Madame Puddifoot kávézója

[-Szerinted mi vitte rá ezt a pasast, hogy itt akarjon dolgozni?]

Kezdek egyre inkább oldottabb lenni, pont, mint egy jégkocka, mint amit egy bögre forró kakaóba dobtak. Vagy legalábbis langyosba, mert nem olvadok ám fel én olyan könnyen, annál sokkal szerencsétlenebb vagyok az ilyen helyzetekben. De nagyban megkönnyíti a dolgom, hogy ezegyszer nem választottam rosszul. Ugyan csak hallomásból ismertem Őt eddig, így nagyot kockáztattam, amikor elhívtam magammal ide. Ha valami bunkó lenne most, akkor mit is tudnék tenni? Csendesen hallgatnék, és imádkoznék, hogy minél hamarabb vége legyen a rémálomnak.
De jelen helyzetben nem várom a véget, hiszen hé, még csak most kezdődött! Ha egyszer az életben kifogtam egy jó randipartnert, igyekszem én sem elszúrni magamnak a dolgokat. Mert azzal nem neki tennék rosszat, nyilván mind a tíz ujjára jut valaki, és nyilván a holnapi napjára is van betervezve valami randevú egy másik lánnyal. De hát ez van, nem irigykedem, nem féltékenykedem, még most fiatal, éli az életét, és gondolom kihasználja a kviddics adta népszerűségét is a lányok körében. Még ha nincs is így, azért belegondolva, ha én lennék a helyében, biztos kérkednék a dologgal. Sajnos nekem csak a Repüléstan jutott, mint óra, pedig szívesen játszanék a csapatba. És ha bennelennék, nyilván büszkén mesélnék a meccsekről, edzésekről, élményekről. Nem felvágásból, rajongásból!
Nem igazán sikerül alaposabban belemerülnöm ebbe a gondolatmenetbe, hiszen már itt is van az asztalunknál a pincércica, aki jelen helyzetben pincér kandúr, hiszen nem nő, hanem valami idősebb pasas. Gordon rendel, én meg vigyorgok a helyemen, és már repesve várom a szíves bigyót, amit kikért nekünk. elteszem szuvenírbe, valami legalább emlékeztet majd erre a napra. Nosztalgikus lennék?
-Szerinted mi vitte rá ezt a pasast, hogy itt akarjon dolgozni?
Kezdem rögtön egy kérdéssel, még csak meg sem próbálom visszafogni magam. Szerencsére ő is beszél, így nem kell rosszul éreznem magam emiatt.
-Semmi probléma, de csak ha én is követhetlek. De azért várjuk meg a szíves izébizét, kell az nekem.

Előre dőlök a székemben, hogy még csak véletlenül se hallhassa senki illetéktelen a viccesnek szánt megjegyzéseim. Az kéne még csak, hogy a hely egyik megszállottja kidobjon minket innen, amiért kigúnyoljuk a személyzetet! De ha egyszer ennyire béna ez az egész! Nem is tudom, mit gondoltam, amikor ezt a helyszínt választottam, látszik, hogy nagyon zavarban voltam...
Azt mondta, ezután? Ebből arra  a következtetésere jutottam, hogy ha legközelebb meglát, még köszönni is hajlandó lesz, és nem menekül el üvöltve, ha csak közeledem. Na, annyira mégsem lehetek béna, igaz?
-Igen, nagyon örülnék neki. Persze ha nem menekülsz el előlem, ha legközelebb meglátsz. Megérteném, azok után, hogy ide hívtalak.
Hajammal játszom, mintegy pótcselekvésként, és azzal is igyekszem kitakarni az arcom. Meg az arcomon játszó pírt, ami nem tudom, hogy került oda, de illő lenne eltűnnie. Most!
-Szeretem azt a helyet, majd egyszer ott is végigböngészhetjük az itallapot. Ami meg azt a kapcsolatot illeti, ha nem szeretnéd, nem firtatom, ahogy érzem, nem kötnek hozzá túl kedves emlékek... Viszont ha valakinek el kell látni a baját, tudod, hogy a legmegfelelőbb ember ül veled szemben.
Próbálom ismét humorosabb irányba terelni ezt a számára bizonyára fájó emlékképet. Egy elromlott kapcsolat mindig fájó pont az ember életében, és ha még erre is emlékeztetem, akkor valamit nem csinálok jól.
De mivel ennyire jól érzem magam a társaságában, eszem ágában sincs csak úgy feladni, és ismét elkezdeni bénázni. Végre magabiztosnak érzem magam, és nem lökök le semmit az asztalról, nem beszélek hülyeségeket, nincs kínos csend, és úgy érzem, még ő is jól érzi magát. A körülményekhez képest persze. Talán jobb is, hogy ilyen groteszk a helyszín, legalább valami közös van bennünk: hülyeségnek találjuk ezt az egészet, ami itt folyik. Pincérek, akik úgy kezdik a mondanivalójuk, hogy mit hozhatok a szerelmespárnak, színes italok, amikhez szíves akármit adnak, és irritálóan cuppogó párok. Brr...

Kérdése villámcsapásként ér, egy percig még meglepetten pislogok magam elé, aztán összeszedem magam, és igyekszem éretten viselkedni. Mivel ez egy elég érett kérdés, és immár nem a helyszín "szépségéről" beszélünk, nekem is úgy kell válaszolnom, igaz? Nem éppen a legkellemesebb téma számomra, de nem vagyunk már öt évesek, jogában áll azt kérdezni, amit csak akar. Én emlékeztettem az elromlott kapcsolatára, akkor most nem haragudhatok rá amiatt, amiért ezt a számomra kissé kényes témát dobta fel. Nem lehet mindig az, amit én szeretnék, és az örökkévalóságig nem hülyéskedhetünk. Ha ez egy randi, akkor előjöhetnek ilyen és ehhez hasonló komolyabb kérdések is, amik megkövetelik tőlem is az ésszerű viselkedést, bármennyire is nehezemre esik.
-Kapcsolat: igen. Komoly kapcsolat: határozott nem. Mint látod, nem remekelek éppen a randevúkkal kapcsolatos dolgokban, ez süt a helyszínválasztásról is, meg arról is, ahogy elhívtalak. Eddig nem találtam senkit, akivel rendesen megtudnám értetni magam, és aki képes komolyan venni engem. Nem tudom, mennyire érthető, sajnálom, ha nem teljesen....
Kezdek rögtön a szabadkozásba, hiszen mi mást tehetnék? Őszintén válaszoltam, még ha kínos is volt, szerintem ez igazán felnőttes és érett viselkedésre vall. Ugye?!

[ANNE The Legend vol 1.4]

ANNE
The Legend
vol 1.4

Figyelem a lányt, s közben megpróbálom kideríteni, hogy mire is gondolhat. Mi volt a célja azzal, hogy elhívott? Csak beszélgetni akart egy sráccal, aki lehetőleg nem akkora tapló, mint némelyik? Volt konkrét célja ennek a találkozásnak, vagy csak úgymond az „időnket vesztegetjük”? És ha őszintén belegondoltam, akkor rá kellett jönnöm, hogy magam sem tudom mit akarok Anne-től. Elvégre mit akarhatnék egy számomra vadidegen nőtől? Bár meg kell vallanom, hogy határozottan érdekel. Egyrészről még nem ismerem annyira, hogy elhamarkodott döntéseket hozzak, másrészről pedig már érdekel annyira, hogy ne vegyem félvállról ezt a találkát. Amúgy is olyan helyes… Most is elpirult, mikor a kapcsolatokról beszélt. És ha tetszik? És ha megtetszett? Akkor mi van? Kövezzenek meg, mert egy gyönyörű nő társaságát élvezem?
- Nem, nem okozol fájdalmat, ha az előző kapcsolatomról kérdezel! – kezdem mosolyogva – Már rég nem fáj, már csak egy emlék.
Összekulcsolom a kezeimet.
- Több, mint két évig jártunk, és én nagyon szerelmes voltam. Teljesen kinyíltam előtte, teljesen lecsupaszítottam magam… minden értelemben. – teszem hozzá sejtelmesen elmosolyodva. – Úgy tartják, hogy a szerelem fáj, nos ez nem igaz. A viszonzatlan szerelem fáj, de az pokolian. Az utolsó fél évben már csak én szerettem őt, neki pedig kényelmes volt, hogy velem lehet, nincs egyedül, foglalkoznak vele. Olyan gyötrelmeket éltem át, melyek odáig vezettek, hogy miután szakítottunk jóformán ki sem mozdultam a Vadkanból. Majdnem kirúgtak a suliból, majdnem szégyene lettem a családomnak. Abertforth nagyon sokat segített nekem. Ezért vagyunk olyan jó viszonyban.
Egy pillanatra abbahagyom a mesélést, mert a pincér meghozza az italokat. Pont mint amire számítottam. Giccses, rózsaszín, és gondolom mézédes. Ezen felül még a pincér is sűrűn kacsintgat rám, és Anne-ra néz. Ez sík gyökér. Az biztos, hogy a borravalót elfelejtheti. Újra Anne felé fordulok.
- Nehéz időszak volt, de sikerült átvészelnem. – folytatom – Mint azt gondolom észrevetted, gyorsan megnyílok az emberek előtt, és olyan dolgokról is mesélek, melyek bizalmasak. Már mondták, hogy ez rossz, és hogy ne csináljam, de én ilyen vagyok. Nem tudok, és nem is akarok más lenni. Egyszerűen bízom az emberekben, hiszem, hogy az ember alapvetően jó. Legfeljebb újra, meg újra csalódom, de ezt már megszoktam. Mondhatod, hogy egy naivitás, és hogy rossz, de az a helyzet,hogy elég jó emberismerő vagyok, és tudom, hogy kinek nyílhatok meg. Az pedig persze hozzátartozik, hogy habár megnyíltam most is, előtted is, de amiket elmondtam… az csak a jéghegy csúcsa, ergo ezeket a dolgokat én nem tartom annyira bizalmasnak. Néha csak érzem, hogy ki az, akiben megbízhatok, vagy nyíltan mesélhetek neki. És TE ilyen vagy, Anne. Egyrészt mert látom, hogy te is valamilyen szinten álarcot hordasz, és hogy a vagány felszín alatt egy csodálatos hölgy bújik meg, másrészt mert a te tekinteted is nyílt. Nem vagy az a „hátbaszúrós fajta”.
- És mint azt láthatod, sokat is beszélek! – dőlök hátra vigyorogva – Szóval előre is bocs, ha elvettem előled a teret.
Egy pillanatra csend támad körülöttünk. Miközben belekortyolok az italba, Anne-t figyelem. Újra és újra megkérdezem magamtól, hogy mit akarok én ettől a lánytól. S újra és újra csak ugyanazt tudom mondani, nem tudom. Tetszik, ez ellen tényleg nem tudok mit tenni. Tetszik, hogy vagányan nőies, és van valami elemi huncutság a tekintetében, mely valami kegyetlenül jól áll neki.
- Ami meg téged illet, Anne! – kezdem lágyan – Szerintem egyáltalán nem vagy béna az úgymond randizások terén. Bár igaz, ami igaz még nem láttalak máskor randizás közben, de a mostani szerintem nem is alakulhatna jobban. És a helyszínválasztás? Hallod, egyszerűen zseniális. Hiszen gondolj bele, kapásból megoldottad azt, hogy ne történjen meg, hogy csak ülünk és hallgatunk, mert nincs téma.  Ezen a helyen mindig van téma, mert ha el is csendesednénk, ezt mindig lehet figurázni. – mosolygok – Az meg a másik, hogy szerintem egyikünk sem olyan, hogy kifogynánk a témákból.
Vigyorogva biccentek felé egyet, majd megemelem a poharam. Kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy hogyan fog folytatódni ez a randi.

[-Tudom mennyire közhelyes, de nagyon sajnálom, ami veled történt. De most nincs helye sajnálkozásnak, ami volt, megtörtént, szerencsére túlvészelted, az a lány az óta pedig biztos sokat sírt utánad, és sajnálhatja, hogy hagyott téged csak úgy elmenni. És izéé… tényleg nem vagyok hátbaszúrós fajta!]

Vannak helyzetek, amikor te is érzékeled, hogy más irányt vesznek a dolgok. Aztán vannak megint más helyzetek, amikor te akarod, hogy más irányba tendáljon a dolog. És itt vannak azok a helyzetek, amikor már nem is megerőltetnünk magunkat, hogy egészen máshogy nézzünk a velünk szemben ülőre. Azt hittem egy teljesen átlagos délután lesz ez, vagy amikor az átlagon felülire gondoltam, az járt az eszembe, mennyire le fogok égni. Hogy felültet, hiszen itt van ez a hűdehű srác, aki igent mond nekem: ez nem lehet véletlen! Az eszembe sem jutott, hogy netán nem ítélkezik a rólam szóló pletykák alapján, nem, azt hiszem a saját előítéleteim csapdájába estem. De ez olyan csapda, amiből nem szeretnék egyhamar kikecmeregni, szívesen beszélgetek itt vele, és beszélgetnék akár holnap is, meg azután. Nem tudom, ennyi idő alatt hogy vált szimpatikussá egyszerű jóképű idegenből, de hogy nincs válasz arra, miért nincs barátnője, az tuti. Az is legalább ennyire biztos, hogy nem fogok beszámolni senkinek erről a kis randevúról. Persze, még valaki a képembe röhögne, hogy hah, bedőltél, te kis naiv? Na nem, akkor inkább hülyét csináltatok magamból, csal pár napig hagy legyek ebben az önfeledt, nyugodt állapotban, amit most nem tudok nevén nevezni.
Hallgatva a történetét mégsem minden olyan tökéletes az ő életében sem, bármennyire szerettem volna azt hinni. Nem tudom azt mondani, hogy jó hallani, hogy nem csak nekem rossz, nem csak én szenvedek. Jó külső ide vagy oda, bárhogy nézne ki Gordon, nagyon sajnálnám. Alapvetően érzelmes teremtés vagyok, ebből fakad a természeti sajátosságom is, hogy néha túlságosan szabadon engedem a dühömet. De főként olyan dolgokkal szoktak feldühíteni, mint az igazságtalanság, vagy a piszkálódás. Nem vertem még meg valakit azért, mert nem tetszett, ahogy kinéz vagy éppen jár. Ellenben védtem már meg barátom és magamat is, ha éppen úgy hozta a helyzet. Őt viszont senkit sem tudta megvédeni a saját érzelmeitől, és ez valahol nagyon szomorú. Azt a csajt meg minimum fel kellett volna pof… Ja, oké, elragadtattam magam, tudom…
-Tudom mennyire közhelyes, de nagyon sajnálom, ami veled történt. De most nincs helye sajnálkozásnak, ami volt, megtörtént, szerencsére túlvészelted, az a lány az óta pedig biztos sokat sírt utánad, és sajnálhatja, hogy hagyott téged csak úgy elmenni. És izéé… tényleg nem vagyok hátbaszúrós fajta!
Igyekszem gyorsan reagálni, hogy ne lássa rajtam, hogy bizony megilletődtem. Nem tudom, az esett-e jobban, hogy ezt csak így elmondta nekem, vagy az, hogy többet lát bennem, mint amennyit az emberek többsége.
-Tudod néha én is elhiszem, hogy nem vagyok más, csak aminek a többiek tartanak, de ezt jól esik hallani.
Elnézően mosolygok, mikor – szinte feleslegesen – bevallja, sokat szokott beszélni. Zsír, én sem vagyok az a szűkszavú „inkább nézlek és hallgatok” fajta. Pont attól tartottam egész reggel, hogy majd ülünk kukán, és meg sem tudunk mukkanni, ehelyett… Ehelyett tudok már annyit róla, amennyi elég ahhoz, hogy azt mondjam, nem egy idegennel szemben ülök és iszogatom ezt a nevén nem nevezhető italszerű akármit.
-Hát Gord, nagy szerencséd, hogy nem láttad a többi randimat, különben most a fejedet fognád és röhögnél! Volt, hogy meg sem mertem szólalni, megint máskor olyan bunkó volt a pasas, hogy leöntöttem a rendelt itallal. Neked nincsenek ilyen negatív élményeid? Ne mondd, hogy a lányok nem tudnak hülyén viselkedni ilyen helyzetekben!
Érdeklődően oldalra biccentem a fejem, egy újabb anekdotára várva. Imádom, ha mesélek, meg sztorizgatnak az emberek. Én is szeretek beszélni, de sokkal jobb hallgatóság vagyok. Soha egy másodpercre sem kalandozik el a figyelmem, mindent megjegyzek, és folyamatosan vigyorgok. Na jó, az utóbbi talán nem valami jó, sőt, mi több, gáz, de ahogyan ő fogalmazott: nem tudok, és nem is akarok más lenni.

[- Neked nincsenek ilyen negatív élményeid? Ne mondd, hogy a lányok nem tudnak hülyén viselkedni ilyen helyzetekben!]

- Neked nincsenek ilyen negatív élményeid? Ne mondd, hogy a lányok nem tudnak hülyén viselkedni ilyen helyzetekben!
Szélesen elvigyorodom, amikor megrohannak az emlékek. Hogy nincsenek e? Azt hiszem egy nap nem elég hozzá, hogy elmeséljem őket. Kényelmesen hátradőlök, s a lányra mosolygok.
- Mi az, hogy? Nagyon is! – vigyorgok – Kezdjük például azzal, mikor elsős voltam…

"Esett a hó. Az apró kis gyöngyként fénylő hópelyhek lassan szállingóztak a fellegekből. Érdeklődve figyeltem, ahogyan megtelepszenek az ablakpárkányon, majd egy lágy szellő odébb sodorja őket. Pár hónappal ezelőtt még szeppent kis diákként léptem be a Roxfort széles kapuján, de ma már magabiztosan mozogtam a folyosókon. Már amennyire egy elsős magabiztos lehet. Az iskola sokkal jobb volt, mint amilyennek elképzeltem. A tanárokért rajongtam, ráadásul Harry Potter is velem egy osztályba járt. Olyan szívesen összebarátkoztam volna vele, csak ő állandóan a Weasley gyerekkel mászkált, meg valami lány is volt a közelében, így hát már nem mertem beférkőzni kis csoportjukba. Apropó lányok. Sose tudtam megtagadni önmagam, hát most sem így történt. Reménytelenül szerelmes voltam egy hollóhátas lányba. A reménytelen jelző persze nem arra vonatkozik, hogy ő ne viszonozta volna a szimpátiát, csupáncsak azt takarja, hogy mondhatott bárki bármit, én hajtottam a lányért. Már meg is beszéltünk egy titkos randit. Így tehát itt a második emeleti torony bejárata előtt épp őrá vártam. A percek kínos lassúsággal teltek, a szívem a torkomban dobogott, mint ahogy az az első randik előtt szokott lenni. Nemsokára aztán befutott a lány. Rose, azt hiszem Rose-na hívták. Mikor megérkezett észrevettem, hogy kicsit furcsán viselkedik, de nem szóltam semmit, csak boldogan csacsogva elindultam vele felfelé a toronyba. Gondoltam, hogy nagyon romantikus lesz itt üldögélni, bár akkor még talán azt sem tudtam, hogy mit is jelent igazán ez a szó. De a lényeg, hogy Rose mellettem van, s végre dúlhat majd a lamúr. Zavartan ültem le a lány mellé az előre leterített takaróra,s  közben véletlenül hozzáértem a hajához. Erre ő, mint egy őrült ugrott fel, észveszejtően sikítva. Először totálisan megmerevedtem, nem tudtam mitévő legyek, majd én is felpattantam.
- Mi a baj, Rose?
A lány most már tűzpiros arccal állt a fal előtt, s szégyenkezve nézett rám.
- Bocsi, de ha ideges vagyok, akkor a legkisebb ijedtségre is sikítok."

Joanne arcát fürkészve belekortyoltam az italba. Szinte éreztem, ahogy a vércukor szintem ugrásszerűen megnő.
- És tudod, Anne! – mosolyodtam el – Ezt még hatszor eljátszotta velem a randi alatt. Egyszer mikor felálltam mellőle és ő nem számított rá, kétszer mikor megsimogattam a karját, kétszer mikor felmutattam az égre, hogy „Nézd ott egy hullócsillag!”, majd utoljára, mikor puszit akartam adni neki búcsúzáskor.
Emlékeimbe révedve kapirgáltam az asztalt.
- Képzelheted, hogy utána nem sokat találkoztunk. A félelemküszöbömnek kicsit túl sok volt a csaj. És ez csak a jéghegy csúcsa. De most játsszuk azt, hogy egyet Te, egyet én. Kíváncsi vagyok, hogy mik történtek veled!
Fürkésző pillantással néztem a lányra. Én annyit szeretnék tudni róla, amennyit csak lehet. Szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy egy ilyen aranyos, és jófej lánynak, hogy lehettek ilyen negatív élményei. Semmit sem bántam meg, örülök, hogy eljöttem, és nem akarok úgy hazamenni, hogy úgy érezze én is csak kinevetem. Értékes ember, és igazi… nos, szóval… nnnnnnagyooon vonzó nő. Lehet nem kellene ilyen feltűnően néznem… Próbáljak lazább lenni? Hmm,  majd meglátjuk!

[-Még mázli, hogy senki sem hallotta, miket gondoltak volna rólad! –]

Nagyon meglepődöm a mikor elsős voltam indításon, én elsős koromban ennél még hülyébben tudtam viselkedni, akkor még nem született meg az a fiú, aki megmert volna közelíteni. Na igen, sok baj volt velem már akkor is, úgy kellett leszedni a fáról, néha a másik gyerekről, csak a szokásos. Na de viccet félretéve annyira aranyos, hogy így emlékszik, mi volt vele elsős korában, én már azt is elfelejtettem, tavaly mi történt. Nagyon figyelmesen hallgatom végig a mókás történetet, közben pedig büszkeséggel tölt el, hogy mertem ilyet kérdezni, különben most nem lenne min vigyorognom.
-Még mázli, hogy senki sem hallotta, miket gondoltak volna rólad! – felelem még mindig széles mosollyal az arcomon, vizualizálva Gordot meg a sikoltozó lányt. Ennyi erővel Myrtill is lehetett volna szegény randipartnere, az sem nyávog többet vagy kevesebbet. Most azon gondolkozom, ki lehet az a Rose, kíváncsi vagyok, most is ennyire sikoltozna még, ha Gord véletlenül hozzáérne a hajához. Bizonyára nem így reagálna, de már sok idő telt el, egészen más a gondolkozásunk is, bár szerencsére én első koromban sem sipítoztam, mint egy varjú.
-Nem tudom, hogy bírtad, én biztos faképnél hagynék egy sikoltozó fiút. Látszik, hogy griffendéles vagy, különben nem lettél volna olyan bátor, hogy puszit is adj neki. Nem féltél attól, hogy szívinfarktust kap, vagy valami?
Komolyan, nem csodálkozom, hogy ilyen reakciókat váltott ki egy lányból, egy másik fiú mellett talán nem viselkedett volna ennyire szélsőségesen. De úgy látom, ez a fiú már akkor is gyakorlott randevúzó volt, szerintem így jött a világra. Már a babakocsiban is udvarolt, van ez a fiútípus, egészen tartottam is tőlük… eddig a pillanatig. Egészen érdekes „páros” vagyunk mi, a magam bénaságával meg az ő gyakorlottságával, de legalább tényleg nem unatkozunk. A helyszínhez is lassan kezdek hozzászokni, komolyan mondom, a végén még törzsvendég leszek. Persze akárkivel nem jönnék el ide én sem, kell hozzá a megfelelő ember.
Amikor arra kér, most én meséljek neki, úgy érzem kicsit visszaütött a saját kérdésem, de hát ennyi baj legyen. Ha őszinte velem, nekem is illő lesz annak lennem, és megosztanom vele valamelyik kínos élményemet, amiből sajnos rengeteg van. Szerintem nekem több ilyen sztorim lesz, mint amivel ő tud szolgálni, ahogy elnézem, több kellemes randevú áll a háta mögött, mint amennyi nekem.
-Rendben, de kérlek, ne nevess nagyon!
Kell hozzá egy szusszanásnyi szünet, hogy belekezdjek, azért csak fura ilyen rossz élményekről szabadan beszélgetni, még ha ennyire oldott is a hangulat. Belenézek az őzike szemekbe, merítek belőle egy kis erőt, és már kezdem is.
-Szóval negyedikes koromban randira hívott egy évfolyamtársam, szintén griffendéles. Nem igazán volt az esetem, az a nagydarab kviddicses alkat, de igent mondtam, mert bizonyos szinten jól esett a hiúságomnak, tudod, hogy van ez…
A nevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy a testalkata miatt Gurkónak hívtam magamban, tényleg nagy darab a srác, nem tudom, hogy edz, vagy mivel, de egy sötét sikátorban nem szívesen futnék össze vele, szerintem ennyi elég.
-Tehát ez a nagydarab fiú kettesben akart lenni velem, én pedig kis naiv lány voltam még, igent mondtam. Szabályt szegtünk, éjszaka találkoztunk, nagyon ragaszkodott a késői időponthoz, arra hivatkozva, hogy napközben elfoglalt. Amikor odaértem, még nem volt semmi gond, próbáltam felvetni valami közhelyes témát, mert megijesztett, ahogy némán bámul, de ahelyett, hogy válaszolt volna, elkezdett taperolni. Ahogy mondtam, jó nagy benga srác volt, így akármilyen gyakorlott voltam a verekedésben, nem igen bírtam el vele. Ahogy eszeveszetten próbáltam kikecmeregni a karjai közül, megkapaszkodtam a fejében, és lerántottam a parókáját. Érted, parókát viselt! Mázli, hogy nagyon meglepődött, így eltudtam szaladni.
Próbálom vinnyogás nélkül befejezni a mondatot, de annyira abszurd a történet. El sem tudom képzelni, mi lett volna, ha nincs ez a paróka dolog, bele sem merek gondolni…

[SZIGORÚAN]

--- SZIGORÚAN ÉVEN FELETTIEKNEK---

ANNE THE LEGEND
VOL 1.6

Kikerekedett szemekkel hallgatom Anne beszámolóját, s közben azon gondolkozom, hogy vajon ki lehetett ez a tapló. Az még egy dolog, hogy össze akart jönni a lánnyal, hiszen gondolom már akkor is ilyen helyes volt, de hogy erőszakoskodjon vele, na hát az már mindennek a teteje.
- Hát, - dünnyögöm mikor befejezi – én biztos szétátkoztam volna a fejét. Lehet, hogy nagydarab, meg masszív srác volt, de elég tuskó lehetett a mágiához, ha még a saját haját se tudta visszanöveszteni. Amúgy azóta találkoztál vele?
Miközben Anne válaszát hallgattam egy apró kis gondolat fészkelte be magát a fejembe. Én találkozni akarok még ezzel a lánnyal. Nem csak egyszer, többször. Ha valaki egy nappal ezelőtt ezt mondja nekem, el se hittem volna. Újra csak megcsóválom a fejem, amint a srácról hallok, majd kortyintok egyet az italomból.
- Érdekes üzletpolitikája van ennek a… - próbálom megtalálni a megfelelő szavakat - … helynek. Ha nem kortyokban iszod a löttyöt, amit eléd tesznek, biztosan elvisz a cukrod. Ám ha kortyokban iszol, tovább maradsz, és ez megéri nekik.  – váltok témát. Amint kiejtem az „ital, megéri, üzlet” szavakat, máris ott terem mellettünk a pincér, s a már jól ismert negédes mosollyal fordul hozzám.
- Még egy kis frissítőt, a szerelmespárnak? – szinte látom, amint a szirupos szavak kifolynak dagadt ajkain. Anne vigyorogva elbújik a pohara mögött, én pedig szótlanul előveszem a pálcám, s leteszem az asztalra.
- Nem. – felelem oly hűvösen, hogy remélem fázni kezd – S ha lehet az est hátralévő részében ne zavarjon minket.
A nyomatékosítás végett az asztal vörösen izzani kezd. A pincér kigúvadt szemekkel bólogat, majd elrohan. Vigyorogva Anne felé fordulok.
- Nah! Hol is tartottam? – Gyorsan végigpörgetem a kalandokat, amiket én éltem át, s rá is bukkanok egy igencsak szaftos, s roppant kellemetlen élményemre.
- Ez a történet tavaly esett meg velem. Amit most hallani fogsz, azt még senkinek sem mondtam el, ugyanis, hónapokig a hatása alatt voltam az eseményeknek. Emlékszel, mikor tavaly novemberben felgyulladt a hetedikes lányfürdő, s három mardekárosra fogták? Nos, itt az ideje, hogy megismerd az igazi történetet.

„November. Vihar. Éjszaka.
Valahol mindig is tudtam, hogy nem kellett volna összejönnöm Yola Werthestherrel. Már az elején is olyan fura volt. Bár akkor még bejött ez. Köztudott, hogy a mágikus állatok megszállottja vagyok. Yola pedig a mágikus növényekért volt oda. Ebből egyenesen következett, hogy a bájitalok mesterének tartotta magát. És ez egy fontos részlet. Mert valójában nem volt az. Csak szerette azt, amit csinált, de nem nagyon értett hozzá. Afféle mágikus Mekk Elekként tevékenykedett. Szó, ami szó összejöttem vele, mert tetszett a lelkesedése. A szenvedélye. Későn vettem csak észre, hogy ez már inkább megszállottság. Túl későn. No, de ne szaladjunk annyira előre. Ott tartottam, hogy már két hónapja jártunk. Nem mondom, hogy életem legjobb két hónapja volt, de azért elment. A lány cuki volt és szenvedélyes, és ekkor még nem láttam, hogy ez az egész hová vezethet. Jah, igen. Hetedikes volt és prefektus. Ez fontos lesz később.
Amikor azt mondom, hogy szenvedélyes volt nem csak arra célzok, hogy értette a dolgát, hanem mindenhogyan. Ahogy beszélt, járt, tanult vagy épp hozzám bújt. Állandóan emlegetett valami Robbanást, amit át akar élni, de még sosem sikerült neki. Már ekkor gyanakodnom kellett volna, de én csak bíztattam, hogy érje el amit akar. Sőt, felajánlottam neki, hogy segítek, kérjen tőlem bármit. Így érkeztünk el ahhoz a viharos, novemberi éjszakához. Titokzatosan csak annyit mondott reggel, hogy várjam őt este 11-kor a Prefektusi Fürdők folyosóján, s hozzak magammal két Babilon gyertyát. Kissé csodálkoztam, de megtettem. Így éjszaka ott vártam a folyosón, s közben azon törtem a fejem, hogy vajon mi a csudának kellenek neki a gyertyák. Bár volt néhány szív-, s testmelengető elképzelésem, de ahhoz minek babiloni gyertya. Annyira fűtött a szerelem, vagy más, hogy teljesen elfelejtettem, mire valók ezek a fajta gyertyák. Később megtudtam, akkor kicsit fájt.
Nos, pár pillanat múlva befutott Yola is, szenvedélyesen megcsókolt, szinte leharapta a fejem, majd berángatott a prefektusi fürdőbe. Még két percig nem engedett el, s nekem már kezdett kellemetlenné válni a dolog. Már alig éreztem a nyelvem, s a fülem is zúgott. Még ötpercnyi „szájtépés” után elengedett, illetve ellökött magától. Lehuppantam a földre, s miközben sziszegve masszíroztam a szám, ő csábos tekintettel elővette a pálcáját, majd elegánsan suhintott egyet. Minden fény eltűnt. Pár pillanatig a vaksötétben pislogtam, s halkan szólítgattam. Majd zöldes fény gyulladt fel, azaz inkább zöld lángok futottak végig a padlón. Egy alakzatot formázva, melyet akkor még nem ismertem fel. A fürdő plafonja eltűnt helyette sárgás-vörösen izzó, kavargó felhők kavarogtak odafenn. Ezenfelül mindenhol rúnák, s más jelek jelentek meg, belevésve, belemarva a padlóba, ablakokba, falba. Alig bírtam felfogni mi történik körülöttem, mikor hirtelen valami teljesen más kötötte le a figyelmemet. A rúnák, zöld lángok, és az egész fürdő közepén ott állt Yola anyaszült meztelenül, kezében a két fekete Babilon gyertyával. Mellette két gőzölgő üst állt, melyek fölött különféle növények aprózódtak fel, s szóródtak lassan alá. Meg sem bírtam szólalni, az egész jelenet egyszerre volt izgató s taszító. Yola halkan felkacagott, majd mormolni kezdett egy varázsigét, s elengedte a gyertyákat. Azok lassan lebegni kezdtek mellette, s mélykék lánggal égni kezdtek. A lány ringó keblekkel féloldalasan lefeküdt a kőre, s rám nézett.
- Gyere ide! – annyi szenvedély volt a hangjában, hogy szinte önkívületben mozdultam. Négy kézláb másztam oda hozzá, s szinte rávetettem magam úgy csókoltam meg. Yola oly forró volt, szinte égetett. De ez csak felkorbácsolta a vágyunk. Ám észrevettem, hogy minden egyes csóknál mormol valamit. Érthetetlen volt számomra, de azt érzékeltem, hogy változik körülöttünk minden. Fázni kezdtem. Ekkor jöttem rá, hogy már nincs rajtam ruha. Észre sem vettem hogyan, de a lány teljesen hatalmába kerített. Nem ez volt az első nekem, de hogy nem felejtem el, amíg élek, az is biztos. Nem azért mert olyan hihetetlenül fantasztikusan jó lett volna, hanem mert vadsága, s szinte ösztönös állatiasságából fakadó elemi szenvedélye sokáig befolyásolt s émelyített is. De most ott voltam, s csak csókoltam ezt a vad boszorkányt, aki szinte már félhangosan motyogta az érthetetlen ráolvasást. Szenvedélyünk oly fokokra hágott, azt leírni nem lehet. Úgy karmolta a hátam, hogy a vérem is kiserkent. Szinte hozzám tapadt, s varázsigéket sikoltozva remegett, mozgott alattam. Ekkor kezdett kényelmetlenné válni az egész, főleg mivel észrevettem, hogy a varázsigék hatására lebegünk a padló fölött. Hirtelen elöntött a hidegveríték. Most rajzolódott csak ki előttem, hogy milyen alakzatban futnak a lángok alattunk. Egy pentagramma. Egy pillanat alatt végigfutott rajtam minden. A Babilon gyertyák, a lángok, a főzet, a pentagramma. Egy bizony fekete mágia, sőt annak is egy mélyebb, veszélyesebb része. Ez a lány el akarta végezni velem a Babiloni Vér és Kéj Mágiát! Még régebben olvastam erről a mágiáról, mely roppantul veszélyes, és komoly következményekkel is járhat. Ha a lány teherbe esne, akkor ebből a nászból születendő gyermek velejéig gonosz lenne. Úgy megrázkódtam, hogy összefejeltem Yola-val. Ő felkiáltott, én meg lerúgtam magamról. Fájdalmasan csattantam a hideg kövön, a lány pedig felborította mindkét üstöt, miközben végiggurult a fürdőn. Hirtelen újra rajtam voltak a ruháim, melyet kitörő örömmel fogadtam, ám még nincs vége.”

Kortyolok egyet az italomból, miközben Anne arcát fürkészem. Egyelőre nem tudok leolvasni róla semmit, de talán jobb is így. Folytatom tehát.

„Az üstök tartalma a földre ömlött, s sárgás, kékes lángok futottak végig a termen újra, de mostmár pusztítottak. A fa ajtók lángra kaptak, a függönyök is, mint az olaj a víz felszínén, úgy lángolt a fürdőben ez a pokoli tűz. Ijedten felpattantam, s Yola keresésére indultam, aki az egyik fürdőmedence mellett feküdt eszméletlenül, s meztelenül. Gyorsan egy törülközőt varázsoltam elő, majd belebugyoláltam, s felemelve futni kezdtem vele. Épp hogy elértem az ajtót, s kiugrottam, mikor mögöttünk beszakadt a mennyezet. Yola ekkor tért eszméletéhez, egy pillanat alatt kitisztult a tekintete, s rögtön bocsánatot kérni, meg sírni kezdett.”

- Itt a vége a sztorinak! – mondom csendesen, ujjammal az asztal sarkát kapargatva – Yolával még másnap szakítottam. Soha nem tudták meg, hogy mi voltunk. Yola két mardekáros táskájába csempészte a még megmaradt Babilon gyertyát, és McGalagony felismerte náluk. Így őket büntették meg, s nem minket. Ez az én nagyon-ultra-űbergáz kínos történetem, Anne.

Fürkészve pillantok rá, s közben attól félek, hogy mi van ha elijesztettem ezzel a történettel magamtól? … Remélem nem.

[- Futólag, a folyosón, de semmi több. Az ilyeneket igyekszik elkerülni az ember, biztosan sikítanék, ha mégegyszer kettesben kellene vele maradnom. A nevét nem is fogom elárulni, még megkeresed.]

Gordon

I'm losing myself just to find a place in your mind
In your mind
Changing myself just to stand
Alone in your eyes
Your eyes...

Nem vagyok egy szentimentális típus. Na jó, ilyenkor hazudok még magamnak is. Talán játszom az erős, független nőt, aki képes megváltani a világot egyedül, de hiába olyan erős a jobb horgom, nem megyek vele semmire. Ahogyan anya mondaná, az ember társas lény. Ezzel én is tisztában vagyok, nem szándékosan nem találtam még meg az igazit, egyszerűen nem volt szerencsém. Nem is kerestem tudatosan, a szerelem jött, aztán ugyanolyan gyorsan távozott is az érzelmeim közül. A legtöbb fiú, akivel eddig jártam szimplán kihasznált, megcsalt, átvert, vagy én szerettem ki belőle mindenféle különösebb ok vagy előjel nélkül. Egy valami azonban közös volt ezekben a fiúkban: egyiket sem találtam igazán érdekesnek.
Aztán itt van Gordon. Akihez olyan félszegen mentem oda, randevút kérni: ÉN. Most már nem bánom, hogy bátor voltam, hiszen nem volt még olyan első randevúm, ahol ilyen könnyen levetkőztem volna a gátlásaim. Voltak kellemes csalódások, annál több kellemetlen, de ilyet azt hiszem még nem éreztem, vagy legalábbis nemigen tudom mihez hasonlítani. Nem néztünk elégszer ahhoz egymás szemébe, hogy meg tudjam mondani, ő mit gondol rólam, de ha hihetek a szavainak, a látszólagos jókedvének, akkora csalódás én sem lehetek neki, mint amitől tartottam. Nem tudatosan kívánjuk fenntartani a beszélgetést, még csak nem is erőlködünk, egyik történetet a másik követi, ahogyan a nevetségesebbnél nevetségesebb italok is az asztalra kerülnek. Mégsem volt olyan rossz a helyszín választás, ha ennyi vidám pillanatot okozott, nem igaz? Legközelebb valami olyan helyre megyünk, amit ő talál ki. Legközelebb? Ennyire azért nem szabad előre szaladnom, nem is tudom, milyen véleménnyel van rólam, az ilyenre pedig nem illik csak úgy rákérdezni. Pár dolognak időt kell hagyni, hogy kicsit leülepedjenek, ha mindenki ajtóstól rontana a házba, már annyi pofon csattant volna el, amennyit még én sem merek elképzelni.
- Futólag, a folyosón, de semmi több. Az ilyeneket igyekszik elkerülni az ember, biztosan sikítanék, ha mégegyszer kettesben kellene vele maradnom. A nevét nem is fogom elárulni, még megkeresed.
Jelentem ki szigorúan, na nem mintha nem érdemelné meg a srác, de nem vagyok az agresszió hív… Ugyan, miről beszélek? Örülnék, ha végre valaki móresre tanítaná, de nem egy két évvel ezelőtt történt dolog miatt. Az élet majd visszaadja neki, amit adott, ez így szokott lenni. És ahogyan ennyi idő alatt megismertem, nem egy szájhős, cselekvő típus, igazán bátor. Végre valaki, aki megérdemelte a nyakába a griffendéles sálat.
- Üzletpolitika? Szerintem nem tudnék darabokra bontani ezt az összetett szót azok, akik ezeket az italokat készítik.
Elvigyorodom az éles kritika hallatára, van, amit nem lehet elégszer negatív jelzőkkel illetni. Nos, ez a hely is ilyen volt. Annyi nevetséges és kifigurázásra váló dolog vett minket körül, hogy csukott szemmel kellett volna ülnünk ahhoz, hogy ezekből semmit se vegyünk észre,
Na, még szerencse, hogy nem hunyom le a szemem, hiszen akkor nem lehetnék szemtanúja a következő jelenetnek. Ez a pincér tényleg komolyan gondolja, vagy nem hallja, amit mond? Tényleg csak röhögni tudok, már vissza sem fogom magam. Amilyen komolyan elküldte szegény embert, az már egyenesen groteszk.
-Azért remélem nem kell megölnöd, amiért elmondtad.
Súgom oda kellő komolysággal, kicsit előre is dőlök, hogy ne kelljen annyira hangosan beszélnie, elvégre egy igazán személyes is titkos dolog fog most itt elhangozni. Imádom, ha valaki a titkaiba avat, ettől talán fontosnak érzem magam. Mármint a másik számára fontosnak.
A történet bővelkedik izgalomban, és erotikában egyaránt: valami ilyesmire számítottam. Mozdulatlanul, némán figyelek, nehogy elhalasszak egyetlen részletet is. Tényleg egy őrült spiné lehetett, nem is értem, hogy nem vette hamarabb észre. Valóban emlékszem az esetre, legvadabb álmaimban sem mertem volna arra gondolni, hogy valami ilyen dolog állhatott a tűzeset hátterében. Mindenféle érzés kavarog a fejemben, de olyan részletesen meséli el a történetet, hogy nincs is helye kérdéseknek: mindent megtudtam. Meglepett, persze, főként, hogy ilyen rövid ismeretség után beavatott ebbe a kis … afférba, de nem érzem magam kínosan, nem is érzem, hogy futnom kellene, szóval ha ez lett volna a célja, akkor Gordon, rosszul csinálod. Persze nem gondolom én komolyan, hogy el akar üldözni magától, elég őszinte ahhoz, hogy megmondja a szemembe, ha már untatom. Ennyire érdekes történet nincs a tarsolyomban, találkoztam már szemét férfiakkal, de ilyenekkel nem volt dolgom. Vagyis ezután a sztori után kicsit újraértékelem a dolgaim, volt, amit én is soknak találtam, de teljesen eltörpült emellett. Tényleg nagy bátorságra vall, hogy mer róla beszélni, amilyen bátortalan vagyok, én titokban tartanám.
Nem is tudom, mikor jutottam arra az elhatározásra, hogy kicsit megviccelem a fiút, viszont most már képtelen vagyok lebeszélni magam róla. Ha egyszer kipattan az ötlet a fejemből, akkor már régen késő. Igyekszem előkészíteni az arcom a nagy jelenethez, a kipirult, vigyorgó lány helyett most magamra erőltetem a csábító nő maszkját. Felvont szemöldökkel, csábosnak szánt mosollyal dőlök hátra, és kezdek ingázni a széken, mielőtt megszólalnék.
-Komolyan elmesélnéd ezt egy idegennek, Gordon? Azt hittem ez a kettőnk kis titka. Milyen szerencse, hogy csak egy hajszál kell a százfűlé főzethez.
Kezembe veszem a poharam, ujjbegyemet végighúzom annak peremén. Nem is tudtam, hogy ennyire jól megy a színészkedés, talán mert még sosem próbáltam. Sokkal magabiztosabbnak éreztem magam ebben a szerepben, nem is szabadna túl sokáig benne maradnom, mert a végén még hozzám nő, vagy ilyesmi. Azt hiszem senki sincs felkészülve erre a Joannere. Megvárom, míg a kis beugratásom, miszerint én vagyok az a lány, akinek elmondta a titkát, eléri kívánt hatását, majd lerakom a poharat, és felnevetek.
-Látnod kellett volna az arcod!
Oké, tudom, ez felettébb mód gonosz volt, de ha képes vagyok viccelődni vele, akkor nyilván tudja, hogy nem ijesztett halálra. Különös, mennyire jól éreztem magam az előbbi alakításom során, még ha csak két mondatig is tartott. Meg kell nyugtatnom magam, hogy nem csak akkor lehetek megnyerő, ha így viselkedem, de ez el fog tartani még pár vitáig magammal, gondolatban. Mindenesetre most én is mutattam neki valamit magamból, arra is rájöhetett, hogy szeretem az ugratásokat, imádok viccelődni. Ha ő ezzel a kis játékkal nem kompatibilis, akkor velem sem, ami ugyan nagyon szomorú lenne, de jobb erre rájönni így az elején, nem?
-Ez a sztori inkább Yola szemszögéből tűnik felettébb furcsának, te csak a körülmények áldozata voltál. Nyugi. Remélem nem haragszol, amiért elvicceltem …

[- Ne kezdd már el a hisztériát Ryan Wallbrick, vagy esküszöm kábító átokkal nyugtatlak le!]

Wallbrick

Teljesen átfagytam, ezalatt a valamivel több mint egy óra alatt, amíg idáig elsétáltunk. Ryan meg az ő remek ötletei. Még az éjjel megbeszéltük, hogy itt találkozunk a Roxmorts-i kirándulás alatt. Aztán nekiállt variálni, hogy nem jó, ha velem meglátja valaki, mert mi lesz akkor a hírnevével. Már tegnap el kellett volna küldenem, hogy költözzön be a Mungóba egy kórterembe, mert nem normális. Az elmúlt egy hetet, beleértve a szülinapját is, úgy kellett valahogy átvészelnem, hogy alig szólhattam hozzá. Tegnap, valamelyik folyosón még el is tolt magától, és gúnyolódva kinevetett, csak mert valamelyik haverja arra jött. Aztán este persze bocsánatot kért, de azt meg kenje a hajára. Persze tudom, hogy ezzel a viselkedéssel csak magát akarja védeni. Retteg attól, hogy mit fog mondani ránk Royal; engedi-e, hogy mi ketten járjunk. Nem mondja ki, mégis abból, ahogy a száját elgondolkodva húzza sokszor, miközben a klubhelység kandallójának tüzébe mered. Én is félek, de akkor sem igazság, hogy úgy csinál mintha nem is hiányoznék neki.
Túl azon, hogy teljesen fölöslegesen, hatalmas kerülővel érkeztünk meg a kávézó elé, iszonyatosan fáznak a lábaim. Hiába faggattam, Wallbrick nem mondta el, hogy mi értelme a falu határáig külön érkezni, ott találkozni és együtt a házak mögött a pusztán átvágva elcaplatni idáig. Kezdem úgy érezni, hogy egyáltalán nem akarok már vele lenni, sőt legszívesebben itt hagynám a dementorok reggelijének. Egész úton csendben voltunk, túlságosan is csendben. Egyszer sem nyúltam a keze felé, és ő sem akarta megfogni az enyém, legalábbis azt hiszem. Szomorúság, düh, félelem és csalódottság keveredik bennem. Nem tudja jóvátenni az eddigi viselkedését, egyszerűen képtelenség lenne. Ráadásul itt ez a levél is a zsebemben. Már negyedik napja hordom magamnál. Félek kibontani, mert lehet, hogy a levél tartalma örökre elszakítja Őt tőlem. Határozottan állok meg a kávézó ajtaja előtt, elvégre neki illene előbb bemenni, de úgy áll, mint akire sóbálvány-átkot küldtek. Elpattan a cérnám, nem tudom tovább féken tartani magam, és dühösen rátámadok.
- Ne kezdd már el a hisztériát Ryan Wallbrick, vagy esküszöm kábító átokkal nyugtatlak le! – sziszegem neki tőlem szokatlan módon hidegen. Esélyt sem hagyva neki arra, hogy megszólaljon, egy levegővételnyi szünet után folytatom. – A Mézesfalásba ne menjünk, mert meglátnak. A könyvesboltba ne menjünk, mert megláthatnak. A Három Seprűbe ne menjünk! Ha ennyire szégyellsz engem, akkor tudod merről jöttünk, lehet szépen hazasétálni! Én ide bemegyek, iszok egy teát és kiolvasztom magam, ha velem leszel ha nem. – valójában persze nem rá vagyok dühös… erre az ostoba levélre. Remegő kézzel nyúlok a zsebembe, és megragadom a borítékot, ami hangosan csörömpöl. Markomba szorítom, nem érdekel, hogy összegyűrődik. Most vagy soha, el kell olvasnom Ryannel vagy nélküle, nekem most már mindegy.
Fittyet hányva arra, hogy mit diktál az illem, nyúlok a kilincs felé, és ha a fiú nem előz meg, akkor dühösen és türelmetlenül nyomom le, hogy aztán hasonlóképpen lökjem be az ajtót. Gyakorlatilag berontok a kávézóba, és a küszöbön állva egy utolsó esélyt adok még Ryannek a csatlakozásra, különben tényleg nélküle töltöm a mai napot, ami persze nem eldöntött, hogy melyikünknek nagyobb büntetés. Pedig már ki is eszeltem, hogy ha innen visszaérünk a kastélyba, akkor hová mehetnénk… ismerek pár kényelmes toronyszobát, legalábbis meséltek már róluk. Ott nyugodtan lehetnénk, de egyelőre most ezen essünk túl. Kérdőn nézek rá, ugyanakkor a szám sarkában ott az az apró vonás, egy kérlelhetetlen kis grimasz, ami jelzi, hogy ha nem követ, akkor nem csak a ma délutánra felejthet el, hanem igen hosszú időre, ráadásul gyönyörűen felborogatja az esti terveimet is.

[[ Deirdre Deveraux ]]

[ Deirdre Deveraux ]

Tudom, hogy dúl-fúl, rá van írva az arcára, hogy nem tetszik neki, amit csinálok, de könyörgöm, mit vár? Azt mondja nem lenne jó, ha együtt látnának minket, aztán meg csupa olyan helyre akar elráncigálni, ami a kirándulás alatt természetesen dugig van tömve roxfortos diákokkal. Ő mondta ki hamarabb, nem én, de persze ezt is az én hibám. Kit érdekel a hülye hírnevem, amikor végre találtam valakit, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Tény, őrült, de ha ez kell neki, nem fogom magamtól eldobni.
Egyszerűen képtelen lennék rá. egy dolog azonban vastagon böki a csőrömet a duzzogásában, és legszívesebben az orra alá is dörgölném, de abból megint az lenne, hogy hisztizik. Valahol megértem, de…
Arra még nem gondoltál királylány, mi van akkor, ha apád azt mondja, hogy felejts el? Kinek fog vajon jobban fájni, neked vagy nekem?
Naugye.
Megpróbálom megfogni a kezét, de olyan erősen szorítja ökölbe őket, hogy a mozdulatot, inkább félúton megakasztom. Úgysem hagyná, majd szétveti az ideg, akkor meg minek erőlködjek?
Komolyan nem tudok kiigazodni rajta. Megbeszéltük, hogy mindkettőnknek ez lesz a legjobba, amíg a levél meg nem jön, erre csodálkozik, amikor a folyosón befordul valaki és azonnal eltolom magamtól. Fel sem fogja szerintem, hogy önmagától, meg az esetleges rossz döntésétől próbálom megvédeni. megszólják, kiközösítik, lenézik. Egyszerűen nem tudom felfogni, miért ez kell neki egy normális másik ember helyett.
Jó, tény, nagyon kevés személyt tudnék mondani az iskola falai között, akire azt mondom, hogy rá merném bízni Deverauxot, ugyanakkor nem tudom neki tiszta lelkiismerettel azt mondani, hogy én vagyok a legjobb választás, akármekkora egóm is van.
Talán ha nem lenne háború…
Ugyan Wallbrick, had abba az ábrándozást, Royal Deveraux akkor sem engedne a lánya közelébe, ha milliókat ígérsz neki.
És akkor még csodálkozik, hogy bizonytalan vagyok! erős a kísértés, hogy ne rúgjak bele az előttem felhalmozódott hórétegbe, de valahogy sikerül erőt venni magamon, és megállom. Ha Deirdre megneszeli a zakkantságom annak beláthatatlan következményei lesznek. Márpedig amit most a legkevésbé akarok, az a veszekedés.
Aztán megtorpan a lehető legrosszabb helyen. Értem én, hogy fázik, de pont ide?!
Ahogy megszólal, egyből tudom, hogy nincs sok választásom, vagy bemegyek vele a rózsaszín nyálba, vagy mehetek vissza a kastélyba. Elmosolyodok a fenyegtésre, és ha hagyja, ha nem magamhoz ölelem.
- Olyan kis cuki vagy, amikor mérges vagy, és fenyegetsz – mormolom a hajába macskaként dorombolva. – Hölgyeké az elsőbbség – nyúlok az ajtó után, megakadályozva, hogy kinyithassa magának. Lehet, hogy morcos vagyok, de azért az illem, az illem. Engem pedig arra neveltek, hogy minden körülmény között Úriember maradjak.
Márpedig ez azzal jár, hogy ezt az ajtót bizony be nem tolja előttem.
- Gyere – húzom magammal, egy egyáltalán nem félreeső helyre. ha azt akarja, hogy mindenki lásson minket, akkor megkaphatja. Engem fog terhelni a büntetőmunka, ha bárki is szóvá meri tenni, mi az, hogy Deveraux velem van.
Illemtudóan hagyom, hogy Ő üljön le előbb, ha kell a kabátot is lesegítem róla, majd homlokon csókolom, és vele szemben helyet foglalok.
- Mutasd azt a levelet – szólalok meg rekedten a torkomban dobogó szívvel. legszívesebben mellette ülnék, de így is épp elég messzire mentem, ha a sorokban az áll, hogy felejtsük el egymást. És nagyon remélem, hogy ezt Ő is nagyon jól tudja.
Csak óvni akarom. Sokkal fontosabb annál, hogy hagyjam könnyedén kisétálni az életemből…

[- Nem akartam nélküled felbontani.]

Wallbrick

 Egy kósza pillanatra odabújok hozzá, amikor megölel. A francba, hogy mindig elgyengülök tőle. Pedig megfordult a fejemben, hogy alaposan térden rúgom a kéretlen ölelésért cserébe. Aztán persze megjött a jobbik eszem, és a továbbiakban igyekszem majd nem úgy viselkedni, mint ha egy két lábon járó fúriafűz lennék. Mint mindig, most is csak pihegni tudok, a közelsége annyira elgyengít. Csendesen követem be a kávézóba, miközben még mindig minden gondolatom kitölti az illata. Ösztönösen az egyik hátsó asztal felé veszem az irányt, de Ryan megelőz, és kiválasztja az egyik legfeltűnőbb helyen lévőt. Hát legyen, akkor majd nyilvános helyen bőgök mindenki szeme láttára, ha elolvastuk a levelet.
Miután leültünk, elgondolkodva nézek körül a kávézóban. Giccses, túlzó dekoráció, tömény nyál. Fintorogva húzom az orrom. Van egyáltalán emberi lény ezen a bolygón, akinek EZ tetszik? A rózsaszín minden árnyalata jelen van, ha sokáig itt leszünk, lehet elönti az agyam a pánik, és üvölteni fogok. Meg lehet itt bolondulni, abszolút megértem Wallbrick fenntartásait a hellyel kapcsolatban. Kezeim az asztalra teszem, aztán fel is kapom őket, mintha parazsat érintettem volna. Csipketerítők. Mi jöhet még?
Egészen zavarba jövök, amikor Ryan szóba hozza a levelet. Benyúlok a zsebembe, és előhúzom a gyűrött borítékot, majd lerakom az asztal közepére úgy ahogy van, felbontatlanul. Mélyet sóhajtok, mert most legszívesebben szorosan magamhoz ölelném a fiút, de nem tehetem, több ok miatt sem. Túl sokan látnak minket, a másik pedig az, hogy nem tudom mi áll azon a kis darab pergamenen.
Nem tehetünk úgy, mintha valahol út közben elveszett volna?
- Nem akartam nélküled felbontani. – szólalok meg végül jóval kedvesebb hangon, mint az imént az ajtó előtt. Halványan elmosolyodok, és nyújtom felé a kezem – Mióta tudod, hogy nálam van? Már a kastélyban észrevetted?
Ez az a pont, ahol még megmenthetnék magunkból valamit… ha most bedobnám a témát, hogy hajítsuk azt a vackot a kandallóba, akkor megoldódna minden. Lehetnénk együtt úgy mint eddig. Nem sok, de annál azért több mint amennyi kontaktus lesz köztünk, ha apa eltilt tőle. Újabb nagy sóhaj szalad ki a számon, és csak elgondolkodva nézem ezt a képződményt, ami az asztalt borítja.
Csak mostanáig bírták tétlenül nézni, hogy megérkeztünk, mert egy mosolygós asszonyság az asztalunk felé igyekszik, gondolom azért, hogy megkérdezze mit iszunk. Ki nem mondott kérdésére álmodozva felelek megelőzve azt, hogy nekiálljon fölöslegesen locsogni.
- Egy fekete teát szeretnék, sok mézzel és tejjel. – annyira félelmetes, hogy talán most vagyunk együtt utoljára Wallbrickkel. Valamit meg kell kérdeznem tőle. Türelmesen megvárom, míg ő is megmondja mit inna, aztán újra megszólalok. – Ryan, ha apa azt írta nem lehetünk együtt, akkor mit csinálunk? Én nem akarok… - kezdek bele, de a félelem miatt feltörni készülő könnyek megakasztanak. – Nem akarlak elveszíteni egy ilyen hülyeség miatt. Nevetséges lenne, ha nem amiatt szakítanánk, hogy te folyton mindenféle csajok körül legyeskedsz. – fordítom el a fejem durcásan. Gondolom úgyis tudja, hogy nem azért mondok ilyeneket, mert bántani akarom, hanem mert dühös vagyok. Egyszerűen nem igazság ez az egész helyzet, és valamiért rajta töltöm ki minden dühömet. Folyamatosan fixírozom az asztal közepén lévő borítékot. Apa címezte meg, felismerem a határozott, keskeny és magas betűiről.
,,Elaine"
Ennyi van csak ott, semmi több. Oké, Tiger megtalál engem mindig, de nem hiszem el, hogy nincsen annyi ideje, hogy ráírja az egész nevem. Meg aztán, mivel Wallbrickkel közösen írtuk a levelet, és úgy is firkantottuk alá, ezért elvárnám, hogy az ő neve is szerepeljen a borítékon. Persze ha Royal hallani sem akar róla, akkor érthető, hogy mellőzte a címzésből. Megöl a kíváncsiság, de én bizony fel nem bontom azt a levelet…

[[Deveraux]]

[Deveraux]

− Nem volt nehéz összerakni a képet. – rázom meg a fejem. – Először az ijedt arcod volt gyanús – mosolygok rá lágyan – Aztán állandóan a zsebedben kotorásztál, és minden alkalommal úgy rántottad ki a kezed, ahogy most el az asztaltól. Végül a pergamen semmivel sem összetéveszthető hangja tette bizonyossá, hogy levél van a dologban.
Szeretném átölelni, megfogni a kezét, de egyszerűen nem tudom levenni a tekintetem a kettőnk közt fekvő levélről. Nem akarok arra gondolni, mi van akkor, ha azt a választ kapjuk, amire azóta számítok, amióta elhagytuk a gardróbszobát.
Soha nem mondtam, és megpróbáltam nem is éreztetni vele, de őszintén megvallva, egyáltalán nem lennék meglepve, ha Royal Deveraux kiátkozna a Roxfortból, amiért egyáltalán meg mertem csókolni az ő egy szem lányát.
− Szerintem az már egy jó jel, hogy kapásból nem rivalló. – mondom ki hangosan a gondolataim. − Ha annyira dühös lenne, hogy… á nem. – rázom meg a fejem tehetetlenül – Soha nem tenne ki téged ilyen megaláztatásnak.
Az én nézeteim szerint a rivallót nem arra találták fel elsősorban, hogy nyomatékosan figyelmeztessünk valakit. Sokkal inkább a megalázás nyilvános formája.
Nagyteremben, diákok előtt. Bárki is kap, a szégyen nagyon is észrevehető jelei gyakorta párosulnak hasonló nézetekkel, gondolatokkal, mint az enyémek.
Elgondolkodva bámulok az előttem ülőre, és fogalmam sincs mi bíztatót mondhatnék neki. Az embernek mindig nagyobb szája, reménye van addig, amíg az a valami az asztal kellős közepén, kézzelfoghatóan nem telepedett közénk. Ugyanakkor most kellene igazi támaszt nyújtanom, és egyszerűen nem tudok.
Puhán fogom a tenyerembe a felém nyújtott kezét. Finoman szorítom meg az ujjait, miközben biccentek egyet.
− Minden rendben lesz, ne aggódj – kacsintok rá játékosan. Talán ez majd oldja a gátlásait. Épp szeretnék az asztal alatt közelebb kerülni a lábaimmal az övéihez, amikor megjelennek az iránt érdeklődve, ugyan mit szeretnénk fogyasztani.
Merlin vigye a pokolra.
− Ugyanazt kérem. – fojtom a nőbe a szót, mielőtt megkérdezhetné, én mit óhajtok. Az asztaloknál feltűnésmentesen, de egyre többen leplezetlenül bámulnak felénk. Érdeklődésük még tovább nő, amikor Deirdre kifakad.
Talán kiakasztom, talán pont ez lesz majd, amitől még jobban oldódik, de a mondandója végére csendesen kuncogok. Nem tudom se visszatartani, sem pedig visszafojtani.
− Olyan gyagya vagy. – húzom végig az ujjaim finoman a kézfején. − Inkább azért tennéd ki a szűröm, mert megcsallak? – nézek rá elkomolyodva. – Hidd el nekem, nem akarod tudni az milyen érzés. És egyúttal tisztázzunk is valamit. Soha nem foglak megcsalni – jelentem ki határozottan, ellentmondást nem tűrően. – Ha valamiért úgy érzem, hogy nem működik, már nem szeretnék veled lenni, inkább megmondom, minthogy ennyire megalázzalak – fejezem be vadul villogó szemekkel. A világ leggusztustalanabb, legaljasabb módja a szememben. Nem vagyok egy szent, de egy utolsó aljas féreg sem, akármit is mondanak rólam.
– Bármi is van abban a levélben, kitalálunk valamit. Megígérem. – nézek mélyen a szemébe, hogy tudja: tényleg komolyan gondolom, amit az imént mondtam. – Majd én felbontom – nyúlok a boríték felé pengevékonyra préselt ajkakkal. – Előbb, vagy utóbb úgyis meg kell nézni – húzom egy ujjal magam felé lassan – Akkor már essünk túl rajta mihamarabb…

[- Hagyjuk inkább a témát. Most van nagyobb gondunk is, mint a Wallbrickek hűségének kitárgyalása. Ráérünk még ezen vitázni később is. Különben is, hogyan csalhatnád meg azt, akivel együtt sem vagy?]

Wallbrick

Feszültségem szép lassan oldódik, már nem szorítom Ryan kezét olyan görcsösen. Nem akarom, hogy ennyire gyengének lásson, ezért inkább fékezem magam, és próbálom finoman, csak ujjaimmal érinteni. Még hogy nem csalna meg. Korábban keljen fel, ha engem akar átverni. Annak azonban, hogy nem hiszek neki, inkább nem adok hangot, csak szemöldököm felhúzása jelzi felé a véleményem.
- Hagyjuk inkább a témát. Most van nagyobb gondunk is, mint a Wallbrickek hűségének kitárgyalása. Ráérünk még ezen vitázni később is. Különben is, hogyan csalhatnád meg azt, akivel együtt sem vagy? – teszem hozzá az utolsó mondatot szinte magamnak mormogva. Tudom, hogy nem ő tehet róla, hogy nem lehetünk együtt hivatalosan, de akkor is utálom, hogy akik nem figyelnek a pletykákra, azok továbbra is csorgatják utána a nyálukat ő meg leáll beszélgetni fűvel-fával meg mindenféle huszadrangú libával flörtölget, mint mindig. Ha apa engedné, hogy együtt legyünk (ami kizárt dolog), akkor sem vállalna fel engem. Morrisonnal bezzeg volt idő mikor nyíltan cicáztak egymással, játszották a szokásos macska-egér játékaikat. Velem miért nem? Láttam én már őt lányokkal, de mindegyikkel teljesen másképp viselkedett, mint velem. Kuncogott, ugratta őket, viccelődött.

A levél az asztal közepén teljesen olyan, mintha egy tűzoszlop lenne. Folyamatosan kelti bennem a feszültséget, és míg el nem olvassuk, addig falként fog tornyosulni köztünk. Elengedem Ryan kezét, és miközben ő csigalassúsággal húzza magához a borítékot, mint akinek a fogát húzzák, én egyszerűen odanyúlok és elveszem tőle. Elvégre a levelet nekem címezte apa, így teljesen logikus, ha én bontom fel.
- Majd én. – szólalok meg halkan, és már tépem is a papírt. Egyetlen, gyors mozdulattal bontom fel, nem akarok hatásvadász módon lassan elhúzni egy ilyen pillanatot, hogy percekig a szakadó pergamen sercegését hallgassuk. Fura, de már nem remegnek a kezeim. Kiveszem levelet  a borítékból, és nézegetem, megfordítom, hogy a hátuljára is van-e valami írva. Nincs. Szokatlanul rövid, az első oldal is csak félig van írva.
Összehúzott szemöldökkel meredek a nagyjából két bekezdésre. Pedig én azt hittem, hogy ez az ügy fontos lesz Royalnak, erre egy ilyen kis kutyafuttában körmölt cetlivel le is ráz. Egyre különösebben viselkedik. A pergamen fölött Wallbrickre pillantok, és ideges kis mosolyt erőltetek magamra, mielőtt megtudnám, hogy mi az ítélet. Pislogok egy hosszút, megrohamoznak az emlékek, az elmúlt egy hét eseményei. Ez a sok jó dolog tényleg nem számít semmit sem, olyan piti apróságok miatt, mint a származás?
,,Froggy,"
Semmi ,,Kedves Deirdre" vagy egyetlen kislányom vagy valami. Csak így, Froggy. Jó, tudom, hogy apa ezt a becenevet akasztotta rám még régen, de azért mégis… Nem indul túl jól a dolog. Az első néhány mondat gyakorlatilag egy szűkszavú itthon-minden-rendben tájékoztatás, ez gondolom nem igazán érdekli Ryant sem. Aztán mikor végre a minket érintő részhez érek, újra felpillantok, és keresem a tekintetét, hogy a szemébe nézhessek egy kicsit. Mintha megerősítésre vágynék.
- Azt írja, hogy: ,,Döbbenten olvastam legutolsó leveled, melyben áldásomat kéred kapcsolatodra olyasvalakivel, aki nem közénk tartozik. Cassandra hosszas győzködése után úgy döntöttünk, hogy mivel a szóban forgó" – itt egy aprót sóhajtok, egyszerűen utálom, hogy apa szemében ő csak ennyi… - ,,félvér fiatalember" – nem tudom tovább olvasni anélkül, hogy ne tegyek megjegyzést. – Tudod, hogy nekem ez nem számít. Ugye tudod? – őszintén és csalódottan nézek Ryanre, nem hiszem el, hogy Royal ennyire kínos helyzetbe hoz ezzel a megnevezéssel.
- Szóval: ,,a szóban forgó fiatalember "– direkt kihagytam a Wallbrick származására vonatkozó megjegyzést – ,,Ryan Wallbrick, akinek egész családja nagy tiszteletnek örvend köreinkben, s magam is jó viszonyt ápolok velük" – hangom hírtelen lemondóról izgatottra vált, valamivel gyorsabban kezdem el felolvasni a levél tartalmát – Bla-bla-bla. – futom át a Ryan családi hátterére vonatkozó részeket - ,, Úgy gondolom, hogy ha magadtól nincs annyi eszed, hogy ne állj össze valakivel, aki nem hozzád való, én nem akadályozlak meg benne. Ettől még ne gondold, hogy örülök neki." Ennyi. – nyújtom a fiú felé is, hogy ha akarja ő is elolvashassa, már ha nekem nem hisz.

Valamennyivel nyugodtabban dőlök hátra a széken, és az ízléstelen csipketerítő szélét kezdem el piszkálni, miközben az előbbi mosolygós asszonyság lepakolja elénk a teákat. Hát ezen is túlestünk, felbontottam, és még mindketten itt vagyunk – és ha jól értelmeztem, akkor maradunk is.

[[Deveraux]]

[Deveraux]

Kérdőn pillant fel a lányra, amikor az egyetlen mozdulattal elhúzza előle a borítékot. Már a nyelve hegyén lenne valami csípős válasz arra vonatkozva, mi a fenének is kell ekkora hisztit csapni, amikor aztán mégis ő akarja felbontani azt a nyomorult levelet.
Rosszallóan nézett félre, de aztán egyetlen pillanat alatt visszanyerte vonásai felett az uralmat.
− Szörnyű vagy – kuncog fel mosolyogva, bár Deirdre érezheti, hogy ajkainak görbülete nem épp szívből jön, sokkal inkább erőltetett vicsor, mintsem őszinte. Nem tudja megjátszani magát, egyszerűen képtelen rá, amikor pontosan tisztában van vele, hogy az a nyamvadt levél mindent megváltoztathat – örökre. Annyira azért mégsem lehet elvetemült Deveraux, hogy önként, és dalolva menjen szembe az apja akaratával, amikor nyíltan tudja róla mindenki, hogy szinte bármit megtenne azért, hogy megfeleljen az elé támasztott elvárásoknak.
Aztán ki tudja. Az előbb még azon nyafogott, hogy ha szétmennek, nevetséges lenne pont ezért. Ugyanakkor azzal neki is pontosan tisztában kell lennie: ha a válasz nem – semmi sem lesz olyan, mint régen.
Nem várhatja el tőle, hogy ugyanolyan legyen, mint mielőtt még egymásra akadtak volna a gardróbszobában hála Hugrabug hihetetlen merészségének. Kész csoda, hogy Morrison nem várta őket, amikor kijöttek.
Kihúzta magát, hogy fejjel lefelé legalább láthassa mennyi az annyi, de azon kívül, hogy elsőre megállapíthatta: igencsak szűkszavú üzenetről van szó, esélye nem volt Royal kézírását kibogoznia.
Sürgetően tekint a lányra, haladjunk már, mert megőszülök fejjel. Minél hamarabb tudni akarja, hogy mi az ítélet. Ha jó azért, ha rossz, akkor meg essenek túl rajta mihamarabb. Azzal Deirdrenek is számolnia kell, ha a válasz az, hogy felejtsék el az egészet, nem túl jó fényt fog vetni a társalgás további folyására – tekintve, hogy onnantól kezdve minden egyes szavuk mellett a mozdulataikat is meg kell válogatniuk.
A lány felől érkező erőltetett mosoly semmi jóval nem kecsegtet, ahogy az első mondatokat olvassa. Egy pillanatra elfogja a páni félelem. Mi van akkor, ha Royal hallani sem akar kettejüktől. Egyáltalán hogy fognak viselkedni? Miről fognak beszélni? Mi lesz, ha hazamennek, és a nyári bálokon kénytelen- kelletlen találkozniuk kell? Nem teheti ki akkora veszélynek, hogy a szülői tiltás ellenére hagyja, hogy Deveraux azt tegye, amit jónak lát, vagy amit a szíve diktál. Nem sodorhatja sem őt, sem pedig magát ekkora bajba.
Idegesen rágni kezdi az alsó ajkát, ahogy a lány keresni kezdi a tekintetét. Aprót biccent, noszogatva a másikat: gyerünk, mondd már!
Egyetlen arcizma sem rándul, amikor Deirdre apja félvérnek nevezi, és a lány ezt is hangosan felolvassa – minek tagadni azt, ami úgyis nyilvánvaló?
Pontosan erről beszéltem neki – vesz egy mély levegőt. De persze ő sosem hallgat rám, ha arról van szó, hogy a saját érdekében próbálom rávenni arra, talán nem én vagyok a megfelelő személy neki. Ez még csak a kezdet…
− Nyugodtan kimondhatod – néz mélyen a másik szemébe. – Ezt egyszer már megbeszéltük. Tudom mi vagyok, együtt kell vele élnem, hogy megkülönböztetnek másoktól – teszi hozzá lezseren, noha a hangsúlyból érezhető bántja a dolog. A világ legnagyobb árulása, hogy pont vele történik meg ilyesmi. Hiába mondják neki, hogy ettől jobb ember lesz, keményebb… itt az iskola falai között nem olyan durva a helyzet, mint a varázsvilágban. Ott már nem csak annyi lesz rájuk mondva, hogy idióták, hanem ennél sokkal rosszabb jelzők.
A lány hangja izgatottá válik, Wallbrick pedig felvont szemöldökkel hajol közelebb. A szék támlája megemelkedik – olyan, mint amikor a muglik hátrafelé hintáznak, csak nála épp fordítva, majd hatalmas mosoly terül szét az arcán.
− Nem örül neki. – szólal meg némileg felengedve – Persze, hogy nem örül neki – mondja ki újból ezúttal a csipketerítőt kitüntetve a figyelmével. – De nézd a dolog jó oldalát – fogja meg az asztal felett a másik kezét, ha az nem húzza el. – Ha akarod, többé nem kell bujkálni. Ha akarod… − nem fejezi be a mondatot, azt akarja, hogy Deveraux döntsön: most, hogy megkapták az engedélyt, vajon hajlandó e komolyan felvállani a fiút, vagy inkább maradnak az eddigi körülmények között, ami neki ugyan nem jó, de a lányt talán nem teszi ki a durva tréfáknak és vicceknek.
Nem veszi el a levelet, csak nézi a vele szemben ülőt, ahogy hátradől a széken.
− Mostantól minden más lesz – néz mélyen a szemébe – Ha te is úgy akarod. – teszi hozzá hezitálva, miközben megérkeznek a rendelt forró italok. Ő már a gardróbszobában elmondta mit szeretne – pontosabban kit. A labda a lánynál van. Most, hogy minden megoldódni látszik, vajon hogy választ?
A hely tele van egyre kíváncsibb arcokkal, és a fiú úgy dönt, megfordítja a dolgot. Nem az számít, hogy ki mit mond. Hanem az, amit tesz, amit érez. Márpedig, ha Deirdre bármilyen érzelmeket is táplál iránta…
− Gyere közelebb! – kéri szelíden az asztal felett. Ha Deveraux megteszi, amit kér, közelebb húzza magát ő is az asztalhoz. A szék kurtán nyikordul, ahogy a szőnyeg finoman elcsúszik alatta. Finoman, lassan hajol hozzá, egyértelműen jelezve, mit akar. Bármikor elhúzhatja a fejét, de ha nem teszi, Wallbrick vesz egy mély levegőt, és óvatos csókot nyom a lány ajkaira…

[- Ha akarom mi? Mi lesz akkor?]

Wallbrick

zene
Nem kerüli el a figyelmem Ryan mosolya, amikor felolvastam neki, hogy megkaptuk az engedélyt, és apa beleegyezett abba, hogy együtt legyünk. Tulajdonképpen én is ezt a megkönnyebbülést érzem, mint ő. Mégsem tud hatalmába keríteni a felhőtlen boldogság. Ahogy hátradőlök a székemen, elgondolkodok, hogy tulajdonképpen hogyan is tovább. A fiú megelőz, mintegy rám bízva a döntést. Mintha nem mondtam volna el elégszer, hogy mit szeretnék, vagy mit érzek.
Elengedem a kezét, és keverek egyet a teámon. A csészében a tea és a tej aránya éppen megfelelő, a halvány barnás folyadék már azelőtt érdekes formákat kirajzolva mozgott, hogy hozzányúltam volna. Kanalam beleragad az alul megülő mézbe, és ahogy elkezdem felkavarni, beszáll ő is a folyadékok furcsa táncába. Néhány másodpercig elmélyülök ebben a látványban, a dinamikus kavargásban, mely majdnem olyan, mint az a kuszaság, ami a fejemben van. A szívem tiszta, ott csak egy valami, vagyis valaki van, és az Ryan. De az eszemmel most kezdem felfogni, hogy mibe is vágunk bele. Hogy nekem mivel járna, ha mi hivatalosan is együtt lennénk.
Félvér.
Eddig nem érdekelt, hogy Wallbrick kicsoda vagy micsoda. Csak azt tudtam, hogy szeretem és vele akarok lenni. De most, hogy már szabadon együtt lehetnénk, valahogy mégis úgy érzem, nem vagyunk egymáshoz illők. Mint a tűz és a víz. Soha nem tudnám őt boldoggá tenni, és ő sem engem, mert mások vagyunk. Hogyan is lehetnénk így együtt hosszú távon, hogyan lehetne családunk? Átkozzuk meg a gyerekünket azzal, hogy ő is félvér legyen, mint az apja? Nem, ezt nem tehetem a saját véremmel. Ha együtt is maradunk, soha nem alapíthatnánk családot. Azzal csak olyan helyzetbe hoznánk azt a gyereket, amilyenben a fiú is van. Átkozna és gyűlölne engem, amiért rangon alul választottam magamnak párt, és ezzel tönkre tettem az ő életét is.
Mégsem húzódok el a rövid, már-már szűzies csók elől. Megszokásból végigsimítok közben az arcán, de aztán már el is húzódok. Valami nem jó. Hiába az engedély, nem tudok vele együtt lenni. Ilyen bizonytalanságban nem.
- Ha akarom mi? Mi lesz akkor? – csóválom meg a fejem, és kezeimet az ölembe rakom, hogy még véletlenül se tudja őket Wallbrick megfogni. – Nem tudom, hogy mi legyen velünk. – teszem hozzá halkan. Az elmúlt héten már felülemelkedtem a fiú származásának, és kevert vérének tényén, már nem érdekel. Valahol zavar, igen, de nem emiatt nem tudok vele lenni. Hanem miatta. ,,Minden más lesz." Ugyan, mi lenne más? Soha nem fog megváltozni, ő meg Raleigh továbbra is fogadásokat fognak majd kötni arra, hogy ki melyik lányt és mennyi idő alatt tudja beszédíteni az ágyába.
- Nagyon sok dolgot kellene megbeszélnünk ahhoz, hogy ez a dolog működhessen. Eddig azért nem hoztam szóba, mert még az sem volt biztos, hogy egyáltalán beszélhetünk-e egymással ilyesmiről. – hajtom le a fejem, és kissé elpirulok. Szörnyen mohó és önző voltam, amikor nem beszéltem meg az aggályaimat már az első percben vele. Csak valahogy annyira elvette az eszemet az, hogy vele szerettem volna lenni, hogy nem akartam elrontani a dolgot, mikor végre sikerült. Most mégis kénytelen vagyok rá. Az utóbbi napokban kiderült, hogy vonzzuk egymást, mint két mágnes, és egyre nehezebb volt elszakadni tőle minden este, hogy aztán a saját hálótermemben, egyedül hajtsam fejem nyugovóra. Ezzel gondolom ő is így van, hiszen éreztem rajta, hogy mennyire velem akart volna még maradni. Nagyot sóhajtok, és végre újra ránézek.
- Nem akarlak korlátozni, se megmondani, hogy kivel barátkozhatsz, vagy kivel nem. Bízni fogok benned, amíg nem adsz okot rá, hogy ne tegyem. De egyetlen egyszer kerülj félreérthető helyzetbe, és olyan szélsebesen teszem ki a szűröd, hogy észre sem veszed. – szemeimben szikrányi kedvesség sincs. A dolgot halálosan komolyan gondoltam. – Nem lesz magyarázkodás, nem foglak meghallgatni. Természetesen ez a dolog rám is vonatkozik, én sem kerülhetek még félreérthető helyzetbe sem senkivel. – teszem hozzá, csak hogy ne gondolja azt, hogy ez az egész az előélete miatt van. Pedig de.
Ebben a pillanatban azonban belém hasít a felismerés. Hogy a dementorok szívogassák ki a lelkét! Teljesen elsápadok, mert eszembe jut egy eset, ami bizony félreérthető, és ezen a héten történt. A déli kilátóban egy diákkal keveredtem ilyen helyzetbe, de Merlin látja lelkemet nem akartam tőle semmit.
Na tessék, már kezdem is a magyarázkodást, pedig épp az imént mondtam, hogy ez az, amit nem fogadok el tőle fordított helyzetben. Valahogy mégis el kell neki mondanom, hogy mi is volt pontosan ott a kilátóban Philippe-pel. Mély levegőt veszek, elvégre jobb, ha tőlem tudja, mint ha mástól, aki esetleg még ki is színezi a történteket. Remélem Wallbrick nem féltékeny típus, különben nagy bajban vagyok.
- Csütörtökön a kilátónál összefutottam egy sráccal. – jegyzem meg mintegy mellékesen. – Egészen közel lépett hozzám, én meg az oszlop mellett álltam. Tiszta cikis volt. – jegyzem meg, és újra elkezdem a teámat kevergetni. Hátha így könnyebben el tudom mondani ami történt. – Komolyan mondom, egy percre azt hittem, hogy meg akar csókolni, szóval elég dühös lettem, és rendeztem egy kisebb jelenetet. Elég kényelmetlen volt az egész… - húzom a szám grimaszra. Ha Ryan megtudja, hogy ki volt az a fiú, persze már nem lesz féltékeny egy pillanatra sem, hiszen tudni fogja, hogy Ő sokkal jobb, mint Philippe.

[[ Deveraux ]]

[ Deveraux ]

Ahogy viszonozza a csókot valami érzem, hogy megváltozott. Mintha gondolkodóba esne. Most, hogy megkaptuk az engedélyt szabadon felvállalhatna, de az arcán látom, hogy végre eljutott a tudatáig, amiről hetek óta beszéltem neki, és ő egyszerűen elengedte a füle mellett.
A rémület olyan gyorsan kerít a hatalmába, hogy kizártnak tartom: nincs az arcomra írva minden egyes gondolatom.
Fájdalom. Rettegés. Gyűlölet.
Soha nem lehet igazán az enyém. Megértette mi várna rá, vagy egy esetleges közös vérrel azzal, ha komolyabbra szeretné fűzni a kapcsolatunkat. Nem tudok neki semmi olyat adni, amitől többnek érezhetné magát egy egyszerű boszorkánynál. Megvetés övezné bármerre is megy, és nem lehetek mindig mellette, hogy megvédjem a rossz nyelvektől.
Átkozott háború, ha nem lenne, soha ennyire éles különbségek nem mutatkoznának varázsló, és varázsló között. Deveraux apja nem lenne megrögzött halálfaló, és nem akarná mindenben a vért, a származást elsőnek megtenni.
− Az a baj, hogy nagyon sok mindent nem beszéltünk meg eddig, és te csak most kezded megérteni mi vár rád, ha azt mondod: oké felvállalsz a nyilvánosság előtt. Amit természetesen meg is értek elvégre kettőnk közül nem én vagyok az, aki rangon alul választ.
Szándékosan tettem jelen időbe a kijelentést, direkt mondtam azt, hogy választ, nem pedig azt, hogy választott. Pontosan tudnia kell, hogy mi a különbség a kettő között. Nem megbántani akarom, inkább adok neki még egy utolsó lehetőséget, hogy meggondolja magát, bármennyire borzalmas is lenne azt hallani, hogy inkább hagyjuk ezt az egészet a francba.
− Nincs szükség korlátozásokra, de mindent le kell tisztázni. A bizalom egy kapcsolat alappillére, ha az nincs biztos lábakon, megette a fene az egészet. – magyarázom nyugodt hangon, miközben a szívem a bordáim döngeti. – Úgy értettem azt, amikor azt mondtam minden más lesz, hogy tény: nem voltam egyenes ember, de ha van kiért, márpedig nagyon úgy fest, hogy lenne kiért feladni a hülyeségiem, hidd el, ez nekem nem okozna problémát.
Ez körülbelül olyan, mint amikor a nagynéném sokáig dohányzott, aztán teherbe esett, és a pici érdekében letette a cigit. Volt kiért, és volt értelme. Talán Deirdrenek is eszébe jut, amikor egyszer panaszkodtam valamelyik estélyen, hogy amíg le nem tette, mennyire elítéltem miatta.
− A magyarázkodás az emberi lét egyik leggusztustalanabb tulajdonsága – teszem hozzá annyira halkan, hogy csak ő hallja – Azoknak, akik ismernek, és bíznak bennem, nincs szükségem magyarázkodásra, akik viszont nem, azoknak meg teljesen feleslegesen tenném, mert úgysem hinnék el.
Nem szokásom magyarázkodni. És ez ezentúl is így lesz. Ha nem keveredek félreérthető helyzetbe, nincs rá szükség. És lám, ugye hogy egy problémával azonnal kevesebb. Gondolkozni kell, amire sokan nem képesek, mert előbb jár el a szájuk, vagy a kezük, mielőtt végigfuttathatnák agyban, minek milyen következményei lesznek, aztán meg persze jön a baj – méghozzá csőstől.
Brrrrr. Még a hideg is kiráz a gondolatra.
Amikor újból megszólal, érzem a hangján, hogy mérges leszek. Pont most fogjuk ezt a szabályt megszegni, vagy mi?
A kezem ökölbe szorul az asztal felett, az ujjaim elfehérednek, a fejemen kidagad egy apró ér a halántékomon.
− Mi az, hogy meg akart csókolni? – szisszentem fel az utolsó szavaknál dühösen – Ki volt az?! – hajolok hozzá közelebb a teáink fölött – Ki merészelt ilyet egyáltalán elképzelni olyasvalakivel, aki mással van?! És te mit csináltál? Jól vagy? Nem esett bajod?
Szikrákat szórnak a szemeim, de valahogy sikerül magam türtőztetni. Nem akarom megijeszteni, de egyszerűen ledöbbentett az, amit hallottam. Van a Roxfortban olyan elmebeteg, aki azt hiszi, hogy büntetlenül kikezdhet VELE?
− Tud erről más is, vagy csak nekem mondtad el? – kérdezem szaporán szedve a levegőt. Remélem, hogy elmondja ki volt az a szerencsétlen, különben kénytelen leszek magáakciózni egy kicsit. Morrisont egyszer már meg kellett védenem. De Deveraux … ő teljesen más kategória. Még ha azt mondaná, hogy most azonnal vessünk véget ennek az egésznek, akkor is egyesével törném el az ujjait annak, aki kétértelműen hozzá mert nyúlni.
Féltékeny vagyok? Igen! Meg kell tudnom ki volt az az aljas, hogy aztán elbeszélgethessek vele, amolyan mardekár stílusban…