+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Vikitria Maya Mirol sötét oldala (Moderátor: Vikitria Mirol)
| | | | |-+  First Lady in her badroom
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: First Lady in her badroom  (Megtekintve 7876 alkalommal)

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2010. 10. 14. - 00:06:35 »
+1

MY LOVE
LEAVE YOURSELF BEHIND


Csak néz rám, és látom, nem érti, mit mondok, vagy hogy nem tudja, mit akarok tőle, és egyáltalán, miért vagyok még itt. Én sem tudom, mi késztet maradásra, lehet, hogy a bűnbánat vagy a szégyen. Bármennyire is eljátszom, hogy ehhez hasonló dolgokat sosem tapasztalok magamban, mégis gyakori társaim a csöndben. És most csönd van. Végre befogtuk a szánkat, és bezárult Pandora átkozott szelencéje is.
Nézem, ahogy ruháján terjednek a vörös foltok, a kezéből pedig csorog a vér, és feltámad bennem valami, amit rég éreztem. Nem, ez egyáltalán nem a szánalom, inkább az ideges aggódás. Főleg, ha eszembe jut, hogy azt az üveget miattam törte össze, azt a keretet én vágtam földhöz. Hogy is történt egyáltalán? Nem emlékszem rá. Az ilyen veszekedések után jórészt azt sem tudom pontosan megmondani, miket vágtam a fejéhez vak dühömben. Arra, amit most mond, talán hümmögök valamit, de lehet, hogy csak megköszörültem a torkom: megint nincs felelet. Minek is? Felesleges és ostoba szavak.
A porcelántál fölé tartja a kezét, én pedig megnyitom a rézcsapot. A sűrű vörösség engedelmesen csíkozódik, majd hígul halvány vízzé. Sokáig a zubogó vizet bámulom, majd felnézek. A széles tükörben látom kettőnket, és ez megragadja a tekintetem. Nem is magamat nézem a tükörben - azt egy ideje nem gyakran teszem -, hanem őt: a lehajtott fejét, a feltűzött szőke tincseket és a világos bőrét. Olyan rég néztem rá, hogy szinte már el is felejtettem, milyen. Az, amikor csak úgy beszélek hozzá, vagy épp sértéseket üvöltök az arcába, az más. Olyankor nem is őt látom, azt hiszem.
Kicsit talán elméláztam: gyorsan lenézek, mielőtt találkozna a pillantásunk, és felkapva az első tiszta törölközőt a polcról, elzárom a csapot és Viki kezébe nyomom, hogy törölje meg magát, vagy tegyen vele belátása szerint. A kötszert és a jódot a kezem ügyébe lebegtetem a szekrényben tartott dobozból. Nem akarok mindenképp medimágust játszani, de ha Viki a sérülés miatt még mindig képtelen ellátni magát, megcsinálom én. Meglepő módon mindenféle gúny vagy undokság nélkül.
A kezemben tartom a kezét, de lesütöm a szemem annak ürügyén, hogy a sebre koncentrálok, holott csak nincs kedvem ilyen közelről szembesülni a művemmel: azzal, hogy milyen messzire sikerült már taszítanom őt magamtól - és persze fordítva.
Naplózva

Vikitria Mirol
[Topiktulaj]
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2010. 10. 14. - 22:15:54 »
+1

- Köszönöm - szólalok, meg lassan.
Nem tudom, hogyan jutottunk idáig. A dolgok összefolynak, már arra sem emlékszem tisztán mik hangoztak el percekkel ezelőtt üvöltve, a másik fejéhez vágva a szidalmakat. De a legfontosabbak megmaradtak...
Tudom, hogy milyen vádat kaptam, tudom, hogy eltört a kép a kezeim között, tudom, hogy kiborultam. Emlékszem, arra az érzésre, ami akkor bennem tombolt mikor a földön térdepelve ránéztem. Emlékszem arra, mikor a szekrény előtt álltam tehetetlenül és aztán arra is, ahogy magával húzott a fürdő felé.
Meg vannak a legfontosabb összekötő motívumok, csak a részletek homályosultak el. Ennyire gyorsan...
S már csak a képek sokasága pörög előttem. Ahogy a kezemen végig folyt felhígult vért nézem a fehér kerámián, ahogy aztán hiába pillantok néha rá, sosem tudok a szemébe nézni és végül pedig, hogy már gyengéden a sebeimet tisztogatja, én pedig szótlanul hagyom.
Olyan mintha álom lenne. Lehet, hogy az is? Talán ezért ilyen homályosak a részletek? Azért nem tudom visszakövetni a folyamatot? Olyan érzésem van, mintha csak részleteket éltem volna át, hogy csak kiemelődtek pillanatok az életünkből, de valójában meg sem történt az egész, de mégis a fájdalom magamhoz térít. Az, gúnyos módon közli velem az igazságot, miközben nem akarnám tudni. Annyira könnyebb lenne nem tudomásul venni.
Lassan elveszítem....
Továbbra is figyelem, és mire végzett a tisztogatással sem mozdulok, csak lesem, hátra végre rám néz. Háta végre a szemébe mondhatom, amit szeretnék. Ha ez sokáig nem történik meg, akkor nem várok tovább, akkor csak én is elfordítom a fejem, és a padlóra szegezem a tekintetem.
- Sajnálom - mondom ki végül - Tudom, hogy... - és próbálom megtalálni a megfelelő szót - hogy nem érdemled meg azt amit tőlem kapsz. Hogy nem rajtad kéne levezetnem mindent, és hogy nem kéne titkolózom.
Halkan beszélek és bűnbánóan. De ennél többet nem mondok. Nem akarok magyarázkodni. De azt tudom, hogy nem akarom elveszíteni.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2010. 10. 17. - 00:24:41 »
+1

SO I LOOK IN YOUR DIRECTION
BUT YOU PAY ME NO ATTENTION, DO YOU?


Széthullunk apró mozaikokra, mint ahogy a fákról lehullanak a levelek. Korábban oly sok ponton kapcsolódtunk egymáshoz, ám most már lassan a sértések is leperegnek. Fogom a kezét, de nem érzek semmit azon kívül, hogy bsszmeg, én nem ezt akarom, nekem nem ez kell. Át akarom ölelni, de csak az jut eszembe, hogyan tudnám eltaszítani. Meg akarom csókolni, de folyton az jár a fejemben, hogy Crasso is bizonyára ugyanezt teszi az ajkaival. Rohadjon meg... rohadjanak meg mindketten!
Megköszöni, de én továbbra sem válaszolok. A hajam az arcomba hull, eltakarja a szemeimet, eltakar engem előle.
Az előbb végigveszekedett pár percre gondolok, és elönt a keserűség. Látom, vagy legalábbis érzékelem, hogy engem néz arra várva, hogy majd felemelem a fejem és ahogy a tekintetünk találkozik, majd ugyanazt látjuk egymásban, amit régen. Talán azért, hogy bizonyítsam: ez már lehetetlen, felpillantok, majd elfordítom a fejem rögtön, mintha az egésznek semmi jelentősége nem lenne, de ekkor már ő se néz rám. A sors akarta így.
Elengedem a kezét, de aztán megszólal, pedig egyáltalán nem szeretném, hogy ez megtörténjen.
Nevetséges, amit mond, és ettől felbátorodom. Erőt adtak a szavai, de sajnos csak ahhoz, hogy egy marással még mélyebbé tegyem a kettőnk közt tátongó szakadékot.
- Ezt te sem gondolod komolyan - vetem a szemére kicsit talán még keserédesen derülve is a mondandóján, hisz annyira hihetetlen, hogy már-már értelme sincs. - Nem kell ilyeneket mondanod, ha egyáltalán nem így gondolod. Én sem gondolom így - mondom és elhiszem. - Titkolózz csak. Nekünk már úgyis mindegy, hogy ki mit hazudik a másik szemébe.
Úgy beszélek, mintha már rég lemondtam volna erről az egészről. Mintha már rég nem érdekelne az ügy, és ki tudja? Lehet, hogy tényleg nem érdekel.
- Tudod, hogy tőlem úgysem kapsz mást, mint ezt - emlékeztetem arra, hogy ez mindig is így volt: a kettőnk viszonya sosem volt fülledt a romantikától és fojtogató a meghittségtől. - Lehet, hogy a nyár emlékei nem ezt sugallják számodra, de.. a nyár véget ért.
Én pedig vagyok, aki vagyok - bár ezt egyelőre nem teszem hozzá. Hisz talán kezdi kapisgálni már...
Naplózva

Vikitria Mirol
[Topiktulaj]
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2010. 10. 21. - 22:50:36 »
+1

Ritkán kérek bocsánatot. Ritkán alázkodom meg, és most mégis azt tettem. Reménykedem benne, hogy ezzel el tudunk indulni egy úton, hogy végre megint olyanok legyünk mint régen, még ha jól tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni. Addig nem míg titkok titkokra halmozódnak vagy nem leszünk képesek úgy állni a másikhoz, ahogy megérdemelné.
Talán naiv volt, de arra számítottam, hogy ha én neki állok és bocsánatot kérek, hogy meg teszem az első lépést, akkor ő követni fog és legalább ma estére befejezhetjük mindezt, talán ma este végre megint a karjaiban aludhatok el, amire már hatalmas szükségem lenne. Annyira megnyugtató volt a nyáron, de még év elején is, hogy átölelt, hogy éreztem a teste melegét és ha rémálmok gyötörtek, akkor csak magához szorított és tudtam biztonságban vagyok.
De most...
A válasza...
- Hogy ki mit hazudik? Miért nem tudod felfogni, hogy a titkolózás nem egyenlő a hazugsággal? És hogy nem mondom el a pontos okát, amiért ennyi időt töltök Crassoval annak oka van? Fogadd el, hogy tanulni járok hozzá. Nincs más. Nincs semmi egyéb. De örülök, hogy bevallottad, hogy te viszont hazudozol nekem. Így már sokkal jobban érzem magam... És ismerhetnél annyira, hogy nem mondok olyanokat, amiket nem gondolok komolyan...
Az utolsó mondta már jóval halkabb volt mint a többi, szinte már csak motyogás.
Nem. Akarok. Veszekedni. Miért nem érti meg? Ő miért akar? Miért szítja a tüzet? Itt maradt. Elmehetett volna, de maradt. Miért? Már egyáltalán nem értem. Régen értettem, ismertem őt, de ma már... fogalmam sincs semmiről.
- Mindig megkaptam tőled, amire szükségem volt - közlöm vele, de nem nézek rá - A nyár pedig csodás volt - emelem rá a tekintetem - És tudom, hogy mit várhatok tőled, hidd el, sosem akartam többet.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2010. 10. 21. - 23:36:44 »
+1

SORS IMMANIS ET INANIS
ROTA TU VOLUBILIS


Tudom, hogy csak a sértettség beszélt eddig belőlem, hogy semmi más, csak a fájdalom.
Jobb lenne egy időre pihentetni ezt az egészet. Nemcsak a beszélgetés, hanem magamat is. És őt is. Látom, mennyire fáradt, és azt hiszem, nem testileg, hanem inkább lelkileg. Talán ő maga mondta ezt valamelyik nap? Talán pár perce?
Ő oktat ki engem a hazugságról és a titkokról - engem, akinek az egész élete hazugságokból és titkokból áll? Persze ő sem panaszkodhat, azt hiszem. Megfeszül az állkapcsom, ahogy összecsikordulnak a fogaim: megállom, hogy ne válaszoljak semmi, bár dühös tekintetem talán beszédesebb a ki nem mondott szavaimnál.
Elhalkul, lelassul, eltűnik belőle a szenvedély, vagy lehet, hogy a harag. Nekem az csak jól jönne.
Megint felnéz, de ezúttal nincs miért szégyellnem magam, úgyhogy visszanézek rá. Annyira rémesen idegen ez a látvány, hogy egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy ki ő, és hogy mindig ilyen volt-e.
- Szóval nem vársz tőlem valami sokat. Remek, ezt jó tudni - szúrok egy utolsót, lehet, hogy magamba is. Már én sem kiabálok, ez csak egy csendes megjegyzés volt. A finálé megvolt, ez már csak a végjáték utáni csendes összegzés.
Pöccintek egyet a pálcámmal, és a kötszer meg a sebtisztító bájital elpakolják magukat. Muszáj volt valamit tennem, hogy véget érjen ez a jelenet, és elkezdődjön a következő.
- Tegyük fel, hogy Crasso tényleg csak tanít - mondom, és noha a szóhasználatom még mindig azt feltételezi, hogy nem hiszem el, amit mond, azért épp megfontolom a lehetőséget. Hinni kezdek neki. Ez a szomorú és lemondó közlés hihetőbb volt ezer kiabálásnál. - És valami olyat tanít, amiről nem beszélhetsz. Gondolom, megtiltotta. Lehet, hogy letetted a megszeghetetlen esküt is? - morfondírozok hangosan, és egyben rá is kérdezek.
Nem véletlenül utálom Crassot annyira, hisz körmönfontabb mindenkinél, akit eddig ismertem. És ezt utálom. Azt, hogy valaki okosabban keveri a kártyáit nálam. Elviselhetetlen. Főleg azért, mert Vikit bevonta, engem pedig nem...
Naplózva

Vikitria Mirol
[Topiktulaj]
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2010. 10. 30. - 23:15:12 »
+1

Miért. Nem. Lehet. Minden. Olyan. Mint. Régen.
Állandóan ezt a kérdést teszem fel magamnak. Talán már túl sokszor is. És megint csak egy talán... Miért nem tudok végre valamire biztosan válaszolni? Miért nincsenek biztos pontok az életemben? Miért csak talánok vannak?
Régen volt.
Volt egy biztos ponton, az Ő volt. Draco. Ha rágondoltam minden világos volt, nem bántam semmit, de most...
Már nem tudom.
Nézem őt. És nem nyugszom meg.
Nézem őt. És nem látok fényt.
Nézem őt.
És semmi.
Talán már nem is szertetem.
Talán már nem? De! Szeretem! Tudom, hogy szeretem! Efelől nincs kétségem, de akkor miért tűnt el minden más? Miért nem elég, csak ez az egy érzés? Miért?
Nem mond semmit. Semmit. Gyűlölöm a semmit is! Ugyanúgy gyűlölöm, mint a talánt. S most mégis én vagyok, aki nem szólal meg. Nem tudok mit mondani. Ha nem akarja megérteni, amit mondok neki, akkor ne értse meg. De tudhatná, hogy jóval többre tartom őt, mint amit magáról gondol. Tudom ki lakozik benne, még akkor is ha nem akarja elfogadni.
S végre túl jutunk egy állandó vita ponton, még akkor is ha csak feltételes módban beszél, már ez is hatalmas előre lépés. S még sem tudom eldönteni, hogy örülök e neki. Percekkel ezelőtt még azt hittem, most fogalma sincs. Már nem tudok Semmit...
Megszeghetetlen eskü. Mennyire egyszerű lenne minden arra fogni.
S mielőtt jobban átgondolhattam volna mindent, csak bólintok. Rábólintottam. Hazudtam. De így talán jobb lesz. Talán...
Nem vagyok jobb nála. Semmivel sem. Tisztában vagyok vele. De miért lenne bűn, hogy meg ragadom az egyetlen esélyem arra, hogy talán, esetleg megint legyen az életemben néhány perc boldogság. Vagy egy biztos pont...
A szemébe nézek. Fájdalomtól ittasan, bűnbánóan, reményvesztetten és kérlően. Szükségem van rá. Nem akarom elveszíteni.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2010. 11. 05. - 01:35:34 »
+1

HAZUDJ MÉG
NEKEM


Tulajdonképp nem tudom, mit is várok erre a kérdésre. Az a jobb, ha azt mondja, igen, vagy az, hogy ha az a válasz: nem? Azt jelentené, hogy magától titkolózik, nem azért, mert kényszerítik rá. Várok és várok a válaszra, mozdulatlanul állok és nézek rá, de semmi.
A várakozás most ahelyett, hogy feldühítene ismét, most hagy időt arra, hogy elszámoljak tízig, és megnyugodjak. Nem lehetek állandóan dühös rá, és így, hogy elkezdtem logikát keresni ebben az egész... kaotikus baromságban, kezdem elfogadni.
Aztán lassan bólint, válaszként.
Megkönnyebbülök egy pillanatra, és jutok egy korty lélegzethez, mielőtt átfutna az agyamon az a szörnyű tény, hogy így soha nem fogom megtudni az igazságot azokról az együtt töltött órákról. Soha nem tudom meg az igazat, hacsak nem hiszek neki.
A hit mindig is nehezemre esett, de most nincs más választásom.
Vagyis, lenne...
- Remek - csúszik ki a számon a méltatlankodás. Tekintetem körbejárja a szobát, mintha bármelyik tárgy, vagy egy újabb közös fotó, esetleg egy utalás vagy egy jegyzet útbaigazítana ebben a helyzetben. Nincs semmi fogódzóm.
- Kénytelen vagyok bízni benned, nemde? - kérdezem cinikus hangon, hisz nincs a dolog ínyemre. Pontosabban az nem tetszik, hogy nem tudok magam is meggyőződni az igazságról.
Mégis, alig-alig merül fel bennem, hogy most hazudna. Még sosem hazudott nekem.
Vagy csak sosem derült még ki.
Meg akarom fenyegetni, azt akarom, tudja, mivel kell számolnia, ha mégis átver, ám ahelyett, hogy valami frappánsat vágnék a fejéhez, csak ennyire futja:
- Ugye nem hazudnál nekem?
Lehet, hogy nem is az igazság számít, csak egy megnyugtató választ akarok kapni. Lehet, hogy ahogy ő, úgy én is csak egy kis békére vágyom.
Naplózva

Vikitria Mirol
[Topiktulaj]
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2010. 11. 09. - 12:23:55 »
+1

Egyszer mindennek eljön az ideje. Hányszor hallottam már és most nálam is elérkezett egy "egyszer". Nem most. Nem ma. De most léptem át a végső határt. A nyár óta hárítok, és titkolózom. És hazudok... De ha tudná az igazat, akkor már nem lenne velem és nem szeretném elveszíteni, szeretem őt. Csak minden olyan nehéz és bonyolult, fogalmam sincs már mi történik körülöttem, velem...
Csak állok előtte és reménykedem, hogy elhiszi amit mondok. El kell hinnie! Könyörgöm, higgye el! Minden olyan könnyebb lenne, annyira könnyebb.
- Akárcsak én benned - válaszolom halkan.
Nem akarok újra hazudni, az előbb sem voltam képes a szemébe mondani, csak bólintottam. Némán. Gyáván. A Griffendéles vér már rég eltűnt belőlem. Mint, ahogy minden ami régen voltam. Már azt sem tudom ki vagyok. Talán emiatt is van annyira szükségem rá, mert mellette még érzem, hogy valami köt a múltamhoz, hogy volt életem ez a borzalom előtt is. Méghozzá egy csodálatos életem...
És felteszi azt a kérdést, amire soha nem akartam volna választ adni, de nem tudom kikerülni. Megnyugtatást vár. Tudom. Látom rajta, érzem a hangjában. Hinni akar ő is nekem. Ha most erre nem adok neki megfelelő választ, mindennek vége. Akkor elveszítem. De ha meg megadom, akkor soha többé nem fogok kimászni abból a katlanból, amiben egyre mélyebbre zuhanok. De vajon én mit akarok? Békességet. De ezen az áron? Ha kell igen... Hisz már nincsenek szabályok.
Közelebb lépek hozzá. Kezeim az övéiért nyúlnak. Az egész mozdulat sorozat lassú és megtört, de talán ami a leginkább jellemző rá, a félsz... Félelem a reakciójától. Hogyan reagál az érintésemre? Mindeközben végig a szemeibe nézek, nem veszem le egyetlen pillanatra sem a tekintetem róla, majd mikor kellő bátorságot érzek végre magamban, megszólalok:
- Te vagy az egyetlen dolog, ami ehhez az élethez köt. Soha nem tenném tönkre.
A legszívesebben itt befejezném, de tudom, hogy ebből kihallaná a titkot. S nem akarok kockáztatni. Nem akarom elölről kezdeni a vitát.
- Soha nem hazudnék neked.
Vége. Megtettem. Kimondtam a legnagyobb hazugságot, melyet már soha nem fogok tudni megmásítani.
Az pedig, hogy az előző mondatommal mennyit árultam el a bennem dúló viharokról nem tűnt fel. Ha tudtam volna, mit takarhatnak a szavaim, sosem ejtettem volna ki őket.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2010. 11. 10. - 23:09:28 »
+1

TOUCH ME DEEP, PURE AND TRUE
GIVE TO ME FOREVER


Csendben figyelmeztet rá, hogy a bizalom oda-vissza működik, ami tény. Szomorú tény, de ezek szerint legalább ő bízik bennem.
Azt hiszem.
Két-három lépést tesz, bekötözött kezén a géz durván az az enyémhez ér, viszont az ujjai puhák. Nem nézek le, a smaragdzöld szemek fogva tartják a tekintetem. Néma bizsergés kúszik fel a gyomromon át a torkomba - rég éreztem ezt a közelében. Melegséget.
Borzalmas, amikor újra és újra emlékeztet rá, hogy mindent értem tesz, ilyenkor, ha éreznék bűntudatot, most mardosni kezdene - bár a nyomai itt vannak bennem. Tudom, hogy miattam ment tönkre az élete, én árultam el, hogy létezik, azzal a félresiklott gondolattal.
És miért?...
Néha megváltoztatnám a múltat, néha mindent megadnék egy időnyerőért, hogy jól elátkozzam magam, mielőtt még beleléptem volna ebbe a rémes verembe, mielőtt beszálltam volna a Halálfaló-játékba, mielőtt...
Feszülten várom, vajon a kertelés mellett kapok-e igazi választ is. Megfogom a kezeit, óvatosan, hisz biztos érzékenyek.
Fellélegzek, mikor kimondja az ígéretét.
Elhiszem. Szó nélkül, fenntartás nélkül elhiszem, mert hinni akarok neki.
Talán van még egy fél lépés távolság köztünk, de eltüntetem, ahogy magamhoz húzom. Egyik kezem elengedi az övét, átölelem a derekát és lassan lehajolok hozzá.
Mintha most csinálnám először, megállok az ajkai előtt. Hiszek neki, de bizonytalan vagyok. A szemeim nyitva: így nézem őt, közelről, megvárom az utolsó lélegzetvételt, mielőtt belekóstolnék a csókjába.
Vajon Crasso csókolta már ezt a piros szájat?
Naplózva

Vikitria Mirol
[Topiktulaj]
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2010. 11. 11. - 23:19:28 »
+1

Magához von. S nem ellenkezem.
Miért tenném? Erre vártam már nagyon régóta, erre a pillanatra, melyben nem tudom mikor volt részem utoljára. Nem tudom, hogy ekkora szükségem van rá, hogy ennyire hiányzik, de elég volt csak meglegyintenie a szellőjének és már tudtam, hogy kell. Mindig kellene. Egyre többször és többször, ahelyett hogy egyre ritkábban és ritkábban lehet benne részem. Vágyom rá. Az öleléseire, az érintéseire, a finom csókjaira. A hangjára, a tekintettére, mindarra ami régen volt és már nincs.
S most itt állok újra a karjaiban tart, és azt kívánom, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat.
A legszívesebben a mellére hajtanám a fejem, lehunynám a szemem, és az örökkévalóságig húznám a gyorsan pergő perceket. De elengedni a kezem. Miért? Aztán gyorsan rájövök az okra és a szám szegletében egy apró kedves kis mosoly jelenik meg, ami egyre bátrabbá válik, amit finom ujjai a hátamra simulnak és szőke fürtjeivel borított arca egyre közelebb kerül az enyémhez.
Olyan fura ez az egész jelenet. Egyszerre rohannak le a régi emlékek s hívják magukhoz az újabbat, miközben a gyomromban ugrálnak a kis félsz manócskák, mintha az első csókra várnának. Nem értem, de nem is akarom megérteni. Nem érdekel. Nem érdekel kivételesen mit művelnek bennem az átkozott érzéseim, melyek csak tönkre tesznek mindent, hanem hagyom magam, hogy hasonlíthassak a régi önmagamhoz. Ahhoz a lányhoz, aki örömittasan várta a percet, hogy újra láthassa a szerelmét.
Egyikünk sem csukja le a szemeit, csak mélyen tekintünk a másik lélektükrébe. Bizonytalanság. Kételyek. És még sok minden, ami körül leng minket, melyektől nem tudunk menekülni, de talán egy kicsit feledni tudjuk.
S végül az ajkaimon érzem szája édes forróságát. Finoman és puhán csókolok vissza, enyhén hozzá simulva. Mint aki tart valamitől mégis boldogan és ahogy peregnek a homok szemek csókom úgy lesz egyre mohóbb és bátrabb az ölelésem.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2010. 11. 12. - 00:25:48 »
+2

AND NOW THERE WILL BE NO MISTAKING
THE LEVEES ARE BREAKING


Végre mind a ketten elhallgattunk. Nem maradt, amit egymás fejéhez vághatnánk, nincs már semmi más, amit két kézzel hányhatunk magunk közé, barikádot emelve. Mindketten feszültek vagyunk és kimerültek, és túl sok ocsmányság vesz körül minket ahhoz, hogy tudjuk, mi az, ami fontos, de most végre csönd van.
Az eleinte óvatosnak és engesztelőnek induló csókból lassan tomboló vihar lesz, egyre szorosabban ölelem magamhoz, felforrósodik körülöttünk a levegő. A sok fájdalomtól, amit egymásnak okozunk, egyébként is fülledt a meleg idebent, de most elkezdett kínozni. Vele akarok lenni ma éjjel. Azt akarom, hogy igaznak bizonyuljon mindaz, amit állít. Hogy nincs senki más. Hogy még akar. Hogy kellek. Hitesse el velem, semmi másra nem vágyom.
Miközben a széles ágy felé araszolunk, el-elszakad egymástól az ajkunk. Az utolsó előtti ilyen pillanatban kezem a tarkójára siklik, a selymes tincsek alá, és egy szívdobbanásnyi ideig a szemeibe nézek. Újra. Ezüstszürke a smaragdzölddel.
- Hiányzol.
Ritkán hallott vallomás hagyja el a szám, mely panasz és vád is egyben, de hogy ne kapjak rá választ, gyorsan el is zárom a szavak útját egy újabb csókkal. Nem akarok hallani semmiféle választ. A karját akarom érezni, ahogy kapaszkodik belém, a száját, ahogy az enyémre tapad, és a combjait a derekamon.
Erre az éjszakára már semmi mást nem akarok.

~
Naplózva

Vikitria Mirol
[Topiktulaj]
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2011. 02. 18. - 14:26:31 »
+1

Egy Másik nap. Egy Másik eset. Egy Másik történet.




Nem… Nem. Nem! Nem bírom tovább! Nem megy! Ezt képtelen vagyok tovább csinálni! Nem megy… nem bírom…
Csak ülök a zuhanyzómban, ingben… és csak folyatom magamra a vizet… Eláztam. Teljesen átáztam. De csak meredek magam elé. Lila ajkaim remegnek, a fogaim kocognak. Fázom. De ez a monoton hang megnyugtatott. Legalább ennyi még megmaradt belőlem. Ennyi megmaradt… Az érzékek…
Nem találom magam. A helyem már rég nem keresem, azt már elvesztettem. Előre-hátra ringatom magam. Megőrültem? Elvesztettem volna a maradék józan eszem is? Van egyáltalán olyan a mai világban? Maradt még bárkiben is józanság? Itt mindenki megbolondult! Senki sem önmaga! Senki…
 Egyetlen egy órámon sem voltam ma bent. Reggeli után visszavonultam a szobámba. Levelet kaptam. Levelet egy régi ismerőstől, egy rokontól, egy családtagtól…
Az öcsém írt. Luis… Nem hallottam róla, róluk hónapok óta. Egy ideig írtak nekem, vártak haza, hisz együtt nőttünk fel. A nővérük vagyok. De, ahogy nem válaszolgattam nekik, a baglyok ritkulni kezdtek, míg végül nem jött egy sem. Nem tudok nekik írni. Képtelen vagyok egyetlen sort is pergamenre vetni. Még mindig gyötör a bűntudat. A szüleik még ma is élnének, ha engem nem kísérnek Londonba. Közvetetten, de bűnös vagyok a halálukban… És mindez már másfél éve… És most egy levél érkezik, hirtelen, a semmiből.
Szia Maya!

Idén én is elkezdtem a Harrigant. Béka lettem. A nagyiék azt mondták, hogy anyuék nagyon büszkék lennének rám. Nem tudom. Peter és Steve mint ketten keselyűk, de ezt te is tudod. Rájuk büszkék voltak. Szerinted rám is azok lennének?
Hiányzol! Miért nem látogattál meg minket a nyáron? Azt ígérted az utolsó leveledbe, hogy eljössz. Olyan sok mesélni valóm lett volna. Én vértalak! Tudod, hogy én nem hibáztatlak azért ami történt. Anyuék halála baleset volt. Nem tehetsz róla!
De… Peter már mást állít és nem értem miért. Azt mondja, hogy azért hanyagolsz minket, mert Mirol lettél és a Mirolok gonoszak. De én tudom, hogy te nem vagy az! És örülök, hogy megtaláltad a családod. Emlékszem mennyit meséltél a szüleidről. Főleg apukádról, hogy mekkora egy hős volt, hogy sárkányokon lovagolt és egy maga legyőzött száz dementort. Hiányoznak a meséid is! Akárcsak Te! Én nem hiszek Peternek. Főleg mert még azt is mondja… Szóval… Leírni is gonosz dolog. Hogy Te Őt szolgálod. De tudom, hogy ez nem igaz! Akkor sem, ha már Steve is elhiszi. Mert Te sosem tennél ilyet! Ők már nem emlékeznek arra, hogy mindig kiálltál értünk és megvédtél minket mindentől. Ha rosszak voltunk magadra vállalta  a büntetést csak hogy megóvj minket. Én mindenre emlékszem! Nem tudom, hogy miért nem. Nem tudom, miért mondanak ilyeneket. De ne is törődj velük! Biztosan nekik is csak nagyon hiányzol! Ezért amint tudsz, látogass meg minket és írj minél hamarabb!


Öcséd, Luis

És most ez a levél…
Tudják. Ők is hallottak az itteni dolgokról. Miért hittem, hogy sosem tudják meg? Miért vagyok ennyire naiv?
Próbáltam őket kitörölni az emlékeimből. Eltűntetni mindent és mindenkit a múltamból, hogy ne árthassak nekik és ne fájjon nekem…  Így könnyebb. Sokkal könnyebb.
De ez a levél…
Mindenre rávilágított, amire nem akartam emlékezni. Az apámról szóló mesék… A legtöbb, sőt inkább mind a fantáziám szülötte. Sosem tudtam pontosan kit is rejt a név és az arc melyet hozzá tudtam párosítani. Kitaláltam történteteket csak hogy legyen valaki, akire felnézhetek, túl kevés volt, amit meséltek róla, nekem több kellett. John Henderson a hős! Elhittem. Annyira beleéltem magam a saját történeteimbe, hogy igazzá váltak. De az igazság más… John Henderson még csak nem is létezett. John Mirol pedig nem volt hős. Ahogy én sem…
Ugyanolyan vagyok, mint az apám. De végülis rá akartam hasonlítani, nem igaz? Sikerült. Panaszom sem lehet. Elértem, amit el akartam, és elveszítettem mindent, ami voltam… Luis még mindig bízik bennem. Mi lesz, ha ő is megtudja, hogy egy lettem azok közül, akik felelősek a szülei haláláért? Bízik bennem. Hiányzom neki.
A bűntudat emészt belülről. Fáj. Rohadtul fáj. Folyamatosan visszhangzik az egész levél a fejemben és nem tudom kitörölni belőle! El kell felejtenem! El. Kell. Felejtenem.
Továbbra is csak bámulok magam elé. A víz folyamatosan folyik rám. Már nem érzem a hideget és a fogaim kocogásának monoton zaja is kezd elhalkulni. Lehet, hogy már nem fázom? Vagy egyszerűen már csak nem érzem? Nem is érdekel. Csak továbbra is bámulom az előttem heverő pergamentett és a mellette fekvő kést…
Eszembe jutott. Erősen eljátszottam a gondolattal: végzem magammal. A kezemben volt a tőr. Szúrni akartam, akárcsak Júlia, de nem ment. Kiesett az ujjaim közül és a fehér márványra zuhant, ahonnét folyamatosan kiálltja felém vereségem… Nem tudtam megtenni. Nem voltam elég bátor. Egy nyamvadt kis öngyilkosságra sem vagyok képes. Nem megy…
Nem bírom tovább
!
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2011. 02. 21. - 23:29:00 »
+1

A pálcámat pörgetem az ujjaim közt, ahogy felfelé sétálok a lépcsőn. Unaloműző tevékenység, ráadásul kicsit veszélyes is lehet egy Longbottom-féle balféknek, de velem még soha nem fordult elő, hogy egy nonverbális átok kireppenjen a pálca végéből. Szinte hallom apám feddő mondatát, "Ez nem játék, fiam", de ettől csak még nagyobb kedvvel lendítem tovább a mívesen kidolgozott varázsbotot ujjaimon.
Nem sietek különösebben, noha talán lenne okom az aggodalomra. Viki ma egy órán sem volt bent és egész nap a színét se láttam. Persze nem kérhetek rajta számon semmit, hisz legtöbbször én szoktam ellógni az egész napot, főleg ha mágiatörténet is szerepel az aznapi menün, de egy ideje megembereltem magam, mióta volt erről egy vitánk vele.
Kimondom a jelszót és egy rövid kopogtatóbűbáj után benyitok a szobájába. Csend fogad, Viki sehol. Beljebb lépek, becsukom az ajtót és meghallom a vízcsobogást. Csak nem zuhanyzik? Az ajtó résnyire nyitva. Ez csak nem felhívás keringőre? Fél szemöldököm kérdőn felvonom, és teszek pár lépést a fürdőszoba irányába. Ahogy belesek, megcsap a hideg, ami már önmagában is különös, hisz ki zuhanyzik hideg vízben? Kezemet felemelve tolom beljebb az ajtót, mely hangos és elnyújtott nyikorgást hallat, ahogy nyílik.
Elsőként a kést veszem észre a lábaim előtt. Mit keres egy kés a fürdőszoba márványpadlóján? Tekintetem sietve és azonnal ugrik feljebb. Viki ott ül a kád szélén, mozdulatlanul, dideregve és ömlik rá a víz az aranyozott rózsából. Végigfut a hátamon a hideg és nem csak azért, mert rettenetesen hideg van idebent.
- Mit művelsz itt? - kérdezem enyhén szemrehányóan, de a hangom megbicsaklik. Nagyon nagyon nagyon rossz érzés fog el.
Nem tudom eldönteni, közelebb lépjek-e vagy ne. Olyan hihetetlen, furcsa és groteszk ez a jelenet. Biztos, hogy nem zuhanyozni akart, és azt hiszem, a kést se azért hozta, hogy megszerelje a csöpögő csapot. Vért Merlinnek hála sehol nem látok. Közelebb lépek hozzá, talpam alatt pergamen gyűrődését hallom. Ráléptem valamire? Lehajolok és felveszem az összegyűrt pergament. Elég hosszú levél. "Öcséd, Luis"? Ki a fene az a Luis?
Hiábavaló kérdéseim szaporítása helyett inkább odasietek a kádhoz és egy hirtelen mozdulattal elzárom a csapot. Megszűnik az idegesítő csobogás és a jeges hideg sem áramlik tovább a szobába a csöveken keresztül.
Csak állok mellette, bámulom őt, mintha még soha életemben nem láttam volna, és nem tudom, tudni akarom-e egyáltalán, hogy mi folyik itt.
Nyelek egyet, megnedvesítem az ajkam, és tekintetem a késre szegezem. Idegesít, hogy ot van. Egy pálcaintéssel magamhoz hívom. Inkább az én kezemben legyen, mint az övében. Aztán tovább nézem őt. Előbb-utóbb úgyis mond valamit.
Naplózva

Vikitria Mirol
[Topiktulaj]
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2011. 03. 28. - 01:19:24 »
+1

"Hűs borzalom cikázik ereimben.
Majd megfagyasztja életem melegjét:
Tán hívjam őket bátorítani?
Dadus! De mit tehet? Bús jelenésem
Csak enmagamnak kell lejátszani."

Hát így érne véget? Így végződne Rómeó és Júlia története a mi életünkben?
"Jer, drága tőr!"
Miért nem jössz? Miért nem moccansz? Rám vársz? Tán nekem kéne feléd lépnem? Nekem kéne könyörögnöm? Nem elég a fohászom? A kétségbeesésem?
Túl hosszúra nyúlt már ez a háború. Nem bírom. Nem megy. Nincs elég erőm.
Bocsáss meg Rómeó!

Minden csöndbe borult már. Nem hallom a világ zaját. Nem érzem hogy körbe ölelne.
Megszabadítottál volna drága tőr? Megszántál volna? Vége mindennek? Valóban véget ért?
Hát ilyen lenne a halál? Csendes és nyugodt?
Megváltás lenne. De valamiért azt érzem, hogy mindez csak egy galád ámítás. Nem a véget nem érő nyugalom szigetére csöppentem, csak lassan elvesző eszem játszadozik velem. Gúnyolódik rajtam.
Vagy talán épp az átmenet kapujában állok?
Nem is fájt. Nem éreztem semmit. Akárcsak most sem. Nincs rossz  sem jó, csak a semmi.
Hogy tettem? Hogyan akartam tenni? Már erre sem emlékszem. De a miértekre igen. Azokra egytől egyig. Minden egyes kínzó motívumra...
Ezek miért nem szűntek meg? Miért nem akar csillapodni a lelkemet mardosó elviselhetetlen kín? Ez örökre így lesz? Ez a büntetésem? Hát a halálban sincs megváltás? Sehol?
Menekülni akarok. Menekülni minden elől. Magam elől...
Egy hangot hallok. Tompán. Messziről.
Nem értem.
Ki beszél? Ki szól? Egyáltalán hozzám intézi a szavait?
Lassan fogom fel az értelmüket. Mit művelsz itt?
Fogalmam sincs hol vagyok. Nem látok. Nem érzékelek semmit a lelkem fájdalmán kívül, s eddig azt hittem nem is hallok, hisz beborított a mély nyugtató egyben nyugtalanító csend. De most szavak hangzanak a távolról, szavak melyeknek jelentésük van.
Időbe telik míg fel fogom, hogy talán hozzám intézték őket. Talán. De hogy ki, nem tudom. Lehet, hogy valaki kétségbeesését hallom? Vagy saját magam? Csak ez lehet. Ez az én hangom. Lekorhol, hogy még mindig csak a kapuban álldogálok, tovább kéne haladnom.

Továbbra is csak meredek magam elé. Megtörten, dideregve, átfagyva és mozdulatlanul.

Hallottam a parancsoló kérdést. Mennem kéne. De nem megy. Nem tudok elindulni. Válaszolni akarok. Magamnak. De nehezebb, mint ahogy a másik hangom utasított.
- Várom a halált... - felelem végül.
Egyedül nem léphetem át a kaput. Egyedül nem tehetem meg.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2011. 04. 21. - 19:23:25 »
+1

Némán nézem őt és nem is válaszol. Mit művelsz? Mit csinálsz? Hol vagy?
Hol az én Júliám?
Meredten bámulom, és érzem, teljesen kiszárad a szám. Ideges vagyok. Félek. Mi történik itt?
Csurom vizes, csöpög a hajából is, a ruháiból is. Azok a gyönyörű piros ajkak most kékek, akár egy halotté. Onnan tudom, hogy még él, hogy a szája reszket, és előre-hátra dülöngél. Szorong, jut eszembe a szó. Igen, én is voltam már ilyen állapotban, de egyedül küzdöttem meg vele és fogalmam sincs, hogy hogyan.
Nem tudok segíteni.
Nem is akarok.
Megrémít.
Legszívesebben sarkon fordulnék, becsuknám az ajtót és itt hagynám ezt az őrületet. Nem, nem, nem! Ne csináld ezt.
Miért csinálod ezt?
Miért?!
Ökölbe szorított kezemben szinte szakad a pergamen. Talán ez az oka mindennek. Ha eltépem, megtörik a varázs is, nem?
Nem?
Megszólal, de alig értem, hogy mit mond, úgy reszket az ajka.
Halált.
Ezt az egy szót értem.
Körbe nézek, hátha megtalálom a megoldást, hátha fel van írva a falra egy varázsige, vagy ott van egy bájitalos fiola, üresen, vagy ellenszerrel, vagy méreggel...
De nincs. Sehol semmi. Egyedül a törölközőt látom meg a fogason. Leveszem, és Viki vállára terítem, hogy melegítse fel, szárítsa meg... hogy legalább az őrület külső tünetét enyhítse.
Őrület...
- Mi bajod van? - kérdezem végül, vádlón és sürgetően. Választ akarok, választ, választ! Beszéljen!
Az őrültek képtelenek a beszédre...
Talán le kellene ülnöm mellé, de nincs az az isten. Távol akarok maradni tőle. Főleg így.
Könyörgöm, valaki jöjjön már, aki megoldja helyettem ezt a helyzetet!
Nem bírom. Képtelen vagyok rá.
Naplózva
Oldalak: 1 [2] 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 01. 13. - 05:27:55
Az oldal 0.262 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.