A Fúriafűz

Egy igencsak ingerlékeny fafajta, mely a kastélytól valamivel délre található. A gyökereinél található a Roxmortsba vezető egyik titkos alagút bejárata. A fát megközelíteni eléggé életveszélyes.

Itt még a madár se jár...

[~ A fa mellett, de jócskán. Szóval úúgy... a fűben, nem túl messze tőle. ^^ ~]

~ A fa mellett, de jócskán. Szóval úúgy... a fűben, nem túl messze tőle. ^^ ~

Napsütéses, tavaszi délután... Csicseregnek a madarak, a messzeségben egy szökőkút vize csobog, az udvaron mászkáló diákok zsivaja hallatszik a távolból. A nap aranysugarait vidáman szórja a földre, a fúriafűz kzelében pedig egy lány ücsörög a zöldellő fűben... A lány földhözvág egy megviselt könyvet, és dühösen sziszegve széttép egy javításokkal és áthúzogatásokkal tarkított, teleírt pergament... És a nap megrökönyödve nézi a lány ténykedését a magasból...
Vajon mi a fene ütött belé?

Hát igen, nem kezdődött túl jól a napom. Bal lábbal keltem fel – ennyi az egész. Mégis mennyi bajt okoz! A szerencsétlenségem, aahh! Ami mindenhová üldöz. És már ez lesz a jelmondatom, a jelszavam. Fuss a szerencsételnséged elől, mert még a végén utolér. Lehet, hogy ha nem aludtam volna tízig, nem ért volna utol. De így...

Még az oké volt, hogy reggel két különböző zoknit vettem fel, és mindenki, aki mellett elhaladtam a folyosón, kiröhögött. De ennek az volt az előzménye, hogy az első két órámat szanzsén átaludtam. Egész lazán. Aztán szaladtam az üvegházakba harmadik órára, ahol amúgy az első órám lett volna, és akkor épp a másodikosoknak volt órájuk. Gyanús is kezdett lenni, mert minthogyha az a mitugrász Creevey nem a mi évfolyamunkban lenne, és valahogy mindenki alacsonyabb volt nálam pár fejjel... Már menekültem ki, amikor az üvegházak sarkán elsodorom Bimbát! Pff... Bocsánatot kellett kérnem a reggeli kimaradásért, mert azért is, hogy mindkettőnket szépen beterítettem komposzttal. Szaladtam mosakodni, úgyhogy a harmadik óra végére már kábé sikerült betoppannom...
A viseltes óra Sötét Varázslatok Kivédése volt. Mondanom sem kell, hogy szegény griffendél pontgyűjteménye jócskán megcsappant, ráadásul a normál házin kívül kéttekercses büntetést is kell írnom. Ezután a folyosón összeakadtam Hóborccal, pár folyosóval arrébb pedig sikeresen végigszaladtam egy trágyagránát-hálózaton... És még a barátnőim azt kérdezgették ebédszünetben, miért bőgök egész nap...

De fő az optimizmus! Amennyiben nem gurul el a pálcám a fúrafűzig, amiért aztán oda kéne másznom, addig nem kell rettegnem sem az élet, sem a harcias fa pofonjaitól. Igaz, már akár csak hogy megszabaduljak a gondoktól is édemes lenne a fűz elé vetnem magam... De megálljt kell parancsolnom az öngyilkos vagy pusztán mazochista gondolatoknak, és teljes agykapacitásommal a dolgozatra koncentrálni! Különben még éjfélkor is itt siránkozhatok a pergamen fölött.

Hasravágódva elterülök a puha füvön, és pennámat belemártom a széltől remegő tintatartóba. Erősen próbálok visszaemlékezni az órán hallott magyarázatra, de a fene enné meg, mintha a füzetem sarkát díszítettem volna... Nem baj, rákenem a memóriámra. Már csak magam előtt is, hogy tisztább legyen a lelkiismeretem. Úgy sem szoktam emlékezni a tanár szavaira, hát most minek tenném? Csak az a baj, hogy máskor nem kell dolgozatot írnom olyan valamiből, amiről igen szűkszavúan ír a könyv. Nem elég, hogy sok a dolgom, de vacsorára menet még a könyvtárba is be kell ugranom! Ami egyenlő a halállal. Madam Cvikker már rég fújtat rám, amiért későn hordom vissza a drágaságait, akkor is megtépázva. Azzal fenyegetett a múltkor, hogy nekem aztán többet nem ad könyvet a kezembe... És akkor pontlevonást és kegyetlen büntetőmunkát kapok beadatlan házik miatt. Ohh, hát ez zseniális.

Kezem úgy remegett az indulattól, hogy amint szerencsésen kihúztam az üvegcséből, három hatalmas pacát ejtett a pergamenen, amely egyre terjedd, beivódva a lap mélyére... Ez már sok volt. Dühösen elhajítottam a pennát, és mérgemben hatalmasat bokszoltam a készülő dolgozatom közepébe. Ekkor megremeg a fekete folyadékkal teli üvegcse... Majd a következő pillanatban mint a lapot, mind a kezem és a felsőm mandzsettáját elönti a tinta. Tinta, tinta, mindenfelé folyik a tinta...

Itt eljutok arra a pontra, ahol már a feszültségemnek nincs fokozása, és a még magasabbra hágó vérnyomásszintet le kell állítani, különben az ember felrobban. Mélyet sóhajtok. Velem ez mindig így van. És milyen könnyű lesz napok múlva röhögni mesélnem a barátnőknek az esetet, míg az adott pillanatban legszívesebben belefojtottam volna magam a kis tubus folyadékba... Arrébbgurulok a füvön, és sírós nyöszörgéssel szemlélem meg imádott pulcsim ujján a sötét foltot. Aztán a katasztrófa helyszínére pillantok... és egyik barátnőm bölcs mondása jut eszembe: ”Természeti katasztrófát akarsz látni? Nézz tükörbe...”

Hm. Milyen igaz.

[[ Anette és a Fúriafűz ]]

[ Anette és a Fúriafűz ]

Kezdek rosszul lenni ettől a sok pozitív világszemlélőtől. Elég a vidám napsütésből, a kacajból és a gondtalanságból. Besokallok, igenis szenvedjenek mások is velem együtt. Miért van az, hogy mindenkire akkor tör rá a fene nagy életkedv, mikor nekem a depresszió posványába van kedvem belesüllyedni? De nem, most nem roskadok magamba, hamarosan itt a hétvége, a szünet, meg az az ünnepség is. Már csak egy kis kitartásra van szükség, és megint fellélegezhetek. Addig meg hagyom, hagy ragadjon át rám a tavasz szirupos öröme, hagy teljen meg a fejem a kicsik boldog rikoltozásával, és hagy döngicséljenek körül a méhecskék. Bár… ez utóbbiak nem kétséges, hogy az almámra pályáznak.

Benjamin jó kedélyt színlelve vág át a gyerekek játékától hangos udvaron, egyik kezében egy vaskos könyvvel, másikban egy megkezdett zöldalmával. Egyelőre nincs konkrét célja, csupán azt tudja, hogy a lehető legmesszebb szeretne kerülni a civilizáció eme visszás formájától, azaz a kergetőzés közben sikoltozó alsóévesektől, akik a fulladozók jellegzetes hörgésétől a delfinek hangfrekvenciájáig mindent kiadnak, ami lármás. Lármás és idegesítő. Tehát a teljes magány reményében ballag a hírhedt fúriafűz környékére, hisz tudja, ha valamit elkerülnek a roxfortosok, akkor az az agresszív fa lesz. Ott talán letelepedhet egy maroknyi fűcsomóra, s befejezheti végre a könyv utolsó fejezeteit. Akkor lesz némi esélye, hogy az év végére elsajátítsa az animágia tudományát, amit már oly rég kitűzött célul.

Nahát, ki hitte volna, hogy még ebben is tévednék? Hát már az öreg Fűz sem olyan vérbeli rémség, mint rég? Szégyen. Persze az is lehet, hogy ez a lány hasonló indíttatásból választotta pont ezt a helyet, és csakugyan magányra vágyik. De akkor miért fosztanám meg ettől az óhajától? Csinálgassa csak nyugodtan a izét… vajon mi a frászt művel? Te jó ég, nézni is fájdalmas, mit össze nem szerencsétlenkedik egy szem tintatartóval.
Oda kellene mennem hozzá. Segíteni. Végül is egy igaz lovagtól ez elvárható viselkedés lenne; felajánlaná a szolgálatait a bajba jutott hölgyeménynek. Milyen kár, hogy nem vagyok lovag. Itt van nekem az ízes almám, a nehéz könyvem, a sok problémám, nem kell külön program, köszönöm szépen. Van a lánynak is pálcája, megoldja majd a gondját.

Ben bő öt-hat méterre Anette-től leheveredik az illatos fűbe, szétterpeszti hosszú lábait, és rájuk fekteti kinyitva az olvasmányt. Nem foglalkozik az egyéb tényezőkkel, csak a lényegre koncentrál: meg kell tanulnia az animágiát, és ahhoz előbb át kell rágnia magán a papírkötegen. Lopva oldalra sandít, csak hogy lássa, húga osztálytársnője vajon még mindig a tintában fürdőzik, vagy eszébe jutott végre, hogy mégiscsak tehetségesebb egy muglinál. Ugyan, dehogy, még mindig a tócsában fetreng. Mindegy, az ő dolga.

Tehát, ha kitaláltam végre, hogy melyik állat lehet… ah, ez olyan unalmas már. Legutóbb se jutottam semmire, szerintem ez az egész egy csak humbug. Ha megkérdezik tőlem, hogy szerintem milyen állat lenne Crak vagy Monstro, rögtön rávágnám a választ, de a fene vigye el, ha magamról van szó, tanácstalan vagyok!
- Te meg mi a frászt szerencsétlenkedsz ott?

Fordul hirtelen Anette felé, nem törődve azzal, hogy mozdulata közben lesodorja a fűbe a könyvét. Ez már igazán sok, hát kvibli a lány, hogy nem tudja leharcolni a veszedelmes tintapacákat? Ben indokolatlan ingerültséggel talpra szökken, s kivont pálcával közelít Anette felé. Menet közben – a hatás kedvéért – elhajítja az almacsutkát, titkolt szándékossággal egyenest a fúriafűz törzsének. Az erőszakos fának se kell több, az apró érintéstől bevadul, s fenyegetőn megsuhogtatja karvastagságnyi ágait, jelezve, ő éberen figyel, csak merjék megközelíteni.
Ám ez a fiút egyelőre nem rémíti meg, sőt. Majdhogy nem elégedettséggel tölti el, hogy a fűz démoni természete nyomatékosítja hasonló hangulatát. Talán fenyegetőnek tetszik, ahogy a füvön kuporgó, láthatólag levert lány fölébe magasodik, pedig szándéka alapvetően jóindulatú. Sokszor vette már hasznát a bűbájok terén nyújtott teljesítményének, s most sem számított másra; beáldozza magát a lány megmentésének érdekében. Micsoda hősies tett, micsoda helytállás, lovagiasság, bátor és nemes cselekedet! Megsuhintja a pálcáját, és mivel egy ideje a nonverbális varázsigék gyakorlati használatát csiszolgatta, most egy szó sem hagyja el az ajkát. Reményei szerint Anette - és környezete egy szempillantás alatt visszanyeri eredeti állapotát, azaz teljesen tintafoltmentes formáját.
Bár a lány nem kérte a segítséget, Ben mégis betolakodott az aurájába, s akárhogy sült is el a varázslat, azért némi büszkeség csordogál szét az ereiben. Fellengzős gondolat, és egyáltalán nem egy önzetlen akció utáni egészséges érzés, de a hatását megteszi; a fiú klasszisokkal jobban érzi magát, valósággal kenegeti az egóját, hogy egy griffendéles önfeláldozásával működött közre.
- Igazán nem kell megköszönni – Ben maga sem tudja, mióta hord ilyen bő mellényt, de valahogy ez a viselkedés illik az elmúlt pár hét okozta kellemetlenségek közé. Tisztában van azzal, hogy nem a lányon kellene kitöltenie a bosszúságát, és kész elnézést kérni tőle… ha muszáj. Egyelőre megteszi az is, ha egy fokkal lesz csak barátságosabb, és letelepszik a fűbe a griffis mellé, körülbelül két méternyi tisztes távolságra.

[Hear me roar!]

Na jó. Azért most már elég. Anette, szedd össze magad! Siralmas vagy. De nagyon. Hanyatt fekszem az illatos füvön, és tintás mancsaimat szélesen eltartva magamtól behunyom a szemem. Mély levegő. Szörnyen süt a nap. Mély levegő. Nagyon sárga minden. Mély levegő. Mindjárt kiég a szemem. Mély levegő...
Szempilláim megremegnek. Azért ennyi káros sugárzást még az én szemem sem bír el. Felpattannak a szemhéjaim. Teljes erejével tűz a szemembe a nap. Nyöszörögve oldalamra fordulok... Pillegve várom, hogy teljesen megnyugodjak. Olyan kényelmesnek tetszik a fű, hogy még a baldachinos ágyam sem lehet puhább... Csicseregnek a madarak, a távoli zsivaj, annyira elringató...

Olyan szép illúzió volt ez. Már majdnem tökéletesen elfelejtettem minden gondomat és bajomat, amikor egy kisebb felhő eltakarja az aranyló korongot, és kellemetlen szél söpör végig a tájon... Hullámozni kezdenek a fűszálak, libabőrös lesz a karom... Felmordulok. Tompa zajok jönnek a hátam mögül... Valaki jött, és magával hozta a rossz időt. Szuper. Na, most aztán jól nézek ki. Valaki nem messze tőlem lepakolta a cókmókjait, és nézheti, ahogy egy sor szerencsétlenkedés után végleg elterülök a fűben... Na, azért így mégsem mutatkozhatsz más ember előtt. Mert... ez már egyenlő a totális lebőgéssel. És ha már valaki megtisztelt kellemetlen személyével, mert most aztán mindenre vágytam, csak társaságra nem, nos, nem adom meg neki az okot ötperces intenzív röhögésre.
Bár az már így is meg lesz...
- Atyavilág... – mélyet sóhajtok, amikor meghallom a felém kiáltott szavakat. Pedig már pont fel akartam ülni... – Semmi közöd hozzá! – ordítom vissza, csak úgy a levegőbe. Valahol a hátam mögött lehet a fiúhangon megszólaló egyén. Nem. Már csak dacból sem fordulok oda. Nem érdekel! Nem....

A felhőt elfújja a szél, így újra előbukkan a nap... Na jó. Azért a végtelenségig nem fekhetek itt, így... Kelletlenül, morcosan törökülésbe tornázom magam. Bár szándékosan megpróbáltam a hátam mutatni a valószínűleg szintén nem felhőtlen kedvű fiúnak, minden igyekezetem ellenére a szemem sarkából láttam, hogy megindul felém. Most már kíváncsian odanézek, hogy megállapíthassam, kihez van szerencsétlenségem. Ah, igen, Benjamin, aki egy évvel feljebb jár. Azért igazán nem néztem volna ki belőle ilyen gorombaságokat. De ha már harc, akkor legyen háború! Ugyanolyan stílusban fogok visszavágni. Nagy robajjal a könyvemhez hajolok, hogy becsapjam a fedelét, amikor egy árnyék takarja el a napot.

Megállok a mozdulatommal, mintha szakadna a filmszalag, és ahogy bámulok a könyv fedelét a földhöz tuszkoló kezeimre, látványosan felszívódnak a tintafoltok a mandzsettáról. Hápogva figyelem pár pillanatig a jelenséget, és gondolatban végigvezetem, hogy Benjamin volt olyan kedves, hogy segített sorsomon. Mondjuk, azért elbámulok a bűbáján, hiszen egy piszmogást sem hallottam, és én ezt még hangosan sem tudnám megismételni... Persze, gyorsan szétcsordogált ereimben a dac és a sértettség, elöntötte agyamat a lila köd, és már nem gondolva arra, hogy még a dolgozatom is megtisztult a fekete folyadéktól, kapkodva összeszedtem a papírjaimat, és felpattantam.

Keblemre szorítva összes iratomat, könyvemet és minden pergament lábujjhegyre pipiskedve közel hajoltam Benjaminhoz, és ironikus hangon szólaltam meg. - Nem is fogom, Benjamin! – sziszegtem a fogaim között, és persze rögtön faképnél hagytam. Hátamat mutatva elblattyogtam öt méterrel arrébbra, levágtam magam a fűbe, és körülraktam magam a könyveimmel. Na még ez a jelenet is megkoronázta a napomat, és kihangsúlyozta a rosszabbik élét. Legjobb lenne, ha mihamarabb bevetném magam az ágyikómba, hogy ne is legyen a sorsnak alkalma még több szerencsétlenséget küldeni a nyakamra. Persze biztos vagyok benne, hogy azon nyomban rám szakadna a baldachin, de hát... ennél még mindig jobb.

[[ Anette, Anette^^ ]]

[ Anette, Anette^^ ]

- Atyám, valaki birkózószart evett ma reggel? – vetem oda foghegyről a kötelező kérdést, amit akár ez a lány is ugyanúgy feltehetett volna nekem. Bár én már behúztam egy strigulát magamnak a „jófej ám” részhez a képzeletbeli jellem-táblán. Ennyit a segítségnyújtásról. Apropó, erről jut eszembe…
- Jó, ha tudod, hogy prefektus vagyok. Normális körülmények között nem szokásom visszaélni ezzel a tisztséggel, de érzem, hogy ez a nap mindkettőnk életében különleges. És ezen okból kifolyólag joggal állíthatom, hogy nagyon is sok közöm van ahhoz, mit művelsz az iskola közterületén. Szóval? – nézek rá angyalian egy tanár türelmével, aki azt próbálja megértetni a gyerkőccel, hogy a vécéből enni nem ugyanaz, mint a tányérból. Tudom, tudom, rettentő szánalmas, hogy a lányon töltöm ki az elnyomott feszültségemet, de ha egyszer kiprovokálta belőlem! Hogy is hívják, várjunk csak… pedig láttam egy párszor már a húgi mellett ügetni, de ha a fejemre állok, akkor se jut eszembe a neve. Talán mert még senki se mutatta be nekem.

Úgy tűnik azonban, hogy a helyzet reménytelen. A kis griffis nem hogy köszönetet mondana, inkább felfújja magát, mintha páros lábbal tiportam volna a becsületébe. Ilyen reakcióra bizony nem számítottam, és talán pont ez az érdekes fordulat kelti fel a kíváncsiságomat. Az előbbi csipkelődés csupán zsigerből fakadó rosszindulat volt, ám most már tudatosan fürkészem őt, keresve a gyenge pontjait, vagy valamit, amibe megkapaszkodhatok. Végül is, mi lehet rosszabb egy ilyen hét után?
Épp szólásra nyitnám a szám, mikor az ötödéves (abban biztos vagyok, hogy az ötödik évfolyamra jár) felkapkodja az immáron patyolat tiszta holmiját, felpattan, és ágaskodva megközelít azokkal a villámló szemeivel. Még mindig tartva egy bizonyos biztonsági távolságot, kissé hátrahőkölök, és az egekbe nyújtózkodó szemöldököm alól nézek vissza rá. Egy pillanatig nem is tudom, miért legyen nagyobb a döbbenetem; azért, mert tudja a nevemet, vagy mert így felvágták a nyelvét. A helyes válasz nyilván a két alternatíva egyszerre.
Még a reakciómat sem várja meg, máris megteszi a következő roppant barátságos lépését. Határozott és kiszámított száznyolcvan fokos fordulat vesz, és ott hagy a féludvarnyi dombocska közepén. Mondhatom, szépen helyben hagytak, pedig egy árva pofont sem kaptam. Azért mégsem engedhetem, hogy ilyen egyszerűen elintézzenek, ilyen könnyedén leírjanak és elhajítsanak, mint egy kiürült üdítős flakont. Ehhez túl sok kellemetlenség ért a közelmúltban, többet nem tudok lenyelni. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem egy icipicikét ezt a helyzetet. Mert így igaz, egy hangyányit tényleg mulattat. Persze csak a kondérnyi felháborodásom fenekén. Valami eltévedt napkeleti bölcs egyszer azt mondta nekem, hogy keressem mindennek a jó oldalát –, vagy lehet, hogy ezt egy mugli reklámban hallottam, de lényegtelen. Ez esetben a jó oldal a lehetőség, ami a zsarnoki tettekre sarkall. Most már végképp nem értem, hogy a Süveg miért nem a Mardekárba osztott engem. Tíz perc leforgása alatt bizonyítottam, hogy mindegyik Házba jobban illenék, mint a sajátomba. De sebaj, az öreg sityak mindent jobban tud.

Félreteszem a meglepettséget, és kínzóan nyugodt léptekkel visszateszem a székhelyemet oda, ahova legelőször ültem. Így csökkentettem a távolságot a lány és köztem, no meg a Fúriafűz és kettőnk között. Az arcomról alig tudom letörölni az alaptalan félmosolyt. Most ugrott csak be, hogy ki ez a kis Piroska; a griffendélesek nagy őrzője, valami Awenmore. Alicia vagy Adison…
Féloldalasan elfekszem a fűben, s a pálcámat hetykén a zsebembe csúsztatom, mint aki biztos abban, hogy ma úgysem lesz rá több szüksége. Lehetséges, hogy alábecsülöm ezzel a szerencsémet, de merek kockáztatni. Kihajtom a méretes könyvemet valahol középtájt, majd hirtelen ötlettől vezérelve fél kezemmel galacsinba gyűröm a könyvjelzőt, s becélzom vele Awenmore hátát. Ha ügyes vagyok, sikerül a tarkóján eltalálnom, ha nem rondít bele az ívembe egy széllöket, akkor még a fejét is érheti a találat. Amennyiben sikerül magamra irányítanom a lány figyelmét, azonnal kezdetét veszi a második felvonás.
Fütyörészve felpillantok a lapok közül, mint aki mindvégig az olvasmányban kereste a megvilágosodást, közben pár méterre ült tőle a válasz az élet nagy kérdéseire. Vagy legalábbis a gyógyír renyhe kedélyére. Intek párat a kezemmel, hogy ugyan már, üljön egy kicsikét arrébb, hiszen bezavar a kilátásba. Szinte kívülről látom, milyen idegesítő lehetek rossz napjaimon. De kezdem magamat egyre jobban érezni, és komolyan várom, mit szól mindehhez Anette. Anette? Azt hiszem.

- Micsoda szörnyű időket élünk, mikor a figyelmességért arculcsapás a jussa a naivoknak – teátrális csüggedtséget öltök az arcomra, s motyogok megrendülten magam elé. Persze úgy, hogy minden szavamat tisztán érthesse még a riasztóan vagdalkozó Fúriafűz is.

[~ Bishop preketus úr ^.^ ~]

~ Bishop preketus úr ^.^ ~

- Birkózószart?! – ismétlem magam elé suttogva kissé ledöbbenve. Lehet, hogy muglik között nőttem fel, de hasonló fogalmak még előttem is ismeretlenek. De az is lehet, hogy ez valami bájital-hozzávaló, amelynek taglalását átaludtam az órán. Bármi is az igazság: maga a fogalom nagyon gusztustalan.
– Sugárzik belőled az értelem... – jegyeztem meg csak úgy magamnak. Zavart a dolog, hogy ilyen, valószínűleg nagyon általános és nagyon egyszerű szólásokat nem ismerek, és ilyenkor jól esett csak így elütni a témát. Nem gondolkozom rajta. Ha ezt arra értette, hogy rossz hangulatban vagyok, akkor reggel ő is nyelt abból a bizonyos birkózó ürülékből, nem csak én.
- Cöh, prefektus... – karba fonom a kezeim, és minden ellen védekező pózba állok. Merthogy már felálltam. Hogy mikor, arra hirtelen jött indulatomban nem emlékszem. Nehogy ezzel a gagyi „én vagyok a világ közepe, mert prefi vagyok” szöveggel jöjjön! Ezért utálom a prefiket! Mert olyan... olyanok. Olyanok, mint a prefik. Nagyon el vannak a hatalmukkal. És ez a tanáros szöveg...

Színpadiasan ásítok, remélve, hogy ezzel úgy beletiporok a büszkeségébe, hogy abbahagyja a mondat felénél. De nem! És végig kell hallgatnom a monológot, tudva, hogy úgysem szabadulnék. Úgy teszek, mintha valami hihetetlen hibát találtam volna a körmeimben, amiért azzal kell foglalatoskodnom. Mikor angyalian rám pislog, várva a választ, meglepetést színlelve farmerem hátsó zsebeibe csúsztatom a kezeim, és tudálékosan megremegtetem a szempilláim.
- Mr Bishop, prefektus úr, jelentem, írtam a bájitaltan büntetődolgozatomat, és mérgemben felborítottam a tintatartót. Ekkor tetszett megérkezni! – tettem csípőre a kezem, és harciasan szólaltam meg, akármennyire is látszott kívülről udvariasnak. Ez a srác idejön, megzavarja a nyugalmamat és eljátssza a mindenható Atyaúristent! Ezután jött a híres, „méghogy neked valamit megköszönni” jelenet, amely már persze történelem. Új kis helyemen, ahol lágyabban simogat a szellő és talán szebben is süt a nap, tüntetően belemártom a pennám a tintatartóba, és írni kezdek. A penna hegye fekete árkot szánt a pergamenbe, ahogy kirajzolja a Walpurgis Lányaifelirat betűit a dolgozat sarkára. Majd eltüntetem valahogy! Most fontos a látszat. Hogy zavartalanul úgy tegyek, mintha most annyira írnék...

- Hé!
Egy apróbb szellő simít végig a tájon, és a nyakamba sodor valami olyat, ami kicsi és egy tarkondobással kellőképpen el tudja vonni az így is csekély figyelmemet a bájitaltanról. Na ez nem volt túl szép. Felkapom a fejem, kihull a kezemből az írószerszám, újabb szép fekete csíkkal díszítve a dolgozatom közepét. Dús hajkoronámba túrok, és a közepéből kihúzok valami fehéret. A következő pillanatban már ott vizsgálgatom a tenyeremben rejlő kis papírgalacsint. Rögtön Bishop felé kapom a fejem. Ez a szemét, alattomos alak...
Ilyesmire ritkán vetemedek, de a következő lépése nagyon kihozott a sodromból. Mutogat, hogy úljek arrébb?! Pff... Visszafordulok a dolgozatom fölé, és fel sem pillantva, minden lelkiismeretfurdalás nélkül kecsesen kitartom a bal kezem, hogy felemelt középső ujjammal válaszoljak neki. Eldöntöttem, hogy mostantól nem szólok hozzá. Viszont úgy érzem, hogy ez a válasz még hagyott maga után kiegészítenivalót, így kegyetlenül letépem a pergamen sarkát, és újra tintába mártva díszes lúdtollam, írni kezdek.

Griffendéles vagyok, nem félek az undok hollóhátas prefektusoktól, Bishop! De nagyon örülnék, ha arrébbköltöznél. Tudniillik, zavarod az aurámat.

Dühösen összegyűröm a papírdarabot, és teljes erőmből Benjamin gyomrának irányába vágom. Már az sem érdekel, ha a fiú mellett köt ki, esetleg méterekkel arrébb. Nyúljon utána! Egyáltalán, minek jött ide? Én voltam itt hamarabb, húzzon a fenébe. Én ugyan innen el nem megyek! Nem ismer, és nem tudja, milyen makacs vagyok. De ha ki akarja próbálni a saját bőrén, pofon vágom. Már az előbb is nagyon közel álltam hozzá...
Az agyam legmélyebb rejtekében sem fordult meg a dolog, hogy végülis illene megköszönnöm a segítséget, vagy bocsánatot kérni. Ugyan, már csak a modoráért nem érdemli meg. Először kérjen ő bocsánatot, hogy egy úrihölggyel hogy tudott ilyen modortalanul kiabálni. Ha megvan, bocsánatot kérek tőle én is, és szent lesz a béke.
De addig nem tágítok. Már meg sem lepődök, amikor hozzám is elfújja a szél a színpadias suttogást. Megremeg kezemben a tollam, de úgy teszek, mintha érdekeset találtam volna a tankönyvemben, és rengeteg szitokszót mormolva magamban, akaratosan hajtok egyet. Eszembe jut, hogy a noteszemet fent hagytam. Pedig beírhatnám, hogy a legközelebbi napirendi pont Benjamin Bishop felé intézett kegyetlen bosszúm lesz.

[[ Anette, a megtestesült báj és kellem ]]

[ Anette, a megtestesült báj és kellem ]

Úgy tűnik, valamivel megfoghattam a lánykát. Pontosan nem tudom, mi, melyik mondatom billentette ki így a mindennapjaiból, de lényegtelen, nálam a labda, amit aligha tudna lecsapni. És nem is teszi. Beveti helyette a jól ismer „tükör vagyok, rólam visszapattan a kritika” módszert. De nem, ebbe a játékba én nem szállok be, már kinőttem az ilyen gyerekes dolgokból. Most csupán kiélem az eltitkolt aljasságomat, de nem leszek partner a vitában.
Vagy mégis?

Az egyik pillanatban még a kifolyt tinta hűlt helyén ücsörög, a másikban meg már előttem toporog felháborodva. Összefűzöm a karjaimat mellkasom előtt, de még véletlenül sem tűnhet úgy, hogy ez afféle védekező pozíció lenne. Egyébként is sejtettem, hogy nehezményezi majd a prefektusságomra való hivatkozást, de ezt a menetet mindenképp én nyerem, hisz igazat beszélek, prefi vagyok. A taláromra tűzött kék fémjelvény kárörvendően megcsillan, mintha értené, miről folyik a szó.
- Hát persze, büntetődolgozat. Ilyen magatartással nem is írhatnál egyebet – hagyom rá mindenféle sallang nélkül, s nézem, ahogy bosszankodva visszatelepszik a fűbe. Már csak a hátát mutatja nekem, vélhetően arra célozva ezzel, hogy ennyit érdemlek a figyelméből.
Hihetetlen a számomra még mindig, hogy egyeseknek hova nem kunkorodik az orra. És rejtély, hogy miért vannak olyan nagyra maguktól, komolyan. Rendben, az elmúlt percekben én is kibújtam a bőrömből, és olyan stílusban mutatkoztam be, ami a legkevésbé sem illik hozzám. De az teljesen más.
Anette úgy tesz, mintha máris napirendre tért volna a szóváltás fölött, s az egyetlen dolog, ami leköti, az a bájitaltan. Ócska trükk, le merném fogadni, hogy még egy értelmes mondatot sem kanyarintott a félméteres pergamenjére. Ezért is lehet, hogy olyan hamar kizökkenti a nagy koncentrálásból a galacsin, ami a hátára omló hajrengetegben nyomtalanul eltűnik.
De amit ezután tesz, úgy meglep, hogy még a számat is nyitva felejtem pár pillanatra. Arra sem fárad, hogy a szemembe nézzen, és úgy üzenjen nekem a muglik félreérthetetlen jelbeszédével. Bájosan feltartja a kezét, amin a középsőn kívül az összes ujját behajlítja, s a tenyere mögé rejti. Ha kizárólag a varázshasználók világában nőttem volna fel, nyilván nem tudnám értelmezni eme – nőhöz méltatlan – megnyilvánulást. De mivel rendszeresen forogtam muglik körében, nagyon is tudom, mit akar ezzel mondani. Ez a gesztus furcsa találkozása a két világnak, és annyira nem számítottam rá, hogy magamról megfeledkezve felnevetek.
Csak akkor virradok a tudatomra megint, mikor a közjátékunk egy újabb szereplője tart felém a maga papírgalacsin-sebességű tempójával. Valószínűleg hatásosabb lett volna a gombócba gyűrt üzenet kézbesítése, ha egy alattomos bűbájjal küldi felém, vagy egy kavicsot csomagol a papírba. De így egy könnyű szellő is elég ahhoz, hogy eltérítse az eredeti röppályájáról, s nekem jócskán ki kelljen hajolnom kényelmes ültemből, ha el akarom kapni azt. Sebaj, a kíváncsiság hajt, és mohón az amorf golyó után nyúlok. Ami pedig benne áll… őszintén szólva nem igazán hat meg, sőt. Inkább a további ellenállásra ösztönöz. Még hogy behódoljak egy hálátlan kis griffendélesnek, aki kényes a szocializálódáshoz.

Első lendületemmel az imént kapott levélkére biggyesztettem volna pár keresetlen szót, de ezt az ötletet hamar elvetem, s helyette inkább kibogozom a lábaimat a törökülés szorításából, és nyugodt léptekkel a méregzsák felé sétálok. Azért most már gyakrabban gondolok a zsebemben lapuló pálcámra, végül is, sosem lehet tudni, mivel rukkol elő legközelebb a női szeszély vezérelte Miss Awenmore. Ahogy a közvetlen közelébe érek, lágy mozdulatokkal leereszkedem mellé, mindkét kezemmel megtámaszkodom a hátam mögött, hosszú lábaimat pedig kényelmesen kinyújtom magam előtt. Már csak egy giccses naplemente vörösaranyló korongja hiányzik, amely romantikusan eltűnik a határhegyek csipkézett tömege mögött. Én körülbelül ilyen hangulatú képet idéznék a Fúriafűz dombjára, hogy ezzel az erős ellentmondással tovább borzoljam Anette kedélyét. Méghogy zavarom az auráját! Ha az eddig köztünk tátongó öt métert tolakodó közelségnek érezte, kíváncsian várom, mit szól ehhez, mikor a támaszkodó kezeink alig pár centire nyugszanak egymástól. A legaljasabb taktika, amit el tudok képzelni, hogy a viszályára forgatom az eseményeket, és mindenre egy nem várt, ellentétes viselkedéssel reagálok. Ezek után aztán tényleg számíthatok arra, hogy nekem ugrik, és körömmel tépi le a képemről a bőrt.
- Tudnod kell, Anette, hogy mindenért megbocsátok – ez a mondat szinte marja a torkomat, metszegeti a nyelvemet, hidegen végigkocogtatja a fogaimat, de ha egyszer muszáj… muszáj a gonoszság tetőfokára hágnom. Elérzékenyült pillantással nézek a lány kék szemeibe, és a legédesebb mosolyommal bíztatom arra, hogy valósítsa csak meg a gondolatait; legyen bátor belém rúgni, tépni, csípni, harapni, ütni, vágni. Nem mintha élvezném az erőszaktételt a saját bőrömön, de a következmények… ó igen, csodásak lesznek.

[~ a bosszantás koronázatlan királya ~]

~ a bosszantás koronázatlan királya ~

- Egyszerűen csak rossz napom van! – kiáltom védekezően a hátam mögé. Mert ugye az én hegyes fülem minden megjegyzést elcsíp. Hiába, erre specializálódott – hogyan hallanám meg a közeledő játékosok és a labda süvítését kviddicsmeccs közben, amikor éppen másfelé figyelek? Hát igen. Pedig örülnék, ha ezt most nem hallottam volna. Annak még jobban, ha ma nem keltem volna fel.
- Jó kislány vagyok én, csak egyes személyek felébresztik a bennem szunnyadó kisördögöt – fordulok Bishop felé egy gúnyos, fanyar félmosoly erejéig. Pedig már megfogadtam, hogy nem szólok hozzá. A papírgalacsinok küldözgetése viszont igen kisstílű hozzám, és nem valami praktikus.

Nem tudnám megérteni, mi jó van abban, ahogy most bosszant engem. Próbálom az eseményeket végigvezetni egy vékony gondolatfonalon, és megérteni, megpróbálni megérteni. Nos, elég valószínű, hogy hozzám hasonlóan nem volt fényes napja. Az ember csendes helyre, magányra vágyik, így ő is elgondolkozott azon, hogy hol nem mászkál egy diák sem. A fúriafűz! Eddig egy cipőben járunk, és eddig még fel is tudom fogni. Nos, amikor kiért a dombra, észrevette, hogy nincs egyedül, ugyanis én, aki szintúgy borzalmas nap után vágytan nyugalomra, itt gubbasztottam a pergamenjeim fölött. Illetve, azok mellett, akkor már. Meglátta, hogy felborítom a tintatartót, és nagyon mogorván rámkiáltott. Ez az első olyan pont a történetben, ami nekem nem szimpatikus. Mert, ugye, ha le akarja tölteni a dühét, miért nem kezdett el verekedni a fűzzel? Biztos szorgalmas társra lelt volna. És nem is zavartam volna meg benne. Ha valakinek az életkedvi szintje a béka segge alatt van, akkor nem veti meg az öngyilkos gondolatokat. És miért akadályoznám? Lehet, hogy a gyilkosi gondolatokat sem vetné el, amelyek akkor jönnének képbe, ha beleszólnék a kis ügyébe a fűzzel. De nem tenném. Épp ezért – kanyarodtam vissza gondolatban az elejére -, nem tudom felfogni, miért ordított rám.
Ez még oké – hasonló helyzetben én sem cselekedtem volna másképp, nagyon valószínű. A bonyodalom akkor kezdődött, amikor elkezdett kötekedni a „nem kell megköszönni” szöveggel. Ezért nem is köszöntem meg, ezért vettem fel a tisztes távolságot és ezért fekszek most a bájitaltan dolgozatom fölé görnyedve. Gyönyörű dolgozat – a sarka letépve, kecsesen ívelt vonalak szelik át a közepét, erősen áthúzott, precízen kirajzolt Walpurgis-feliratok a szélén... Ezt át kell írnom, világos. Leteszem a pennámat, és két könyökömre támaszkodva kinyújtom a nyakam a könyv felé. Olvasni kezdek, de agykerekeim más körül forognak, és ahogy tekintetem szántja a betűk szép sorrendbe állított halmazát, kaotikus rendszert alkot a fejemben. Halk sóhajjal lecsukom szemhéjaim, de füleimet hegyezem, a jóval a hátam mögött ücsörgő Bishop minden apró mozdulatának zajára éhezve.

Azt hiszem, lassan kezdek megnyugodni. Megszokhatnám, hogy ez velem mindig így van, és hogy végülis ez is csak egy nap a sok közül – de nem kimagaslóan rossz. Oldalra billentem a fejem, hogy a szellő jobban érje az arcomat. Épp csak egy pillanat – épp csak egyetlen egy -, amelyre elkalandoznak gondolataim, és rögtön azt veszem észre, hogy teljesen idejön, és mellémterpeszkedik! Na most aztán tényleg nagyon belemászott az aurámba. De nem, most már nem engedem, hogy felhúzzon. Nyugalmat erőltetve magamra, hajtok egyet a könyvemben, és érdeklődve tekintek a nem sok izgalmat és élményt tartogató sorokra. Pulcsimmal észrevétlenül takarásba helyezem az összefirkált pergament, amelyről igazán letörölhető a dolgozat név. Legalább már ne lássa meg, mert csak még egy oka lenne a piszkálódásra...
Amikor megszólal, automatikusan átugrik a pillantásom arra az angyalian vigyorgó képére, amit már percek óta kerülök. Épp egy bájos vigyor húzódott ajkaimra, amikor szavai teljes erővel megostromolják az információfeldolgozó központom. Pillanatok alatt gyorsul fel a pulzusom, lila köd borítja el az agyam, és erős késztetést érzek arra, hogy kegyetlenül lekeverjek neki. Azok a barnán csillogó íziszek is szinte késztetnek, hogy gondolkodás és irgalom nélkül essek neki. Újra feltámadt dühömet őrülten ki akarom tölteni valamin, és ha már ennyire kínálkozik az áldozatjelölt, miért gyötörjem tovább szegény dolgozatot?
- Te, te... aljas... provokáló... ! – nekiugrottam, és bokszzsákként használva, nem túl nagy erejűt, de tekintélyes számút és minőségűt csaptam, ütöttem oda, ahol csak őt értem.

[[ Az Awenmore-merénylet ]]

[ Az Awenmore-merénylet ]

Tudtam, tudtam én, hogy nem bírja ki szó nélkül. A tüntetőleges hátat fordításból egyértelmű volt, hogy ez a szándéka. Mellőzi a velem való kommunikálást, de már azt a pár percet is alig bírta ki némán. Tipikus viselkedés ez a lányoktól, főleg az ilyen Anette-féléktől. Csak az üres fenyegetőzés, meg az, hogy mindenre van valami jó magyarázatuk. Ha tényleg kibújt volna belőle a kisördög, már rég a fejemen táncolnék az átka hatására.
De nem, én nem lennék olyan botor, hogy egy prefektusra szórjam a nemtetszésem baljós szavait. Egy kis pálcasuhogtatással megtoldva, természetesen. Annak messzemenő következményei lehetnének. És nem csak a támadó látná kárát a meggondolatlan viselkedésének, de a Háza is kénytelen lenne elszenvedni a büntetést. Ilyenkor fut végig a gerincemen a borzongás, hogy milyen aljas tudok lenni néha napján, de nem érdekel, ilyennek is kell lenni olykor. Bár azt hozzáteszem, hogy engem cseppet sem izgatna a jövőm képe, ha hasonló módon másznának bele a nyugalmamba. Éljünk a pillanatnak, és tegyünk magasról az olyan érdektelenségekre, mint a pontállás jelenlegi helyzete. Részemről az a legkisebb bajom, hogy a Házam elvesztett pontjait sirassam. Hiszen ha így tenném, már rég kiapadtak volna a könnycsatornáim.

Anette viszont egyelőre várat a nagy kitörésével. Ha lesz egyáltalán olyan neki. Ha továbbra is az unalmas könyve fölé görnyed, és úgy tesz, mintha a dolgozatával piszmogna, előbb-utóbb megunom a piszkálódást. Most tényleg úgy érzem magam, mint egy rossz gyerek; ha nem kapok elég figyelmet, már nem is áll érdekemben tovább idegesíteni a másikat. Ezzel lehet a legjobban lehűteni a vitákat. Ha egyszerűen nem vesznek tudomást róluk. De ez legalább olyan elvetemült tett, mint az én fordított támadásom, és csak arra uszít, hogy rátegyek egy lapáttal. Vagy hogy semmiképp se adjam fel, hisz már közel a cél.

Ahogy elterpeszkedek mellette, megint kezdem érezni a levegőt átjáró feszültséget. Egyszerűen gyönyörű, ez azt jelenti, hogy Anette még mindig nem a bájitaltanra koncentrál. Azzal a szétnyűtt papírral szöszmötöl, de azt még innen sem látom, egész pontosan mit művel. Helyette inkább hátravetem a fejem, és csukott szemmel élvezem az arcomat cirókáló széláramlatot. Meg se kell szólalnom ahhoz, hogy idegesítő legyen a jelenlétem, tudom. Már megkaptam egy párszor, de mindannyiszor csak nevettem rajta. Most már viszont képes vagyok felfogni a kijelentés súlyát, és egyenesen büszkeséggel tölt el. Nem hiába, hisz volt kitől tanulnom; a bátyám mestere a bosszantásnak. Őt már csak Izzy szárnyalja túl, de a kis törpe teljesítményét akkor sem fogom elismerni.

Szerencsére a mondatom nem marad hatás nélkül. Kinyitom a szemem, és egyenesen Anette-re nézek, akinek az ajka bájos görbületbe hajlik, majd egy másodperc leforgása alatt döbbenetbe fagy. Öröm nézni, ahogy kiül a képére az összes gondolata. Végig lehet követni, milyen stádiumba lép az agya, s hogy miként pumpálódik maximumra a tűrőképessége. Ha most drámaian felharsannának a dobok valahol a távolban, azon sem lepődnék meg. Olyan tökéletesen illene a csatakürt elszánt sírása a jelen helyzethez, hogy szinte a fülemet hegyezem, hol marad már a zenei aláfestés. Ám helyette a lány hördül fel, elfeledve a hölgyektől megkövetelt alapvető viselkedési sémát. Kissé akadozva beszél, mintha ujjak záródnának a torkára, de hamar rá kell jönnöm, hogy ez még a visszafogott éne hattyúdala, s ami most következik, egészen új fordulatot ad frissen köttetett barátságunk alapjainak.
- Megőrültél? Mit… mi a… hé – ennél értelmesebb formába nem bújtathatom meglepettségemet, ugyanis a griffendéles fenevad nekem ugrik, és pontosan úgy jár el, ahogy én azt előre megterveztem. Végső soron ez volt a célom, de annyira meglep, hogy minden úgy alakul, ahogy a fejemben előre lejátszódott, hogy még védekezni is elfelejtek. Nem mintha a lány olyan erőseket ütne, amilyeneket még életemben nem fogtam volna fel a testemmel, nem. De azért lássuk be, cseppet kellemetlen, mikor az ember ölébe másznak, hogy onnan osztogassák a pofonokat és rúgásokat. Azoknak a hitvány iskolatársaknak köszönhetően, akik anno a csontjaimon tesztelték a harcművészetüket, hamar megtanultam sebesülten is menekülni, de momentán erre nincs szükség. Igaz, a teli tenyeres csapások kimondottan fájnak, ahogy ezer meg ezer tű módjára végigbizsergetik a bőrömet, de kisvártatva felülkerekedek a mélázásomon, s két kezemet kiszabadítva fogom le a cséphadaróként működő kacsókat. Persze még így is fennáll a veszélye, hogy kapok egy-két sunyi rúgást, s ha így volna, ennek elkerülése érdekében bevetném a lábaimat is, mint két jótékony bilincset. Terveim szerint Anette lassan támadóképtelenné válik, aminek azért hálás vagyok, tekintve, hogy megálltam visszaütés nélkül. Hagyok mindkettőnknek egy kis időt, míg kifújjuk magunkat a hirtelen akció után, de a fogáson nem engedek. Ha Awenmore az összes energiáját felélné, szerintem még akkor is tovább püfölne. Most jön az ész harca, a legelvetemültebb gonoszság, amivel feltehetem az i-re a pontot.
- Attól tartok, egy kissé elhamarkodtad a dolgokat. A figyelmességem minden volt, de nem casus belli. Mélységesen megdöbbentesz ezzel a viselkedéssel. Anette… miért kell csalódnom benned? – ami azt illeti, pontosan akkor csalódtam volna, ha nem hasonlóképp reagál. Viszont ez a pöffeszkedő számonkérés illik a korábbiakhoz. Óvatosan felállok a fűből, és lassan eleresztem a lány csuklóját. Leporolom a taláromra ragadt fű- és földtörmeléket, s lemondóan megcsóválom a fejemet.

- Tudod, erőszakosan léptél fel egy prefektussal szemben, ráadásul ok nélkül, és ezt jelentenem kell. Sajnálom, pedig a Griffendél szépen állt a pontjaival… nem is tudom, hogyan simíthatnánk el a történteket – megfontoltan mondok ki minden egyes szót, hogy egyértelműen Anette tudtára hozzam; most bizony tartozik nekem. Én nem szólok az előbbi afférról, elkerülve ezzel, hogy büntetések tömkelege szakadjon a lány nyakába. Így fair, nem bántottam, a számat is tartom, s ha ő igaz griffendéles, akkor a lelkiismerete megsúgja neki, hogy ezért az adósom.
Egy villámgyors pálcaintés után a hónom alá csapom a nehéz könyvemet, ami néma szemtanúja volt a jelenetnek, és dacos várakozással figyelem a Fúriafűz nyugtalanul lengő ágait. Most vagy képesek leszünk kompromisszumot kötni, vagy… a másik lehetőség semelyikünknek sem tetszik, úgy sejtem.

[Gary] 

*A mai nap nem is volt olyan rossz mint a többi szokott. Máskor minden pihenés úgy kezdődik, hogy: Egy fárasztó nap után a leányzó szuszogva keresett magának egy nyugodt, békés helyet… Ugyan, ez már szinte sablonszöveg. Ha lényegében ez lenne az igazság az általam fogalmazott szöveg akkor sem így lenne megfirkantva. Szóval most nincs is mentegetőzésre szükség – hála az égnek – rögtön a tárgyra térhetek. Na tehát Kat nem volt úgy ki, mint általában, de azért mégis kiment egy kicsikét a levegőre. Gondolta így egyedül lehet egy picit és eltöprenghet az ügyes-bajos dolgain amelyből volt jónéhány. Azon kellemetlenség elkerülése érdekében, hogy ne találkozzon össze senkivel, olyan helyre ment ahol a madár se jár. Hogy melyik is ez a rejtélyes szabadtér? Nem más, mint a Fúriafűz és környéke. Nos persze Kat nem volt teljesen meghibbanva – csak egy kicsikét- nem azért ment oda, hogy szétveresse magát így kellő távolságot tartott az agresszív növény és közte. Nem volt ő öngyilkos merénylő, az egyszer biztos.*

~ Hihetetlen milyen csend van itt… olyan kellemes, a szellő belefúj a hajamba, csicseregnek a madarak és… ÁLLJ! Madarak? Nee! Cselekednem kell! Most vagy soha! ~

*A rémült lány felpillant az égre és sajnos valóban igaza volt, egy madárraj közeeldik éppen felé. Ez még nem is lenne ok az aggodalomra, de hát a Fúriafűz mellett üldögél, itt gond lesz, ha nem tesz valamit azonnal. Sürgősen. MOST! Az egyetlen amiben még bízhat a pálcája és a sok varázsige, melyeket a fejébe tuszkolt egész életében. Itt volt az idő megmutatni mit tud, nem volt a közelben senki, de magának még bizonyíthat. Már csak egy megfelelő bűbáj kellett és teljes siker!*

- Kell valami, de gyorsan. Semmi különlegesség nem ötlik eszembe… leblokkoltam… vége… Ááh! Á, talán… eléggé kezdő varázsige de talán most megteszi a dolgát! Winngardium Leviosa! – avagy a jó öreg „huss és pöcc” módszer. Nem volt más választás, Kat agya teljesen a sötétség vizein hajózott, csak ez volt a fejében perpillanat. Remélte beválik és meg tudja fékezni a madárkákat még a baleset bekövetkezte előtt.

*Kat tényleg nem hitte el, de sikerült. A csicsergő kis tollasokat az ellenkező irányba tudta terelni, így „megmentette a napot”. Persze csak a pihés barátai napját, de nem baj… Az is valami. Szóval már ma is érdemes volt felkelni. Ez jó hír. Egyszer csak mikor ezen elmélkedik egy alak bukkan fel a Hugrabugos szeme előtt. Nem tudja mióta tartózkodhat itt és mennyit látott az előbbi kis akcióból, de ez nem is fontos. Diák, egyelőre úgy tűnik. A személy közelebb lép, így már világos mint a vakablak. A hívatlan egyén nem volt más, mint Gary. Gary, az évfolyamtársa. Sokszor beszélgettek is, nem volt rossz fej a srác. Igaz, hogy Kat most egyedül kívánt lenni, de a fiú társaságát nem szívesen utasította vissza. Gondolta, inkább dumáljanak egy jót. Ezen ügy tudatában odaköszönt.*

- Áh szia Gary! Mi a helyzet? Mióta ácsorogsz már ott? Gyere inkább ülj le ide, ha ráérsz most? – remélte, hogy ráér és kibeszélhetik az iskola borzalmait és jó dolgait, általában ez volt a téma, de most ki tudja mi lesz…

- Na és mi újság veled mostanában? Van valami extra? – a szokásos kérdés, kicsit már unalmas is, de mindig akadnak rá értelmes, vagy érdekes válaszok. Majd elválik most melyik lesz.

[~ Prefiverés az ötös szektornál ~]

~ Prefiverés az ötös szektornál ~

Ahogy fenevadként elkezdem püfölni Bishopot, tudtam, hogy nem marad el a reakció. A francba is, olyan rossz napom volt, és még rátett egy lapáttal, hogy fakadjak ki másképp? Mert, ugye, nem vagyok az az önmarcangoló típus, és ezt mindenki nagyon jól tudja rólam. Úgy tűnik, a hollóhátasokig nem ér el a hír, a hatodévesekig meg végképp. Mert ha Benjamin tudná, mi történik, amikor előveszem a pálcám, most valószínűleg nem szítaná a vérem. Szoktam ezzel ijesztgetni azokat, akikből elegem van. Na, nem épp a híres pálcatudományomról van szó. Csak nálam az úgy szokott lenni, hogy ha lefegyverzést akarok, általában nagyon felgyújtok valamit. Átváltoztatáson egyszer úgy megkínoztam egy maradat, hogy hirtelen még McGalagony sem tudott vele mit kezdeni, a következő pillanatban pedig meg is döglött. Úgy sajnáltam szegényt. Pedig csak kancsót akartam belőle varázsolni! Még jó, hogy jött ez a DS. Anyámék kivernének a házból, ha megtudnák, mi mindent művelek órákon. Néha már kaptak leveleket McGalagonytól, meg is büntettek rendesen. De ha az RBF-eken is azt a szintet fogom tanúsítani, mint eddig öt éves kerek pályafutásom alatt a Roxfortban, akkor kezdhetek gondolkodni azon, hogy milyen lakatlan szigetre fogok költözni nyári szünetekben, ahol a szüleim nem találnak rám.

Ah, hogy eltértem a témától? Ó, persze. Igaz. Szóval, azért szoktak tőlem félni, mert sosem lehet tudni, mi sül ki egy pálcaintésemből. Lehet, hogy egy ártatlan háztartási bűbájom rontást küld valakire, és hogy egy kemény átok szimplán csak hűs szelet hoz az ellenfelemre. Mégis jobb azért nem kockáztatni, ugye? Szóval, Bishop most félhet tőlem, mert csak gyenge ártások meg bűbájok jutnak eszembe. Persze, a pálcám még a zsebem mélyén pihen. Egyelőre még az öklömet használom, amely kitűnő fegyvernek bizonyul.

- Igen, megőrültem!... – felelem fogcsikorgatva, tovább ütlegelve a fiút. Ha higgadt fejjel nézném végig a történteket, azt hiszem, odaszaladnék magamhoz, „hé, elég lesz már!” félét kiáltozva. Leállíthatnám magam, de az utóbbi órák, napok, hetek feszültsége most látszik kitörni belőlem. Frissen mosott, kissé töredezett hajam röpköd a levegőben, miközben osztom a gyengén nőies, de kellőképpen fájó ütéseket. Épp csak egy pillanatra állok le lihegve, hogy új erőt gyűjtsek a továbbiakhoz, amikor egy erős férfikéz ragadja meg a karjaimat, nem engedve, hogy mozduljak. Keserves dühhel ficánkolok, próbálok kiszabadulni a bilincsből, de nem sikerül. Egy beletörődő nyögéssel abbahagyom reménytelen próbálkozásaimat, és legurulok a fiúról a fűbe. A szorítás persze nem enged, de nem is számítok másra. Pedig azon a helyen, ahol az erős ujjak szorítják az alkarom, elkezd fájni. Összekócolódott hajjal, fűdarabokkal a ruhámon fekszem hason a fűben, lihegve, mozdulatlanul. Egészen addig, amíg aztán oldalra nem sandítok a fiúra.
Újra elkezdi a prefektusi szónoklatát, pedig már úgy unom. Számomra ismeretlen idegen, latin vagy milyen kifejezéseket is használ – csak nem azt gondolja, hogy a hatalmas eszével és nyelvtudásával meg tud hatni? Óh nem. Ráadásul, hogyha olyan nyelven beszél, amelyen nem értek, akkor a gyanakodástól inkább jobban ideges leszek, minthogy lenyugodnék. Oh, és még egy megható költői kérdést is a végére illeszt! Micsoda színész lenne ebből a Bishopból. Páratlan. De nem lágyítja meg a szívem, ezt pedig én mondhatnám könnyekkel küzdve. Mégis tartom magam, és nem szólalok meg. Óriási önfegyelmet tanusítottam az utóbbi másodpercekben. Elképesztő. Magam is megleptem vele. Már amikor elkezdek gondolkodni azon, hogy illene az előbbiekhez, ha valami nagyon gorombát morognék jól hallhatóan, de ekkor Benjamin lassan feláll. Az erős ujjak az alkaromról a csuklómra csúsznak, majd fokozatosan enyhül a szorítás. Felpillantok a már álló fiúra. Ez a gyengédség az óvatosság jele lenne? Ha-ha! Szóval fél tőlem. Legalábbis a lelke mélyén. Nagyon helyes.

Feltápászkodok végre én is. Rosszat sejtve billentem kissé oldalra a fejem, amikor csóválni kezdi a sajátját. Úgy gondolom, hogy a kis találkozásunk mélypontján épp az előbb estünk át, legalábbis nagyon remélem. Hogyha ez igaz, akkor lassan meg kéne próbálnom kibékíteni a fiút, hogy végre befejezhessem ezt az átkozott dolgozatot. Pedig az előbbi kis bunyó jól esett... Kiadtam a mérgem. Hihetetlen, de most már inkább érdekel a házi, főleg hogyha belegondolok, mi vár még rám a klubhelységben. Jobb hamarabb túlesni rajta, és majd utána verekedni meg hasonlót művelni...
Ráemelem a tekintetem Benjaminra. Felhúzott szemöldökkel, karba fonva kezeimet hallgatom végig a mondandóját. Ez amolyan védekező pozíció. Hiába akarom már valahol legmélyen, hogy vége legyen ennek a jelenetnek, azért a látszat mindennél fontosabb, nem igaz? És most, Bishop öntelt pofájába nézve amúgy sem tudnék kiengesztelő lenni... Ráadásul amit mond.... Általában magasról teszek a griffendél pontállására, úgysem gazdagítom sokat, de amikor miattam veszt rubintokat a ház a nagy bejárati ajtó belső oldalára szerelt homokórákban, akkor mindig feltámad bennem a lelkiismeretem. Utálom a lelkiismeret-furdalást! Lehet azonban, hogy a mostani nem a griffendélhez szól, hanem a fiúhoz?...

Az utolsó mondatánál akaratlanul fortyogni kezd bennem a düh, de érdekes módon sikerül hamar lecsillapítanom. Nagyon jól tudom, hogy ha most nem viselek el egy kisebbfajta alázkodást, akkor sosem lesz vége ennek.
- Na jó... – beletörődő sóhajjal csípőre teszem a kezem. – Megadom magam, te győztél. – Türelmetlen mozdulattal dobom a vállam mögé barna tincseimet. A homlokomnál beletúrok a hajamba, egészen a tarkómig nyújtva a mozdulatot. Egy-két ideges lépés...
– Nah, bármit megteszek, ha nem köpsz be. – bököm ki végül. Szinte égeti a torkom, lesütött szemeim a cipőm orrát pásztázzák... Ez annyira... kényelmeteln helyzet. De az első lépés a helyes megoldás felé... talán.


Bocsi a nagyon-nagyon-nagyon késői válaszért... ^^"

[[ A n e t t e ]]

[   A n e t t e   ]

A lányt mintha csak felhúzták volna, a szó mindkét értelmében. Talán észre sem veszi, hogy nem küzdenek ellene, és ahol ér, csak üt és üt és üt. Mélyen eltemetett lelkiismeretem azt súgja, nem vagyok én akkora ember, hogy mindezt egyedül magamnak köszönhessem. Nem valószínű, hogy az én érdemem ez a dühkirohanás. Sikerült belekötnöm egy robbanásig feszült ötödévesbe, akinek már csak egy kis piszkálódás hiányzott a leginkább. Most szégyellnem kellene magamat… tulajdonképpen érzek valami… hasonlatosat ahhoz. Nem esik jól ez a gonoszság, már nem. Ahogy Anette egyre kétségbeesettebben csapkod a kezeivel, illetve csapkodna, ha nem fonnám a hosszú ujjaimat masszív kötésbe a vékony csuklójára.
Talán most túl messzire mentem. Persze nem emeltem rá kezet, dehogyis, az nem is állt a szándékomban. Ahhoz képest, hogy eleinte milyen jó mókának tűnt ríkatásig bosszantani valaki mást, már legszívesebben… hát nem is tudom. Kicsit megsimogatnám a fejét, ahogy a húgomnak tettem mindig, ha bántalom érte. De egy ilyen húzással végleg idiótának bélyegezne, vagy tőből leharapná a kezemet. Esetleg a kettőt egyszerre. Bocsánatot meg nem kérhetek, amikor épp zsarolom őt, így csak jelzés értékűen lazítok a fogáson a csuklóján. Nem tudhatom, mikor ront rám megint, esetleg kihasználva azt a kevéske bizalmat, amit a bilincs engedésével neki címeztem.

- Nyugodj le, Awenmore – mióta letelepedtem a Fúriafűz dombján, ez az első mondatom, amelyben halvány komolyság csendül. Nem lekezelően ejtem ki a szavakat, mint ahogy a jelentésből kódolható lenne, helyette próbálok egyugyanazon hangszínben beszélni. Nem tudom, hogy kell megnyugtatni vagy lecsitítani valakit pusztán hanggal, mindenesetre a célom ilyesmire irányul. Felületes sóhajjal kiegyenesedem, s szemmel követem, ahogy a lány is hasonlóan tesz. Összefűzött karjaim mögött megmozdult valami határtalanul nyálas és szirupos izé, amolyan érzésféle. Empátia. Pfuj, hogy miért ébred fel bennem az emberség, valahányszor próbálok kibújni a személyiségemből? Nem tudok elszakadni a mindennapoktól, de itt még nincs vége a kettőnk közt zajló csatáknak. Ha már egyszer ilyen különös kapcsolat köttetett Anette és köztem, hát majd alkalmazkodóbb leszek.

Persze mindennek a végén mégsem sikerül kellően hiteles műarcot vágnom. Ez a fellengzős stílus amúgy sem az én asztalom, túl nehéz lenne egyfolytában magasan hordott orral járni… de azt tényleg nem hittem, hogy Anette ilyen hamar belemegy a kompromisszumba.
- Én győztem? Hát ez… – undorító. Undorító, hogy ilyen megszégyenült helyzetbe taszítottam őt, aki mit sem ártott nekem – remek! Megérte a háborúskodást.

Mélyen az eszembe vésem, hogy soha többet nem viselkedem így. Vagy legalábbis mérlegelek, mielőtt bárkibe ok nélkül belekötnék. Ez a szerencsétlen lány tényleg nem érdemelte ezt. Milyen furcsa, annak ellenére, hogy Anette áll előttem lehorgasztott fővel, mégis úgy érzem, hogy kettőnk közül én szégyellem magam jobban. Sikerült előcsalogatnod a rosszat, és most nesze, Bishop, rágódj a győzedelmeden!

- Oké, szavadon foglak – határozottan előrenyújtom a jobbomat, s bármennyire is undorodik tőle a lány, ezt most el kell fogadnia. Ezzel a jelképes kézrázással nyomunk pecsétet a mi kis egyezségünkre. Öntudatlan idegességemben beharapom az alsó ajkamat, de csak egy pillanatra. Elviekben most ástuk el a csatabárdot a griffendélessel, tehát akár le is zárhatnánk ezt a kellemetlen múltat. Nem ártana ellenben pozitív irányba terelni az ismeretségünk ropogósan friss valóját. Na ja, ha városban lennék, akkor most nagyvonalúan meghívhatnám valami üdítőre, vagy amit akarna… de kérem, ez itt a szabadtéri zárda, itt nem nyúlhatok olyan hasznos eszközökhöz, mint a pénztárca (bármennyire sovány is az erszény). Maximum egy közös kis fűtépkedésre vagy gallydobálásra invitálhatom, így ki kell találnom gyorsan a következőket. Én is szép alak vagyok ám; előbb azon agyalok, hogy lehetne minél nagyobb robbanást előidézni, utóbb meg nem győzök jótékonykodni. Hülye, hülye lelkiismeret.

- Egyébként… – kínomban a tarkómat vakarászom a szabad kezemmel, persze ezek az árulkodó megmozdulások is csak későn tudatosulnak bennem – mit írtál az előbb? Amiből kaptam én is egy galacsinnal? – a szemem békülő-barnán csillogtatom a lányra, hogy kérdés nélkül is kiérezze a megenyhült szándékot, és talán elfelejtse az első kísérletemet az ismerkedésre. Hátha sikerül. Ez is.


// Gond egy szál se //

[{ # Benjamin # }]

{ # Benjamin # }

Szaporán, kapkodva lélegzem. Élvezem, ahogy pár percnyi lélegzetvisszafojtó tusa után a tüdőm újra és újra megtelik levegővel. Mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, s bár még mindig gyilkos tekintettel nézek a fiúra, bizonytalanság vegyül heves érzéseimbe, és furcsán megcsillannak íriszeim. Alsó ajkamba harapok. Vajon most mi következik? Mi lesz a következő képkocka ebben a szörnyű jelenetben? Talán nekem ront, rám támad, vagy folytatja a tudálékos bosszantást? Talán ha utóbbit tenné, lenne a legjobb, egyszerűen kiszakítanám karjaim a mancsai közül és sértődötten elvonulnék a kastélyba. Bizonyára gondolatban átkok tömkelegét zúdítanám Bishop fejére, és a legközelebbi találkozásunknál ráküldenék egy rontást. Na igen, de mi van, ha úgy lehet még alakítani ezt a találkozást, hogy ha később valakinek mesélném, röhögve újságolnám, hogy csak kicsit idegesek voltunk és összebunyóztunk, aztán pacsi-pacsi, legyünk haverok? Lehet, hogy még rosszabbul sülne el, de lehet, hogy sokkal jobban. Vagy az lenne a legértelmesebb, ha szó nélkül fognám magam, és elrohannék? Ááh, sem az Awenmore-névhez nem illik, sem az általánosan ismert és elfogadott imidzsemhez. Pedig fontos, hogy mindig az utóbbihoz méltóan cselekedjek, és nem tenne sok jót a hírnevemnek, ha elkezdenék suttogni a nagyteremben, hogy elfutottam egy prefi elől. Nos, ebből mi következik? Nincs sok választásom. De valami azt súgta, hogy ha most nyugton maradok, akkor magától megoldódik a helyzet. Talán adni kéne neki egy löketet.

- Nyugodt vagyok. – sziszegem erőtlenül, nyűgös nyögést csatolva hozzá. Egyszerűen nem tudom megállni, hogy ilyesmi ne csússzon ki a számon. Ez van. Viszont elég halkra sikerült megjegyzés, és még ha a nagyságos prefektus úr meg is hallja, talán kiérzi belőle, hogy ez már nem kötekedés vagy szájaskodás. Legalábbis már nem annak indult.
Követem tekintetemmel, ahogyan felegyenesedik, és hasonlóan teszek. Alkarom csontjaiba, amit Benjamin pár perce úgy megszorongatott, belenyilall a fájdalom. Fájdalmas grimasszal kezdem el masszírozni, közben le nem véve a pillantásomat a fiúról. Bár szándékaim pár perce békülékeny vágányra tértek, mégis úgy figyelem Bishop rezdüléseit, mint egy lecsapni készülő tigris. Lehet, hogy a kviddics ártalma? Őrzőként a póznák előtt lebegve támadó ellenfelem minden rezdülését figyelnem kell, hogy ki tudjam tippelni, melyik karikát fogja támadni.

- Hát ez...? – kérdezek vissza gúnyos grimasszal. Biztos ürül magának, hogy kicsikarta belőlem ezt a fájdalmas mondatot. Mennyit vívódtam érte önmagammal... Igazából az is felmerült bennem, hogy a legérzékenyebb pontját megajándékozom egy jó erős rúgással, és biztos nem fog többet kötekedni. Az oké, hogy Mark Stevens-szel ezt akár minden héten meg tudtam csinálni, hiszen Stevens bamba, és csak kívülről néz ki izmosnak. Vagy nem akarna kezet emelni egy lányra? Lehet... Na de, Stevens ide, rúgás oda, Bishop ismeretlen ellenfélnek számított. Igaz, már tettem pár lépést ereje feltérképezésének ügyében, viszont a bunyónál alulmaradtam. Igaz, egy röpke percig azt hittem, olyan, mint Mark, de aztán felocsúdva meglepetéséből simán lefegyverzett. Hm, lehet, hogy nem örülne a rúgásnak, és vagy kivédené, vagy megátkozna. Igazából nem csodálkoznék, hiszen úgy láttam, ahogy felkászálódott a fűből, már rajta is mutatkoztak az ideges ember tüneteinek határozott jelei. Viszont határozott változást kell észlelnem. Bár én már békülékeny szándékaimat félresöpörve a következő felvonáson agyaltam, Benjaminnak megváltozott az arckifejezése. Eszembe jutott, hogy további dulakodásnak semmi értelme nem lenne. Ahogy a mérgemet kiadtam Bishop úrfi ütlegelése közben, kitisztult az agyam, és józanul kezdtem el gondolkodni. Meg kell említenem, ez határozottan ritkán fordul elő.

Na mérlegeld az esélyeidet, Anette – szólalt meg egy kis hang a fejemben. Itt állsz, szemben Benjamin Bishoppal. A fiú hatodéves, azaz egy évvel nagyobb nálad, ráadásul a másik nemből való, ami a tiédtől jóval erősebb testalkatot jelent. A fizikai erőviszonyok mérlege kétségkívül az ő pártjára hajlik, és már egyébként saját magad tapasztaltad, hogy ez gyakorlatban is valószínűsíthető. És most vizsgáld meg a másik oldalról, Awenmore. Prefektus. Csupa nagybetűvel. Méghozzá olyan tudálékos is. Ha begurul, illetve begurítod, biztos tesz azért, hogy McGalagony gazdagítsa büntetőmunkáid gyűjteményét egy szaftos darabbal. Ráadásul a klubhelységben méretes házifeladat-torony várakozik, csakis és egyedül rád. Rendes Bűbájos Fokozat vizsgáid előtt állsz, mindenki körülötted tanul, te pedig nem voltál képes eddig egy betűt sem bemagolni. Igaz, nincs miből, hiszen nem jegyzetelsz az órán. Minden hétvégédet büntetőmunkák kötik le, hétköznap a hetekre visszamenőleg hiányzó dolgozataidat pótolod, közben kviddicsedzésekre jársz. Mikor fogsz tanulni a vizsgákra?! Ha nem lesznek meg az RBF-ek, nem mehetsz el a Walpurgis Lányai koncertre, amire már hónapok óta vágysz. Nos, mi is lenne a legjobb megoldás?...

Ki kell békülnöm vele, és szépen leülnöm megírni a bájitaltan dolgozatot. Talán, ha nagyon szépen nézek és kérek, még segít is. Bár, az utóbbi incidens után nem valószínű. De meg kell próbálnom, mert segítség nélkül még vagy három óraig fogok görnyedni fölötte, és a végeredmény mégsem lesz jobbra értékelhető egy jó erős E-nél. Ha egyáltalán sikerül túlteljesítenem a H-t. Amihez bizony nem fűzök nagy reményeket...
Megenyhülve, szinte derűsen emelem fel tekintetem a cipőm orráról. Merthogy az utóbbi pár percben a kopott tenisky koszos cipőfűzőjét bámulni jóval kellemesebb volt, mint a fiú szemébe nézni. De már összeszedtem magam, azt hiszem. Talpamon hintázva ekkor nyögtem ki magamból azt a pár szót, aminek úgy tűnik, egy kifejezetten megdöbbentő lépés volt az eredménye Benjamin részéről.

Kezet nyújtott! A békejobb. Hát, ez semmiképp sem szerepelt az agyam azon szegletében, ahol a „Benjamin reagál“ címszó alatt az elkövetkezendő pillanatok lehetséges eseményeinek sorozatát vonultattam fel. Amúgy, első pillanatban azt hittem, pofon vág, de csak a másodperc törtrésze idejéig. Úgy kezdődött a mozdulat, naa... Mivel már szándékaim gyökerestül megváltoztak, akaratlanul is elvigyorodom, amikor kezet rázok Bishoppal. Persze, amint észreveszem magam, sűrűn krahácsolva elfordítom a fejem, és gyorsan áttornászom a vigyort egy gúnyos, gonosz félmosolyba. Amúgy látni, hogy nagyon színészkedés, de ha már látszat, akkor próbálom tartani. Még ha ügyetlenül is...
- Ó, azt hiszem, már említettem, csak valószínűleg fontos prefektusi gondolataid közepette nem jutott el egészen. – Vágok fintort sértődötten felhúzva az orrom. Aztán eszembe jut, hogy nem, most nem viselkedhetek így, hiszen csak most engedtem el a jelképes békejobbot. Nem, nem, Anette, most kéne egy vigyor. Sürgősen. Egy jó százvattos a készletből. Az a gond, hogy nem tudom hirtelen honnan előkaparászni. De talán valami nem gonosz is megteszi...
Színpadiasan sóhajtottam egyet tehát.
- A büntidolgozatomat bájitaltanból... – nyögöm savanyú képpel, gondosan körüljárattatva tekintetem a tájon. A Fúriafűz békésen himbálódzó karjai néha meg-meglendültek, bizonyára torna gyanánt, hogy mindig formában tartsa őket. Bár lehet, hogy csak valami madárra támadt rá.
- Igen, és kaptál belőle egy galacsinnal, mert olyan bunkó vagy! – Jelképesen belebokszoltam Benjamin karjába, de alig tudtam leplezni, hogy a durcás hangnem alatt feltörő nevetés feszeng. Nem is volt erőm sokáig a felszín alatt tartani a jókedv-hullámot, és nemsokára azon kaptam magam, hogy minden beleadással vigyorgok.

Most már érzem, hogy a közöttünk vibráló feszültség eltűnt a légkörből, amely így békésre váltott át, úgy láttam, elérkezett az idő, hogy elindítsam az első óvatos támadást a bájitaltanom érdekében.
- És... hm... ha már húsz percnyi kellemes időtöltéssel szórakoztattál addig, amíg a dolgozatomat kellett volna írnom... – kezdtem bele megfontolva és mérlegelve minden egyes szót. Bár hangomban irónia csengett, íriszeimben pajkos lángok táncoltak, és nem tudtam elfojtani egy vigyort. – Nos.... esetleg... nem akarnál... ööö... segíteni? Illetve... meg szerettem volna kérdezni, hoogy... nem tudsz-e valamit a holdkőről és a farkasölőfűről... Hiszen prefektus vagy...
- Okos...
Igy utólag elég összeszedetlennek tűnt, és nem voltam benne biztos, hogy elég meggyőző-e. Viszont a végére belekevertem egy csipetnyi hízelgést is, így már csak be kellett gyújtani a tüzet a kondér fölött, amitől remélem, hogy feltámad az önérzete.
- ... nem?

^×_×^×    Anette    ^×_×^×

Egy ez ideig új érzés üti fel a fejét bennem – a tényleges sikerélmény. Persze az is egyfajta siker volt már a maga módján, hogy a végsőkig ingereltem a lányt, és bevált az aljas tervem, viszont azután kéretlen bűnbánat is társult a diadalomhoz. Most ez távol maradt. Szerintem sikerült dűlőre jutnunk a viadalt illetően. Nyilván a griffis vadóc önérzetét kevésbé sértené, ha kiegyeznénk egy döntetlenben, ám legyen.
Anette halvány kis fintorára rá sem hederítek. Ugyan, a kételkedő tekintet a legkevesebb, amit most megengedhetek neki. Egyelőre csak méreget engem, leplezetlen gyanakvással, én meg csak állok előtte előrenyújtott jobbommal, abban bízva, hogy nem maradok hoppon. Mélyen tépelődhet magában, hogy elfogadja-e a békeajánlatot, vagy inkább legyen hű a csökönyös természetéhez, és inkább ajándékozzon meg a revanssal. Rendben, jogos az elmélkedése, én tudok várni.
Lövésem sincs, mi játszódhat le a leányzó fejében, vagy hogy egyáltalán mit kell ezen ennyit agyalni. Tekintetemmel céltalanul követem az övét, amit már vagy percek óta a szutykos cipőire tapaszt mereven. Vajon a megviselt lábbeliktől várja a üdvözítő választ? Én semmi különlegeset nem látok bennük, sőt, ha az enyémek lennének, biztosan ügyelnék arra, hogy egy nap csupán kétszer kelljen rájuk néznem; fel- és levételkor. Aztán minden átmenet nélkül egyszer csak határozott szorítást érzek a kezemen, és felpillantva Anette széles vigyora tárul elém. Azt hiszem, ez nem szorul magyarázatra. Önkéntelenül is viszonzom a gesztust egy bárgyú mosollyal, s rögtön józanészhez térít az oktalanul felhangzó köhécselés. Hát igen, bármilyen meghitt is a békekötés pillanata, azért vigyázzunk, ne szaladjon el velünk a ló. Amilyen gyorsan csak tőlem telik, úgy rántom vissza a kezemet, amit pár másodperc tétlen lógatás után inkább a zsebemben pihentetem tovább.

- Büntidolgozat? – akad meg a szó a tudatom szitáján, és szinte elismerő szemeket meresztek a lányra. No lám csak, ki hitte volna, hogy a tüzes teremtés ennyire nem tudja kordában tartani az érzelmeit, és másoknál is kihúzza olykor a gyufát. – Ezt nevezem, te aztán nem fecsérled az idődet. Ráadásul pont a bájitaltan tanárral húzol ujjat…
Csálé mosollyal megdörgölöm a karomat, ahova az előbb egy jelképes ütést kaptam, és szusszanásnyi fejhimbálással nyugtázom annak jogosságát. Igaz, tényleg bunkó voltam, ezt most megérdemeltem. Ahogy a zsengén meredező fű felé nézek, észreveszem a szóban forgó galacsint, és lehajolok érte. Tettetett gondossággal kihajtogatom, de azon még mindig a lány korábban ráfirkantott, indulatos betűi sorakoznak. Sehol semmi bájitaltan.
- Ahá, mély eszmefuttatásodban zavarhattalak meg. Ha tudtam volna… – jól láthatóan felmutatom neki a papírfecni üresen hagyott oldalát, nem kevés célzattal – pedig milyen kár ezért a szépen kidolgozott munkáért. A professzor biztos díjazta volna az erőfeszítésedet.
Noha a csatabárdot már elástuk (remélhetőleg elég mélyen, nehogy orra bukjunk benne), egy kis friss-baráti csipkelődés nem árthat meg. Áh, az ilyen Bishop-féle szokásos marhulást egy épeszű ember sem szívhatja mellre, így - naivság, nem naivság – nem tartok Anette haragjától. Pláne, ha mindeközben úgy vigyorog, mint a vadalma.
Aztán a gyűrött fecnit tartó kezem lehanyatlik, és csak elkínzottan pislogok a griffendélesre, aki már megint előhozakodott valami eszement ötlettel. Nem mondom, igazán körmönfont, ahogy próbál meggyőzne az ügye mellett, és a bűbájos mosolya is világokat mozgatna meg… ha nem a tanulásról lenne szó.
- De nem elég okos, hogy áthágja csúf szándékaidat – toldom meg a szaggatott, ravaszkodó győzködését, s egy fáradt intéssel egyetemben lehuppanok a fűbe. – Na mutasd azt a dolgozatot, meddig jutottál vele?
Nagy kegyesen fejet hajtok előtte, elnyomva a békekötésünk óta feltörekedni vágyó mosolyt, és megpaskolgatom magam mellett a napmeleg földet, arra célozva, hogy ha korrepetálást óhajt, hát tessék csak helyet foglalni, és elő a tudománnyal.

[Hear me roar!]

                                            ^{benjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjamin}
                                            Benjamin ^^
                                            ^{benjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjamin}


- Igen, büntidolgozat. – Vágom rá dacosan, amint a fiú száját elhagyja a szó. Az oké, hogy békejobb, -pipa, meg minden, de ezzel szeretném jelezni, hogy hagyni továbbra sem fogom magam. Szinte elismerő tekintettel néz rám, és ettől annyira meglepődök, hogy egy olyan bamba, pszichológiai intézetekben ápolt betegekhez méltó arckifejezést sikerül produkálnom, amilyet még soha. Szinte felhangzik a fülemben a mugli mentőkocsik szirénájának jellegzetes indulója, de egy gyenge fejrázással hamar kirázom a fülemen az oda betolakodó hangokat. Ezzel egyidőben észreveszem magam, bár nem nagyon érzékelem, mennyire, hm, „érdekes“ fejet sikerült vágnom. Talán jobb is így... A következő pillanatban már tolakodnak az agyamba a Benjamin stílusában költött mondatok, és az azokkal járó gondolataim, amik tartalmát elemezgetve rá kell jönnöm, hogy még mindig nem ütik meg a tisztességesnek nevezhető szintet. Bizony, ha kivetítenék őket valami iszlám államban, sok betűt kellene kicsillagozni, és elég rövid úton végeznék valami vesztőhelyen. Esetleg kitoloncolnának, vagy hasonló. Pedig már a csatabárdot is elástuk ( kár, hogy a fúriafűznél, senki nem találhatja meg és vehetei ki onnan, hiszen nem népszerű hely ), most már Ben „haver“, ahogy az az én szótáramban szerepelne. Úgyhogy inkább kitartóan vigyorgok tovább, mint egy félresikerült idióta próbababa, figyelmen kívül hagyva a piszkálódást. Azt hiszem, ezt a továbbiakban meg kell majd szoknom. Úgy tűnik, ez Beni mellé jár. Nincs mese.

A következő pillanatban azonban radikális változás történik az arcomon, szépen végigvezethetően. Az egész képem elkomorul, szemöldökeim a lehető legalsó elhelyezkedésű pozícióba süllyednek, hunyorogva pislogok a fiúra szinte már szigorú tekintetemmel, ajkaimat egymáshoz préselem. És ha nem lennék elég ijesztő, még a derekamra is teszem a kezeim.
Igen, kérem. Ezért most felfúvódtam.
- Mély eszmefuttatás, cöh – dörmögöm az orrom alatt alig hallhatóan. Valamit korrigálok a beállásomon, kezeimet pár céltalan lóbálás után karba fonom, és nagyon csúnyán nézek a fiúra. Merev tartásom viszont arról árulkodik, hogy nem, most már a kisujjamat sem szándékozom mozdítani azért, hogy esetleg fizikai bántalmazást végezzek újdonsült barátomon. Ez most az úrihölgy-szindróma. :P
Felhúzott jobb szemöldökkel, úgy nézek a papírgalacsin felmutatott oldalára, mintha a szabályzatnak egy olyan része lenne ráfirkantva, amit már ezerszer az orrom alá dörgöltek és kifejezetten unok. A folytatás már annyira sérti a büszkeségemet, hogy minden további nélkül kikapom a pergamenfecnit a fiú kezéből, és indulatos mozdulattal jelképesen a zsebem mélyébe vágom. Már amennyire mély a zsebe egy szűk farmernek. Benre vetek még egy lesújtó, de azért a legmélyén szimpatizáló nézést, amit olyankor veszek elő, ha hagyom, hogy a barátaim ugrassanak. Persze, az ilyesmiből a továbbiakban nem kéne hagyományt csinálni.

Mély sóhaj. Kezeimet lazán magam mellé engedem és lóbálni kezdem, hogy könnyebben elengedjem magam. Ha valamit ki akarok csikarni a fiúból, akkor enyhítenem kell az arcberendezésemen. Fejem hátravetve, egy röpke percig csak tévelygek, elfordulva Benjamintól. Élvezem, ahogy a délutáni lemenő nap gyenge sugarai simogatják a bőröm, újra és újra teleszívom a tüdőm friss levegővel. Aztán kicsit szédülve, de derűsen fordulok vissza prefektus barátomhoz. Erőtlen, fáradt mosoly kúszik ajkaimra, tenyereim begyömöszölöm farmerom kis zsebeibe. Kissé oldalra döntöm a fejem, és igazán kedvesen pislogom. A mögülem áradó napfény aranylóan körülkeríti sovány alakom, a hajamnál minden apró tördezett szálat kiemel. De ahogy így, őszinte önmagam adva gyengén mosolygok, hosszú idő óta talán először látni, hogy alapból egy szép, tizenöt éves leányzó vagyok, és nem egy fiús, agresszív, idétlen fruska. Alapból. De normális körülmények között... Öö, nem szóltam.

- Wáá! - Bűbájos mosolyom a megszokott Anys vigyorba megy át, amint meghallom a választ. Kikelve magamból ugrándozni és tapsikolni kezdek, mint egy kisgyerek, és nem állom meg, hogy ne ugorjak Beni nyakába. Pár másodpercnyi expressz ölelés után persze engedve az invitálásnak lehuppanok mellé a fűbe, majd röpke hasravágódás segítségével közelebb húzom azt az áldott-átkozott dolgozatot, ami a mi kis barátságkötésünk apropóját adta. Szegény pergamen elég megviselt állapotúnak mondható, tintafoltok tarkítják, püföléseim által szerzett gyűrődéseit talán már vasalóval sem lehetne kiegyengetni, és a sarkáról hiányzik poontosan egy olyan alakú kis darabka, mint amilyen a zsebemben lapul. Hát nem hihetetlen, micsoda véletlen egybeesés?

A tintatartót és sastoll pennámat is közelebb húzom vagy fél méterrel, majd az íróeszköz hegyes végét az üvegcse csekély tartalmába mártva, felpillantok Benjaminra. Csak úgy kíváncsiságból, hogy milyen arcot vág. De nem nézelődök sokáig, ügyesen és precízen kell eljátszanom a lelkes diákot, ha már ilyen körmönfontan kiravaszkodtam a fiúból egy adag korrepetálást. A felhúzott térdeimnek támasztott dolgozat-kezdeményemet megfordítom, hogy a cseppet sem tisztább oldalára írhassak. Készenlétbe emelt pennámmal felfirkantom a lap tetejére a dolgozat címét: A holdkő és a farkasölőfű. Azt hiszem, utóbbit pedig még valamikor régebben be kellett volna vágnom, de nem tudok róla egy kukkot sem, így toldotta hozzá a dolgozatomhoz ezt is a tanár úr. Valaki lesúgta órán, hogy benne lesz az RBF-vizsgák anyagában...  De órán nem tudok figyelni. Túl nagy a csábítás, ott a sok barát, és hát Audnak még nem volt időm elmondani, hogy a Hárpiák őrzőjét láttam a legutóbbi roxmortsi kiránduláson Madam Malkinnál... De most a dolgozatra kell koncentrálnom. A cím nem lett valami minőségi gyöngybetűkkel róva, dehát gyűrödt a lap, és a térdem is elég rücskös, a farmer anyagán nehéz írni... Persze, most ezen nem szabad rágódnom. Kissé megszeppent, de annál „diákosabb“ arckifejezésem Ben felé fordítom, és sűrű pislogások közepette elnézésért esedező hangon szólalok meg.
- Az a gond, hogy... nem tudok semmit a holdkőről és a farkasölőfűről, tanár úr.