Pixie Könyvesbolt

A Pixie Roxmorts legforgalmasabb könyvesboltja. Két hetente érkeznek ide új könyvek, a és választék mindig elég nagy. A bolt galériával ellátott, belseje kifejezetten olvasóbarát; napfényes, asztalokkal és kényelmes pamlagokkal berendezett, ám mégsem érzi úgy magát a mágus, mint egy könyvtárban - mintha a vidám zsivaly még a könyvekből is kiszűrődne.

[egy december eleji délután Abigail Wolffal]

Interjú a CSK-val
egy december eleji délután Abigail Wolffal

Kedves Abigail!
Gratulálok a kinevezésedhez!
Nagyon örülnék, ha ezzel kapcsolatban adnál nekem egy személyes interjút az iskolaújságba. A diákok alig várják, hogy többet tudhassanak meg rólad!
Kérlek, ha elfogadod, írj mihamarabb!
A Pixie-ben találkozzunk szombaton délután fél 4-kor! Légy csinos, mert fotó is készül majd!
Üdvözlettel, Norah Bucksworth, Roxforti Dobraverő

Mindent előkészítettem! A fotelben felráztam a párnát, a kérdéseimet összeírtam, noteszt hoztam, sőt, még azzal is próbálkoztam, hogy egy régi diktafont beüzemeljek, de persze a Roxfort varázslatai miatt nem sikerült... Nem sokan járnak erre, és tökéletes a helyszín egy interjúra. A tulajjal is beszéltem már. Mondta, hogy még teát is főz nekünk, ha szeretnénk, úgyhogy remélem, Abigail szereti a teát. (Ki ne szeretné?)
Nagyon izgulok. Félek, hogy le fogok blokkolni. Merlin szakállára, ez az első interjúm!
Hátrafésülöm lófarokba fogott hajamból kilógó tincseimet, megigazítom a pulóverem ujját (eddig feltűrtem, most lehúzom, aztán ismét feltűröm). Nem bírom ezt a feszültséget!
A pennám rágásbiztos kupakját rágcsálom, csócsálom, és közben a kérdéslistámat nézem át. Meg azon gondolkodom, milyen is lesz ez a lány. Hallottam már róla ezt-azt, igazából csak jókat, viszont a bátyjáról meg csak rosszakat. No jó, én is bajban lennék, ha Andy alapján ítélnének meg engem, aki egy bajkeverő, vagy Fiducia alapján, aki egy eminens... De mégis, inkább az a szitu, hogy az idősebb testvér alapján ítélkeznek a kisebbekről. Nos azt hiszem ha ez a helyzet, akkor a húgaimnak nincs mivel büszkélkedniük...
De majd meglátom! Biztos vagyok benne, hogy menni fog. Igaz, nem voltam túl lelkes, tulajdonképp büntetőmunka gyanánt léptem be a haldokló iskolaújság-projektbe. A idén még egy számot se sikerült kiadniuk és lehet hogy az egészet nekem kell majd összedobnom, mert Whitney gyakorlatilag semmit se csinál...
Sóhajtok, kicsit lenyugodtam. Szívesen bedobnék most egy feles porto ricoit, attól legalább bátrabb lennék!
No szóval, ott ülök az egyik asztalka mellett, az egyik fotelben a könyvesbolt félreeső részén, és várom az interjúalanyomat.
Nagyon várom.

[Norah]

Norah

interjúú?! WTF?!

Már számtalan alkalommal átolvastam a levelet, de valahogy még mindig nem akartam felfogni, hogy mi is áll rajta. Interjú?! Velem?! Heee??! Mióta vagyok én ennyire érdekes személyiség, hogy - ha még csak a suli újságának is – de interjút adok? Oké, hogy nem mindig nézek ki úgy, mint valami átlagos diák, de mostanában ez a néha igencsak feltűnő stílusom igencsak hanyagolva volt. Az elmúlt néhány hetem, hónapom nem éppen a mókáról, kacagásról szólt, sokkal inkább tűnt érzelmi hullámvasútnak. Az embereket elkerültem, jól megvoltam én egymagamban, egyedül a problémáimmal, amikről úgy gondoltam, hogy nem igazán tartoznak másra. Csak az utóbbi időben kezdtem el magam összekapni és visszatérni a régi, sokkal vidámabb énemhez. Pozitív változások sora kezdett el bekövetkezni, aminek igencsak örülök. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy időközben én lettem a kviddicscsapat kapitánya.

Ettől lennék én most ilyen érdekes? Próbálok visszaemlékezni, hogy vajon hány csékával készült a kinevezése miatt eddig interjú, de akárhogy is próbálok visszaemlékezni, nem megy. Nem nagyon emlékszek ilyen cikkekre, persze biztosan megszólalt már valamelyik az újságok hasábjain, de nem hiszem, hogy az egy rendes interjú lett volna. Na, mintha olyan sűrűn lapozgattam volna a Dobraverőt. Néha bele-belelapozgattam és itt ki is merült az érdeklődés. Nem is tudtam, hogy az újság ebben a tanévben is megjelenik, főleg, hogy eddig nem is adott magáról életjelet a lap.

Vagy a bátyámról mostanában keringő pletykáknak is köze lenne a cikkhez? Biztosan szívesen olvasgatnának Jamie különböző dolgairól. De akkor miért engem faggatnak? Ha rá kíváncsiak, akkor őt kell kérdezni, meg vele kell fényképes riportot csinálni, nem velem. Bár ki tudja, lehet, hogy nála is próbálkoztak és végül néhány átokkal a zsebükben távoztak a testvéremtől. Az is előfordulhat viszont, hogy ennek semmi köze a bátyámhoz, és tényleg kíváncsiak lennének rám. De ez még mindig hihetetlennek hangzik számomra. Egyelőre hezitálok azon, hogy elmenjek-e, mert végül is megtehetném, hogy azt mondom, hogy bocsika, de nem vállalom. Azonban az érdeklődésemet felkeltette és nehezen tudnám legyőzni a kíváncsiságomat, hogy vajon mégis mit akar tőlem Norah. Így végül a kíváncsiságom győz. Ezt később lehet, hogy nagyon meg fogom bánni, de ez most nem számít. A régi énem mindenféle probléma nélkül benne lenne és mivel azon vagyok, hogy újra a régi Abigail jelenjen meg az emberek között ezért bevállalom. Ki tudja, lehet, hogy még élvezni is fogom.

Előbányászok egy papírcetlit, hogy arra firkantsak valami válaszszerűséget. Szinte gondolkozás nélkül írom le azt a néhány szót, hogy aztán magamban felolvasva eldöntsem, hogy megfelelő-e vagy sem. „Kedves Norah! Köszönöm szépen. Azt hiszem, összeszedem a bátorságom és bevállalom az interjút. Ott leszek délután. Abigail Wolf.” A célnak megfelel, én meg lassan elkezdhetek agyalni, hogy miben is kellene megjelennem. Ilyen apróságokon is rég problémáztam már és ez mosolyt csalt az arcomra.

Lassan háromnegyed három, már csak a végső simítások vannak hátra, és indulásra kész vagyok. Egy kicsit izgulok, de majdcsak összeszedem magam valahogy, amíg kiérek a könyvesboltba, ahol majd életem első és feltehetőleg utolsó interjúját fogom adni. A Pixie felé vezető úton is az cikázott a fejemben, hogy vajon miért lennék én olyan érdekes az olvasók számára? Most viszont már nincs idő arra, hogy visszalépjek, már csak néhány lépés választ el a bolt ajtajától. Az órámra nézek és sikerül megállapítanom, hogy megint hoztam a formámat és nem késtem el, így a megbeszélt időpont előtt három perccel már a helyszínen is voltam. Ahogy beléptem, szinte rögtön elkezdtem Norah után kutatni a szememmel és szerencsére viszonylag gyorsan ráakadtam, így felé vettem az irányt.

- Szia Norah! – köszönök a lánynak, amikor közelebb érek hozzá. Körbepillantok, és egy kicsit megnyugtat a tény, hogy a bolt igencsak félreeső pontját választotta ki helyszínként. A vele szemközt levő fotelt foglalom el, majd újra megszólalok. – Hogy vagy? – kérdezem udvariasságból és nem mellesleg időhúzásból. – Illetve megkérdezhetem, hogy miért pont velem készül interjú? Mert valahogy nem tudom elképzelni, hogy érdeklem az embereket. – teszem még hozzá, bár az utolsó mondat már inkább csak egy halkabb megjegyzés. Viszont tényleg nem tudom elképzelni, hogy valaki miért akarna velem interjút csinálni. Nyugtató tény, hogy percek kérdése és fény derül erre is…

Miközben várok és ücsörgök és azon töprengek, hogy pattoghatott le máris a frissen felkent körömlakkom a középső ujjamról (nagyon bosszantó, neked is mindig arról kopik le először?), hirtelen eszembe jut, hogy a fényképezőgépet vajon magammal hoztam-e. Jól tudom, hogy a mugli világban már digitálisat használnak, sőt vannak olyan telefonok is, amikkel lehet fényképezni, de azok ultradrágák és ráadásul nem is készítenek mozgó képet. A Dobraverő szerkesztőségében egy borzalmasan régi felhúzós-filmelőhívós készülék porosodott, szerintem ez még az előző évtizedből maradt ránk, de nem panaszkodom. Jobb, mintha a camera obscurával kellene bajlódnom, nem igaz?
Aggódva túrok bele a méretes táskámba, mely a sálamhoz és a körmömhöz illően sötét lila. Annyi minden van benne, hogy könyékig kell belemásznom, és már minden a kezembe akad: a Spellman Szótagképtár, a pénztárcám, a szemüvegtokom, a tintatartóm, szemhéjtus, a sapkám, a kesztyűm... Áh! Végre kitapintom a különös formájú bőrtokot, melyben az ólomnehézségű gép rostokol. Épp időben, mert hogy az ajtó nyílik, és megpillantom Abigailt, amint épp nézelődik. Szabad kezemmel intek neki, aztán tovább foglalatoskodom a fényképezőgép kirángatásával (a pántja beleakadt valamibe természetesen). Mire Abby odaér, a művelet sikerül is, és még épp lenne időm felpattanni és kezet nyújtva bemutatkozni a lánynak, de mire elszánom magam, leül. Hát, jó. Még jó, hogy emlékszik a nevemre, így nem lesznek kínos pillanatok.
- Szia! Jól, és te? Nagyon örülök, hogy eljöttél! - csapok bele máris a boszorkánylecsóba. Izgatott mosoly fel! Ezt a délután folyamán el se akarom tüntetni az arcomról. Nagyon igyekszem rendesen elvégezni a melót, mert nem lenne kedvem újrázni. Kezem máris a jegyzetlapokkal kezd el matatni, sőt odébb tolom az asztal közepén álló teáskannát és felfordítom a két csészét.
- Kérsz? Menta és hibiszkusz, isteni. Mi az, hogy miért te? - kérdezek vissza, mintha valami nagyon evidens dolog felett értetlenkedne. Miközben töltök neki a csészébe (ha kért), töprengek egy kicsit, aztán úgy döntök, jobb, ha adok neki egy igazi választ, amivel ellesz.
- Hát, a suliújság eléggé döglődik az idén, a szerkesztőség tagjai csak lógatják a lábukat. De nekem össze kell szednem egy teljes számot és kiadni. Elég kevés téma van, amiről írhatok, ugye... Tudjuk, mi miatt - halkítom le kicsit a hangom. - De arra gondoltam, hogy a Roxfortban valamilyen posztot betöltő diákok bemutatása többeket is érdekelne, engem legalábbis igen! És most nem Miss A Miniszter Rokona Vagyokra gondolok, hanem olyan szimpatikus és igazán népszerű emberekre, mint például te!
Épp eleget locsogtam már, úgyhogy kézbe veszem a pennát, és felállítom a pergamenen.
- Nem zavar, ha öníró pennát használok? Így minden szó szerint leíródik és könnyebb megírnom a végleges anyagot... - magyarázom, és a toll máris elkezdte írni amit mondok, azért is hallgattam el, mert kicsit elvonta a figyelmemet a mondandómtól. Pislogok párat, majd felmosolygok Abigailre, és lelkesen az asztal szélére könyökölök, szemem mintha csillogna és arcom figyelmet tükröz.
- Szóval, idén kineveztek prefektussá és nemrég a Hugrabug kviddicscsapatának kapitányává. Hogy tudtad meg a legújabb örömhírt, és mi volt az első reakciód? - teszem fel az első kérdést úgy, hogy bele se pillantok a jegyzeteimbe. Egyelőre jön magától, csak azt remélem, nem fogok leblokkolni...

[Norah]

Norah

nem is olyan nehéz ez...

Hát, ha már itt vagyok, akkor essünk túl rajta, most már nem menekülhetek el az interjú elől, szóval ideje leküzdeni a lámpalázat, és egy kis bátorságot meríteni valahonnan. Norah lelkesedése, már ha ezt lehet annak nevezni, még nem igazán ragadt rám, de lehet, hogy idővel ez is megváltozik, és kissé lelkesebben állok hozzá az interjúhoz. – Kösz jól. – reagálom röviden és tömören. Majd kicsit később bőbeszédűbb leszek, de az ilyen kérdésre amúgy sem szokás kisregényi hosszúsággal válaszolni.

Csészékért nyúl, majd megkínál engem is, én pedig természetesen elfogadom. Visszakérdez, mintha annyival el is lehetne intézni a kérdésemet, de azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Már éppen megszólalnék, hogy most komolyan miért pont én, amikor v égre megválaszolja a kérdésemet rendesen. – Nos így már talán értem. – válaszolok egyelőre ilyen röviden. Nem lennék a helyében az már egyszer biztos, egy már majdnem megdöglött suliújságot feléleszteni nem lehet valami egyszerű és könnyű feladat. Szimpatikus és népszerű… hmm… Ha a tavalyi Abbs-et nézzük, akkor ez a két jelző tényleg passzolt rám. Aztán jött az az átkozott nyár, End, és tádám az életem máris a feje tetejére állt, és a suli falai közé egy kicsit életunt Wolf tért vissza. Úgy látszik a szerencsétlenség egy szép családi örökség, de köszönöm szépen én abból rohadtul nem kértem. De már kezdek kilábalni ebből a mizériából és igyekszem elfelejteni Samlard uraságot.

- Felőlem. Ha nem marhaságokat vés a papírra, vagy nem fordítja ki a szavaimat, akkor csak nyugodtan. – válaszolom mosolyogva. Hát akkor kezdjük. Biztosan nem fog fájni és nem lesz olyan húú de nehéz és kivitelezhetetlen mutatvány néhány kérdésre válaszolni. Egyszerűen muszáj valamivel bíztatnom magam, nem vagyok én ahhoz hozzászokva, hogy – még ha csak holmi iskolai újságnak – interjút adok. Persze megtehettem volna, hogy elzárkózom az egésztől, de az csak egy lépés lenne visszafelé az eddig olyan szépen felépített úton. Korábban lazán bevállaltam volna anélkül, hogy egy másodpercig is problémáztam volna. Szóval hol is az első kérdés?

Már érkezik is, úgyhogy válaszolnom kellene, azt hiszem. Hát igen… nem panaszkodhatom elég szépen összejött az év. Kineveztek prefektussá – ha a tanárok tudnák, hogy ezzel mekkora baklövést is követtek el, úgy látszik nem gondolkoztak túl sokat, amikor kijelölték az új emberkéket -. Sikerült kifogniuk egy alapjában véve most már igencsak háborúellenes „leszaromhogykibenmilyenvércsordogál” embert, de ha nekik ez jó… A csapatkapitányi poszt pedig csak hab volt a tortán, de ezt legalább szeretem és igyekszem lelkesen csinálni. – Húúú… - fújom ki a levegőt, majd erőt véve magamon folytatom. – Vulkanov professzor közölte velem a jó hírt az egyik órája után. Hogy mi volt az első reakcióm? Hát… - elgondolkozom egy pillanatra, majd folytatom – Először meglepődtem, mert nem gondoltam volna, hogy ezért hív félre – na igen, azon az órán, kicsit szét voltam csúszva és a pocsékul ment az enyhe kifejezés – de egy percig sem ellenkeztem, elvégre egy ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni. Szerintem ez óriási kihívás, sőt mi több megtiszteltetés, hogy rám esett a választásuk. Remélem sikerül megfelelni az elvárásoknak és végre ütőképes csapatunk lesz. – Na, igen az elmúlt években nem nagyon volt esélyünk labdába rúgni a Griffendél és a Mardekár mellett, de remélem, idén legalább megkeseríthetjük a többi csapat életét. A mondandóm befejeztével Norahra nézek, várva az újabb és újabb kérdéseket. Eddig nem volt nehéz dolgom, remélem, ez a helyzet ezután sem változik. Lehet nem is kellene parázni ettől az interjútól.

bocsi, hogy ilyen kib*szottul sokat kellett rá várni

Oké, Látom, hogy ideges. Csak nyugalom Nor, lehengerled. Ezekkel a rövid válaszokkal sok mindent nem fogok tudni kezdeni, de majd lesz ez még jobb is. Lehet, hogy az öníró zavarja? Lehet, nem kellett volna ilyen egyértelműen felhívnom a figyelmét arra, hogy minden szava rögzítésre kerül? Én ha mástól nem is, ettől biztos, hogy lámpalázassá válnék.
Kicsit teljesen más, mint én. Sportos, magának való lány, és nem hittem volna, hogy ilyesmivel kell majd szembesülnöm. Azt hittem, a hugrabugosok mind kedvesek, szelídek, törleszkedőek, akár egy puha kis állat. Hát ebből is látszik, hogy nem sok hugrással volt még dolgom. De le kell küzdenem a nehézségeket. Ez igazán semmi az életem legmélyebb problémáihoz képest.
Elmosolyodom biztatóan, ahogy egy nagy levegőkifújással kezdi a mondandóját. Igen, mikor meg vannak szeppenve, az emberek gyakran vesznek mély lélegzetet, de aztán rá kell jönniük, hogy semmit se tudnak kezdeni vele, ennyi levegővel egy mondatot se lehet elmondani normálisan, ki kell ereszteni belőle valamennyit.
A pennára nézek, vajon tudja-e követni a választ. Nagyon nagy könnyebbség, hogy nem nekem kell mindent papírra rónom, hiszen ha elkezd nekem magyarázni a kviddicsről, a felét se fogom érteni és akkor meg vagyok lőve. De majd a Klubhelyiségben kisillabizálom valakivel, miről is van szó, ha esetleg olyan valami.
Fél szépen szedett szemöldököm felcsusszan, ahogy arról mesél, hogy Vulkanov félrehívta, és másra számított.
- Miért, mire számítottál? - kérdezem, és a hangomban nyoma sincs annak a pletykaéhes démonnak, aki most hirtelen feldorombolt bennem az elhintett morzsát felkapva.
A jegyzetembe pillantok, ha esetleg nem kívánna bővebben utalni a Vulkanov iránti vonzalmára, és felteszek neki egyből több kérdést is, leplezve az esetleges bakit.
- Vágytál erre a posztra egyébként? Tervezgetted, hogy ha majd egyszer kapitány leszel, mit csinálnál másként? Milyen volt a viszonyod egyáltalán az előző kapitánnyal? És ez nem változott?
Iszom a teából közben, de nem találom elég édesnek, úgyhogy dobok bele még egy cukorgolyót és újra kóstolom. Ha végez a válaszokkal és nincs semmi csámcsogni- vagy értetlenkednivaló, folytatom.
- Milyen poszton is játszol? Ne haragudj, de teljesen manó vagyok a sporthoz. Miért épp ez a poszt az, ami úgy érzed, neked való?
Na, a technikai kérdéseken túl is vagyunk, kipipálom a sport blokkot a jegyzetekben, amúgy is csak Neehill erőltette, hogy legyen valami értelme is az interjúmnak férfiszemmel is. Jöhetnek a számomra izgalmas kérdések.
- Mi az, amiből erőt merítesz ezekhez a felelősségteljes pozíciókhoz? Mi motivál abban, hogy ennyi munkát végezz a Roxfort közösségéért... ilyen időkben? Számodra ez megéri? Mit gondolsz, a barátaid máshogy viszonyulnak hozzád, mióta pref és CSK lettél?
Hm, elég offenzív kérdések lettek, de ennél csak rosszabbak következnek. Bocs, Abby.

[Norah]

Norah

vagy mégis?

Kérdések záporoznak felém és én igyekszem őket rendesen, érthetően és remélhetőleg semmit se kifelejtve válaszolni. Próbálok nem sokat agyalni a válaszokon, eddig ez szerencsére össze is jött, mondjuk nem is voltak valami nehezek a kérdések, sokkal durvábbra számítottam. Aztán meg lehet, hogy ez csak a kezdet és az igazi kérdez - felelek formájába öntött izzasztás még csak ezután veszi kezdetét. Na, mindegy, most inkább nem akarok ezzel foglalkozni. Még a végén elbambulnék és elfelejtenék válaszolni a kérdésekre. Szép kis benyomást keltenék magamról, mit ne mondjak.

- Hát nem pont erre. – egy kis szünet, csak hogy rendezni tudjam a gondolataimat. Mégis mit mondjak? Hogy akkoriban annyira padlón voltam, hogy az szavakkal már-már kifejezhetetlen? Hogy teljesen befordultam magamba? Hogy olyan gyatrán teljesítettem az óráin, hogy azt vártam, hogy mikor vág ki, nem csak az órájáról, hanem a csapatból is? – Maradjunk annyiban, hogy az akkori formám finoman fogalmazva is pocsék volt. – Ennél többet erre a témára nem szeretnék áldozni, legyen neki ennyi elég. Azt az időszakot el szeretném teljesen felejteni végre. Talán most már lábalok belőle kifelé. Vagy a franc se tudja…

Hogy vágytam-e rá? Naná, hiszen ez volt minden álmom, hogy csapatkapitány lehessek… Ez lenne a rá adott természetes és tökéletes válasz, de ez annyira sablonos, hogy már fáj. – Mindenkinek megfordul a fejében, így előfordult, hogy én is agyaltam rajta, hogy ha én lennék a cséká, mit csinálnék másképp. De ezzel szerintem nem vagyok egyedül. – Öhm, ez se lett sokkal jobb, de már kimondtam, ezen változtatni nem lehet. Mindegy, jó lesz ez is. – Megvoltunk. Semmi extra. Néha beszéltünk elvégre nemcsak ház, hanem csapattársak is voltunk. Ez az óta sem változott sokkal többet. – Lehet, hogy valami szaftosabb izgalmasabb sztorit akart volna most hallani, de sajnos ilyennel nem szolgálhatok. Nem vagyok valami izgalmas interjúalany. Ha esetleg botrányra vágyik, akkor majd kicsit hozzátesz vagy elvesz a szavaimból, de ha hülyeségeket fog kiadni a nevemben… na akkor lesz balhé.

A következő kérdése egy kicsit megmosolyogtat. De eddig talán ez a legszimpatikusabb kérdés. Legalább nem magamról kell beszélni. – Hajtó, azaz nekem kellene többek közt bedobálni a kvaffot a karikába. – Magyarázom meg a posztomat valószínűleg teljesen feleslegesen, bár szerintem azért annyira nem hülye, hogy még az se tudja, hogy mi az a hajtó, ha meg mégis, akkor pedig most már gazdagabb ezzel az információval. Igaz, sokra nem megy vele. – A terelő poszt nem igazán nekem való, így választhattam a hajtó és az őrző pozíciók közül és inkább az előbbit választottam. Ez talán egy fokkal jobban megy, az ember kiélheti a kreativitását. – Mit mondjak még, miért szeretem, miért ez az én posztom? Basszus ilyeneken nem is gondolkoztam még soha. – Meg szeretem és élvezem. – Szerintem ez is számít. Sőt ha az ember nem szereti és élvezi, hanem kényszerből csinálja, akkor az már régen rossz. De ezt inkább megtartom magamnak. Amúgy is túl sablonos, a „nagyok” ezt már elmondták milliószor előttem.

A kérdésáradata egy kicsit megfog. Miért nem tud egyszerűeket kérdezni, amire rövid válaszokat lehet adni? Na mindegy, inkább nem hisztizek magamban, hanem megpróbálom összeszedni a gondolataimat és válaszolni. – Megéri. – Először csak ennyit akarok az egészre válaszolni, aztán mégiscsak folytatom. – Megéri szétázni, viharban edzéseket tartani, tiszta sarasan visszamenni az öltözőbe, ha utána azt látod, hogy javultunk az előző meccshez képest, még akkor is, ha esetleg vereség lesz belőle. Jó látni, ahogy a csapat összetart, ahogy együtt küzdünk egy közös célért. Ez eléggé motiváló szerintem. A barátaim – legalábbis azok, akik még megmaradtak – ugyanúgy viselkednek velem, mint előtte. – Remélem, beéri ennyivel a kérdészuhatagra, s miközben várom a következő adagot egy kicsit idegesen, de az öníró pennára pillantok, de nem igazán tudom leolvasni, hogy eddig mit írt le a hülyeségeimből így inkább gyorsan elkapom onnan a tekintetem és újra Norahra nézek, aki már megint kérdez. Komolyan kezdem irigyelni, azt hiszem szívesebben cserélnék helyet, elvégre kérdezni csak nem lehet olyan nehéz…