+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Nyugati szárny
| | | | | |-+  Óraépület
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 3 [4] 5 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Óraépület  (Megtekintve 17713 alkalommal)

Johhny Walker
Eltávozott karakter
*****

Hatodik évfolyam (ez valami tévedés)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #45 Dátum: 2009. 05. 29. - 17:58:50 »
0

To the One and Only...
HERMIONE

Tik-tak-tik-tak... megy az óra. Istenem, az idő... végeláthatatlan, végtelen dolog. Állítólag az idő minden pillanata egyszerre zajlik. Meg az emberi agyban a kapcsolatok száma nagyságrendekkel nagyobb, mint az atomok száma az univerzumban. Csak nézd az eget, komolyan. Kék. Tudod te, hogy az ég kékje hány színből áll? Azok a számítógépes kis surmók odahaza Londonban tizenhatos számrendszert használnak, hogy leképezzék a színeket, és betűk a számok a tizenhatos számrendszerben. Érted? Betűkkel számolnak! Na még egy slukkot szívok ebből az izéből. Égeti a torkom, kaparja, bennem meg már olyan szintű a tüdőrák, hogy már nemhogy "Apának" hív, hanem egyenesen "Apcinak", mert olyan szinten keresztüljutott az evolúció tizenhatos számrendszerben kódolt szitáján, hogy már én kérek elnézést. Fejlődik. A tüdőrákom, meg a mágia, meg a világ is csak egyre bonyolultabb. Amikor ide kerültem a Roxfortba, akkor a számomra létező dolgok egyetlenegyje egy gitár volt. Az volt az örömöm, bánatom, meg amit akarsz. És most gondolj bele. Most már tizen...hat, igen, tizenhat éves vagyok. Azóta már miből áll a világ? Tanulás, felsőfokú mágia, mi leszel ha nagy leszel játék, tervezzem meg a jövőmet, találjam ki, hogy milyen színű politikában fogok hinni, abból is van egy csomó szín. És csak beszélnek, és beszélnek, és beszélnek. És én higyjek valamelyiknek, pedig mindegyik a világmegváltást ígéri. Egyszer azt mondta a pápa, az a Pál-János kettő, hogy szavazzunk azokra, akik a családot, a boldogságot, és az életet hirdetik. Kitaláltam, hogy keresek valakit, aki a halált, a magányt, meg a nyomort hirdeti... de nem találtam. Ilyen kevés szín mellett, ecsém. Na meg a csajok. Gondolj bele, hogy kis töpszli csupasz elsősként életem legnagyobb problémája az volt, hogy hány heti zsebpénzből jönnek ki azok a frankó ezüstös gitárhúrok, amiknek olyan faja hangja van, meg hogy megtanuljam MekkGalszinak azt a szöges-gyufás átalakítós humbugot. Mert én mondom, kamu az egész. Az egész Roxfort kamu. Annyira hülyeség, hogy a világ tele van mágikus lényekkel, mégis az ember ural mindent, amikor abból csak minden csilliárdadikban van meg a képesség, hogy abrakázzon, meg dabrakázzon. Persze mi olyan jól tudjuk írtani egymást, biztos másokat is. Az a lebegő türkiz izé, Miszter Binns mesélt mindenféle kétszáznegyvenhetedik mágus-kobold háborúkról, és még én vagyok a hülye? Könyörgöm, én a békét hirdetem! Illetve... most nem. Most éppen gondolkodni próbálok az életről, meg egyéb felesleges dolgokról. És dohányzok az óratoronyban. Mert három kivételével mindenféle ártó mágiákat lehet tanulni, de ha egyet trombitálni akarok a folyosón, az persze tilos, mégha szellőztetek is. Meg az az uniformis! Könyörgöm! Úgyhogy most mondjuk ki finoman, én most kifejezem a véleményemet a világ számára. Bőrkabátban ülök az óratoronyban, és ha már nem látom a kezemben lévő trombitát a sok zöld füsttől, akkor egy kicsit félrehessegetem. Nem is büdös, csak nem szokják a szagát azok a hiperfelvilágosult akárkik, akik odalent a háborúra készülnek. Vagy már háborúznak is. És én vagyok a rossz, mert rágyújtottam egy viccre az óratoronyban! Múlt héten is két másodikos hipernagymenőt kellet úgy haza küldenem az óratoronyból, hogy sírás volt a vége, és nem én sírtam. És a beköpnek? Pontlevonás, és büntetőmunka. Vagy kényszersorozás a hadseregbe, márha itt van olyan. Márpedig én nem fogok feladni az elveimet, és seregbe vonulni, én csendben, békésen, senkit sem zavaró módon füvezek az óratoronyban, egyedül. Legalább nem zavar senki.
Naplózva

TOM & JERRY FAN-club HIVATALOS tagja. Mosolyog

Hermione J. Granger
Öröktag
***

?Hetedéves? szökevény; DS alapítótag

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #46 Dátum: 2009. 06. 05. - 10:57:21 »
0

[Johnny „Jay” Walker]

Ne! Ne! Már megint!!!
Elég volt!
Siető léptek a folyosók kopott kövein, talár suhanása és egy bozontos hajú leányzó alakja rajzolódik ki, azonban hamar eltűnik a toronyba vezető lépcső bejáratánál. Mindenki tudja, hogy ki ő, túlságosan tipikus a megjelenése és egyedi, az összetéveszthetetlen Miss Granger.

Harry most edzésen van, legszívesebben kiment volna vele, de igencsak esőre áll az idő, még akkor is, ha ugyan bárányfelhőkkel tarkított a kék égbolt, mégis bizonyos, hogy a nap folyamán még esni fog. Legszívesebben a könyvtár felé venné az irányt, de sajnos már egyszerűen nincs olyan hely, ahol megnyugodhatna, ahol egyedül lehetne és ahol ki tudná kergetni azokat a rémes gondolatokat a fejéből.
Az óratorony az egyetlen hely, ahol talán nincs senki, mert nem túl népszerű hely a diákok körében, és eddig akárhányszor ment oda, szerencsére senkit nem talált ott.
Még mindig visszhangzik a fejében az az idegesítően nyávogó hang, mely folyton-folyvást azt kántálja: „Voon-vooon.” Száz százalékosan meg tudja érteni Harry helyzetét, még néhány évvel ezelőtt, mikor a Titkok Kamrája feltárult és a szörnyeteg hangját hallotta a fejében és már-már az őrületbe kergette szegényt. Nos, ez a helyzet egy kicsit más, viszont mégis hasonló.

Olyan szívesen megtépné azt a buta libát! Hermione Granger sosem volt az az agresszív lány, sőt, épp ellenkezőleg, lásd M.A.J.O.M..
Lavender Brown… még a neve hallatán is elkapja a hányinger!
Hermione szabad kezével behajtja maga mögött a lépcsőház bejáratának ajtaját, majd magához ragad egy életképes, éppenhogy égő fáklyát, hogy megvilágíthassa a fölfelé vezető sötét lépcsőket. Óvatosan teszi mindezt, nehogy véletlenül belekapjon a tűz lángja a baljában pihenő könyvekbe, hiszen az már maga lenne a pokol! Épp elég problémája van így is.
Lassan-lassan felbotorkál a toronyszoba bejáratához, majd gondosan visszateszi a fáklyát a falra, hasznos lesz még, mikor indul visszafelé.

Kinyitja az ajtót, majd belép, és azon nyomban az éles széllel találja szembe magát, mely gonosz módos az arcába fújta néhány kósza tincsét, így kénytelen kisöpörni azokat tekintetéből, hogy ismét kitisztuljon előtte a kép.
- Jajj ne… -mormolja csendesen magának, mikor megpillantja egyik évfolyamtársát, aki ráadásul még az oroszlán oltalmát is élvezi, bár felettébb elgondolkodtató dolog, hogy miért. Hermione mindig is undorodott az ilyen alakoktól, sosem csinálnak semmit, állandóan cigaretta lóg ki a szájukból és a franc se tudja, milyen alvilági dolgaik vannak még. Sajnos nem ez az egyetlen ilyen züllött alak, már a második évfolyamon is találkozott ilyenekkel, ott ráadásul négy kislány ilyen alvilági. Hová sodródik a világ?

Lesújtó tekintetet vet a fiúra, majd mintha tudomást sem vett volna róla, elindul a vele ellentétes oldalra, mely éppen a kviddicspálya felé néz. Leteszi könyveit az egyik ülőalkalmatosságnak nem feltétlenül nevezhető helyre, majd ő is letelepszik egy ugyanilyenre, s a kiddicsedzsést figyeli a távoli messzeségben. Egy pillanatra feltűnik előtte a cikeszlabdát hajkurászó Harry alakja, majd el is tűnik azonnal az egyre szürkébb felhők között.
Naplózva

Johhny Walker
Eltávozott karakter
*****

Hatodik évfolyam (ez valami tévedés)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #47 Dátum: 2009. 06. 05. - 12:00:41 »
0

Hermione

Rózsaszín az ég, és a felhők, mint kis bárányok mászkálgatnak rajta. Egyik-másik néha megrázogatja a bundáját, hogy harmatos víz csorogjon le belőle a kviddicspályára, a tiltott rengetegre, meg arra a fenenagy tóra, már elfelejtettem a nevét. Vajon melyiknek tisztább a vize? De mindegy is. Sellők élnek benne, azoknak meg víz az víz. A kviddicsezők meg láttak már ennél nagyobb felhőket is, de azért csúnyán meg lehet ázni egy seprűn, bármilyen bűbáj ide vagy oda. Repülnek egy seprűn. Nemt'om, én ezt az utazásformát valahogy rém kényelmetlennek találom, meg repülni? Minden repülő cuccot szétlőnek, aláaknáznak, megterrorizálnak, és hasonlók, akkor már inkább vonat, még ha olyan hülye fajta is, mint a Roxfort express.

A nyitott ablakon, ami a megfulladásomat akadályozza meg, sajnos bejáratként szolgál egy-egy esőcseppnek, így egy kicsit vizes is vagyok már az egész hercehurcától. De ebben a fülledt toronyban nagyon jül esik pár hűvös esőcsepp simogatása, sajnálatos tény, hogy az eső nemcsak az arcomat simogatja, hanem a hajamat is. Megint vizes a hajam... hetente kétszer-háromszor mosok hajat, de ha napi kétszer mosnék hajat, az sem lenne elég, de ez már csak az én életmódom sajátossága. Kicsit tágabbra nyitom az ablakot, hogy a sűrű zöld füst könnyebben távozhasson, ezáltal nő a beérkező esőcseppek száma is, de én csak hálás vagyok ezért... a bárányok bundájukból kirázogatják az esőcseppeket, hogy ezzel nekem segítsenek. Kedves bárányok.

Ilyenkor mindenki az épületben tanul, majmol valamit, vagy kviddicsezik, vagy a kviddicsezőket nézi, csak én vagyok szabad ebben a kastélyban. Mindenki össze-vissza kötve van valamihez, valakihez. Megint mindenki románcozik össze-vissza, meg féltékenykednek egymásra az emberek, és hasonlók. Szinte már majdnem elegem van az összesből, mert sikket csinálnak abból, hogy ki kivel jár, az őszinte érzéseknek ebben a világban már nincs helye, és ez fáj nekem. Nekem marad a rózsaszín ég, a kedves bárányfelhők, és az a tudat, hogy valaki odafenn törődik velem, mert ebben a nagy fülledt hőségben hideg esőcseppeket küld az arcomra, enyhítésül. Arcom mossa eső és szárítja a szél...

És akkor történik valami. Ütemes dobogás a lépcsőházból, egészen fel az óratoronyba. Zene? Dobgép? Léptek? Léptek. Valaki jön felfele az óratoronyba. Ha megint megjelenik egy elsős egy vödör vízzel, és pár locsolóbűbájjal, hogy kigyulladt az óratorony, és jött eloltani, akkor én ma megölök valakit. De nem, a valóság ennél sokkal rosszabb és jobb is egyszerre. Mert megérkezik a vendégünk, aki:

Középmagas, csinos, velem egykorú, egy házban vagyunk, és... PREFEKTUS?! Óhogyazannya... Úgy hőkölök hátra, mintha legalább szellemet láttam volna. Ráadásul Hermione az. Nem akármelyik prefektus, hanem Hermione Granger. Bozontos haj, tizenöt kiló "könnyű esti olvasmány", a Roxfort házirendje a bőr alá kódolva, és még ki tudja micsoda. Meghaltam. Vajon ha most azonnal kiugranék az ablakon, megúsznám a helyzetet? Kötve hiszem, meghalni majdnem olyan rossz, mintha kicsapnának az iskolából, igaz Mio? Végem van. Szól McGalagonynak, Ezer pont a Griffendéltől, a teljes nyár büntetőmunka, és mágikus detoxikáló a biztonság kedvéért. Talán ha gyorsan futok, vagy ha nem látta az arcomat a füsttől... á, a bőrkabát úgyis elárul. És...

Elmegy mellettem. Mi van!? Hermione Granger füvezésen rajta kapta Johnathan Anderson 'Jay' Walker griffendéles, tizenhat éves nebulót, többszörös visszaesőt, és elmegy mellettem egy rövid "A fenébe!" pillantással. Itt bizonyára valami félreértés történhetett... talán ha gyorsan kereket oldanék, akkor... nem. Nem vagyok gyáva. Najó... cigi elnyom. Ablak teljesen tágra nyit, hogy a füst elmenjen... de mi a fenét csináljak? Ha most kereket oldok, akkor megalázom saját magamat, ráadásul szívességet teszek neki, és milyen punk az, aki behódol más akaratának? Nem, én ügyesen kezelem a helyzetet.

- Szia Hermione! Mi a pálya?

Szólítom meg évfolyamtársnőmet, mert miért ne? Köszönni csak szabad...
Naplózva

TOM & JERRY FAN-club HIVATALOS tagja. Mosolyog

Hermione J. Granger
Öröktag
***

?Hetedéves? szökevény; DS alapítótag

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #48 Dátum: 2009. 06. 08. - 10:16:36 »
0

[Johnny „Jay” Walker]

Igyekszik száz százalékosan ignorálni a másik oldalon ücsörgő szörnyű alakot, de sajnos egyáltalán nem könnyű manőver. Elsősorban azért nem, mert a szél igencsak felé fújja azt a rendkívül rossz szagú füstöt, másodsorban pedig érzékei azt diktálják, hogy mióta belépett a torony bejáratának kopott tölgyfaajtaján, azóta figyelemmel van kísérve minden egyes lépése.
Talán az egész csak szimpla paranoia, ám mégis van oka feltételezni ezt, mivel igencsak sok diák teszi ezt vele az elmúlt napokban. Az ok rejtély, majd egyszer talán arra is fény derül.

Továbbra is a levegőben cikázó kviddicsezőkre szegeződik a tekintete még annak ellenére is, hogy Hermione Granger mindennél jobban utálja a kviddicset, de ha már döntenie kellene, akkor inkább százezer kviddicsmeccs vagy akár seprűlovaglás, mint egy Lavender Brown egy Ronald Weasley kíséretében. Hogy is mondják ezt? Barátokból ellenségek?
Szerencsére még egy ember maradt neki, aki nem más, mint Harry. Sajnos Ginnyvel sem ugyanolyan már a kapcsolata, mióta a lány bátyja úgy döntött, hogy nagyobb érdeklődést mutat a lányok – és elsősorban Miss Brown iránt.

Tűnj el a fejemből Lavender Brown!
Legalább csak néhány percre…
NEM MEGY!

Csönd.
Azonban az egyik pillanatban két füstfelhő közt felcsendül a mögötte tartózkodó fiú hangja, aki kíváncsian érdeklődik a lány hogyléte felől.
„Mi a pálya?” – Merlinre… hogy lehet ilyen kérdést feltenni, mikor evidens, hogy valami nagyon nincs rendben?? Ráadásul úgy csinál, mintha a kezdetektől fogva puszipajtások lennének. Az egy dolog, hogy sajnos a Süveg egy házba osztotta be őket hat évvel ezelőtt, de igazából még a folyosón sem szoktak köszönni egymásnak, miért kellene hát erre a kérdésre megfelelő választ adni? Most legszívesebben felpattanna és elzavarná ezt a gyereket innen melegebb éghajlatra, ám az értékrendje nem engedi meg, hogy ilyen lépést tegyen, nem lenne hozzá méltó viselkedés. Azonban könnyedén visszavághat neki, hiszen Miss Granger kezében hatalom van, melyet a sötétkék taláron díszelgő csillogó prefektusjelvény hordoz magában.
Igen, ezzel talán jobb kedvre tudná deríteni magát. Árulkodni nem szép dolog, viszont ha az iskola és a diákok érdekében történik, akkor egyáltalán nem bűnös tett, sőt!
- Nem mondták még neked, hogy nem szabad dohányozni az iskolában? –kérdezi a fiútól, majd arra a szörnyűségre mutat, ami még mindig ott díszeleg a srác kezében, ám szerencsére a füstje már tovaszállt az ablakon, legalább így több esélyük van az életben maradásra.

Nyilván arra számít a fiú, hogy majd Hermione azonnal rohan McGalagonyhoz, hogy jelentse az ügyet, hiszen egy Griffendéles társáról van szó, akire igencsak ráférne már egy kis büntetőmunka, úgy látszik. Nos… örül, hogy feljöhetett ide, jelen pillanatban egyáltalán nincs kedve elnyargalni az igazgatóhelyettesi irodáig, mivel az iskola másik végében található, ráadásul arról nem is beszélve, hogy körülbelül fél órája van összesen, mivel hamarosan mennie kell számmisztika különórára, melyről a mellette sorakozó könyvek is árulkodnak. Tehát ha most elindulna, egy percnyi ideje sem lenne pihenni és gondolkozni, ha maradna akkor talán, bár ez az alvilági alak igencsak zavaró tényező számára.
Nem igazán Hermione Grangerre valló viselkedés, de vannak percek, amikor nincs türelme saját magához, ez is egy ilyen időszak.
Naplózva

Johhny Walker
Eltávozott karakter
*****

Hatodik évfolyam (ez valami tévedés)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #49 Dátum: 2009. 06. 08. - 11:00:55 »
0

Hermione

Lehet, hogy rossz dolog volt hozzászólnom? Hát, ki tudja. Mindenesetre nem úgy viselkedik, mint aki nagyon össze-vissza akar szidni engem, bár előbb-utóbb úgyis megkapom a magamét, legfeljebb nem ma. No, nézzük csak mit is csinál Miss Granger itt az óratoronyban: tanul. Na, álljunk csak meg egy pillanatra? Ki az, aki feljön az óratoronyba tanulni? Kikérem magamnak, ez a sunyidohányosok helye! Na meg azoké, akik menekülnek valami vagy valaki elől. Bingó! Hogy lehettem ilyen hülye? Hisz teljesen nyílvánvaló! Hermione menekül valami elől, nézz csak rá az arcára. És a változatosság kedvéért hozott magával némi könyvet, hogy ezzel terelje el a gondolatait, de nem megy neki. Te jó ég, ha lenne nálam fényképezőgép! Utoljára akkor láttam Hermionén ilyen elvetemült arcot, amikor a manók jogaiért küzdött, és senki nem figyelt rá. Pedig a szabadság mindenkinek kijár, csakhát rosszul kampányolt, mert az ingyenszolgánál az emberek szívére próbált hatni, ez meg sz'tem nem járható út.

Tehát Hermione idemenekült a csillagvizsgálóba... vagy ez az óratorony? Tökmindegy. Szóval ide menekült rejtélyes üldözője elől, és mindkettőnk meglepetésére és az ő bánatára én is itt vagyok. Hű, de kellemetlen helyzet ez, és igen, akárhogy is próbálok barátságosan hozzászólni, ő máris lecsap engem szavakkal. Oké, én elhiszem, hogy minden kezdet nehéz, de miért kell az embereknek minden idegent ellenségként kezelniük? Mennyivel egyszerűbb lenne, ha minden ember úgy viszonyulna alapszinten a többi emberhez, mint barát. Egy csomó háborút meg ilyesmit meg lehetne oldani ezzel. Meg ez a T'odki ügy se lenne most, például. Mindenesetre csak kikötünk oda, ahová ki kellett kötnünk: vidám cigi. Najó, akkor most Jay féle példabeszédek könyve, 27;14:

- Persze, hogy tudom, ezért vagyok a kastély egyik legeldugottabb tornyában. Egyébként lehet egy látszólag teljesen idióta kérdésem, ami előbb-utóbb visszakanyarodik a témához? Te járatos meg olvasott vagy mindenféle témában. Tudod, hogy hogy működik a csokoládé? Vagyis, hogy miért szeretik annyira az emberek, mitől finom?

A kedvenc marihuána támogató szövegem felütését meg is kezdtem. Ha mázlim van, nem átkoz ki az óratoronyból az ablakon, rosszabb esetben a falon keresztül, hogy kilencven méter zuhanás alatt átgondoljam, hogy vajon megérte-e. Mindenesetre én örülök a társaságnak, és szerintem Hermionéra is ráférne, csak az ő barátai máshol vannak. De hogy miért kell ettől utálni a többi embert? Azt nem értem még mindig.
Naplózva

TOM & JERRY FAN-club HIVATALOS tagja. Mosolyog

Hermione J. Granger
Öröktag
***

?Hetedéves? szökevény; DS alapítótag

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #50 Dátum: 2009. 06. 20. - 23:29:41 »
0

[Johnny „Jay” Walker]

Úgy tűnik, minden igyekezet hiába. Hiába ül ott szótlanul a másik oldalon és mereng a távoli messzeségbe, a „kedves” évfolyamtársa látszólag csevegni óhajt, azonban Hermione Grangernek ehhez egyáltalán semmi kedve.
Hiába hívta már fel a figyelmét a dohányzás okozta következményekre, Johnny szemlátomást egyáltalán nem törődik Hermione szavaival, mintha meg sem hallotta volna az intő mondatot. Mi sem természetesebb annál, ha az ember csak úgy feljön az iskola legmagasabb tornyába és passzióból ilyen rémséggel károsítja az egészségét. Hermione tökéletesen tisztában van a dohánytermékek okozta élettani hatásokkal, ám nem kívánja untatni ezekkel a szemközt ülő kollégát, mivel látszik rajta, hogy nagy ívben tesz az egészre.

A csokoládé szó hallatán bal szemöldöke hirtelen felrándul és gyanakvó tekintetet mereszt a fiúra, mert igencsak meglepő számára ez a kérdés.
- Te még sosem figyeltél egyetlen percig sem mugliismereten? –kérdezi a fiútól. Kérdésre nem illik ugyan kérdéssel válaszolni, de túlságosan evidens a válasz ahhoz, hogy ismét körbemagyarázza a dolgokat, hiszem nem is olyan rég tette meg mindezt Mrs. Burbage  Lemondó sóhaj követi szavait, majd teljesen újdonsült beszélgetőtársa felé fordul –még akkor is, ha jelen pillanatban a háta közepére kívánja a fiút.
- … egyébként, ha nem tévedek, te is mugli születésű vagy… tehát miért pont nekem szegezed ezt a kérdést, hiszen míg nem a Roxfortba jártál, muglik között éltél, nem? –folytatja, bár egyáltalán nem akart ilyen személyeskedő hangnemet felvenni, mégis sikerült, pedig nem akart belemászni a fiú életébe, remélhetőleg a következő megnyilvánulásnál már nem ezzel kapcsolatosan kell válaszolni, mivel mint minden mugli születésű diáknak, Hemioné-nak is különösen érzékeny terület ez az életében, különösen mióta Draco Malfoy állandóan a „sárvérűzéssel” jön neki, akárhányszor találkoznak a folyosón. Mindegy, egyszer majd csak kinövi, Hermione már kezd hozzászokni, sajnos.

Szörnyen erőltetettnek érzi ezt az egészet, azonban nem akar eltűnni se szó se beszéd, mivel ő nem olyan, aki szó nélkül otthagyja a másikat, ha már hozzászólt valaki.
Órájára pillant, és szomorúan tudatosul benne, hogy alig van itt pár perce, az idő ilyenkor olyan lassan telik, amennyire csak lehetséges. Mindegy, igazából már csak kibírja ezt a fél órát…
- Te is jössz számmisztikára? –teszi fel a naiv kérdést az iskola egyik legnagyobb lógás diákjának, igazából felesleges is lenne odafigyelni a válaszra, mikor evidens, hogy valami nemleges reakció fog a kérdésre érkezni. Egyáltalán nem meglepő, el sem tudja képzelni, hogyan csúszhatott ki ilyen buta kérdés a száján. Na, de Hermione saját magából indult ki, s mint a mellékelt ábra is mutatja- azaz a könyvek-, a leányzó bizony oda készül.

Nahát! Eltelt néhány perc anélkül, hogy gondolt volna…
Naplózva

Johhny Walker
Eltávozott karakter
*****

Hatodik évfolyam (ez valami tévedés)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #51 Dátum: 2009. 06. 21. - 20:11:28 »
0

Mio

Meg kell hogy mondjam, elég jófelé halad a Jay féle példabeszédek könyve, de alig ejtettem ki azt, hogy csoki, máris mugliismeret. Most mondanám hogy nagy hülyeség az a tantárgy, de ez is amolyan relatív cucc: mugli születésűeknek hülyeség, amúgy meg biztos hasznos dolog, de hogy Hermione mi hasznosat láthat benne, azt valahogy nem sikerült kiderítenem. Mindenesetre a csokoládés téma letért az általam kijelölt pályáról, úgyhogy kénytelen vagyok visszaterelni.

- Nem a mugliismeret miatt kérdeztem, meg egyáltalán nem a saját kevéske összekapargatott tudásomat akarom bővíteni, mert egyébként tudom, hogy hogy működik a csokoládé, mégha ez váratlan is tőlem.

Ami a szívemen, az a számon. Pontosan tudom, hogy Mio nem néz ki belőlem sokat, meghogy zsigerből elitéli mindazt, amire én mondjuk egy egész életet tettem fel halványan. Hát igen, a szabályok, könyvek, lexikális tudás, és törvények közé bezárt Hermione Granger bizonyára nem értékeli a túlzott individualizmust, a tömegből szántszándékkal kilógó öltözködést, a mindenki által tiltott füves cigiről nem is beszélve, pedig egyébként én mondom, az egész egy délibáb. Kamu. Félreértés és kultúrális különbségek az egész, csak sajna kevesen értik meg.

- Bár nem voltam jó bioszból, de azért annyit tudok a csokiról, hogy az emésztése már az ember szájában megkezdődik, és a nyálkabizén... hártyán felszívódik ilyen cuccos, ami endorfinokat csinál az agyban, és ezért jó. Megkerüli a gyomrot, meg az egész emésztést, gyakorlatilag még le se nyelted a csokit, már boldogabb vagy az ilyen hormonos bármik miatt. Szóval amolyan mesterséges jókedv az egész, tejbe és kakaóporba csomagolva.

Jó, a definícióm húsz helyen sántít, pedig csak három tényt közöltem. Ki leszek javítva meg minden, biztos erre is van valami komoly szakirodalom vállról indítható könyv formájában, vagy ki tudja. De nem is ez a lényeg, egy minimális igazságtartalma tuti van annak, amit mondtam, és ez nekem épp elég. Jól érzem magam, de árnyékolja a helyzetet a tény, hogy az iskola meg még ki tudja minek a legokosabbja nem érti a helyzetemet. De semmi gond, én hajlandó vagyok megvédeni magamat.

- Úgy nézel rám, mint akit legszívesebben kihajítanál az ablakon, pedig a Roxfort legeldugottabb pontján élek az egyik hobbimnak. Egyébként meg a füves cigi is egy olyan dolog, hogy a füst nagy része felszívódik a tüdő falán, így majdnem olyan gyorsan jut el az agyba, mint a csoki cuccai. Ez is endorfint csinál, vagy hogy a francba kell ezt szépen mondani. A számmisztikára meg nem jelentkeztem, de már sajnálom, mer' a hollósok mondják, hogy a tanár arc, meg az egész nem akkora becsapás, mint mondjuk a jóslástan. Múltkor olvastam is egy rövidebb könyvet az egészről, és egész jól működik az egész szemben a kristálygömbös baromságokkal. Nemt'om, a kristálygömb az ilyen szelektíven kevés hülyeséget sugároz. Harry-t mindíg meg akarja ölni, engem meg mindig ki akar csapni a suliból, de már hatodik éve itt rontom a levegőt, teljes sikerrel, és nem tervezek ezen változtatni.
Naplózva

TOM & JERRY FAN-club HIVATALOS tagja. Mosolyog

Anette Awenmore
Eltávozott karakter
*****


VI :: lioness

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #52 Dátum: 2009. 07. 05. - 18:58:44 »
0

Damien.

Bár felhőtlen vigyorom halványodott valamit, amikor a kintről beszűrődő holdfényben megcsillanva megláttam a Damien arcán először lecsorduló könnycseppet, ez az apró kis árnyalatváltozás szerencsére a sötétben nem látszódott. Ugyanakkor valahol az agyam egyik eldugott zugában felvetült a mágikus kérdés: miért? Miért esett vissza eme nemrég megismert kedves háztársam a régi alkoholizmusába? Hiszen olyan szépen kigyógyult belőle akkoriban. És nem tagadhatom, hogy a szívem egyik távoli csücskében felütötte a fejét egy optimista lelkemnek nem túl ismerős érzés, az aggodalom.
Persze az is könnyen megfigyelhető jelenség az ember szemfüles lányának, hogy amíg ezelőtt a klubhelyiségben olyan gyakran lehetett a fiút kviddicsező csapattársnőm, Amanda társaságában látni, mostanában egyedül kóborol. Elváltak volna közös útjaik? Talán a leányzó lehet az oka. Nemrégiben Vikivel is csúnyán összekapott egy edzésen, amivel a csapatból való kizárása is együttjárt, számunkra egyelőre még homályos okokból. Lehet, hogy egészen más tészta, de azért kicsit gyanús a hasonlóság.
Ilyen gondolatokkal szerény kis buksimban nem is csoda, hogy micsoda melegség járta át a lelkem, amikor Damien szája szegletébe csúszott egy halovány kis mosoly. Talán tényleg sikerült egy kicsit felvidítanom, jobb kedvre derítenem, és az nekem olyan jó! Nincs annál szívet melengetőbb, amikor sikerül akár csak egy fokkal is javítanom valamelyik barátom kedélyállapotán. Az én naiv kis szívem az ilyenekben annyira örömét tudja lelni, hogy az nem is igaz.
Az viszont kezd komolyabban zavarba ejteni, hogy a fiú magához húz, és úgy zokog a nyakamban, mint egy kisgyerek. Kényelmetlen érzés, ugyanis pont az a típus vagyok, amelyik ilyenkor nemigen tud mit kezdeni magával, fogalmam sincs, hogyan vigasztaljam meg? Az átmeneti kétségbeesést, ami átsuhan az arcomon, szerencsére Damien nem láthatja, mert épp pont nem. Ilyenkor az arcizmaim egy röpke zavar után sikeresen elrendeződnek, és ahogyan szorgalmasan próbálom magam beleélni a helyzetbe, sután és persze gyengécskén megveregetem a fiú hátát. Fuh, de nem szeretem az ilyen helyzeteket. Jobban beléjük tudok izzadni, mint egy óra intenzív kviddicsbe. És ha ezt megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy ez nem kis teljesítmény, főleg ha összevetjük az időbeli arányokat és a cselekvések megterhelésének aránytalanságát. Egyszóval: bah...
Szappanoperába illő köszönetnyilvánítást kapok ekkor a fiútól, és ezt már végképp nem tudom hová tenni. Sajnálatos a dolog, de életem eddigi tizenöt évében ezidáig még nem voltam hajlandó tudomást venni a másik nemről, amiből egyszerűen lekövetkeztethető, hogy fogalmam nincs, hogyan kell viselkedni hasonló szituációkban. Mert ugye, ilyenkor sajnálatos módon előkerül az a differencia hímnemű és nőnemű barát között, hogy az utóbbit akármilyen buta csajos dologgal meg lehet vigasztalni, no de hát az előbbinek mégsem mondhatom azt, hogy... hm, na jó, ezen még gondolkozni kell, de egyszerűen fogalmazva, a kettő között különbség van és kész.

- Ööö... - foglalom össze a véleményemet a dologról tömören és velősen. Na jó, ez csak egy kis benyögés volt, amíg az egyensúlyomat kerestem. Pajtás, tisztára ledöntesz a lábamról, eh. - Én is nagyon szeretlek, Damien, de fogy belőlem a szusz... - Az az igazság, hogy ez csak félig igazság, mert a fiú igazán nem karolt át olyan szorosan, hogy gond lett volna a légzésem lebonyolításával, de nagyon kellemetlenül éreztem magam ebben a jelenetben, és olyankor előbukik belőlem egy rossz szokásom, miszerint valami kiimprovizált ócska féltréfával igyekszem lassan a vége felé terelni a nem kényelmes szituációkat. És most már valóban nem lenne rossz túllépni a dolgokon.
Ha Damien is úgy gondolja, lassacskán lefejtem a nyakamról a jobb kezét. Talán ekkor szúr szemet, hogy a másikat valahogy mintha kicsit eltartaná magától, elbújtatná. Na de mit nekem holmi dimenziók, tér és messziség, azzal az eszmefordulattal, miszerint na most már csakazértis megfogom a másik kezed, és akkor majd az ablakhoz húzlak, gondolkodás nélkül megragadom a fiú balját.
- Hé! Ezmiez? - Namármost, ez nem lehetett túl kellemes neki, és valószínűleg legalábbis felszisszen. Ha tényleg találkozom egy fájdalmas grimasszal, akkor elkapom onnét a kezem; ha a fiú hangtalan mártírsággal tűri a sejtelem nélküli kínzatását, akkor bizony nem állok meg addig, amíg feltűrve az ingujjat meg nem kukkantom, mit kell a bal kézen rejtegetni.
Naplózva


Hear me roar!

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #53 Dátum: 2009. 07. 07. - 20:43:24 »
0

[Anette]

Az ölelés erőt adott: erőt, amelyre nagy szükségem volt. Nem is maga a gesztus volt a kulcs, sokkal inkább az, ami mögötte van: a nap folyamán első izben került előtérbe az, hogy vannak még emberek, akiknek számitok. Igaz, Vele vége… és hiába tűnik most olyannak, mintha ezzel a világnak is vége lenne, van élet utána is. Ittvan Any és Greg: két barát, akik – remélhetőleg – kitartanak mellettem jóban-rosszban. Két olyan ember, akikért a lelkemet eladnám az Ördögnek, akikért az életemet eldobnám… nem zárhatom ki őket az életemből. Még ha képes is lennék rá, ők nem hagynák… és segiteni fognak túllépni a fájdalmamon, ebben is biztos vagyok. Egyszer már megpróbáltam egyedül és a következmények katasztrofálisnak voltak mondhatóak: még egyszer nem követem el ezt a hibát. De ezúttal az idő is szűken van: hamarosan itt a nyár és ismét egyedül maradok. Nem: még azelőtt fel tovább kell lépnem… kénytelen vagyok. Különben elveszek.

Bolond voltam most is, mint már oly sokszor az életben… de ezúttal talán megbocsájtható, hiszen a barátság, mint fogalom, abszolút új volt az életemben. Persze, voltak barátaim még régen, a Roxfort előtt, de egész mást jelent a barátság a két korosztály számára, a kettő között pedig jórészt egyedül tengettem napjaimat az ódon falak között, nem nagyon tudtam folyamatosan alkalmazkodni… most pedig már túl nagy a lépés ahhoz, hogy könnyedén és egyszerűen tudjam venni. De még ennél is rosszabb a helyzet, hiszen korábban megvetettem a barátságot, csakúgy mint a szerelmet… de visszanézve talán csak irigy voltam. Irigy és tudatlan… képtelen voltam megérteni, hogy mások miként tesznek szert barátokra, mivel nekem nem sikerült, igy inkább megvetettem őket, minthogy beismerjem saját fogyatékosságomat. Ha egy kicsit tapasztaltabb lettem volna, akkor azonnal megörülök a lány jelenlétének, nem pedig elzavarni próbálom… hiszen valóságos rágalom, amit elkövettem. Más sem hiányzik, minthogy Amanda után még valakit elveszitsek… azt hiszem, azt már nem birnám ép ésszel feldolgozni.

A pillanatok percek lassúságával teltek, de végül véget értek: halk szavai nyomán elengedtem, kibontakozva az ölelésből. A könnyfolyam már elapadt s csak a nyomát hagyta maga után: az arcomon tükörként csillogtak a holdfényben a cseppek nyomvonalai. Hátrébb léptem a lánytól… azazhogy csak megpróbáltam: észrevette, hogy a másik kezemet rendellenes szögben tartom és az örökös kiváncsisága nem hagyta, hogy szó nélkül elmenjen a dolog mellett. Odakapott és megmarkolta a csuklómat… ami ugyan nem volt túl kellemes érzés, de lehetett volna rosszabb is, hiszen a kézfejemen voltak csak sérülések, azokat pedig éppen csak érintette, ám ez is elég volt ahhoz, hogy arcvonásaim fájdalmas grimaszba gyűrődjenek egy pillanatra. Ő ezt nem vette észre, de megsejthette, hogy valami nincs rendben azzal a kézzel, mert fokozott óvatossággal húzta elő a zsebből, ahol eddig rejtegettem. Végül úgy döntöttem, én is vetek egy pillantást a sérült végtagra: ha másért nem is, de nem akartam látni Any grimaszát, ha esetleg a kéz rosszabb állapotban van, mint kéne neki…
… de szerencsére nem volt. Az a három-négy ütés, amit a falra mértem, nem volt olyan súlyos, mint amilyennek gondoltam, főleg, mivel a terhelés nagy részét a bütykök állták: a bőr persze felszakadt rajtuk, és most, hogy a düh és a fájdalom mentális korlátai valamennyire enyhültek, igy a fájdalom is zavaró tényező volt, de ahhoz már hozzászoktam. Próbaképpen megmozgattam az ujjaimat és ugyan fájdalmasan, de mozgott az összes: törésnek kicsi volt az esélye, a többi meg majd meggyógyul.
- Csak egy kis baleset, semmi több.  – feleltem végül, nem teljesen hűen az igazsághoz. – Valamin le kellett vezetnem a dühömet és ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. – tettem hozzá azzal a céllal, hogy egy kicsit közelebb jussunk a valósághoz. Ha akartam sem biztos, hogy el tudtam volna titkolni: a vérfoltok nagyon is észrevehetőek voltak, még ha a sötétség jótékony homályba is vonta a helységet.

Egy pillanatra elfordultam Anytől és egy mozdulattal kilöktem a párkányon álló üveget az ablakon, majd a Holdra emeltem a tekintetem, várva az üveg landolását. Magamban hálát adtam az égnek az életemért… hangosan pedig ugyanezt tettem, de egészen másnak cimezve.
- Nem tudom, hogy mi szél hozott erre… de köszönöm. Nem is tudom mit csináltam volna magammal, ha nem bukkansz fel… - a hangom elcsuklott s csak most fordultam vissza ismét a lány felé. – Jövök neked egyel.
Naplózva

Hermione J. Granger
Öröktag
***

?Hetedéves? szökevény; DS alapítótag

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #54 Dátum: 2009. 07. 08. - 19:58:13 »
0

[Johnny „Jay” Walker]

Fárasztóóóóóó!!!
Ennyi, amit jelenleg érez a bozontos hajú leányzó. Vagyis, már enyhe fejfájás is kezdi gyötörni, ám az még a legkisebb probléma. Jobban tette volna, ha az első pillanatban, mikor megpillantotta ezt az alvilági alakot, azonnal sarkon fordult volna és arra vette volna az irányt, amerről jött. Ilyen stresszes állapotban még tovább cincálják az idegzetét… Gratula.
Mugli származása ellenére is ilyen piti dolgokkal bombázza a lányt, mintha saját maga nem tudná a kérdésére a választ. Mégis mit képzel? Hermione egy két lábon járó lexikon, vagy mi?

A frappánsnak épp nem mondható definícióra inkább nem mond semmit, sőt, a fejét sem fordítja a fiú felé, aki épp a biológia órán tanultakat kívánja feleleveníteni több-kevesebb sikerrel. Ismét a kviddicsezőkre irányul a tekintete, ők most valahogy sokkal érdekesebbnek számítanak mint Griffendéles társa, akivel a hat év alatt egy árva szót sem beszéltek.
Olyan szívesen beolvasna neki egyet, hogy hagyja már békén az idegesítő zagyválásával, végtére is Hermione nem társalogni jött fel ide, hanem friss levegőre és csendre vágyott, szeretett volna kikapcsolódni, azonban ez nem igazán sikerül neki. Megfogadja: legközelebb nem fog habozni, ha az Óratorony és a Könyvtár között kell választani; evidens, hogy a könyvtárat választja.
- Figyelj, ha ennyire jól tudod, minek bosszantasz az idegesítő kérdéseddel engem? Bocsi, de nem társalogni jöttem fel ide, hanem kikapcsolódni, de ez nem sikerül, mivel épp olyan dolgokról faggatsz, amit te is tudsz. –vágja oda a fiúnak dühösen, s ezúttal felé fordult, hogy mégse az égnek beszéljen, egy társalgás alkalmával egymásra kell nézni egyébként is, bár eme interakció egyáltalán nem mondható társalgásnak, legalábbis Hermione részéről.

Órájára pillant: még 6 perc a számmisztika óra kezdetéig.
Hátat fordít a kviddicsezőknek, s az imént letett könyveket gondosan az ölébe ülteti, mind a hármat szépen egymáshoz illesztve.
De sajnos a fiú még mindig nem hagyja abba a monologizálást… Úgy tűnik, beleszorultak a szavak kedvencnek egyáltalán nem mondható háztársába és pont szegény Hermione volt az, akire rázúdíthatta szavainak óriási áradatát. Nos, a lány ennek egyáltalán nem örül, de próbál türelmes lenni, azonban arcára kiül a türelmetlenség és az azzal együttjáró összes érzelem. Mikor viszont végre elhallgat, egy nagy sóhajt követően már a lány is szóhoz jut.
- Nos, ha mindig ezt mondja neked Trelawney professzor, akkor minden bizonnyal van valami valóság alapja… -mondja a jóslástannal kapcsolatban, de legszívesebben visszaszívná, mivel ő is egy nagy becsapásnak tartja az egész tárgyat a tanárral együtt, azonban… -mivel ha így folytatod, közel a vég, nem gondolod? – kérdezi elsősorban a deviáns és idegesítő magatartásra vonatkoztatva. Ő ennyivel le is zárja a témát, csevegni egyáltalán nincs kedve.
- Én most megyek, mindjárt kezdődik az órám. Jobban tennéd, ha te is inkább órákra járnál, mert akkor talán vinnéd valamire az életben. Szia. –zárja le a rövid csevegést kettejük között és miután kezébe vette a Számmisztika könyveket, megindul a kijárat felé, ahonnan néhány perce érkezett. Kikapcsolódni jött, ezzel szemben még idegesebben távozik innen. Gyönyörű…
Megragadja a kopott festésű kilincset és kinyitja az ajtót, bezárni azonban már szükségtelen, mivel az uralkodó huzat megteszi ezt helyette is.

Bocsi, de annyira nincs ihletem ebbe a játékba, hogy nagyon. Túlságosan lehetetlen a helyzet, mert Hermione nem társalog olyan diákokkal, mint Jay. Még egyszer bocsi, majd talán legközelebb más karival.
Köszi a játékot! :)
Naplózva

Joshua Reynolds
Eltávozott karakter
*****


VII. ♣Kényszer-halálfaló♣

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #55 Dátum: 2009. 08. 18. - 11:23:45 »
0



We will together again...

/Klubhelyiség/

Későre jár. A zöldek főhadiszállása kezd kiürülni. Már csak néhány mozgolódó alak jelzi, hogy még nincs itt a takarodó ideje. Pisszegés, susmogás...elhaló és erősödő hangok. Távolabb egy penna ütemes, már-már idegesnek csengő sercegése. Vagy inkább túlzottan is határozott kézmozdulatok. Egy félreeső sarok, egy kényelmes méregzöld fotel...benne egy vagány, jóvágású fiatalember. Josh. A srác arcának nagy része a félhomályba vész, azonban még így is kirajzolódni látszik egy apró mosoly a száj szegletében. Önbizalom. Josh egyre magabiztosabban mártogatja a tintába a vékony írószerszámot...újra és újra. Eközben lábait maga alá gyűri és így nyeri el a maximális kényelem állapotát. Nyugodt, megfontolt. Senki sem foglalkozik vele a teremben. Könnyedén alkothat. Talán észre sem veszik, hogy ott van. Mindenki el van foglalva a saját dolgával...a srác mégis óvatos. Szeret biztosra menni, ha már megvan az esély. Feje egy pillanatra felemelkedik a papírlapból, sunyin körbetekint a társaságon, majd ismételten a lapba mélyed. Összeszűkülő szempár...hunyorgás. Hirtelen lendül a pálca, elhangzik a szükséges varázsige. A tárgy hegyén azonnal fellobban az a szikrányi fény...teljesítve a parancsot. Nem mer ellenállni. Josh Reynoldsnak nem. A fiú az ujjak fogságában lévő pergamenre szegezi varázspálcáját, majd a penna ismételten megmártózik a tintában. A fürge ujjacskákra bízza magát. Lassú, kimért kézmozdulatok. Josh érzelemnek nyomát sem láttatva formálja a betűket…vagy mégsem? Ha jobban megfigyeljük talán mégis fel-feltűnik valami azon a karakteres férfiarcon. A mérhetetlen, már-már zavarba ejtő önbizalom, az előre kézben érzett győzelem halvány fénysugarai körvonalazódnak rajta. Hisz magában… hisz a tervben. Kisvártatva a srác kissé felemeli a papírlapot, majd pálcáját újfent ráirányítva szemügyre veszi a kanyargó betűket.



Rövid. Tömör. Csak a tényeket tartalmazza, semmi körítés. Titokzatos, mégis sokat sejtető. Egyszóval tökéletes. Épp annyira, mint az írója. Josh büszkén vet egy utolsó pillantást a sem szívecskéket, sem pedig nyálas szavakat nem tartalmazó egyszerű, fehér…nem illatos papírlapra, majd ugyanazzal a lendülettel felemelkedik ültő helyéből. Zsebre dugja a levelet. Megindul. Vakon…vadul. Nem néz se jobbra se balra, figyelmen kívül hagyja a körülötte bogarászó háztársakat. Csak halad a cél felé…rendületlenül. Szemeit a közelgő kilincsre szegezi, majd mikor az már elérhető távolságba kerül tőle, lenyomja. Mögötte bevágódik az ajtó.
Fuvallat. Lágy szellő rendezi át a mardekáros macsó haját. A srác a hozzá legközelebb eső ablakhoz sétál, határozott mozdulattal kitárja azt és két könyökét a párkányra helyezi. Mélybarna íriszei a sötét eget kémlelik. Fütty hangzik. Bagoly röppen, majd landol a fiú ujjaitól pár centire. Josh cselekszik. A levél immár összetekerve, a huhogó madár lábára kötve teljesít szolgálatot. Szárnycsapkodás. Halkuló hangok...homályos alak a távolban. Josh a távolba mered, majd mikor már a madárból semmi sem látszik, mint aki dolgát jól végezte a hálókörlet felé veszi az irányt.

/Másnap, este 6 óra 30 perc/

Csillogó fekete cipők koppannak a folyosó kövein. Ehhez párosul egy szintén fekete nadrág, felül vörös ing teszi teljessé a képet. A színe, mint a vér. Josh nyakán lazán megkötött nyakkendő feszül, ezzel is kifejezve, hogy nem mindennapi esemény lesz a mai. De nem ám. Rendhagyó este lesz. De még mennyire hogy rendhagyó.
Férfiillat terjeng a levegőben...az az igazi friss, vad, de annál szívdöglesztőbb illat. A srác haja belőve, ahogy az egy randevúhoz illő. Ennél jobban már biztos hogy nem tudna kinézni. Ha így nem tetszik valakinek, akkor az a valaki vagy vak, vagy ízlésficama van. Most azonban elég ha Susannak csordul rá a nyála. El kell csábítania, hogy azután...
Josh zsebredugott kézzel, a lehető legkönnyedebb léptekkel közelíti meg a találka helyszínét. Nem tudhatja, hogy előző nap célba ért-e a levele, de eszébe sem jut ilyeneken agyalni. Tulajdonképpen semmin sem agyal. Érzi, hogy minden flottul fog menni. Tisztában van a képességeivel. A vonzerejével.
Kanyargó lépcsők. Itt a cél. A Mardekár réme megérkezik. Szemeit körüljáratja a tágas helyiségen, majd azon nyomban munkához lát. Nincs sok ideje...dolga azonban jócskán akad. Villámgyorsan csúsztatja ki zsebéből a szinte már kezéhez nőtt pálcáját, majd meglendíti és vár. A szoba közepén kisvártatva megjelenik egy asztal, körülötte két párnázott szék. Kezdetnek nem rossz. Josh szemügyre veszi a létfontosságú tárgyakat, majd ismételten kiadja a parancsot. Hosszú, kényelmes, zöld kanapé tűnik fel a színen. A srác arcán ravasz mosoly terül szét, miközben belehuppan a puha anyagba. Lábait felpakolja, elengedi magát és élvezkedik. A továbbiakban innen irányítja az eseményeket. Hangulatvilágítás...lebegő gyertyák az asztal felett. Ízletes falatok. Egy szál vörös rózsa. Már csak a túlzott légáramlatot kell megszüntetni. Josh felemelkedik és közelebb slattyog a nyílásokhoz. A lyukak egy szempillantás múlva betömődnek, csak néhányon keresztül áramlik be egy kis frissítő levegő. Minden készen áll, már csak az áldozat hiányzik...


Naplózva

by Noah *-*

Adaline Belmen
Eltávozott karakter
*****

Hetedéves kaméleon

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #56 Dátum: 2009. 10. 27. - 19:30:12 »
0



Álmodtam. S mint már oly sokszor megint nem tudtam visszaidézni a képeket, de az érzés még mindig ott kavargott bennem, de most fájdalmasabban, mint valaha. Mintha valami arra késztetne, vessek véget végre az életemnek, hogy erre az elfajzott világra nem való még egy bódult elme.
Hajnal van. A nap első sugara hamarosan kikukkan a hatalmas hegyek hatalmas árnyéka mögül. A reggeli dér még fagyossá teszi az időt, de nem számít. Csak lépkedek fel ütemesen egyik fokról a másikra, míg végül el nem érem a Csillagvizsgáló torony tetejét.
Megcsap a hűvös levegő, beleborzongok, és csupaszlábaimon azonnal megjelennek a didergés első jelei. Nem öltöztem fel. Nincs rajtam egyenruha, nincs rajtam más csak egy semmi ledér kisnadrág egy hosszú ujjú pólóval, amiben aludtam.  
Szemeim üresek, a lelkem halott, a szívem összetört.
Egy hang. Egy árny. Valaki, akit csak hallok, akit évek óta hallok, de látni még sosem láttam újra susog a fülembe. Tedd meg! Tedd meg!
És tudom, most már nem menekülhetek, már nincs más választásom: engedelmeskednem kell.
Fellépek a torony párkányára és elém tárul a hatalmas mélység mely csábítóan hívogat. Egyetlen egy lépés. Egyetlen egy apró mozdulat és a fájdalom mely átjár, végleg megszűnne. A titokzatos hang örökre elhallgatna. Vége lehetne. Vége lehetne mindennek. A gyötrelmeknek, a félelmeknek, a nincstelenségnek, mindennek…
Hullámos barna fürjeimbe belekap a szél és csalogatóan simogatja a bőrömet. Ő is hív. A szél is magának akar. És végre kibukik a melengető fényforrás első sugara jelezve, hogy itt az idő, új nap virrad, és nekem távoznom kell.
Kitárom karjaimat, szállni akarok. Szállni, mint a madár, hisz a természet is velem van. Hívogat magához minden, ami nem evilági, ami emberi ésszel megmagyarázhatatlan. Engem akarnak. Engem, aki emberként megbukott, akinek már nincs dolga a földön, mert nem ide vagyok hívatott.
A valóság és a képzelet eggyé olvadt. Elvesztem és már nincs visszaút. Megadtam magam az álmok szörnyetegének, egy démonnak, aki új hitvesre vágyik.
Lassú pillanatokként peregnek a másodpercek, ahogy kezdenék előredőlni, hogy szárnyára kapjon a szél és magával vigyen örökre…
Naplózva

Darren White
Eltávozott karakter
*****


"A rajongó"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #57 Dátum: 2009. 10. 29. - 12:08:32 »
0

Egy halk sóhaj szakad fel ajkaim közül, mikor ismételten megszólalnak a taktusok a másik szobában. Valahogy nem bírom megérteni, hogy miért jó az, ha állandóan éberen kell forgolódnom mások idiotizmusa miatt. Igen.. másoké miatt! Most őszintén! Ki az az állat, aki megállás nélkül egy buliban érzi magát és nem bírja lehalkítani a zenét?

Egy határozott mozdulattal letépem magamról a takarót, majd kikászálódom az ágyból. Muszáj friss levegőt szívnom, de előtte még átkopogok a másik szobába kiosztani egy jó kis Cruciót! Elegem van, unom, és jó lenne ha már tisztába lennének azzal, hogy nem én vagyok az az ember, akivel szórakozni lehet. Komótosan felöltözöm, majd mikor már minden ruhadarab a helyére került rajtam magamra rángatom a cipőt is. Halk, már-már néma léptekkel osonok át a mellettem lévő szobába. Ujjaim vadul megzörgetik az ajtót.. persze csak azért, hogy a bennt lakó nyomorék kis elsőéves meghallja, hogy valaki tartózkodik az ajtaja előtt.
Az ajtó hamar kitárul, majd a gyerek kidugja barna fejét egy apró résen, én pedig nem teketóriázok tovább. Kezem kinyúlik, elkapom a grabancánál, majd kiemelem a folyosóra és vadul nekilököm a falnak. Kék szemeim villámokat szórnak, kezemben pedig megmozdul a pálca.
- Crucio! – suttogom. Majd gyönyörködve nézem a vörös fény nyalábot, mely azonnal eltalálja a kis szerencsétlent. Még épp időben fogom be a száját így nem hallhatja senki kínjait, melyet én okozok neki. Apró teste megrázkódik, én pedig már-már megsajnálom.. már-már. Kár, hogy nem az az ember vagyok aki mások érzéseivel vagy éppen szenvedéseivel törődik. Lassan elengedem a gyereket, majd ahogy szép lassan csúszik le a fal mentén, még egy mondatot oda lökök.
- Nem kérem még egyszer! Ez nem buli helyszín, valaki aludna! Vegyél vissza, mert problémák lesznek.. még ennél is nagyobbak! – szűröm a szavakat a fogaim között, majd lépek hátra és indulok el a kihalt folyosó sötétjébe.

Nem kell sok időnek eltelnie és én máris az óratorony tetején találom magam. Mélyet szippantok a késő nyári levegőből, majd mit sem törődve a sötéttel és a veszéllyel felmászom az egyik tartó pillér tetejére és onnan szemlélem a tájat, az iskolát. Agyamra lassan köd telepszik, a gondok kezdenek utat találni elmém felé. Gondok, melyekről nem beszélek, melyeknek nincs értelme. Kezem önkéntelenül nyúl a zsebem felé, és veszi elő a staubot, melyre már percek óta „szomjazom”. Pálcám végéből tűz lobban, majd végre a nikotin szétárad a tüdőmben. Időm nincs arra, hogy teljes mértékig kiélvezzem, ugyanis betoppan egy vöröses hajú „tündérke” azzal az ötlettel, hogy ő most elrontja csendes magányomat!

Egy percig némán figyelem az érkezőt, majd kissé elborzadva veszem tudomásul, hogy ismételten egy meghalni készülő emberrel hozott össze a sors. Ha eddig nyugodt voltam, most már egyáltalán nem vagyok az. Teljességgel felháborít amit csinál.. és nem csak ő! Nem értem, hogy miért pont ott és akkor akar mindenki öngyilkos lenni mikor én is ott vagyok ahol ők! Ha meg akar halni, inkább szóljon nekem.. én elintézem! Már olyan lazán megy az emberek legyilkolása.. hát istenem.. egyel több vagy kevesebb.

Ahogy a torony szélén áll széttárt karokkal elhatározom, hogy itt az idő. Egy ugrással lenn termek, majd állok meg mögötte. Kezem bilincsként kulcsolódik keze köré, majd lököm meg hihetetlen erővel. Egy másodpercig átfut az agyamon, hogy nem kellene tartanom, hogy akár el is engedhetném.. de akkor hol maradna a szórakozás?
Sikeresen kibillentem egyensúlyából és pár pillanattal később már a levegőben kapálózik. Ha eddig nem félt a magasságtól és a haláltól.. hát most már fog. Kicsit hagyom hogy szenvedjen..
Ahogy a magasban lóg fölé hajolok.. a hold tiszta fénye megcsillantja íriszeimet és a groteszk vigyort az arcomon.
- Szóval ismét egy önjelölt hulla.. igazán remek! Tényleg meg akarsz halni? Szeretnéd, hogy elengedjelek?! – kérdezem rekedten, majd a válaszát meg sem várva felhúzom a kezénél fogva. Igen, simán megy ez a dolog.. hiszen hozzám képest annyival kisebb.. annyival egyszerűbb. Amint fenn van, a biztonságban egy lökéssel a földre lököm és elengedem kezét – mely valószínűleg ujjaimtól napokig kék és zöld foltokkal lesz tarkított!
- Most pedig mesélj szépen! Milyen jogon akarsz meghalni.. és ha már itt tartunk.. miért pont ott, ahol én is ott vagyok..

Naplózva


Adaline Belmen
Eltávozott karakter
*****

Hetedéves kaméleon

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #58 Dátum: 2009. 10. 29. - 13:17:06 »
0



A csodás álom egy pillanat alatt változik a legszörnyűbb rémálommá. A hívogató halvány napsugár, a simogató szél, mind-mind vad démonná változnak, akik kötelezni akarnak rá, hogy csatlakozzam, csatlakozzam a bódult és rossz világukhoz. De nem akarok! Ide nem!
Hol a szép és nyugodt hely, ahová betérhettem volna? Hova lett minden?
Visszakozni akarok, eltűnni innen, de már nincs választásom zuhanok. Zuhanok a perzselő tűzbe, ahol kínok kínjával kell megfizetnem minden bűnömért és leginkább botorságomért, hogy hittem máshol van a helyem.
Erőtlen sikoly hagyja el a szám, ahogy felfogom végem, hogy tévedésemnek ezentúl magasára lesz. Olyan magas, hogy azt törleszteni sem fogom tudni.
De valami visszatart. Valaki visszahúz. Egy erős kéz kulcsolódik a csuklómra és ahogy a félelmetes mélységből felfelé tekintek rá, azokban a hűvös szemekbe, melyeket még a hold fénye világít megnyugodok. A perszelő tűz ellentéte, mely lent várna engem Ő, az éjszaka szülöttje, aki most a segítségemre sietett, hogy az álnok hazug démon, nehogy megint bekebelezzen egy áldozatot magának.
Beszélni kezd hozzám. Lehetőséget kínál, hogy válasszak. Ha akarom elenged, de ha akarom magához húz, az én döntésem. Ő nem dönthet helyettem és nem is akarna, és nem is kényszerít semmire. Nem úgy mint a mélység fantomja, aki magához akart édesgetni, de mikor nemet intettem neki felbődült haragjával akart magához láncolni.
És visszahúz. Vissza az életbe. Olyan könnyedén emel magához, mintha pehelykönnyűségű lennék. Nem számít neki, hogy rángatnak lefelé, nem számít neki semmi, egyszerűen átemel a falon, s mikor átölelnem kéne, megköszönve a segítséget, lábaim ernyedten esnek össze, hogy a földön kikötve nézhessek egyenesen Rá.
- Nem akarok meghalni - válaszalom nemes egyszerűséggel - És köszönöm. Megmentettél.
Ahogy jobban szemügyre tudom venni, kezd ismerőssé válni az arca, a vonásai, a tekintete. Láttam már valahol és biztos vagyok, hogy nem az álmaimban. Annál sokkal valóságosabb, ahogy most felém tornyosul és várja a választ. Miért? Miért tettem.
De magam sem tudom.
Kezdek magamhoz térni. Kezd eltűnni a bódító álom, amit talán a tegnap éjszakai bájital okozott. De még mindig túlságosan fantázia dús minden. Még mindig nem tudok józanul gondolkodni.
Csak nézek Rá és nem tudom eldönteni hogyan kéne reagálnom.
- Ki vagy? - teszem fel a kérdést, pedig hivatalosan tudnom kéne és tudom, hogy tudom. De mégse sikerül beazonosítanom, de láttam már ezt a szempárt. Tudom... Láttam... De hol?
Fázom.

Naplózva

Darren White
Eltávozott karakter
*****


"A rajongó"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #59 Dátum: 2009. 11. 03. - 11:51:00 »
0



Aki álmodott, álmodik tovább. Nem mond le a csábító mélységröl, a kifürkészhetetlen vonzásról, tiltott vidékre merészkedik, megkísérli megérteni a felfoghatatlant, látni a láthatatlant; újra meg újra visszatér hozzá, elszántan nekifeszül, lép egyet elöre, aztán még egyet; így hatol be az ismeretlenbe, hogy ott a végtelen gondolatok elképesztö böségére leljen.

Én soha senkit nem kényszerítek semmire sem. Már a feltételezés is sértő.. azzal kapcsolatban, hogy esetleg megteszem. Én csak hiszek az eutanáziában és abban, hogy igenis vannak olyan emberek, akiknek jobb, ha nem élnek a világon. Hiszen számukra túlságosan borzalmas az élet, a létezés.. Hiszen – gondoljunk csak bele – adott mondjuk egy sárvérű, vagy egy kvibli. A varázsló társadalom legalja, melyeket a többség megvet. Hát kérdem én.. érdemes ilyen életet élni? Érdemes a boldogságra és minden másra törekedni, mikor mindenki csak lenéz minket azért, amik vagyunk? Szerintem nem! Egyszerűen felesleges úgy élni, hogy egy féregnek látnak. Hiszen a jövő egyébként sem kecsegtető.. pláne nem az ilyen embereknek, úgyhogy amondó vagyok.. egyszerűbb és jobb most meghalni, mint kivárni a csúfos véget, mikor valaki más fogja megtenni a kellemetlen lépést. És ha ti, kedves sárvérűek szeretnétek egy jóságos embert, aki megkönyörül rajtatok.. hát szóljatok! Isten helyett isten leszek, és segítek abban, hogy átlépjetek mindenféle fájdalom nélkül a Pokol kapuján.

Vajon a lány, akinek a kezét épp szorongatom felkészült már a Pokolra, az Ördögre.. és arra, hogy itt mindjárt a lelke felett ítéletet hirdetnek? Óriási szemeivel kétségbeesetten pillant rám, én pedig idegbetegen rántom fel a torony tetejére. Látom a szemében a döbbenetet, hogy egyszerűen valami hirtelen zavar miatt jutott el erre a szintre.. Hát na! Mindenkinek vannak szar percei, de ez még nem jelenti azt, hogy ebbe az iskolába minden ketyóst fel kell venni! Most komolyan! Én is megvagyok a magam kis világában, mégsem csinálok őrültségeket. Vagy csak én vagyok az egyedüli aki úgy gondolja, hogy felesleges minden apróság miatt a halálba rohanni??!!

Csak bámul a szemeimbe, én pedig lassan zavarba jövök. Egy olyan fényt látok csillanni a tündöklő lélektükrökben, melyek kissé morbidak. Már-már azt érzem, hogy angyali vagy épp Isteni rangba lettem emelve. Az angyal rangot kikérem magamnak, az Isten rangot viszont.. nos, mindig is tudtam, hogy lesz idő, mikor életek és sorsok felett kell döntést hoznom. Tudtam, hogy lassan de biztosan bekerülök a „Párkák” közé és én is egy ollóval a kezemben fogom a sorsok cérnáit apró darabokra vagdosni.. tehát ez mindjárt kellően megfelelő. Már csak arra kell rávennem, hogy felejtse el azt az angyali rangot, azt az őszinte csodálatot, mellyel bámul.. mert komolyan mondom, megölöm, ha csak egy kicsit is megpróbál papolni nekem arról a fenséges tettről melyet az előbb elkövettem. Meg kellett volna ölnöm…

Ami a tekintetén kívül még borzasztóbb.. beszélni kezd. Vékony, kissé remegő hangon, melytől igazán a falra mászom! Ami még jobb, és ami a legjobban idegesít.. nem tudja hogy én ki vagyok!
Hát ez HIHETETLEN! MI AZ, HOGY VAN ITT OLYAN EMBER, AKI NINCS TISZTÁBAN A KILÉTEMMEL?Hö?
Vajon ennyire hülye lenne tényleg?

- Hogy ki vagyok? Ezt most komolyan kérdezed? – teszem fel a kérdést a lehető leggúnyosabban és legnagyobb éllel, lehetőleg úgy, hogy rájöjjön, nem ez volt a legjobb lépése. Mindemellett kellően felháborít, hiszen ez mégis csak .. áá inkább hagyjuk.
- Mondd, te nem ebbe az iskolába jársz? Vagy csak orvosi kezelésen vagy és megszöktél az elme osztályról.. vagy mi? – hangosan felröhögök.. na nem azért, mert annyira viccesnek találom amit mondtam, hanem azért, mert egyszerűen muszáj valahogy reagálnom erre a nagy fokú idiotizmusra. És egyébként is.. most mi a fenét csináljak egy láthatóan zakkant nővel?

Naplózva

Oldalak: 1 2 3 [4] 5 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 08. 28. - 15:07:38
Az oldal 0.118 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.