03. 29. - 19:53:30
Az oldal 0.188 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.