Alexander D. Qcross

   Alapok

jelszó || "Dumbeldore átka mindenkit utolér"
teljes név || Alexander Devan Qcross
becenév || Alex
nem || férfi
születési hely, idő || London; 1971; Augusztus 5.
kor || 27 éves
vér ||Félvér (anyai nagymamám volt az egyetlen mugli a családban)
iskola || Roxfort; Zwart Moon Akadémia (Hollandia)
évfolyam || Nem tanulok. Inkább tanítok. Muhahahaha.
szak || Hát őöőö az Akadémián a Mágiakutató Karon voltam…
munkahely || Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola

   A múlt

A londoni időjáráshoz szokottan, én is egy esős napon láttam meg a napvilágot 1971 Augusztus ötödikén a húgommal Ashleyvel együtt. Az eső cseppek folyamatosan kopogtak az ablakpárkányon és ütemes dallamuk ringatott minket első álmunkba a hosszú küszködés után, mellyel kivergődtünk eme kinti, csodálatos világba. Akkor még nem sejtettük, mennyire rosszul hisszük azt a „csodálatos” dolgot.
Apánk egy aranyvérű Auor családból származó varázsló volt és félvér édesanyánkkal együtt szintén auornak álltak. Míg apa inkább kríziselhárítónak ment, addig anya az átoktörői auor ágra lépett. Születésünkkor már öt éve tartott a varázslók háborúja Nagy Britanniában, amit a Sötét Nagyúr szított. A szüleink úgy gondolták, a család védelméért érdemes belépniük a Főnix Rendjébe, hiszen ne adj isten, akármi történik, a Rend megvéd minket.

Boldog család voltunk a háború ellenére egészen addig, amíg Ashley és én be nem töltöttük az ötödik életévünket. 1975. január 7-én a családi idillt hívatlan vendégek zavarták meg. Két fekete köpenyes alak jött hozzánk, amíg apu beszélt velük, anyu engem és Ashleyt a gardróbba bújtatott. Nagyon féltünk odabent, ezért egymás kezét szorongattuk, remegtünk és fáztunk, féltünk akár megszólalni is. Négy hang jött be kintről, kettőt ismertünk, a szüleinkét és volt még egy mély férfihang és egy furcsán visító női hang. Nem értettük, miről beszélnek. Egyszer csak puffanásokat, csörömpölést kezdtünk el hallani, és azt a furcsa sistergést, ami az átkok csóváját kíséri (bár akkor még nem ismertük fel ezt a hangot). Még jobban megijedtünk. Az idegen női hang lidérc módjára kacagott, anyu sikította az átkokat a két férfi pedig ordított.
Nem telt bele sok és három új hangot észlelt a fülünk. Három új személyét. Két férfi és egy nő volt az. A hangjuk kellemes volt a helyzet ellenére és ismerős, Ashleyvel tudtuk, hogy apuékkal vannak. Egyszer csak édesanyánk sikítását hallottuk és a furcsa „beszélgetését” az ismerős női hanggal.
- Jézusom! –kezdte az ismerős.
- Megölöm… megfojtom – hallatszott anyánk hangja dühösen, de közben hallani lehetett a zokogását. Ki akartam törni a szekrényből, hogy anyuhoz menjek, de a húgom visszarántott.
- Ne tedd, attól Ő még nem jön vissza! -
- Mocskos ribanc, meghalsz! – jöttek a még durvább szavak anyánk szájából, és ekkor az idegen nő sikongatott és vihogni kezdett. Ezután futást halottunk, és tudtuk, hogy anyánk és az idegen nő kiment a házból.
- Mariene! – kiáltott utána az ismerős női hang, majd hallottuk, ahogy a két nő után szalad.
- Lilly! – szólt Ő utána az egyik ismerős hang.
- Mi van, Potter, szökik az asszony? – jött az idegen férfihang. – Hát megérte emiatt a hűtlen némberért elárulni a véredet?-.
- Bob, tartsd, fel én a lányok után megyek! Vigyázz a gyerekekre! – szólt „Potter” a harmadik férfihoz majd ő is kirohant.
- Vettem, James! – adta le az ismerős hang a választ a dobogás közben és láttuk, ahogy elénk áll. A következő öt percben jobban féltünk, mint bármikor Ashleyvel. Behunytuk a szemünket és hallani sem akartunk semmit, de az ellen nem lehetett tenni. Hallottuk, hogy nem telt sok időbe, mire „Bob” kiterült és halk léptek közeledtek a gardrób felé.
Az ajtó nyitódott és egy nagydarab, fekete taláros fickó állt ott körszakállal és virító kék szemekkel. Kaján vigyor jelent meg a képén, és pálcáját felénk fordította. Mi szorítottuk egymás kezét és remegtünk a félelemtől…
- Micsoda szép két gyermek. Kár értetek, picikék. – mondta önelégült, gonosz hangon vigyorogva – ennek a két átkozottnak nem maradhatnak itt a porontyaik! – és pálcáját lendíteni készült. Azt hiszem, itt ment fel bennünk valami Ayhleyvel. A húgom sikított, én pedig könnyeztem és még mindig összekapaszkodtunk. A következő pillanatban éreztem, hogy valami kiárad belőlünk, és valami robbanásszerű tört ki a gardróbból. A robbanás letépte a tágas szekrény ajtaját, az idegen pálcás kezét és a jobb fülét. Eszméletét vesztette? Vagy megölte volna a gyermekmágia? Nem tudom a mai napig, csak azt, hogy soha életemben nem féltem annyira, mint akkor ott. James és Lilly Potter visszatértek anyám holttestével és mi csak akkor vettük észre, hogy apánk is halott. Többre nem emlékszem arról a napról, csak ez az emlék él bennem élesen. A történtek után anyai nagyszüleinkhez kerültünk a húgommal, és ők neveltek minket a továbbiakban.

Nem emlékszem mennyire, hiszen még kicsi voltam, de tudom, hogy teljesen megváltozott onnantól az életünk. Nagymama mugli volt, de ügyesen beletanult a mágus világba, papa pedig egy nyugdíjas újságíró volt, aki mindig szórakoztatott minket a bűbájaival. Tíz éves koromig azt hitte mindenki, hogy kvibli vagyok, ugyanis valahogy nem akart megmutatkozni a varázserőm, míg Ashley lebegtetett mindent. Persze tudták, hogy a halálfalónál én is együtt robbantottam Ashleyvel, de kételkedtek. Őszintén szerintem a nagymamám örült neki, hiszen nem ő volt végre az egyetlen varázstalan a családban. De mint mondtam, ennek tíz éves koromban vége lett, mikor is egyszer elmentünk a nagymamámmal vásárolni a közértbe.
Láttam a boltban egy férfit, aki szakasztott mása volt annak a halálfalónak, aki ránk nyitott. Hihetetlenül megijedtem tőle, felsejlettek bennem a régi emlékek. A bolt kellős közepén leguggoltam és elkezdtem ordítani, körülöttem pedig lebegve száguldtak a tárgyak, szinte egy hurrikánt idéztem elő. Elég rosszul jött, hogy ilyen muglikkal teli helyen varázsoltam. A minisztérium emberei hamar kijöttek és törölték minden érintett mugli emlékeit. Vicces, mert majdnem a mamám emlékeit is törölni akarták és negyed órán át bizonygattuk, hogy Ő tényleg a nagymamám.
Papa nagyon megörült neki, mikor megtudta, mi történt, és onnantól feloldódott az erőm is és Ashleyvel együtt lebegtetve dobáltuk egymásnak a szomszéd macskáját.

Tizenegy évesen mindketten megkaptuk a Roxfortos leveleinket. Ez általánosságban nagy élmény a gyerekeknek, de nekem nem volt túlzottan az. Előtte már sokat olvastam az iskoláról (na meg minden másról, belegondolva, elég nagy könyvmoly voltam). Inkább csak az érdekelt, hogy milyen lesz ott. A nagy zordon kastély, ami annyi történetet rejt izgatta a fantáziámat, sőt mi több, de nem kezdtem el visongva ugrálni… mint Ashley.

Azzal, hogy felszálltunk a Roxfort Expressre, megkezdődtek a Roxfortos éveink. Fura rá visszagondolni. A beosztási ceremónia gyorsan lezajlott, viszonylag kevesen voltunk az évfolyamon. Ashley Hugrabugos lett, nem is csodálkoztam rajta, amilyen csupa szív volt.
A süveg rajtam sem vacillált valami sokat, épp csak hozzáért barna hajamhoz és felkiáltott: -Hollóhát!-. Valamiért nem lepődtem meg, de örültem, hihetetlenül. A Hollóhát képviselte a tudást, az észt és a valahol a tehetséget. A Roxfortos évek nem voltak túlságosan különlegesek számomra. Rengeteget temetkeztem a könyveimbe és lankadatlanul minél több és több varázslatot akartam elsajátítani, ezt hozta a csillapíthatatlan tudásszomj. Azt hiszem, elég stréber egy diák voltam. Volt egy bizonyos baráti köröm, de nem igazán éltünk át nagy kalandokat. Valahogy azokban az éveimben taszítottak az emberek.
Persze a tanulás is meghozta a gyümölcsét, az RBF-em mindenből Várakozáson Felüli lett, egyedül Bűbájtanból lettem Kiváló. Ez az arány maradt körülbelül a RAVASZomnál is, amit bűbájtanból, mágiatörténetből, csillagászatból, bájitaltanból, átváltoztatástanból és SVK-ból tettem le. Csak. De hát ez kellett az ösztöndíjhoz. Ezek az évek alatt eléggé elszigetelődtünk egymástól Ashleyvel, nem volt valami rossz testvéri viszonyunk, de a külön ház valahogy szétválasztott. Ő a szülők nyomdokaiba lépve a Godrikba ment tovább az általános auori karra, én pedig az ösztöndíjammal mehettem ki Hollandiába a Zwart Moon Mágus Világkutatói Akadémiára.

Hollandia azonban sokkal több izgalmat rejtett számomra, mint a Roxfort. Talán eddig kellet dolgoznom, hogy „szabad” legyek? Nem tudom, mindenesetre egy elég jó baráti társaság alakult ki nálunk a Mágiakutatói Karon. Habár miénk volt talán a legnehezebb kar.
Az egész Akadémián végül is tudósokat képeztek, ha úgy tetszik, de a mi tudományi águnk bizonyult a legtágabbnak és legnehezebbnek. A Mágiakutatók dolga minél többet megtudni a mágiáról: Mi az? Honnan jött? Mi szerint dől el, hogy ki használhatja? És habár mi csak Akadémisták voltunk, ugyanúgy ezekre a kérdésekre kerestük a választ három éven át. Vizsgáltunk gyerekeket, akikben agresszív volt a mágia. Volt, amikor körbejártunk egyenként a mágikus lényeken és azoknak a mágiahasználatán, néha még növényekkel is foglalkoztunk, de bevallom őszintén, az engem kevésbé érdekelt. Ezekkel a kutatásokkal járt, hogy rengeteg varázslatot el kellett sajátítanunk: bűbájokat, átkokat, átváltoztatásokat, védekező varázslatokat, elemi mágiát, alkímiát sőt, volt, aki még az animágiát is kifejlesztette a kutatás céljából. A legérdekesebb eset, azt hiszem, második évünkben volt, mikor is egy Metamorf Boszorkányt vizsgáltunk. Azt hiszem, nem túlzás azt mondanom, hogy nekik van a legnagyobb mágikus hatalmuk a varázsló társadalomban, elképesztően nagy a varázserejük (talán még a Sötét Nagyúrénál is nagyobb…) csak, hát nem igazán tudják használni, ezért levezetésképpen a testüket alakítgatják korlátlanul. Na, mindegy is, az eset igazából az volt, hogy a bevett felszabadító bűbájokkal próbáltuk kihozni a boszorkányból a maximum varázserőt és az akkora volt, hogy pálca és varázsszó nélkül a nőből körülbelül 40-50 patrónus szabadult ki. Szó szerint kiszabadult, mivel egy mugli város alatt voltunk, a patrónusok valahogy pedig (papagáj alakúak voltak) a felszínre jutottak, majd eltűntek. A poén az, hogy emlékezet törlést sem kellett végeznünk a muglikon, mivel valami fajta utcabál volt és vagy le voltak részegedve mind vagy pedig mandragóra levelet (ha jól tudom azt szoktak) szívtak.
Az Akadémista barátaimmal sokat mozdultunk ki, de mindenben már a kutatást láttuk. A Diplomamunkámmal az Általános mágia, mint a bűbájok alapja sikeresen elvégeztem az akadémiát, de nem akarództam hazamenni, ezért elkezdtem a speciális képzést. Persze Ashley már otthon elvégezte a Godrikot, és meg is kezdte a munkásságát, mint auor.

1996 Január negyedikén baglyot kaptam Angliából, pontosabban a nagyszüleimtől. Semmi konkrétumot nem írtak a levélbe, csak azt, hogy sürgősen menjek haza. Nem akartam vitába szállni a nagyszülői akarattal, valahogy éreztem, hosszútávú „hazaruccanás” lesz, ezért ahogy volt, otthagytam a speciális képzést és megelégedtem az alap diplomámmal. Hazautaztam. Talán nem kellett volna…
Amikor megérkeztem, a nagyszülők csendesen fogadtak, a néma csendben megebédeltünk, majd Papa leült velem beszélgetni. Szavai most is a fülemben csöngenek, akár az az emlék ötéves koromból „- Fiam, nehéz ezt így elmondani, de két nappal ezelőtt… Ashley meghalt-„ .Először azt hittem, viccel, de nem. Komolyan mondta. Mint kiderült, a húgomat valószínűsítetten egy halálfaló ölte meg, akik most uruk visszatértével újra mozgolódni kezdtek. Nagyszerű, épp hogy túléltük kiskorúnkban a háborút, újra kezdődik az egész. Remek. De ez most más lesz… eddig nem nagyon érdekel Anglia politikája, de ezek a szennyek elvették a szüleimet és a húgomat. És kitudja, még hány ember hozzátartozóit. Ki tudja, hány régi Roxfortos társamat. Nem, ennek véget kell vetni, és én minden erőmmel azon leszek. Felhevülve sikeresen felkerestem a Főnix Rendjét régi átváltoztatástan tanárom, Minerva McGalagony révén. Erre nem sokkal állást ajánlott a Roxfortban, mint Bűbájtan oktató. Nem tudom, mi lett az elődömmel, Flitwick professzorral, de örömmel vállaltam el az állást, hiszen valamilyen szinten így is küzdhetek. A tanévben rengeteg halálfaló jelen meg az iskolában, mint tanár. Ha már van halálfaló, rendtag miért ne? Egyébként is én leszek, azt hiszem az ötödik Tanár, aki a rendet képviseli az iskolában. Valahol kicsit viszont félek, az embereket gyakran utálom, mint zavaró tényezőket, a gyerekek is ilyenek lesznek vajon a szemben?

   Jellem

Nem is tudom, milyennek mondhatnám magam. Azt hiszem, elég elvont személyiség vagyok. Néha vagy megnyílok és be nem áll a szám, vagy morcos képpel a könyveimet bújom, és le sem szarom a társaimat. Legalábbis ez eddig volt így. Mostanában valahogy (talán Ashley halála miatt) sikerült levetkőznöm a morcosságomat, de így is eléggé zavardottnak érzem magamat.
Elég sokat vagyok elmélyedve a gondolataimban és nehezen zökkenek ki belőlük, ilyenkor elbambulok és elég értelmetlen képet vágok.
Alapjáraton jó embernek tartom magamat, oké, van bennem egy nem egészséges kíváncsiság, de azt hiszem, a jó oldalt képviselem, mondjuk miért is képviselném a rosszat?

   Apróságok

mindig || olvasás, a varázslás okozta élvezet, gumicukor (minden mennyiségben*-*), Hollandia, bűbájtan
soha || Halálfalók, koboldok, ha valaki értelmetlen kérdéseket tesz fel, Tudjuk ki, LLG
dementorok || Amikor a halálfalók megölték a szüleit
mumus || A lerobbant fülű és kezű halálfalótól.
Edevis tükre || Hogy a húgom és a szüleim újra éljenek.
titkok || 1.Lett volna alkalmam újranézni a merengőben az egész emléket kis koromból, de túlzottan féltem tőle. 2. A baglyomnak hiányzik az egyik lába, mindig azt mondom, hogy egy dox rágta le neki igazából egy félre sikerül bűbájom. 3.Az Akadémián egyszer ruhát adtam kíváncsiságból egy házimanónak.
rossz szokás || 1. Ha egy csinossab nő van a közelemben sosem nézek rá, mindig direkt elkerülöm a pillantását. 2. Ha valamilyen gondolatába belemélyed, elbambul és értelmetlen képeket vág.

   A család

apa || Normen Devan Qcross huszonhét évesen halt meg, aranyvérű
anya || Mariene Sarah Qcross, huszon öt évesen halt meg, félvér
testvérek || Ashley Sarah Qcross 20 évesen halt meg.
családi állapot || egyedülálló
állatok || Oscar a féllábú bagoly

Családtörténet ||
Apám aranyvérűként vette el édesanyámat, aki félvér volt ezzel vérárulóvá vált. Igaz a családja nem sötétmágusokból állt, ezért nem érdekelte őket a vérárulás, egy teljesen normális auor család voltak. Az apai nagyszüleink még a születésünk előtt meghaltak. A többi meg ugye kiderül az előtörténetből.

   Külsőségek

magasság || 193cm
tömeg || 84kg
szemszín ||Tenger kék
hajszín ||Világos Barna
különleges ismertetőjel || A kék szemei és a furcsa haj viselete.
kinézet || Hát állítólag jó pasi vagyok, nem tudom. Igazság szerint csak futó kapcsolatok voltak az életemben (egyszer becsúszott egy egyéjszakás is, de arra nem igazán vagyok büszke). Szerintem már első rámnézésre is kiderül, hogy elvont vagyok, habár ez az összes varázslóról elmondható… Soványságom és szikár alkatom miatt, még magasabbnak lácodom, jópárszor ezért is hordok minnél bőb ruhákat, hogy ne lácodjanak ki a bordáim.
Öltözködésem hagy némi kivetni valót maga után. A színek általában passzolnak, de vannak érdekes darabjaim, mint például a mugli esőkabátra emlékesztető ezüstös talár vagy a dísztalárhoz viselt motoros szemüvegem.
egészségi állapot || hát őöőöő asszem még jól vagyok.

   A tudás

varázslói ismeretek || Hát ugye elvégeztem a Roxfortot és a Zwart Moont, elég kiemelkedő teljesítménnyel, de nem igazán szeretek hencegni. Ezekből kifolyólag rengeteg varázsltatot sajátítottam el, amiket imádok kombinálni. Általában a nonverbális varázslást használom, nem szeretem jártatni a számat fölöslegesen. Az okklumenciámat muszáj volt tökéletesre fejleszteni, mert ha az én gondolataimba beleolvas valaki… A patrónusom egy síksági erdei bölény.
felvett tantárgyak || ---
mugli képzettségek || azt hiszem nincs ilenem
pálca típusa || Gyertyán, Főnixtoll maggal, 11 és ¼ hüvelyk.
különlegesség || ---

   Szerepjáték-példa
Első órám kezdése

Idegesítő. Vagy nem? Vagy de? Nem tudom. Fura. Első órám a Roxfortban és persze elsősöknek. Ironikus, nem, de bár? Mindegy, ők legalább még meg vannak szeppenve az új sulitól. Remélem. És ha nem? Ugyan már első tanítási nap, még amúgy sem fogunk tanulni. Vagy kéne? McGalagony mit szól, ha megtudja? Elég szigorú… akkor jobb lenne, ha nem tudná meg? De nem akarom, hogy a diákjaim, úgy álljanak hozzám, mint ahhoz az „idióta tanárhoz, aki már az első órán dolgoztat minket”. Persze más lenne a helyzet, ha teszem, azt hatodévesek lennének, rögtön adnám fel nekik a házi dolgozatokat, de hát így. Meg vagyok lőve. Miért nem kértem segítséget a tanáriban? Foley biztos tudott volna valami jó tippet.
Lépteim a folyosón elég hangosak voltak, hiszen már minden kongott az ürességtől, persze hogy késésben voltam. Hogy máshogy indulhatna végül is az első órám? Még egyszer gyorsan előkapartam mellényem zsebéből ezüstös zsebórámat és menet közben rá néztem. Öt perc. Remek az nem sok. Elegáns késés a brit stílusnak megfelelően. És ha ők is ennyire britek? Lehet, lesznek késők… nem csodálkoznék, újak itt és amekkora ez a kastély… Amelyik késik, rögtön mehet büntető munkára! Nem, ilyen gondolat nem is juthat eszembe. Hiszen gyerekek még. A gyerekeknek a legnagyobb a pofájuk. Ami igaz az igaz, mi lesz, ha rögtön beszólogatnak? A Mardekárosokból kinézem, főleg most, hogy az „ő idejüket” éljük. De hát a gyerekek csak nem kezdenek el politizálni. Ugye?

A fenébe is még mindig messze vagyok a tanteremtől, sietnem kell! Gyorsan ismét órámra néztem: nyolc perc. Nem lehet igaz, ennyit érek. Már biztosan szétszedték az egész tantermet. Miért hagytam nyitva az ajtót? Lehet jobb lett volna, ha a terem előtt várnak. Á nem, akkor a kollégák csak gyorsabban rájöttek volna a hibámra. Kellemetlen. Már csak tíz méter! Ez az Alex, menni fog, gyerünk! Lyukacsos talárom nem igazán állt a pártomon és gondolta alám tesz. Illetve magát teszi alám, természetesen elég közel a tantermemhez. A taláron való megcsúszás eleve kínos dolog, de hát egy rakás szerencsétlenség miért ne tenne rá többel? Igazi mugliügyességel sikerült egy hátast dobnom a folyosón és törékeny, szikár alkatom valami balszerencse révén elég nagyot puffant a hideg, kemény kövön. Kettő másodperces „bekomálásomból”, amit az esés okozott apró léptek és egy aranyosan csengő hang keltett fel. Egy kislány.

-Jól van? A bácsi a tanárunk, igaz? – kérdezte egy göndör, szőke hajú kislány őszinte érdeklődéssel és sajnálattal a tekintetén. Bácsi?! Na neee, azért annyira nem vagyok öreg. Na, jó, idősebbnek nézek ki a koromnál, Ő meg pont, hogy fiatalabbnak, de hát akkor is! Hát igen, így kell beégni egy kisgyerek előtt. –Segíthetek valamit uram? -. Jaj de kis tündér!
- Nem kell, köszönöm – feleltem mosolyogva a kislánynak, aki nagy kék szemeivel feltérképezett engem, ahogy felálltam. Szemeim nekem is végig futottak a kislányon. Aranyos kis talárján egy vörös, oroszlános címer díszelgett. Tehát Griffendéles. – Mondd csak, hogy hívnak? – kérdeztem, miközben hátát megsimítva a terem felé invitáltam. Tekintetem az ajtóra vándorolt, ahonnan már több kiskamasz is kikukucskált.
- Naomi Stewart vagyok! – felelte lelkesen a kislány, és ahogy beértünk a terembe már láttam minden diákom arcát. Naomi felszaladt a helyére a többi Griffendéles lány közé. Még eléggé házak szerinti klikkekben ültek a kicsik. Igen kicsik. Talán innen kéne megközelíteni az egészet?

A gyerek szeretik, ha elkápráztatják őket, gondolkodjunk csak, az elsősök tanmenetét rendszerint a levitációval kell kezdeni, ebből kéne kihozni valamit. Mi közben agytekervényeim a gyerekek szórakoztatásán jártak hangosan bemutatkoztam a diákoknak. – Alexander Devan Qcross vagyok és idén, remélem ezen túl is én leszek a bűbájtan oktatótok! -. Pálcám már lendült is a magasba, sikerült végre eldönteni mi legyen. – Ezt az évet a bűbáj használat alapjaival, pálcakezelésével és a levitációval fogjuk kezdeni-. Adtam le az információt hangosan, már-már magamhoz mérve iszonyú komoly hangon. – Tehát kicsit lássátok is miről lesz szó…-. Pálcámmal suhintottam a tanári szekrény felé, amiből rögtön kidőltek a segédeszközök. Tollak, gyertyák, könyvek, serlegek és egyéb „kacatok” kezdtek el szépen sorjában a teremben lebegni. A kicsi arcok csodálattal nézték a tárgyak érdekes táncát és nem értették, hogy csinálhattam. Na, igen, ilyenkor csalóka a nonverbális varázslás. A Mardekárosok egy része azonban unalommal nézte a mutatványt és az egyik faragatlan mód bele is ásított. –Na de kérem, ha unod, legalább ne ásíts! – szóltam oda humoros (legalább is nekem annak tűnt) hangsúllyal a pufók Mardekároshoz és egy kisebb könyvet a tárgyak kavalkádjából a fejére ejtettem. A többi gyerek harsány nevetésbe tört ki, de ő bosszúálló tekintettel nézett rám. Na, neki sem leszek a kedvenc tanárja innentől… Azt hiszem nem rossz kezdés. A mutatvány után pedig, gyorsan végig futunk a neveken. Fú, remélem megjegyzem!

   Egyéb
---