Griffendél edzés - Pálya

A Griffendél számára fent tartott topic az edzések levezetéséhez.

Végre sikerül kifognunk egy olyan napot mikor nem épp orkán erejű szél volt. Ami mondjuk edzés szempontjából, nem volt rossz, hisz előfordulhat, hogy a meccsen is hasonló időjárást fogunk ki, de azért kezdett már kicsit idegesítővé válni. Főleg, hogy elég nehezen lehetett egyeztetni az edzéseket a DS-sel. Meg akkor ott voltak a drága tanárjaink akik fittyet hánytak arra, hogy nekünk készülni is kellene a meccsekre, ha csak nem az a szándékuk, hogy esetleg több méter magasságból lezuhanjunk a mélybe, ami persze nem lenne rossz, hisz talán megtanulhatnánk seprű nélkül repülni. Ez mindenki vágya, nem? Meg egy csodás műsort varázsolhatnánk Piton és a Mardekárosok szeme elé. Ugye milyen csodás lenne?
Na azt hiszem megint szarkasztikus voltam egy csöppet, de tényleg elegem volt már abból, hogy nem tudunk eleget edzeni. Ráadásul vészesen közeledett a következő meccsünk időpontja. Én pedig meg akartam nyerni azt a kupát. Nagyon jó kis csapat állt össze, igaz az utolsó meccsünkhöz képest Amyn és rajtam kívül senki nem maradt a kezdeti felállásból, de nagyon meg voltam elégedve a mostani felhozatallal, még ha ezt nem is nagyon kötöttem az orrukra. Majd kapnak dicséretet ha túl leszünk a következő meccsünkön és győztesen szállhatunk körbe a Stadionban. Addig viszont elégedjenek meg azzal amit kapnak.
Na jó talán kicsivel lehettem volna biztatóbb és kevésbé szadista, ahogy Mary szokott fogalmazni, de nem akartam, hogy szétessen a csapat. És tényleg szinte mindenki teljesen új játékos volt. Ginny volt az egyetlen az újak közül, akinek volt tapasztalata. Miután tavaly ő játszott Harry helyett, miután Umbridge eltiltotta. Most pedig a mi hőn szeretet fogónkat leküldtem a kispadra, mert nem voltam hajlandó tovább elviselni az érzelmi kötöréseit. Elegem volt abból, hogy a legváratlanabb időkben jön rá valami hülyeség, és akkor se szó se beszéd, vagy eltűnik, vagy ami a rosszabb kioktat. Na ezt nem tűröm. Mondjuk teljesen megértem miért voltak ezek az érzelmi kitőrése. Volt neki elég baja az állandó cseszegetéseim nélkül is. De én meg maximalista voltam és mindenkitől elvártam a száztíz százalékot, még tőle is. Hiába volt magasan a legjobb játékos és a legtapasztaltabb, nem kivételeztem senkivel. Még vele sem.
De ez nem jelenti azt, hogy szemétkednie kellene. Nincs annak semmi értelme, ha minden második edzésen összekapunk valamin. A DS-t ő irányította a kviddicset én. Én nem szóltam bele abba, akkor elvárom hogy ő sem tegye, vagyis tegye csak nem ilyen stílusban.
Na de az emberek jönnek és mennek, ezen nem fogunk fent akadni. Harry jelenleg nincs, de van helyette Ginny aki szintén fantasztikus játékos. Mondjuk egy kicsit tartok a Mardekár elleni meccstől, mert Draco nem riad vissza semmitől. De nem féltem Ginny se, őt sem ejtették a fejére. Két perc alatt öltöttem magamra az edzéshez szükséges gúnyát, felkaptam a seprűm és az ütöm, majd a pálcámért nyúltam, hogy egy könnyed mozdulattal kilebegtessem a labdákat tároló ládát a pályára.
Elsőnek érkeztem.
Ritkán voltam elsőként a pályán, de akkor mindig szívattam kicsit a többieket, persze csak hogy jót nevethessek. Alapjáraton jelenleg még senki nem késett el, csak én érkeztem kicsit túl hamar. Tegyük hozzá, hogy kivételesen. Általában az utolsók közt szoktam érkezni, de soha nem késtem el. Na jó egyszer, de akkor jó okom volt rá és a többieknek sem ordítom le a fejét, ha nekik is van valami jó indokuk a késésre. Ha nincs akkor viszont megnézheti magát. Kicsit talán kemény vagyok? Igaza lesz Marynek, tényleg Miss. Szadizmusnak kellene lennie a becenevemnek?
A láda már a pálya szélén foglalt helyet én pedig keresztbe font kézzel és lábbal letelepedtem rá, várva a többiekre. Közben pedig bevetve minden színészi tusásom próbáltam olyan fejet vágni, ha bármelyikük meglát, azonnal elszégyellje magát a késése miatt. Igaz háromig volt még negyed órájuk. Tényleg hamar érkezte.
A csapat jelenlegi felállása február elején alakult meg. Kivéve Ginnyt mert ő nem rég volt a csapatban. Azóta több, mint egy hónap telt el és szegénykéim szenvedetettek a kezeim alatt. Érdekes azért, hogy akkor kapam meg én is a CsK címet. Ahhoz képest, hogy szeptemberben mennyire nem akartam volna ezt a posztot, most annyira élvezettel csináltam. Nem tudnám pontosan megmondani miért, de élveztem, még akkor is ha a többiek néha elküldtek volna egy melegebb égtájra, mikor például szakadó esőben vagy orkán erejű szélben köteleztem őket az edzésre. De én úgy volam vele: mindenre fel kell készülnünk.

[Hello, csak az én órám késik, vagy még tényleg nincs itt a kezdés ideje?]

[Edzés]

*Na a mai nap is jól kezdődött. Sűrű délelőtt, órák tömkelege, SVK, bájitaltan, rúnaismeret, aztán végre fél kettő táján bejutott ebédelni. Gyors és könnyű ebéd, mert délután végre edzésük lesz. Az első edzésük mióta Ginny is a csapat tagja lett Harry helyett. Mostantól bele is kell húzniuk, mert nemsokára meccs lesz, és fel kell készülniük igen csak, ha meg akarják szerezni a kupát. Ezért döntött úgy, hogy eszik egy kis levest és egy könnyű salátát. Nem lenne jó, ha úgy 30m magasból jönne az égi áldás valakire, csak, mert többet és nehezebbet evett a kelleténél. Miután túl esett az ebéden még maradt fél óra az edzésig. Fel szaladt a hálójukba, elő kereste az edzős cuccát, az új sárkánybőr kesztyűvel, amit szüleitől kapott a születés napjára három hete. Még fel sem avatta, na de majd most. Magára öltötte a ruhát és a talárt, amin a 13as szám virított. Nem jelentett ez semmi különöset, de ez volt Sue szerencse száma, s mint ilyen helyet kapott a mezén, ha már a csapat tagja lehetett. Seprőjét kikapta a szekrényből, leült az ágy aszélére és elnézegette egy darabig. Olyan jó volt újra úgy tartania a kezében, hogy nem csak a barátaival megy játszani egy kicsit, hanem edzésük lesz és nem soká meccsük, amt meg kell nyerniük, mert ők a legjobbak. Ez így van, ezt el kell hinnie és elhitetnie a többiekkel, ami majd csapatkapitányuk dolga lesz. Aztán felpattant és már futott is a pálya felé.

Kezében a Tűzvillámjával, amit szintén szüleitől kapott, de még karácsonyra, épphogy befutott a pályára. Gondolta ő, de még volt 5 perc a hivatalos kezdési időig.
Viki mér ott volt, és úgy ült a padon, mintha mindenki legalább már 3 órája késne. Persze, lehet ez másra igaz lesz, de Suera nem. Ő időben érkezett.
Odasétált Vikihez, ledobta a táskáját, letámasztotta seprőjét, majd a lányra köszönt.

-   Hello, csak az én órám késik, vagy még tényleg nincs itt a kezdés ideje? – vigyorgott a lányra, célozva Viki arckifejezésére. – Na jó, nem járatom a számat nagyon, mint általában – vigyorgott tovább, s leült a lánnyal szemben a fűbe.

-   Úgy látom, a többiek még ebédelnek. – próbálta oldani a dolgot, az előbbi poénos megszólalása miatt, de remélte nem kell, mert Viki nem vette magára. Lassan már megszokhatta Sue hülye stílusát.

Ez után, ha Viki mondd valami, természetesen beszélget vele, de ha nem akkor a továbbiakban elfekszik a füvön, és az eget bámulja.
Szép, tiszta, gyenge szellővel tarkított nap volt. Kisebb-nagyobb bárányfelhők úsztak az égen elég nagy sebességgel, ami azt sugallta, hogy ott, magasan a pálya felett, igen csak erős szél fújhat. Szerencsére itt lent, csak lágy tavaszi szellő lengedezett, épphogy összeborzolva a lány haját. Még jó is volt, hogy jött egy hullám, erre fel jutott Sue eszébe, hogy össze kéne fognia a haját. Felült, kutatott a zsebében, s szerencsére talált is egy hajgumit, amivel septiben összefogta dús, barna sörényét, hogy az ne zavarja, majd a repülésben. Majd ismét hanyatt vágta magát.

-   Te Viki, lehet egy kérdésem?Ez idáig nem volt nagyon lehetőségenm megkérdezni, mert elég eltérő időben értünk a pályára, aztán rögtön edzettünk is. Milyen csapatkapitánynak lenni? Nem túl nagy felelősség? Meg meló? Meg ilyenek? – szegezte a lánynak a kérdést.

Közben persze felült, és tekintetét a grifi CSK-jára szegezte, s várta a választ. Miután megkapta, s Vikinek nem volt több mondanivalója, visszahanyatlott és tovább bámulta az érdekes felhőket.
Hol egy nyúl, kutya, róka, esetleg egy tejszínhabos fagyi úszott el felettük. Vagy egy víziló, szarvas, de Sue egyik pillanatban egy szuper seprűt is látott felettük az égen. Jól el volt ezen tevékenységével, amíg a lépteket nem hallott. Felemelte a fejét, s meg is pillantotta újonnan érkezett csapat tagjukat, akit egy helló-val és egy integetéssel üdvözölt.

[- Helló!]

[ Edzés ]

Nah, ezt a napot is megéltük. Immáron egy teljes hónapja tagja vagyok a csapatnak fogói poszton. Ezen a ponton biggyedt le a szám. Harry helyére ÉN? Ez olyan… Áh mindegy… Hagyjuk.
Az utóbbi időben nem sokat beszéltünk. Sőt. Mondhatnám azt, hogy szinte semmit. Pedig aztán, elég közel állunk, álltunk, én már nem tudom, mi van most, hogy azért közölje velem, ha valami baj van. Márpedig az van. Méghozzá nem is kicsi. Csak azt tudnám, hogy mi?
Átvettem a másik kezembe a seprűt, és fejcsóválva haladtam tovább. Méltatlan módon kattogott, az agyam, szinte percenként néztem fel, hogy hol is tartok, jó felé megyek-e, és hasonló finomságok. Ez is miatta van…

Elrúgtam az utamból egy követ, és tovább füstölögtem. Mégis mit képzel magáról, hogy csak úgy eltűnik egyetlen szó nélkül? Hányszor maradtam lenn tovább a klubhelységben, hogy beszélni tudjunk, de Ő mindig megtalálta pont azt az időpontot, amikor vagy elaludtam a fotelban, vagy már nem voltam lent, mert feladtam a várakozást. Prefektus létemre, pont nekem kellene példát mutatni, erre naná, hogy én szegem meg azokat.
Széles vigyor, ahogy elképzelem Percy komor arcát, Ron nyafogását arról, hogy ezt nem kellene. Hát igen, valahogy szeretek olyasmit csinálni, amit nem lenne szabad. Persze, most már vissza kell fognom magam a csapat miatt is, ha kicsapongásaink vannak, Vikit fogják elővenni, mint kapitányt, és hát… nem hiszem, hogy megdicsérne. Azok után, hogy fogó lehettem, meg pláne nem akarom kihúzni a gyufát.

A stadionhoz érve megálltam egy pillanatra, és lehunytam a szemeim, magam elé idézve azt a pillanatot, amikor tavaly Harry helyett repülhettem, miután Umbridge eltiltotta. Ugyanaz a borzongató, mégis kellemes érzés járt át, valahányszor idejöttem edzésre. Kifelé menet, persze már nem volt ilyen jókedvem. Viki kemény tempót diktált, az alig egy hónap alatt volt már rá példa, hogy fogaimat összeszorítva ballagtam vissza a kastélyba, annyira li voltam nyuvadva. Ugyanakkor ezt soha nem tettem volna szóvá, hiszen, akárki más ugyanezt tette volna. Muszáj, hiszen, ha nincs meg az összetartás, széthullanánk. Nem irigylem Vikit, biztos nem lehet egyszerű ennyi embert féken tartani, arról nem is beszélve, hogy közben tanulnia is kell. Na nem mintha nekem nem az RBF-re, de azt hiszem az eddigi eredményeim alapján nem nagyon panaszkodok. Sőt…

Az edzőruhát, és a kesztyűket is felhúztam, és seprűre pattantam. A szél belekapott a hajamba, ahogy megcéloztam az odalenn várakozókat. Viki, és ha jól láttam Sue. Imádtam repülni, elfelejthettem mindent, és mindenkit… Közelebb érve, leírtam egy apró kört, aztán mosolyogva landoltam pár méterrel előttük. Reméltem, hogy a mi hőn szeretett Vikink, nem fogja leenni a fejem.
- Helló! – intettem, amint földet értem, majd vidáman sétáltam feléjük, tudván, hogy abszolúte nem késtem el. Azt hiszem, megérte sietni egy kicsit…

[( Edzés ^^ )]

( Edzés ^^ )


Utálom a hülye kis trágyagránátokkal játszadozó alsósokat. Utálom. Legalább mondjuk Hóborc területén, Frics irodája előtt vagy a tanárinál játszadoznának – de miért pont a griffendéles bejárat folyosóján?!
A kis taknyosok. Torkig vagyok velük. Mert az nem lehet igaz, hogy pont, amikor a frissen mosott, illatos dresszemet veszem fel, szinte ünnepiesen kiöltözve az imádott kviddicsedzésre, pont akkor jut eszükbe a portré tájékára menni! Ez felháborító!
És még Frics is olyan szerencsétlen, hogy nem tudja őket kordaban tartani, pedig nagyon elkéne. Lehet, hogy bekopogok a tanáriba, hogy kezdjenek már ezzel valamit. Habár, sajnos valószínűleg elküldenének a fenébe, mondván, „három évvel ezelőtt Ön is ezt művelte, Miss Awenmore”.

JólsepR seprűm fényesre csiszolt nyelét markolászva robogok a pálya felé. Kellemes napsütés, lenge szellő, tipikus tavaszi kép, és az időjárás is ideális a kviddicshez. Akármennyire kedvem is szegték a bajkeverő trágya-merényletet kieszelő alsóévesek, elmosolyodom. Érzem, ahogy bizseregni kezd bennem az izgalom és az öröm – néhány perc, és újra repülni fogok! Nincs ahhoz fogható érzés, amikor arcodba csap a szél és hasítod a levegőt...
Nagyon elfásultam az utóbbi napokban, és folyton csak bent ülni a kastélyban, egy mozgáshoz szokott embernek, mint nekem, hosszú távon fárasztóbb, mint kitudjamennyit szaladgálni. Pedig mekkora halom házi és mágiatöri-pótolnivaló vár rám a klubban! Mert, ugye, mágiatörin aludni szoktam, és most vagy öt órára visszamenőleg kell a jegyzeteket bepótolnom. Mert, úgy kéthetente azért becsületesen leírom a jegyzeteket még én is.

Már csak megszokásból is átandologtam a griffendél öltözőjén, mosollyal köszöntve a jól ismert drapériákat és falakat. Egy pillanatra leálltam a kifüggesztett legújabb stratégia szemléltető rajzát tanulmányozni, mert – és ezért bizony sokszor kapok Vikitől –, sokszor kómásan hallgatom végig a buzdító beszédeket, és hát félálomban az ember nem sokat jegyez meg és nem sokat figyel.
A sötétségből újra kilépve a pályára, hunyorítok egy sort a hirtelen jött fényre. Piros, hm, nem túl kellemes illatú kviddicstalárom megigazgatom, és szemöldököm vonalába téve a kezem, hogy ezzel is óvjam szemeimet a napsugaraktól, körbepislogok. Nem telik sok időbe, amíg kiszúrom három csapattársnőmet. Már csak puszta lustaságból is seprűre pattanok, hogy lábaimnak megspóroljam azt a száz métert, amielyet keseves kínnal kellett volna legyalogolnia. Meg hát, repüli jóó...

- Halihó! – köszönök vidáman, lepattanva a seprűmről. Amikor Vikire siklik a tekintetem, rögtön leolvad arcomról a mosoly.
– Öö... nem késtem! Most kivételesen! – szabadkozok hevesen mutogatva az órámra. Szörnyű ez a lelkiismeretfurdalást kiváltó perzselő Viki-nézés. Legalább Jeannak mindig százvattos vigyora volt, és nem szigorú képe. Azt hiszem, a diktatúraként megélt Withers-korszak a csapat életében mégiscsak nagyon laza volt ehhez a mostanihoz képest.
Azért újra előveszek egy Anys vigyort, és lehuppanok a fűbe Sue mellé. Ginnynek még külön küldök egy pajkos mosolyt. Az általam megszokott törökülésbe tornázom magam, és seprűmet szépen keresztbe helyezem a lábaimon. Várakozóan pislogok Vikire.

~ Edzés ~

Amynek nem volt ideje felmenni a klubhelységbe, mert egész nap órái voltak. Ebéd helyett rohantában kap elő egy almát a táskájából, és ropogtatás közben a gyümölcs helyére gyömöszöli griffendéles talárját. *Kábé olyan a táskám, mintha egy mugli földrajz órákon használatos földgömb-modellt pakoltam volna bele.* - gondolja dühösen. Mivel csak két keze van, ezért képtelen volna a talárt is cipelni, és a kviddicses cuccokat is előrámolni a táskából, pluszban még ebédjét is elfogyasztani. Néhány utolsó harapással végez az almával, és betér az első útjába eső lányvécébe. Hamar magára rángatja a kviddicshez szükséges öltözéket, majd felölti a kesztyűket is.
A kastély elé érve int pálcájával, közben elsóhajtja magát: Invito Jégmadár! Néhány másodperccel később megkönnyebbülve pattan fel a halk surrogással érkező seprűre. Teljes gázzal indít, és hamarosan csak elmosódó zöld maszatként érzékeli a fákat, bokrokat. Ebben a pillanatban az sem tudja érdekelni, hogy nem igazán ildomos az udvaron szálldosni, ugyanis legfeljebb csapattársai láthatják, hiszen még tartanak az órák, vagy aki ráér, az ebédelni vonul.
*Jah, aki ráér… ha így folytatom, lassan teljesen elkopok. A minap is csak véletlenül volt időm beülni a kajáldába, meg mert Nathan eszembe juttatta.* - vélekedik szárnyaltában. Órájára sandítva látja, hogy még bő két perce van odaérni. Hátrasimítja a menetszél által a szeme elé kócolt tincseit, és kissé lassabb tempóban folytatja ámokfutását. Immár nemcsak a kondenzcsík látszik belőle, figyelmesebb szemlélő ki tudja venni azt is, hogy egy lány ül a seprűn.
A pályára vezető úton tovább lassít, gyanítván: úgyis időben odaér, mivel még mindig van másfél perce, és Viki leharapná a fejét bármely csapattagnak, ha ilyen gyilkos tempóban látná ámokozni. Finoman balra húzza a seprű nyelét, hogy egyenesen az öltöző előtt landoljon. Villámgyorsan betuszkolja túlpakolt hátizsákját öltözőszekrényébe, azután kivágtázik az épület elé. Újfent mellőzi a gyalogláb való futkosást, seprűn száguld a csapat már ott lévő tagjai elő. Viki szigorú szemébe nézve rápillant órájára. Kissé diadalmasan számol vissza:
- Öt… négy… három… kettő… egy… három óra. Ezek szerint még éppen időben érkeztem.
Barátságos vigyort csillant a csapattagokra, és ha már úgyis arra jár, köszön is. Maga mellé teszi Tűzvillámát, és lazán elnyúlik a fűben. Még úgysincs itt mindenki, ha a CsK el akarja kezdeni az edzést, akkor persze örömmel ugrik fel Amy, elvégre szeret repülni, de ha Viki megvárja a későket is, akkor Joy lustán hever tovább a füvön, és beszélgetni kezd a többiekkel.

[Edzés]

Zsír egy nap volt ez is… Egész délelőtt hajtottak a tanárok, Friccs kötekedett egy sort, majd McGalagony is leosztott, hogy „ne feleseljek a gondnokkal”. Egyszóval pörgött az élet, mint mindig.
Na de kanyarodjunk át a délutánra. Nem, nem lesz pihenés, meg sziesztázás egy „ilyen nap után”, hanem kviddicsedzés volt betervezve. Edzés, ami fél órán belül kezdődik, én pedig még a hálóteremben kutatok a maradék cuccaim után.
- Hol a fenében vagy már? –kérdeztem az üres szobától a kesztyűmre utalva. Tiszta menőn nézhettem ki, ahogy a földön fekszem piros kviddicstaláromban, az ágyon pihen a Tűzvillám, én meg nem találom a jobb kesztyűmet. Kb két percnyi felesleges kutatás után, inkább választottam az egyszerűbb megoldást: 
- Invito kesztyű! hadartam el gyorsan a varázsigét, mire a fent említett ruhadarab „előbújt” egyik szobatársam macskája mögül.
~Ennyi…~ gondoltam magamban lemondóan, miután letettem a vágyról, hogy megkopasszam az állatot. Alapjáraton jóban vagyok a négylábúakkal, de ilyenkor ki tudnám tekerni ennek a dögnek a nyakát. Főleg, hogy mindig kinéz magának, és hajlamos mindig láb alatt lenni… Na mindegy, a macska volt most a legkisebb gondolom. Vetettem rá mégegy gyilkos pillantást, majd összeszedtem felszerelésem utolsó darabját, és a tőlem telhető leggyorsabban elkezdtem rohanni le a pályára.
Út közben jópáran utánam fordultak, ahogy az utolsó 5-7 lépcsőfokokat egy-egy nagy ugrással hagytam a hátam mögött, de siettem, nem volt mit tenni. Kérdezhetné az ember, hogy miért rohanok ennyire? Öt perc ide vagy oda olyan mindegy…?
Hát Vikinél nem. Már akkor is ő volt a csapatkapitány, amikor bekerültem a csapatba. Előtte nem beszéltem még vele, csak látásból ismertem. Annyit tudtam róla, hogy kikkel szokott együtt lógni a klubhelységben és... kb ennyi. A lényeg, hogy Viki megköveteli a kemény munkát, amibe a késés nem fér bele… Amúgy is végre jó idő van, nem szakad az eső, szóval minden jó edzésre utalt.
Időközben kiértem az udvarra, és hirtelen elhatároztam magam. Rohanva nem lett volna túl stílusos féradtan beesni, szóval a lábam közé kaptam a Tűzvillámot, és elrúgtam magam a földtől…
Bár még (valószínűleg) hosszú órákat fogok a levegőben tölteni, szívemet egyfajta öröm járta át, hogy újra repülhetek. Itt igazán szabad voltam, végre nem voltak akadályok előttem…
Nagyjából ennek köszönhettem, hogy kb másfél perccel kettő előtt landoltam a pálya előtt, majd seprűmmel a vállamon odasétáltam a többiekhez:
- Csáó –köszöntem mosolyogva, majd (mivel ezt így túl „egyszerűnek” éreztem) hozzátettem- Lemaradtam valamiről? –kérdeztem, és letámasztottam a seprűmet a pad mellé...

-// Edzés //-

[/b]


Nah igen edzés… Most hazudtoljam meg magam??? Fölösleges… szokásomhoz híven totálisan kiment a fejemből az egész. Főleg, hogy elmaradtak a kora délutáni óráim így talán az első igazi tavaszi napot köszöntve kedvesemmel a parkban henyéltünk és fogyasztottuk el a szerény, ebédnek nem éppen nevezhető konyából csent falatokat. Éppen Dam ölében feküdtem csukott szemmel arcomat süttetve, amikor meghallottam, hogy az óra torony elüti a 2 órát. Lassan kinyitottam a szemem és feltámadt bennem az a jól ismert érzés, hogy valamit megint elfelejtettem… Éppen mire kiült volna arcomra a töprengés, mintha villanykörte gyúlt volna a fejembe…
- Basszus EDZÉS… * Pattantam fel hirtelen. Összevissza kócolódott rakoncátlan fürjeimet meg sem próbáltam helyretenni. Időm már nem nagyon volt, hogy felmásszak a klubhelységbe és vissza így reménykedve, abban hogy a tisztaság és rendmániás szobatársaim nem zárták be az ablakomat szaporán elhadartam vagy egy tucatnyi Invitó-t… szerencsére ablaktörés mentesen leérkezett hozzám minden, ami az edzéshez szükséges… Még egy gyors csókot nyomtam párom ajkára majd minden szükségest magamra öltve felpattantam seprűmre és egyenesen a stadion felé röpültem. Automatikusan a bejárat felé vettem volna az irányt, hogy az öltözőn keresztül érkezzek… De így lassan 3 perces késében, semmi kedvem nem volt átmászni az egész öltözőn. Egyenesen a pályára röpültem… Jó kis antré mondhatom. A magasból letekintettem a pályán várakozó csapattársaimra és a levegőből végignéztem, míg Kevin is megérkezik a pályára. Vikire nézve elkapott a röhögő görcs… ahogy az a komoly és megvető arcot tudja vágni annyira… annyira vicces főleg azért, mert én birtokában vagyok annak az információnak miszerint maga Viki sem a pontosság megtestesítő szobra na, de nem akarom csorbítani a tekintélyét így ezt nem kötöm a többiek orrára. A nevetéstől kipirult arcal még mindig kissé pukkadozva landolok a többiek között.
- Sziasztok! * kedves mosolyt eresztettem a jelenlévő személyek felé*
- Bocsánat a „stílusos” késésért. * mondtam szórakozottan, majd körbenézve észleletem, hogy kissé feszült és nyomott a hangulat, így ezt oldván felcsaptam ügyeletes bohócnak*
* Mielőtt még kiejtetem, volna az alábbiakat a számon felvettem a Viki által produkált szigorú arckifejezést és a tőle már megszokott mozdulatokkal és szavakkal kissé felnagyítva utasítottam a többieket*
- A késéstől ezegyszer még eltekintek de, ha még egyszer előfordul már, meg se jelenjetek a pályán! VILÁGOS? * látványos mély lélegzet*
- Ideje lenne kezdeni nem? * reméltem, hogy Viki is végre oldódik és elneveti magát, ezzel könnyebbé téve az edzés hátralevő részét*
Igyekeztem kissé felrázni a társaságot, no meg már, szerettem volna a levegőben repkedni így oda léptem Sue- hoz és kezemet nyújtottam felé azzal a szándékkel, hogy felsegítsem a földről!
Ha már a többiek is talpon voltak és Viki is indulásra szólította fel a bagázst a többiek háta mögött oda léptem hozzá, és csak ennyit intéztem halkan hozzá:
- Bocsánat Miss. Szadi a késésért…* egy fél pillanat erejéig ártatlan bocsánatkérő arcot vág és folytatja*
- Ja mennyi is volt 5 perc??? * komoly gondolkozó arcot vág majd még hozzá fűzi*
- Azt hiszem a te 45 perces csúcsodat még nem döntöttem meg * mondtam viccesen és gonosz mosoly kíséretében megmarkoltam a seprűmet és a valószínűleg előttem felröppenő csapattársaim nyomába, szegődtem.

_{//Bocsánat a megkésett hozzászólásért, de most lett vége a vizsgáimnak * bocsánatkérő boci szemek*//}

[Szia]

Vártam, hogy befussanak a többiek, közben pedig az aznapi edzés tervein agyaltam. Hát igen… ez az amit sose fogok nekik bevallani, de a legtöbbször úgy érkeztem a pályára, hogy fogalmam sem volt arról, mi is lesz. Spontán jöttek az ötletek, a csapat hozzáállásától és az a teljesítményétől függően találtam ki az edzés programot. De most ha legalább volt időm gondolkodtam rajta.
Elsőként Sue érkezett és azonnal láttam az arcán, hogy kicsit megijedt a tekintetemtől, hisz igaza volt, nem késett. Valóban volt még idő háromig, de most ilyenem volt, szórakozni akartam. És tudtam, senki nem fog megorrolni rám, csak mert kicsit szívatom őket. Hisz bünti nem jár azért mert valaki utánam érkezik, de időben, csak azok fognak porul járni akik valóban késni fognak.
Sue vigyorogva szólalt meg a maga imádnivaló stílusában. Ő volt a csapat legifjabb tagja, de egyetlenegyszer sem bántam meg, hogy beválasztottam. Ügyes volt, bátor és mindenek felett imádott játszani és velem ellentétben neki tökéletes csapat szelleme volt. Én azért elég nehéz esett voltam, de aki megszokta a stílusom, azzal már nem volt gond.
- Szia  - köszöntem rá, és enyhült a szigorú tekintetem is, hisz nem voltam én gonosz – nem késik az órád, nyugi, tényleg van még öt perc háromig, csak gondoltam – és megjelent a szám szegletében egy mosoly – megnézem, hogy reagáltok. A többiekről meg nem tudom merre leleddzenek, de jöhetnének végre – és ennél az utolsó mondatomnál megint kicsit megkomolyodtam.  Nagyon örültem az időjárásnak és nem szerettem volna, ha a többiek késése miatt esetleg megint szakadó esőben kell gyakorolnunk, mert akkor már tényleg biztossá válik, hogy én leszek Miss. Szadizmus.
Bárányfelhők gyülekeztek az égen, egyelőre szerencsére semmi nyoma sem volt annak, hogy ma esne, de ki tudja… Az időjárás az amit sose lehet előre tudni, főleg nem ezekben a hónapokban, ez a tavasz pedig kivételesen szeszélyesnek indult.
Ginnyt láttam meg a pályavégéből közeledni, mikor Sue újra megszólalt. Hogy milyen csapatkapitánynak lenni? Huhh, ez egy jó kérdés. Sose gondolkodtam még ezen. De ha már nekem szegezték a kérdést, ideje átgondolnom.
- Felelősség teljesen – kezdtem mosolyogva – mikor bekerültem a csapatba, eszembe nem jutott, hogy én ezt a posztot szeretném. Nem,  mert, mint tisztában lehetettek már vele, azért én nem vagyok egy csapatkapitány típus. Harry ezt többször azért a szememre is vetette. Oliver az volt. Ő nagyon jó volt, ő egyszerre tudott emberséges és kegyetlen lenni. Én túlságosan maximalista vagyok és kemény, hogy megteremthessen a kellemes légkört is.  És bevallom, hogy tisztellek mindannyitokat, hogy képesek vagytok elviselni, és tudom, hogy a legtöbbször ez nehéz lehet, de ha már itt tatunk, én nem bánom, hogy ilyen vagyok. Látom rajtatok edzésről edzésre a fejlődést és ez egy nagyon jó érzés – fogalmam sem volt, hogy Sue kivette e a szavaimból a csapatnak szóló bókot, amit elég ritkán szoktak az én számból hallani, - Igen. Szeretek CsK lenni. És nem megerőltető a velejáró plusz munka sem, mert nem sokkal csinálok többet nálatok, az meg, hogy néha a pokolba kívántok a kemény edzések után meg…  nem veszem magamra – és itt elnevettem magam.
Ginny egy apró kör kíséretével landolt előttünk és teljes nyugalommal köszönt ránk. Tudta jól, hogy nem késett és hogy nem harapom le a fejét, csak mert utánam érkezett. Ismert. Tudta, hogy milyen vagyok és hogy feleslegesen, igazságtalanul nem büntetek senkit, de hát mégis csak a kereszthúgom volt.
- Szia – köszöntem neki én is.
A következő pillanatban már Anette is csatlakozott hozzánk a jól megszokott stílusában köszönt ránk, én meg folytattam természetesen tovább a kisjátékomat, aminek köszönhetően azonnal leolvadt  drága őrzőmnek a mosolya. Amitől valljunk be majdnem elnevettem magam azonnal, így még vagy fél percig szigorúan tudtam ránézni. Aztán kitört belőlem a nevetés.  Volt valami az én drága csapattársnőmben, amitől mindig nevet nékem támadt, de csak is jó értelemben.
- Nyugi kislány, kivételesen tényleg nem késtél el, de nem vágj ilyen képet kérlek – nevettem.
Hirtelen azonban újra visszatért az arcomra a szúrós tekintet. Miért? Mert Amy száguldott felénk a seprűjén, és mindenkit ugyanabban a köszöntésben akartam részesíteni. Viszont, így lebuktattam magam a többiek előtt, de végül is mindegy, hisz tisztában lehettek vele, hogy csak szórakozom. De ha esetleg nem akkor most biztossá válhattak.
- Fő a pontosság igaz? – kérdeztem és a szememből kiolvasható volt, hogy rá sem haragszom. Nem is lett volna rá okom, meg inkább egy apró elrejtett mosoly tükröződött a tekintetemből. – Egy perccel sem hamarabb, sem később.
Kevin is befutott.
- Üdv, örülök, hogy ideértél – mondtam neki, de nála már nem volt meg a szigorú ábrázat, mert ilyen gyorsan nem tudtam váltani.
Kevin volt a csapatunk egyedüli hím tagja, szegényt néha sajnáltam. Ennyi lány között nem lehetett könnyű… Ráadásul senki nem volt egyszerű eset, velem az élen.
- Nem maradtál le semmiről, a többiek is ahogy láthatod mostanában futottak csak be és Mary még itt sincs. Pedig elmúlt három… - mondtam egy széles vigyorral a számon.
Ennyi volt. Végleg lebuktam. Rájöttek, hogy a kegyetlen CsK szerep csak álca, inkább csak jót röhögök a markomban mikor leordítom a fejüket a késések után. Pedig annyira azért nem is élvezem. Csak kell a rend és a fegyelem. Meg nem tudom miért, de mindig akkor sikerül valamelyiküknek késnie mikor épp hárpia vagyok. Ma mázlijukra jó kedvem volt.
És végre Mary…
Na remek… Nem elég, hogy elkésik még szórakozok is. Kifigurázz! Hát szabad ilyet? Ejnye Mary ejnye, ennek nem lesz jó vége.
Bevágtam a szokásos ”hú de nagyon viccesnek érzi itt magát valaki” fejet és végig hallgattam drága barátném és terelő társam cseszegetését. De mit is vártam? Tudta jól, hogy rá sose tudnék haragudni, meg én is állandóan szívatom őt. De így szép az élet.
- Tíz kör futás Strong! – ripakodtam rá, de tudtam jól, hogy tudja ez csak vicc. Főleg, mert egy pillanattal később már folytattam is – Na, akkor mindenki seprűre és a levegőbe, a szokásos bemelegítő körökkel kezdünk. Aztán most kivételesen a levegőben tartom a szentbeszédem – és itt már megint mosolyogtam. Ma tényleg jó kedvem volt.
A többiek már mind elrugaszkodtak a seprűktől, mikor Mary oda lépett hozzám egy bocsánat kéréssel,  amit megtoldott egy gúnynévvel. Köszi Mary én is szeretlek…
- Igaz, a 45 percem, nem fogod tuti überelni – mondtam széles vigyorral. – De most bemelegítés, mert a végén azt hiszik a többiek kivételezek veled. De arról ne is álmodj!
Néhány kör repülgetés után, miután úgy éreztem mindenki kellőképen hozzászokott a magaslati levegőhöz magamhoz intettem a többieket. Amint mindenki odaért belekezdtem a mondanivalómba.
- Kitűzték a következő meccs dátumát . Március 28 és a Mardekár ellen megyünk. Nekünk januárban sikerült legyőznünk a Hollóhátat, a Mardekár a Hugrabugrot győzte le. Nekünk, most a Mardekárnak kell megmutatnunk, hogy jobbak vagyunk. És higgyétek  el azok is vagyunk.  Nagyon jó a csapat, de. Az elkövetkezendő kéthétben szigorúbb és erőtettebb edzések lesznek, nem bízhatjuk el magunkat. A Mardekárt le kell győznünk és akkor szinte már a kezünkben érezhetjük a kupát.
Előhúztam a pálcám és a földön árválkodó láda felé irányítottam, hogy egy könnyed mozdulattal kinyíljon a láda teteje és gurkók meg a cikesz elkezdje a hadjáratát.
- Ginny, Mary tudjátok mi a dolgotok. Anette a kapuba, Amy, Sue, Kevin ti egy kapura játszotok. Kevin, kezdi a védést, Sue és Amy támadtok. Aztán csere. Később pedig mondom az új stratégiát, jelenleg gyakoroljuk a régieket.

[Szió Ginny.]

[Edzés]

*Landolt, és letelepedet Viki mellé. Szerencsére a lány úgy vette a megjegyzéseit, ahogy ő szánta. Igaz, amióta a csapatban van, már megszokhatták a stílusát. De azért Vikitől néha tartott… igen csak azért mert CSK volt. Sue pedig tisztelte a lányt.
Szóval a poénkodáson és Viki szigorán túlvoltak, a lány elmosolyodott. Majd mikor Sue faggatni kezdte, visszakomolyodott.
Elég sok mindent megtudott a CSKságról, és a korábbi dolgokról… azokról, amikről neki fogalma sem lehetett, hiszen nem volt a csapat tagja.
Beszélgetés közben megérkezett Ginny, aki tett egy kört a pálya felett, majd landolt a lányoknál. Viki megpróbált komoly lenni, és szigorú… kis sikerrel. Bár, Ginny sem késett, s pont ezért nem volt valós a dühös arc Vikitől.*

- Szió Ginny. - mosolygok a lányra.
 
*Nem sokkal később Anette is megérkezett. Nagy vigyorral közeledik felénk, aztán meglátja Vikit, s le is fagy az arcáról a mosoly... jön a szabadkozás, hisz tényleg nem késett, majd lehuppan mellém és várakozóan tekint a CSK-nkra.*

- Szija Anette. - üdvözlöm közben én is.

*A következő érkező Amy. Na ő már súrolja a majdnem késés fogalmát. Megérkezik, majd visszaszámol... és ezt ki is hangsúlyozza Viki felé. Viki egy egyszerű válasszal intézte el a dolgot. Majd Amy elterült a fűben.*

-  Hello, Amy. - vigyorgott ő is a lányra.

*Aztán rögtön utána érkezett meg Kevin, csapatuk egyetlen fiú tagja... Hát nem lehet neki könnyű annyi szent. Ennyi lány között... és egyikünk sem könnyű eset... Nem irigyelte... *

-  Szeva Kevin. - mosolygott a srácra... ~lassan az összes köszönésemet fel fogom használni, mire mindenki ideér...~ gondolta magában... s erre fel el is kezdett röhögni...

*Persze ez úgy jött le, mintha lenne valaki, vagy valami amin röhögne.*

-  Izé, bocs, ezt nem szántam senki felé... - röhög tovább. - Csak eszembe jutott valami. - ezzel kiterült a fűben és folytatta a nevetést.

*Ezzel egy időben meg is érkezett csapatunk utolsó tagja Amanda... késett... s láthatólag Vikit eléggé zavarta a dolog, pláne, hogy még ki is figurázta, mikor megérkezett... Éles válasz, majd nevetés... igen ez az edzés is jól indult.*

-  Szia Mary. - köszönt neki már röhögve... mert az előzőt még nem tudta abba hagyni,és amúgy is poén volt a helyzet.

*Ezután Viki seprűre parancsolta a népet. Sue feltápászkodott, kicsit nehezére esett, mert még mindig a röhögés rázta. Próbált egy kis segítséget kérni Anettetől, aminek persze az lett a vége, hogy őt is visszareántotta.*

-  Bocsi. - mondta, majd felküzdötte magát, s ezek után Anettenek is segített.

*Seprűre pattant, s nagy sebességel kilőtt a pálya felé. Elsuhant a gólkarikák irányába, s jó párszor elszlalomozott köztük, majd körbe repülte párszor a pályát, a többi játékost kerülgetve, persze csak olyan távolságra, ami még nem volt veszélyes senki számára. Miután ez megvolt, láthatólag Viki is elrugaszkodott s magához intette a csapatot. Sue mivel elég messze volt, így letesztelhette, hogy milyen gyors is a seprűje... gyors volt, majdnem túlságosan is. De még időben és tökéletesen meg tudott állni Viki előtt. Ráadásul úgy, hogy ez még feltűnő sem volt... mármint, hogy a dolog lényegében véletlen volt.
Megvolt az égi beszéd... majd Viki kiadta az ukászt...~ Tehát Anette a kapuba, Kevin véd, mi támadunk...~ A labdák elszabadultak, és megkezdődött az edzés. Lassan mindenki a helyére rendeződött, köztük Sue is. Kb 30 m-re a gól karikáktól jobbra lebegett a seprűjén, s várta, hogy a kvaff végre hozzá kerüljön s megrohamozza Anettét s a karikákat...*

[{ # A győztes csapat <3 # }]

{ # A győztes csapat <3 # }

- Jaajj, Viki, olyan szemét vagy, pedig már tök berezeltem... -
Válaszolom szemforgatva. A mi kiszámíthatatlan csapatkapitányunk bizony nehéz eset. Sokszor a pokolba kívánnám, na de ez titok. Persze szeretem én őt... Csak szeret játszadozni az idegeinkkel. Nagyon szeret. Bizony. Elég gyakran. És hát ez is pont olyan volt. Ahá, szóval olyan képpel fogad, ami után még az is homokba dugná szégyenében a fejét, akinek köze sincs a strucchoz, aztán meg kiröhög, hogy bevetted. Ollé. De most már lebukott. Vajon mindenkivel ezt csinálja, vagy csak engem ráz így át? Azonban ahogy a távolban közeledő Amyt megpillantja, eltűnik a mosoly az arcáról, és újra előveszi azt a pillantást, amivel engem is fogadott. Szóval mindenkivel ezt műveli. Épp a napi rutin. Tisztára, mintha mardis lenne... Bár, látva azt a belevaló vigyort, ami kirobban belőle az átverés után, még Jean is elszégyelhette volna magát. Mondjuk Amy nem hagyja magát ennyire, meg sem rendül, nem úgy mint én, aki halál komolyan betojtam. Nem azért, de Vikiből bármikor kinézem, hogy tök szórakozásból végignézi, ahogy jópárszor körülfutkározom a pályát. Csak úgy, kedvtelésből. Ha meg nem tenném meg, megátkozna. Belőle aztán kinézném, az biztos. Nem mintha gonosznak nézném, csak... őrületesen kiszámíthatatlannak. Ő már csak ilyen.

Bambán csavargatom a fejem, a kviddicspályát fixírozva. Jee, végre egy hely, ahol nem változik semmi... Pillantásom akaratlanul is a lelátókra siklik, hogy ellenőrizzem, kik fogják végigkukkolni az edzést. Fellélegezve veszem tudomásul, hogy az edzések amúgy szokásos és kellemetlen velejárója, a mardekáros banda hiányzik. Mindjárt más nyugodtan összepontosítanod, amikor nem záporoznak feléd a kiáltások, hogy „Hé, Awenmore, nehogy elfelejtsd nézni, mikor jön feléd a kvaff!“, meg „Hogy vették ezt be a csapatba? Hisz olyan lyukas a keze, hogy naponta tízszer elejti a könyveit a folyosón...“, nem? Igaz, még befuthatnak, hiszen csak a csapat fele futott be eddig, és az edzés még messze van a kezdéstől. De azért reménykedem még, hogy végre egyszer akad jobb dolguk is. Micsoda ötlet! Legközelebb elmegyek a mardekáros klubba vezető úton addig, amit még én is ismerek, és a padlóra öntök egy üveg békapetét. Na, csússzanak el rajta és sikálják estig! Igaz, attól, mert én még máig nem voltam képes megtanulni az eltüntető bűbájt, lehet, hogy egy hatodévesnek mondjuk nem nagy kunszt, csak egy laza pálcasuhintás. Akkor jobb terv kell. Leátkozom őket a könyvtárban! Na jó, a könyvtárban már így is priuszom van Madam Cvikkernél, nem fűlik hozzá a fogam, hogy megnézzem, milyen képet vág, amikor rajtakap azon, hogy pálcát szegezek egy zöldtalárosra a polcok között. Úú... Erre jobb nem gondolni. Akkor a folyosón! Amikor tuti, hogy Frics messze van. Habáár... Meg kéne tanulni pár tuti átkot meg rontást. Mert ha én denevérrontást küldök rájuk, akkor tuti narancs nő a fülükből, és az nem nagy siker. Nembaj, majd a DS-en! Ott majd megkérek valakit, hogy tanítson meg egy normális átokra. Ó, azután retteghetsz tőlem, Mardekár ház...

- Csau, Kevin! – rikkantom el magam, amikor mélázásomból egy újabb csapattag érkezése ébreszt fel. A negyedéves fiút amúgy nem nagyon ismerem, de a válogatáson sorra lőtte be a gólokat, és ha jó hajtó, akkor nem szólok semmit. Kevin az egyetlen hímnemű a csapatban, és feminista vagyok, úgyhogy talán kicsit jobban drukkoltam Nicole-nak, deháát Kevin jóval fölülmúlta a leányzó teljesítményét, és kedvesebb is a srác. Üdvözlésképpen villantok egy vigyort seprűm mögül. Na nem mintha szegény JólsepR nagy búvóhely vagy hasonló lenne a karcsú, polírozott alakjával és kecses vesszőkötegével, de mindenképpen úgy érzem magam a legjobban, ha a lehető legközelebb van hozzám. Az én kis egyetlen szívem csücske...

Oh, igen, Mary már megint elkésett. De – jeah! – most hamarabb jöttem, mint ő. Bizony, így szokott az lenni – egyszer én, egyszer ő. Volt már, amikor egyszerre késtünk. A késé összes formáját és kombinációját kipróbáltuk és kimerítettük már, és nem mondhatni, hogy ennek Viki örült volna... Mary zajosan és hatásosan érkezik meg szerény társaságunk közé, bizony. Bírom a lányban, hogy ahelyett, hogy mentegetőzne, egyből támad. Ezzel lényegében legtöbbször elvonja a kapitány figyelmét a késésről, akiben rögtön feltámad a büszkesége, és legtöbbször heves vitába kezdenek. Áá, a Viki – Mary színpadi show. Mindig élvezem, mert tudom, hogy a legjobb barátnők, és az egészet csak végighülyülik.

Ekkor Miss Mindenható Csapatkapitányi Őfelsége kiadta a parancsot, amelyet már hosszú percek óta sóvárogva vártam – lényegében, hogy: seprűre föl! Vigyorogva pattanok fel törökülésemből, kezemben markolászva imádott lelki társam, a seprűm. Sue mellettem röhögéstől nyöszörögve motyogott valam olyasmit, hogy húzzam már fel. Lelkesen vállalkoztam a segítségre, de mivel csak fél kezemmel tudtam ügyködni a nagy becsben – és kézben – tartott JólsepRem jóvoltából, már előre látszott, hogy nem fog sok jó kisülni a dologból. Végülis Sue egész súlyával jobb kezembe kapaszkodik, aminek az a végeredménye, hogy a hirtelen jött megterheléstől pedánsan előrebucskázom, és keményen landolva a térdemre a lány mellett kötök ki. A seprűm inkább a fűve gurítom, hogy a hahotázásban, ami kitör belőlem, nehogy kárt tegyek benne. Térdemre könyökölve röhögök pár röpke percig, amíg Sue, inkább segítség nélkül, de nagy erőfeszítések árán, feltápászkodik. Segélykérően immár én nyújtom feléje karom, és a lány két kézzel jóval ügyesebben felhúz. Úgy értem, tőlem jóval ügyesebben.
- Ooh, semmi. Kösz. – vigyorgok rá a százvattos félével. – Fel! – Persze, én már öregszem, és agg csontjaim és ízületeim már nem a régiek, ráadásul épp most estem el szépen, úgyhogy ki csodálkozna rajta, hogy nem akaródzik lehajolni szegény fadarabért? Na jó, nem fadarab, visszaszívom. Az én Egyetlenem. Bezony. Mondjuk, ez az egyetlen művelet, amit elsőben repülésórán nekem sikerült legelőször végrehajtanom. Ilyen fajtájú sikereket sajnos az utánna következő négy évben nem könyvelhettem el, és a következő két évben már nem is reménykedem benne. Egyelőre olyasmira vetemedem, amelyet még tuti, hogy minden fiasco nélkül végre tudok hajtani: lábam közé kapom a seprűt.

Kissé remeg a kezemben, talán Ő [!] is már izgatottan várja, hogy levegőbe emelkedhessen. Ó, igen, végre az érzés, amelyet napok óta várok! Ahogy lábammal elrugaszkodom a földtől, a JólsepR pedig öt, tíz, tizenöt, húsz, harminc méter magasba emelkedik... A friss levegő az arcomba vág, megszűnik a külvilág, kellemes bizsergés árad szét a testemben, minden gondolatom kiszáll a fejemből, eltűnik minden aggodalom, bánat, félelem... Egy fél percig nem érzékelem, mi történik körülöttem, csak a tiszta kék eget látom, ahogyan suhanok felé... Aztán hirtelen éles kanyarral megállok. Hé, hé, azért álljon meg a menet... Jóval a stadion fölött járok már, a társaim lejjebb gyűltek Viki köré. Ha viszont kedves számomra az életem, a legjobb döntés, ha szépen leereszkedem hozzájuk. Seprűm végét szépen lefelé kanyarítottam, és térdeim között érezve a nyelét zuhánásnak kinéző cuccba fogtam. A többiek épp belefogtak a „na akkor most szépen repüljétek körül a stadiont tízszer“-féle bemelegítő gyakorlatba, így gyorsan csatlakozva hozzájuk, épp csak csak pár métert csaltam belőlük. Amikor a kapitányunk vezényszavára Ginny mellett „leparkolok“ a levegőben, a JólsepR nyelére könyökölve támasztottam meg állam, amíg Viki be nem fejezte a buzdító szentbeszédet. Március 28, két hét... Szaltót vetett a gyomrom, és ficánkolni kezdett benne az ebéd. Eddig nem sok meccsem volt a csapattal, hiszen nem vagyok régi tag, de mind előtt lámpaláz kerített hatalmába.

Kikaptuk az instrukciókat, és megadóan megindulok a póznák felé. Csak el ne ügyetlenkedjem... Mert amúgy szokásom.
- Ne sokat sunyiskodjatok! – rikkantom vidoran, tenyereimet dörzsölgetve. Bizony, kéne egy őrző-kesztyű, de még gyűjtenem kéne rá pénzt... Egzotikus lesz puszta kézzel állítani meg a Nagy Piros Ellenséget ( finom célzás a kvaffra :P ), ugyanakkor megszokott helyzet ez nálam. A középső pózna előtt lebegve követem tekintetemmel, ahogy Viki egy pálcaintéssel szabadjára engedi az arany cikeszt, a két gurkót, és már követem is sasszemeimmel, minden mozdulatot lesve, ahogy Amy és Sue passzolgatva megindulnak felém. ~ Kevin, védj! ~ Ez a gondolat kergetődzik a fejemben, mint mindig. Izgalmamban kissé előrébbtáncolok, és alig észrevehetően talán kilendültem – nekem – balra, de ügyetlenül visszalötykölődöm. Liftezni kezd a gyomrom tartalma, de intenzíven.

~ Edzés ~

- Naná! – feleli huncutul vigyorogva Viki megjegyzésére. – Mi lenne veled nélkülem? Így legalább tudod a pontos időt.
Amy a füvön heverészve, a csajokkal csevegve várja a többiek, azaz Mary és Kevin érkezését. Náluk már nem tudja fenntartani a hőn szeretett CsK szigorú ábrázatát, elneveti magát, amit Joy helyénvalónak tart. Persze, hiszen egész edzésen halálian szigorú, neki is jól kell éreznie magát, legalább néha-néha.
- Szia, Kevin! – köszönti csapattársát érkezésekor.
- Hali, Mary! – köszön a lánynak könnyed vigyorral.
Hát igen, ők ketten már elkéstek, Viki mégis vigyorog. Nyilván nosztalgiázva gondol rá, mikor ő késett 45 percet. Ezt senki mástól nem tűrné el, de Mary még pont belefért az 5 percnyi késésével.
A lány csak arra várt, hogy végre mindenki megérkezzen, máris rugalmasan felpattan, és seprűjére ül. Mary bocsánatkérését nem hallja, ugyanis az alkalmat kihasználva – hogy Viki nem figyel oda – repül egy gyors kört a pálya felett, közbeiktat néhány bukfencet, azonban mire a CsK odanézne, Amy már ártatlan képpel rója a többiekkel a bemelegítő köröket. Végül lebegve áll meg Viki előtt, hogy végighallgassa a tájékoztatót.
Micsoda? Két hét múlva meccs a mardi ellen? Két hét? A lány egyfelől félig-meddig kétségbe esik, mert két hét hihetetlenül rövid idő a felkészülésre, másfelől örül, hogy csak két hétig kell elviselni a folyosókon a mardekárosok támadásait, gúnyolódását.
Amy mégis lazán kacsint Sue-ra, mikor kiderül, hogy vele fog támadni… Kevin ellen. Hát ez hátrány, mivel a fiú jóval erősebb, mint Sue vagy Amy. Nem baj, majd csak legyőzik valahogy, hiszen itt nem csak az erő számít. Anette fog védeni, azaz nem lesz könnyű dolguk a pontszerzéssel sem, habár a lánynak nincs még védőkesztyűje. Joy hirtelen sarkon fordul – már amennyire lehetséges ez egy seprű hátán – és „Egy pillanat!” felkiáltással az öltözők felé száguld el. Néhány másodperc múlva már szárnyal is Anette felé, kezében egy őrző-kesztyűvel. Nem a legújabb, legmodernebb darab, de mégiscsak könnyebb lesz így a lánynak. Joy szó nélkül a kezébe nyomja, és már röppen is vissza a pálya közepe tájékára a kvaffra várva.
Amy bontogatni kezdi szárnyait és amint felszáll a piros labda, rögvest padlógázzal startol rá. Meredeken emelkedik fölfelé, ám amint utoléri a kvaffot, bukórepülésbe kezd vele és elszárnyal Sue felé. A lány még játék közben is képes higgadtan, hideg fejjel gondolkodni. Legfeljebb a kondenzcsík látszik belőlem a nézőtérről, de valószínűleg Kevinből is… már ha utánam tűzött. Habár lehet, hogy megpróbál elém kerülni, arrafelé, amerre – szerinte – passzolni fogok – véli vigyorogva.
A menetszél hátrafújja tincseit, így haja nem akadályozza a látásban. Fejét jobbra- balra forgatva keresi Kevint, s most nem csapattársként gondol a fiúra, hanem egy olyan humán akadályként, akit ki kell kerülnie, ki kell cseleznie. Forgolódásának köszönhetően veszi észre a felé száguldó gurkót. Mikor már elég közel ér a labda, Amy egy bukfenccel és két éles kanyarodással kicselezi. A második kanyar során Sue-nak passzolja a kvaffot. Érdekes módon nem veszti el az irányérzékét, és még arra is jut ideje, hogy kikerülje a másik gurkót, ami szintén őt vette célba.
Joy igyekszik Sue közelében maradni, hogy szükség esetén a leányzó passzolhasson; mégsem mozoghat kiszámíthatóan a gurkók és Kevin miatt.

Péntek van, és délután három óra. A nap fátyolosan süt, a nap folyamán többször is előfordult, hogy néha egy-egy szürkébb felhő kipréselt magából néhány csepp esőt, de ezt leszámítva nem volt rossz idő. Igaz, az emberek június első napjaitól már mást várnának, de az időjárás már csak ilyen, főleg a Nagy Britanniában.
Egy meccsünk volt hátra az idényből, egy meccs a Hugrabug ellen, ahol ha győzünk, akkor a mi kezünkben kerül majd a Kviddics kupa. Háromból két csapat felett már győzelmet arattunk, egy játékunk volt már csak csupán, egy játék, amiről tudtam, hogy nem lesz egy könnyű csata, de bíztam a csapatban. A kérdés persze, hogy ők bíznak e eléggé bennem...
Harry visszatértének nagyon örültem. Hiányzott a csapatból. Persze nem csodálom, hogy a Mardekár meccsen már köreinkben üdvözölhettük, nem hagyta volna ki, hogy lesöpörje Dracot a pályáról. Pedig, szerintem nem veszített volna semmit. A Mardekár... hát szépen fogalmazva is botrányos teljesítményt nyújtott. Meglátszik rajtuk, hogy Draco nem foglalkozott velük, pedig szerintem illett volna neki, de megértem hogy akadt jobb dolga is, hisz nagyon jól tudom, mi foglalkoztatta a csapata helyett.
Vele ellentétben viszont én, bekeményítettem mióta visszatértem újra az iskolába. El akartam terelni a figyelmemet arról az óriási apróságról, hogy Voldemort seregébe tartozom immáron én is, és a kviddics tökéletes volt erre a feladatra. Persze akadtak problémáim. Maryvel az első ilyen edzésünk folyamán összevesztünk, olyannyira, hogy már nem a csapat tagja. Mindenki végig hallgathatta a vitánkat, miszerint Mary nem hajlandó egy olyan emberrel dolgozni, amilyen én is vagyok, hogy megvet és felháborítónak tartja azt a tényt is, hogy a Griffendélhez tartozom, azt meg főleg nem hajlandó elviselni, hogy én vezetem a csapatot.
Valójában megértem. Hasonló helyzetben én is így reagáltam volna, csakhogy a hivatalos verzió szerint, én voltam az áldozati bárány. A DS-t nem önszántanból árultam el, hanem Draco kényszerített. Szép kis mese volt, amit szerencsére elég sokan elhittek. Bárcsak igaz lett volna... Az igazság persze sokkal ocsmányabb és Mary nagyon jól tudja ezt, hisz ismer mint a rossz pénzt, tudja, hogy hazudok, de hogy valójában mi történhetett arról még neki sincs tudomása. Hát igen... A Griffendél Kapitány egy Halálfaló....
A mai edzés nem volt előre megtervezve. Ma reggel raktak ki a hirdetményt, miszerint minden tagot várok a pályán háromkor. Mindig a pályán vártam őket, mert általában jóval korábban itt voltam már, és edzettem egy kicsit, ha meg véletlenül én késtem, akkor elvártam a csapattól, hogy mire ideérek melegítsenek be. Túl szigorú lennék? Lehet, de nem érdekel. Hisz ha nem is mondom nekik, de nagyon meg vagyok elégedve a munkájukkal, remek teljesítményt nyújtanak.
Nem volt véletlen ez a váratlan csapat gyűlés. Hallottam tegnap este egy apró pletykát, miszerint a csapat egyes tagjai, jobban örülnének, ha lemondanék végre a posztomról. Nem tudom kik lehetnek, nem tudom igaz e a pletyka, de ki akarom deríteni. Nem akarom eljátszani azt, amit Maryvel. És nem akarok olyanokkal együtt dolgozni, akik csupán kötelességből teljesítik a parancsaimat, olyan csapatot akarok, akik a játékszenvedélyük miatt vannak itt, és akik elfogadják, hogy én irányítok.

A Griffendél klubhelyisége

Amy holtfáradtan szédeleg be a klubhelyiségben, holott még csupán délután fél három van. A hirdetőtáblán egy új cetli virít, legalábbis reggel hatkor még biztosan nem volt ott, mikor a leányzó kiviharzott a kastélyba. Vagy talán a fáradtság miatt nem vette észre? Mindegy, a lényeg az, hogy most oda kéne vánszorognia megnézni, amihez nincs sok kedve.
Végül mégsem a lustaság győz: Joy elvonszolja magát a plakátig és nem is bánja meg döntését, ugyanis az egy kviddicsedzést hirdet. Döbbenten konstatálja a cédulán díszelgő mai dátumot, majd amikor a számok jelentése eljut az agyáig, menten felébred, s szeme elé kapja óráját.
Alig múlt fél három. Még nem késett el.
Felszalad a szobájába a kesztyűiért és a seprűjéért, ezeket semmi pénzért nem tárolná az öltözőszekrényben - bár lopás még nem fordult elő a Roxfortban.
Át is kell öltöznie, mert a térd fölé érő szoknya talán nem a legmegfelelőbb öltözet a röpködéshez. Gyorsan magára rántja az első kezébe akadó nadrágot a szekrényből, azután már sprintel is lefelé a pályára.

A pálya

Már csak akkor jut eszébe, amikor meglátja Vikit a pályán, hogy ő a csapat CsK-ja. Egy...
Joy a mai napig sem tudja, hogy Vikitria áldozat, vagy netán valóban áruló volna-e, de nem is akar rá fényt deríteni. Ez nem az ő dolga. Persze érdekelné, a kíváncsiság hajtja őt is, mint megannyi diáktársát, azonban benne akar maradni a csapatban. Mióta bekerült a Griffendél csapatába, a kviddics nagyon fontos része lett az életének. Imád játszani, s erről az élvezetről nem mondana le egy kétes értékű történet kedvéért; hiszen ki tudja mennyi hitel van azokban a sztorikban, amiket diáktársai terjesztenek.
Mary kiesését nagyon fájlalta, amikor kiderült - kitűnő terelő volt a lány, és ráadásul éppen a kapitány miatt esett ki. Nagyon csúnyán összevesztek az egész csapat szeme láttára, mert Mary elhitte azt a pletykát(?), ami szerint kapitányuk önként és dalolva regélt a DS-ről Malfoynak. Ez a veszekedés ingatta meg Amy azon szilárd meggyőződését, miszerint a kapitány ártatlan. A lány nem akart foglalkozni ezzel a gondolattal, azonban mióta Mary elment a csapatból, minduntalan előtérbe tolakodott egy amolyan "összeesküvés-elmélet". Mary helyett Iza került a csapatba és Harry visszatértével Ginny is elment, de mindenki más a helyén maradt.
Amy lassan sétál a pályán Vikitria felé, majd mikor hallótávolságon belül ér, a megszokottnál kicsit mogorvább hangnemben köszön.
- Szia, Viki!
Észreveszi az akaratlanul enyhén morcosnak ható hangszínt, s kárpótlásul egy derűs mosolyt csillant fel, bár fáradt arcizmai kissé repedeznek a mozdulat hatására. Nem kérdez rá a váratlanul kitűzött edzés okára, sejti ő is, hogy a Hugrabug elleni meccs miatt kell ma összejönnie a csapatnak. Alig néhány hét van a mérkőzésig, s a csapatnak össze kell szoknia Izával, hozzá kell idomulniuk a hugrások technikájához, hogy könnyedén kijátszhassák őket.
Amy félretesz minden nem oda tartozó gondolatot a fejéből és ahogy a kapitány mellé ér, seprűjét a fűre helyezve kezd hozzá a "földi" bemelegítéshez, nehogy odafent bármi baj érje.

[A Griffendél klubhelyisége]

A Griffendél klubhelyisége

Órák után energiától telten szaladok felfelé a klubhelységbe. A hír már korábban elért engem, hiszen társaim már jóval előttem látták a hirdetést. Mikor felérek egy futó pillantást vetek a cetlire, majd szinte azonnal rohanok átöltözni és a felszereléséért. Szinte csak néhány perc telik el, s az örömtől, s túláradó energiától telt lényem, már meg is jelenik a lépcső tetején. Kettesével veszem a lépcsőfokokat, úgy sietek lefelé, aztán máris a klubhelységben vagyok ismét, s szinte azon nyomban tovatűnök a bejáraton, hogy minél gyorsabban a pályára érjek.

A pálya

Ketten már a pályán vannak, s valószínűleg a csapat többi tagja is érkezik. Ekkora lassú, de kimért léptekkel jelenek meg én is, s a két lány felé veszem az irányt. Amy és khm, Vikitria. Engem nem zavartak a dolgai egészen addig, amíg Mary el nem ment a csapatból, az valahogy nekem egy kissé betette a kaput. Nem titkolom, hogy én is szerettem volna, ha új csapatkapitányunk van, de nem azért, mert zavar az, hogy ilyen pletykák terjengnek a suliban, csupán az összhang fenntartása végett, de hagyjuk is, az én jelöltem kiléte, s a választás kimenetele is ködbe vész az által, hogy így alakult a helyzet. A lényeg mindenképpen a játék, s éppen ezért a boldogságomat és az energikusságomat, most nem lehet elvenni. Még egy mugli filmben láttam, ahogyan egy sportoló arról beszél, hogy ahhoz, hogy jól menjen a játék, érezned kell a ritmust, éppen ezért én az első perctől az utolsóig egy egész pörgős és ritmusos kis szólamot játszok le magamban, amit a kedvenc zenéim közül választottam.
Végül aztán lassan odaérek a lányokhoz, s először egy kissé megilletődve nézek Amy felé, hiszen olyan elnyűttnek és fáradtnak látszik, pedig nem voltak ma annyira vészes óráink, bár ez nyílván azért lehet, mert gyógynövény tanon ismét elaludtam. Aztán a tekintetem Vikitriara terelődik, felé is egy mosolyt eresztek el, bár már nem olyan erőteljes ez, de ez csupán Mary hiányának szól. Nem szeretném, ha bármi beleszólna a játékba, ha bárkinek gondja van, akkor azt beszélje meg a pályán kívül és semmiképpen se hozza be a problémáit a csapat berkein belülre.
A kis nézelődés után aztán végre meg is szólalok.

- Szia Amy, – biccentek, majd tekintetemet Vikitria felé fordítom ismét, - Vikitria. Szóval utolsó meccs mi? – ismét egy kis mosolygás következik. – Hugrabug… Nem lesz egy egyszerű menet, de ezt is hozni kéne, és jók leszünk…mit jók igazi ászok! –

Fejezem be végül így. Már megszokhatták tőlem, hogy ilyen túlfűtve érkezek edzésre, s azt is, hogy ennyit beszélek mindig. Imádok játszani, áthatja a mindennapjaimat, így ha ismét a pályán lehetek, akkor legyen az edzés vagy meccs, akkor a szívem megtelik adrenalinnal, ami úgy pörget, hogy aztán szinte képtelen vagyok leállni. Plusz ami csak másodlagos, de ezután a meccs után, egy kissé már szükséges számomra, hogy a hölgy rajongóimra ismét mély benyomást tegyek, kell valaki mellém az idei nyárra, tavaly is hozott mindenki valakit magával, s csak én voltam mindenhol egyedül, persze így sem unatkoztam sosem, mert mindig találtam partnert, de azért néha fontos, hogy… Na, de hagyjuk is ezt, hiszen ez csak a másodlagos szempont, most az első, hogy végre edzünk.