+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Keleti szárny
| | | | | |-+  Tornyok folyosói, csigalépcsők
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Tornyok folyosói, csigalépcsők  (Megtekintve 8981 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2009. 11. 16. - 01:58:19 »
0

A keleti szárnyhoz két torony tartozik: egyikben a Hollóhát termei találhatóak, a másik pedig az a torony, melynek tetején Trelawney professzor tartja az óráit. Mindkettőbe csigalépcső vezet, olykor köralakú folyosók szakítják meg a menetet.
Naplózva

Sean Blaine
Öröktag
***

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2010. 12. 27. - 13:43:15 »
+1

.-= Josey Butler =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!


Merlin sem tudja, a mai nap délutánján mi a faszom vezérelt, de úgy döntöttem, keresek valami kurva magas tornyot, és szépen kiülök a párkányra nézelődni, első körben. Friss levegő, csend, békesség, nyugalom, magány… csupa-csupa olyan dolog, ami jó, és amire azt lehet mondani, még kedvelem is. Persze, azért ha már arra járok, akkor bizony össze is írom a házi feladatomat gyógynövénytanból és asztronómiából a holnapi napra. Nem mintha stréber kis geci lennék, de nem szokásom a kiadott feladat nélkül besunnyogni egyetlen tanórára sem… vérlázítónak találom, amikor az efféle kis mihaszna megjelenik, a rohadt ártatlan szemeivel, már-már sír, hogy ne kapjon egy nagy büdös Trollt, amit amúgy megérdemelne. Egyszer lennék tanerő, a diák anélkül jönne órára, beleállítanám a fejébe a pálcáját, aztán az ajtóra tűzném a tetemét, mintegy megfélemlítés gyanánt. A homlokára pedig a vérével írnám ki : „csináljatok házi feladatot gyerekek”. Ejh, ezek a mai fiatalok… A torony, sokkal egyszerűbb ilyen környezetben dolgozni, mint teszem azt a retkes klubhelyiségben. Ott a hatalommániás fasszopók idiómáit kell hallgatnom minden egyes pillanatban, vagy a nőnemű háztársaim pocskondiázását. Az még elmegy, ha egy hímnemű emberke nekiáll anyázni, vagy azt mondja, kurva életbe… de egy nő… hagyjuk már. Az olyanokat a legszívesebben pofánbasznám, kitépném a nyelvét, és valami szappanos vízbe mártott reszelőn pucolnám meg. Aztán, ha végeztem, és még maradt a testrészből valami, akkor visszaadnám a gazdájának, hogy meg se álljon a gyengélkedőig, talán vissza tudják varázsolni.

Hűvös.
Magány.

Az ajtót becsuktam magam mögött, pár pillanatig még egy mágikus záron is gondolkodtam, de aztán úgy voltam vele, csak nem eszi ki a rosseb a népeket egy ilyen kietlen helyre. Kényelmesen odasétáltam a párkány mellé, majd a mappámat ráhelyezve felmásztam rá. A Roxfort falához erősített kandeláberbe kapaszkodva bőven kihajoltam, hogy megnézhessem a majdhogynem végeláthatatlan mélységet. Eszemben sem volt semmi különleges baromság, nem akartam véget vetni az életemnek, de jól nézett ki a dolog, ráadásul valamiféle szabadságérzetet is keltett ott legbelül. Bevallom, rabul ejtett, hogy ugorjak egyet, és átváltozva visszareppenjek ide, de aztán úgy döntöttem, ennyi bőven elegendő, nem vagyok egy nagyravágyó és telhetetlen faszkalap. Leültem, és kényelmesen megvetettem a hátamat a falon, lábaimat pedig bokában keresztbetéve a párkányon pihentettem. Előhalásztam a mappámból a gyógynövénytan könyvet, valamint egy nagyobb pergament és a megbűvölt lúdtollat, amelyek az ölemben landoltak, míg a tartó a földön, valahol mellettem. Fellapoztam a kellő oldalakat, a zsebemből előhúzva a pálcát mormoltam el egy halk igét. Köszönhetően annak, a pergamen megdermedt, mintha valami kemény tárgy lenne alatta, valahogyan írni is kell rá kérem. Nyugalmasan láttam hozzá a kötelező feladat megírásának, olykor-olykor oldalra tekintve a messzeségbe, vagy éppen az alant húzódó mélységbe.
Nyugalom.
Csend.

Naplózva

Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2010. 12. 27. - 20:45:56 »
0

SANITY
HAS LEFT THE BULIDING


Hogy te mekkora egy tirpák barom vagy, öcsém! Legszívesebben odaüvöltöttem volna annak a kis másodéves (!!) nyavalyásnak, aki majdnem engem fellökve akarta magát bepréselni a férfimosdó ajtaján, nem mintha én is oda tartottam volna, csak úgy szimplán rajta van az útvonalon. Mindegy, ha menni kell, hát menni kell. Remélem, ráül arra a mogyorócsócsáló deszkára, amiről a madarak csiripeltek nem olyan rég, megérdemelné.
Nem mondanám, hogy nyugodt helyet keresek, inkább csak visz a lábam. Bármi, csak minél távolabb legyen a klubhelyiségtől! Egyszerűen megfulladok ott, még a tótartó alatt ülni is olyan, mintha rám akarna zuhanni az egész. Sose voltam kibékülve azzal a hellyel, most pedig ez a görcsös kényelmetlenségérzet pedig csak erősödött bennem, mióta a házvezető tanár helyét immár egy Mirol tölti be. Nem mintha azzal lenne bajom, hogy Mirol, azt hiszem, Keith valamilyen rokona lehet, de akkor is, Piton olyan volt, mint a plátói pótapám, néha legszívesebben odaszaladtam volna, hogy megölelgessem és máris szebb lett volna a világ. Persze sose tettem meg és most már ezt örökre bánhatom.
Ahogy sok mást is bánhatok.

Mint például azt, hogy most idejöttem, és végignézhetem, ahogy ez a tökkelütött kimászik a korláton, és...
Visszafojtott lélegzettel állok a torony tetejének küszöbén, és nagy bogárszemeimet a fiúra meresztem, aki egy jó ideig ott lóg a korláton. Nem, nem mehetek oda, a végén megijesztem és leesik! Biztos, hogy nem akar leugrani, biztos, ugye? Vajon mit csinálnék, ha mégis megtenné? Az nem hiszem, hogy segítene rajta, ha sóbálvánnyá változtatnám, hiszen csak leesne és darabokra törne...
Mielőtt gondolataim végére érnék, a fiú visszalép a palánkról és letelepszik az egyik oszlop tövében. Felszakad belőlem a sóhaj. Egyelőre úgy tűnik nem vesz észre, mindenesetre erről máris teszek.
- Eszednél vagy?! Mégis mi a fészkes fenét művelsz odafönt? Le is eshettél volna te hülye! - kiabálok rá, miközben odacsörtetek mellé és nagy lendülettel felcsapom a táskámat a peremre én is, nagyobb nyomatékot adva szavaimnak.
Hú, mikor fölnézek a fiú arcába, rájövök, hogy talán jobban tettem volna, ha sarkon fordulok és lerohanok a lépcsőn, vissza se nézve. El is hallgatok rögtön, és egy párat pislogok megszeppenve, majd kiszalad a számon a kérdés:
- Te tényleg ujjakat gyűjtesz?
Naplózva

Sean Blaine
Öröktag
***

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2010. 12. 29. - 16:28:53 »
0

.-= A sivalkodónak =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!


Hang.
Éles.

Már javában nekiláttam a házi feladat körmölésének, amikor a semmiből egy igencsak fülsértő nyivákolás szakadt fel, nem sokkal később pedig a talpam környékén egy táska landolt a párkányon, vagy csapódott be. Elgondolkodtam rajta, hogy színpadiasan lépek fel, de aztán úgy döntöttem, ma nyugodt maradok, legfeljebb csak egy, esetleg két fülest baszok le az érkező picsának… már persze, ha nem valami ratyipásztor fiúról van szó, akinek odalent inkább különbség van. Leeresztve a pergament az ölembe ráhelyeztem a pennát is, majd balommal a fülemet piszkálva jeleztem, bántotta a hangszín ártatlan kis dobhártyámat. Egyszerűen nem volt felkészülve egy ilyen alantos támadásra, meg amúgy is. A piszkálást követően kezeimet a mellkasomon összefonva tekintettem oldalra, és valamelyest lefelé, hogy megszemléljem, ki volt az, akinek értelmi szintje legfeljebb hat porszemével egyezhet meg, és csak azért nem szarik a szoba közepére, mert beleverték, hogy ne tegye. Hűvöskék szemeim szépen lassan kúsztak végig rajta, érezze csak a törődést, amely inkább afféle, „te meg ki a faszom vagy, hogy itt üvöltözöl, mintha muszáj lenne, fejezdbemerttarkónváglak” típusú volt. Nem ismertem a picsát, sem névről, sem pedig az évfolyamát… annyit tudtam, hogy mardekáros, láttam már párszor a klubhelyiségben. Jobbára ott szüttyögött, hol egyedül, hol pedig egy-két másik idióta társaságában.
Hang.
Csendes.


A rivallást követően, amikor rám nézett, mintha felismert volna, legalábbis a szeméből valami olyasmi volt leszűrhető, a picsába, ezt nagyon elkúrtam. Egy cseppnyi értelem szikrája gyúlt, de sajnos odabent olyan vákuum uralkodott, hogy azonnal ki is húnyt. A semmiben nem egyszerű megélni. Látván a mimikáját, és ebből következtetve a gondolatait, némileg igaza volt neki, mert egy igazi, olyan parasztos tenyeressel betakartam volna az arca egyik oldalát, hogy az ő retkes füle is csengjen. Akkor azt mondanám, kvittek vagyunk… mielőtt azonban rámozdultam volna a történetre, újra megszólalt. A hangnem sokkal visszafogottabbra sikeredett, már-már elhalóra. Mi köze van ahhoz, hogy ujjakat gyűjtök-e? Bár, akkor, ha adományozni szeretne egyet, amihez megjegyzem nagyon közel jár, akkor rendben, különben pedig kuss és fuss.
- Miért, meguntad az egyiket?
Tettem fel a kérdést, amúgy mellékesen és halálos nyugalommal a pofámon, majd balomat kihúzva jobbom fonatából felé nyújtottam.
- Na, mutasd, melyikre gondoltál!
A gondolatmenet így lett teljes… úgyis régen fűztem már a nyakláncomra relikviát, itt volt az ideje egy új begyűjtésének. Persze, azzal, hogy sivalkodott a szentem, még nem érdemelte ki, hogy azonnal vagdalkozzak… de ha már ennyire érdekelte a történet, hát nem akartam szegényt megfosztani az igazi Blaine féle köszöntéstől. Akkor pedig, ha már a köszöntésnél járunk.
- Mellékesen pedig szia, mert ugyebár én nem vagyok olyan alpári paraszt, mint te.
Nem igazán szoktam tolerálni, ha valaki elfelejt köszönni, ez afféle alap dolog. Szégyenletes, ha már ez sem megy, és másnak kell rá felhívni a figyelmet.
Naplózva

Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2011. 01. 01. - 23:09:17 »
0

WHAT THE HELL IS GOING ON
THE CRUELEST DREAM REALITY


Úgy néz rám ez a majom, mintha én lennék a világ tönkretevője és minden kis bajának forrása... Ejnye, szegényt ennyire összezavartam volna? Kissé nagy köd lehet a fejében, akkora, hogy még a szemgolyóin is átüt a homály, ezt az elborult tekintetet legutóbb a felhős égen láttam. Mekkora emós te jó ég.
Mikor megszólal, kiderül, hogy végül is intelligens és annyira nem is autista, mint amennyire annak tűnik. Hogy mivan? Felszalad a szemöldököm a nagyzolós dumájától. Cöh! Vajon az emberek többsége ettől tényleg berezel? Szerintem nem is olyan veszélyes, mint amennyire mondják, csak jó a srác PR-ja. Nagyobb a füstje mint a lángja. Ráébredek a kérdése adta kihagyhatatlan lehetőségre, hamar előkapom a kis kezem, és felmutatom a középső ujjamat, az egyezményes jelet.
- Ez jó lesz? - érdeklődöm, majd miután nyilván felfogta mozdulat értelmét, meg azt, hogy nem szrtam össze magam tőle, csípőre teszem a kezem, mintha ettől nagyobbnak, fenyegetőbbnek és határozottabbnak látszanék és épp nyitnám a számat, mikor kapom az újabb oltást.
- Paraaaaaaszt? - hőkölök hátra és kistányér nagyságúra tágulnak a szemeim. - Nézd már, hogy valaki milyen érzékeny! - gúnyolódom rajta egy kicsit. Na, ha felbsszák az agyam, nagyon bátor tudok lenni. - Tudod nem attól paraszt valaki, hogy nem köszön, hanem mondjuk attól, hogy leparasztozza a másikat ilyen felfújt hólyag módjára mint te!
Picit talán megemeltem a hangom, már alig várom, hogy megint elkezdjen könyékig a zsíros fülében túrni, na arra kap majd még egy szép ívet, csak kényeskedjen tovább a nyomorult fajtája!
- Fúúú! - dühöngök. - Inkább estél volna le az előbb... Beképzelt hülye -.-
Naplózva

Sean Blaine
Öröktag
***

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2011. 01. 03. - 16:24:05 »
0

.-= A teátrálisan morcogónak =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!


Az első mozdulatokból ítélve úgy festett, nem kispályás lotyóval hozott össze a csodálatos égbolt, persze, soha nem szabad előre ítélkezni. Valószínűleg ennek a kis surmónak is csak az első nagyobb pofonig van szája, utána olyan picire zsugorodna, hogy elférne az ingem zsebében is. A középső ujja felmutatásakor haloványan elmosolyodtam, gyerekes és nevetséges, de ilyenek a mai fiatalok, akiknek sajnos a táborába tartozom a korom okán… de legfeljebb csak ennyi. Azt hiszik, hogy ezekkel a szánalmas klisékkel mindent megoldhatnak, vagy ez az, ami kiemeli őket a többiek közül, és menővé válnak. Rettenetes nagy tévedés, viszont, ha már szíveskedett felmutatni azt a kurva kisujjacskát, akkor bizony veszem a fáradtságot, hogy legalább el is törjem. Idén is hozni akartam a bicskámat, de valami oknál fogva a kapuban elvették azt, pedig jó kis védőbűbáj van rajta. Nem sikerült késként azonosítani, de mivel keményfából van a markolat, ütőfegyvernek minősítették. Szívás, sokkal fájdalmasabb ezekkel a konyhai csorba szarokkal ujjakat levágni… persze az iskolában amúgy is legfeljebb csak törhetem, még a végén kicsapnak.
- Ejnye!
Jegyzem meg megrázva a fejemet, miközben a szemem sarkából figyelem a kis csitrit, ahogyan a csípőjére teszi a kezeit. Újabb korholást kaptam, valamint parasztnak titulált, annak ellenére, hogy ő nem köszönt. Ilyenek manapság a csodálatos emberivadékok, a saját kis hibáikat képesek úgy feltüntetni, mintha az egyértelműen a másiké volna.

A mappa.
Egy villanás.

Nagyjából leszartam, hogy a pergamen és a penna a földre fognak esni, pár bűbáj, és szebbek lesznek, mint újkorukban voltak. A mappa viszont, jó kis keménybőr mappa, főleg a sarkai. Félreseperve a már írással teli tekercset, valamint elengedve az írószerszámot, a mappára helyeztem mindkét kezemet, majd hirtelen ötlettől vezérelve balommal, ami a picsa felé esett, meglendítettem azt, hogy telibe trafálja… persze nem a lapjával… jó esetben valamelyik sarkával találkozhat majd a feje, vagy az élével… egyre megy, szép kis foltot hagy majd, hacsak nem egy igazi reflexművész a hölgyike, és sikerült kivetődnie, vagy felkapni a kezét, hogy a felkarján csattanjon a dolog. Amint ez megtörtént, azonnal oldalra lendültem, mintegy leugorva a párkányról. Időm volt rá elegendő, hiszen a másik ezen mozdulatok alatt hárította, vagy kapta be az alantos támadást. Mivel csak pár lépésre volt, talán felocsúdott arra, hogy ott teremtem előtte. Előre hajolva, mélyen az arcába fúrva az enyémet, szinte szugeráltam a szemeit… egy rebbenés, egy pillantás nélkül.
- Nem köszönsz, noha másodiknak érkeztél!
Ez persze csak egy része a dolognak.
- Bemutatsz, holott a kérdésemmel meg is válaszoltam a te kérdésed, udvariasan.
Egy pillanatra megfordult a fejemben az is, hogy megborítom, de hogyan festene már, abban nincs kihívás. Ráadásul nemcsak válaszoltam a kérdésére, még humorizáltam is, ami tőlem igen távol szokott állni.
- Ezek után pedig még neked áll feljebb?
A kérdést követően tovább álldogáltam, és vártam a választ. Felkészültem rá, hogy pálcát ránt, abban az esetben van idő reagálni és elkapni a kezét… esetleg ominózus tökön rúgással próbálkozna? Túl kicsi a hely kettőnk között, hogy lendületet vegyen a lába, legfeljebb árnyalatnyi fájdalmat okozna vele… ha lendít, akkor meg felborítom, Merlinre. Igazából a legjobb az lenne, ha így, ebben a formában reagálni… akkor élnék a gyanúperrel, hogy egy, pöcse van, csak lánynak fest… kettő, szorult bele valami a sötétségen kívül.
Figyeltem.
Vártam.

Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2011. 08. 07. - 22:36:43 »
+1

{ Owen Redway }
{ Egy kései órán }

Csend honolt a folyosó egészén, úgy, ahogyan a legvégében, és legeldugottabb szegletében megbúvó hatodéves fiúhálóban is… pontosítva a kirekesztettek szobájában, ahol nem mások kaptak helyet, mint Gabriel Mirol, Sean Blaine, és Davis Perry. Hármuk közül ketten aludtak. Azt nem lehetett mondani elmeállapotuk okán, hogy az igazak álmát húzták, de elégséges annyiban maradni, lehunyt szemmel heverésztek ágyaikon, párnáikba temetve fejüket. Az utóbbi azonban kérdő tekintettel üldögélt a falnak szegett párnának támasztva hátát. Át sem öltözött az este folyamán. Amikor a többiek paplanjaik alá temetkeztek, vette fel a pozitúrát, és azóta nem mozdult, még arcának izmai sem rándultak. Egyre csak az járt a fejében… egyre csak kutatásának eredménye foglalkoztatta. Több hónapba telt, mire sikerült pontosítania a helyszínt, ahová az éjszaka folyamán menni óhajtott. Rengeteg könyvön rágta át magát… rengeteg pénzt adott ki régi diákok jegyzeteiért, hogy megtalálja… hogy felkutassa… hogy egyszer, és utoljára…

Mélyet sóhajtva dobta oldalra lábait, majd egyenesedett fel ágyából. Tekintete meggyötörtnek festett volna, ha az éjszaka leple nem fedi rejtőn magába. Éjjeliszekrényéről elemelte a pálcáját, majd jobb szeméhez emelvén azt, egy non-verbális ige zengett végig elméjén. Ennek hatására a varázstárggyal érintett szemgolyó elszürkült, látása pedig olybá változott, mintha napvilág volna. Ezt követően a bodza az éjfekete, hosszú ujjú pólója alatt rejlő alkari, megbűvölt tartójába vészett. Fekete nadrágot viselt, nem szeretett volna túlzottan hatalmas feltűnést nyújtani a folyosókat róva, elvégre tisztában volt vele, tilosban fog járni. Az időpont azonban alkamasint csak most, és csak ma festett jónak, különben heteket kellett volna várnia újfent, ha bármit lépni szeretne ügyében. Megvolt a kellő akaraterő, amennyiben ma alkalmat szalasztana, újfent előjönnének a kérdések, amelyek meginogtathatnák azon elképzelését, meg kell tennie. Felhúzva cipőjét még egy utolsó pillantást vetett hátra… tisztában volt vele, hogy két szobatársa megébredt… mindkettejük képes volt a legapróbb mozzanatra is éberré válni… attól azonban nem tartott, sikítva fognak rohanni bármely tanárhoz, avagy prefektushoz. Az idők során kiépítették már azt a kapcsolatot, amely biztosította, egymás dolgaiba nem ütik orrukat, semmilyen formában. Legyen az legális, akár illegális. Magánügy, slussz és passz.

Elhagyva a szobát, lehunyva balját, jobbja világával haladt át a kihalt klubhelyiségen. A folyosókra érve a lehető legcsendesebb mozdulatokkal haladt előre, vigyázván arra is, a festmények se ébredjenek meg álmukból. Ez csak és kizárólag az ő dolga… egyet majd meg kell ébresztenie, de addigra a falon túl lesz már, ráadásképpen a mázolmánynak kötött a beszélője, nem mondhatja el titkát senkinek… éppen ezért volt annyira nehéz a nyomára akadni a helyiségnek.

-O-

Hosszas percek teltek el, mire a hatodéves mardekáros fiatal keresztülvágta magát megannyi folyosón, lépcsőn, udvaron… téve mindezt úgy, hogy egy alkalommal egy tanárt kellett elkerülnie, egy alkalommal pedig szobor mögé gubbadva kellett várnia negyed órát, mire a dorbézoló prefektus pár hajlandó volt csókjelenetét elszámolva tovahaladni.

A viszontagságos megpróbáltatás azonban meghozta a gyümölcsét, sikerült elérnie a keleti szárnyban lévő, általában elhagyatott folyosószakaszra, ahol a keresett Tabris Pellan portré függött. Nem kellett más ügyének folytatásához, mint a megtanult mondat, amely majd utat biztosít számára. Mielőtt bármit is szólhatott volna, furcsa neszek ütötték meg a fülét… azonnal jobbra, majd balra tekintett – lévén háta mögött fal volt, előtte pedig a festmény -, gyanúpere pedig beigazolódott… valaki közeledett. A hely azonban nem nyújtott lehetőséget a megbúvásra… a festményt megnyitni pedig éppoly hanggal lett volna, mint elszaladni. Leeresztette karjait, felkészült, hogy behunyja jobbját, és csak baljával szemlélődjön majd, így várta az érkezőt… az arcáról nem ismerte fel, de hollóhátas jelvény díszelgett a prefektusi mellett. Tudta előre, vagy így, vagy úgy, de ma bemegy…
Naplózva


Owen Redway
Eltávozott karakter
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2011. 08. 18. - 10:44:01 »
+1

Davis Perry



   Imádtam éjszakánként a kastélyban kóborolni. Valahogy egészen más volt, mint nappal. Eltűnt a folyosókról a zajos diáksereg, a festmények mély álomba merültek, a mozaikablakokon áradó napfényt pedig felváltotta a kékes derengést idéző holdfény. Elszórtan lehetett látni pár pislákoló fáklyát, olykor összefutott az ember egy-egy kósza kísértettel, és ha nem vigyázott eléggé, könnyen beleszaladhatott az őrségként szolgáló Halálfaló csürhébe.
Azonban ma nem kellett tartanom ettől. Takarodó ide, vagy oda, teljesen legálisan mozogtam az imádott folyosókon. Ott díszelgett ugyanis a mellkasomon az a súlyos, P betűvel díszített ezüstjelvény. Hogy micsoda hatalommal járt ez, kérem… Persze voltak hátulütői is bőven, de erről már annyit siránkoztam, hogy jaj.
   Mai feladatom annyiból állt, hogy egy előre meghatározott szektorban járőrözve, szabályszegőket keressek. Persze undorító dolog volt beköpni a társakat, de ha egyszer ez volt a dolgom. Azért a magam részéről igen elnéző tudtam lenni, beértem pár pontlevonással is, nem küldtem egyből a Halálfalók kezére őket. Persze, majd pont én, aki az utóbbi időben annyi szabályt áthágott. Áh, nem lett volna bőr a pofámon ilyet tenni. A DS tagjait amúgy is elengedtem mindig, nekik járt ennyi azok után, amit a többi diákért tettek…
Így teltek hát el hosszú órák, míg lassan kezdtem én is elálmosodni. Leültem hát az egyik szobor talpazatára, hogy kicsit megpihenjek. Elmém valahol az ébrenlét és az álomvilág határmezsgyéjén mozgott. Ilyenkor képes voltam elkalandozni távoli világ felé. Kiszökkentem a testemből és szálltam. Gondolataimba különféle képek úsztak be alabárdokról, seprűkről, és igen… ott volt ő is. Fogalmam sincs, miért álmodok mindig róla. Kezdtem arra gyanakodni, hogy szinte már direkt követem őt, tudat alatt. Ha így van, akkor érthető miért visel akkora ellenszenvet irántam. Pedig én… Óh, hogy mennyire tudnám szeretni, ha hagyná…
   Furcsa neszek zökkentettek ki a szívecskék, a Cupidók, meg a rózsaszín fellegek közül. Valaki kóborolt a folyosón. Nem volt kedvem hozzá, hogy lefüleljek egy újabb barátot, de hát muszáj volt legalább tettetni, hogy jól végzem a munkámat. Az ismeretlen nyomába eredtem hát. Csakhamar kiröppent az álom a szememből, és egy macska ügyességével kommandóztam végig a folyosókon, mint akinek már akkora rutinja van benne. Nem kellett azonban már sokáig várnom, az idegen úgy tűnt önmagát csalta csapdába, egy csupasz, szobroktól és mindenféle búvóhelytől mentes folyosóra űztem a prédát. Ideje volt hát lecsapnom rá.
   Kivontam a pálcámat, lassan közelítettem az idegen felé. Az ablakon beszűrődő holdsugár a mellkasomon díszelgő jelvényekre esett. Közel voltam már, nagyon közel, de az arcát nem láthattam sehogy sem.
- Lumos!
Suttogtam, hogy ne a sötétben tapogatózzak. Pálcám végén apró láng gyúlt, melyet fejünk fölé emeltem. A fény így egyenest a szabályszegő arcára esett. Nem volt barát, ismerősnek sem mondtam volna. Láttam már a srácot, sőt… a házára is emlékeztem. Egy ifjú mardekáros állt előttem.
- Remélem jó okod van rá, hogy ilyenkor a folyosókon kószálj…
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2011. 08. 22. - 19:35:06 »
+1

{ Owen Redway }
{ Egy kései órán }

A léptek nesze egyértelműen jelezte a hatodéves mardekáros fiatal számára, a prefektus egyre közeledik. Csendesen, kezeit törzse mellé helyezve várta az érkezését, hiszen ez volt az a pozitúra, amelyből gyakorlatilag bármiféle interakciót elindíthat majdan. Jobb szemét már behunyta, nem szeretett volna kellemetlen meglepetésben részesülni, valahogyan biztos volt benne, hogy a másik nem fog elmenni a „lumos” ige áldásossága, és hatása mellett. Soha nem értette meg a prefektusokat, amikor ő látott el biztonsági feladatokat az iskola folyosóin, mindig élt a jelenleg is használt varázzsal, mert nem kellett a pálcáját feleslegesen fényre gyújtania… őt rejtette a sötétség áldásos leple, míg áldozatai vakon próbáltak elmenekülni előle. Ráadásképpen azt is szem előtt tartotta azokban az időkben, hogy ne ébressze fel a festményen éppen álmukat tengetőket… mindenkire figyelemmel kellett lenni valamilyen szinten. Megtanulta már az évek során, amilyen a fogadj Merlin, olyan az adj is. Megrázván fejét egy gúnyos mosollyal hessegette el a múltat, és a jelenre öszpontosítván, immáron érzelemmentes pofázmánnyal várta az érkezőt.

Az illető hollóhátas arcának először csak sziluettjei rajzolódtak ki a bal szeme előtt, természetesen csak a gyémántszerű fénymorzsákat követően… majd ahogyan szeme újfent megszokta a fényt, vált csak ismerőssé számára a fiatal. Davis első körben egy gyors helyzetfelméréssel kezdte működését, szeme a pálcára szegődött, minthacsak kíváncsi lett volna arra. Pedig szó sem volt róla, csak fel szerette volna mérni a lehetőségeit. A prefektus hibázott, olyaténformán, hogy túlzottan magasra emelte kezét, amelynek folyományaként szabadon hagyta törzsét. Egy nagyobb, gyomorszájra mért ütés meghozta volna a gyümölcsét… a névről nem, csak folyosókról, Nagyteremből ismert számára az volt a szerencse, hogy a Perry fiú fejében noha megfordult a bűnös támadó gondolat, megvalósításán nem elmélkedett… nem volt oka rá, legalábbis egyelőre bizonyosan.

Végighallgatván a kérdést igenlően bólintott a fejével. Volt egy nyomós oka, hogy ezen a kései órán a folyosókon tartózkodott, nem pedig hálókörletében, az igazak álmát aludván. Minthogy nem ismerte a másikat, nem tudta eldönteni, a számára fontos este vajon a másik számára is az volna-e.
- Meglehetősen jó okom van arra, hogy a tilosban járjak!
Hangja csendes volt, mégis, határozottan csengő, bársonyos. Az járt elméjében, vajon megossza-e a titkot a másikkal. Úgy volt vele, miért is ne tehetné, elvégre a helyiség nem csak az övé. Bárki, aki tudomást szerzett róla, használhatta, módjával. Az egyetlen problémát a tanárok jelentették, és mániájuk, amellyel a diákok védelmét akarták megoldani. Bármi lelepleződött, annak költöznie kellett, szükségszerűen… mintha az megoldást jelentett volna bármire is. A hatodéves mardekáros soha nem tartozott az irigyek táborába, bár tény, személyes holmiját és tudását nem osztogatta, ha valaki szépen meg nem kérte rá… sőt, azt követően is mérleget, amaz megérdemli-e kiemelt figyelmét.
- A család szentsége!
Tekintete a semmitmondóból egyszeriben megváltozott, vonásai feszesebbek lettek… a barnákban pedig valamiféle láng lobbant fel. Egyelőre nem akart több információval szolgálni, hiszen nem ismerte annyira a másikat… mi több, azt is ki kellett puhatolnia, vajon a prefektus csak egy trófeát akart a személyében, vagy érdeklődést mutat szavaira.
Naplózva


Owen Redway
Eltávozott karakter
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2011. 12. 03. - 09:08:11 »
+1

Davis Perry



   Úgy éreztem magam, mint egy tanár, aki beszélgetésen kapta diákját az órán. Hirtelen beugrott egy jóval korábbi kép, amint az általános iskolában ülve, Mary Flanagan a fülemhez hajolva suttogja annak a fiúnak a nevét, akibe éppen szerelmes volt, mondván, hogy ne mondjam el senkinek sem. A matematika tanárnő pedig bosszúsan, hátulról csapott le ránk. „A többieket is érdekelné az a halaszthatatlan dolog, amiről itt susmogtok, ahelyett, hogy az órámra figyelnétek. Nos?”
 Úgy magasodtam a srác fölé, miképp hajdanán a tanárnő magasodott fölém.  Fejünk fölött ott világított a pálca, melyre az ismeretlen kíváncsi pillantásokat vetett. Tudtam, hogy felméri a terepet, de meg sem fordult bennem, hogy netán támadástól kellene tartanom.
- Meglehetősen jó okom van arra, – hangzott a felelet - hogy a tilosban járjak.
Kissé elbizonytalanodtam. Sosem voltam az a vasöklű, kőkemény prefektus, akitől rettegtek volna a diákok. Nem voltam túl határozott, nem is voltam annyira jó varázsló, túl jószívű is voltam, ráadásul én magam is gyakran szegtem meg a házirendet ahhoz, hogy lelkiismeret furdalás nélkül büntessek meg másokat. Az ilyen szabályszegők, mint ez az ismeretlen, mardekáros srác, határozottságukkal kapásból maguk alá gyűrtek, éreztetve velem, ki is az alfahím. De azért nem hagytam magam olyan könnyen.
- Szuper, akkor bizonyára örömmel osztanád meg velem is. Máskülönben még azt hinném, hogy kilométer hiányod van, és akkor bizony mehetünk vissza a klubhelységbe, most rögtön!
   Azonban abban a pillanatban, ahogy megformáztam az utolsó betűt is, az ismeretlen szólásra nyitotta ajkait, és egy totál nem oda vágó mondattal válaszolt kérdésemre.
- A család szentsége!
Pálcám tökéletesen megvilágította felvont szemöldökömet.
- Na jó, ne játszd nekem itt a hülyét, most azonnal… mi a franc!?
A portré, amely előtt álltunk, hatalmas robajjal kicsapódott, porfelhővel terítve be bennünket. A festményből kiáramló hűvösebb légtömegek eloltották pálcám végére varázsolt aprócska lángot. Nagyon jól tudtam, hogy a hangzavar perceken belül odavonzza hozzánk a tanárokat. Döntenem kellett hát, elkapom a srácot és majd később visszajövök tovább kíváncsiskodni a rejtélyes portrét illetően, vagy menekülni hagyom, ha cserébe vele tarthatok.
-  Még is, mi a fene ez, ember?
Kezemmel megtapogattam az évszázados porral borított kép hátulját, mintha nem hinném el, hogy igenis létezik egy ötvennyolcezer-négyszázhetvenharmadik titkos alagút is a Roxfortban, a másik ötvennyolcezer-négyszázhetvenkettő mellett. Nem volt sok idő azonban, odalent kisebb sereg masírozott végig a folyosón. Gyorsan döntöttem hát.
- Gyerünk, befelé, akkor nem buktatlak le!
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2012. 01. 02. - 21:10:33 »
+1

{ Owen Redway }
{ Egy kései órán }


A prefektuspalánta meglepődött a válaszon, ez egyértelműen látszott a szemei tükrében, amelyeket a hatodéves mélyrehatóan fürkészett a beteges szín kékjeivel. A másik azt gondolhatta, jól elrejtette érzéseit, a Perry fiú azonban gyermekkora óta tanulta és figyelte az emberek viselkedésformáit. A legapróbb rezdülések elegendőek voltak a számára, hogy tudja, a másik fejében mi járhat… egy apró testbeszéd, a szemek mozgása, szinte észrevétlen fintorok. Davis nem szólalt meg, nem állt szándékában, legalábbis egyelőre egészen bizonyosan nem… tudatában volt annak, hogy a vele szemben állónak lesz hozzáfűznivalója a hallottakhoz. Egy hollóhátastól meglepő lenne, ha nem fűzne valamit az elhangzottakhoz utolsó szó jogán. Ráadásképpen a zöld-ezüst szegély címeres élt a gyanúperrel, a vele szemben álló nem fogja hagyni, hogy utolsó szavainak hatására megtörtnek fessen. Teljesen feleslegesen kezdett bele a mentegetőzésbe, elvégre egy pillanatra sem merült fel, hogy a mardekáros felül szeretne keveredni… egyszerűen ilyen volt a stílusa. Szeretett határozott módon fellépni, erélyesen, mert tudta, csak így szerezhet érvényt hangjának és szavainak. Gyenge, alamuszi, bújdokló módon esélye sem lenne az életben maradáshoz.

A válasz, amelyet végighallgatott, nem igazán érte váratlanul, noha elméjében igencsak gyenge és esendő próbálkozásnak titulálta. Mindenesetre ezen véleményét megtartotta magában, a szó szoros értelmében. Továbbra is érzelemmentes tekintettel álldogált, szemeiből gyakorlatilag semmit sem lehetett kiolvasni… esetleg csak akkor, ha a hollóhátas is kellőképpen fel volt vértezve efféle tudományokkal. Ekkor érkezett a második kör, amelyet a hatodáves mardekáros megejtett, a család szentségére hivatkozott, mint nyomós indok, amely miatt ma bizony kénytelen volt megszegni a ház által előírt szabályokat. Az ismeretlen hollós szemöldöke megemelkedett… mintha nem értette volna, ez a három szó hogyan passzolt a környezetbe. Már éppen megszólalt volna, amikor a portré, amely mellett mindkét fiatal álldogált, hirtelen megnyílt. Davis utolsó mondatának két szava maga volt a jelszó, amellyel a titkos járat, és az annak végén lévő termecske védve volt. Nem hatolhatott be bárki, talán a tanárok hozták át ide a szerkezetet… talán maga az alkotó helyezte el itt. Erre a hatodéves nem talált választ, de rengeteg időbe telt, mire sikerült megtudnia, hol is lehet.

A fuvallat most a duett kezére játszott, eloltotta a hollóhátas pálcájának fényét, így a sötétség leplébe burkolva őket. Erre szükség is lehetett, mert a festmény meglehetősen nagy zajt csapott a csendes, szunnyadó folyosók végeláthatatlan labirintusában visszhangot keltve. Pillanatnyi tétovázás állt be a másik részéről, Perry pedig rendületlenül és töretlenül méregette. Jobb szeme hol a bejáratot fürkészte, hol pedig újdonsült útitársát. A bal továbbra is csukva maradt, ha a másik hirtelen módon ismét meggyújtaná a pálca végét, nehogy megvakuljon… eldöntötte, ha a számára ismeretlen belemegy a játékba, majd odabent, a folyosón megbűvöli az ő szemét is. Az iskolatárs suttogva, mégis kis indulatos éllel tette fel a kérdést, tudakolván, mi a helyzet, hová vezethet a rejtett, azonban most feltárult folyosó. Davis nem szólalt meg, várt, várt, hogy a másik mit fog tenni… a szakasz végében hangok hangzottak, léptek zajával keveredve… ismeretlenek közeledtek… a hollós pedig döntött. Mégpedig a titok mellett… mert tudni akarta, szomjazta, mi is lehet odabent.

Davis biccentett egyet, majd megtámasztva a pókhálóval szőtt bejárat egyik oldalát, másik kezével elsodorta maga elől a kelletlen szövéseket. Lassan lépett be, majd midőn bent volt, és belépett az ismeretlen is, szólalt csak meg nyugalmas, suttogó hangon.
- Csukd be, és bűvöld meg disaudioval.
Amennyiben a másik megtette, felemelte kezét, és kicsúsztatta alkari tokjából a pálcáját. Mivel sejtette, a másik ezt esetleg támadásnak is vélheti, mindezt nagyon lassú és óvatos mozdulatokkal tette, mégpedig jól láthatóan.
- Nem akarlak bántani, de nem szeretnék meggyújtott pálcával végigmasírozni itt. Másra is kellhet a pálca, sem, mint fényt csiholni vele. Létezik egy ige, amivel láthatsz a sötétben is, ha megengeded…
Nem fejezte be a mondatot, hogy a másik érezze, ez most egy kérés… csak rajta áll, bízik-e benne, avagy sem.

Naplózva


Owen Redway
Eltávozott karakter
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2012. 01. 09. - 17:54:11 »
+1

Davis Perry



   Erős túlzás lett volna azt állítani, hogy féltem volna a mardekárosoktól. Azonban azt mindenképp le kell szögeznem, hogy sosem kedveltem őket túlzottan (egy két nőszemély azért átcsúszott a szitán), legfőképpen azért, mert sosem tudtam kikövetkeztetni mire is gondolnak. Nem véletlenül kerültek oda a legravaszabb diákok. És ez az ismeretlen srác… Az arca, mint valami márványszobornak, érzelemmentes, és bolonduljak meg, ha értettem őt. Mindazonáltal valami azt súgta, hogy ezúttal nem azzal a tipikus, gőgös kígyóházival hozott össze a (bal)sors.
Ami engem illet, azt hiszem teljes ellentétben álltam az idegennel. Nem voltak olyan adottságaim, amivel így tudtam volna leplezni a gondolataimat, az érzéseimet. Nem, én ahhoz túlságosan is romantikus voltam, az a fajta karizmatikus jó, akit a köznép elkönyvelt udvari bolondnak. Nem rendelkeztem olyan összetett tulajdonságokkal, amik elmosták volna a határt emberi értékeim között. El sem tudtam volna képzelni magamról, hogy szándékosan rosszat akartam volna másoknak, még azoknak a lányoknak sem, akiknek tudtom alatt törtem össze a szívét.

Mint mondottam, a jelszó említésére feltárult az ismeretlen mögött a portré, porral szórva be a fél folyosót, legfőképpen bennünket. Pálcám végén pislákoló láng abban a minutumban semmivé foszlott, ráadásul látásomat tovább rontotta a szemembe kerülő porszem is, melytől azonnal könnyezni kezdtem.
Természetes, hogy tudnom kellett a titkot. Hollóhátas voltam, azok közé tartoztam, akiknek lételemük, hogy naponta minél több és több információ jusson a birtokukba. Valósággal szomjaztam a tudást, és – bár ezt kevesen tudták rólam – megszállottan rajongtam az ősi tárgyak iránt. Volt egy olyan jó tulajdonságom, hogy nem a hasznot néztem az antik értékekre pillantva, hanem az azok mögött rejlő titokzatos éveket. Nem volt hát kérdéses egy másodpercig sem, hogy a fiúval tartok. Őszintén szólva nem is akartam tanárok kezére adni őt (kérdéses, hogy hagyta-e volna magát?), mert hát az én fene nagy szívem…

Másodiknak léptem be a koromsötét terembe. Az ismeretlen hiába takarította le előzőleg a pókhálókat, éppen annyival voltam magasabb tőle, hogy az én hajamba bőséggel jusson. Mintha nem lett volna elég, hogy már így is tiszta fehér volt a portól.
Habár az ifjú mardekáros nem volt a szavak embere, most még is megszólalt. Egyszerű, tömör utasítás volt az, amiről nem igazán tudtam eldönteni, hogy tetszik-e nekem… Valahol mélyen, gondolatban hozzátettem egy „légy szíves-t”.  Azonban így is eleget tettem a parancsnak, behúztam magam után a portrét. Kattant a zár, majd pálcámat a kép hátuljának szegeztem és elmormoltam a varázsigét.
Nem igazán láttam semmit, csupán körvonalakat, lévén korom sötét volt a teremben, és az egyetlen fény, ami a szemembe jutott, csupán a portré alatt lévő, apró lyukon beszűrődő holdfény volt. Azonban ennyi is épp elég volt ahhoz, hogy meglássam, megsejtsem a mardekáros kezében a pálcát. Erősebben markoltam a sajátomat, és már éppen felkészültem a védekezésre, amikor ismét felhangzott az idegen hangja.
- Nem akarlak bántani, de nem szeretnék meggyújtott pálcával végigmasírozni itt. Másra is kellhet a pálca, sem, mint fényt csiholni vele. Létezik egy ige, amivel láthatsz a sötétben is, ha megengeded…
Hogy megengedem-e? Nos… azt még nem döntöttem el igazán. Sürgetett az idő, és nem akartam, hogy magamra hagyjon a sötétben. Túlzottan érdekelt a titok. Úgy döntöttem megbízok benne, bármennyire is volt ellenszenves számomra. Némán bólintottam, majd miközben a srác felém fordította a pálcáját, halkan suttogva a következő szavakat morogtam a sötétbe:
- Egyébként Owen vagyok…
Ha már a bizalomról van szó, úgy éreztem a nevem elárulásával még nem kerülhetek bajba, sőt, a továbbiakban nem kell idegennek hívnom magamban a srácot. Attól függetlenül nem voltam egészen biztos benne, hogy ő is elárulja a nevét…
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2012. 01. 23. - 13:27:03 »
+1

{ Owen Redway }
{ Egy kései órán }


A fiatal mardekáros éppen csak annyi pókhálót szedett le a bejárat felsőbb régióiból, amennyi elegendőnek bizonyult, hogy ő kényelmesen bejuthasson a járatba. Úgy gondolkodott, a mögötte érkező bizonyosan látta a mozdulatait, hát majd nekiáll jómaga is megküzdeni a fránya szövevénnyel, amelyet a jelenlegi lakók alkottak meg fáradtságos munkával. Ahogyan visszapillantott a válla felett, látta, hogy a Prefektuspalánta nem vette a fáradtságot, inkább keresztülhasította a feje búbjával a póklakot. Nem mosolyodott el, noha kedvére való lett volna megtenni... nem értette, mi lehetett abban annyira fárasztó, vagy megoldhatatlannak tűnő, a másik megemelje a kezét. Ellenben a haja meglehetősen agg képet festett így, tekintettel, a hálóknak köszönhetően úgy festett, mintha őszülne... a kor okán megkopna.

Lezárva magában az értetlenséget kiváltó okokat fordult meg a szűk kis folyosószakaszon, várva, hogy a másik végbevigye az utasításnak beillő szavakat. Miközben amaz megfordult, a fiatal már elemelte szeme elől a kezét, valahogyan olyan érzése támadt, az újdonsült útitársa nem fog fényt csiholni a varázsgally segítségével. Mozdulatának köszönhetően Davis tökéletesen látott mindent, a legapróbb részletekig. Nem kerülte el a figyelmét az sem, amikor a másik rápillantva megneszelte a pálcát is. Köszönhette ezt annak, hogy a kép alatt hajszálnyi résen apró fény szűrődött be, amely viszonylagos látást eredményezett a Prefekus számára. A mardekáros kezében "szorongatott" gally látványa bizony elővigyázatosságra sarkallta. Az iskola falai között ha egy kígyócímeres kezébe varázstárgy keveredett, a közelben lévők reakciója nem lehetett más, mint ők is megragadták sajátjukat. A megszámlálhatatlan éve tartó ellenségeskedés alappillére volt, minden egyes mardekár házba osztott diákot gonosznak kell tartani... és aképpen kell viseltetni iránta. Az apró mozdulatok elegendőek voltak Davis számára, hogy lássa, a másik ennek a hagyománynak él, de próbál tenni ellene. Szerencséjére ezt pontosan egy különleges példány esetében tette... a fiatal Perry nem volt egy mintamardekáros, vére ellenére sem.

A látás varázslatának engedélyezése a hollóhátas részéről megtörtént, így a hatodéves kecses mozdulatokkal forgatván a pálcát non-verbálisan a másik szemére aggatta a bűbájt. Amint hatott, Owen bizony meglepetten tapasztalhatta, hogy baljával olybá lát, mintha csak nappal volna. Másik szeme, a jobb továbbra is megmaradt vakságban... erre azért volt szükség, ha véletlenül fényárban úszó helyre tévednek a fiatalok, akkor legyen ott is használható érzékszerv. Az ige gondolatok között való összefonódása közepette Davis hallotta a nevet, de nem válaszolt... ellenben amint megtörtént a varázslat, haloványan elmosolyodott. A kékek továbbra is hátborzongatónak tűnhettek a másik látó szemében.
- Davis!
Jelentette ki most már határozottan, elvégre a disaudionak köszönhetően a folyosóra úgysem hangzott ki csevejük.
- Lassan haladjunk, bár kételkedem benne, hogy bármiféle csapdától kellene tartanunk.
Mondatát követően hátat fordított iskolatársának, majd lassú, ámde határozott léptekkel indult meg a pókhálókkal és mohával, növényekkel szegett szűk folyosón, egyenesen előre. A távolban fényt látott pislákolni, élt a gyanúperrel, hogy a szoba, amelyet keresett, a környéken lehet. Megvolt a védelmi mechanizmus, a kép a jelszóval... miért kellene más is egy efféle tárgyhoz?
- Mellesleg, egy különleges szobát keresünk! Edevis egy remek találmánya kutatásunk tárgya.
A másik esetleg már hallhatott a tükörről, amely úgy vándorolt az iskola falai között, mint valami nyugtalan, diákok által hajszolt tárgy. Ez kissé nagyobb léptékű találmánynak számított, ráadásképpen egyetlen egy példány létezett belőle. Annakidején valamelyik nagy igazgató hozhatta az iskolába, bár erről csak mondák éltek... írásos emlékek nem maradtak fenn.

A páros ütemesnek mondható tempóban haladt a fényforrás irányába, amely ahogyan közeledtek, úgy kezdte ki megbűvölt szemüket.
Naplózva


Owen Redway
Eltávozott karakter
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2012. 01. 29. - 19:07:46 »
+1

Davis Perry



   Szinte éreztem az arcom előtt suhogó pálca szelét. Nagyon furcsa érzésvolt ott állni a korom sötétben úgy, hogy egyenesen a képembe nyomtak egy varázspálcát. Összeszorítottam a szemeimet, mintha bármelyik másodpercben átkot röpítenének közéjük. Azonban az ismeretlen mardekáros nem tartott efféle meglepetéseket számomra és állta a szavát.
Pár másodperc múlva, mikor már nem éreztem arcomon azt az apró szellőt, kinyitottam a szememet és igen furcsa látvány fogadott. A fény szinte elmosódott a teremben. Ha az egyik szememmel néztem, akkor sötét volt, ha a másikat használtam, akkor pedig hirtelen minden kivilágosodott. Akár hibázhatott is volna a fiú, de én tudtam jól, hogy nem a véletlen műve, hogy csak félig sikerült „felvilágosítania”.
Behunytam a „vak” szememet és végre körülszemléltem a teremben. A portré mögötti helyiség egy szűk folyosó volt, melyet sűrűn benőtt a természet. Mohák és pókhálók nőttek a falakon, valamint itt-ott penészfoltok éktelenkedtek. Bizonyára több száz éve nem járt itt senki, legalább is a padlón lévő vastag por ezt sugallta.
Érkezésem óta most először láthattam mosolyt az ismeretlen arcán. A mosolyhoz pedig egy név is társult: Davis. Most hogy jobban belegondoltam, leesett, hogy év elején találkoztam vele a prefektusi kocsiban, amikor az eligazítást kaptuk. Vagy összekeverném valakivel?
- Lassan haladjunk, bár kételkedem benne, hogy bármiféle csapdától kellene tartanunk.
Sosem értettem miért készültek efféle termek a Roxfortban. Elvégre mindig is iskolának készült, de erődítménynek is beillett. Az alapítókat olyan titokzatosság lengte körül mindig is, hogy igazából nem is tudom miért lepődök meg az efféle földalatti katakombákon. Gondoljunk csak a Titkok Kamrájára, meg arra a sok-sok rejtekajtóra, arra a csapóajtóra, ami a Bölcsek Kövéhez vezetett. Ahogy a felsőbb évesek mendemondáiból kivettem, hasonló lehetett ehhez a rejtekhelyhez. Hasonló misztikum övezi mindkettőt…
- Mellesleg, egy különleges szobát keresünk! Edevis egy remek találmánya kutatásunk tárgya.
Edevis… Nem volt szükséges bemutatni kiről is van szó. Nem csak azért ismertem a nevét, mert a Hollóhát eminens diákjai közé tartoztam. Edevis tükréről mindenki hallott már, egyesek azt állították, hogy volt szerencséjük bele is pillantani. Azonban bármennyire is törtem a fejemet, nem ismertem még egy hasonló nagyszerű alkotást a fent említett nagyszerű varázslótól.
- Mondd csak… Ez is olyasmi, mint a tükör?
A távolban halovány fény sejlett fel. Megbűvölt szemmel kevésbé látszott, de ha behunytam azt és az elsötétítettel szemléltem, akkor tisztán kivehető volt. És valóban, ahogy egyre közelebb értünk, úgy nőtt meg. Gondolatban egy vonat lámpájához hasonlítottam.
Semmi sem törte meg a csendet, csupán a falakról csöpörgő vízcseppek, melyek visszhangozva loccsantak szét a padlón. Valahol a távolban mintha egerek mozgolódtak volna. Nagyon reménykedtem benne, hogy békákkal nem hoz össze a sors. Férfiasságom azonban tiltotta, hogy megosszam a másikkal mennyire is irtózom a kétéltű barátainktól. Kínszenvedés minden bájitaltan óra, amikor hozzájuk kell nyúlnom.
- Szabad megkérdeznem, hogy honnan tudsz erről a tárgyról? Nem kis időbe telhetett, mire utána járhattál. Gondolom nem tud róla túl sok ember. Ha engem kérdezel, szerintem évszázadok óta mi vagyunk itt az első emberek…
Őszinte csodálatom a srácé, amiért ily alapos munkát végzett. Engem mindig is érdekeltek a hasonló, mitikus tárgyak történetei. Ha valaha is hallottam volna erről a rejtélyes Edevis-féle szerkezetről, biztos én is utánaeredtem volna és igyekeztem volna felkutatni.
Immár nem volt szükség a mágikus szememre, az egyre növekvő fényfolt immár olyan méreteket öltött, hogy szabad szemmel is láthattam tőle. Átváltottam a jobbosra, és immár sokkal kellemesebb volt, jobban elviseltem a szúrós, reflektorhoz hasonló fényt. Aztán hirtelen kiértünk a sötét folyosóról és egy fényárban úszó teremhez értünk. Elakadt a lélegzetem a helyiséget látván… Még sosem jártam ehhez fogható helyen.
- Fúúú… azannya!
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2012. 01. 31. - 10:37:11 »
+1

{ Owen Redway }
{ Egy titkos helyiségben }


A szűk kis folyosón a belépés sorrendjében haladtak a fiatalok, Davis Perry szelte a távolságot elől, mögötte pedig a hollóhátas prefektustársa. Mint elülső kutatónak, az ő titulusa volt a mennyezetről belógó növényi indák el-el tűrése, hogy a másik is nyugodtan tudjon lépést tartani vele. Az olyan gallyakat, amelyek erősen tartották magukat, mégis útban voltak, azokat erővel feszítette meg, majd adta bele Owen kezébe... nehogy, ha félrelép, akkor pofán csapják a másikat. Elég kellemetlen érzés tud lenni, amikor felkészületlenül ér egy hatalmas füles... ráadásképpen ez az ütést kemény indák és ágak ejtenék. A mardekárosnak egyrészt, nem volt indíttatása arra, hogy kárt okozzon a másikban... másrészt, a hollóhátas viselkedése kellőképpen nyitott volt, ami a többi iskolatársukról nem mondható el. Ennyit megérdemelt, így, vagy úgy, Davis pedig afféle ember volt, aki csak azokat jutalmazta komorabb természetével, akik már első körben kivívták az ellenszenvét. Tényként kezelhető, hogy tudott ő a maga módján igencsak galád módon viselkedni, de az ellenkezője és éppen úgy elmondható volt róla.

Lehunyt szemét egy pillanatra sem nyitotta ki, noha közeledtek a fényforrás irányába, úgy gondolta, a hátralévő szakaszt sem árt pontosan látni. Noha a Roxfortban voltak, és úgy gondolkodott, halálos veszélyű dolgokat az iskola vezetése csak nem tart a falak között, óvatos ember lévén nem tágított. Ahogyan félretolt egy újabb belógó indát hallotta meg a szavakat maga mögül. A kérdés a másik irányából teljesen jogos volt, elvégre, ha már bűntárssá vált miatta, hát hadd tudjon ő is a szerkezetről, sőt, akár használhatja is majd, ha szeretné.
- A tükör egy erősen továbbfejlesztett változatát írják le több helyen is.
Itt megtorpant egy pillanatra, majd megfordult, bármennyire is volt szűk a folyosószakasz, majd Owen tekintetét fürkészte.
- Állítólag, itt nem csak a tükörben látod azt, ami a szíved vágya, hanem megjelenik melletted afféle kivetülésként. Halovány-átlátszó, akár egy szellem, de ott van veled!
A utolsó szavakból a másik kiérezhetett valami mélységes keserűséget... Davis is észrevette, hogy a hangjának színe kissé csendesebb lett. Sarkon fordult, majd egy mély sóhajt követően folytatta.
- A technológia lényege, hogy több tükörről van szó, amelyek valahogyan, de ki tudják vetíteni a vágyadat.
A két fiatal igyekezett magát átvágni a rengeteg koszon és persze az útjukat nehezítő, helyenként szakaszon elszórt kőtömbökön, amelyek jobbára a mennyezetből, vagy éppen oldalfalakból hiányoztak.
- Rengeteg könyvet olvastam, és az egyikben véletlenül találtam erre egy utalást. Azonnal utánajártam egyes dolgoknak a...
Itt egy pillanatra elhallgatott, elvégre olyan információt kellett volna közölni, ami a házirend megszegése. Mivel azonban már így is megtették a dolgot, folytatta.
- ... könyvtár úgymond közönségtől elzárt részein.
Halovány és kissé élces mosoly jelent meg az arcán, egyrészt a többszörös tilosban járás végett. Másrészt, most jutott el a tudatáig, megfogott egy hollóhátast, ami nem kis szó az iskola falai között, elvégre a kékszegélyesek az ész idebent. Persze, ez tévhit, ugyanúgy megvannak más házakban az értelemmel bírók, mindenesetre ez évszázados privilégium a hollósok számára.

Miután a szűk folyosószakaszról kiértek, a fiú váltott, hogy immáron a normális szemével tekintsen körbe a helyiségen, ahová érkeztek. Ez még nem az volt, amit kerestek, bár maga a látvány kissé üdítően hatott az előző nyomasztó porfészekhez képest. A terem két oldalán hatalmas oszlopok helyezkedtek el, négy-négy mindkét oldalon... bennük szobrok voltak vájva, nagyon részletes kidolgozással. Barnás-narancs színűek voltak, akár a falak, a mennyezet és a padlózat maga is. Odafentről egy igencsak korosnak tűnő csillárszerű valami lógott alá, Davis összeszűkített szemekkel méregette, elvégre az volt a fények forrása. Megannyi kis üveg, valamint tükördarab ékesítette. Elpillantott róla, mert tudta, ha sokáig bámulja, mást nem fog látni, mint hófehér-kékes foltokat a szeme előtt. Az pedig nem kifizetődő, elvégre jelenleg csak ezzel lát tisztán. Visszapillantott bűntársára, majd baljával előre bökött. A távolban ott álldogált egy ajtó, méretes keresztléccel lezárva a fiatalok elől. Egy lépést tett meg, amikor a padlózat hirtelen eltűnt a lába elől, és egy közel tíz méteres szakaszon szakadék keletkezett. Kérdő tekintettel méregette, mert az előbb az még bizony valamiféle márványhoz hasonlatos fényes kőlap volt. A széléhez lépve tekintett le a mélységbe... nem igazán látta az alját.
- Ennyit a nincs csapda és halálos védsánc elméletről!
Jelentette ki keserű szájízzel, miközben Owenre tekintett. Egyelőre ez állta az útjukat az ajtó irányába.
- Átlebegtessük egymást, vagy van egyéb ötlet.
Felmerült benne a kérdés, ha valaki egyedül jön, akkor hogyan megy át, hiszen az ember önmagát nem képes a vingardium leviosa igével megbűvölni... seprűt csak a jól felkészültek hoznak... valahol biztosan van út a túlsó oldalra. Szeretem a logikai buktatókat, gyanítom útitársam is, elvégre ez a házából kellene, hogy fakadjon.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 09. 07. - 23:29:52
Az oldal 0.377 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.