Roxfort RPG

Múlt => Nyugati szárny => A témát indította: Eltávozott Admin - 2008. 04. 10. - 19:09:03



Cím: Óraépület
Írta: Eltávozott Admin - 2008. 04. 10. - 19:09:03
Az Óraépület a Roxfort egy hatalmas és szellős tornya. A diákok valamiért előnyben részesítik. Titkok és nagy dolgok fültanúi voltak ezek a falak az évszázadok folyamán, s ez még ma sincs másképp.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 04. 13. - 18:09:37
~Damien~

Az óraépületben várakoztam Damre. El kellett végre neki is mondanom, hogy Mirolnak születtem, hisz Mary meg Greg már tudták és neki is tudnia kell. Barátok között nem lehetnek titkok, csak hát eddig nem volt a kastélyban, hogy mondhattam volna el neki? Meg különben is nehéz volt saját magammal is elfogadtatni a tényt, de ma már… Ennek születtem és kész.
Érdekes volt amúgy, hogy Damien eltűnésének köszönhetően lettem jóban Greggel én is meg Mary is, most meg már négyesben üldögéltünk általában esténként a Klubhelységben. Imádtam ezeket az estéket, rengeteget nevettünk és volt, amikor egy-egy témából kifolyólag mondjuk vitákba keveredtünk, de csak azokba a természetes emberi vitákba mikor kielemzünk egy adott témát. Ezeken az estéken általában befoglaltuk a kandalló előtti kanapét és fotelokat. Mary Dam ölében ücsörgött mi meg Greggel néha sokat mondó pillantásokat vetettünk a másik felé miután rájuk néztünk. Annyira örültünk nekik, hisz mindketten megérdemelték végre a boldogságot. Mi pedig… néha a legszívesebben megrugdostam volna Greget, persze csak merő jó szándékból :) állandóan előhozta a hálótermes témát, nekem meg állandóan égett a fejem. De mindenki imádta ezt a témát, engem is beleértve, mert tényleg vicces volt. Igaza volt Gregnek a könyvtárban, ezen a történeten még öregkorunkban is nevetni fogunk.
Néztem lefelé az óratoronyból, néztem, ahogy a hó lassan olvad a tájon, ahogy egyre közeledik a tavasz. A birtokon már csak néhány hókupac volt, de a hegyeket még mindig vastagon takarta. Vártam már a tavasz, hátha végre valami jó dolog is kerül az eddigi elég pocsékul alakuló életembe.
Minden tönkre ment. Már semmivel nem voltam tisztában és nem tudtam mit akarok és ki is vagyok én. Eddig Henderson voltam, aki gyűlölte Voldemortot és mindenkit, akinek köze van hozzá, de most… Nem elég, hogy egy Halálfaló dinasztia tagja vagyok, de szerelmes is vagyok egybe. És hogyan gyűlölhetném és harcolhatnék az az oldal ellen amihez túl sok minden köt. Egyre inkább éreztem úgy hogy ketté szakadok, de még a jó énem volt nyerésben, egyelőre el tudta fojtani a rosszat, de mi lesz akkor ha hirtelen kiszabadul? Mi lesz akkor velem?


Cím: Re: Óraépület
Írta: Damien Pulse - 2008. 04. 13. - 18:45:37
[Viki]

A fejem legalább akkora volt, mint egy ház, ahogy az álváltoztatástan-teremből csörtettem kifelé... és ez nem is volt meglepő, lévén hogy az a vén banya épp az imént fejezte ki örömét a visszatérésemmel kapcsolatban és merő jószándékból és kedvességből feladta az elmúlt hónap összes háziját egy másfél méteres pergamen formájában... nagyszerűen indul a dolog, kétségtelen. Ráadásul Vikivel is mostanra beszéltünk meg egy röpke találkát, négyszermközt... Ez elég furcsa volt, hiszen szinte minden estét együtt töltöttünk el, négyesben... kivéve, amikor kettesben voltunk Amandával, de szerintem ezt senki nem róhatja fel nekünk komolyabban, hiszen... hát na. Boldog voltam... vele, velük. Életem legboldogabb időszaka köszöntött rám, amolyan derült égből villámcsapás jelleggel és végre, az ódón kastély falai között először... éltem. Tényleg éltem, nem csak tengődtem... de jelen pillanatban éppen a lépteimet szaporáztam az óratorony felé, ami a kastély beltereinek egyik legelhagyatottabb zuga volt. Újabb furcsaság... miért akar Viki ilyen privát körülmények között velem beszélni? Már megint mit tettem...? A legutóbb ilyen beszélgetésünk... hát, az még évtiezedek múlva is viszsa fog köszönni a rémálmaimból... egy a lényeg: soha ne akard magadra haragitani őt... főleg akkor ne, ha jóba vagy vele, de főképp ha a barátnője belédesett. Nem lesz könnyű menet, azt elárulhatom.
Lassan elértem az óratoronyba vezető lépcsőt és önkéntelenül is megálltam egy lemondó sóhajra, ahogy szemügyre vettem a megmászadnó lépcsőfokok százait. Nagyszerű... miért pont ide?! A földszint is van legalább ilyen jó hely... és, tegyük hozzá, én személy szerint jobban szeretem. Sőt, a park, az udvar... annyi, de annyi elhagyatott hely van mindenütt, miért pont a torony? Már hideg sincs... Mire eddig jutottam a gondolatmenetben, már felfelé lépkedtem a véget nem érőnek tűnő lépcsőkön s tippre már a felét elhagytam, bár az ilyenben sosem voltam túl jó... Nem voltam repdeső hangulatban, az biztos, Először az a vén trotty, most meg ez a sok szerencsétlen lépcső, az a rengeteg házi... Igazából, ha magamba néztem, örültem, hogy most ezek életem legnagyobb problémái, de jelen pillanatban nem voltam aban az állapotban, hogy magamba akarjak nézni. Az utolsó fordulóban megálltam egy percre, hogy kifújjam magam egy kicsit... elvégre mégsem eshetek be levegő nélkül... bár, ha nem ismertem félre, nem igazán zavarná a dolog, maximum rákérdezne miért és megmosolyogná... De jobb a békesség és amúgy sem szeretek röhej tárgya lenni. Újra elindultam, még öt lépcső, még kettő... és már fel is értem a toronyba, ahol rögtön meg is pillantottam Vikit, aki az ablak előtt állt, kifelé nézett... és komornak tűnt. Újabb furcsaság... kezd nyomasztani ezt az egész dolog.
- Szia - köszöntem rá halkan, amikor a háta mögé értem. Remélem, nem ijed meg... bár nem igazán az a tipus, aki megretten a saját árnyékától, de az ember hajlamos hirtelen és hihetetlen dolgokat művelni, ha kizökkentik a gondolatai közül... én már csak tudom. - Valami baj van? - Ez a kérdés... talán nem kellett volna. Kellemetlen emléket idézett fel bennem: a hálóteremben, annak idején, pont ugyanezzel kezdődött az a vita... De mostmár nem volt mit tenni.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 04. 13. - 19:59:25
Szerettem az óratornyot, főleg, mert itt egyedül tudtam lenni és beláttam az egész birtokot. Itt csak én voltam és a gondolataim. Mondjuk az elmúlt években többet jártam itt fent, mint idén, mert… éveleje óta nem voltak túl só élményeim a hellyel kapcsolatban. Itt mondtam el Marynek mik történtek velem nyáron, itt vesztünk össze először miután rosszul lett. Azóta is bűntudatom volt az eset miatt, de mostanra ez a hely látszódott a legtökéletesebbnek. Úgy néz ki ez a hely már csak a titkaim feltárására szolgáló hely lesz.
Meghallottam Damien köszönését és azzal a lendülettel hátra fordultam, már számítottam rá, hisz meg volt beszélve, hogy itt találkozunk Átváltozástan után, ha sikerült elszabadulni McGalagonytól. Előre sajnáltam szegényt, ha én egy-két lógásomért két hétre elegendő büntető munkát kaptam, akkor ő… hát nem irigylem. Mert, az biztos, hogy a mi szeretett házvezetőnknek nem fog rajta megesni a szíve.
- Szia – köszöntem rá én is. Aztán elmosolyogtam, a következő kérdésén. Láttam, hogy átsuhant az agyán, hogy lehet nem ez a legmegfelelőbb kérés velem szembe, a hálótermes akadásomnak köszönhetően. De azt megérdemelte és különben is azóta minden megoldódott. – Nyugi, most nem akarom lehordani megint, valami teljesen más miatt hívtalak ide – és a mondat második felére már eltűnt az arcomról a mosoly.
Úgy döntöttem nem fogom húzni az időt, belekezdek és lesz ami lesz. Damien mugli szülők gyermeke volt, így csak nem fog annyira kiakadni a tényeken mint Mary, akit persze teljesen megértettem. Hisz Mirol… Halálfalók… Ellenségek… és én is ez lennék. És mindezek felett még Draco is… Meg Josh, még egy Mardekáros.
Biztos voltam benne, hogy Mary aggódik értem. És nem érti a viselkedésem. Miért kezdek Mardekárosokkal és miért nem álltam bosszút a nagybátyámon, miután tudom, hogy ő ölte meg a szüleimet, de… ez ennél sokkal bonyolultabb. Amit még magam sem értek.
Visszafordultam a gyönyörű táj felé, hogy ne kelljen Damien szemébe néznem, nem ment volna. Nem tudtam pontosan hogy állna ehhez az egész helyzethez, mert a Mirol név annál többet nem mondhatott neki, hogy Mardekárosok, de én…
Jaj, ez olyan fura volt. Mintha szégyellnem kellene a származásom, pedig nem erről volt szó! Csak… Hát… Még én sem tudtam semmit. Apám is Griffendéles volt és Auror, mit számít akkor egy név? Egy vérvonal? Csak annyit, hogy titkon odahúzott a szívem és ez volt az amit szégyelltem.
- Emlékszel említettem neked, hogy nem csak azért haragszom, rád mert eltűntél, hanem mert Mary nem mondja el nekem mi bántja, mert nem akar még jobban terhelni. – itt szünetet hagytam, és vettem egy nagy levegőt, de még mindig nem sikerül ki mondanom, amit akartam, megint csak a maszlagot mondtam – A téli szünetre Raimbourg professzor családfakutatást adott nekünk fel. Még panaszkodtál is, hogy neked minek, hisz te vagy az első varázsló családban. Na én is elkezdtem kutakodni… Anyámról mindent megtaláltam, de apámról…  Semmi, még csak arról sem találtam feljegyzést, hogy idejárt volna, pedig még a Kviddics csapat őrzője is volt. És miután halottak ők is a nevelőszüleim is… és keresztszüleim (Weaslyék) se mondtak semmit, teljes tanácstalanságomban úgy döntöttem felkeresem Lupin professzort és már csak azért is kiderítem miért nincs semmi adat apám létezésértől miközben egy aranyvérű varázsló volt ő is. Végül kiderült az igazság – végig teljesen közönyösen beszéltem és csak néztem magam elé, aztán hirtelen megfordultam – Mirol volt, apám Mirol volt! Azért nem találtam róla semmit, mert Henderson név alatt kerestem. De soha nem hívták így csak felvette ezt a nevet, csak felvette, - a szememből lassan folytak lefelé a könnyek és ezeket a szavakat félig kiabálva mondtam, aztán hirtelen elhalkultam - és ezért maradtam én Henderson, miközben Mirolként láttam meg a napvilágot.
Már nem néztem Damienre. Nem a földet néztem és ökölbe szorítottam a kezeimet.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Damien Pulse - 2008. 04. 13. - 20:51:52
Már az első szavak elhangzásakor, a köritéskor is megfagyott a levegő s mégis szinte izzott benne a kontrollálhatatlan feszültség, ami kitörni készült Vikiből... nem láttam még ilyennek soha. Láttam már dühösnek, láttam mérgesnek, láttam olyankor, amikor nem tudta irányitani az érzéseit... de ez az elkeseredett arckifejezés, ez az... öngyűlölő?... hangnem, teljesen ismeretlennek tetszett az ő szájából. Maga az érzés, maga a hangnem... az régi ismerős volt nálam, hiszen jó fél évig csak ezt használtam ha magamról beszéltem, de Viki szájából idegennek, szivbe markolónak és... nehéz gondolat volt, de egy kicsit talán szánalmasnak tetszett... Nem, nem is szánalmas, inkább szánnivaló. Hiszen ő... mindig olyan erős volt, mindenben amiről tudok, mindig az erőt jelképezte az amúgy is erről elhiresült Griffendélben... egyetlen dolog, ami igy ki tudta készitani, az Malfoy-ügy volt, de arról azóta sem tudok többet... és nem is akarom beleártani magam, ha ő nem akarja elmondani. Most viszont... most úgy tűnt, hogy el akarja, legalábbis el akar mondani valamit és nem tudom miért, de rögtön ez ötlött a fejembe, hiszen... ez volt a legsötétebb titok, ami Viki lelkét nyomta, legalábbis amiről tudtam, egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Vártam az újabb vallomást...
... és valami egészen más hagyta el akjait.
Néhány másodpercre lesokkolt ez az egész dolog. Mirol...? Az első, ami eszembe jut erről a névről, az pár mardekáros fenegyerek... a második dolog pedig a Próféta egyik, véletlenül megtekintett oldala, amin bizonyos James Mirol szökött halálfalónak volt titulálva... na de mi köze lehet Vikinek ehhez a familiához? Mi köze lehet a Hendersonoknak ehhez...? Aztán erre is megkaptam a választ, de eddigre már eldöntöttem, hogy nagyon nem érdekel az egész. Mirol. És? Nekem... én a muglik közül jöttem és valahogy nagyon nem tudnak érdekelni az ilyen globális mozgalmak, mint amit ez a Voldemort gyerek művel az övéivel... ha pedig Mirol volt az apja, akkor ez min változtat? Min kéne változtasson? Ő... ő attól ugyanaz az ember marad, aki volt. Nem lesz se több, se kevesebb attól, hogy a neve Hendersonról Mirolra változik... az én szememben semmiképp. Ő mindig az a Viki marad, aki volt... az első ember, akivel megosztottam a titkaimat... aki helyretette a fejemet a hülyeségek után... a megértő barát... egyike azoknak, akik legfontosabbak az életemben. Mirol... és?
A tekintetem végig az arcra s a szemére szegeztem, láttam hogy gyülekeznek benne a könnyek s később elfordult, mintha szégyellné... pedig erre semmi szükség. Egy érző embernek nagy trauma lehet, ha kiderül hogy az egész addigi élete egy hazugság... Miután befejezte a beszédet, hagytam neki egy fél percet, hogy összeszedje magát, ha tényleg szégyelli előttem a könnyeit s csak utána léptem oda mellé, forditottam óvatosan magam felé s emeltem fel állát egy gyengéd mozdulattal, szinte kényszeritve, hogy a szemembe nézzen. Komolyan néztem bele könnyes, mélyzöld szemeibe: talán komolyabban, mint valaha az életben.
- Tényleg azt gondolod, hogy számit ez a szememben...? - költői kérdés volt, de talán ez az illő kezdés ide... soha nem voltam túl jó az ilyenekben. - Hát elmondom neked: egyáltalán nem. Henderson vagy Mirol... nekem teljesen mindegy, számomra mindig ugyanaz az ember leszel, akinek annak idején visszaadtam a sapkáját azon a szeles és néptelen hidon... Akkor és megismertelek és barátokká váltunk... és az én szememben nem leszel se több, se kevesebb attól, hogy Mirol vagy. - Ha hagyta, akkor átkaroltam a vállát és magamhoz hútam hogy egy gyengéd, baráti ölelésben egyesüljünk, ezzel megpecsételve szavaimat.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 04. 14. - 20:12:27
Damien átölelt én pedig hagytam, mert szükségem volt most erre az ölelésre. Meg kellett nyugodnom, de nem ment. Főleg a szavai után nem. Ugyanazt mondta mint Greg, de… Már teljesen más volt a helyzet, mint amit akkor éreztem. Akkor véletlenül árultam el a titkom Gregnek, akit szinte még alig ismertem és teljesen össze voltam még zavarodva. De ma már… Ez már nem zavartság.
Ma már teljesen máshogy éreztem mindent mint akkor. Akkor úgy gondoltam,  az egész eddigi életem egy hazugság . Jelenleg már nem tudtam eldönteni mit is akarok, melyik oldalra kellene állnom. A családom mellé, akikről még csak most szereztem tudomást vagy a barátaim mellé, ahová egész életemben tartoztam. És hiába tudtam, mit kellene választanom, de a szívem egyik része és túl nagy része a másik oldalhoz húzott.
Ezért akadt ki Mary, mert ő tudta, hogy ezzel a ténnyel, hogy Mirolnak születtem nem lesz vége a dolognak, hogy előtérbe fog kerülni lelkem sötét titkai.  Hogy óriási harc fog bennem dúlni, mert hiába voltam Griffendéles túl sok minden volt bennem ami a Mardekárosokra volt jellemző. „A Mardekárban lenned a helyed” hallottam mostanában egyre gyakrabban a Teszlek Süveg szavait.  Akkor még fogalmam sem volt, miért tette ezt hozzá, azok után hogy beosztott. De ma már tudtam. Teljes magabiztossággal és eltökéltséggel ültem fel a székre, hogy én a Griffendélbe akarok és fogok is kerülni és így is lett. De elsőben mégis kinézett mindenki a házamból és csak az utóbbi években kezdtek elfogadni, és én még akkor sem értettem. Ma persze már értem. Ott lenne a helyem, mert oda tartozom. Oda tartozom a véremnek köszönhetően, de… nem csak emiatt. Hanem mert ott találtam meg a szeremet és… ami a legfontosabb… csábított a rossz.
Mary erre azt mondta: felejtsem el végre mi volt elsőben, hogy mit mondott a süveg. Koncentráljak arra ami most van. A kviddics csapat tagja vagyok, az évfolyam egyik legjobbja bájitaltanból és mindenki úgy ismer, hogy gyűlölök minden Mardekárost. Gondoljak csak bele, hány vitám és párbajom volt már velük. Nem véletlenül kerültem a Griffendélbe, mert itt volt a helyem. Lehet, hogy a Mardekárba is beleillettem volna, de nem oda kerültem, felejtsem el!
De jelenleg nem tudtam ebben hinni…
Kimásztam Damien vigasztaló öleléséből és egy pillanatig csak néztem a fiúra, néztem ahogy megpróbált megnyugtatni, ahogy biztosítani akarta, hogy neki nem számít egy név. De bennem valami megszakadt.  Talán innen kezdtem lefelé csúszni a hegyről, nem tudom, csak azt tudom, hogy ami most következett Dam nem érdemelt meg. Főleg nem abban a hangnemben, ahogy a fejéhez vágtam mindezt. Pedig leginkább nem is ellene szólt, sokkal inkább magammal veszekedtem.
- Nem számít? Mindegy hogy Henderson  vagy Mirol? Ismersz te egyáltalán? Elsőben az egész házunk utált és megvetett, csak mert a Mardekárosokkal voltam. Velük! Érdet velük! Igenis számít a név és a vér! Számít mert döntés elé kényszerít! Két egymással szemben lévő oldal között kellenem döntenem! Család vagy barátok! Háború van Damien! Állást kell foglalni! El kell dönteni, melyik oldalhoz csatlakozol! Itt már nem létezik olyan, hogy semleges! Az meghal! Érted! Meghal! És ezt neked is tudnod kéne! Főleg neked! Ez nem csak az aranyvérűek háborúja! Nem lenne semmi gond, ha csak mi lennék! Értetek küzdünk! Nem állhatsz hozzá úgy, mintha mi sem történt volna! Nem teheted! Te nem! Hisz csak egy sárvérű vagy! …
Azonnal rájöttem mit mondtam és azonnal meg is bántam.
- Dam… én… nem úgy gondoltam… tényleg nem… ne haragudj… - habogtam és a szemeimen is látni lehetett mennyire bánom, a kérdés csak az volt, hogy Damiennek elég e az hogy bánom.
A legnagyobb sértést vágtam a fejéhez amit csak a varázslóvilágban mondhat az ember és nem szándékosan. Fogalmam sem volt miért mondtam. Hisz azok közé tartoztam, akik ezt  a szót ha lehet kerülték. Mert nem érdekelt ki milyen tiszta vérű, nekem nem számított, csak az hogy milyen ember és mégis a fejéhez vágtam. De a legrosszabb az volt, hogy tudtam, hogy ez volt az a pillanat ami átbillentette a mérleget. Régóta tudtam mit akarok, csak nem vallottam be, de most biztossá vált.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Damien Pulse - 2008. 04. 15. - 19:00:30
Viki belesimult az ölelésbe én pedig egy picit szorosabbra vontam a karjaim a válla körül, mintegy kifejezve ezzel, hogy mindenben mellette állok... mert ez igy van rendjén, erre valók a barátok... de nem is ez volt a fő oka a dolognak. Nem azért kell támogatnom, mert ez a barát ''feladata'', hiszen egy valódi barátnak nincsenek feladatai... Azért teszem, amit teszek, mert fontos nekem. Kevés ember előtt nyiltam meg őszintén s még kevesebben viszonozták ezt, de ő egy volt ezek közül s az elveim azt diktálták, hogy mellé kell álnom... az eszem ezt súgta, de kivételesen teljesen szinkronban volt a szivemmel is. Nem tudom, nem tudhatom, hogy kiknek beszélt már erről, de a... a kiborulása alapján... ha volt egyáltalán valaki, akkor az az illető sem lehetett túl megértő... bár ez egy érdekes gondolat, hiszen biztos vagyok benne, hogyha valakinek már elmondta, az Amanda: ő pedig nem az a fajta ember, aki egy ostoba név, egy sosemlátott rokonság miatt tönkretenne egy barátsáhot... ő nem olyan. És mégis... mióta visszajöttem, azóta látom Vikin, hogy valami nincs rendben vele, de... szégyellem is nagyon, de eddig a saját problémáim voltak előtérben és egyszerűen képtelen voltam magamra venni még az övéket is... valószinűleg ezt ő is tudhatta, hisz eddig várt ezzel a beszélgetéssel: megvárta, mig a dolgaim megoldódnak... drága...
A gondolatmenet félbeszakadt, ahogy a lány szinte kiszakitotta magát a karjaim közül... nem akartam még, hiszen láttam rajta, hogy támigatásra van szüksége, de azt is tudtam, hogy a szavak többet érhetnek mindenféle gesztusnál. Ha már a szavak: csak úgy ömlöttek belőle... meglepőbbnél meglepőbb mondatok törtek elő ajkai közül s rövidke kapcsolatunk alatt másodszor sikerült komolyan meglepnie. Az első... az helyezte biztos alapokra a barátságunkat, de most, hogy hallgattam ezeket a szavakat, a második nagy meglepetést... hirtelen rádöbbentem, hogy ez pedig könnyedén a végét okozhatja. Olyan szavak törtek elő belőle, amikről soha nem hittem volna, hogy benne vannak... olyan súlyos szavak, amiket már gyakran a fejemhez vágtak, de tőle... tőle soha nem vártam volna ezt. Éreztem, hogy a lelkemben fellángol a harag, a sértettség... de nem! El kell nyomnom ezeket... most nem önmaga, nem tudja mit beszél.
- Tudod... - kezdtem halkan, néhány másodperc szünet után. Mélyen a szemébe néztem s bár utóbb, ha visszanéztem, ezt nagyon megbántam: tudtam, hogy minden akaratom ellenére is az indulat lángja festette élénkzöldre az iriszeimet. - Igen... sárvérű vagyok... és hidd el nekem, hogy nagyon nem érdekel, ahogy az előbb is mondtam. A vér... a vér az az, amit az ember nem választhat meg... fontos, bizonyos tekintetben mindenképpen, de arról nem tehetsz, hogy milyenek a rokonaid. - elléptem mellette és kibámultam az ablakon az égre. - Én abszolút szerencsésnek mondhatom magam a családommal kapcsolatban. Te... te talán nem értheted miért, hiszen egyszerű muglik... de mindenben támogatnak, amiben tudnak s ez sokkal többet jelent számomra, mintha nem érdekelném őket, de varázsolni tudnának... Igen, sárvérű vagyok. - a fejem visszafordult felé, ismét a szemébe néztem, ha tudtam. - Sárvérű, aki büszke arra, ami... legalábbis azok előtt, akik úgy hiszik: ez oly sokat számit... és akit nagyon nem érdekel ez a vérkérdés, ha az őszinte véleményét kérdezik. Vér? Persze... engem nem az érdekel, hogy mi folyik az ereidben, hanem hogy mi van a szivedben. - újra kibámultam az ablakon, tekintetem újra az égre szegeződött. Tudtam... tudtam, hogy most túl hidegen fogalmaztam, de el kellett mondanom a véleményemet ezzel az egésszel kapcsolatban... Néhány hosszú pillanat telt el igy, azután ismét felé fordultam s két lassú, szinte komótos lépéssel egészen közel álltam hozzá s tekintetem újra az övébe fúrtam... de zöld szemeim ezúttal lágy, meleg tekintetet sugároztak.
- Viki... figyelj... - kerestem a megfelelő szavakat: el akartam neki mondani a gondolataimat, de nem akartam megbántani... - Attól, hogy kiderült, hogy a Mirolok vére folyik benned, az én szememben semmit nem változtál... hiszen eddig is ugyanez a vér folyt benned, csak nem tudtál róla. Hidd el nekem, hogyha... hogyha túl fogsz tudni lépni ezen a sokkon, amit a neved megtalálása okozott, akkor rá fogsz jönni, hogy egy távoli, ismeretlen családért nem éri meg eldobni az életedet, amit alakitottál magadnak. Szeretlek... szeretünk. Hidd el, hogy azok, akik igazán ismernek... ők mind ugyanezen a véleményen lesznek: attól, hogy nem Henderson vagy, hanem Mirol, attól még Viki maradsz... ugyanaz a lány, aki annak idején helyrerakta a fejemet. Gondolj arra, hogy mi mindent tettél életedben... s gondolj arra, hogy nekünk fontos vagy. Ennél többet nem tudok mondani... - egy árnyalatnyi keserűség talán kiérződhetett a hangomból, de gyorsan elnyomtam magamban. Elforditottam a fejem és úgy tettem, mintha hirtelen nagyon érdekelni kezdene a fogaskerekek elrendezése, úgy tettem hozzá az utolsó gondolatot... egyszerűen nem birtam a szemébe nézni.
- Nem tudom, te hogy vagy vele... de szerintem a barátságnál nincs nagyobb kincs a földön. Ha ez nem elég... - hangom elhalt, a kereknek és korrektnek készülő mondat végül baljósan halt hamvaiba...


Cím: Re: Óraépület
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 04. 28. - 21:35:33
~Damnek~
(megkésve bár egy kicsit, de itt van :) )

Tudtam jól, hogy igaza van és fogalmam sincs mi ütött belém, hisz nem érdekel soha kinek milyen a származása. Varázsló családból származik e vagy sem, nem számított. Csak az, hogy milyen ember. Hogy megtalálom e benne azt a valamit amitől közel tudom engedni magamhoz, amitől kialakulhat a barátság. És ez Damienben meg volt. Akkor miért? Miért sárvérűztem le?
Teljesen kifordultam már önmagamból. Lassan elemésztett a gonosz és már nem csak hogy nem tudtam küzdeni ellene, hanem nem is akartam. Viszont még mindig ott voltak a barátaim, akik mindenerejűkkel próbáltak visszahúzni a fényre, de egyre inkább nem engedtem ezt meg nekik.
Mary… Greg… Dam… Mindhárman azon voltak, hogy megmaradjak olyanak amilyennek megismertek, hogy ne veszítsem el magamat, de… Egyedül Mary volt tisztában azzal, hogy azok az érzelmek amikkel jelenleg küzdöttem hozzám tartoztak. Ezek nem most kerültek először felszínre, csak most váltak ilyen erőteljessé. De erről a fiúk nem tudhattak. Ők még csak most ismertek meg. Greg még csak nem is látta a mosolytól mentes énem. Látott már dühösnek és látott már aggódni a barátaimért, de sose láttam, milyen vagyok, akkor mikor már nem tudom, mi következik. Amikor a jövőkép homályba borul és csak tapogatózni tudok, azt is hiába.
Damiennek már lehetett szerencséje ehhez az oldalamhoz. Akkor ennek az érzelmi kiborulásnak köszönhettük, hogy most itt voltunk. Onnan kezdődött a barátságunk. Aztán viszont megint csak az örök vidám lánykát láthatta, mindaddig, míg el nem tűnt. Utána szó szerint haraptam le a fejét. Tudtam, hogy már akkor meglepődött, hogy milyen indulatuk vannak bennem elrejtve, de most… Ezekre a szavakra, amik elhagyták a számat, soha az életben nem számított volna. És én sem.
Sárvérű… soha senkire nem használtam ilyen kifejezést és nem is akartam, de… Lassan három hete átléptem egy határt amiből éreztem már nincs visszaút. Már csak az volt a kérdés, mikor érem el a lejtő legalját.
De eközben azért még uralkodott bennem a bűntudat. A bűntudat, hogy valóban elmerülök ebben a sötétségben és akkor… a barátaim… az életem… mindenem oda lesz. Elárulom őket és erre… Képes lennék?
Eddig azt sem hittem volna, hogy képes lennék bárkinek a szemébe vágni, hogy sárvérű. Még is megtettem. Mi jön még? Mit teszek még amiért a legszívesebben szembe köpném magam?
Azt vártam, hogy Damien majd elküld egy melegebb égtájra. Hogy örökre elvágtam magam nála, de erre… Nyugtatgatott. Tényeket közölt. És… Rá akart világítani arra, hogy olyannak kell maradnom, amilyen voltam, amilyennek megismert. És ezzel jobban szíven ütött, mintha el kezdett volna velem ordítani.
- Dam… Tudom és… Hidd el, hogy nem akartam. Ez… - de valahogy nem jöttek a számra a szavak. Nagyon ritkán fordult ilyen elő velem, ez most ezen kivételes pillanatok közé tartozott.
Most rajtam volt a sor, hogy az ablakhoz menjek és kinézzek rajta.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire újra megszólaltam, de össze kellett szednem magam muszáj volt. Máshogy nem ment volna.
- Nem csak egy névről van itt szó. Ha csak arról lenne, nem lenne semmi gond, nem érdekelne ez az egész. De azzal, hogy kiderült az igazság, sok mindenre választ kaptam magammal kapcsolatban. Olyan válaszokat, amik nem tetszenek. De még is én vagyok és nem tudok ellene mit tenni. Nem ismersz engem. Azt hiszed, hogy érdemes értem küzdeni, de fogalmad sincs kiért tennéd.
Ezeket a dolgokat még Marynek sem mondtam. Tudtam, hogy ha ki merném csak ejteni ezeket a számon akkor szabadulna el a pokol. Mindent megtenne, hogy segítsen megőrizni a régi valómat, de az már elveszett.
- Koránt sem vagyok annyira jó, mint amilyennek hiszel. Greg is tudja az igazságot és ugyanígy reagált, csak akkor még én sem voltam sok mindennel tisztában. Mary… Mary ismer. Ő tudja jól, hogy nem csak a név miatt történik mindez. Ez már réges-rég várható volt. Ez csak felgyorsította a folyamatot. – megfordultam – Biztos vagy benne, hogy látni akarod az igazi Vikit? Felkészültél rá? De vigyáz, mert csalódni fogsz.
Ekkor már potyogtak a könnyeim. Ez az egész helyzet, minden. Túl sok volt. Túl sok.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Damien Pulse - 2008. 05. 07. - 16:41:50
Hosszú szünet... valószinűleg a gondolatait rendezte, ahogy én is. Érdekes fordulatokat tartogatott ez a beszélgetés, az hétszentség. Tudtam, már akkor is mikor idejöttem, hogy valami nagyon nem stimmel... de álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet. Viki teljesen nyilvánvalóan ki volt vetkőzve magából... és lehet, hogy sokak számára érthető is ez, de én nem tudom felfogni, hogy miért. Lehet, hogy köze van a származásomhoz, persze... de egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért olyan fontos a vérkérdés, miért csinál belőle mindenki akkora ügyet. Persze, van egy Voldemort, aki ezt csinálja: tény... de miért kell oly sokaknak követni a példáját? Gusztustalan, amit művel s ahogy műveli, mégis oly sok követője van... mi hajthatja őket? S mi az, ami Vikit is erre tereli? Nem tudtam és volt egy olyan érzésem, hogy soha nem is fogom megtudni. Minden ember különbözik s ez jól van igy, mindenki másképp gondolkodik... de amikor az emberek többsége az önnön ostobaságuktól vagy könnyű befolyásolhatóságuktól vezérelve a világ elpusztitásáért küzdők oldalán köt ki, na onnantól problémás a helyzet. De... Viki hogy kerül a képbe? Ő vajon melyik kategória...?
Szavai kirángattak a gondolataim közül, de végül ő maga sem tudta eldönteni, hogy mit akar mondani. Ellépett mellettem az ablakhoz és kibámult rajta. Újabb hosszú szünet... Végig a hátát figyeltem, gondolataim örvényként keringtek. Mi üthetett belé? Mirol... és? Névtől és vértől (többniyre) függetlenül mindenki előtt két ösvény áll... és arra indul el, amerre ő akar. Attól, hogy nem Henderson áll a második neve után, hanem Mirol... ez mit változtat? Ugyanazok voltak a szülei. Ugyanazok nevelték. Ugyanaz volt a múltja. Ugyanazok vették körül. Minden ugyanaz volt... s ő mégis oly másnak tűnt. Most nem a kemény Vikitria állt előttem, aki nem félt semmitől, akit nem lehetett megbántani... nem, most egy teljesen más lány, egy másik személyiség tárult a szemeim elé. De... eddig hol volt ez? Nem is létezett? Vagy csak mélyen eltemetve? A Mirol-vér tudatának nyomán keletkezett...?
Újra csak kérdések. Megválaszolatlanok, megválaszolhatatlanok.
- Szeretem magam eldönteni, hogy kiért éri meg küzdenem s kiért nem. - ezek a szavak ismét úgy csendültek, mint penge a pengén: hidegen, hajlithatatlanul. Igy akartam volna tudomására hozni, hogy nem lesz egyszerű meggyőznie...? Talán. - Volt már, hogy rosszul döntöttem... de akkor is kitartottam mellette az utolsó utáni pillanatig. - Szándékos utalás az Yvette-es időkre, de... utóbb visszavontam volna e szavakat, de legalábbis nem igy fogalmazom meg. Félreérthető. Sértésként értelmezhető. - Ez most sem lesz másként... bármi derüljön is ki, bármi legyen a végkifejlet. - újabb szavak, újabb rövid szünet: ezúttal nekem kellett a gondolkodási idő. Látni az igazi Vikit...? Tehát akkor minden, ami eddig történt... minden közös emlék és közösen eltöltött idő... csak szinjáték lenne? Minden hazugság?
Nem.
- Én ismerem az igazi Vikit. - hangzott a felelet végül, miközben odaléptem mellé és újfent átöleltem a vállát. - Akkor és ott... az első beszélgetésünk alkalmával megismertem s arra az énedre azóta sem cáfoltál rá soha. Az az igazi Viki, akit ismerek... csak most túl zavarodott vagy ahhoz, hogy belásd: igazam van. Hidd el: tudom, hogy... - egy pillanatnyi szünet: nem, nem tudom... - ... tudom mit érzel most. Elvesziteni egy családot, elvesziteni azt a nevet és hitet, ami végigkisért az életeden... szörnyű érzés lehet, de ettől még nem fogsz megváltozni. Attól, hogy nem Henderson a neved, hanem Mirol... attól még ugyanaz az ember vagy, aki eddig voltál. Griffendél... ez nem mond eleget? Vagy az, hogy attól hogy Mirol lettél, ugyanúgy s ugyanazok az emberek vesznek körül, akik annak előtte? Persze... lesz akit zavarni fog. Olyan is lesz, akit elvesztessz emiatt. De akik igazán szeretnek... ők soha nem tekintenének rád másként egy név miatt. Nekünk, nekem mindig ugyanaz a Viki maradsz... az igazi Viki. - Csak most néztem az arcára: csak most láttam, hogy sir... gyengéden magamhoz húztam s vigasztalón átöleltem, ha hagyta.
- Ne félj... nincs semmi baj. Vissza fogsz találni önmagadhoz, csak idő kérdése...


Cím: Re: Óraépület
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 05. 14. - 10:11:29
Hallottam, amit mond és tudtam, hogy így is gondolja, csak azt nem tudtam miért. Miért hiszi azt hogy ismer? November óta ismerjük egymást. Félév. Ennyi idő alatt nem lehet megismerni senkit. Senkit! Vagy legalábbis engem nem.
Vajon elgondolkodott már azon, hogy miért Mary az egyetlen barátom az egész átkozott Griffendélben? Hogy a többiekkel miért csak felületes beszélgetéseket folytatok? Hogy miért kapok a mai napig saját háztársaimtól kétértelmű rosszalló megjegyzéseket? Nem hinném. És talán azért nem mert nem érdekelte. Pedig jobban járt volna. Akkor tudhatná ki voltam, ki lettem és ki leszek.
A múlt… Pedig ő is emlékezhetne rá. Emlékezhetne a Mardekárt imádó Hendersonra, akihez nem szabadott szólni, mert az egyet jelentett a szociális öngyilkossággal. Maryvel is csak másodikban ismerkedtünk meg, Quinnel is akkor tájt lettünk jóban. Akkor mikor már elszakadtam a kígyóktól, azoktól akikhez tartoznom kellett volna.
Igen. Ott lett volna helyem. Oda kellett volna kerülnöm, de akkor tizenegy éves fejjel nem így láttam a dolgokat. És később sem. Hisz éveken át azok közé a Griffendélesek közé tartoztam, akik a legtöbbször kerültek összetűzésbe az ellentétes ház képviselőivel. Élveztem azokat az időket, de élveztem azt is mikor Dracoval töltöttem a napjaimat. De ezt most nem élvezem. Nem! Itt valami nagyon nem stimmel, most nem úgy történnek az események, ahogy én akarom, most nem én irányítom őket. Eddig jól érzetem magam, mindig, mert azt tettem, amihez kedvem volt. Soha nem érdekelt mások véleménye, tettem, amit jónak láttam, de most… Most minden elszabadult.
Dam keze a vállamhoz ért, majd átölelt és nem löktem el magamtól. Most nem. Inkább szorosan belebújtam a mellkasába és csendesen sírtam tovább, valószínűleg hamarosan átitatva ezzel az ingjét, de jelenleg nem törődtem ilyen apróságokkal. Jól esett az ölelése. Biztonságban éreztem magam, mintha mi sem történt volna, minta még mindig a novemberi szélben állnánk, és tízpercenként kapkodnánk a sapkám után, amit nagyon el akart vinni a szél. Nem is csodálom, helyes is kis satyi, de Damnek köszönhetően még a mai napig nem van.
Akkor és ott lettünk barátok. Olyan titkokat osztottunk meg a kihald hídon, amiket előtte talán még senkinek, vagy csak a nagyon közel álló emberekkel, de akkor történt valami, valami, ami mindkettőnket arra ösztönzött, hogy beszéljünk, mert bízhatunk a másokban. Akkor a szerelem volt a legnagyobb problémánk. Egy olyan szerelem, amitől mind ketten szenvedtünk, és amiről tisztában voltunk, hogy soha nem teljesülhet be. Dam azóta már együtt volt Maryvel és jobb fordulatot nem is vehetett volna az élete, én meg… Én még mindig nem tudtam megszabadulni az én démonomtól, akivel egyre jobban összekötött a sors. Senki nem tudott róla, mi is van pontosan kettőnk között, már senki. Január elején elmondtam Marynek, hogy mit érzek iránta és beszámoltam egy-két csókról, de többről nem tudott. Pedig az óta, rengeteg minden történt…
Ellöktem magamtól kicsit Damien mellkasától, hogy bele tudjak nézni a zöld szemeibe, azokba a szemekbe, amikbe már oly sokszor néztem és annyi különböző érzelmet tapasztaltam. Láttam már maga alatt, láttam már a fellegekben és láttam már akkor is mikor a düh elvakítja. És ma megláttam azt az arcát is mikor, nem tudja, mit kellene tenni. Nem voltam benne biztos, de mintha a félelem is ott rejtőzött volna a szemiben, a félelem, amit a viselkedésem váltott ki, hogy fogalma sem volt mit hoz a jövő, de érezte, hogy semmi jót.  Pontosan, ahogy én.
Mindig is hallgattam a megérzéseimre, az álmaimra, mert soha nem hazudtak. Tisztában voltam vele, hogy valamit tartogat a jövő, valami rosszat. Éreztem. Éreztem, ahogy az ember megérzi, hogy hamarosan vihar. Mikor a levegő nyomott lesz, az ég színei megváltoznak és az eddig orkánként tomboló szél lecsitul, hogy aztán váratlanul és még nagyobb erővel csaphasson le. Jelenleg nem a természet vihar előtti csendje volt a levegőben, nem. Annál sokkal rosszabb. Az életünk fog hamarosan káoszba fordulni és ezzel tisztában voltam, csak még nem tudtam hogyan. Nem csak rólam volt szó. Mindenkiről. És nem velem fog kezdődni, mert már elkezdődött. Már megváltozott valami, aminek következményében az események tragikus véget fognak érni.
- Köszönöm – szólaltam meg váratlanul – köszönöm, hogy itt vagytok nekem, hogy kiálltok mellettem, de… - és itt kiszabadultam az öleléséből – de ne ígérj olyat, amiről nem tudod be fogod e tudni tartani. Olyan dolgok vannak készülőben, amibe mi egyszerű halandók nem szólhatunk bele, amikkel csak sodródhatunk, hogy valahol megtörve már partra mosson a folyó. És máshol fogunk partot érni. Ti hárman nagyon messze lesztek tőlem, talán annyira, hogy örökre elválaszt az élet.
Újra megfordultam, nem léptem arrébb, csak hátat fordítottam neki, hogy folytassam.
- Az a gond, hogy se te, se Greg, nem érthetitek meg azt, amiben Mary és én felnőttünk. Ezt nem lehet elmagyarázni. Fogalmatok sem lehet arról, milyen érzés abban a hiányban felnőni, hogy soha nem ismerheted meg azokat az embereket, akiknek az életed köszönheted. Majdnem egy éves voltam mikor a szüleim meghaltak és tudod mire emlékszem belőle?
Újra felé néztem, látni akartam mit reagál majd erre, arra az egyetlen emlékemre, ami a szüleimből maradt nekem, és amiről nagyon kevés ember tud csak.
- A mai napig újra és újra látom. Alig van olyan éjszaka, mikor elkerülnek a rémálmok. Ott vagyok hallom őket, de segíteni nem tudok, és csak üvöltök és üvöltök, de tehetetlen vagyok. Fekszem a sötétségben és egy apró csíkon át, áramlik csak be a fény és messziről hallom, de mintha ott lennének mellett, a kétségbe esett könyörgést, a nem értést, a sikolyokat, és egyszer csak… Az eddig bátorságot adó kellemes sárgafény zöldre változik, a hangok megszűnnek, és egyedül maradok…
A könnyek, amiket Damien ölelése fel tudott szárítani újra elöntötték az arcom. Remegtem, de ha esetleg újra meg akarnál ölelni, nem engedném. Nem, mert soha nem volt szükségem támaszra, hogy legyőzzem ezeket az emlékeket. Mindig egyedül voltam velük és ezek után is így lesz. Ez a tulajdonságom is leginkább az aranyvérűeket jellemezte: senkitől nem fogadják el a segítséget… És jó pár ehhez hasonló tulajdonságom volt még.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Ronald Weasley r. - 2008. 05. 23. - 20:34:09
[Aud]


*Ron a mai húzós nap, Harry eltűnése és Hermioneval és Ginnyvel való összeveszésével telt. Ezek után döntött úgy, hogy jelenleg elege van a világból és mindenkiből, aki jelenleg él és mozog és Griffendéles.
Dühösen baktatott ki a klubhelyiségből és vette az irányt…hova is? Először még maga sem tudta, hogy hová indul. Aztán, mikor a harmadik sarkon fordult be, akkor ugrott be neki, hogy hová tud menni, olyan helyre, ahol nincs senki. Főleg, olyan valakik, akivel nem akar most találkozni. Kicsit meg örült annak, hogy kitalálta, hová is menjen.

Neki is indult, sétálgatott, s végre megérkezett az óratorony lábához. Kinyitotta az ajtót, majd nekiindult a csigalépcsőn felfelé.
Ahogy felfelé sétált a sötét lépcsőházban, tekintete a falat követte. Téglák sora futott felfelé, a lépcsőkkel együtt. Néha egy-egy pici ablak megszakította az összhangot… Ott beszűrődött a Holdvilág. Odakint telihold volt. Apró csíkok futottak végig a lépcsőn, amit a csodásan ragyogó éjszakai nap adott. Ron megállta az egyik ablakocskánál, ami igazából lőrésre hasonlított, s kinézett rajta. Nem sokat látott a fekete éjszakából, csak azokon a helyeken, ahol az égen levő felhők megengedték a Holdnak, hogy megvilágítsa a földet. De, amit láttatni engedett, abban nem volt semmi érdekes. Csak a Roxfort parkjának füve és a kövezet látszott.
Unottan elfordult az ablaktól és folytatta útját az óratorony felé. Lassan lépdel felfelé az apró csigalépcsőn, mert valahogy nem akaródzott felérnie. Jó volt ott sétálnia a sötétben, egyedül, és igazából semmire nem gondolnia… jó érzés volt.

Aztán felért, elérte az ajtót. Kezét a kilincsre helyezte, lenyomta azt, majd belépett a félhomályos teremben. Ez a hely nem volt nagy. Körben ablakok szegélyezték, sötét volt, huzatos. De pont megfelelő volt egy embernek, aki nem akart senkit és semmit magakörül. Előrelépett, s körül tekintett. Aztán az egyik ablak párkányán megpillantott egy alakot.
Ült ott valaki, valaki, aki olvasott a Holdvilágnál. Ron közelebb lépett, s észrevette, hogy egy lány az. Egy lány, ráadásul egy Hollóhátas, ráadásul egy évvel alatta. Valahol mélyen a lány neve is ott volt az emlékeiben, de egyelőre nem találta.
Majd úgy döntött, meg szólítja a lányt. Nem is Grifis, tehát akár még beszélgethetnek is.*

-   Szia, mit csinálsz itt ilyenkor? – tette fel az egyértelmű vállasszal kecsegtető kérdést.

*Na vajon mit csinál? Nem akarja, hogy valaki zavarja és egyedül akar olvasni… De Ron már csak ilyen… Észlény. Miután a lány válaszolt, fogta magát és letelepedett a földre. Fogott egy tollat, ami nála volt, s megpróbálta párnává varázsolni, hogy ne legyen olyan kényelmetlen az ücsörgés, de nem járt szerencsével és csak egy tollas tűpárnát kapott végeredménynek.*

-   Hát ez nem jött össze. – nevetett egyet, ami kifejezte, hogy milyen kellemetlenül is érzi magát a történtek miatt, majd odaadta a lánynak a kis párnát…legalább neki legyen jó napja.

-   Téged mi üldözött ide? – szegezte neki a kérdést, mert volt valami a lányban, ami arra késztette, hogy beszélgessen vele. – Én meguntam, hogy ma mindenki csak b***gatni tudott… gondoltam itt talán egyedül leszek, amiben persze tévedtem. De, persze nehogy azt hidd, hogy nem örülök a társaságodnak. Most jó lenne beszélgetni valakivel, aki nem esik nekem semmi olyannal, hogy:

-   „ Már megint nem írtad meg? Mindent nekem kell csinálnom? Nem adsz nekem elég szabad teret… Nincs magán életem… Ne tapadj rám… Vagy épp semmit nem mond, mert eltűnt a föld színéről.” Na ebből van most elegem. Te…izééé – itt töri a fejét a csaj nevén, s reméli, hogy kisegíti. – nincs valami jó témád. – vigyorgott a lányra.

*Kivételes eset volt, hogy Ron nem volt zavarban, mikor egy lánnyal beszélt.*


Cím: Re: Óraépület
Írta: Damien Pulse - 2008. 05. 24. - 15:34:51
[Viki]

A karjaim közé zártam s éreztem, hogy vállai remegnek a félig-meddig elfogytott zokogástól, hogy a könnyei szép lassan átitatják az iskolai talárt, de még az alatta viselt (az előirttól természetesen eltérő) fekete inget is. Gyengéden magamhoz szoritottam, miközben elbámultam a feje fölött: gondolataim sebesen szálltak s megoldáson törték magukat. Hogyan segithetnék...? Életemben talán ez volt a második alkalom, hogy nem találtam választ erre a kérdésre. Mit tehetnék? Hiszen... a véréről van szó, ami az ereiben csörgedezik s igaz, hogy a vér szava ellentmond mindennek, amiben eddig élt és amit róla tudok, de... ezt csak ő döntheti el, senki más. Csak rajta múlik, hogy melyik irányba indul el, melyik utat követni... de vajon...
... lehet elég erős a vér szava ahhoz, hogy itthagyjon minket miatta?
Aggasztó volt... ez az egész. Habár házon belül nem volt közkedvelt, Vikiben eddig mégis összpontosult a Griffendél minden jellemvonása... gyakorlatilag a ház bástyájaként tekinthettek rá sokan, köztük én is. Persze, vannak hibái... de mindenkinek vannak s egy-két apróságot nem lehet felróni nagy negativumként sehova, senkinek... de ami most zajlik, az... sok. A vér fontos, ezt aláirom, de... ennyire fontos lenne a varázslók között? Képes lenne eldobni az egész addigi életét azért, hogy Mirol lehessen? Eldobni a szeretteit, a barátait... mindent és mindenkit? Képes lenne megtenni egy olyan családért, akit még gyakorlatilag nem is látott? Aggasztó kérdések ezek, talán többek is, mint aggasztóak. Lassan fél éve ismerem, de még soha nem tűnt fel, hogy ennyire... ennyire labilis lenne, ennyire ne lenne elégedett magával meg az életével... de valóban igy van ez? Tényleg ez a helyzet, vagy megint csak felszinesen szemlélem a dolgokat? Sajnos, mint kiderült már nem egyzser az utóbbi időben... az utóbbi lehetőség is egy elképzelhető varriáció, márpedig ha hibásan itélem meg a dolgokat és úgy cselekszem... Nem. Nem akarom, hogy megint megtörténjen, ami a múltkor. Nem akarom, hogy megint az én hibámból... Nem tehetem meg. Vikivel nem.
Hirtelen megmozdult, én pedig lepillantottam rá s tekintetünk találkozott: könnyes, mélyzöld tekintetében a tanácstalanság s még valami beazonosithatatlan érzelem tükröződött... talán a félelem? De ha tényleg fél, akkor vajon mitől? Melyik lehetőség ejti kétségbe? Újabb és újabb talányok ütik fel a fejüket s lassan elönt a teljes tehetetlenség érzése... és az ebből fakadó düh. Utáltam az ilyen helyzeteket... amikor tudtam, hogy egy olyan ember szenved, aki fontos nekem, s egyszerűen nem tudtam mit tenni vagy nem tudtam mit tehetnék... Yvette-nél is ugyanez volt és az egyszerűen az őrületbe kergetett... de ez most más. Yvette már el volt veszve akkor, amikor egyáltalán rádöbbentem a dolgokra... de Viki... neki muszáj segitenem. Ő még ittvan a ''jó'' oldalon, mellettünk, velünk... s rajtunk is múlik, hogy itt marad-e, vagy pedig örökre eltűnik.
- Nem szoktam nagy szavakkal dobálózni, ha nem gondolom őket komolyan. - tekintetemben eltökéltség villant. - Ha ezt mondom, akkor igy lesz... ha belegebedek, akkor is. - szótlanul figyeltem, ahogy hátat fordit és az ablakhoz lépdel s hallgattam a szavakat, melyek fájdalommal teltek voltak... s igazából csak most kezdem el felfogni, hogy mennyi fájdalom és szenvedés lakozik a felszin alatt, elfojtva egy burokban... csak most kezdtem el rádöbbenni, hogy az a Viki, akit ismerek, tényleg nem... tényleg nem ő, legalábbis nem egészen ő... és ostoba voltam amikor azt hittem, hogy benne nem lakozik semmi más azon kivül, ami látszik. Az iménti eltökéltségem egy pillanatra megingott, de tényleg csak egy pillantásnyi idő volt: utána ismét szilárdan és megingathatatlanul állt a lábán. Legyen bármi a felszin alatt, ő akkor is ugyanaz az ember, akit ismerek. Legyen bármi a mélyben, ő akkor is egy Griffendéles... ő akkor is Henderson s nem Mirol.
De erre nem voltam felkészülve.
Önkéntelenül magam elé képzeltem a jelenetet, amit most feltárt előttem s hátamon végigfutott a hideg. Viki egy szempillantás alatt tovább nőtt a szememben, ha ez egyáltalán lehetséges: ekkora teherrel élni... egyszerűen hihetetlen. Csak magamból tudok kiindulni, de én biztos beleőrültem volna, ő pedig... úgy éli az életét, mintha semmi sem történt volna. Legalábbis úgy élte eddig... de úgy tűnik, hogy ez a két dolog együtt már legyűri, maga alá temeti... s legyek őszinte, teljesen érthetően. Igy már... már tisztább a kép, hogy miért ez a megingás, hogy miért nem bizik magában, miért nem tud dönteni... hogy miért tölti el a félelem... de arra még mindig nem adott egyértelmű választ, hogy hogyan tudnék segiteni rajta.
- Igazad van. - mondtam egy sóhaj kiséretében. Legszivesebben újra átölteltem volna s megpróbáltam volna megnyugtatni, de egy pillantás a fátyolos, zöld tekintebe s tudtam, hogy most nem hagyná... - Sehova nem tartozni... el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet ez, hogy milyen lehet nem ismerni a családodat... de jobb lenne a Mirolokhoz tartozni? Gondolj arra, hogy mi volt a véleményed róluk, mig meg nem tudtad... Jobb az ellenségeidhez tartozni, mint sehová? - egy pillanatra elhallgattam. - Közénk tartozol. nem a Mirolok közé... Hiszem... tudom, hogy igy van. Mindig közénk fogsz tartozni. - tekintetemmel az övét kerestem s ha belepillantott zöld lélektükreimbe, akkor láthatta, hogy minden egyes szót komolyan gondoltam.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Audrey V. Turner - 2008. 05. 27. - 16:15:21
[ Roon ]

*Már rég beesteledett, az eget a telihold világította be erőteljes fényével. Közelgett a takarodó ideje, bár Audreynak egyáltalán nem füllőtt ahhoz a foga, hogy hálókörletébe menjen. Jó pár órája befészkelte magát ide az óraépületbe, nem csinált semmi egyebet, csak az ablakpárkányon ücsörögve olvasgatott. Olykor felhagyott az Ahogy Glynnis Griffiths is csinálta volna című könyv lapjainak fürkészésével, lecsukta egyre nehezebbnek tűnő szemhéjait és arcát a hideg kőfalhoz tapasztva élvezte, ahogy egész lényét megvilágítja a telihold erőteljes fénye. Festői képet nyújtott ott az ablakpárkányon, lábát lógatva, bárhogy is küzdött ellene.
Éppen efféleképp relaxált akkor is, mikor léptek zajára lett figyelmes. Arra sem volt ideje, hogy megforduljon, az illető már meg is szólította. A telihold beszűrődő fénye megvilágította a griffendéles fiú nyakigláb alakját és vörös fürtjeit, Audrey pedig ezt kihasználva, rossz beidegződéséhez híven tüzetesen végigmérte az érkezőt.*
-Tulajdonképpen, semmit. Csak úgy üldögélek.. túl szép volt az idő ahhoz, hogy visszavonuljak a házamba. *mondatát mindig száján bujkáló, széles mosolyával toldotta meg. Összecsukta könyvét, melyből közel tíz perce egy röpke szót nem olvasott, majd laza mozdulattal a földre ejtette, ő pedig lábait felnyalábolva az ablakpárkányból a szoba belseje felé fordult, hogy szembehelyezkedjen a fiúval.

Oldalra biccentett fejjel figyeli a griffendéles ügyködését, még egy halk kuncogást is megejt, mikor elvétette a transzformációt, persze cseppet sem sértőt, nehogy kellemetlen helyzetbe hozza újdonsült beszélgetőpartnerét.*
- Oh, köszönöm. *a kis, félresikerült tollas tűpárna huncut ráncocskákat csal szája szegletébe. Gyengéden megsimogatja a kis párnácskát, ami ezek után maximum fakírok számára funkcionálhat ülőalkalmatosságként*
- Tudod, ez a gyerekkori plüssmacimra emlékeztet.. *motyogja halkan, félig Ronnak, félig a kis tűpárnának* Persze, csak az azutáni állapotára, miután az egyik bátyám megtalálta és eljátszadozott vele. *rosszalló ránc gyűrődik két szemöldöke között félúton, de ezzel be is rekeszti a kis anekdotát, ismét a fiúra figyel. Már épp tudakolni akarta, hogy nem zavarja-e, mikor a griffendéles megelőzte a válasszal. Megnyugtató érzés önti el, semmi kedve nincs most arrébb vándorolni, nem beszélve arról, hogy neki is jól esik beszélgetni valakivel*

- Aud Turner. *segíti ki a fiút* Te pedig Ron Weasley vagy, igaz?*szinte száz százalékig biztos a válaszban, de azért egy kis megerősítésre van szüksége... Bár már ezerszer látta ezt a fiút Ginnyvel, és az általános „Weasley-jegyek” is megtalálhatóak rajta, és arra is mérget venne, hogy a fiú az előbb legalább egyik alkalommal vagy Harryről, vagy Hermionéről, illetve Ginnyről beszélt, de sosem lehet tudni, hisz még egyszer sem beszéltek egymással, no meg a formalitások.*

~Valami jó téma, hmm..~ *jó kviddicsmániáshoz illően rögtön kiböki az első gondolatot, ami eszébe jut*
- Kviddics? De végülis, van témám bőőven. *vigyorodik el* Az iskola, a család, a házad, a barátaid. Szóval, válogass kedvedre egy e tipikus első beszélgetéshez illő témákból. *ezzel várakozó tekintetét függeszti a fiúra*


Cím: Re: Óraépület
Írta: Vikitria Mirol - 2008. 05. 27. - 20:13:27
~Dam~

Éreztem, hogy kezdi megérteni, mi az amin átmegyek, ami jelenleg zajlik benne és ami kezd felemészteni. De ugyanakkor ez nem volt elég. Hogy lehetett volna? Az, hogy kezdi, az nem jelenti azt is hogy érti. Mert soha nem fogja.
Mindegy volt, hogy Mirol vagyok e vagy Henderson, nem ezen volt a hangsúly. Sokkal inkább, amit éreztem. Az, hogy kiderült melyik családhoz is tartozom, csak a jéghegy csúcsa volt, a kiömlött folyó, de az a folyó már sokkal régebben elkezdett duzzadni. De eddig nem akartam róla tudomást venni. Mindig is ott lapult, csak eddig képes voltam elnyomni. Most pedig már küzdenem kellett ellene. A kérdés az volt akarok e. Akarok e küzdeni az ellen ami én vagyok. És nem akartam.
Mikor Marynek mondtam el a karácsonyi szünetben fény derült dolgokat, akkor még akartam. Akkor még...  akkor még úgy gondoltam van értelme. Aztán Greg... Ott csak kicsúszott a számon, de nem magyarázkodtam, hisz akkor még nem ismertük egymást annyira, hogy érthette volna, mi is ennek az egésznek a lényege, a sötét oldala. Most pedig Dam. Akármit mondtam neki még mindig az a lány voltam akivel jóban lettek ott a hídon a viharos őszi szélben. És talán igaza volt, az voltam, csak sokkal összetetted volt minden.
A mai napig képtelen voltam megérteni miért tűnt el egy hónapra. Miért hagyta itt Maryt. Pont ugyanúgy értelmetlen volt számomra ez a cselekedet, mint ahogy számára ez a kiborulás. Ez a tanácstalanság és összezavarodottság. Nem értette, miért kérdéses számomra hogy melyik oldalt választom. Hogy miért jut eszembe olyan, hogy elhagyom őket.
Én nem akartam. Őket soha. De akkor meg kell majd érteniük, megérteniük, hogy nekem nem azaz utam ami nekik. Én máshogy látom a világot mint ők. Nekem már megtanították, hogy nem fekete és fehér. Hiába láttam én is így sokáig, eléggé világosan belém verte az élet, hogy tévedtem.
 - Az ember nem válogathatja meg a rokonait – kezdtem bele halkan a válasz adásba – Tény, hogy nem. A barátit viszont igen. Olyan embereket enged maga köré akikben bízik, akiket elfogad az összes hibájukkal együtt és ez fordítva is igaz. - és felé fordulva normál hangerővel folytattam – Találkoztam James Mirollal. Beszéltem vele és...
Na itt már idegesebb lettem. Gesztikuláltam, többször a hajamba turtam és le-föl járkáltam miközben beszéltem.
 - Áh! Teljesen mindent mit mondok, mert nem fogod érteni. Segíteni akarsz? Nem kell! Csak fogadd el majd azt a döntésem amit majd leghelyesebbnek vélek. Azt mondod, hogy mindig közétek fogok tartozni. Legyen úgy, de engedjetek a saját utamon járni és akkor nem fogtok elveszíteni!
Mostanában, de főleg ha erről a témáról volt szó elég gyakoriak voltak a hangulat változásaim. Nem mintha ez nálam nem lett volna alap tulajdonság, de ennyire soha. Egyszer üvöltöttem, egyszer sírtam, egyszer magabiztos voltam egyszer kétségbeesett. Általában ennyire nem voltam ellentétes és kiismerhetetlen. Persze, sokan megjegyezték már, hogy hirtelen vagyok, de inkább csak azért mert ha valami kellemetlen helyzet jött szóba, akkor így tudtam kimászni a helyzetből. Na jó, meg tényleg hajlamos voltam arra, hogy épp szomorúból vidámba váltsak, de jelenleg azért ez a mai minden túl tett.
A mondandóm végén megálltam de jó néhány lépés távolság volt közöttünk és csak enyhén nyugodtabb hangon még megjegyeztem.
 - Valóban nem kedveltem a Mirolokat, mint ahogy a Malfoyokat sem, de mégis szerelmes vagyok az egyikbe.
És fel sem tűnt, hogy jelen időben beszélek. November óta nem említettem meg előtte ez a szerelmet és akkor még úgy állt a dolog, hogy ki akarom verni a fejemből. Aztán Marynek is utoljára a szünet előtti hócsatánk folyamán beszéltem erről. Azóta senkinek...


Cím: Re: Óraépület
Írta: Ronald Weasley r. - 2008. 05. 28. - 16:16:05
~Aud~


*Mikor közelebb lépett, a lány becsukta a könyvét és Ronra emelte a tekintetét. Aztán figyelte az ügyeskedését a tollal… és hát, kicsit nevetett is a fiú bénázásán. Ron, igazából észre sem vette. Hozzá volt már szokva, hogy, ha ő csinál valami, az általában rosszul sül el, s általában ki is nevetik érte. Persze, Aud nem úgy nevetett, ahogy egy-két kellemetlenkedő alak. Igazából rosszul se esett Ronnak, hisz ő maga is megmosolyogta a saját bénázását. Aminek végeredményét a lánynak adta. Ami újabb mosolyt csalt az arcára, majd egy régi lestrapált plüss játékhoz hasonlította.*

-   Hát, na…nekem ez már csak így megy. Kitalálom, hogy kiben ébreszthetek emlékeket, vagy szerezhetek egy jó napot, és sikeresen elbénázom a varázslatokat. – nevetett kicsit kényszeredetten, hisz, azért ő sem díjazta, amikor szerencsétlenkedett… ami persze elég gyakori volt.

*Ó, igen Audrey… Audrey Turner. Most már emlékszik. Enyhe pír fut végig az arcán, jelezvén, hogy már megint bemutatkozott.*

-   Ne haragudj, baromira hadilábon állok a nevekkel. Néha még a sajátom se jut eszembe. – persze ez nem volt teljesen igaz, de kifogásnak mókás. – Igen Ron… még jó, hogy előre mondtad… lehet, most is nehezemre esett volna kinyögni. – mosolygott már kicsit feloldódottabban.

*A lány gyorsan választ is témát, s nem is egyet… hanem egyből ötöt sorol fel, csak hogy a fiúnak legyen miből választania.*

-   Öööh, kviddics? Hát jó, azt hiszem kezdésnek eléggé jó téma. Nos, sajnos nekem nincs szerencsém a grifis csapatban játszani, bár azt hiszem velem, nem mennének sokra a többiek. Szeretek játszani meg minden, de… szóval, inkább csak Harryékkel a kert végében. Nem tudom, asszem nem lennék képes egy csomó ember előtt seprőre ülni, és sikeresen játszani. – fejtette ki nézeteit saját magáról.

-   De, ha jól tudom, te benne vagy a Holló csapatába? Ugye? Akkor meg se kérdezem, hogy szereted e? Persze, azért hallgatlak. – tette hozzá, elég sután jött ki a dolog.

*Érdeklődve hallgatta Aud lelkes beszámolóját a kviddicsről, s arról, hogy mennyire szereti.*

-   ÉS, kinek drukkolsz? Felnőtt csapatok közül? Mert én a Chuddley Csúzliknak. Igen, persze mindenki mondja, hogy miért egy ilyen abszolút vesztes csapatnak. De igazából nem okozhatnak csalódást, s lehet, hogy egyszer eljön majd az ideje, és magasabb helyen végeznek majd a tabellán.

*Tekintetét a lányre emelte, s teljes figyelemmel hallgatta, hogy mi is a véleménye a nagy csapatok játékáról… Ha lezárták a kviddics témát, Ron vált és merészen érdeklődni kezd… Meglepő fordulta tőle, de változnak az évszakok.*

- Mesélj a családodról. Milyenek a szüleid? Mit dolgoznak? Tesók? Ilyenek? – szegezi a lánynak a kérdést, majd fészkelődik kicsit a földön, s szemeit Audreyéba fúrja, s így hallgatja.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Audrey V. Turner - 2008. 06. 11. - 13:42:49
[ Ron ]

*Szelíd mosolyt csal a lány arcára, hogy Ron elfeledkezett a nevéről*
- Igazán nem baj. *siet gyorsan a fiú segítségére* Hisz nem is ismerjük egymást, vagyhát talán csak látásból. Tudod a te neveddel egészen más a helyzet.. hisz végülis Weasley vagy ugye, szinte minden év végén elhangzik a neved, szóval, téged szerintem az egész iskola ismer. Én pedig a nevem helyett jobb szeretem, az „Ott az a flúgos csaj” megnevezést. *vigyorodik el, majd letelepedik a földre Ron közelébe*

- Na ja, én vagyok az egyik terelő. *ez a mondat csak szélesítette vigyorát, ha az lehetséges. Ha egy mondatban szerepel ő és a terelő szó, az mindig megdobogtatja Audrey szívét* Egyszerűűen imádom. Ha tehetném mindig seprűn röpködnék, vagy valahogy a föld felett. Meg fogni az ütőt és egy nagyot sózni vele a gurkókba.. Elmondhatatlan érzés. *Ron következő kérdésére enyhe pír csipkézi ki a lány arcát. Hisz persze, alapvető, hogy egy kviddicsdrukkernek van kedvenc csapata, sőt szinte el is várják tőle, hogy legyen.. De Audtól ezt még sosem kérdezték, így nem is volt probléma, hogy neki nincsen.. Bár ezt kicsit mindig szégyellte, de az összes csapatban van valami szeretnivaló, így sosem tartotta fontosnak, hogy válasszon egyet. Zavarában így is eléggé kócos hajába túr, és pár kusza mozdulattal új beállításba rendezi tincseit*
- Nos.. az a helyzet.. hogy nekem igazán nincs kedvenc csapatom. Bírom a Chudley Csúzlikat, mert kitartóan próbálkoznak.. a Hárpiákat, mert Glynnis Griffith nagyon jó játékos volt..*alig észrevehetően megkocogtatja mutatóujjával az ölében tartott könyv borítóját, hisz éppen az említettről szól* meg persze a Caerphilly Catapultsot, hisz anyu ott játszott, huuh meg a Tornádókat, őket nagyon. De őszintén szólva, az összes ligában játszó csapatot kedvelem. Kivéve talán a Falmouth Falconst.. mert az kelpitrágya. *még egy darabig mélázik azon, hogy megjelölje-e a Tornádókat, mint kedvenc csapatát, majd továbblép a témáról*

- A családomról? *nyitja tágra bociszemeit. Nem gyakran szokták erről kérdezni, pedig igazán szeret róluk mesélni.. Bár ez talán minden témára igaz*
- Nos.. Anyu, régen a Katapultoknál játszott, most seprűfejlesztő.. Apa a Hírverőnél szerkesztő *a megszokott pirongás most elmarad. Nagy általánosságban is könnyen megy neki a kommunikáció, de a griffendéles fiúval meglepő könnyedséggel tud társalogni, így az sem fut át a fején, hogy apja munkája miatt ismét meg lesz bélyegezve*
- Van két bátyám, Nathan és Timothy, egy öcsém, Arthur, illetve egy húgom Sue. Tom tavaly végzett, Art jövőre jön, szóval jelenleg én vagyok az egyetlen Turner a családból az iskolában. *büszkén kihúzza magát, bár a gyomrában repdeső lepkeképződmények jelzik, hogy ez korántsem okoz számára olyan felhőtlen örömet, mint ahogy azt másoknak mutatja.*
Nathan és Tim jelenleg valahol Ázsiában tevékenykednek, még egyik családtagom sem mert rákérdezni, mit is dolgoznak valójában.. Anya azt hiszem, épp egy új prototípust tesztelhet valamelyik fiatalabb tesómon, apu pedig épp plimpik után rohangálhat valamerre Európában. *mosolyogva sóhajt fel. Egy ilyen monológ után néha neki is leesik, hogy milyen különleges családban nevelkedett, és hogy miért is nem tartoznak a megszokott aranyvérű családok közé.. Na persze, ennek más oka is van. Például az, hogy egy újságírói és egy „itt dolgozok amott nem” seprűbájolói fizetésből nem telik az arisztokrata életmódra, de azt hiszem ezt egy Turner sem sajnálja. Ronra pillantva hirtelen észbekap. Mivel nem ismeri a fiút, nem tudja mennyit lehet nála egy témáról beszélni, lehet hogy máris túl sok volt és Ron már az igazak álmát alussza?*
-Sajnálom.. Tudod, nagyon könnyen megered a nyelvem és akkor nehéz megállítani.. *szabadkozik* Remélem, nem untattalak nagyon. *bocsánatkérő mosolyt csalogat arcára, bár Ron tekintetéből úgy érzi, már ki is olvasta a választ*

-De most mesélj te a családodról.. Vagyhát, Ginnyvel évfolyamtársak vagyunk, George-ot és Fredet is ismerem látásból, sőt már beszéltem is velük, egyszer vagy kétszer.. *az ikrekkel folytatott beszélgetés emléke cinkos mosolyt csal az arcára* De egyébként, van még más tesód? Hol dolgoznak a szüleid? Mesélj bármit, hallgatlak. *törökülésbe vágja magát, és térdeire könyökölve néz fel Ronra. Átfut a fején, hogy amikor a folyosókon vagy az udvaron messziről látta Ront, igazán fel sem tűnt neki, hogy ennyire magas lenne, majd, miután ezt a gondolatmenetet lezárta, pillantását a fiú arcára emeli, és úgy hallgatja mondandóját*


Cím: Re: Óraépület
Írta: Damien Pulse - 2008. 06. 18. - 18:36:55
[Viki]

Amikor beszélni kezdett, tekintetem önkéntelenül a padlóra vándorolt. Szavai... újra megleptek. Már tartalmuk is furcsa volt s önmagában szokatlan az ő szájából, de ahogy mondta... mi rejtőzött a háttérben? Vádak...? Már ennyire elkötelezte volna magát a nyomorult Mirolok mellett, hogy képes ultimátumot adni nekem...? Tényleg ennyire a fejébe szállt volna ez az egész dolog, ennyire számitana a vér? Kissé hihetetlennek hatott… ez az egész. Itt állok vele szemben s hallgatom, ahogy azokat az embereket (?) védi, akiet néhány hónappal ezelőtt még közösen szidtunk és kivántuk a tűzre… s most mégis őket védi, s engem szid… megbolondult volna az egész világ, minden a feje tetejére állt?
Nem tudom mikor kaptam fel a fejem s próbáltam elkapni a tekintetét; nem tudom mikor ült ki az arcomra a döbbenet s mikor kezdték lélektükreim sugározni azt a fájdalmat, amit a szavak okoztak bennem; nem tudtam mikor, de egyszeriben megtörtént s lelkemben rég nem tapasztalt viharok éledtek fel. Az árulás szele dacolt a döbbenet orkánjával, amint – úgy tűnt – ismét csalódnom kell valakiben, akire ezelőtt még az életemet is rábiztam volna. Az érzések és a gondolatok kéretlenül jöttek, de ugyanakkor kelletlenül is: egyszeriben elöntötték az agyamat, de a fejem egyik józanabbik része még tiltakozott ellenük, nem akarta elhinni azt, ami történik, amit zöld szembogaraim közvetitenek felé. De ez hamarosan gyengülni kezdett és…
- Mi..? – bukott ki belőlem a kérdés önkéntelenül s a viharok amilyen gyorsan jöttek, mentek is… de legalábbis félrehúzodtak a meglepettség köde elől. – James Mirollal…?  - Már ilyen messze járna a történet? James Mirol, a legendás (de legalábbis messze földön hirhedt) családfő… vele találkozott volna? Tényleg ennyire rabul ejtette a… mi? A lehetőség, hogy Mirol lehet? Hogy egy szánalmas, égetnivaló bagázshoz tartozzon…? Megkeresni James Mirolt – valószinűleg – öngyilkosság a legtöbb ember számára, ő mégis ittvan: él, még ha a virulás most el is marad. Mit jelenthet ez…?
Nem tudtam a válaszokat: egyszerűen nem tudhattam. Én a muglik között nőttem fel, népszerűbb kifejezéssel élve sárvérű vagyok s igaza volt Vikinek egy korábbi kijelentésében: soha nem értettem, soha nem fogom érteni… és talán soha nem is akarom megérteni az aranyvérű családok életfelfogását s etikettjét, amik szorosabban kötik meg a kezüket, mintha kötéllel tennék ugyanezt. Vér… fontos, természetesen; ez nem is lehet másképp s nálunk sincs másképp… de ennyire… ez nonszensz. Az embernek tisztelnie kell azt, amiből s ahonnan származik… de itt jön ki a varázsvilág és a muglik közötti különbség: míg itt a vér mindenek felett áll, addig ott egy árva gyermek sokkal többre tartja a nevelőszüleit, mint a valódiakat. A kiváncsiság él benne, persze, de soha nem dobná el a szerető, összetartó családot a vér kedvéért… s bár Viki nevelőszülei meghaltak, legalább az emlékük előtt adózhatna annyi tisztelettel, hogy nem hajt fejet az előtt, aki elől rejtegették ezidáig…
Egyszóval: valami nagyon nincs rendben.
- Segiteni akarok, igen. – halkan beszéltem, ezzel is próbálva hatni rá, mégha öntudatlanul is; ezzel próbáltam kifejezni, hogy a kiabálás és a dühöngés semmin nem segit. – Segiteni akarok, ahogy Greg és Amanda is… de te nem hagyod. A történtek… - a mondat eredeti befejezését inkább visszanyeltem; már nem vagyok biztos benne, hogy nem kerülnék érte Viki pálcájának rosszabbik oldalára. - … összezavartak és ahogy elnézem, még te magad sem tudod, hogy mit akarsz, hogy neked mi a jó… és a barátok kitartanak egymás mellett jóban s rosszban, hiszen erre vannak kitalálva. A mi dolgunk az, hogy megvédjünk… - ismét megfordult a fejemben, hogy talán ezt nem kéne kimondani, de már nem nagyon tudtam mit tenni az ügy érdekében… - … megvédjünk önmagadtól, amig helyrerakod magadban ezt az egészet… - elhalgattam és tűnődve néztem rá. Kiváncsi voltam milyen hatást váltanak ki belőle a szavaim, de ugyanakkor ugrásra készen feszültem meg, hogy ha csak kis eséllyel is, de megpróbáljam elkerülni az esetlegesen érkező átkot.
- Malfoy… még mindig? – kérdeztem, ha nem támadott rám. – Én… - Nem. Én nem. Ha valaki, akkor én vagyok az az személy, aki nem tarthat szentbeszédet ezzel a témával kapcsolatban; ha lehet, hibáim még nagyobbak voltak, mint Vikié. És igaz, hogy sikerült túllépnem rajta, de nem volt könnyű kör, az ziher… és senkinek nem kivánom, hogy átélje azt, amit én. Elég hosszú szünet állt be a beszélgetésbe, s ha ő nem törte meg a csendet, akkor végül kénytelen voltam én megtenni.
- Erre nem tudok mit mondani. Neked kell tudod, hogy mit akarsz Malfoy-tól… neked kell rájönnöd, hogy mit érzel s annak megfelelően cselekedned; ebbe nem szólhatok bele.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Ronald Weasley r. - 2008. 07. 02. - 16:39:42
[A Flúgos Csajnak]


*Aud láthatólag nem haragudott nagyon, hogy Ronnak olyan szita agya van, és a nevét elfelejtette... vagy soha nem is tudta.. de... de tudta ő, de hát... olyan sokan járnak a suliba...*

- Ööö, tényleg bocsi, azt hiszem szükségem lenne egy olyan varázslatra, amivel mindenkinek a nevére emlékszem. - tette még hozzá.

*Majd Aud a kviddicsről kezdett beszélni. Látszott rajta, hogy mennyire szereti ezt a játékot. S nem csak nézni, de játszani is.

- Ja, igen te terelő vagy a holló csapatában, akkor jól emlékeztem. - vigyorgott Ron. - Egyszer, talán én is eljutok oda, hogy legalább az iskolai csapatban játszak. Bár... lehet nem várom meg... sok mindenkinek jobb, ha én a varázslósakknál maradok. - mosolygott tovább.

*Majd érdeklődve hallgatta tovább a lány áradozását a játékról, a csapatokról. Hogy az édesanyja is kviddicsjátékos volt, s most seprűket tervez. Az édesapjáról, aki újságíró, s a testvéreiről.*

- Fú, csúcs lehet, ha valamelyik szülőd seprűket tervez. Akkor gondolom elég korán kezdtél repülni, s ezért is megy olyan jól a játék. Ami meg édesapádat illeti, azért az sem lehet rossz. - mosolygott bátorítóan.

*Ezek után a hollós mesélt a bátyjairól, öccséről s a húgáról. Illetve, hogy mit is csinálnak. Bár konkrétan ő maga sem tudta... Mármint a bátyai. De valahol külföldön vannak. S hozzá tette, hogy jelenleg ő az egyetlen Turner a suliba, de hamarosan az öccse csatlakozik... Ron egy pillanatra elgondolkozott, vajon náluk is családi hagyomány a Hollóhát házában lenni, mint a Weaslyknél a Griffendél?
Aztán a lányon furcsa arckifejezés szalad végig, s szabadkozni kezd az előbbi szóáradatáért.*

- Dehogy is untattál. Szerinted, akkor megkérdezem, hogy mi a helyzet veled, ha nem érdekel. Mostanában sokkal kellemesebb másokat hallgatnom, így nem jár a fejemben sok egyéb...

*Ezután gyorsan fojtatja az ötödéves, s Ront kezdi faggatni a családjáról, persze hozzá teszi, hogy ugye Ginnyt ismeri, hisz évfolyamtársak, meg persze az ikreket is. Na ja... őket ki ne ismerné.*

- Szóval az én családom... Háááát... akkor kezdem az elején. Apum a Minisztériumban dolgozik, anyám pedig otthon van. Hát... nekem kicsit több tesóm van. - vigyorgott.
- Van öt bátyám. Bill, Charlie, Percy, Fred és George, meg persze egy húgom Ginny. Charlie sárkányokkal foglalkozik Romániában, Percy a Minisztériumban dolgozik... azt ne kérdezd mit, mert … háát nem igazán érdekel. Fred és George, ők meg csimálják továbbra is a WWW-t. Öhm, azt hiszem ennyi. - vigyorgott továbbra is.
- Most valahogy semmi egyéb nem jut eszembe a családról... Meg úgy nagyjából semmiről. - nézett kissé félszegen a lányra, mert hiszen ő akart beszélgetni, s mégis ő volt, aki hamar kifogyott a szóból.

*De, most mit is várunk, hiszen Ronról van szó... Ő meg annyira nem a szavak embere... Persze vannak dolgok, amikről szívesen beszél, de ha olyan témát talál... akkor arról nem tud sokat mondani.*

- Tényleg, te hallottad, hogy Piton jelenleg nincs a suliban? És Mordon tartja az SVK-t? Nem tudod mi lehet a mi hőn szeretett Denevérünkkel? - élénkült fel a fiú s kíváncsi tekintetét a lányra szegezte, s úgy várta, hátha tud valami jó kis információt mondani Pitonról és a vele történtekről.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Audrey V. Turner - 2008. 08. 18. - 15:56:17
[ Roni ;D – booocsi a késésért ]

- Olvastam már valahol ilyesmiről.. -mosolyodik el, arcán halvány jele sincs neheztelésnek- Névfixáló-kupica. Valami bájital.. de személy szerint nem vennék mérget rá, hogy teljesen megbízható. -vigyorodik el- Mindenesetre, inkább kérdezz rá valakinek többször a nevére, minthogy valami csigahányást okozó bájitallal mérgezd magad. - Ebből a nézőpontból a nevek elfelejtése tényleg nem tűnik olyan vészes problémának. A csigahányás annál inkább.

- Komolyan, te varázslósakkozol? – néz döbbenten a fiúra. Kivételes alkalom volt, hogy ilyen meglepő könnyedséggel ugrotta át a kviddics témát.
- Az egyik bátyám, Nathan is sakkozik. Egyenesen megőrül érte. Tim is próbálkozott mondjuk vele, de ő valahogy nagyon nem ért hozzá. – teszi hozzá csak úgy mellékesen, és magában megtoldja egy kárörvendő mosollyal, nyugtázva, hogy Timothynak sem mehet minden könnyen.
- Én még egyszer sem mertem kipróbálni.. de Nathan minden karácsonykor azzal nyaggat.

Továbbra is törökülésben ül a padlón, és térdén könyökölve néz fel Ronra. Mikor meghallja a fiú bátorító hangját szelíden visszamosolyog. Tudja ő, hogy édesapja normális munkát végez, sőt. A segédszerkesztői állás a Hírverőnél tökéletesen illik Albert Turnerhez, az már csak apró, és szinte egészen elhanyagolható mellékhatás, hogy lányát emiatt rögtön megpecsételték a különcök bélyegével az iskolában. Na de Audreyt aztán nem olyannak nevelték, hogy őt ez érdekelje.
- Naa ja. – jelenik meg arcán a fültől fülig érő vigyor – Már két évesen megkaptam életem első seprűjét. De nem olyan jó muri ám, mint amilyennek tűnik.. Pontosabban, én élveztem, de a testvéreim már annyira nem. Majdnem minden nap edzés, néha télen is, mert anyám szerint szokni kell a szélsőséges időjárást.. – az emlékektől elhomályosodott tekintettel rebegi még hozzá – Igazi mániákus. – Hogy egy gyermek ilyesmit értékelni tudjon… Ezt Audreyba nem is lehet belenevelni, vele született ez a mánia. Anyja kviddicsfan génjei gyönyörűen átöröklődtek legidősebb lányáéba.

Megkönnyebbülve hallja, hogy nem untatta a fiút, bár ezzel lehet, hogy Ron többet ártott magának, mint gondolná. Audrey most valahol tudat alatt csendesen feljegyzi magának, hogy mostantól aztán szabad beszélnie. De egyelőre inkább hallgat, és fekete tekintetét a fiúébe fúrva hallgatja a beszámolót a Weasley családról. Mikor meghallja, hogy Charlie sárkányokkal foglalkozik, tágra nyitja szemeit. Milyen érdekes lehet.. Megjelenik agyában a kép, amint egy idősebb Ron (az elképzelt Charlie) sárkányokat szelídít egy távoli országban. Röpke töprengés után levonja a következtetést az elképzelt állásról, ez olyan, amit egyszer ő is szívesen dolgozna. Percy.. talán őt még láthatta is az iskolában. Óvatosan pillant ismét Ronra. Ron szavaiból és hangjából ítélve.. Vajon közte és Percy között nem olyan jó a kapcsolat? Audreyban az a kép él, hogy ha valakit nagycsaláddal áldott vagy épp vert meg az ég, akkor biztos mindig jóban van a testvérekkel.. Persze, Turneréknél is mindig megy a csetepaté, amibe néha még a szülők is beleszállnak, amilyen éretlen mind a kettő.. De ezek valahogy mégsem igazi veszekedések. Megkérdezné, hogy Bill mit dolgozik, de nem akarja tovább faggatni Ront. Inkább hagyja, hogy tekintete visszavándoroljon a kis helyiség egyetlen ablakára, amiről egyenesen kilátni a félhomályban játszó égboltra.

Nem neheztel Ronra, amiért kifogyott a szóból, szeret ő hallgatni is. Egy darabig még eljáratja az agyát a Weasley családon, majd ismét a fiú hangjára lesz figyelmes.
- Piton? Nincs a suliban? – néz döbbenten Ronra. Általában mindig topon van, ha hírekről van szó, de ez most őt is meglepte.
- Most Mordon tanítja? – ha lehet még döbbentebb arcot vág – Az, aki két éve is itt tanított? Ez érdekes.. – teszi hozzá elcsigázva, majd Ronra pillant. Egyértelműen leolvassa a fiú arcáról, hogy valami infót várt, amivel Aud megmagyarázza miért is van távol a zöldek házvezetője, de a hollós leányzó abszolút semmit nem hallott róla.
- A legutóbbi SVK-t nekünk még Piton tartotta. Elég hirtelen távozott el az iskolából, nem? – egy darabig még élesen hümmög párat, majd még hozzáteszi – De ha végre, valami szépségszalonba ment el, hogy kezdjen magával valamit, áldásom rá.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Ronald Weasley r. - 2008. 08. 23. - 14:39:31
Audrey :D


Aud kedvesen megjegyzi, hogy nem is olyan vészes, ha valaki sokszor kérdez rá egy ember nevére, inkább ez mint valami lötyi amitől csigát hányhat az ember.

Na igen, a csigahányást ne emlegessük. - vigyorodik el a srác. - Volt hozzá szerencsém még másodikban... De szerintem kevesen vannak akik ne hallották volna a sztorit. - mosolygott, bár közben egy apró pír futott át az arcán, mert azért... mégsem volt büszke arra, hogy Dracot akarta volt megátkozni, s még is ő öklendezett csigákat egy álló napig...

Aztán a varázslósakk... A lány megosztja a grifissel, hogy a testvére is varázslósakkozik, a másik meg próbálkozik, de nem megy igazából neki, s hogy ő maga még soha nem próbálta.

Hát, ha egyszer szeretnéd... akkor szívesen játszok veled... Nem nyaggatlak – mosolyodott el – de szólj, ha meggondolod magad.

Bár, nem tartotta valószínűnek, hogy a lány valaha is sakkozni fog vele. De egy kérdést megért. Meg hát kitudja, lehet rejtett sakk tehetség, és egyszer végre Ron kihívóra akad. Ha már Harryt mindig megveri.
Aztán a munkák... Ron figyelemmel hallgatja a lány beszámolját élete első seprűjéről, s arról, hogy miért is szeret ennyire repülni, s miért élete része a kviddics... Érdekes lehet úgy felnőni, ahogy a hollós lányka... Ron egy kicsit irigyelte, aztán rá jött, hogy azért az ő gyerekkora sem volt rossznak mondható, sőt. A testvéri viták, és nyúzások... Azért a pókfóbiája megszerzését kihagyta volna... De a bátyai már csak ilyenek... És, végül is ő törte össze azt a seprűt... Bár, nem érdemelte meg azt a büntetést, amit kapott érte.
Aztán ő mesél... Kínos csend egy pillanatra Percynél, aztán folytatja, és végül kifogy a szóból.
Ül csendben, majd gondol egyet, s a suliról kezd beszélni...

- Az ám. Igen, az exauror. Bár két éve nem ő volt itt. Hanem Kupor fia. Aki százfűléfőzettel átvette Mordon alakját. Szóval, most az igazi mordon tanít itt. Bár, ha meglátok nála egy laposüveget, tuti kiátkozom a kezéből... - nevette el magát. - Hát, azt hittem te tudod.
- Na igen, elég hamar, illetve hirtelen. Hogy miért? - kezdett el röhögni a lány frappáns megjegyzésén, ami a szépségszalont illette. - Hát, ha együtt jár vele egy jellem átalakítás, akkor legyen, én nem tartóztatom. - nevetett tovább.

Majd ficergett kicsit a földön, mert kezdett kellemetlen lenni számára az ülés. Így párna nélkül meg végképp. Aztán megtalálta a megfelelő pozíciót, de ennek következményeképp az összes koszt, ami a padlón leledzett össze seperte a talárjával. De, annyi baj legyen majd megoldja valahogy.
Tekintetét a lányra emelte, s gondolkozott, hogy mit is kérdezhetne tőle. Nem volt igazából ötlete, s amúgy is Ron nem volt nagyon a szavak embere. Tökéletesen el tudod vitatkozni Mioval, el tudott beszélgetni Harryvel, tudta utasítgatni a Húgát – illetve próbálta – de most, valahogy elmaradt az a valami... ami az előbb még megvolt. Ami miatt ilyen jól elkezdett beszélgetni a lánnyal. Agyalt, agyalt, hogy mi is legyen a következő, s titkon remélte, hogy Audreynak eszébe jut valami és feldobja a témát. Hiszen... mégsem akart a suliról beszélni... de lehet, hogy az marad... Nem, csak nem. A lánynak biztos lesz valami ötlete. Ha más nem, akkor ő beszél, Ron meg majd hallgatja...


Cím: Re: Óraépület
Írta: Audrey V. Turner - 2008. 10. 27. - 00:22:26
[ Ronimoniii - ismét bocsi a késésért ^^'' ]

Na igen. Őszintén szólva, ő is azok között van, akiknek eljutott a fülébe a sztori, hogy az egyik Weasley palánta átkozódni akart, de a hibás pálca visszafelé sütötte el az átkot.
- Ugyan.. ? veregeti meg együttérzően Ron vállát, és egy bátorító mosolyt is csatol hozzá- Másokkal is megesett már, hogy rosszul sült el egy-egy átok? - A fiút lehet meglepi a lány hirtelen jött érzelemhulláma, de ha valaki, hát ő tényleg át tudja érezni a visszafelé elsült átkok negatív hatásait. Ha annyi galleonja lenne, ahányszor sikeresen kirobbantotta magát efféle módszerekkel a szobájából, már régen gazdag lenne. Pár pillanatig elmélázva pillant ki az éjszakai égre, majd magyarázatképpen az előzőekhez hozzátold még pár mondatot.
- Tudod, otthon gyakran kísérletezgetek a seprűimen.. és hát, nem minden párnázó bűbáj sül el olyan kellemesen, mint azt az ember hinné.. ? rosszalló ráncocska gyűrődik két szemöldöke közé. Az évek során már többször is meggyűlt a baja a fentebb említett bűbájjal, hát még a visszavarázsolásával, hisz anyjának kedvenc büntetőmódszere a bűbáj eltüntetése Aud seprűiről.

A sakk említése kisimítja a lány gondterhelt vonásait.
- Tényleg gyakorolnál velem? ? pillant felcsillanó szemekkel Ronra ? Nathan nem tud tanítani, csak azért játszana velem, hogy jól elverjen.. Ha mutatnál pár trükköt egyszer, azért nagyon hálás lennék. ? arcán rendületlenül ott trónol a szinte már odaragadt, cinkos mosoly, ám az ajkai akaratlanul is eltörlik a huncut görbületet, mikor a fiú az exaurorról és a közelmúlt eseményeiről kezd mesélni. A hollós leányzó szája szélesre nyílik a döbbenettől, és olyan sokáig úgy is marad, hogy egy arra járó Augurey könnyedén belefészkelhetne.

- Na várj.. ? rázza meg fejét, hogy kicsit összerendezze gondolatait ? Azt tudtam, hogy volt vele év végén valami balhé.. De hogy ekkora. ? miután befejezi a mondatot, hetykén oldalra húzza száját, közben vadul kutat emlékezetében, felidézve Dumbledore két évvel ezelőtti évzáró beszédét.
- Kupor.. Ő valami politikus.. volt. Ugye? ? Sajnos csak ennyit tudott kiásni a memóriájából, ezt is a Reggeli Prófétában olvashatta annak idején. Ron valószínűleg nem is sejti, hogy a trió kalandjaiból jóval kevesebb dolog derül ki, mint amennyi fiktív pletykaként majdnem minden diák fülébe eljut, vagy talán Audreyt foglalta le abban az évben annyira a Trimágus Tusa, hogy elfeledkezett a külvilágról? Nem akarja ezzel a témával zaklatni Ront, nyílván órákig regélhetne róla, és biztos már meg is tette jó pár embernek, eléggé unhatja mostanra. Ehelyett inkább elnézi, hogyan fészkelődik a fiú. Látszik, hogy nem találja valami kényelmesnek az óraépület hideg kőpadlóját. Audnak eszébe jut a pár perccel ezelőtt a vörös fiú által áttranszformált toll.
- Tessék, ez talán segíteni fog. Bár? - Másodperc töredéke csupán, máris kezében a pálca, amit ki tudja honnan húzott elő. Pár mozdulattal eltávolítja a párnácskából a tollakat és az itt-ott benne lévő tűket, majd ismét szemügyre veszi.
- Így talán nagyobb hasznodra lesz. ? A párnácska még így is elég apró, de hát.. Jobb, mint a semmi.

- Azért, valamennyire elfelejtetted azt, ami idekergetett? ? emeli átható tekintetét ismét a fiúra, aki igencsak gondterheltnek tűnt, mikor megérkezett.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Damien Pulse - 2008. 11. 13. - 21:41:03
[Anette]

A park holdfényben fürdött s egy teremtett lélek sem tartózkodott odalent - legalábbis azon a kis szegleten nem, ami az óratoronyból látszott. Egy szempár szegeződött a lenti fűre, egy ködös tekintet, melynek gazdája megbújva lapult az ablak mellett. Sötét sziluett, zsebre dugott kezek, talpig fekete mugliöltözet egy bakanccsal kiegészitve - régen látott a Roxfort ilyet utoljára; talán már fél év is beletelt azóta, hogy Mr. Pulse teljes harci diszbe öltözött. Ajkai közül az elmaradhatatlan cigaretta kandikált ki, előtte a párkányon egy, még bontatlan üveg ital pihent... de kétségtelen, hogy ez nem őrzi meg mostani állapotát túl sokáig. Volt valami... valami furcsa a viselkedésében. Valami régi. Valami, ami már eltűnni látszott... s most mégis ittvolt, életnagyságban, egyedül a fekete magányban. Körülötte sötétség: az óratorony világitása alapbol szegényes volt, csak néhány fáklya alkotta, de néhány perccel korábban, a fiú feljövetelével egyidőben azok is megszűntek létezni: csak egy-egy hamu és por alkotta kupac utalt egykori jelenlétükre. Eme tevékenykedés nyomán az utolsó, egyetlen fényforrás az ablakon beáramló holdfény volt, melyet részben eltakart a baljós árny... ami hirtelen, de lassan megmozdult; talán már elképzelhetetlenül kis sebességgel emelkedett fel a feje s szegezte tekintét az égre, a csillagokra. Szemeiben, a vékony könnyfátyol alatt, határtalan fájdalom ült s tükröződött a világ felé, de arckifejezése merev volt s kőszerűnek tűnt a holdvilágban: régi, örökzöld maszk ez, mely évekig ült az arcán, aztán eltűnt... s most újra megszületni látszott a tavaszi éjszakában. Ökölbeszoritott kezeinek remegését még a zseb sem tudta elnyelni: bárkinek nyilvánvaló lehetett, aki arra járt. Nem volt ott senki, de aki esetleg mégis erre tévedt volna, az is inkább visszafordul a nyilvánvaló veszedelem elől. Mert ő most az volt. Egy időzitett bomba...
... ami bármikor robbanhat.

- Miért? - visszhangzott a fejemben a kérdés újra s újra, mindeddig válasz nélkül. - Miért...? - vált suttogássá a gondolat újfent, de olyan halkan, hogy talán még az ablakig sem jutottak el a szavaim. A gondolatok lehetetlen sebességgel örvénylettek a fejemben, de ezúttal céltalanul, úttalanul, egyedül, magányosan. Esélytelenül arra, hogy megtalálják azt, ami nincs. Anélkül, hogy látnák a fényt az egésznek a végén.
Nem. Nincs fény. Csak a sötétség... és a magány. Mindenhol.
Habár fizikálisan az eget kémleltem, az agyamig nem jutottak el a szemem által továbbitott képek. Nem láttam mást, csak sötétséget... és egy arcot. Egy olyan ember arcát, aki körülölelte az életem elmúlt időszakát, ezt a csodálatos fél évet... sőt, ha pontosabbak akarunk lenni, azt az időtartamot, mióta valóban élek. Mióta megismertem azokat a dolgokat, amik egy ember valóban emberré tesznek... Ő ajándékozott meg ezzel a képességgel, a szeretettel... s most vége. Egyszer már elvesztettem s az is felért egy rémálommal, szinte a világvégével; de akkor tudtam, hogy miért történt az, ami. Tudtam, hogy mit rontottam el, hogy hol volt a hiba az egyenletben... de most nem. Egyszerűen vége s nem tudom mi az oka, miért történt ez, mi váltotta ki... csak egy dolgot, egyetlenegyet.
Vége. Örökre.

Halk surlódás hallatszott, a bőr hangja, mikör végighúzzák a szöveten, majd suhanás, egy tompa puffanás és éles reccsenés: ököl csapott össze a kőfallal s ujjak törtek a találkozás nyomán. A fájdalom belehasitott, persze... de nem fogta fel. Szinte nem is érezte. A háború, ami a lelkében dúlt, sokkal nagyobb fájdalommal járt, mint bármi, ami fizikálisan lehetséges. Nem érezte a fájdalmat, újra lecsapott. S újra. S újra. Mikor percek elteltével leengedte az oldala mellé a morbid, ripityára törött kézfejet, ami valaha egy ember bal kezéhez tartozott, még mindig nem érzett fájdalmat. Nem volt tudatában annak, amit tett. Csak egy gondolat ismétlődőtt a fejében újra s újra, csak három szó hagyta el ajkait suttogva, de mégis visszhangot verve a kihalt óratoronyban.
- Vége... vége mindennek...


Cím: Re: Óraépület
Írta: Yvaine Humphrey - 2008. 11. 21. - 14:41:03
(http://i38.tinypic.com/255u8wn.jpg)

Hogy kerültem én ide? Csak egyik pillanatról a másikra? itt kötöttem ki, s az egész teljesen véletlenül történt! Yvaine? újra megtréfált, újra csak kihasználta elnyomottságom, s figyelmetlenségem. Ott álltam a kihalt folyosón, amikor éreztem testem fogyatkozását, mely akár a Holdéhoz is hasonlítható. Lepillantva kezeimre vettem észre a vékony csuklót, s a csontos ujjakat. Elkerekedtek a szemeim, ahogyan a tincsek közé túrva emeltem kaptam el az egyiket, s szemeim elé húzva pillantottam meg szőke árnyalatát. Zajok csapták meg a fülem, először jobbra, majd balra kaptam a fejem. Léptek zaja, több láb, vagyis több ember közeledhetett. Hangfoszlányok, beszélgetés, egy-egy éppen csak kiragadott szó, s nevetés. Nevetés? Nevettem én valaha is? Milyen érzés? rossz, vagy kellemes? Végigcsiklandozza az egész tested, vagy éppen a fájdalom hatására rándulnak össze az izmok? Mit éreznek akkor az emberek, amikor nevetnek? Boldogságot? Felhőtlen örömöt? Sok-sok ismeretlen fogalom, melyet gyakorlatban nem ismerek, s soha nem is fogok megismerni?
?Csupa olyan felesleges érzés, mely csak foglalja a helyet a testedben, ahol jelenleg most én lakom. Miért pazarolnád tehát a férőhelyet?? Persze, Yvaine könnyen beszél, Ő tudja mi az a boldogság, mi az az öröm, vagy a nevetés, hiszen hallom, amikor nevet, s érzem miként húzódik mosolyra a száj? de csak ennyi. Egy test vagyok csupán. Kong az üresség a lelkem megcsonkított maradványában.

Gondolkodás nélkül indultam el a harmadik irányba, melyet biztonságosnak véltem. Futottam, csak úgy kapkodtam a lábaim, mintha az életem függne tőle, miközben kezeimmel a szoknya peremét tartottam, hogy ne csússzon le rólam olyan könnyedén. Az én méretem legalább két számmal volt kisebb, mint Yvainéé. Természetes, hogy minden úgy állt rajtam, mint ha zsákot húztak volna rám. Egy lépcsővel találtam magam szembe, s gondolkodás nélkül ugrottam fel az első lépcsőfokra, s most itt vagyok. Hátam nekivetve a jéghidegkőfalnak koppant egyet a fejem a falom, azzal is megtámaszkodva. Gyorsan kapkodtam a levegőt, nyeldesve mindenegyes korty oxigént, közben remegő ujjaimmal összevontam magamon a nevetségesen bő; zöldszegélyes talárt. Sípolva tört magának utat a bordák közé, s csak nehezen találta meg a kiutat. Térdeim már olyannyira remegtek, hogy képtelen voltam tovább megállni a kát piszkafalábon. Lecsúsztam, végig a fal mentén, majd egy tompa koppanás, mely a fenekem földre érését jelezte. Felhúztam a térdeim, miközben remegve pislogtam magam elé. Mi ez a hely?...

Talán nem is érdekelt annyira, hiszen itt egyedül lehettem, s nem járkáltak fel s alá a diákok tömkelege, viszont hideg volt. Minduntalan éreztem, hogy csupasz lábaim miképp simítja végig a jeges szél. Nem telt bele sok, hiszen a tűrőképességem, a végletekig legyengült szervezetemnek hála igen csak csekély. Az ajkak a normál szín helyett lilában színpompáztak, miközben szüntelenül remegtek, de még így is elrejtve az össze-összekoccanó fogakat.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Sebastian Llewelyn - 2008. 11. 23. - 12:20:40
[ Violet ]


A kérdés, hogy Bastian hogyan került ide, az már jóval egyszerűbb; Mert erre is szét szeretett volna nézni. A kastély még mindig egy aknamező lehet annak, aki nem nagyon figyel minden egyes megmozdulásra. Tudta, hogy nem lesz egyedül. Tudta, hogy lesznek erre diákok. De tévednie kellett. Alig szállingózik erre valaki, s aki erre jár, azok sem éppen a legkedveltebb beszélgetőpartnerei közé sorolhatók, ezért savanyúan mosolyogva int feléjük egyet-egyet. Nem fogja túlzásba vinni. Még akkor sem, hogyha számára sokkalta könnyebb a barátságos megoldás, minthogy utálkozzanak. Azonban ilyenkor mindig megszületik benne az elhatározás, hogy ezzel egyáltalán nem fog foglalkozni az elkövetkezendő időszakban. Egy pillanatra megáll, végigsimít fekete pulóverén, majd egy kedélyes hümmögéssel elindul a folyosón. Léptei most is olyanok, mintha éppen valamelyik közelgő bálra gyakorolna. Nem csoda. Már hallja a fülében a zenét, aminek dallamát hangosan dúdolgatni kezdi. Igaz, hogy kissé hamiskás, de nem is gondolta volna az ember, hogy ő annyira tehetséges lenne ebben. Számolgatja a köveket, amikkel ki van rakva a folyosó alapzata, s amikor már majdnem a százat üti, akkor hirtelen megálljt parancsol lábainak. Vagy a lávai állítják meg őt? Lényegtelen. Úgy érzi, mintha eltévedt volna. Gyér színű szemöldöke a magasba szökik, majd felemeli hosszú karját és zavartan kezdi vakargatni a tarkóját. Érdekes látványt nyújt az erre sétálónak. Körülbelül olyan érdekességet, mint amit most ez az ismeretlen hely jelent számára. Egy ideig természetesen próbál megoldást keresni szerencsétlen helyzetére, azonban nem sokáig lebeg feje felett a tanácstalanság fellege. Idióta mosoly szökik a sápatag arcra, majd hanyag módon vállat von, és elindul az egyik szimpatikusnak vélt irányba. Biztos benne, hogyha elveszne, akkor utána küldenének a Griffendélesek egy felmentősereget. Naiv szegény. Nagyon is az, hiszen nagyon jól tudja, hogy még a saját házában is sok rosszakarója van.

Hátsózsebébe dugja csontos ujjaival díszített kezét, majd tovább ugrál a ?sárga köves úton?, miközben arra vár, hogy végre eljusson a smaragdpalotába, hogy Óz megszánja őt és ad neki egy kis észt, amivel majd a szalmaeszű madárijesztővel kell ringbe szállnia. Természetesen ki tudja majd játszani a logikátlan szalmazsákot, ezért vidám mosoly kerül arcára, majd a már említett mese dallamát kezdi dudorászni, s most már valódi tánclépésekben folytatja az útját. Nincsen erre senki, ezért végképp nem fog változtatni stílusán. Miért is tenné, hogyha ő így érzi jól magát? Mások kedvéért? Egy nagy frászt. Azonban a nagy ugrándozások közepette léptek zajára lesz figyelmes. Hegyezi a fület, hegyezi bizony, de a léptek tulajdonosát egyenlőre nem találja. Távolodik. Hátha majd tud neki segíteni. Újabb mese kép következik. A fiú megáll, majd a teljes bambaságával együtt mered maga elé, miközben felidézi a jelenetet a gyermekkora másik kedvenc meséjéből. Ő nem lány és nem is Aliznak hívják, de az biztos, hogy valami sápadt fehérség szalad a távolban, ami nem lehet más, mint a megszakadt Fehér Nyuszi.

- Várj meg! - kiált utána, de az nem áll meg, csak szaladt tovább. Ez aztán az otromba nyúl. Bosszúsan ráncolja össze homlokát, majd úgy dönt, hogy akkor is utol fogja érni azt a valakit. Hátha fel tudja világosítani egyre csak sötétedő elméjét, hogy merre is jár most pontosan. Rágcsáló módjára vakarja meg orrát, majd erőt vesz magán, és erőteljes, határozott léptekkel indul el a menekülő diák után. Fiú-e vagy lány? Azt még ilyen távolságból nem látta, de azt azonnal ki kellett szúrnia, hogy nincsen jó bőrben. Megsebesült? Kergetik? Hajaj... az első gondolata az, hogy gyávaságát előtérbe helyezi, és felhúzza a nyúlcipőt, de végül csak addig jut, hogy megfordul. Mit veszíthet egyébként? Lehet, hogy a végén még ő lesz az új Harry Potter. Vagy akár valóban beszélgethet egy beszélő nyúllal. Az utóbbinál gyermeteg, kissé flúgos mosoly jelenik meg arcán, majd sarkon fordul és elindul az egyenes folyosón. Vegyük úgy, hogy most ez a kötelező haladási irány és nem is annyira alacsony a megengedett sebesség, ezért hagyjuk, hogy dús hajunkba tépjen a szél.

A folyosó végéhez közeledve azonban meg kell ismét állnia. Annyira el volt foglalva gondolatival, hogy már nem is figyelt arra, hogy a fehér pont hová is tűnt útközben. Pedig az a beszélő nyúl mennyire nagy siker lett volna a mesevilágban élő srác számára. Szomorkásan von vállat, majd egy lépcsősort vél felfedezni, nem is olyan távol attól a helytől, ahol most ő próbál megállni a vékony lábakon. Akár egy eb dönti el fejét, majd rövid gondolkodási időt ad magának, de a kíváncsi fejben, csak izgalmas háttérzene szól. Izgalmas pillanatoknak lehetünk szem- és fültanúi, tisztelt ladies and gentlemen. Tadam-tadam-tadam-tadamtadamtadamtadamtadáááám... Szól a zene a szőke koponyában, majd lassan eléri a lépcsőket, s azonnal megtorpan. Megtalálta a nyulat. Nincsen rajta díszes mellény, sapka, s még a csillogó zsebóra sem lóg ki a mellény zsebéből. Érdekes, inkább ijesztő látványt nyújt a... lány? Először csak csendesen vizsgálgatja őt, majd végül szólásra nyitja az izgalomtól remegő ajkait.

- Szeva'... Baj van? - próbál kedvesen megszólalni, miközben szemei levándorolnak a lány ajkaira. Mindjárt szétfagy. Ez szemmel látható, azonban először nem nagyon tud mit tenni. Tanácstalanul áll az ücsörgő diák fölött, aki nincsen teljesen tudatában annak, hogy merre is van. Ezzel ? mondjuk ? már ketten vannak, hiszen Bastian sem éppen azok közé az emberek közé tartozik, akiknek nincsen semmi gondja a tájékozódással. Zsebre tett kezeit lassan előhúzza, majd leveti fekete pulóverét. Átveti vállán, azzal rendezi öltözékét ? a fehér pólót, amin mindenhol festékfoltok éktelenkednek. A kisebb szépítkezés után bátorkodik a lány vállára helyezni a levetett darabot. Látszatra is kétszer körbeérné az apró termetű szőkeséget a fiú pulóvere. Halkan megköszörüli a torkát, majd mosolyogva megszólal.
- Így már némiképp jobb, nem igaz? - persze tisztában van azzal a természetes reakcióval, hogy a lány visszadobja neki a ruhadarabot.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Yvaine Humphrey - 2008. 11. 23. - 13:18:46
(http://i38.tinypic.com/255u8wn.jpg)

A hideg a csontomig hatol, s a bőrömet mintha száz tűszúrás érné a vékony taláranyag alatt. A mindent átható fájdalom, mely belefészkeli magát a fejembe, s onnan halad le a szívemre, s megcincált lelkemre. Ezt nevezik érzésnek, melyről oly sokan s annyit beszélnek? Hogy legszívesebben ordítanál, de még sem teheted meg, mert nem hallgatna meg senki! Mi több? nem is tudhatja meg senki, mennyire fáj.. Hogy csak egy test vagy, egy nyomorult csontszerkezet, melyre rátapad a hús! A szív is olyan lomhán ver, mintha bármelyik pillanatban megállhatna, s nem látná tovább értelmét a működésnek. Egy bejáratott, s annál haszontalanabb darab! Hiszen minek pumpálja a vért, minek tartson itt, ezen a nyomorult világon, ha nincs értelme az életednek?! Hiszen nem is én élek.. az én, az én saját életemet élik helyettem!
?Ugyan kedvesem, ne tégy úgy, mintha csak teher lennék neked. Hiszen te vagy az, aki mindig megfutamodik mások elől, vagy nem így van??

A kővé dermedt lila ajkak mintha leheletnyire szétnyílnának, s a lélegzet egy halvány pamacsfelhő formájában távozik. Talán válaszolnom kellene neki, de nem jönnek ajkamra a szavak, mintha csak megszületnének, de abban a pillanatban el is halnának, akár csak egy elvetélt magzat, vagy egy letépett, s félredobott virágszál, mely többet nem kap táplálékot az anyaföldtől, s a napsütés ereje nem elég ahhoz, hogy életben tartsa. Egy hang? egy hang szól, szinte átszakítja dobhártyámat, s riadtan rezzenek össze. Ki az, ki merészkedett ide? Talán észrevett volna valaki, és követett..? Ide jött, hogy jót derüljön a nyomorúságomon? Mint az a másik.. Nem nézek a másikra, bár a vékonytest látványos rázkódása, ami egy pillanatra lépett csak fel, elég jelzésértékű volt. Van itt valaki más, s ezt fel is fogta, bár nem érzi. Nem érez semmit a puszta hidegnél.

Magam elé nézek, mintha lenne ott valami, a messze távolban. Egy pont, ami bárkinek a tekintetét odavonzza, de.. ha jobban megnéz valaki, láthatja, hogy csak céltalanul merednek a semmibe a kék lélektükrök, melyek oly tiszták, mint a téli égbolt, s se egy felhő, de még egy halovány, de annál vidámabb napsugár sem játszik közre. Talán pont ez a baj, hogy túlzottan is? élettelen? Valami rám kerül, s észre sem veszem először, csak furcsán tekintek körbe, de nem holmi kapkodó mozdulatokkal, csak lassú ütemben, mintha attól tartanék, hogy lehull a fejem, vagy letörik tőből a karom, akár egy babának. Hiszen nem is vagyok több, csak Yvaine játékszere. A fizikai fájdalmat már nem érzem olyan intenzívnek, bár belül még mindig sajog valami, talán bántóan üres vagyok, akár egy éjjeliszekrény, vagy egy apró ékszerdoboz. Bár ez a hasonlat nem épp jellemző rám, hiszen az ékszerdobozok ? noha üresek is ? kívülről igazán szépek. Csak egy elhasznált, s eldobott darab vagyok, semmi más. Zavartan simítom fülem mögé az egyik zilált szőke tincset, mely zavaróan hullott az arcomba, s pillantom meg a fekete pulcsit a vállamon. Megdermedek, s ismét kínzó lassúsággal nyújtom ki a kezem, hogy megérintsem a puha, melegséget árasztó anyagot.

Felpillantok a másikra, s mintha csak most tudatosult volna bennem, hogy itt áll előttem, robosztusként fölém magasodva, s minden bizonnyal a pulcsi is tőle származik. Az elhangzott kérdés is erre enged következtetni. A szemeket figyelem, miközben bólintok egyet. Talán zavarónak hathat a másik számára a mélységesen üres tekintet, melyben még az élet szikrája sem csillant meg. Lehetséges, hogy tényleg nem él, s azok csak egy porcelánbaba festett szemei?
- Köszönöm. ? Halk hang, melyet alig hallani, s fogalmam sincs miként törtek maguknak utat a betűk, s álltak egy értelmes szóvá. Miért teszi ezt? Miért adta ide a felsőjét, amikor biztosan neki sincs melege miért..miért kedves pont velem? Ki csak az iskola s az élet egy csúfos mocsokfoltja, aki olykor hirtelen a semmiből tűnik elő, s még olyankor sem szúr senkinek sem szemet! Persze.. kíváncsiskodók mindig akadnak.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Anette Awenmore - 2008. 11. 23. - 14:45:55
      [ Damien


Megrezdültek a rozsdás rézcsatok, s a következő pillanatban már éles nyikorgással nyílt is a korhadt tölgyfaajtó. Villámgyorsan surrantam ki rajta, majd lendületesen visszalöktem, hogy az egész nyirkos, sötét folyosó beleremegett. De ekkor remegtem már én is. Egyrészt a fáradtságtól, másrészt pedig a bennem felhalmozódott dühtől. Többórás büntetőmunka Pitonnal abban a bűzös, undorító löttyökkel teli sötét kis zugban... Már csak a gondolatától is kiráz a hideg. Pedig hetente többször látogatom, pár hónapja egész rendszerességgel. Csak míg múlt héten feleselések és egyéb koholt vádak miatt szoltíroztam bájitaltanhozzávalókat, amivel állítólag Foley professzor munkáját könnyítettem, addig ezen a héten beadatlan beadandók okán kellett a zsíros hajú tanár kínzókamráját látogatnom.
Ma amúgy szokatlanul hamar engedett el a mardekár ház drágalátos vezetője. Már akkor elkezdett türelmetlenül méregetni, amikor a helyiség sarkában szerényen álldogáló ezüst kígyókarcolattal díszített fémlapú óra kismutatója átlendült a tizenegyesre. Amúgy ma egy órával hamarabb is kezdtem, fél hétkor, de a tegnapi hajnali fél kettős végzés után igazán nem számítottam ekkora engedményre. És íme, alig múlt el negyed tizenkettő, és én már felszabadultan lépkedem a hálókörleteim felé. Szinte hihetetlen.
A sötét varázslatok kivédése tanár szűkös szobája a kastély legunszimpatikusabb részei közé tartozik. Hátrahagyása felér egy üdítő elixírrel. A kis előhelyiségen, amely széltében-hosszában nem több három lépésnél, és egy átlagos folyosó hangulatát adja vissza, gyorsan átsuhanva befordulok a sarkon, és kopogó lépteim visszhangjával kegyetlenül felverve a déli szárny éjszakai csöndjét, szaladok, szaladok, el innen, minél messzebbre. Pár kopottas lépcsősoron végighaladva elhagyom az alagsort, és bár még mindig nagyon barátságtalan a hely, ahol találom magam, de a fáklyák megnövekedett száma miatt jóval világosabb, mint az előző. Az iskolai uniformis mellé kötelezően viselendő ocsmány fekete cipőm nagyokat koppan a fényes kőpadlón, ahogy sorban elhaladok a méregzöld drapp mintájű bársonyfüggönyök és az undok, ravasz képű varázslóportrék mellett.

Tíz perc alatt végre eljutok a nyugati szárnyba, ahol már jóval ismerősebb és kedvesebb zugok, páncélok, festmények fogadnak. Kifulladva lelassítom lépteim. Érzem, ahogy táskám pántja engedetlenül csúszni kezd a vállamról, és a következő pillanatban megrántva kezem nagyot csattanva földet ér, de nem állok meg, húzom magam után. Végül arcom fáradt grimaszba torzul, és nekivetve hátam a folyosó falának, pillegve állok meg egy kicsit. Több rakoncátlan hajtincs hull a szemembe, mikor lehajtott fejjel kezdem el várni, hogy lihegésem egyenletes szuszogássá szelídüljön. Nem szívlelem a szaladás egyetlen formáját sem, de néha a helyzet vagy a lelkiállapotom rákényszerít. Akadozva nyelek egy nagyot, és mély sóhajjal, nagyon elszántan, döcögve útnak indulok. Szúró oldalamat markolászó jobbkezem néha elkalandozik a vállam irányába, hogy táskám pántját sakkban (és főleg a helyén-) tartsa.

Elhatároztam, hogy nem indulok egyenesen a toronyba. Az elmúlt hetek alatt belémedződött rutin, miszerint éjszaka két és három óra körül szokásom elaludni bizonyos okok miatt, úgysem hagyna még ilyen ?korai? órán nyugovóra térni. Ez a kis rögtönzött testedzés pedig igazán jótékony hatást gyakorolt rám, pár perc után, mikor már az oldalam is abbahagy sajogni, egészen felfrissülök. A birtokra, azaz friss levegőre már nincs lehetőségem kijutni, hiszen éjfél előtt, ami bizony jóval túlrúg már az általános érvényű takarodón, már a folyosókon tartózkodni sem veszélytelen. De mivel az unatkozó prefektusok és a járőröző tanárok már újfajta büntetési módszert nem tudnak nekem mutatni, ráadásul nem is félek tőlük, igazán merek vállalni egy kis kockázatot. Ha egy újabb büntetőmunka nem is, de egy kis izgalomba hozó bújócska kifejezetten feldobná unalmas, egyhangú hétköznapjaim.
Vagy nagyon mázlim van, vagy már tényleg az egész kastély szundikál. Direkt a főbb folyosókra kitervelt útvonalam végigjárása során sem élő, sem élettelen emberrel (azaz szellemmel), se Friccsel (különálló kategória) ill. macskájával, de mégcsak egy ébren levő portréval sem találkoztam. Vajon tényleg még csak éjfél felé halad az idő, vagy elnéztem volna?
Ó, és már eszembe is jutott a megoldás. A legjobb, amit tehetek, hogy felkeresem az óraépületet! No nem az idő kiderítésére, hanem egy kis élmény szerzésére. Oda éjszaka menni jó, mert olyankor gyönyörű a kilátás. Na meg régen is jártam arra. És mindig bizsereg bennem valami, amikor arra járva lepillantok az udvarra. Vagy az ilyesmi a tériszony kezdő tünete? Ugyan, ne butáskodj, Anette, kviddicsezőnek nem lehet tériszonya.

Ahogy az óraépületbe vezető első lépcsőfokra emeltem a lábam, valami elbizonytalanított. Itt nincsenek fáklyák? Ahogy felpillantottam, nem láttam mást, csak a tömény sötétséget, amelyen próbált áthatolni a Hold gyenge fénye. Görcsbe rándult a gyomrom, igen, beismerem, egy kicsit félek a sötétben, naa. Főleg ezen a helyen, ami mindig is misztikus volt számomra a hatalmas fogaskerekek miatt. Illetve attól talán jobban félek, hogy odafent mondjuk Frics ácsorog azt az ostoba macskát dajkálva, és ha fölérek, olyan hirtelen fog egy világító lámpást nyomni az orromba, hogy menten szívrohamot kapok! Bizony, megtörtént már, hogy a dermesztő sötétségben váratlanul szólalt meg a hátam mögött az érces hang, és mai napig bennem van a nyomasztó emlék. Na jó, most már tényleg szedd össze magad, Any.
A lehető leghalkabb léptekkel indultam meg a lyukacsos vaslépcsőn, amely hiábavalóvá téve minden igyekvésemet öblöseket reccsent a lábam alatt. Fülbántó hangok folytak bele a nyugodt csöndbe, amely még jobban nyugtalanított. És akármennyire ámultam, nem gyulladtak meg a fáklyák, hiába haladtam el mellettük! Pedig a kastély más részein szokásuk. Persze ekkor még nem sejtettem, hogy varázslat oltotta el őket. A pálcám a táskám mélyén pihent, és hiába volt bennem a késztetés, hogy kihalásszam, győzött bennem a lustaság és a gondolat, hogy odafönt világít a hold. Minden egyes lépcsőfokkal szélesebb sáv bontakozott ki előttem a látnivalóból. Még fel sem értem tisztességesen, amikor láttam, hogy a kör alakú hatalmas üvegablakból pontosan egy ember alakú részt sötétség takar.
Valaki áll ott!
A szívem kihagyott egy dobbanást, de még első döbbenetemben, amikor még csak az ugrándozott a gondolataim között, hogy ez vagy tanár, vagy prefektus vagy más alkalmazott, ami ugye számomre semmilyen esetre nem jelenthet jót. De ahogy feljebbléptem a legfelső fokra, felütődött bennem egy másik érzés, az, hogy ez az alak ismerős! Rekordrövidséggel peregtek ki az agyamból azok a gondolatok, amik gyanút vagy félelmet keltettek bennem. Tettem pár tétova lépést a sötét sziluett felé, hunyorogva pásztázva ezt az ismeretlen ismerőst. Egyelőre fogalmam sem volt, ki lehet, így csak vártam, hogyan reagál az érkezésemre, ha esetleg már eddig is észrevett volna.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Damien Pulse - 2008. 11. 28. - 23:17:33
A szavak elszálltak az éjszakában s az utána következő csend megülte a tornyot: egy nesz sem hallatszott. Sehol egy bagolyhuhogás, sehol egy vad rikoltása, még tücskök sem: csak halk szuszogás a mély csendben s a holdfény, mely sejtelmessé varázsolta a környezetet... és egyúttal halotti fénybe is vonta. Az ezüst ragyogás égi dárdaként vágott keresztül a termen s ahol érte, ott ölte a sötétséget... sajnálatos, hogy ugyanezt nem tudta megtenni a lélek sötétjével, a belső fájdalommal, azt nem tudta maga alá gyűrni... s ezúttal a fény, ami máskor csábitó s gyönyrű, ezúttal inkább baljóslatú volt; a hivogató ablak és a menekülés, a könnyű megoldás pártjára állt s pont arra buzditott, amit a sziv támogatott ugyan, de az agy tiltakozott ellene minden idegszálával. Igen, tudom, nem vagyok egy keresztes lovag sem jellemben, sem életvitelben, sem... igazából semmiben, de annál azért erősebbnek tartotam magam mindig, minthogy önkezemmel vessek véget ennek az élet nevezetü katasztrófasorozatnak. Nem vagyok egy oszlopos jellem, de az elveim megvanak, amikhez ragaszkodok a véksőkig s azon is túl... amik, apróbb változásokkal ugyan, de körüllengték eddigi életemet s soha de soha nem fordult meg a fejemben, hogy lemondok róluk... De most... most nem tudom. Talán ez az első alkalom, hogy komolyan megfordult a fejemben az öngyilkosság, de már most, az első alkalommal ereje van gondolatnak, ijesztő ereje, amit nem biztos hogy le fogok tudni győzni, ami maga alá temethet. A kérdés az, hogy le akarom-e győzni egyáltalán... hiszen mig ebben nem vagyok biztos, addig esélytelenül szállok harcba s esélyem sem lehet a győzelemre. De... bármennyire is erőlködök, nem tudok bizonyosságot nyerni... nem tudom, hogy megéri-e ez igy, van-e értelme még az életnek. Talán nem is számit.
Egy pillanatra elöntött az öntudat, de éppen csak addig, mig szemem a párkányon álló üvegre nem tévedt s tekintetem meg nem állapodott az abban sötétlő folyadékon. Alkohol... egy újabb könnyű kiút a fájdalom hálójából, még akkor is, ha csak ideiglenes. Pár pohárka s már egy másik világban élsz... egy rózsaszin világban, ahol mindent a lehető legeslegjobbnak látsz s igazából tudod, hogy mindez nem valóság, de elhiszed hogy az, elhiszed hogy az lehet... és abbahagyod a kesergést és kikászálódsz a gödörből arra a néhány órára, amig a hallucinogén szerek átveszik az irányitást az agyad fölött... csak azért, hogy a hatásuk elmúltával visszafeküdj bele, csak éppen még mélyebbre, mint voltál. Olyan út ez, amit sokáig jártam s pontosan tudom a következményeit... s most, amikor ellen kéne állni neki, már a csata elején tudom: vesztettem. Túl könnyű. Túl könnyű letekerni, letörni, lerobbantani a kupakot az üveg nyakáról, felemelni s belecsorgatni a számba az égető nedűt... csak néhány mozdulat s pár óra boldogság a jutalma. Tudom, hogy nem tudok ellenállni, ezért nem is próbálom meg. Jobb kezem már előbújt a zsebemből, ujjaim között a pálcával: úgy döntöttem, ezúttal az utolsó nyitási mód a legvonzóbb. Kitudja, hátha egy eltévedt üvegszilánk átvágja a torkomat s elvérzek, megfulladok mire megtalálnak... de ah, nincs nekem olyan szerencsém. A pálca felemelkedett, az üvegre meredt... aztán megdermedtem.
Hangok... hangok hátulról. Valaki jön.
Ez újabb gondolatmenetet inditott el, főleg spekulációt. Ki lehet az ilyenkor, pont itt...? Persze, akadnak variációk. Talán egy mardekáros, aki éppen áldozatot keresve rója a folyosókat Piton védőszárnyai alatt s szives-örömest kiátkoz az ablakon abban a pillanatban, hogy meglát... de az is lehet, hogy egy tanár, aki közli velem, hogy ez az újabb kihágás már megbocsáthatatlan s hogy a következő vonattal visszatérhetek a régi életembe. Aztán... ezzel le is zártuk azokat az eshetőségeket, melyeket pillanatnyi lelkiállapotom a pozitiv kategóriba sorolt. A többi eshetőségnek kicsi volt az esélye... kivéve talán Frics megjelenésének, de ő meg olyan, hogy a legkevésbé sem érdekel. Megint idejön a láncait csörgetve, hát jelen hangulatomban biztosan a nyaka köré tekerem és annál fogva lógatom fel valamelyik szimpatikus fogaskerékre... s azzal kétségtelenül sok legyet ütnék egy csapásra. Bár lehet, hogy akkor nem haza küldenének, hanem a hires-hirhedt Azkabanba, amitől mindenki retteg... de igazából olyan szörnyű nem lehet. Igaz, hogy a dementorok a nyárból is telet tudnak csinálni, de egy kis hideg még nem ártott meg senkinek, más hatásukat pedig nem véltem felfedezni... mondjuk meg kell hagyni, nem is igazán érdekeltek, lévén egyrészt kényelmes-messze vannak, másrészt a varázserőm és a képzettségem úgysem biztosit elég erőt ahhoz, hogy legyőzzem közülük akár csak a leggyengébbet is. De nem is akartam. Aztán hirtelen...
Csönd. A léptek elhallgattak, az illető valószinűleg megállt.
Ez már bonyolitja egy kicsit a helyzetet, de az önbizalmamat és a harci kedvemet is visszahozza ezzel az üggyel kapcsolatban. Ha megállt, akkor vagy nem vett észre, vagy nem akart észrevenni, tehát tanár nem lehetett. Ha pedig diák, akkor... akkor magam is ki tudom hajtani innen, ha magától nem menne el. A fájdalom álarcán áttör egy félmosoly. Kárörvendő. Várakozó. Egy ragadozó mosolya, aki prédára les.
Telnek a másodpercek lassan, csöndben, szőrszálhasogatóan. Szinte harapható a feszültség az egész teremben, aztán....
- Menj el! - vágta át a némaságot a fojtott kiáltás. Hideg, halott hang; fenyegető, vészterhes hangsúly... utóbbi kettő teljesen tudatos. Értek hozzá, miként szabaduljak meg a nem kivánt egyedektől a környezetemben. - Menj inkább magadtól, szerintem nem kérsz a segitségemből... - még mindig az ablaknál álltam, ugyanabban a pózban mint a lépések elhallgatásakor, ám szemem sarkából már a sötétséget vizsgáltam... egyenlőre sikertelenül. De nem baj... nem bújhat el. Nem menekülhet.
Előlem senki...


Cím: Re: Óraépület
Írta: Anette Awenmore - 2008. 11. 29. - 15:41:53
     [ Damien


Oh, hát ez igazán nem a legkellemesebb fogadtatást jelzi ? futott át az agyamon, amikor felharsant a fenyegetően barátságtalan kiáltás. Mondjuk a szalonképesség határait még így sem lépte nagyon át, hiszen ha én a kéretlen társaságot kívánnék szanaszétrugdosni, akkor inkább talán a ?takarodj?, illetve ?húzz már el innen? kifejezéseket használnám, azokat vélném találóbbnak. Na de persze ez mindenkinek a magánszívügye.

Szörnyen furcsa kedvem van, és ezt akkor állapítom meg magamban, amikor nem ijedek meg a kifejezetten ijesztő felkiáltástól. Talán azért is, mert nagyon jó és pozitív híreket közöl velem ez az egyszerű faragatlan közlés, miszerint a hang tulajdonosa szeretné, ha egyéb éghajlatok felé tájékozódnék, különben szép nagy ívben lehajint innen. Na nem mintha ez a pár csupasz tény olyan kedvező lenne számomra. De lám, ebből máris kitűnik, hogy se nem Fricsről, se nem tanárról van szó. Inkább egy dühös esetleg goromba diákról, aki lényegében lehetne prefektus, de nem valószínű, mert azok azért vigyáznak a jóhírükre. Persze akármikor megeshet, hogy egy olyan prefektussal találkoztam, aki pont ma este, ezzel, hogy itt áll és a szegény arrajáró diáktársait terrorizálja, pont ma fogja eladni a prefektusi címét, mert ha ez kiderül, akkor elveszik azt tőle. Hiszen lehetséges, nem igaz? Minden lehetséges, aminek az ellenkezője nincs bebizonyítva. De félek, hogy most már bebizonyítom magamnak az ellenkezőjét, mert nekem ez a hang és ez az alak tényleg nagyon ismerős. Igaz, mintha kicsit karcosabb lenne most, mint legutóbb hallottam, de attól még nagyon ismerős! És hát ennek pontos magyarázatára szolgálhat az a szép üveg ott a párkányon is, amiről én magam e pár percnyi szemlélődésből még nem tudom megállaptani, hogy vajon hány társa folyt már le a kedves ismeretlen ismerősöm torkán. Viszont hiába fixírozom az alakot továbbra is, nem és nem tudom megállapítani, ki lehet az. Nem működik jól a memóriám, ezt tudom jól magamról, pedig néha amikor megtornáztatom, elég jól gatyába lehet azt rázni! Az a gond, hogy éjfél van már, és Piton az alatt a lerövidített pár óra időtartamon is igen mesterien ki tudta szipolyozni az agyam. Ez lehet a gond forrása. Pedig olyan nagyon kíváncsi lennék rá, ki ez a titokzatos alak...

De talán mégsem ez az egyetlen oka annak, hogy furcsamód nem ijedtem meg a felszólítástól, ami még az összes többi körülményt figyelmen kívül hagyva is adna okot félelemre. Pedig az előbb még remegett a kezem ebben az átláthatatlan, néma sötétségben. De ez a hang, ennek az emléke valami nagyon kellemes élményből derenghet nekem, ugyanis rögtön barátságosabbnak hatnak az ezeréves fogaskerekek, a dohos kőfalak, a masszív sötétség.
Szerencsém, hogy itt a lépcső legfelső fokán ácsorogva nagyjából sötétbe burkolózok, a holdfény ide már csak a nagyon sűrű porfelhőn keresztül lényegesen átszűrve és megritkítva jut el, éppencsak hogy gyengéden, fátyolszerűen emelje ki vonásaimat a sötétből. Én viszont az ablak előtt álló alak minden egyes mozdulatát sasszemmel figyelhetem. Kár, hogy még mindig nem segít hozzá a személy kilétének felfedéséhez.Mindenesetre a végtelenségig mégsem álldogálhatok itt, így teszek előre pár tétova lépést. Most először rándul görcsbe a gyomrom, tekintetem odatapad, ahol a sziluett kezét sejtem ? vajon mikor rántja elő a pálcáját?

Haragos avagy feldühödött diákokkal nem a legjobb kikezdeni, ezt már rég volt szerencsém megtapasztalni.Akár a saját bőrömön, akár másén. És most ideje elgondolkozni azon, hogyan fogok megszólalni. Mégis, vigasztaló szép szavak, tudnak ilyenkor segíteni? Hát persze. Hozzásegítenek a gyengélkedőhöz. Hozzám vágná az üvegét...
Hát lássa inkább azt, hogy nem félek, vagy higgye esetleg, hogy hasonló szándékkal jöttem mint ő. Igaz, ha ehhez hozzáadom a női hangomat, akkor nem tudom, mi fog kisülni, de végtére is van pálcám és lábam szaladni, nem igaz? Mégha nem is távozok innét addig, amíg meg nem tudom, ki ez. Hajt a kíváncsiság.
Kényelmesen karba fonom a kezeim, és jó erősen megmarkolom a pálcám. Lehet, hogy csak csapkodásra fogom tudni használni, ismerve saját pálcahasználati képességeimet, dehát az is valami.
- Nem megyek én! Dobj ki ha akarsz. ? harsant a szinte már pökhendi válasz. Örülök, hogy nem a legvékonyabb lányos-nyávogós hangomat sikerült elővenni, de mégis fel lehet rajta fedezni a rekedtség vagy a remegés apró nyomait. Jobb vállamról ledobtam a táskát ügyelve arra, hogy jó nagy zajt csapjon. Ha az ablaknál ácsorgó fiú tényleg pálcát ránt egy védtelen lányra, és lerobbantja az óreépületből, akkor egy nagy bunkó. És csak abban bízhatok pillanatnyilag, hogy még ilyen feldúlt állapotban sem hagyja el a gentleman. Micsoda bolond ábrándok! Ez is csak én lehetek. Nincs még egy lány az iskolában, aki van olyan ostoba, hogy nem szalad vissza első felszólításra hasonló helyzetben.
Csak én.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Damien Pulse - 2008. 11. 30. - 01:06:38
[Anette]

A szavak elhangzása előtti idegtépő csend újra beállt... annyi különbséggel, hogy ezúttal az én idegeimet tépte. Lehet, hogy rosszul spekuláltam? Igazából... nem lenne meglepő, annyi szent, de... de most valahogy mégsem hinném, hogy egy tanár pofájába ugattam volna bele, hiszen akkor már itt lenne a nyakamon a szentbeszédeivel: idióta, már egy évezrede is unottnak számitó, soha nem változó szövegekkel. Tisztelet, jómodor, házirend... csakhogy a kulcsszavakat emlitsük. De csak nem hangzottak fel sem ezek, sem lépések: az illető, legyen bárki, várakozó álláspontra látszott helyezkedni... ami nem jó, legalábbis nekem nem. Megvolt az elhatározós, a bizonyosság... és most ezzel a válasszal megtöri s szembehelyezkedik mindazzal, ami várható volt. Érdekes helyzet, meg kell hagyni... legalábbis az lenne, ha éppen nem akarnám szétkapni az egész világot. Igy azonban, bármilyen jól tudom, hogy fotnos lenne a hideg fej, a düh egyre inkább elönt s szépen lassan leereszkedik az a bizonyos vörös függöny, melyen nem lehet átlátni s mely mögül csak vért, pusztulást, fájdalmat lehet okozni...
De ekkor hirtelen egy hang vágta el a sötétség torkát. Egy női hang.

Merész. Vajon mi vihette erre? Egy lehetőség az, hogy olyan jól forgatja azt a rudacskát, ami elég önbizalmat ad neki ahhoz, hogy belém kössön...? Talán, bár az ilyen okostojások ilyenkor már régen alszanak... Akár áldozatra is vadászhat, akkor tesz nekem egy szivességet azzal, ha kicsinál... hiszen talán ez lenne most a legnagyobb jó, ami érhet. Az életem értelme elveszett, a szivem romokban, a lelkem meggyengült, a gondolataim sötétbe borultak... igen, enneél nagyobb szivességet senki nem tehetne nekem ebben a pillanatban, de ugysincs akkor szerencsém: ha ezt akarná, már régen kiátkozott volna az ablakon s nem lenne lehetőségem gondolkodni rajta. Igazából egész életemben szerencsétlen voltam, miért lenne most mákom...? Mióta Amanda...

A név felidézése váratlan hatásokkal járt... olyanokkal, melyekre nem számitottam. A torony egyszeriben megszűnt létezni körülöttem s ismét a gondolatok, de inkább az emlékek ingoványos talajára tévedtem... arra, ami könnyen beszippanthatja a figyelmetlen embert s tette is ezt velem az első minutumban. Képek a múltból, érzések, események... egy ölelés, egy forró csók, egy angyali mosoly, vidám kacagás... mind-mind olyan dolgok, melyeket mellette tapasztaltam meg először vagy először igazán, olyan dolgok, melyek hozzá kötöttek, melyeket nem tudtam egyszerűen száműzni a semmibe egyik percről a másikra, melyek kiirtásához hosszú idő kell... hetek, hónapok, talán évek: mind-mind szenvedés, kin, magány... a három dolog, mely a közelmúltban a leggyűlöltebbé vált a szememben. Régen... régen más volt. Megszokott. De most, hogy belekóstoltam egy olyan életbe, melyből száműzve voltak ezek a dolgok s érzések, már elviselhetetlenné vált a jelenlétük. Fura egy játék az élet... nem tettem mást, mint megpróbáltam boldogulni benne s úgy festett, hogy sikerül is mindez... utána egy hatalmas pofáraesés, vissza a rajtvonalra s mindent elölről, csak sokkal elkinzottabban, kevesebb optimizmussal s reménnyel... igen, úgy látszik ez a sors van megirva számomra. Sors...? Nem hittem benne, tagadtam a létezését, de most... most muszáj vagyok elfogadni, még akkor is, ha csak átmenetileg: ha az egész terhet magamra venném, szinte biztos, hogy belerokkannék a fájdalomba. Szükségem volt valakire, valamire, ahová áthárithatom a felelősség egy részét, hogy lekerüljön a szivemről legalább a hegyomlás töredéke... legalább annyi, hogy újra hinni tudjak. A hit az alapja mindennek, ami a jövővel kapcsolatos és ha van hit, akkor minden lehetséges. Aztán...

Kopp. Kopp. Kopp.
A léptek zaja visszarántott a jelenbe, a valóságba: a rejtélyes idegen elszánta magát a nyitásra s a léptek zajából arra lehetett következtetni, hogy közeledik. És itt... valami elpattant. Már nincs helye a gondolatoknak, a spekulációknak, az emlékeknek: ezek összessége elmosta a józan ész partjait s berántott az alá a bizonyos lepel alá, mely alól csak a vér a kiút. Zöld szemeimben már-már eszelős fény gyulladt, ajkaimon pedig jéggé dermedt a ragadozómosoly, a halál hirnöke. Bátor... azt el kell ismernem, de talán a botor egy helyesebb kifejezés.
- Úgy... - szaladt ki a szó ajkaim közül, hosszan elnyújtott magánhangzóval. - Talán azt hiszed, nem fogom megtenni....? - a mondat végén egy töredékmásodpercnyi hatásszünet, utána pedig a lehető leggyorsabban megpördültem és előreszegeztem a pálcámat. - Stupor!
Aztán nem történt semmi. Egy halovány, piros szikra kelt életre a pálya végén, de ahelyett, hogy kiröppent volna a sötét sziluett felé, hamvába holtan aludt ki a keletkezésének pontján. Pár pillanatig megkövülten meredtem magam elé, aztán a pálcára... végül pedig a látogatómra, aki még mindig a holdfény erején kivül állt, ismeretlenségbe burkolózva. És reméltem, hogy ezzel végre eljön a vég. A békesség. Végre.
A pálca egyet, kettőt koppant a földön, majd halk surlódás kiséretében elgurult a sötét padlón.
- Hát ennyi. - ugyanaz a hang, de mégis más. Még mindig hideg és érces, de mostanra már kiveszett belőle minden él, harciasság és kihivás: csak a reménytelenség és az elkeseredettség nyomta rá a bélyegét. Egy megtört ember hangja volt. - Ennyi, győztél... mire vársz? Tedd meg! Ezt akartad, nem...? Itt a lehetőség... - kezeimet széttártam s úgy néztem fel a velem szemben álló alak arcára. A csöndet csak az összezúzott bal kézfejből egyenletesen csöpögő vér hangja törte meg, miközben az itéletre vártam.
Talán eléjön a megváltás.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Sebastian Llewelyn - 2008. 12. 02. - 20:21:34
[ Violet (http://kepfeltoltes.pirateclub.hu/pics/Violet.gif) ]


Érdekes módon a pulóver ott marad a lánynál. Igaz, hogy Bastian nagyobb lelkesedésre számított, de ez sem éppen a rosszul sikerült kedvességek listájára írandó, hiszen kapott egy köszönömöt, aminek teljes szívéből örül. Mókás mosoly szökik arcára, miközben vizsgálgatja a lány vonásait. Meg kell hagyni? nincsen éppen túl jó bőrben. Nem érti ennek az okát, de nem is szeretne bunkó lenni, ezért egyet-kettőt tátog, aztán felhagy a gondolattal, hogy beszélgessenek. Ez bizony nagyon nehéz dolog. Nehéz, mert nem akar a másik intim szférájába kerülni. Vagyis? dehogynem akar. Mármint nem olyan értelemben, hogy azonnal, ezen a szent helyen már a kezét is megkéri. Egyszerűen szeretne egy kis jókedvet cseppenteni belé. Nagyon szép napjuk van. De, akármennyire is szép, úgy tűnik, hogy a szőkés lánynak egyáltalán nem kölcsönöz semmiféle vidámságot sem az arcára, sem a szívébe. Érthetetlen tény ez Sebastian számára, de majd megszokja egy idő után... Egy idő után már fel sem fog neki tűnni, hogy csak ő beszél egyedül. Igen, ez így szokott lenni. Elkezd beszélni, szórakoztatja magát, aztán azon kell észrevennie magát, hogy? magában beszél, mert ott hagyták. Ez mindig elszomorítja, ha csak egy pillanatra is. Csúnya megjegyzés ez, de a lány nem úgy néz ki egyébként, mint akinek lenne ereje elfutni. Aggodalmas tekintetét most mégsem veszi magára a fiú, hanem a sok álldogálás után inkább megrántja hanyag módon csapzott vállait, és lehuppan a fal tövébe Violet mellé. Felhúzza lábait, összekulcsolja ujjait, s átöleli gyermekmódon a hosszú combokat. Ide-oda ficánkol egy kicsit, aztán végre megnyugszik, és a lány felé fordul. Arcuk így viszonylag közül van egymáshoz. Olyan 15 centiméter lehet a különbség a két orr között, ami általában nem túl kedvelt a többi diák körében, azonban ez Sebastiannak fel sem tűnik. Szereti a közelséget, a közvetlenséget. És előszeretettel el is veti a sulykot.

- És? hogyhogy erre jártál? ? próbál beszélgetést kezdeményezni, miközben csillogó sötétkék szemeivel mered a lány szemeibe, amikben közel sincsen annyi fény, mint az övébe. Majd tesz ő arról. Már alkotja a reformokat a fejében a lány viselkedésére irányulóan. Első pont, aztán második? elég gyorsan halad velük így, gondolatban, ezért seperc alatt fel fogja vidítani Violetet. Legalábbis ő így gondolja. És nagyon szeretné látni is végre, azonban bizonyára semmiféle mosolyt nem fog látni a sápadt arcocskán. Hümmög és hümmög még egyet, aztán még egyet? és egy utolsót. Összeszorítja rózsaszín ajkait, miközben a folyosó másik vége felé kezd hunyorítani. Nem lát semmit sem. Hihetetlen, hogy mindig ilyenkor kell valami érdekeset kiszúrnia, amikor nincsen nála az a nyomorult szemüveg. Bár? lehet, hogy a rossz szempárnak köszönhetően kúsznak el szeme előtt érdekes lények körvonalai, amik időközben már a barátaivá váltak. Hiúság vagy nem, ő nem fogja hordani azt a szemüveget. Már csak azért sem.

- Egyébként? Sebastian vagyok. ? fordul ismét a didergő csipkerózsika felé, aki eddig még mindig nem szólt túl sokat. Ha meg mégis kiejtett egy szót a száján, akkor hallókészülékkel sem 100%, hogy lehetett volna hallani valamit abból, amit mond. Érdekes, hogy még eddig egyszer sem látta őt. Egyidősek lehetnek. Maximum egy-két év korkülönbség lehet, de? nem, egyidősnek kell lenniük, hiszen egy pillanatra beugrott a szeme elé egy kép az egyik évfolyamtársáról, aki nagyon hasonlít rá. De? az mosolyog. Nem, akkor nem ez a lány kúszott gondolatai közé. Elhúzza gondolkodóan száját, miközben felemeli egy hirtelen mozdulattal a kezét, hogy megvakarhassa feje búbját. Ötlet a felvidításra? Az már megszületett. De nem eshet neki azonnal. Egy kicsit feloldja a beszélgetéssel. És egyébként is kíváncsi rá, hogy kit is tisztelhet a lányban, honnan ismerhetné őt. Mit szeret? Honnan valósi? Mi a hobbija? Szereti-e a művészeteket? És így tovább, és így tovább. Érdekesek az emberek. Olyan izgalmasak, olyan titokzatosak. Nagyon szeret ismerkedni, hiszen sokkal szélesebb lesz a látóköre minden egyes beszélgetéssel. A viták a kedvencei. Szeret érvelni, szereti megismerni mások gondolkodásmódját.
Azonban? úgy tűnik, hogy ezzel a lánnyal nehéz dolga lesz. De fel a nadrágot, be a hasat, ki a mellett, aztán indulhat a beszélgetés.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Angelle Aureole - 2008. 12. 12. - 08:48:33
Álmodban már találkoztunk... - Keith <3

Nem mondhatni, hogy a megszokások rabja, mégis van, ami az emberbe ivódik. Akaratlanul.  Észre sem veszi, hogy rabláncát önmaga akasztotta magára és a kulcs is ott van, ahol elérné, de... elfelejti, figyelmen kívül hagyja annak helyét és használatának valódi értelmét. Ő gyakran nézegeti a saját kulcsát, a kulcsot, ami megszabadítaná a béklyótól. De nem, nem meri a helyébe dugni s elfordítani. Mert akkor...
... mert akkor teljesen egyedül maradna.
Szokások.
Jók.
Rosszak.

A hűs levegő belékóstol. Deres pillái orcáját simogatják, ahogy lehunyja szemét s élvezi, hogy a magaslaton centiken múlik élet és halál. Rabság s szabadság.
Szabadon szárnyalni. Akar.
De nem elég bolond hozzá, hogy engedjen a messzi, a végtelen csábításának.
Hisz, köti a béklyó. A béklyó, ami éppen itt marasztalja. 
Elsőéves volt, talán egy hónapja sem a Roxfort tanulója. Céltalan kóborlásainak eredményeként talált rá e helyre s megfelelőnek tűnt arra, hogy amennyit ideje engedi, itt lehessen. Az óraépület magas tornya az ódon iskola egyik legmagasabb pontja. Vajon hová máshová csábíthatná el a sors, hová máshová, ahonnan a legmesszebb ellátni. Ahonnan már nem látszik a föld, csak az ég, a lustán vánszorgó bárányfelhők, vagy a Hold, mely oly közelinek tűnik, mintha csak megérinthetné. Ahonnan a szellő simogatása sosem szűnik, mert ennyire figyelmes szerető máshol nincs.
És nem csak ezért.
Itt kapta az első levelét.
Tőle.
A bátyjától.
Noir...
Talán a sápadt ajkak valóban elrebegik a nevet, tudatlanul, akár egy sóhajt.
Talán megmarad neki, csak neki, hogy tovább verje a visszhangot benne.
Noir...
Ő túl precíz ember, s a hószín lány már eléggé kiismerte ahhoz, hogy tudja, milyen időközönként, sőt, hány órakor fog érkezni a következő. A következő levél. Mivel itt kapta az elsőt, azóta is itt várja minden egyes érkeztét. Itt, a párkányon állva, a falnak támaszkodva. Itt, ahol hattyú-szín tincseit addig táncoltatja a szellő, míg azok egybe nem olvadnak a végtelen éggel.
Ilyenkor nem gondol semmire. Csak Rá.
Az illatára, a hangjára, arra a mély baritonra, bőrének forró tapintására, pengevékony ajkainak pimasz, mérgező félmosolyára, vad, éhes csókjára... És a hollószín tincsekre.
A deres pillák újfent megrebbennek.
Piciny madár repül a vállára és a levelet körülfogják a megnyugvó tincsek. A piciny madár elüthet társaiótól, s nem csak méretében. Nem bagoly, hanem egy jégmadár. Gyönyörű tollai még a borongós időben is csillognak, ahogy megrázza testét, felszabadulva a levél súlya alól. A tejfehér ujjak leheletnyit simítják csak elgyöngült testét óvatosan.
- Pihenj... - lehelik az ajkak és a madár mintha csak értené, felröppen, hogy eleget tegyen gazdája szavának.
A higanyszín tekintet azonban nem követi az állat röptét, most nem, most túlságosan, túlságosan megigéző a pillanat. Úgy csábítja az a darab levél, mintha magára az életre keresett válaszokat rejtené magában. Lehet, hogy így is van. Számára az élet értelme, a levél írója.
Újra ténykednek a vékony ujjak, a hattyúszín tincsek függönyt vonnak alakja köré, ahogy lehajtott fejjel bontogatja az üzenetet. A higanyszín szemek mohón siklanak a megsárgult pergamen tintával beszennyezett részére.

Álmaimban csak az enyém vagy...


Forróság önti el a szavakra. Bőre alatt minden porcikája bizseregni kezd, holott gyűlöli ezt az érzést. Mégis a rabja... rabja mindennek. Neki. Az aranykalickába zárt madara.
Csak egyszer kellene kimondania, hogy gyűlöllek.
De nem megy.
De nem megy.
Édes drogként hat rá bátyja valója, bármi, ami hozzá tartozik, mégis kínozza. Messzire utazott és ki tudja mikor jön vissza...

Ui.: Most már bizonyos, hogy két évig maradnom kell még.

Vágyakozó bátyád; Noir


Hideg, tárgyilagos szavak. Jéghideg pengeként futnak a törékeny lány lényébe és legszívesebben összeesne a fájdalomtól. De nem teheti. Egy Aureole-nak mindig legyen tartása. Mindig.
Csak az ujjak gyengülnek el, s ahogy a szél feléled, kicseni onnan a pergament, hogy reptesse, gúnyosan forgassa, s végül hozzávágja az óriási óra alakjához.
Bamm... bamm... bamm...
Minden egyes másodperc mellkasában dobban.
Bamm... bamm...
Összefutó, seszínű szemöldökök...
Bamm...
Gyűlöllek...

Visszafordul az ég felé. Tartása ismét egyenes, büszke, de távolba révedő tekintetében mélyen rejtegetett csillogás játszik. A keserűség esszenciája ütközik ki a máskor semmitmondó tükörben.
Két év. Az nagyon... nagyon hosszú idő...
Addigra befejezi az iskolát... talán... az apja felhasználja a kapcsolatait, és kérőt kerít neki.
És onnan nem lesz visszaút. Onnantól csak egy válasz létezik. Mégpedig az a kimondatott igen.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Anette Awenmore - 2008. 12. 26. - 22:30:13
       [ Damien


Ujjaim kígyóként tekerednek a pálcám köré, talán annak a megakadályozására, hogy izzadó tenyeremből egyszerűen kicsusszanjon a fadarab. De lehet, hogy a kezem remegését leplezendően szorongatom annyira eszelősen. Az viszont mindenféleképpen biztos, hogy egyre hevesebben dobogó szívvel figyelem az ablaknál álló egyelőre titokzatos alak rezdüléseit. Ó, kérem, Anette, csak nem félsz? Megijedtél attól, hogy talán rosszabbat is hozhat a következő másodperc egy egyszerű goromba kiáltásnál? Ugyan, szállj magadba. Egy kis éjszakai móka, semmi más. Az egy dolog, hogy rosszkedvű diáktársam nem épp mókázni jött ki ide, dehát ha képes lenne végre lehiggadni, és felhagyna ama szándékával, miszerint miszlikre tépve hajít le a toronyból, szívesen vidítanám fel egy kicsit. Hisz annyira ráfér.
Örök naiv gondolkodásommal régóta figyelem magam körül az embereket. Mint azok a pszichos öreg bácsikák, akik sosem fésülik meg ősz loboncukat, és könyvek fölött töprengenek az élet értelmén. Filozófusok vagy kik. Arra bizony én is rájöttem, hogy egyre több negatív tünetet lehet felfedezni az embereken. Szaporodnak az olyan diáktársnőim, akik minden rossz külső hatástól sírva fakadnak vagy hetekig nem szólnak senkihez. Mert mindenki mindent annyira komolyan vesz! Ó, ugyan, szerelmi bánattal is annyi lányt vigasztaltam már, hogy hat kezemen sem tudnám megszámolni. De minek bánkódnak folyton? Tegyenek be valami könnyed vidám zenét, lazuljanak el és ugrassák egy sort valamelyik utált tanárt. Mindjárt visszatérne a nevetés és a vigyor az életükbe. Erre most itt, egyik éjjeli barangolásom során összefutok egy társammal, aki ennyire leroncsolt és elnyúzott állapotban van!
Inkább aludna egy jót. Én is arra esküszöm.

Egyelőre viszont nem szaladhatnék oda hozzá alvásra vagy hasonló pihentető és vidám tevékenységekre való buzdítgatásaimmal, ugyanis biztos vagyok benne, hogy beváltaná fenyegetéseit. Na akkor kezdjünk bele a puhítgatásba! Először is keménykedve kell kezdeni, ilyen esetekben tapasztalataim alapján az a legmegfelelőbb. Táskám agresszív koppanással landolt lábaim mellett a földön, én pedig karba font kezekkel, a legrosszabbra is felkészülten várom a sorsom. Nem épp az a támadó pozíció, sőt, sokkal inkább védekező, de ezt úgy tűnik, hogy kedves bajtársam nem akarja észrevenni. Pedig a színlelt ?ó-de-jani-vagyok? kiállást épp ezzel szerettem volna kicsit enyhíteni. De sebaj! Majd csak lesz valahogy.

Önkéntelenül összerezzenek a hirtelen felharsanó szavakra. Nagyon is vészjóslóan kezdődik, ha őszinte akarok magammal lenni. Úgy ám! És a baljósló szavak utáni rövid, idegtépő csend, ami bár pár pillanatnál nem tart tovább, mégis hosszú perceknek érzem, ekkor bizony a szívem kihagy egy dobbanást. És minden rossz gyanúm beigazolódik, amikor a fiú hirtelen megpördül, és már el is harsan az átok. Le a fejjel! Nem-nem, a pálcámat eszembe se jut esetleg előreszegezni vagy olyasmi. Hiszen sokat úgy se tudnék vele kezdeni, nem lenne idő arra, hogy valamiféle védővarázson kezdjem törni okos buksimat. Hisz? még tanórákon is beletelik pár percbe, amíg eszembe jut egy. Így egyedül velemszületett ösztönös reflexeimre támaszkodva, melyeket a kviddicsedzéseken oly szorgalmasan fejlesztgetek, nos, csak ezekre tudtam bízni magam. De furcsamód, valahogy a várt piros fénycsóva elmarad...
Pillanatnyi felháborodásom viszont nem hagy időt arra, hogy szemügyre vegyem a szikrákat és a félresikerült támadás utólagos következményeit. Megérezve, hogy ebből már komolyabb átok nem lesz, felugrok.
- Meg vagy hibbanva?! ? tör ki belőlem a nem épp szalonképes énem, éles méltatlankodó hangnemben. ? Még tényleg lerepítesz innen... Vagy meghallja Frics... Brr... ? folytattam kissé megenyhült és jóval halkabb hangon, szinte már az orrom alatt zsörtölődve. Megigazítom fakó szürke mellényem, mely az iskolai uniformis része ( Pitonnál nem mertem mugli göncben megjelenni még én sem ), és meglazítom a nyakamat kényelmetlenül körbefonó griffendéles nyakkendőm, azon is morogva, hogy eme utóbi szokásos tevékenységemet a nagy rohanásban teljesen elfelejtettem. Ezekre a pillanatokra ösztönösen elfeledkezem az engem körülvevő világról ? ha a fiúnak most úgy szottyant volna kedve, hogy eltaszít, belém rúg, vagy ilyesmi, csak másodpercekkel később viszonoztam volna. A külsőm kellő kopottságára kínosan oda tudok figyelni.

Észre sem veszem, hogy a fiú pálcája már a földön gurul, ezzel párhuzamosan tüntetve gazájának védtelensége és megadása mellett. Persze külsőm igazgatása közben ilyesmikre nem figyelek, és csak akkor kapom fel a fejem, amikor diáktársam már utolsó, szinte maga ellen uszító mondatainál tart. Mozdulatlanná dermedek, kezeim mintha odafagytak volna a vörös-arany nyakkendőhöz. A hirtelen megszakadt mozdulatokban bágyadtan himbálódzik még egyet a szemem előtt egy rakoncátlan hajtincs. Felemelem a fejem.
Bár a tőlem már csak pár méterre álló alak egésze sötét a háta mögötti ablakon bevetülő holdi fényözön miatt, ebben a pillanatban sejtem, hogy az én arcomat kémlelheti.
Tétován lépek egyet, ezzel szabályosan betáncolva egy vékonyka, éles fénysugár kellős közepébe. Egy röpke pillanatra belevág a szemembe az áthatolhatatlan fehérség. Pár pislantás után eme kellemetlenség ugráló pöttyökké szelídül, majd egy hunyorítás után szépen kirajzolódik körülöttem a világ. Érzem, ahogy a fény egy vékony sávot függőlegesen kiszel a testemből, hogy cudarul mutogatni kezdje az egyelőre ismeretlen diáktársamnak. Ó, az áruló. Fény vetül hunyorgó szememre, pisze orromra, pár hajtincsre, a griffendéles nyakkendőmre, a mellényre, a szürke rakott szoknyára, egy lábra és egy fekete cipőre. Ó, hogy az arckifejezésemet kihagytam, ami az ?elegem-van-már-ebből, hé? és a kíváncsiság egyvelegét tükrözte.
És a táskám ott pihen a lábamnál, takarásban, és a sötétségben levő kezemben egy használhatatlan fadarab lapul, és szinte kihívóan nézek valakire, akinek az arcát nem látom, mert az egész alak nagyon sötét.
Előnytelen pozíció, az szent igaz.

- Mit is kéne megtennem, hé? Megrúgni, hogy eltáncolj már az ablak elől? Nem látom az arcod, és ez frusztrál. De nem vagyok benne biztos, hogy te is erre gondoltál, csak azért kérdezem. ?
Dörmögve lehajolok a táskámhoz, végre megszabadulva attól a szörnyű fényözöntől. Hanyagul a vállamra lendítem, és újra rápillantok a mogorva ismeretlenre. Mert ugye, most ezzel a lépéssel nagyon merésznek és bátornak állítottam be magam, és talán kissé komikussá is tettem a helyzetet. Remélem, a levegőben vibráló feszültség végre enyhülni kezd, de nem lehetek benne biztos, hogy ebbe kedves diáktársam is hajlandó-e belemenni. Mert, ugye, csak jószívű vagyok, azért hülye nem. Dehát ha már a pálcával nem tud nekem ártani, akkor gond egy szál se, hisz' verekedni én is tudok! Egy röpke pillanat erejéig ezekkel a gondolatokkal próbáltam kémlelni egy sötét arcot, amiből az égvilágon nem láttam semmit, csak sejthettem.
Aztán feladtam a dolgot, és bízva abban, hogy az alak nem veti rám magát vagy olyasmi, erélyesen megindultam felé, majd megálltam mellette egy méterrel, egyforma távolságra az ablaktól.
Egyre mohóbban buzgott bennem a kíváncsiság, végre meglátni az arcát...


Cím: Re: Óraépület
Írta: Keith Mirol - 2008. 12. 31. - 01:29:42
Angie


Kertben lebeg az almaág,
Az égbôl csillagfény süt le rád
Álomba ringat énekem
Húnyd le a szemedet gyermekem,
Szép jó éjszakát.



Álmodik.
Szemhéja nem mozdul.
Ajkai közül szuszogás szűrődik ki.
Álmodik.
Hallja, ahogyan elméje leszűri magának hangjait. Édesanyja hangját.
Óh, mily régen volt mikor halotta az angyali hangot, melyet akkor Ő suttogott füleibe. Mikor a hófehér karok között aludt el.

Tenger viharát védi gát
Dallammá megtöri vad szavát
Álomba ringat énekem,
Húnyd le a szemedet gyermekem,
Szép jó éjszakát.

Jó éjszakát..
Jó éjszakát?
Mikor aludt nyugodtan az utóbbi időben?
Soha. Sohasem álmodott.
Gondoltak volna rá most az angyalok?
Angie?
Mogyoróbarna szemei megvillannak az éj sötétjében.
Miért ébredt fel?
Teste egyszerre megemelkedik, s önmaga sem érti miért, felkel. Most hogy végre napok, napja után egy percre is képes volt lehunynia a szemét, most? felébredt. Ahogyan a névre gondolt. A hófehér tincsekre. A tükröződő szemekre.
Angie?
Mezítlábas léptei megindulnak, miközben kezében az asztalról felkapott öngyújtót, s a cigarettatárcát szrorngatja.
Hűvös a kő.
Hosszú az út.
Hosszú..
Maga sem tudja hogyan jutott el a nyugati szárnyba, de itt van. A folyosókon ezüstszín felleg szállingózik utána, s egy pillanatig úgy érzi, csak a köröket rója.
Mintha az egész éjszakai parádé, amit most tesz az élete lenne.
Egy hosszú folyosó, tömérdek, leágazással, mely végül, ugyan oda visz vissza téged.
Óra kongás.
Bimm-Bamm.
S a képek házsártosan mordulnak egyet, miközben ajkára derűs mosoly dermed. Lépteit az óraépület felé irányítja. Mi vonzza oda?
Micsoda?
Kicsoda?
Véget ért egy újabb cigaretta csikk élete. S lám. A csontos ujjai között lapuló doboz eddig tartott már. Üres? Minden üres?
Karja meglibben, s a sötétben elhajítja valahová a dobozkát. Majd egy fuvallat. Egyetlen ismerős alak.
Angie..
Szárnyal a sötétben?
Angyalt lát?s ha tehetné térdei földre rogynának eme látványtól.
Angie?
Mikor látta őt utoljára?
Angie..
A lányt ki most érdes pergament szorongat ujjai között.
Angie?
S csak távolból figyeli, fél vállal falnak dőlve. Mily szerencsés az a madár, ki lábaival ujját érintheti.
Angie?
- Mikor fogunk újra felhőkön szárnyalni?

A következő ígérem jobb lesz :)


Cím: Re: Óraépület
Írta: Damien Pulse - 2008. 12. 31. - 04:43:07
[Anette]

Kopp, kopp, kopp. Három halk koppanás jelzi a pálca távolodását, az utolsó lehetséges mentsvárat: a támadás után. még ha nem is sikerült. akárki is legyen az illető, biztosan pálcát szegez rám és kiátkoz az ablakon, főleg ha az átok elkerülése végetti nagy igyekezetében észre sem vette sem annak sikertelenségét, sem a pálca eltűntét. Három halk koppanás: ennyi jelezte az egyetlen eszköz eltávolodását, amivel még segithettem volna magamon.. persze ha tudnám használni. Azzal, hogy eldobtam magamtól, végre megettem azt, amit már öt évvel ezelőtt, a levéllel a kezemben meg kellett volna: megszabadultam a mágiától s vele együtt valószinűleg az életemtől is. Oh, mily derűs kilátások ezek! Szinte lelki szemeim előbb lebegett a végzet, ahogy a valódiakat lehunytam: csak vártam a végső átkot s keblemre öleltem annak gondolatát. Vártam, hogy felcsattan a parancsszó, vártam a megváltást...
S csak nem akart felhangzani.
Más viszont jött helyette.

A pillanatnyi csöndben éktelen rikácsolásként hatottak a sötét idegen szavai... s legnagyobb megrökönyödésemre, valamint ugyanakkora bánatomra nem egy általam ismert vagy ismeretlen átok szavait kiáltotta, hanem beszélt. Vagyis inkább kiabált. Eleinte éktelen hangerővel, majd mind halkabban s halkabban, végül pedig érthetetlen hangerőre fulladva, mint a táskarádió, ha merül benne az elem. Mikor aztán bizonyossá vált, hogy bármily szép lenne is, de egyenlőre nem fog utolérni a halál, felnyitottam szemeimet s ismét a sötét sziluettre szegeztem... de azon kivül, hogy valamit motoszkált a sötétben, amit nem sikerült kivennem és tovább morgott az orra alatt, semmi mást nem tett. Utána, valószinűleg a kihivó szavak hatására mintha megdermedni látszott volna, de ezt innen nem tudhattam biztosan... majd lassan felemelte a fejét és rámnézett: szinte éreztem az arcomon tekintetének sugarát, ahogy elemezni próbál, rájönni a viselkedésem okára és inditékaira... de az is lehet, hogy csak egyszerűen megbámul egy ekkora állatot, mint én vagyok. Aztán megszólalt... s szavai ismerős húrokat penditettek meg a vörös köd mögött, a téboly határain belül... ismerős húrokat, melyek bizonyossá váltak, amit megtette azt a másfél lépést előre s az arca felismerhetővé vált az immár ráeső holdfényben. S ez volt az a pillanat, amikor már biztosan tudtam: ennél jobban még soha nem undorodtam magamtól.
Anette állt velem szemben.
Az az Anette, akivel rövid ismertség után barátságot kötöttem; az az Anette, akire bármely titkot rá mertem bizni; az az Anette, aki mindig meg tudott nevettetni és jobb kedvre tudott deriteni... Egy nagyszerű ember, egy egyedi jellem, egy valóságos csoda ebben a bolondokházában. Egy olyan valaki, aki nem itélt meg mások véleménye alapján, hanem elutasitotta és felülbirálta azt; egy ember, aki nemcsak hogy megtűrt maga mellett, de állitása szerint még élvezte is a társaságom; egy ember, akit mindenekfelett tiszteltem s biztos voltam benne, hogy bárkit felkötnék, aki kezet mer emelni rá... s ehhez képest, mindezek ellenére mit tettem?
Megtámadtam. Pálcát szegeztem rá, átkot szórtam rá s ha kicsit képzettebb vagyok, valószinűleg el is találom, meg is sebzem, fájdalmat is okozok neki.
Hogy lehettem ekkora ökör...?

Szokták mondani: ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez. Hát szivem szerint én is ezt tettem volna ebben a pillanatban: a végzet nem jött el értem az akkor még arctalan akkor még támadó képében, de most, ebben a pillanatban legszivesebben sarkon fordultam volna s ugrottam volna egy fejest a mélybe, megszüntetve ezzel a problémákat, megszabadulva az egyre növekvő és növekvő bűntudatomtól. Hogyan... hogyan tehettem ezt? Miféle torzszülött vagyok én, hogy sorra elmarjam magamtól azokat az embereket, akik fontosak nekem s viszont? Amanda... vele különváltak az útjaink egy idióta vérmániás korcs miatt s ezzel lezárult az életem eddigi egyetlen igazán boldog szakasza... s most, néhány órára rá rátámadok egy másik emberre, aki közel áll a szivemhez... s innentől fogva valószinűleg ő sem akar hallani rólam soha többé, jogosan és érthetően. Ezek után már csak Greg marad... ő vajon mikor fog meggyűlölni? Őt mikor taszitom el magamtól...?
Sarkon fordultam s kinéztem az éjszakai éjboltra, ezzel tökéletes megvilágtásba helyezve arcvonásaimat, felfedve kilétemet. Tudtam, hogy úgysem kerülhetem el az elkerülhetetlent, elodázni pedig nem volt értelme... ami történt, megtörtént s ezzel valószinűleg végleg véget ért egy gyümölcsözőnek induló barátság, egy gyönyörű kezdést elkönyvelő kapcsolat, ami sokkal szebb folytatás érdemelet volna... Oh Anette, miért jöttél ide? Mit keresel ezen a késői órán egy ily félreeső, elhagyatott helyen? Miért nem alszol fent a toronyban, mint mindenki más? Kérdések, amik immár jelentéktelenek... hiszen legyen szó egy teljes véletlenről vagy akár a sors egy gusztustalan húzásról, undritó játékáról: ami történt, megtörtént s megváltoztathatatlan.
S ezzel a téboly, a dühöngés már a múlté.
Csak a fájdalom maradt.
Lelki fájdalom mindazért, ami a mai napon történt: Amanda, Anette és mnden egyes hülyeség, amit elkövettem, mázsás kőtömbként zuhant vissza a lelkemre.
S fizikai fájdaolm, melyet az előbbi okozott: egy gúnyos félmosollyal pillantottam le összezúzott balomra, majd nemes egyszerűséggel a zsebembe súlyesztettem.
Nem volt jelentősége... immár semminek. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
De... nem tehettem meg, hogy véget vetek az életemnek... addig nem, amig ő is itt van. Már elég keserűséget okoztam neki a támadással is, nem kell hogy tanúja legyen a dolognak.

- Kérlek... bocsáss meg. - küzdöttem ki magamból a szavakat, de minden erőfeszitésem ellenére halkak s gyengék voltak. - Egyszerűen... nem vagyok a magam ura. Jobb, ha most elmész... nem akarok neked még több fájdalmat okozni. - beszéd közben megragadtam a még mindig a párkányon álló üveg nyakát, egy ujjmozdulattal leparancsoltam róla a kupakot s egy jót húztam a tartalmából. Az égető folyadék végigcsorgott a számon, majd a nyelőcsövemen a gyomromba... s talán életemben először nem esett jól, talán először undorodtam tőle.
Talán először jöttem rá, hogy ez nem kiút.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Anette Awenmore - 2008. 12. 31. - 11:51:21
      [ Damien


Egyre jobban kezdett zavarni, hogy még mindig nem tudtam, kivel állok szemben. Vajon kinek harsogtam a méltatlankodó majd egyre mogorvábbá váló szavakat? Egy mardekáros gorillának? Az igazat megvallva nem valószínű, mert mint már korábban is hangsúlyoztam, a hang nagyon ismerős. De nem ám olyan negatív irányba, hogy rögtön kedvem támadna beverni az orrát az illetőnek, hanem olyan pozitívan, szívet melengetően ismerős! Akkor viszont nem vagyok képes a sötétben felismerni egy barátomat, ami bizony nagyon lecsökkent agyi képességek mellett tüntet. De most mit csinálhatnék? Piton tehet az egészről. Az a szörnyű némber, aki minden este kiszipolyozza az eszem. Legközelebb az ő orrát fogom beverni, az lesz. Ilyen büntetőmunkák után pedig két olyan tevékenység közül szoktam választani, még megmaradt fizikai képességeim alapján, mert egyikhez sem szükséges agyi munka: az alvás vagy a kóborlás, amihez legtöbbször csak az ügyességemhez van szükségem. Erre ilyen fejtörő feladattal találkozom szembe éjnek évadján! Szörnyű. Pedig ha nappal lenne, biztos simán kitalálnám, ki az illető. Na de most már elég a bosszankodásból: ha mellé kerülök, akkor végre meglátom, jól fejbevágom magam, amiért nem voltam képes kitalálni és kész.

Amikor beletáncoltam a hold vakító reflektorfényébe, és eldörmögtem pár nagyon goromba mondatot, amikor olyan vakmerően hunyorogtam ismeretlen ismerősöm sötétbe burkolózó arcát kémlelve, már sejtettem hogy ő hamarabb fel fog ismerni. Hiszen olyan szépen láthatott belőlem egy vastag sávnyi részt, nem igaz? De ettől csak még jobban elkezdtem bosszankodni. Mert ettől én még nem tudtam meg az ő kilétét, de logikátlan lettem volna, ha abban reménykedek, hogy ennek örömére udvariasan bemutatkozik. Nem passzolt volna a jelenetbe. Akkor viszont nincs más megoldás, vállamra kaptam a táskám és egy nagy mersszel elindultam előre! Még mindig hunyorogtam, mert amikor kisétáltam a fényözönből, akkor hirtelen megintcsak nagyon sötét lett, ami körülbelül ugyanolyan folyamatokat idézett elő a szemeimben, mint a holdfény. Ígyhát hiába pislogtam én az egyelőre még mindig sötét sziluett arca irányába, ha már rég melléértem, amikor kitisztult a kép. És ahogy folyamatosan közeledtem az alak mellé (felé, tökmindegy), fokozatosan egyre többre vetült fény, míg mikor melléértem, (ekkor már a neon-pisztácia színű pöttyöcskék sem táncoltak a szemeim előtt), végre megláttam az arcát.

Belém hasított a felismerés, és legszívesebben tényleg fejbekólintottam volna magam, mint ahogy elterveztem. Hát persze, Damien! Hisz ki más lehetne az éjszaka közepén magányosan például az óraépületben, egy nagy valószínűséggel szeszes italt tartalmazó palack társaságában? Ó, micsoda hülye vagyok! Hiszen ezt pofonegyszerű lett volna kitalálni.
Na most már mindegy.
Egy pillanatig ott álltam alig egy méterre a fiútól, azokba a szemekbe nézve, amiket már végre láttam is. Mert eddig csak keresgéltem a sötétben, de most már az egészet láttam, és ettől is, meg egy ilyen kedves barát viszontlátásától is, egy óriási fülig érő mosoly kúszott ajkaimra. Olyan vidám lettem hirtelen, hogy már épp megindultam volna, hogy szokásom szerint a nyakába vessem magam, amikor az elfordult tőlem, az ablakhoz lépett, és mérhetetlenül keserű szavakkal meghúzta a párkányon pihenő üveget. A mosoly egykettőre leolvadt az arcomról. Szabályosan elképedtem!
- Tessék? - pislogtam értetlenül hosszú másodpercekig. Az egy dolog, hogy elég gorombán üdvözöltük egymást, dehát az ember ilyen esti tiltott kinttartózkodás esetén mindig így reagál, mert az egész a lebukás elkerüléséről szól, és bizony volt már rá alkalom, hogy egy prefektust kellett berugdosnom egy seprűtárolóba, hogy ne áruljon be. De ilyenkor a puszta ismeretlennel is mogorvább tud lenni az ember a kelleténél. És végtére is pár perccel ezelőttig még egyikünk sem tudta, hogy ki lehet a másik. Gorombaságra ragadtattuk magunkat, ennyi az egész, nem kell felfújni. Abból kell kiindulni, hogy alapesetben biztos vagyok benne, hogy Damien nem küldött volna rám egy Stuport. Végülis nem is sikerült, meg amúgy is védekezésül lehajtottam a buksim, úgyse talált volna el. Nem kell engem félteni, harcias természetnek szoktak titulálni, megvédem én magam, ha kell. És végülis minden jó ha a vége jó! Bár... a végén még nem tartunk. De igazán remélem, hogy rossz aztán semmiképp sem fog belőle kisülni.

A táskám már megintcsak koppanva landolt a padlón, hiábavaló teherként alapból nem szoktam túlságosan foglalkozni a sorsával. Az eddig kezemben szorongatott pálcámat, amit már legtöbbször csak kabalaként szoktam magamnál tartani, szélsebesen bedugom a zsebembe, és lassacskán közelebb lépdelek a fiúhoz. Gyengéden megérintem a karját, és kutatni kezdem a tekintetét.
- De Damien... Nekem nem okoztál fájdalmat. Mikor tetted volna? - válaszoltam óvatosan, és minden igyekezetem ellenére az értetlenkedő színezetét nem tudtam teljesen elfojtani. Fogalmam sincs, miféle belső háborúk dúlhatnak ebben a kedves barátomban, amitől ennyire... hm, rossz állapotban van. És valószínűleg eléggé érzékennyé is tette, amiért ilyen fura dolgokat mond. - Amúgy meg eszem ágában sincs elmenni, ahogy már korábban is hangsúlyoztam - húztam el a szám, remélve, hogy legalább egy gyengébb mosolyfélét ki tudok ezzel sajtolni belőle. Ekkor aztán szó nélkül és felelőtlenül megragadtam az üveget, aminek tartalmából a fiú nemrég egy kiadós adagot ledöntött a torkán, és kiragadva a kezéből a párkányra állítottam. Egy apró kis műsóhajjal visszafordultam felé, és hátul összekulcsolva kezeim egyik legszélesebb vigyorommal pislogtam rá.
- Szóval így üdvözölsz, Damien? Meg sem ölelsz?


Cím: Re: Óraépület
Írta: Damien Pulse - 2009. 01. 02. - 19:27:35
[Anette]

A szavak kimondása után lehunyt szemmel vártam, hogy felhangozzanak léptei, hogy megforduljon s elmenjen, itthagyjon gyászos magányomban.
De ez nem történt meg.
S miután értetlenül visszakérdezett, már tudtam: ismét ökörséget csináltam.

Ha elég tiszta lett volna a fejem, már azelőtt beugorhatott volna, mielőtt kinyitom a számat... de igy már talán az is csoda, hogy most megvilágosodtam. Anette nem olyan, mint az iskolát elárasztó, aranyvérű, ''mindenkitleszarok'' fenegyerekek, akik még az úgynevezett barátaikra is tesznek magasról... nem, ő más. Ő törődik az emberekkel, legyenek szó akár a barátairól, akár csak egyszerű háztársakról... vagy, néhány kivételtől eltekintve, legyen szó bárkiről... s ha hirtelen feltámadna a romokban heverő egoizmusom, akkor hozzátenném, hogy engem aztán végképp nem hagyna itt: de ez most nem történt meg, lévén az önérzetem annyira tartotta magát, hogy elfért volna egy teáskanálba. Lényeg a lényegben: ha eddig nem is, akkor most beletapostam a lelkébe, ha pedig ez már előbb is sikerült, akkor most ezzel végképp sikerült elmarnom magamtól. Nembaj, Pulse! Annyi ember tűr meg maga mellett, hogy már a számukat sem tudod... mennyi van még? Egy? Talán kettő? Ugyan, neked az is elég...
Egy újabb könnycsepp követte az előzőt.

Mi történik velem...? Persze, tény, soha nem voltam társasági lény, de ez most... ez most más. Eddig legalább azokkal normális voltam, akik velem azok voltak s csak a többséggel surmó, most viszont felborulni látszott az egyensúly, sőt, felborulni látszott az egész... Ha volt még ember Gregen és Amandán kivül, aki közel állt a szivemhez, akkor az Anette volt, s most... most Amandával vége, Greg kitudja hol jár s Anette-ba is csak belemarok s ott sértem meg, ahol csak érem. Mi ütött belém, milyen átok szállt meg? Miért nem tudok vigyázni a számra, odafigyelni a tetteimre...?
Bár ha belegondolok... az már nem én lennék.
Mindig hangulatember voltam, mióta ezen a világon élek. Bármit tettem vagy nem tettem, bármire vetemedtem, az mindig a hangulatomon múlt s nagyon úgy tűnt, hogy ez már nem is fog megváltozni... bármennyire jó is lenne az. Nem szoktam vele foglalkozni; amig cimeres ökörségeket el nem követek, addig sokszor a tudatában sem vagyok eme tulajdonságomnak... de ilyenkor, mikor megtörténnek ezek a dolgok, akkor legszivesebben kiugranék az ablakon. Nem mintha enélkül nem, de ez csak felerősitette a késztetést... csaképp lehetőségem nincs megtenni. Amig ittvan, addig semmiképpen.
Egy pillanatra kinyitottam a szememet s láttam az arcán a döbbenetet, az elképedést. Talán... talán elmegy.
De nem.
S a szavai csak méginkább belém martak.
 
Nem okoztam neki fájdalmat? Akkor mit csináltam s csinálok folyamatosan azóta, mióta a balszerencse ebbe a toronyba sodorta? Megtámadtam... s valószinűleg kárt is tettem volna benne, ha nem vagyok akkora balfék, amekkora. Mióta csak megszólaltam, minden egyes szavam negativ volt: szidtam, mint a bokrot és próbáltam elűzni innen minél messzebbre... újfent fájdalmat okozva, csak ezúttal lélekben. Talán egy picurka vigasz, egy minimális plusz: nem tudtam, hogy ő az, nem láttam a sötétben... de ez akkorsem mentség mindenre, nem teszi semmissé a tetteimet: nem bújhatok emögé. Amit tettem, az csak az én hibám: az enyém s a balsorsomé... ezen éppúgy nem fog változtatni egy kis sötétség, mint ahogy semmi más sem fog tudni a világon. A bocsánatot egyedül úgy érhetem el, ha Anette megbocsájt... s láss csodát: mintha pontosan ez történne. Létezik szerencse a balszerencsében? Létezik, hogy ekkora mázlim legyen...?
Éreztem, hogy gyengéden kiveszi a kezemből az üveget s erre felpattantak szemeim. Csak most vettem észre, hogy könnyfátyol homályositja el őket... de már ez sem számitott. Mindig próbáltam magam erősnek mutatni, mégha tudtam is magamban, hogy nem vagyok az... s az Amandával való szakitás után egészen mostanáig nem sirtam. Elmorzsoltam pár könnycseppet ugyan, de semmi kirobbanó... nem úgy, mint most... s amikor, szinte szemrehányóan de mégis viccesen rákérdezett, hogy hol marad a szokásos ölelés, a könnyfolyam csak még intenzivebbé vált... de ugyanakkor arcomon feltűnt a nap első mosolya is. Keserű, maximum keserédes mosoly... de mosoly. És tudom, hogy pont ezt akarta elérni, mióta megtudta, hogy én vagyok s tudomást szerzett a lelkiállapotomról. vagyok.
Felé fordultam s, mivel a véres csonkot, ami a bal kezem helyét ábrázolta, el akartam rejteni előle, ameddig lehetett - bár, tekintve hogy a rajtam lévő pulcsi zsebe lassan átázott, ez elég lehetetlennek tűnt -, igy csak a jobbommal karoltam át a nyakát, s húztam magamhoz. Arcomat a vállába fúrtam s végül kibuggyant belőlem a zokogás... Greg után a második emberré téve őt, aki sirni látott. Hosszú pillanatokig nem is voltam képes másra, csak remegő vállakkal hüppögni, de amint képesnek éreztem magam arra, hogy megszólaljak, rögtön éltem is az alkalommal.
- Köszönöm... - mondtam akadozó nyelvvel. - Köszönöm, hogy vagy nekem...


Cím: Re: Óraépület
Írta: Yvaine Humphrey - 2009. 01. 13. - 19:05:54
(http://i38.tinypic.com/255u8wn.jpg)

Fázom... már nem is a bőröm az, amin futkos a hideg borzongás, hiszen a másik pulcsija engedelmes jószágként simul a hátamra, s melengeti a testet, a burkot, a vázat, ami engem alkot. Ám nincs az a fellobbanó tűz, sem az a hétágra sütő napfény, ami a lelkem feneketlen fekete foltját valamivel is betölthetné. S még is ez a semmi olyan borzongással tölt el, ami soha. Az érzések repertoárja igen csak csekély bennem, talán egy megrozsdásodott teáskanna is többet érez, mint én. A rosszból jutott ki többnyire, a kesernyés érzésekből, a minden porcikámat átjáró félelemből, a dühből, a gyűlöletből, melyeket Yvaine éleszt fel bennem a nap minden percében. S Ő most is itt van. Bennem, él, lélegzik, terrorban tart. Csak egy ócska játékszer vagyok a számára. Elkapott, éles karmait belém vájta, a bőrömbe akadt, s a húsomba fúrja, s nem enged el már soha.. .. soha többé, mert te az enyém vagy, kicsi Violet.

Mellém ülnek, én pedig felkapnám a fejem, s riadtan pillantanék oldalra, de nem merek. Csak lassan emelem meg kissé a fejem, s fordítom oldalra, de még így sem egészen, csak épp annyira, hogy legalább félszemmel rápillanthassak. Közel, közel, közel, közel, túl közel van! Szinte érzem, ahogy a meleg lehelete az arcomat cirógatja végig, mint holmi kéz, mely vigasztalást nyújt a szenvedő párának. Felgyulladt bennem a vészriadó, s bár ez nálam egészen más formában mutatkozik meg. Nem pattanok fel, s kezdek el sikoltozni, vagy futok el, ahogy a vékony kis pipaszárlábak bírják. Nem. Elkapom a tekintetem, s előremeredek, felhúzott lábaim a vékony kis karokkal még erősebben fonom át, s mintha egész testem megfagyna, talán valamelyik sarokból egy sóbálvány átkot szórtak volna rám? A feltételezés nem lenne rossz, még ha nem is igaz. Szemeim pont abban a meglepett s egyben megdöbbent elkerekedett állapotban maradtak, s mintha a pislogás is leredukálódott volna a minimálisra vagy.. lehet nem pislogok egyáltalán? Üveges tekintet, dermedt végtagok, merev test, egyedül az apró mellkas gyors emelkedése az, ami ezt az egész idillinek nem nevezhető képet megtöri. Levegőt, levegőt most, vagy mentem megfulladok!

- Elmenekültem. ? Jön a válasz, pont olyan halk, megtört szólamban, mint ahogy eddig is. Nem titkolom, mit keresek itt, hiszen nincs rá okom, ráadásul jelen helyzetemben egyszerűen képtelen vagyok bármi másra koncentrálni, mint arra, hogy ez a fiú átlépte azt a bizonyos határvonalat, melyet eddig szinte mindig mindenki betartott, kivéve az a pimasz fiú.. De ő talán más, ő nem otromba, s nem támad, vagy sérteget, viszont ember. Én pedig csak egy parazita vagyok ezen a Földön, tehát menekülnie kell. Nem hallod?! Igen, te, te is mellettem, menj, fuss, amíg lehet! Addig, amíg nem jön Ő, s nem veszi át a terepet..
Ugyan kedvesem, hamarabb fog Ő elmenni, mert rájön miféle szerzet vagy te, s itt hagy, mint oly sokan tették már veled, látod.. Milyen hálátlan féreg vagy, amiért nem veszed észre, hogy egyedül ÉN vagyok az, aki melletted marad! Ráadásul.. tudom én, hogy nem akarod ezt a kedves ártatlan lelket a te mocskoddal beszennyezni..
Negédes hang, s ott vág belém s ott rúg meg, ahol csak tud. Ismer, mint a tenyerét, s tudja jól, mennyire nem akarok senkit sem bántani, sőt azt sem akarom, hogy Ő bárkinek is ártson! Nem.. nem engedhetem.

- El.. el kell menned. ? No igen, az egyszerű ?Örvendek, én pedig Violet.? Helyett egy ilyen mondat nem éppen kedves, vagy biztató. Hiába néz rám, s igen, ezt látom a szemem sarkából, s érzem a bőrömön, hogy még mindig ott van, én pedig mozdulatlan márványszoborként trónolok tovább, csak nem épp az idők végezetéig. ? Most. Nem.. nem szabad, hogy itt legyél, nem szabad.. Én.. miattam. ? Megbántom, pedig ő emberként kezelt, s kedvesen nyitott felém, még ha ebből nem is érzékeltem semmit, mert képtelen vagyok annak az érzésnek az előállítására. De attól még létezik, s körülleng, csak nem érint meg. Most pedig elküldöm de.. de talán megérti, hogy az Ő érdeke.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Eaton McLain - 2009. 01. 27. - 21:50:11
(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/nadine-1.png)
Eaton napjai teltek a megszokottban, bár nem egyszer elmélkedett el Nadine problémáján, miközben ágyában igyekezett az álommanót magához csalogatni. Az éjjeli forgolódások és az alig alvás megviselte a fiút, ám úgy vélte, a találkozóra normális fejet kell összehoznia, így lukas órákban pihengetett, valamint jóval a találkozó előtt megjelent az óraépületben. A terem fémes padlójára lekuporodva egy rácsos korlátnak dőlt, majd onnan tekintett ki a mutatók és az órahátlap árnyékából az iskolaudvarra és a távoli Roxmortsra. Az első percekben nem gondolt semmire, tekintete üres és enyhén mélabús volt. Nem is tudta, hogy mikor fogalmazódott meg benne, hogy nem látja életének értelmét. Miután gondolataiba befészkelte magát a kis ördög, miszerint ezen tovább kéne rágódnia és tán még depressziós is lehetne, gyorsan elhessegetett minden negatív elméletet, és megpróbált nem gondolni semmire. Pár perc múlva az erőlködéstől megfájdult a feje, így feladta a küzdelmet testével, bár nem tetszett néki, hogy nem tud ellenállni saját fizikai valójának.
Az óramutatók kattogtak, az idő múlt, ám Eatonnek valahogy továbbra is semmilyen hangulata maradt. Mintha elköltöztek volna otthonról, úgy ült ott, akár egy rakás szalma, melyen még a paraszt sem fekszik, ha délben árnyékos helyre lepihen. Egy villanás tűnt fel a fiú lelki szemei előtt, mintha egy csettintésre felébredt volna a köztes állapotból, mely marionett-bábuvá alakította. Táskájában kutatva elővett egy pergamenlapot, tintát és szinte égni kezdett a toll alatt a papír, olyan erőteljesen és durván firkantotta le a belőle folyó szavakat, gondolatokat.

Kattogó szívdobbanás, múló percek,
Homályos tükörként elmosódó álomképek,
Bizonytalanság, félelem, védekező falmező,
Királyként rettegő, érzés-dobraverő.

Csitt, egy szót se. Hallgass, te madár!
Titkolni kell a belső kincset mely még vár?

? hogy a ládát kinyissák.

A fiú, miután leírta eme sorokat, csak nézte, és nem értette. Nem tudta, miért írta, nem értette, hogy mit jelent, és végképp nem tudta felfogni, hogy ezzel most mihez kezdjen.
~ Én most komolyan egy valamiféle verset alkottam? Hova torzulok, lehet, hogy beteg vagyok. Vagy megfertőztek! Esetleg átok sújtott, vagy valakinek a gyermeteg csínyje lehet ez, mindenesetre nem tetszik? ~
Eaton feltápászkodott, és táskájába mélyesztette pennáját és a tintát, majd a pergamenre meredve próbálta feldolgozni azt, amit lát.

? Ugyan, miért próbálkozol kis kukac? ? nevetett a pufi kisfiú, és széles, húsmaradékokkal teli vigyorral bámult Eatonre.
 - Te béna vagy, ez egy halom nyáladzás! ? lógatta egy vézna kölyök a ?verseim? feliratú füzetet a szőkeség előtt, aki kitartóan ugrálva próbálta elérni azt.
 - Nem bénák, az édesanyámnak tetszenek! ? bizonygatta Eaton könnyeivel küszködve, miközben a fiú tovább cukkolták.
 - Óóó, az anyuci szereti az ilyet, mi? ? a fiúk kacagva idézgettek sorokat a kis gyermek versiből, majd tépdesték kifelé belőle a lapokat.
 - Ne, kérlek ne! ? Eaton összegyűjtögette a kitépett lapokat, melyeken életének kincsei voltam, majd miután a fiúk kiélvezték a lapok tépegetését, és az órai becsöngő megszólalt, hátradobva a füzetet hahotázva távoztak. ? Igen? A mama szereti őket? Szereti? - kuporodott össze magához szorítva a könnyáztatott papírokat Eaton, és akkor döntötte el, hogy ő soha többé nem ír verset.


Eaton mélyet sóhajtott, ahogyan visszaemlékezett gyermekkori pillanataira, amikor még versekben mondta el érzéseit. Édesanyja és tanárai rajongtak az ugyan bénácska, kezdetleges, de annál aranyosabb és őszintébb verseknek, melyeket szünetekben, illetve órák után írt ajándékba, vagy csupán kedveskedésből.
A fiú arcán egy halovány mosoly jelent meg, ám ekkor zajokat hallott az ajtó felől. Már nem volt ideje kinyitnia táskáját, hogy a könyvek közé csúsztatva eldughassa a papírlapot, így hátracsapva kezét úgy tett, mintha eddig is így állt volna, és csakis a lány megjövetelére koncentrált volna. Arcára felvarázsolta a szokványos rideg kifejezést, kihúzta magát, majd lágy hangon üdvözölte a találkozóra érkezett másik tagot:
 - Hello, Nadine.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Nadine Hayes - 2009. 01. 29. - 20:26:26

- Azt beszélik, hogy randevúzunk ?semmi köszönés, semmi felvezető szöveg. Durr bele a közepébe! Hogyan hozzuk rá a szívbajt Eaton McLainre? című gyorstalpaló tanfolyamunk első leckéjét látják. De most akkor vegyük is sorra az unalmas részleteket, háttér információkat, mielőtt még megtudnánk a pletyka okát.

Szóval eljött az a bizonyos ?holnapután? és Nadine is megjavította az óráját, így nem kellett attól tartania, hogy ez alkalommal is közel lesz a késéshez. Nyugodt léptekkel indult el a hollóhát klubhelységéből, majd a leggyorsabb útvonal helyett, a legkedveltebb útvonalat választva ért el az Óratoronyig. Ha ismerős jött szembe, akkor váltott vele néhány szót és aztán haladt tovább. De azért folyamatosan ellenőrizte az időt az óráján, nehogy aztán egy-egy jól sikerült beszélgetés miatt késsen. Na, akkor verte volna bele a fejét a falba, ami figyelembe véve a Roxfort kemény kőfalait, nem lett volna túl kellemes élmény. Már fordulhatna is vissza a gyengélkedőre? Arra meg azért annyira nem vágyik.
Szóval Nadine-ünk egy zöld hajpánttal a hajában érkezik meg az Óratoronyba. És ezt csak azért volt fontos megemlíteni, mert nem szokása bármit is tenni a hajába, így ez kifejezetten szokatlan dolog. A hajpánt színét pedig a találkozó másik résztvevője miatt tartottam fontosnak megemlíteni. Mindenesetre azt elmondhatjuk, hogy nem volt szándékos a leányzó választása, ez akadt a kezébe, ehhez volt kedve, a tudatalattija így utasította. Bármelyik is volt, a lényeg, hogy fölösleges lenne meg kérdezni tőle, hogy miért ezt választotta, nem tudna rá felelni. De hát nem is kell nagyon attól félni, hogy bárki e felől fog érdekli?

Szóval Hayes megérkezett a találkozóhelyszínére. És, hogy miért ezzel a mondattal nyitott? Nos, mert ez az igazság? Ma szembesült a pletykával, megbizonyosodást pedig az egyik szembejövő beszélgető partner által szerzett róla.
- Mellesleg szervusz! Hogy vagy? Minden rendben? ?pótolja be az elmulasztott hivatalos köszönési formákat. Aztán nem vár túl sokáig már folytatja is a mondandóját, vagyis a magyarázatot.
- Gondolom emlékszel, hogy legutóbbi találkozónk alkalmával berángattál egy szobor mögé és még ezelőtt szembe jött velünk néhány lány. Nos ők voltak az első gyanakvók ?kezdi nyugodtan, minden szót gondosan megformázva. Ő már túllépett az első sokkon, így tud mesélni, magyarázni mindenféle érzelmi telítettség nélkül. Na meg, az amúgy is elég jól megy neki, hogy ha kicsit is odafigyel és koncentrál.
- De ez még mindig nem okozott volna gondot. Csakhogy? Miután te elmentél én egy pergamenre felírtam magamnak emlékeztetőül a mai találkánk időpontját, helyszínét. Ami még mindig nem lenne probléma, hogy ha nem fogalmaztam volna olyan kétértelműen. Már pedig én nagyon is kétértelműen fogalmaztam ?folytatja tovább és szemeit le nem veszi McLainről. Egyrészt, mert ha valakihez beszélünk, akkor illik a szemébe nézni, másrészt mert kíváncsi a fiú reakcióira. Mindenesetre azt már nem magyarázza meg, hogy miért volt ilyen fontos felírnia a találkozót, az ember a hiányosságaival nem dicsekszik. Nadine például azzal, hogy pocsék a hallás utáni memóriája... Neki aztán háromszázszor is elmondhatnak valami adatot, akkor is elfelejti. De ha csak egyszer is látja leírva... Na, az már mindjárt más!

- Tudom, most arra gondolsz, hogy ez még mindig nem baj. Azonban ma elvesztettem ezt a pergamen darabot és gyanítom valamelyik pletykás lány vagy fiú, ne adj isten tanár vagy kísértet megtalálta és bekapcsolt állapotra állította a fantáziáját. Az olvashatatlan macskakaparásomat nem nehéz beazonosítani, úgyhogy? - az utolsó mondatot már nem fejezi be, sokat mondó hangsúllyal harapja el, miközben egy hasonlóan sokatmondónak szánt pillantást és félmosolyt is fűz hozzá. Van olyan bizakodó és hisz abban, hogy Eaton megértette a történteket és a jelenlegi helyzetet is átlátja. Ami egészen kellemetlen.
Az ugyanis egy dolog, hogy most néhány napig, ne adj Isten hetekig ezen fog a diákság azon fele, aki ismeri őket csámcsogni, kérdezősködni, de ha be is bizonyul, hogy nem igazak a hírek akkor is hallgathatják majd még az ezzel kapcsolatos megjegyzéseket. Mert megjegyzések azok mindig vannak a legkisebb, legjelentéktelenebb és legeltitkoltabb újságok kapcsán is. Mert a világ kegyetlen. Mert az emberek szeretnek más életében mászkálni, hogy addig se a sajátjukkal legyenek elfoglalva. Mert az ember szereti a szenzációkat.

- Bájitaltanból mire gondoltál mára? ?jön szinte a semmiből Hayes kérdése. Elvégre ezért gyűltek ma itt össze. Akkor pedig nem ártana egy keveset erről is beszélniük?


Cím: Re: Óraépület
Írta: Eaton McLain - 2009. 02. 02. - 21:08:55
(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/nadine-1.png)
Eaton csak állt, és bámulta, amint a lány fel-alá járkál orra előtt az óraépület sötét padlóján, és fehér-kék csíkos szoknyája szemrontóan vibrál a halvány fényben. A szavak elmosódtak az első mondat óta, szinte alig hallható motyogást fogott csupán fel érzékszerveivel.
~ Jó, szó se róla, aranyos lány, de azért nem gondoltam volna, hogy van valakinek ilyen perverz és félrecsúszott elméje, hogy ilyesfajta elméleteket gyárt csupán egy papír és egy pár pillanatos kép alapján. Miért? Miért kell ilyesmivel foglalkoznia az embereknek? Mások lelki dolgaival? Nincs más dolguk? Tanulni vagy épp pihenni? ~
A fiú arcizmai megfeszültek, amint a benne lévő ideg pislákoló lángját leöntötte a nyugalom vizével, és tiszta elmével próbált figyelni Nadine szavaira.
A lány elmélyültem elemezte a pletyka alapjául szolgáló tényeket, miszerint az a pár lány, akik szembejöttek velünk valamire gondoltak, ami természetesen pár dolgot elárul a fiatalok gondolkodásmódjáról. Az elveszett papír pedig csak adja a lovat alájuk, hamarosan akár az osztálytársaitól hallhatja vissza a csipogó hangon feltett kérdés: ?Ti most komolyan jártok??
Eaton szinte érezte, ahogyan arcán könnyed pír jelenik meg. Ő maga sem tudta, hogy ez most a szégyen, vagy a szégyenlősség jele, esetleg valami lelki alapja van az egésznek, szóval fogta magát, és lesütötte szemeit. Mint ahogyan az olcsó filmekben és a nyáltócsában úszó könyvekben szokott lenni, Eaton a cipőjét kezdte el bámulni. Hát nem eredeti?

 - Hát, ez remek? - jelentette ki feltekintve, mikor a lány befejezte a pletyka kivesézését, és ő maga is úgy érezte, hogy arca visszanyerte eredeti fehér színét.
 - Tehát ne lepődjek meg, ha idétlen fejjel tesznek föl ehhez kapcsolódó kérdéseket. Oké. Biztos, ami biztos. Erm? Mivan velem? Semmi, végül is. Bájital? Ó, igen. Hoztam egy könyvecskét, amiben a saját kezű és a tanult bájitalok is bele vannak firkantva ? magyarázta Eaton, és táskájából egy gesztenyebarna, bőrkötetes könyvet húzott elő. Megannyi papírfecni, és megsárgult pergamenlap lógott ki a lakot közül, s az amúgy is vastag könyv ezáltal felfújtnak tűnt. A könyvjelző egy fekete szalagszerűség volt, a borítón, melynek domború felületén egy sárkány díszelgett, körmeivel a vulkán sziklájának belső falán kapaszkodva lövellte az ég felé a torkából áradó lángoszlopot.
Eaton közelebb lépett egy lépést Nadine-hoz, és kiterítette a tömött könyvet jobb karjára, vigyázva arra, hogy semmi ne essen ki belőle.
 - Nos, én legszívesebben ezt, vagy ezt ajánlanám ? mutogat lapozgatva a hasznosabbnál hasznosabb bájitalok között, majd végül egy egyszerűre bök. ? Azokkal viszont az a probléma, hogy túl sok időbe telik, és egyesekhez időpontok is kapcsolódnak, mint telihold és satöbbi, esetlegesen olyan különleges hozzávalók kellenek, amiket csak lopni lehetne a bájitalszertárból. Így a Goulens bájital tökéletes lenne véleményem szerint. Igaz, kell néhány hozzávaló hozzá, meg ezeket könnyen be lehet szerezni Roxmortsban, kint a kertben, illetve az üvegházakban.

Lopva Nadine-ra pillantott, majd vállat vont.
 - Nézd, gondolom a lopásban nem vagy benne, viszont egy kis sumákolást senki nem venne észre. Meg? A kaland kedvéért. Nah? ? Eaton nem igazán tudta, m ütött belé, arcizmai maguktól mozogtak, és mintha pár pillanatig bociszemeket meresztette volna a lányra. Mintha felkapcsolták volna a villanyt, elkapta a tekintetét, összecsapta a könyvet, majd visszasűllyeztette a táskájába.
 - Mellesleg, a pletykákkal ne foglalkozz ? motyogta, miközben táskájában matatott, hogy a könyv egyetlen lapja se gyűrődjön meg. ? Azok csak pletykák, és ha senki nem lát minket együtt, esetleg nyilvánosan még rideg társalgást is tudunk alkotni, akkor ellaposodik a dolog, és elfelejtik. Ha? Ha pedig netalántán valami közbejönne, majd? Majd megoldjuk. Nemde? ? Eaton nagyot nyelt, elvégre az elsőben reménykedett. Nem akarta, hogy zagyvaságok keringjenek körülötte úgy, mint a Potter-kölyök körül, amiből senki sem tudja, hogy mi az igaz és mi nem. Kívülről élvezhető a piszkálódás, de benne lenni nem olyan izgalmas.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Nadine Hayes - 2009. 02. 07. - 12:43:06

Nadine csodálkozva nézi a kissé elpiruló fiút. Valahogy nem olyannak hitte Eatont, hogy csak úgy elpirul ilyen kis semmiségen. Bár lehet ezt is csak azok a bizonyos előítéletek beszélték be neki, amik a mardekáros diákok körül keringenek. Most már tényleg ideje lenne, hogy túllépjen a sztereotípiákon. Igaz, ezt már egy párszor javasolta magának, de hát ez olyan dolog, hogy nem lehet elégszer elmondani.
Végül Eaton visszanyeri az eredeti arcszínét, de Nadine azért nem tudja elfelejteni, hogy a fiú elpirult. Ráadásul Hayes maga sem érti, hogy miért, de örül ennek a ténynek.
Közben McLain már túllépett a pletykán és belemerült a Bájitaltanba. Elővesz egy vastag füzetet, amiről szinte ordít, hogy tulajdonosa előszeretettel használja: ír bele, olvassa unalmas estéken, mikor nincs jobb dolga. Vagy lehet akkor is, amikor van jobb dolga, csak a Bájitaltan tanulása remek kifogás? Szóval rendszeresen használatban van. Ez a lényeg.

- Goulens bájital? Az elsős vagy másodikos tananyag, nem? ?húzza el a száját akaratlanul is a hollóhátas leányzó. Tény, tény, hogy nem megy neki a bájitaltan, de azért az elsős-másodikos tananyag még annyira nem nagy falat a számára.
Aztán gyorsan, néhány másodperc alatt végig gondolja azt, amit Eaton a hozzávalókról mondott és be kell látnia, hogy a fiúnak igaza van. A Goulens bájital hozzávalóit viszonylag könnyű beszerezni. És a hangsúly a viszonylagon van? Mert Nadine számára az lenne a legideálisabb, hogy ha csak el kéne menniük a konyhára és onnan össze kéne szedniük a bájitalhoz szükséges dolgokat. Mintha csak főznének?
~ 25 dkg liszt, 3 tojás, 3 dl tej, 1 evőkanál porcukor, olaj, szódavíz, só? A felütött tojásokat keverjük el a porcukorral, egy csipet sóval, a tejjel és a liszttel. Ha szükséges adjunk hozzá szódavizet, hogy körülbelül tejszín sűrűségű, csomómentes tésztát kapjunk.
Tényleg, miért nem lehet lecserélni a bájitaltan háztartástanra? Én nagyon támogatnám ..
? idézi fel magában a palacsinta receptét és vonja le a következtetést, hogy ha palacsintát sütni készülnének, akkor nem kéne a hozzávalókkal vacakolniuk, mindenük meglenne két perc alatt.

- Rendben. Legyen a Goulens bájital. Kezdésnek megfelel ráadásul tényleg egészen könnyen be tudjuk gyűjteni a szükséges dolgokat ?egyezik bele végül és szinte zavaró, hogy csupán három-négy másodperc telt el a beleegyezés és a kisebb ?ki kérem magamnak!? megszólalás után. Gyorsan változnak a dolgok? Közben Nadine felcsapja a fejében lévő elsős bájitaltan könyvet a megfelelő oldalon és már darálja is félhangosan a hozzávalókat.
- A Rolló elixírhez aszfodélosz, csalán, egy szem sopophorous bab és víz kell. Kell még őrölt verbena, ragadós galaj, pleurisy gyökér és damijána ?veszi szépen sorba a jól csengő neveket és már folytatja is tovább, hogy végig gondolja mit honnan fognak beszerezni. Ezt már nem félhangosan, hanem rendes hangján mondja Eaton szemébe.
- A csalán meg a víz az, amivel biztosan nem lesz gondunk. A többi? Együtt szerezzük be őket, vagy osszuk fel, hogy ki mit gyűjt be? ?teszi fel a kérdést és igazából nem is tudja, hogy melyik válaszban reménykedik. Ha felosztják a hozzávalókat, akkor egyértelműen gyorsabban fognak haladni. Viszont Eaton említette, hogy itt-ott sumákolásra is szükségük lehet, és Nadine egyáltalán nem az a sumákolós fajta? Így talán nem ártana, ha ott lenne mellette a mardekáros fiú, hogy egy picit? köhöm.. megrontsa(?) a lánykát.
~ A kaland kedvéért? Na igen? abból úgy sincs nagyon részem. Különben pedig, ha Harry minden évben halál közeli élménybe keveredik és még mindig él, akkor nekem miért ártana meg néhány bájital hozzávaló eltulajdonítása és Goulens bájitallá való főzése? ?győzködi magát Nadine nagyon lelkesen és még egy mosolyt is megereszt a gondolata végére, bár annak okát valószínűleg beszélgetőtársa nem érti. Sebaj.

- Ha valami közbe jönne? Mégis mire gondolsz? Hogy akaratlanul is halálosan egymásba szeretünk? Vagy micsoda? ?kérdezi vissza csaknem nevetve, miután Eaton megint felhozza a pletykát, mint téma. Aztán elgondolkodik egy kicsit azon, amit mondott. Tényleg képesek lennének halálosan egymásba szeretni?
- Szerinted működne valami ilyesmi köztünk? ?teszi fel az újabb kérdést szélesen mosolyogva, csak úgy a helyzet, poén kedvéért. Közben magában ő maga is megválaszolja a saját kérdését. Azt már nem egyszer kimondta magában, hogy Mr. McLain határozottan jóképű, lányosabban mondva: szexi, szívdöglesztő, jó pasi (de ezek azok a szavak, amiket Nadine nem gyakran fog kimondani, így hát fölösleges is volt megemlíteni őket). Mindenesetre azt azért tudja a Hayes-lány, hogy korántsem ismerik egymást annyira, hogy igazán el lehessen dönteni, hogy el tudnák-e viselni egymást hosszú távon. Rövidtávon egyelőre egészen jól kijönnek. A többi meg már a jövő zenéje és Trelawney-t kell megkérdezni róla.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Eaton McLain - 2009. 02. 09. - 22:43:24
(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/nadine-1.png)
- Szerintem gyűjtsük be együtt. Már nem csak azért, mert egyedül unalmas Roxmortsba menni, hanem mert az üvegházaknál a csenés veszélyes lehet, ha nincs valaki, aki hátulról? öhm, figyel, és vigyáz. ? köhint Eaton, majd mélyet sóhajtva kitekintett a nagy óra kattogó mutatói között. Az idő kissé elrohant, és a nap megközelítette a veszélyes horizontot, ahol fényének halál a jussa.
 - Nah meg úgy kalandosabb. Hé, rég csináltam valami izgit, és kezdek begyöpesedni. Nem rémülsz meg, hogy némi ?rosszcsontság? van az ügyben, ugye? ? sandított oldalasan a lányra, és figyelte a gyér fényben annak arcvonásait, rezzenéseit. Szép volt. Természetesen szép, és korához képest érett külsővel rendelkezett. Az egész lány amolyan tip-top volt, mindennek meg volt a maga helye, ápolt, hosszú, barna haján látszott, hogy igényes, odafigyelő munka és kemény évek gyümölcse. Bár kissé mintha félénk, vagy túlságosan fegyelmezett lett volna, akár a négy fal közé szorult légy, gyorsasága és egy-egy pillanatban megmutatkozó energiája adott valami lefojtott bizsergést és észrevehető megjelenést a lánynak.

~ Roxmorts, vagy az üvegházak jöjjenek először? A gyógynövényes lopcsencsókázás igen kemény ügy lesz, legalábbis bejutni mindenképp. Aztán már csak remélhetjük, hogy nincs bent valami olyasfajta növény, mely képes visítani vagy kiabálni, hogy eláruljon minket. A tanár meg a másik fele a dolgoknak. Ki tudja milyen megszállott lehet Bimba, lehet, hogy még esti mesét is mond a dudváinak.
Roxmorts meg? Végül is, hamarosan hétvége, ráadásul rég jártam lenn, vélhetőleg a bájitaltanbolt ajtaját sem találnám meg. Na jó, azt azért lehet, hogy igen?
~

- Ha valami közbe jönne? Mégis mire gondolsz? Hogy akaratlanul is halálosan egymásba szeretünk? Vagy micsoda? ? Nadine hangja kissé megremegett, akár a szellővel ölelkező lángocska. Aprócska nevetés, és szórakozott mosoly bujkált nemcsak szavaiban, de a szája szélén is. Maga sem gondolta komolyan ezt a mondatot, legalábbis Eaton úgy vélte, hogy csak nem mondana ilyesmit, ha nem gondolta volna át vagy háromszor.
- Szerinted működne valami ilyesmi köztünk? ? A lány teljes mell? izé? szájbedobással mosolyog, levakarhatatlanul küldi a srác felé a ?mekkora poén már? feliratú csomagokat másodpercenként, amik érthetőek, és egyben nem is.

Eaton úgy véli, ideje menni, vagy legalábbis megbeszélni egy találkozót hétvégére, elvégre reméli, hogy a lány is beleegyezik a közös hozzávalógyűjtésbe, és nem kell akkor egyiküknek sem unatkozva Roxmortsban sétálnia, vagy folyamatosan hátratekinteni a korom sötétben, hogy nem-e jön valaki.
Egy lépéssel közelebb lépett Nadinehoz, harminc centi sem volt köztük.
 - Hát persze, hogy nem ? kacagta Eaton, majd szórakozottan megcsóválta a fejét, jelezvén, hogy maga a gondolat is nevetséges volt.
~ Miért is nem lehetséges?
 - Hát csak.
 - Mert?
 - Mert azt mondtam.
 - És ki vagy Te?
 - Az Ész. És mivel Én uralkodok, Te hallgatsz és kész.
 - Egyszer még megbánod, hogy elnyomsz. Lesz még ez így se?
 - Ne reménykedj Szív. Te itt vérrögbe sem rúghatsz. Húzd meg magad?
~
 - De szó se róla, mulatságos kérdéseid vannak ? motyogja még mindig kuncogva a srác, s közben a találkozó elején markába gyűrt papírt próbálja belegyömöszölni a zsebébe.
 - Noh akkor, most hétvégén ráérsz leugrani Roxmortsba? Az egyik felét be is gyűjthetnénk annak a bájitalnak. A boltban biztos vagyok benne, hogy meg lehet párat vásárolni, az üvegházat pedig majd utána megbeszéljük. Rendben?


Cím: Re: Óraépület
Írta: Nadine Hayes - 2009. 02. 10. - 18:54:24

Nadine barátnőnk legszívesebben nyelne egy nagyot, mikor Eaton megint azt említi, hogy nem teljesen törvényes, legális, szabályszerű, amit tenni készülnek, de erőt vesz magán és megállja, hogy megtegye. Az túlságosan feltűnő lenne, és biztosan nem kerülné el a vele szemben álló srác figyelmét. Ő pedig nem szeretné, ha Eaton szemében gyáva, unalmas, ünneprontó ne adj Merlin, szánalmas lenne. Így egy visszafogott mosoly kíséretében kicsit megrázza a fejét, hogy nem, ő bizony nem ijedt meg. Nem nagy mozdulattal teszi, az túlságosan kislányos lenne, és a haja is szállna össze-vissza, hogy aztán a mozdulat befejeztével úgy álljon Nadine arca körül, mint egy madárfészek. Az pedig ugyebár egy külsőségeket, olyan fontosnak tartó lány számára, mint amilyen Hayes, maga lenne a rémálom. Szóval Nadine apró mozdulatokkal rázza a fejét.

- Nem, nem ijedek meg. Ha hiszed, ha nem, nem csak a mardekárosok képesség szabálysértésre. Igaz, ránk, annyira nem jellemző, de a hollóhátasok se kis angyalok az év háromszázhatvanöt napján, napi huszonnégy órában. Gyanítom sokunk már csak a ?jó kislány-jó kisfiú? megnevezésből való kitörés kedvéért is képes olyasmibe keveredni, amibe más körülmények között nem került volna bele ?magyarázza nagy szakértelemmel. Legalábbis a hangja és az arckifejezése valami ilyesmiről árulkodik és nagy valószínűséggel még néhány háztársa arcát is felidézi magában. Vannak ismertebb szabályszegések, de akadnak olyanok is, amelyekről nem tud mindenki. Nadine mindenesetre biztosan nem fog most majd mesedélutánt tartani Eatonnek. Nem az a pletykás fajta. Ha néha rájön a pletykálhatnék, akkor sem az első szembejövővel áll le pletykálni, hanem olyanokkal akiket már jobban ismer, akikben megbízik. Már amennyire meg lehet bízni az emberekben, hogy ha pletykákról, másik kibeszéléséről van szó?

- Mindenesetre akár, amolyan megtiszteltetésnek is veheted ezt a mostani tervünket. Téged ért a kiváltság, hogy megszabadíts engem az unalmas, okoskodó, hollóhátas jó kislány szereptől, névtől. Hát nem tesz ez téged mérhetetlenül boldoggá? ? kérdezi, miközben előveszi a pálcáját, keres egy boldog emlékképet, majd tisztán, érthetően, úgy ahogyan azt tanították neki, kimondja a varázsigét.
- Expecto patronum ?a pálcahegyéből már is fény tör elő, majd rajzolódik ki belőle egy Nadine által már jól ismert alakzat: egy fecske.
-A boldogság.. hmm? majdnem kék madara. Csak most, csak itt, csak a te kedvedért ?figyeli szélesen mosolyogva a boldog fecskét, mely végül eltűnik, a két diák szeme elöl.
A játékos fecske talán furcsán hathat, mint Hayes patrónusa, mert ha valaki ránéz a lányra sok mindent vár, de nem egy vidám, energiával teli madarat. Akkor már inkább egy pávát. Igen egy páva mindenféleképpen jóban illene hozzá. De talán pont a szabadon, neveletlenül repkedő fecske fedi fel Nadine valódi lelkét, valódi természetét, hogy milyen is, hogy ha nem akar megfelelni mindenkinek, csupán önmagát adja. Ehhez a Nadine-hoz bizony még nem sok mindenkinek volt szerencséje. Ha Eaton elég kitartó, akkor lehet, találkozhat majd vele.

A ?halálosan egymásba szeretünk? ötlet úgy tűnik nem volt közömbös McLain számára, mert még közelebb is lép Hayes-hez, akinek erre kihagy egy ütemet a szíve és mintha zavarban is lenne. Az a harminc centiméter ugyanis nem túl sok? Sőt határozottan kevés. Nadine pedig nem az a fajta lány, aki túl gyakran kerül ilyen közel fiúkhoz. Az ártatlan, szőke hercegben hívő lányka énje pedig erőszakosan felszínre tör, és mintegy másodperc alatt fut végig agyán a jövőkép: Eaton megcsókolja, megkéri a kezét, családot alapítanak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. És ennyi volt a tündérmesékben hívő Hayes hercegnő szerepe a mai napra, amilyen hirtelen feltűnt a színen, olyan gyorsan le is lépett. Ennél kicsit azért realistább és megfontoltabb a lány. Különben sem tudna még mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy ha ez a fiú itt előtte, vagy bármilyen fiú csak úgy hip-hop megcsókolná. Nem híve a ?folyosón elkaplak egy csókra? dolognak. Ő az a régi fajta, romantikus, aki randevúkra, udvarlásra, szerelmes versekre és mi egymásra vágyik. És csak miután a lelkek úgy mond megtalálták, felismerték egymásban a párt, esetleg az ujjak is összefonódnak, csak utána találjanak egymásra az ajkak. Nem kell sehova sietni, rohanni. Ráérnek. Mindenki ráér, csak sajnos a fiatalok ma már rohannak és testi kapcsolat nélkül már nem is igazán élvezik az együtt töltött időket.

Eaton mindenesetre nem csókolja meg, nem próbálkozik semmivel, és még a fejét is megrázza, hogy nem, semmiképpen sem tudja elképzelni, hogy ők ketten egy párt alkossanak. Nadine mosolyogva bólint, hogy egyetért a fiúval.
Mindenesetre el nem lépnek egymástól így a lány figyelmét nem kerüli el, hogy a fiú valamit matat a kezével ott a zsebe környékén. Egyik szemöldöke egy pillanatra fel is szökik, de aztán hamar visszatér nyugalmi helyzetébe. Majd máskor lesz kíváncsi. Majd legközelebbi találkozásukkor kérdezi meg, hogy mi is volt az a cetli Eaton kezébe. Mert, hogy cetli volt, abban Hayes szinte egészen biztos.

- Persze a most hétvége tökéletes. Mindjárt fel is írom magamnak, de ezúttal igyekszem figyelni, hogy nehogy megint olyan kezébe jusson a figyelmeztetőm, akinek rögtön elszalad a fantáziája a szöveg láttán ?mosolyodik el halványan és már kotorászni is kezd a táskájában, s közben érdeklődik a további részletekről.
- Együtt megyünk le, vagy majd csak lent találkozunk? Bármelyik is a javaslatod találkozót így is, úgy is meg kell beszélnünk ?magyarázza, majd a mondat végén diadalmasan előhúzza a kis jegyzetfüzetét és már körmöli is, hogy a hétvégén Eatonnel megy Roxmortsba. Már csak a találkozó időpontjára vár? Pennáját a füzet lapján tartva néz fel kíváncsian és várakozón Mr. McLainre, hogy lekörmölhesse a pontos időpontot és helyszínt is.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Eaton McLain - 2009. 02. 17. - 14:35:16
(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/nadine-1.png)
Eaton gondolataiban láthatatlan mosolyt rajzol arcára, hisz Miss Hayes tekintetében némi ingadozást pillantott meg, ami egy jelzés volt.
~ Bejövök neki? Háh? ~
 - Akkor beszéljük meg, hogy délelőtt 9re legyél akkor a főutcán a kisállat kereskedés előtt, ott találkozunk. Külön-külön megyünk le, és így fenntarthatunk némi véletlen találkozónak tűnő látszatot is. Megfelel? ? A fiú szemöldöke kissé megemelkedett, szája sarkában apró mosoly született.

A lány mellett lassan lépdelve még féloldalasan közel hajolt a lány füléhez, hogy odasúghassa megjegyzését.
 - Azt mondják, jó idő lesz hétvégén, talán elmehetnénk sétálni is, ha van kedved hozzá. Ne csak unatkozva töltsük az időt, legalább kapcsolódjunk ki, ha megtehetjük. ? Eaton érezte a lány frissen mosott hajának illatát. A kellemes, lágy, andalító illatot, mely a legtöbb férfira vonzóan hat. Valaki kimutatja vonzódását, valaki nem.
~ Hogyhogy idáig egyik menő srác sem ugrott rá? Szende, semmi rosszat nem tevő lány, aki kis kedvességnek is örül. Ez hogy van most? --- Egek, mit mondtam? Rosszul vagyok magamtól. Fúj? Irtózatos, milyen szavakat használok, és hogy milyen mocskos, semmirekellő gondolataim vannak. Jól érezzem magamat egy hollóhátassal? Nem is tudom, miként hittem azt, hogy megengedhetem magamnak azt, hogy közöm lehessen egy ilyen lányhoz. --- Bár, végül is? Tűrhető. ~
A fiú játékosan orrával megbirizgálta a lány haját, majd tovalépkedett.

 - Gondolom, nincs semmi dolgod itt az óraépületben most már, és elképzeléseim szerint jómagad is menni készülsz. Esetleg maradsz még? A táj csodálatos ilyen magasságból? - jegyzi meg, majd fejével az órák pillérjei felé bök, jelezvén, hogy a mögöttük levő világ ily magasságból fenomenális élményt nyújt.
Nadine meg sem moccant. Eaton egy pillanatig azt hitte, hogy a lány megkövült, s mozdulatlansága az örökkévalóságig az óraépületbe gyökerezte, de nem? A lány kicsit furcsa arckifejezéssel, mintha belső gondolatainak leküzdésével próbálkozna közeledett a fiú, s a mögötte levő ajtó felé.
Eaton elegáns fél-meghajlással kitárta az ajtót, és előre engedte a lányt. A becsukódó faszerkezet még lehetőséget adott Eaton egy pillanatnyi arcvonásainak elkapásához, melyek gonosz, titokzatos hamisságokat rejtettek, megannyi alattomos tettel és turpissággal.

A páros az első folyosó-elágazásnál elköszönt egymástól, s a mozgó, hallgatózó festmények tanúi lehettek egy udvarias meghajlásnak, és egy puha, leheletnyi kézcsóknak. Természetesen minden bekeretezett alak csak addig tartotta a száját, amíg a páros tagjai halható távolságon belül voltak, utána szinte érezhetővé vált a nyüzsgés, és a fejek egymáshoz hajolva továbbították mindig kissé átformálva a hallottakat. Ki tudja ebből mi sül ki?

~ Szemét vagyok? De élvezni fogom a játékot? Akár a macska-egér játék, bár ahogyan azt a fecskét röptette? Inkább mondjuk macska-fecske játéknak. Egy kis szórakozás Nékem sem árt, és mi baj lehet belőle? Maximum megharagszik reám, oh jaj, hát ettől nem fogok megrémülni. ~
A folyosó csöndjét csupán egy pár, halkan kopogó cipő törte meg idáig. A susogó ruha és a néha összeütköző könyvek a táskában puha neszt keltetek, de semmi több. Az egyre szélesedő mosolyt a fiú arcán lassan felváltotta az ördögi vigyor, majd a lassan fokozódva előtört belőle az ördögi nevetés, mely a játék kezdeték jelentette.
~ Hm? Vajon mi lehet az, aminek egy lány örül? Nem túl feltűnő, tartózkodó, mégis illedelmes szokás, mely mégis közelebb enged engem ahhoz, amit el akarok érni? Csokoládé? Egy csokor virág? Vers? Vagy csupán szép szavak? esetleg semmi, majd idő közben elpotyogtatott apró bókok, melyre csak a nők figyelnek fel? ~

A klubhelységbe belépve pár szem felfigyelt a fiú szokatlan jókedvére, ám a szája sarkában bujkáló gonosz mosolyra is, mely szinte zöld lámpaként gyulladt ki, a mardekáros diáklányok szemében felkeltette az érdeklődést: Feléledt a lesből támadó hamis kígyó. Az áldozat már megvan. Csak a csapda hiányzik.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Sebastian Llewelyn - 2009. 04. 12. - 17:45:13


Borzasztóan meleg van. Ezért nem is baj, hogy immáron nem őt öleli a pulóver, hanem Violet törékeny testét. Elég beteges. Nem szeret kellemetlen szavakat használni még gondolataiban sem, azonban most ez az igazság. Nagyon rosszul néz ki szegény lány. Akár egy élőhalott. Nem lehet rá szebb, találóbb szót kiejteni szánkon, ha rá gondolunk. Nézi a lányt, s egyre jobban elmerül a vonásokban. Noha érzi ő, hogy a pillantásai egyáltalán nem fejtik ki jótékony hatásukat a lányra nézve, mégsem adja még fel egy ideig. Valóban nagyon hasonlít valakire. Azt nem tudni, hogy ez a valaki az iskolából, vagy még otthonról ismerős Bastian számára, de tudja, hogy látta már ezt az arcot valakin, vagy valahol máshol. Dudorászni kezd. Kíváncsiskodva, gyermekien vizsgálódva, azonban az a sulyok már nagyon el van vetve, s ő ezt egy cseppet sem akarja észre venni. Gondolatban már végig is simítana a szőke hajon, hiszen annak fénye az egyetlen, ami némiképpen javít szegény Violet külsején. Szívesen lefestené. Már látja szemei előtt a vásznat, ezért lassan lehunyja a sötétkék lélektükröket. Gyönyörű táj, s a fa alatt kuporog egy lány... Violet. Kezében egy könyv, habár közel sem azt olvassa. A festőt nézi, akit megbabonázott a sejtelmes, titokzatos, fájdalmas tekintet. Bastian elmosolyodik, nagyot sóhajt, majd visszafordul a lány irányába. Az nem szól. Ha a fiú nem dobálná idegesítően ható mondataival, akkor bizonyára így ülnének, csöndesen egymás mellett, amíg az egyik el nem üli hátsóját.

Elmenekültem..., hallatja végre el-elcsukló hangját a lány, mire Bastian jobb oldali, gyér szemöldöke a magasba szökik. Honnan menekülhetett? Talán bántotta valaki? Nem lehet. A Roxfort biztonságos. Csupán a Mardekárosok találnak ki mindenfélét, hogy a hiszékenyebb diákok elmeneküljenek, aztán ők legyenek itt az urak. Összeesküvés. Bizonyos, hogy az. Bastian mindig is tudta, hogy tartania kell a zöld-ruhásoktól. Ez afféle ösztönös érzés, hiszen kérdés sem volt, hogy hová ossza be őt a Süveg. Játszadozik ujjaival, miközben még mindig nem meri megkérdezni, hogy kitől menekül. Biztosan meg is verték szegény lányt. De... hiszen ez szörnyű! Sebastian fejét csóválva próbálja kimutatni felháborodását, hiszen másféle módon nem nagyon tudja kifejezni azt, amikor őt igencsak megbotránkoztatja valami, valaki tette. Sok idő telik el. Vagyis, a szőke fiú számára rengetegnek tűnik az idő, amíg nem szólnak egymáshoz, ezért végül ráveszi magát a kérdésre.

- Ki tette ezt veled? - egy kérdés, barátságos hangsúllyal. A sötétkék szemek biztatóan csillognak.
Újabb sulyokvetés. Kérem a fejeket lehúzni, hiszen kiszámíthatatlan az íve... Bastian veti el, nem is kérdéses, hogy féljen-e az ember. Tehát, a sulyok: megemeli hosszú karját, majd a csontos ujjak megállapodnak a szőke lány vállán. Bastian pusztán segíteni szeretne, s máris jön az, amitől tartott... a lány elküldi őt. Érthetetlen miért. Ő csak jót akar, erre elküldik? Nem háborodik ő fel. Megért mindent, de nincsen szíve így, ilyen állapotban itt hagyni szerencsétlen lányt. Lehet, hogy a barátja tette? A fiúja... lehetséges, hiszen éppen egy nagyobb darab fiú lépked nem messze tőlük. Sőt, feléjük sétál. Bizonyára nem kifejezetten hozzájuk igyekszik azokon a troll-lábakon, de Bastian teljes mértékben kezd megbizonyosodni arról, hogy ez a tulok esett neki szegény lánynak. Na, igen... a fantázia.

Sosem volt erős, de bátor annál inkább. Mindig is elképzelte, hogy ő lesz a szuperhős, aki megment mindenkit, azonban ez egyszer sem sikerült neki. Nagyot nyel, majd elengedi a lány vállát és feláll. A nagydarab fiú még mindig csak jön, miközben Bastianon megfigyelhetjük néhány afrikai gyíkféle jellegzetességét... vagy... azt mutatja be éppen, hogy mit tegyünk, amikor egy nagyobb állat megtámad bennünket: felfújjuk magunkat és próbáljunk nagyobbnak látszani, mint ellenfelünk.
- Ne félj, megvédelek! - próbál keménykedni, miközben a troll már majdnem ott van.
Nagyot nyel, majd erőszakos képet próbál vágni, mire a nagydarab fiú furcsálló tekintettel sétál el mellette. Bastian vele együtt fordul a nevetséges testtartással, aminél nevetségesebb látvány még nem tárult emberi szemek elé. Nem kudarcnak látja ő ezt, esetleg ciki helyzetnek, hanem... ő nyert.
- Elijesztettem... - alig érthetően, hitetlenkedve motyogja ezt, hiszen ez neki szól, nem másnak.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Johhny Walker - 2009. 05. 29. - 17:58:50
To the One and Only...
HERMIONE

Tik-tak-tik-tak... megy az óra. Istenem, az idő... végeláthatatlan, végtelen dolog. Állítólag az idő minden pillanata egyszerre zajlik. Meg az emberi agyban a kapcsolatok száma nagyságrendekkel nagyobb, mint az atomok száma az univerzumban. Csak nézd az eget, komolyan. Kék. Tudod te, hogy az ég kékje hány színből áll? Azok a számítógépes kis surmók odahaza Londonban tizenhatos számrendszert használnak, hogy leképezzék a színeket, és betűk a számok a tizenhatos számrendszerben. Érted? Betűkkel számolnak! Na még egy slukkot szívok ebből az izéből. Égeti a torkom, kaparja, bennem meg már olyan szintű a tüdőrák, hogy már nemhogy "Apának" hív, hanem egyenesen "Apcinak", mert olyan szinten keresztüljutott az evolúció tizenhatos számrendszerben kódolt szitáján, hogy már én kérek elnézést. Fejlődik. A tüdőrákom, meg a mágia, meg a világ is csak egyre bonyolultabb. Amikor ide kerültem a Roxfortba, akkor a számomra létező dolgok egyetlenegyje egy gitár volt. Az volt az örömöm, bánatom, meg amit akarsz. És most gondolj bele. Most már tizen...hat, igen, tizenhat éves vagyok. Azóta már miből áll a világ? Tanulás, felsőfokú mágia, mi leszel ha nagy leszel játék, tervezzem meg a jövőmet, találjam ki, hogy milyen színű politikában fogok hinni, abból is van egy csomó szín. És csak beszélnek, és beszélnek, és beszélnek. És én higyjek valamelyiknek, pedig mindegyik a világmegváltást ígéri. Egyszer azt mondta a pápa, az a Pál-János kettő, hogy szavazzunk azokra, akik a családot, a boldogságot, és az életet hirdetik. Kitaláltam, hogy keresek valakit, aki a halált, a magányt, meg a nyomort hirdeti... de nem találtam. Ilyen kevés szín mellett, ecsém. Na meg a csajok. Gondolj bele, hogy kis töpszli csupasz elsősként életem legnagyobb problémája az volt, hogy hány heti zsebpénzből jönnek ki azok a frankó ezüstös gitárhúrok, amiknek olyan faja hangja van, meg hogy megtanuljam MekkGalszinak azt a szöges-gyufás átalakítós humbugot. Mert én mondom, kamu az egész. Az egész Roxfort kamu. Annyira hülyeség, hogy a világ tele van mágikus lényekkel, mégis az ember ural mindent, amikor abból csak minden csilliárdadikban van meg a képesség, hogy abrakázzon, meg dabrakázzon. Persze mi olyan jól tudjuk írtani egymást, biztos másokat is. Az a lebegő türkiz izé, Miszter Binns mesélt mindenféle kétszáznegyvenhetedik mágus-kobold háborúkról, és még én vagyok a hülye? Könyörgöm, én a békét hirdetem! Illetve... most nem. Most éppen gondolkodni próbálok az életről, meg egyéb felesleges dolgokról. És dohányzok az óratoronyban. Mert három kivételével mindenféle ártó mágiákat lehet tanulni, de ha egyet trombitálni akarok a folyosón, az persze tilos, mégha szellőztetek is. Meg az az uniformis! Könyörgöm! Úgyhogy most mondjuk ki finoman, én most kifejezem a véleményemet a világ számára. Bőrkabátban ülök az óratoronyban, és ha már nem látom a kezemben lévő trombitát a sok zöld füsttől, akkor egy kicsit félrehessegetem. Nem is büdös, csak nem szokják a szagát azok a hiperfelvilágosult akárkik, akik odalent a háborúra készülnek. Vagy már háborúznak is. És én vagyok a rossz, mert rágyújtottam egy viccre az óratoronyban! Múlt héten is két másodikos hipernagymenőt kellet úgy haza küldenem az óratoronyból, hogy sírás volt a vége, és nem én sírtam. És a beköpnek? Pontlevonás, és büntetőmunka. Vagy kényszersorozás a hadseregbe, márha itt van olyan. Márpedig én nem fogok feladni az elveimet, és seregbe vonulni, én csendben, békésen, senkit sem zavaró módon füvezek az óratoronyban, egyedül. Legalább nem zavar senki.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Hermione J. Granger - 2009. 06. 05. - 10:57:21
[Johnny „Jay” Walker]

Ne! Ne! Már megint!!!
Elég volt!
Siető léptek a folyosók kopott kövein, talár suhanása és egy bozontos hajú leányzó alakja rajzolódik ki, azonban hamar eltűnik a toronyba vezető lépcső bejáratánál. Mindenki tudja, hogy ki ő, túlságosan tipikus a megjelenése és egyedi, az összetéveszthetetlen Miss Granger.

Harry most edzésen van, legszívesebben kiment volna vele, de igencsak esőre áll az idő, még akkor is, ha ugyan bárányfelhőkkel tarkított a kék égbolt, mégis bizonyos, hogy a nap folyamán még esni fog. Legszívesebben a könyvtár felé venné az irányt, de sajnos már egyszerűen nincs olyan hely, ahol megnyugodhatna, ahol egyedül lehetne és ahol ki tudná kergetni azokat a rémes gondolatokat a fejéből.
Az óratorony az egyetlen hely, ahol talán nincs senki, mert nem túl népszerű hely a diákok körében, és eddig akárhányszor ment oda, szerencsére senkit nem talált ott.
Még mindig visszhangzik a fejében az az idegesítően nyávogó hang, mely folyton-folyvást azt kántálja: „Voon-vooon.” Száz százalékosan meg tudja érteni Harry helyzetét, még néhány évvel ezelőtt, mikor a Titkok Kamrája feltárult és a szörnyeteg hangját hallotta a fejében és már-már az őrületbe kergette szegényt. Nos, ez a helyzet egy kicsit más, viszont mégis hasonló.

Olyan szívesen megtépné azt a buta libát! Hermione Granger sosem volt az az agresszív lány, sőt, épp ellenkezőleg, lásd M.A.J.O.M..
Lavender Brown… még a neve hallatán is elkapja a hányinger!
Hermione szabad kezével behajtja maga mögött a lépcsőház bejáratának ajtaját, majd magához ragad egy életképes, éppenhogy égő fáklyát, hogy megvilágíthassa a fölfelé vezető sötét lépcsőket. Óvatosan teszi mindezt, nehogy véletlenül belekapjon a tűz lángja a baljában pihenő könyvekbe, hiszen az már maga lenne a pokol! Épp elég problémája van így is.
Lassan-lassan felbotorkál a toronyszoba bejáratához, majd gondosan visszateszi a fáklyát a falra, hasznos lesz még, mikor indul visszafelé.

Kinyitja az ajtót, majd belép, és azon nyomban az éles széllel találja szembe magát, mely gonosz módos az arcába fújta néhány kósza tincsét, így kénytelen kisöpörni azokat tekintetéből, hogy ismét kitisztuljon előtte a kép.
- Jajj ne… -mormolja csendesen magának, mikor megpillantja egyik évfolyamtársát, aki ráadásul még az oroszlán oltalmát is élvezi, bár felettébb elgondolkodtató dolog, hogy miért. Hermione mindig is undorodott az ilyen alakoktól, sosem csinálnak semmit, állandóan cigaretta lóg ki a szájukból és a franc se tudja, milyen alvilági dolgaik vannak még. Sajnos nem ez az egyetlen ilyen züllött alak, már a második évfolyamon is találkozott ilyenekkel, ott ráadásul négy kislány ilyen alvilági. Hová sodródik a világ?

Lesújtó tekintetet vet a fiúra, majd mintha tudomást sem vett volna róla, elindul a vele ellentétes oldalra, mely éppen a kviddicspálya felé néz. Leteszi könyveit az egyik ülőalkalmatosságnak nem feltétlenül nevezhető helyre, majd ő is letelepszik egy ugyanilyenre, s a kiddicsedzsést figyeli a távoli messzeségben. Egy pillanatra feltűnik előtte a cikeszlabdát hajkurászó Harry alakja, majd el is tűnik azonnal az egyre szürkébb felhők között.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Johhny Walker - 2009. 06. 05. - 12:00:41
Hermione

Rózsaszín az ég, és a felhők, mint kis bárányok mászkálgatnak rajta. Egyik-másik néha megrázogatja a bundáját, hogy harmatos víz csorogjon le belőle a kviddicspályára, a tiltott rengetegre, meg arra a fenenagy tóra, már elfelejtettem a nevét. Vajon melyiknek tisztább a vize? De mindegy is. Sellők élnek benne, azoknak meg víz az víz. A kviddicsezők meg láttak már ennél nagyobb felhőket is, de azért csúnyán meg lehet ázni egy seprűn, bármilyen bűbáj ide vagy oda. Repülnek egy seprűn. Nemt'om, én ezt az utazásformát valahogy rém kényelmetlennek találom, meg repülni? Minden repülő cuccot szétlőnek, aláaknáznak, megterrorizálnak, és hasonlók, akkor már inkább vonat, még ha olyan hülye fajta is, mint a Roxfort express.

A nyitott ablakon, ami a megfulladásomat akadályozza meg, sajnos bejáratként szolgál egy-egy esőcseppnek, így egy kicsit vizes is vagyok már az egész hercehurcától. De ebben a fülledt toronyban nagyon jül esik pár hűvös esőcsepp simogatása, sajnálatos tény, hogy az eső nemcsak az arcomat simogatja, hanem a hajamat is. Megint vizes a hajam... hetente kétszer-háromszor mosok hajat, de ha napi kétszer mosnék hajat, az sem lenne elég, de ez már csak az én életmódom sajátossága. Kicsit tágabbra nyitom az ablakot, hogy a sűrű zöld füst könnyebben távozhasson, ezáltal nő a beérkező esőcseppek száma is, de én csak hálás vagyok ezért... a bárányok bundájukból kirázogatják az esőcseppeket, hogy ezzel nekem segítsenek. Kedves bárányok.

Ilyenkor mindenki az épületben tanul, majmol valamit, vagy kviddicsezik, vagy a kviddicsezőket nézi, csak én vagyok szabad ebben a kastélyban. Mindenki össze-vissza kötve van valamihez, valakihez. Megint mindenki románcozik össze-vissza, meg féltékenykednek egymásra az emberek, és hasonlók. Szinte már majdnem elegem van az összesből, mert sikket csinálnak abból, hogy ki kivel jár, az őszinte érzéseknek ebben a világban már nincs helye, és ez fáj nekem. Nekem marad a rózsaszín ég, a kedves bárányfelhők, és az a tudat, hogy valaki odafenn törődik velem, mert ebben a nagy fülledt hőségben hideg esőcseppeket küld az arcomra, enyhítésül. Arcom mossa eső és szárítja a szél...

És akkor történik valami. Ütemes dobogás a lépcsőházból, egészen fel az óratoronyba. Zene? Dobgép? Léptek? Léptek. Valaki jön felfele az óratoronyba. Ha megint megjelenik egy elsős egy vödör vízzel, és pár locsolóbűbájjal, hogy kigyulladt az óratorony, és jött eloltani, akkor én ma megölök valakit. De nem, a valóság ennél sokkal rosszabb és jobb is egyszerre. Mert megérkezik a vendégünk, aki:

Középmagas, csinos, velem egykorú, egy házban vagyunk, és... PREFEKTUS?! Óhogyazannya... Úgy hőkölök hátra, mintha legalább szellemet láttam volna. Ráadásul Hermione az. Nem akármelyik prefektus, hanem Hermione Granger. Bozontos haj, tizenöt kiló "könnyű esti olvasmány", a Roxfort házirendje a bőr alá kódolva, és még ki tudja micsoda. Meghaltam. Vajon ha most azonnal kiugranék az ablakon, megúsznám a helyzetet? Kötve hiszem, meghalni majdnem olyan rossz, mintha kicsapnának az iskolából, igaz Mio? Végem van. Szól McGalagonynak, Ezer pont a Griffendéltől, a teljes nyár büntetőmunka, és mágikus detoxikáló a biztonság kedvéért. Talán ha gyorsan futok, vagy ha nem látta az arcomat a füsttől... á, a bőrkabát úgyis elárul. És...

Elmegy mellettem. Mi van!? Hermione Granger füvezésen rajta kapta Johnathan Anderson 'Jay' Walker griffendéles, tizenhat éves nebulót, többszörös visszaesőt, és elmegy mellettem egy rövid "A fenébe!" pillantással. Itt bizonyára valami félreértés történhetett... talán ha gyorsan kereket oldanék, akkor... nem. Nem vagyok gyáva. Najó... cigi elnyom. Ablak teljesen tágra nyit, hogy a füst elmenjen... de mi a fenét csináljak? Ha most kereket oldok, akkor megalázom saját magamat, ráadásul szívességet teszek neki, és milyen punk az, aki behódol más akaratának? Nem, én ügyesen kezelem a helyzetet.

- Szia Hermione! Mi a pálya?

Szólítom meg évfolyamtársnőmet, mert miért ne? Köszönni csak szabad...


Cím: Re: Óraépület
Írta: Hermione J. Granger - 2009. 06. 08. - 10:16:36
[Johnny „Jay” Walker]

Igyekszik száz százalékosan ignorálni a másik oldalon ücsörgő szörnyű alakot, de sajnos egyáltalán nem könnyű manőver. Elsősorban azért nem, mert a szél igencsak felé fújja azt a rendkívül rossz szagú füstöt, másodsorban pedig érzékei azt diktálják, hogy mióta belépett a torony bejáratának kopott tölgyfaajtaján, azóta figyelemmel van kísérve minden egyes lépése.
Talán az egész csak szimpla paranoia, ám mégis van oka feltételezni ezt, mivel igencsak sok diák teszi ezt vele az elmúlt napokban. Az ok rejtély, majd egyszer talán arra is fény derül.

Továbbra is a levegőben cikázó kviddicsezőkre szegeződik a tekintete még annak ellenére is, hogy Hermione Granger mindennél jobban utálja a kviddicset, de ha már döntenie kellene, akkor inkább százezer kviddicsmeccs vagy akár seprűlovaglás, mint egy Lavender Brown egy Ronald Weasley kíséretében. Hogy is mondják ezt? Barátokból ellenségek?
Szerencsére még egy ember maradt neki, aki nem más, mint Harry. Sajnos Ginnyvel sem ugyanolyan már a kapcsolata, mióta a lány bátyja úgy döntött, hogy nagyobb érdeklődést mutat a lányok – és elsősorban Miss Brown iránt.

Tűnj el a fejemből Lavender Brown!
Legalább csak néhány percre…
NEM MEGY!

Csönd.
Azonban az egyik pillanatban két füstfelhő közt felcsendül a mögötte tartózkodó fiú hangja, aki kíváncsian érdeklődik a lány hogyléte felől.
„Mi a pálya?” – Merlinre… hogy lehet ilyen kérdést feltenni, mikor evidens, hogy valami nagyon nincs rendben?? Ráadásul úgy csinál, mintha a kezdetektől fogva puszipajtások lennének. Az egy dolog, hogy sajnos a Süveg egy házba osztotta be őket hat évvel ezelőtt, de igazából még a folyosón sem szoktak köszönni egymásnak, miért kellene hát erre a kérdésre megfelelő választ adni? Most legszívesebben felpattanna és elzavarná ezt a gyereket innen melegebb éghajlatra, ám az értékrendje nem engedi meg, hogy ilyen lépést tegyen, nem lenne hozzá méltó viselkedés. Azonban könnyedén visszavághat neki, hiszen Miss Granger kezében hatalom van, melyet a sötétkék taláron díszelgő csillogó prefektusjelvény hordoz magában.
Igen, ezzel talán jobb kedvre tudná deríteni magát. Árulkodni nem szép dolog, viszont ha az iskola és a diákok érdekében történik, akkor egyáltalán nem bűnös tett, sőt!
- Nem mondták még neked, hogy nem szabad dohányozni az iskolában? –kérdezi a fiútól, majd arra a szörnyűségre mutat, ami még mindig ott díszeleg a srác kezében, ám szerencsére a füstje már tovaszállt az ablakon, legalább így több esélyük van az életben maradásra.

Nyilván arra számít a fiú, hogy majd Hermione azonnal rohan McGalagonyhoz, hogy jelentse az ügyet, hiszen egy Griffendéles társáról van szó, akire igencsak ráférne már egy kis büntetőmunka, úgy látszik. Nos… örül, hogy feljöhetett ide, jelen pillanatban egyáltalán nincs kedve elnyargalni az igazgatóhelyettesi irodáig, mivel az iskola másik végében található, ráadásul arról nem is beszélve, hogy körülbelül fél órája van összesen, mivel hamarosan mennie kell számmisztika különórára, melyről a mellette sorakozó könyvek is árulkodnak. Tehát ha most elindulna, egy percnyi ideje sem lenne pihenni és gondolkozni, ha maradna akkor talán, bár ez az alvilági alak igencsak zavaró tényező számára.
Nem igazán Hermione Grangerre valló viselkedés, de vannak percek, amikor nincs türelme saját magához, ez is egy ilyen időszak.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Johhny Walker - 2009. 06. 08. - 11:00:55
Hermione

Lehet, hogy rossz dolog volt hozzászólnom? Hát, ki tudja. Mindenesetre nem úgy viselkedik, mint aki nagyon össze-vissza akar szidni engem, bár előbb-utóbb úgyis megkapom a magamét, legfeljebb nem ma. No, nézzük csak mit is csinál Miss Granger itt az óratoronyban: tanul. Na, álljunk csak meg egy pillanatra? Ki az, aki feljön az óratoronyba tanulni? Kikérem magamnak, ez a sunyidohányosok helye! Na meg azoké, akik menekülnek valami vagy valaki elől. Bingó! Hogy lehettem ilyen hülye? Hisz teljesen nyílvánvaló! Hermione menekül valami elől, nézz csak rá az arcára. És a változatosság kedvéért hozott magával némi könyvet, hogy ezzel terelje el a gondolatait, de nem megy neki. Te jó ég, ha lenne nálam fényképezőgép! Utoljára akkor láttam Hermionén ilyen elvetemült arcot, amikor a manók jogaiért küzdött, és senki nem figyelt rá. Pedig a szabadság mindenkinek kijár, csakhát rosszul kampányolt, mert az ingyenszolgánál az emberek szívére próbált hatni, ez meg sz'tem nem járható út.

Tehát Hermione idemenekült a csillagvizsgálóba... vagy ez az óratorony? Tökmindegy. Szóval ide menekült rejtélyes üldözője elől, és mindkettőnk meglepetésére és az ő bánatára én is itt vagyok. Hű, de kellemetlen helyzet ez, és igen, akárhogy is próbálok barátságosan hozzászólni, ő máris lecsap engem szavakkal. Oké, én elhiszem, hogy minden kezdet nehéz, de miért kell az embereknek minden idegent ellenségként kezelniük? Mennyivel egyszerűbb lenne, ha minden ember úgy viszonyulna alapszinten a többi emberhez, mint barát. Egy csomó háborút meg ilyesmit meg lehetne oldani ezzel. Meg ez a T'odki ügy se lenne most, például. Mindenesetre csak kikötünk oda, ahová ki kellett kötnünk: vidám cigi. Najó, akkor most Jay féle példabeszédek könyve, 27;14:

- Persze, hogy tudom, ezért vagyok a kastély egyik legeldugottabb tornyában. Egyébként lehet egy látszólag teljesen idióta kérdésem, ami előbb-utóbb visszakanyarodik a témához? Te járatos meg olvasott vagy mindenféle témában. Tudod, hogy hogy működik a csokoládé? Vagyis, hogy miért szeretik annyira az emberek, mitől finom?

A kedvenc marihuána támogató szövegem felütését meg is kezdtem. Ha mázlim van, nem átkoz ki az óratoronyból az ablakon, rosszabb esetben a falon keresztül, hogy kilencven méter zuhanás alatt átgondoljam, hogy vajon megérte-e. Mindenesetre én örülök a társaságnak, és szerintem Hermionéra is ráférne, csak az ő barátai máshol vannak. De hogy miért kell ettől utálni a többi embert? Azt nem értem még mindig.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Hermione J. Granger - 2009. 06. 20. - 23:29:41
[Johnny „Jay” Walker]

Úgy tűnik, minden igyekezet hiába. Hiába ül ott szótlanul a másik oldalon és mereng a távoli messzeségbe, a „kedves” évfolyamtársa látszólag csevegni óhajt, azonban Hermione Grangernek ehhez egyáltalán semmi kedve.
Hiába hívta már fel a figyelmét a dohányzás okozta következményekre, Johnny szemlátomást egyáltalán nem törődik Hermione szavaival, mintha meg sem hallotta volna az intő mondatot. Mi sem természetesebb annál, ha az ember csak úgy feljön az iskola legmagasabb tornyába és passzióból ilyen rémséggel károsítja az egészségét. Hermione tökéletesen tisztában van a dohánytermékek okozta élettani hatásokkal, ám nem kívánja untatni ezekkel a szemközt ülő kollégát, mivel látszik rajta, hogy nagy ívben tesz az egészre.

A csokoládé szó hallatán bal szemöldöke hirtelen felrándul és gyanakvó tekintetet mereszt a fiúra, mert igencsak meglepő számára ez a kérdés.
- Te még sosem figyeltél egyetlen percig sem mugliismereten? –kérdezi a fiútól. Kérdésre nem illik ugyan kérdéssel válaszolni, de túlságosan evidens a válasz ahhoz, hogy ismét körbemagyarázza a dolgokat, hiszem nem is olyan rég tette meg mindezt Mrs. Burbage  Lemondó sóhaj követi szavait, majd teljesen újdonsült beszélgetőtársa felé fordul –még akkor is, ha jelen pillanatban a háta közepére kívánja a fiút.
- … egyébként, ha nem tévedek, te is mugli születésű vagy… tehát miért pont nekem szegezed ezt a kérdést, hiszen míg nem a Roxfortba jártál, muglik között éltél, nem? –folytatja, bár egyáltalán nem akart ilyen személyeskedő hangnemet felvenni, mégis sikerült, pedig nem akart belemászni a fiú életébe, remélhetőleg a következő megnyilvánulásnál már nem ezzel kapcsolatosan kell válaszolni, mivel mint minden mugli születésű diáknak, Hemioné-nak is különösen érzékeny terület ez az életében, különösen mióta Draco Malfoy állandóan a „sárvérűzéssel” jön neki, akárhányszor találkoznak a folyosón. Mindegy, egyszer majd csak kinövi, Hermione már kezd hozzászokni, sajnos.

Szörnyen erőltetettnek érzi ezt az egészet, azonban nem akar eltűnni se szó se beszéd, mivel ő nem olyan, aki szó nélkül otthagyja a másikat, ha már hozzászólt valaki.
Órájára pillant, és szomorúan tudatosul benne, hogy alig van itt pár perce, az idő ilyenkor olyan lassan telik, amennyire csak lehetséges. Mindegy, igazából már csak kibírja ezt a fél órát…
- Te is jössz számmisztikára? –teszi fel a naiv kérdést az iskola egyik legnagyobb lógás diákjának, igazából felesleges is lenne odafigyelni a válaszra, mikor evidens, hogy valami nemleges reakció fog a kérdésre érkezni. Egyáltalán nem meglepő, el sem tudja képzelni, hogyan csúszhatott ki ilyen buta kérdés a száján. Na, de Hermione saját magából indult ki, s mint a mellékelt ábra is mutatja- azaz a könyvek-, a leányzó bizony oda készül.

Nahát! Eltelt néhány perc anélkül, hogy gondolt volna…


Cím: Re: Óraépület
Írta: Johhny Walker - 2009. 06. 21. - 20:11:28
Mio

Meg kell hogy mondjam, elég jófelé halad a Jay féle példabeszédek könyve, de alig ejtettem ki azt, hogy csoki, máris mugliismeret. Most mondanám hogy nagy hülyeség az a tantárgy, de ez is amolyan relatív cucc: mugli születésűeknek hülyeség, amúgy meg biztos hasznos dolog, de hogy Hermione mi hasznosat láthat benne, azt valahogy nem sikerült kiderítenem. Mindenesetre a csokoládés téma letért az általam kijelölt pályáról, úgyhogy kénytelen vagyok visszaterelni.

- Nem a mugliismeret miatt kérdeztem, meg egyáltalán nem a saját kevéske összekapargatott tudásomat akarom bővíteni, mert egyébként tudom, hogy hogy működik a csokoládé, mégha ez váratlan is tőlem.

Ami a szívemen, az a számon. Pontosan tudom, hogy Mio nem néz ki belőlem sokat, meghogy zsigerből elitéli mindazt, amire én mondjuk egy egész életet tettem fel halványan. Hát igen, a szabályok, könyvek, lexikális tudás, és törvények közé bezárt Hermione Granger bizonyára nem értékeli a túlzott individualizmust, a tömegből szántszándékkal kilógó öltözködést, a mindenki által tiltott füves cigiről nem is beszélve, pedig egyébként én mondom, az egész egy délibáb. Kamu. Félreértés és kultúrális különbségek az egész, csak sajna kevesen értik meg.

- Bár nem voltam jó bioszból, de azért annyit tudok a csokiról, hogy az emésztése már az ember szájában megkezdődik, és a nyálkabizén... hártyán felszívódik ilyen cuccos, ami endorfinokat csinál az agyban, és ezért jó. Megkerüli a gyomrot, meg az egész emésztést, gyakorlatilag még le se nyelted a csokit, már boldogabb vagy az ilyen hormonos bármik miatt. Szóval amolyan mesterséges jókedv az egész, tejbe és kakaóporba csomagolva.

Jó, a definícióm húsz helyen sántít, pedig csak három tényt közöltem. Ki leszek javítva meg minden, biztos erre is van valami komoly szakirodalom vállról indítható könyv formájában, vagy ki tudja. De nem is ez a lényeg, egy minimális igazságtartalma tuti van annak, amit mondtam, és ez nekem épp elég. Jól érzem magam, de árnyékolja a helyzetet a tény, hogy az iskola meg még ki tudja minek a legokosabbja nem érti a helyzetemet. De semmi gond, én hajlandó vagyok megvédeni magamat.

- Úgy nézel rám, mint akit legszívesebben kihajítanál az ablakon, pedig a Roxfort legeldugottabb pontján élek az egyik hobbimnak. Egyébként meg a füves cigi is egy olyan dolog, hogy a füst nagy része felszívódik a tüdő falán, így majdnem olyan gyorsan jut el az agyba, mint a csoki cuccai. Ez is endorfint csinál, vagy hogy a francba kell ezt szépen mondani. A számmisztikára meg nem jelentkeztem, de már sajnálom, mer' a hollósok mondják, hogy a tanár arc, meg az egész nem akkora becsapás, mint mondjuk a jóslástan. Múltkor olvastam is egy rövidebb könyvet az egészről, és egész jól működik az egész szemben a kristálygömbös baromságokkal. Nemt'om, a kristálygömb az ilyen szelektíven kevés hülyeséget sugároz. Harry-t mindíg meg akarja ölni, engem meg mindig ki akar csapni a suliból, de már hatodik éve itt rontom a levegőt, teljes sikerrel, és nem tervezek ezen változtatni.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Anette Awenmore - 2009. 07. 05. - 18:58:44
Damien.

Bár felhőtlen vigyorom halványodott valamit, amikor a kintről beszűrődő holdfényben megcsillanva megláttam a Damien arcán először lecsorduló könnycseppet, ez az apró kis árnyalatváltozás szerencsére a sötétben nem látszódott. Ugyanakkor valahol az agyam egyik eldugott zugában felvetült a mágikus kérdés: miért? Miért esett vissza eme nemrég megismert kedves háztársam a régi alkoholizmusába? Hiszen olyan szépen kigyógyult belőle akkoriban. És nem tagadhatom, hogy a szívem egyik távoli csücskében felütötte a fejét egy optimista lelkemnek nem túl ismerős érzés, az aggodalom.
Persze az is könnyen megfigyelhető jelenség az ember szemfüles lányának, hogy amíg ezelőtt a klubhelyiségben olyan gyakran lehetett a fiút kviddicsező csapattársnőm, Amanda társaságában látni, mostanában egyedül kóborol. Elváltak volna közös útjaik? Talán a leányzó lehet az oka. Nemrégiben Vikivel is csúnyán összekapott egy edzésen, amivel a csapatból való kizárása is együttjárt, számunkra egyelőre még homályos okokból. Lehet, hogy egészen más tészta, de azért kicsit gyanús a hasonlóság.
Ilyen gondolatokkal szerény kis buksimban nem is csoda, hogy micsoda melegség járta át a lelkem, amikor Damien szája szegletébe csúszott egy halovány kis mosoly. Talán tényleg sikerült egy kicsit felvidítanom, jobb kedvre derítenem, és az nekem olyan jó! Nincs annál szívet melengetőbb, amikor sikerül akár csak egy fokkal is javítanom valamelyik barátom kedélyállapotán. Az én naiv kis szívem az ilyenekben annyira örömét tudja lelni, hogy az nem is igaz.
Az viszont kezd komolyabban zavarba ejteni, hogy a fiú magához húz, és úgy zokog a nyakamban, mint egy kisgyerek. Kényelmetlen érzés, ugyanis pont az a típus vagyok, amelyik ilyenkor nemigen tud mit kezdeni magával, fogalmam sincs, hogyan vigasztaljam meg? Az átmeneti kétségbeesést, ami átsuhan az arcomon, szerencsére Damien nem láthatja, mert épp pont nem. Ilyenkor az arcizmaim egy röpke zavar után sikeresen elrendeződnek, és ahogyan szorgalmasan próbálom magam beleélni a helyzetbe, sután és persze gyengécskén megveregetem a fiú hátát. Fuh, de nem szeretem az ilyen helyzeteket. Jobban beléjük tudok izzadni, mint egy óra intenzív kviddicsbe. És ha ezt megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy ez nem kis teljesítmény, főleg ha összevetjük az időbeli arányokat és a cselekvések megterhelésének aránytalanságát. Egyszóval: bah...
Szappanoperába illő köszönetnyilvánítást kapok ekkor a fiútól, és ezt már végképp nem tudom hová tenni. Sajnálatos a dolog, de életem eddigi tizenöt évében ezidáig még nem voltam hajlandó tudomást venni a másik nemről, amiből egyszerűen lekövetkeztethető, hogy fogalmam nincs, hogyan kell viselkedni hasonló szituációkban. Mert ugye, ilyenkor sajnálatos módon előkerül az a differencia hímnemű és nőnemű barát között, hogy az utóbbit akármilyen buta csajos dologgal meg lehet vigasztalni, no de hát az előbbinek mégsem mondhatom azt, hogy... hm, na jó, ezen még gondolkozni kell, de egyszerűen fogalmazva, a kettő között különbség van és kész.

- Ööö... - foglalom össze a véleményemet a dologról tömören és velősen. Na jó, ez csak egy kis benyögés volt, amíg az egyensúlyomat kerestem. Pajtás, tisztára ledöntesz a lábamról, eh. - Én is nagyon szeretlek, Damien, de fogy belőlem a szusz... - Az az igazság, hogy ez csak félig igazság, mert a fiú igazán nem karolt át olyan szorosan, hogy gond lett volna a légzésem lebonyolításával, de nagyon kellemetlenül éreztem magam ebben a jelenetben, és olyankor előbukik belőlem egy rossz szokásom, miszerint valami kiimprovizált ócska féltréfával igyekszem lassan a vége felé terelni a nem kényelmes szituációkat. És most már valóban nem lenne rossz túllépni a dolgokon.
Ha Damien is úgy gondolja, lassacskán lefejtem a nyakamról a jobb kezét. Talán ekkor szúr szemet, hogy a másikat valahogy mintha kicsit eltartaná magától, elbújtatná. Na de mit nekem holmi dimenziók, tér és messziség, azzal az eszmefordulattal, miszerint na most már csakazértis megfogom a másik kezed, és akkor majd az ablakhoz húzlak, gondolkodás nélkül megragadom a fiú balját.
- Hé! Ezmiez? - Namármost, ez nem lehetett túl kellemes neki, és valószínűleg legalábbis felszisszen. Ha tényleg találkozom egy fájdalmas grimasszal, akkor elkapom onnét a kezem; ha a fiú hangtalan mártírsággal tűri a sejtelem nélküli kínzatását, akkor bizony nem állok meg addig, amíg feltűrve az ingujjat meg nem kukkantom, mit kell a bal kézen rejtegetni.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Damien Pulse - 2009. 07. 07. - 20:43:24
[Anette]

Az ölelés erőt adott: erőt, amelyre nagy szükségem volt. Nem is maga a gesztus volt a kulcs, sokkal inkább az, ami mögötte van: a nap folyamán első izben került előtérbe az, hogy vannak még emberek, akiknek számitok. Igaz, Vele vége… és hiába tűnik most olyannak, mintha ezzel a világnak is vége lenne, van élet utána is. Ittvan Any és Greg: két barát, akik – remélhetőleg – kitartanak mellettem jóban-rosszban. Két olyan ember, akikért a lelkemet eladnám az Ördögnek, akikért az életemet eldobnám… nem zárhatom ki őket az életemből. Még ha képes is lennék rá, ők nem hagynák… és segiteni fognak túllépni a fájdalmamon, ebben is biztos vagyok. Egyszer már megpróbáltam egyedül és a következmények katasztrofálisnak voltak mondhatóak: még egyszer nem követem el ezt a hibát. De ezúttal az idő is szűken van: hamarosan itt a nyár és ismét egyedül maradok. Nem: még azelőtt fel tovább kell lépnem… kénytelen vagyok. Különben elveszek.

Bolond voltam most is, mint már oly sokszor az életben… de ezúttal talán megbocsájtható, hiszen a barátság, mint fogalom, abszolút új volt az életemben. Persze, voltak barátaim még régen, a Roxfort előtt, de egész mást jelent a barátság a két korosztály számára, a kettő között pedig jórészt egyedül tengettem napjaimat az ódon falak között, nem nagyon tudtam folyamatosan alkalmazkodni… most pedig már túl nagy a lépés ahhoz, hogy könnyedén és egyszerűen tudjam venni. De még ennél is rosszabb a helyzet, hiszen korábban megvetettem a barátságot, csakúgy mint a szerelmet… de visszanézve talán csak irigy voltam. Irigy és tudatlan… képtelen voltam megérteni, hogy mások miként tesznek szert barátokra, mivel nekem nem sikerült, igy inkább megvetettem őket, minthogy beismerjem saját fogyatékosságomat. Ha egy kicsit tapasztaltabb lettem volna, akkor azonnal megörülök a lány jelenlétének, nem pedig elzavarni próbálom… hiszen valóságos rágalom, amit elkövettem. Más sem hiányzik, minthogy Amanda után még valakit elveszitsek… azt hiszem, azt már nem birnám ép ésszel feldolgozni.

A pillanatok percek lassúságával teltek, de végül véget értek: halk szavai nyomán elengedtem, kibontakozva az ölelésből. A könnyfolyam már elapadt s csak a nyomát hagyta maga után: az arcomon tükörként csillogtak a holdfényben a cseppek nyomvonalai. Hátrébb léptem a lánytól… azazhogy csak megpróbáltam: észrevette, hogy a másik kezemet rendellenes szögben tartom és az örökös kiváncsisága nem hagyta, hogy szó nélkül elmenjen a dolog mellett. Odakapott és megmarkolta a csuklómat… ami ugyan nem volt túl kellemes érzés, de lehetett volna rosszabb is, hiszen a kézfejemen voltak csak sérülések, azokat pedig éppen csak érintette, ám ez is elég volt ahhoz, hogy arcvonásaim fájdalmas grimaszba gyűrődjenek egy pillanatra. Ő ezt nem vette észre, de megsejthette, hogy valami nincs rendben azzal a kézzel, mert fokozott óvatossággal húzta elő a zsebből, ahol eddig rejtegettem. Végül úgy döntöttem, én is vetek egy pillantást a sérült végtagra: ha másért nem is, de nem akartam látni Any grimaszát, ha esetleg a kéz rosszabb állapotban van, mint kéne neki…
… de szerencsére nem volt. Az a három-négy ütés, amit a falra mértem, nem volt olyan súlyos, mint amilyennek gondoltam, főleg, mivel a terhelés nagy részét a bütykök állták: a bőr persze felszakadt rajtuk, és most, hogy a düh és a fájdalom mentális korlátai valamennyire enyhültek, igy a fájdalom is zavaró tényező volt, de ahhoz már hozzászoktam. Próbaképpen megmozgattam az ujjaimat és ugyan fájdalmasan, de mozgott az összes: törésnek kicsi volt az esélye, a többi meg majd meggyógyul.
- Csak egy kis baleset, semmi több.  – feleltem végül, nem teljesen hűen az igazsághoz. – Valamin le kellett vezetnem a dühömet és ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. – tettem hozzá azzal a céllal, hogy egy kicsit közelebb jussunk a valósághoz. Ha akartam sem biztos, hogy el tudtam volna titkolni: a vérfoltok nagyon is észrevehetőek voltak, még ha a sötétség jótékony homályba is vonta a helységet.

Egy pillanatra elfordultam Anytől és egy mozdulattal kilöktem a párkányon álló üveget az ablakon, majd a Holdra emeltem a tekintetem, várva az üveg landolását. Magamban hálát adtam az égnek az életemért… hangosan pedig ugyanezt tettem, de egészen másnak cimezve.
- Nem tudom, hogy mi szél hozott erre… de köszönöm. Nem is tudom mit csináltam volna magammal, ha nem bukkansz fel… - a hangom elcsuklott s csak most fordultam vissza ismét a lány felé. – Jövök neked egyel.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Hermione J. Granger - 2009. 07. 08. - 19:58:13
[Johnny „Jay” Walker]

Fárasztóóóóóó!!!
Ennyi, amit jelenleg érez a bozontos hajú leányzó. Vagyis, már enyhe fejfájás is kezdi gyötörni, ám az még a legkisebb probléma. Jobban tette volna, ha az első pillanatban, mikor megpillantotta ezt az alvilági alakot, azonnal sarkon fordult volna és arra vette volna az irányt, amerről jött. Ilyen stresszes állapotban még tovább cincálják az idegzetét… Gratula.
Mugli származása ellenére is ilyen piti dolgokkal bombázza a lányt, mintha saját maga nem tudná a kérdésére a választ. Mégis mit képzel? Hermione egy két lábon járó lexikon, vagy mi?

A frappánsnak épp nem mondható definícióra inkább nem mond semmit, sőt, a fejét sem fordítja a fiú felé, aki épp a biológia órán tanultakat kívánja feleleveníteni több-kevesebb sikerrel. Ismét a kviddicsezőkre irányul a tekintete, ők most valahogy sokkal érdekesebbnek számítanak mint Griffendéles társa, akivel a hat év alatt egy árva szót sem beszéltek.
Olyan szívesen beolvasna neki egyet, hogy hagyja már békén az idegesítő zagyválásával, végtére is Hermione nem társalogni jött fel ide, hanem friss levegőre és csendre vágyott, szeretett volna kikapcsolódni, azonban ez nem igazán sikerül neki. Megfogadja: legközelebb nem fog habozni, ha az Óratorony és a Könyvtár között kell választani; evidens, hogy a könyvtárat választja.
- Figyelj, ha ennyire jól tudod, minek bosszantasz az idegesítő kérdéseddel engem? Bocsi, de nem társalogni jöttem fel ide, hanem kikapcsolódni, de ez nem sikerül, mivel épp olyan dolgokról faggatsz, amit te is tudsz. –vágja oda a fiúnak dühösen, s ezúttal felé fordult, hogy mégse az égnek beszéljen, egy társalgás alkalmával egymásra kell nézni egyébként is, bár eme interakció egyáltalán nem mondható társalgásnak, legalábbis Hermione részéről.

Órájára pillant: még 6 perc a számmisztika óra kezdetéig.
Hátat fordít a kviddicsezőknek, s az imént letett könyveket gondosan az ölébe ülteti, mind a hármat szépen egymáshoz illesztve.
De sajnos a fiú még mindig nem hagyja abba a monologizálást… Úgy tűnik, beleszorultak a szavak kedvencnek egyáltalán nem mondható háztársába és pont szegény Hermione volt az, akire rázúdíthatta szavainak óriási áradatát. Nos, a lány ennek egyáltalán nem örül, de próbál türelmes lenni, azonban arcára kiül a türelmetlenség és az azzal együttjáró összes érzelem. Mikor viszont végre elhallgat, egy nagy sóhajt követően már a lány is szóhoz jut.
- Nos, ha mindig ezt mondja neked Trelawney professzor, akkor minden bizonnyal van valami valóság alapja… -mondja a jóslástannal kapcsolatban, de legszívesebben visszaszívná, mivel ő is egy nagy becsapásnak tartja az egész tárgyat a tanárral együtt, azonban… -mivel ha így folytatod, közel a vég, nem gondolod? – kérdezi elsősorban a deviáns és idegesítő magatartásra vonatkoztatva. Ő ennyivel le is zárja a témát, csevegni egyáltalán nincs kedve.
- Én most megyek, mindjárt kezdődik az órám. Jobban tennéd, ha te is inkább órákra járnál, mert akkor talán vinnéd valamire az életben. Szia. –zárja le a rövid csevegést kettejük között és miután kezébe vette a Számmisztika könyveket, megindul a kijárat felé, ahonnan néhány perce érkezett. Kikapcsolódni jött, ezzel szemben még idegesebben távozik innen. Gyönyörű…
Megragadja a kopott festésű kilincset és kinyitja az ajtót, bezárni azonban már szükségtelen, mivel az uralkodó huzat megteszi ezt helyette is.

Bocsi, de annyira nincs ihletem ebbe a játékba, hogy nagyon. Túlságosan lehetetlen a helyzet, mert Hermione nem társalog olyan diákokkal, mint Jay. Még egyszer bocsi, majd talán legközelebb más karival.
Köszi a játékot! :)


Cím: Re: Óraépület
Írta: Joshua Reynolds - 2009. 08. 18. - 11:23:45


We will together again...

/Klubhelyiség/

Későre jár. A zöldek főhadiszállása kezd kiürülni. Már csak néhány mozgolódó alak jelzi, hogy még nincs itt a takarodó ideje. Pisszegés, susmogás...elhaló és erősödő hangok. Távolabb egy penna ütemes, már-már idegesnek csengő sercegése. Vagy inkább túlzottan is határozott kézmozdulatok. Egy félreeső sarok, egy kényelmes méregzöld fotel...benne egy vagány, jóvágású fiatalember. Josh. A srác arcának nagy része a félhomályba vész, azonban még így is kirajzolódni látszik egy apró mosoly a száj szegletében. Önbizalom. Josh egyre magabiztosabban mártogatja a tintába a vékony írószerszámot...újra és újra. Eközben lábait maga alá gyűri és így nyeri el a maximális kényelem állapotát. Nyugodt, megfontolt. Senki sem foglalkozik vele a teremben. Könnyedén alkothat. Talán észre sem veszik, hogy ott van. Mindenki el van foglalva a saját dolgával...a srác mégis óvatos. Szeret biztosra menni, ha már megvan az esély. Feje egy pillanatra felemelkedik a papírlapból, sunyin körbetekint a társaságon, majd ismételten a lapba mélyed. Összeszűkülő szempár...hunyorgás. Hirtelen lendül a pálca, elhangzik a szükséges varázsige. A tárgy hegyén azonnal fellobban az a szikrányi fény...teljesítve a parancsot. Nem mer ellenállni. Josh Reynoldsnak nem. A fiú az ujjak fogságában lévő pergamenre szegezi varázspálcáját, majd a penna ismételten megmártózik a tintában. A fürge ujjacskákra bízza magát. Lassú, kimért kézmozdulatok. Josh érzelemnek nyomát sem láttatva formálja a betűket…vagy mégsem? Ha jobban megfigyeljük talán mégis fel-feltűnik valami azon a karakteres férfiarcon. A mérhetetlen, már-már zavarba ejtő önbizalom, az előre kézben érzett győzelem halvány fénysugarai körvonalazódnak rajta. Hisz magában… hisz a tervben. Kisvártatva a srác kissé felemeli a papírlapot, majd pálcáját újfent ráirányítva szemügyre veszi a kanyargó betűket.

(http://www.frpgs.co.cc/images/kck7zf85z56aq1p97.png)

Rövid. Tömör. Csak a tényeket tartalmazza, semmi körítés. Titokzatos, mégis sokat sejtető. Egyszóval tökéletes. Épp annyira, mint az írója. Josh büszkén vet egy utolsó pillantást a sem szívecskéket, sem pedig nyálas szavakat nem tartalmazó egyszerű, fehér…nem illatos papírlapra, majd ugyanazzal a lendülettel felemelkedik ültő helyéből. Zsebre dugja a levelet. Megindul. Vakon…vadul. Nem néz se jobbra se balra, figyelmen kívül hagyja a körülötte bogarászó háztársakat. Csak halad a cél felé…rendületlenül. Szemeit a közelgő kilincsre szegezi, majd mikor az már elérhető távolságba kerül tőle, lenyomja. Mögötte bevágódik az ajtó.
Fuvallat. Lágy szellő rendezi át a mardekáros macsó haját. A srác a hozzá legközelebb eső ablakhoz sétál, határozott mozdulattal kitárja azt és két könyökét a párkányra helyezi. Mélybarna íriszei a sötét eget kémlelik. Fütty hangzik. Bagoly röppen, majd landol a fiú ujjaitól pár centire. Josh cselekszik. A levél immár összetekerve, a huhogó madár lábára kötve teljesít szolgálatot. Szárnycsapkodás. Halkuló hangok...homályos alak a távolban. Josh a távolba mered, majd mikor már a madárból semmi sem látszik, mint aki dolgát jól végezte a hálókörlet felé veszi az irányt.

/Másnap, este 6 óra 30 perc/

Csillogó fekete cipők koppannak a folyosó kövein. Ehhez párosul egy szintén fekete nadrág, felül vörös ing teszi teljessé a képet. A színe, mint a vér. Josh nyakán lazán megkötött nyakkendő feszül, ezzel is kifejezve, hogy nem mindennapi esemény lesz a mai. De nem ám. Rendhagyó este lesz. De még mennyire hogy rendhagyó.
Férfiillat terjeng a levegőben...az az igazi friss, vad, de annál szívdöglesztőbb illat. A srác haja belőve, ahogy az egy randevúhoz illő. Ennél jobban már biztos hogy nem tudna kinézni. Ha így nem tetszik valakinek, akkor az a valaki vagy vak, vagy ízlésficama van. Most azonban elég ha Susannak csordul rá a nyála. El kell csábítania, hogy azután...
Josh zsebredugott kézzel, a lehető legkönnyedebb léptekkel közelíti meg a találka helyszínét. Nem tudhatja, hogy előző nap célba ért-e a levele, de eszébe sem jut ilyeneken agyalni. Tulajdonképpen semmin sem agyal. Érzi, hogy minden flottul fog menni. Tisztában van a képességeivel. A vonzerejével.
Kanyargó lépcsők. Itt a cél. A Mardekár réme megérkezik. Szemeit körüljáratja a tágas helyiségen, majd azon nyomban munkához lát. Nincs sok ideje...dolga azonban jócskán akad. Villámgyorsan csúsztatja ki zsebéből a szinte már kezéhez nőtt pálcáját, majd meglendíti és vár. A szoba közepén kisvártatva megjelenik egy asztal, körülötte két párnázott szék. Kezdetnek nem rossz. Josh szemügyre veszi a létfontosságú tárgyakat, majd ismételten kiadja a parancsot. Hosszú, kényelmes, zöld kanapé tűnik fel a színen. A srác arcán ravasz mosoly terül szét, miközben belehuppan a puha anyagba. Lábait felpakolja, elengedi magát és élvezkedik. A továbbiakban innen irányítja az eseményeket. Hangulatvilágítás...lebegő gyertyák az asztal felett. Ízletes falatok. Egy szál vörös rózsa. Már csak a túlzott légáramlatot kell megszüntetni. Josh felemelkedik és közelebb slattyog a nyílásokhoz. A lyukak egy szempillantás múlva betömődnek, csak néhányon keresztül áramlik be egy kis frissítő levegő. Minden készen áll, már csak az áldozat hiányzik...




Cím: Re: Óraépület
Írta: Adaline Belmen - 2009. 10. 27. - 19:30:12


Álmodtam. S mint már oly sokszor megint nem tudtam visszaidézni a képeket, de az érzés még mindig ott kavargott bennem, de most fájdalmasabban, mint valaha. Mintha valami arra késztetne, vessek véget végre az életemnek, hogy erre az elfajzott világra nem való még egy bódult elme.
Hajnal van. A nap első sugara hamarosan kikukkan a hatalmas hegyek hatalmas árnyéka mögül. A reggeli dér még fagyossá teszi az időt, de nem számít. Csak lépkedek fel ütemesen egyik fokról a másikra, míg végül el nem érem a Csillagvizsgáló torony tetejét.
Megcsap a hűvös levegő, beleborzongok, és csupaszlábaimon azonnal megjelennek a didergés első jelei. Nem öltöztem fel. Nincs rajtam egyenruha, nincs rajtam más csak egy semmi ledér kisnadrág egy hosszú ujjú pólóval, amiben aludtam.  
Szemeim üresek, a lelkem halott, a szívem összetört.
Egy hang. Egy árny. Valaki, akit csak hallok, akit évek óta hallok, de látni még sosem láttam újra susog a fülembe. Tedd meg! Tedd meg!
És tudom, most már nem menekülhetek, már nincs más választásom: engedelmeskednem kell.
Fellépek a torony párkányára és elém tárul a hatalmas mélység mely csábítóan hívogat. Egyetlen egy lépés. Egyetlen egy apró mozdulat és a fájdalom mely átjár, végleg megszűnne. A titokzatos hang örökre elhallgatna. Vége lehetne. Vége lehetne mindennek. A gyötrelmeknek, a félelmeknek, a nincstelenségnek, mindennek…
Hullámos barna fürjeimbe belekap a szél és csalogatóan simogatja a bőrömet. Ő is hív. A szél is magának akar. És végre kibukik a melengető fényforrás első sugara jelezve, hogy itt az idő, új nap virrad, és nekem távoznom kell.
Kitárom karjaimat, szállni akarok. Szállni, mint a madár, hisz a természet is velem van. Hívogat magához minden, ami nem evilági, ami emberi ésszel megmagyarázhatatlan. Engem akarnak. Engem, aki emberként megbukott, akinek már nincs dolga a földön, mert nem ide vagyok hívatott.
A valóság és a képzelet eggyé olvadt. Elvesztem és már nincs visszaút. Megadtam magam az álmok szörnyetegének, egy démonnak, aki új hitvesre vágyik.
Lassú pillanatokként peregnek a másodpercek, ahogy kezdenék előredőlni, hogy szárnyára kapjon a szél és magával vigyen örökre…


Cím: Re: Óraépület
Írta: Darren White - 2009. 10. 29. - 12:08:32
Egy halk sóhaj szakad fel ajkaim közül, mikor ismételten megszólalnak a taktusok a másik szobában. Valahogy nem bírom megérteni, hogy miért jó az, ha állandóan éberen kell forgolódnom mások idiotizmusa miatt. Igen.. másoké miatt! Most őszintén! Ki az az állat, aki megállás nélkül egy buliban érzi magát és nem bírja lehalkítani a zenét?

Egy határozott mozdulattal letépem magamról a takarót, majd kikászálódom az ágyból. Muszáj friss levegőt szívnom, de előtte még átkopogok a másik szobába kiosztani egy jó kis Cruciót! Elegem van, unom, és jó lenne ha már tisztába lennének azzal, hogy nem én vagyok az az ember, akivel szórakozni lehet. Komótosan felöltözöm, majd mikor már minden ruhadarab a helyére került rajtam magamra rángatom a cipőt is. Halk, már-már néma léptekkel osonok át a mellettem lévő szobába. Ujjaim vadul megzörgetik az ajtót.. persze csak azért, hogy a bennt lakó nyomorék kis elsőéves meghallja, hogy valaki tartózkodik az ajtaja előtt.
Az ajtó hamar kitárul, majd a gyerek kidugja barna fejét egy apró résen, én pedig nem teketóriázok tovább. Kezem kinyúlik, elkapom a grabancánál, majd kiemelem a folyosóra és vadul nekilököm a falnak. Kék szemeim villámokat szórnak, kezemben pedig megmozdul a pálca.
- Crucio! – suttogom. Majd gyönyörködve nézem a vörös fény nyalábot, mely azonnal eltalálja a kis szerencsétlent. Még épp időben fogom be a száját így nem hallhatja senki kínjait, melyet én okozok neki. Apró teste megrázkódik, én pedig már-már megsajnálom.. már-már. Kár, hogy nem az az ember vagyok aki mások érzéseivel vagy éppen szenvedéseivel törődik. Lassan elengedem a gyereket, majd ahogy szép lassan csúszik le a fal mentén, még egy mondatot oda lökök.
- Nem kérem még egyszer! Ez nem buli helyszín, valaki aludna! Vegyél vissza, mert problémák lesznek.. még ennél is nagyobbak! – szűröm a szavakat a fogaim között, majd lépek hátra és indulok el a kihalt folyosó sötétjébe.

Nem kell sok időnek eltelnie és én máris az óratorony tetején találom magam. Mélyet szippantok a késő nyári levegőből, majd mit sem törődve a sötéttel és a veszéllyel felmászom az egyik tartó pillér tetejére és onnan szemlélem a tájat, az iskolát. Agyamra lassan köd telepszik, a gondok kezdenek utat találni elmém felé. Gondok, melyekről nem beszélek, melyeknek nincs értelme. Kezem önkéntelenül nyúl a zsebem felé, és veszi elő a staubot, melyre már percek óta „szomjazom”. Pálcám végéből tűz lobban, majd végre a nikotin szétárad a tüdőmben. Időm nincs arra, hogy teljes mértékig kiélvezzem, ugyanis betoppan egy vöröses hajú „tündérke” azzal az ötlettel, hogy ő most elrontja csendes magányomat!

Egy percig némán figyelem az érkezőt, majd kissé elborzadva veszem tudomásul, hogy ismételten egy meghalni készülő emberrel hozott össze a sors. Ha eddig nyugodt voltam, most már egyáltalán nem vagyok az. Teljességgel felháborít amit csinál.. és nem csak ő! Nem értem, hogy miért pont ott és akkor akar mindenki öngyilkos lenni mikor én is ott vagyok ahol ők! Ha meg akar halni, inkább szóljon nekem.. én elintézem! Már olyan lazán megy az emberek legyilkolása.. hát istenem.. egyel több vagy kevesebb.

Ahogy a torony szélén áll széttárt karokkal elhatározom, hogy itt az idő. Egy ugrással lenn termek, majd állok meg mögötte. Kezem bilincsként kulcsolódik keze köré, majd lököm meg hihetetlen erővel. Egy másodpercig átfut az agyamon, hogy nem kellene tartanom, hogy akár el is engedhetném.. de akkor hol maradna a szórakozás?
Sikeresen kibillentem egyensúlyából és pár pillanattal később már a levegőben kapálózik. Ha eddig nem félt a magasságtól és a haláltól.. hát most már fog. Kicsit hagyom hogy szenvedjen..
Ahogy a magasban lóg fölé hajolok.. a hold tiszta fénye megcsillantja íriszeimet és a groteszk vigyort az arcomon.
- Szóval ismét egy önjelölt hulla.. igazán remek! Tényleg meg akarsz halni? Szeretnéd, hogy elengedjelek?! – kérdezem rekedten, majd a válaszát meg sem várva felhúzom a kezénél fogva. Igen, simán megy ez a dolog.. hiszen hozzám képest annyival kisebb.. annyival egyszerűbb. Amint fenn van, a biztonságban egy lökéssel a földre lököm és elengedem kezét – mely valószínűleg ujjaimtól napokig kék és zöld foltokkal lesz tarkított!
- Most pedig mesélj szépen! Milyen jogon akarsz meghalni.. és ha már itt tartunk.. miért pont ott, ahol én is ott vagyok..


Cím: Re: Óraépület
Írta: Adaline Belmen - 2009. 10. 29. - 13:17:06


A csodás álom egy pillanat alatt változik a legszörnyűbb rémálommá. A hívogató halvány napsugár, a simogató szél, mind-mind vad démonná változnak, akik kötelezni akarnak rá, hogy csatlakozzam, csatlakozzam a bódult és rossz világukhoz. De nem akarok! Ide nem!
Hol a szép és nyugodt hely, ahová betérhettem volna? Hova lett minden?
Visszakozni akarok, eltűnni innen, de már nincs választásom zuhanok. Zuhanok a perzselő tűzbe, ahol kínok kínjával kell megfizetnem minden bűnömért és leginkább botorságomért, hogy hittem máshol van a helyem.
Erőtlen sikoly hagyja el a szám, ahogy felfogom végem, hogy tévedésemnek ezentúl magasára lesz. Olyan magas, hogy azt törleszteni sem fogom tudni.
De valami visszatart. Valaki visszahúz. Egy erős kéz kulcsolódik a csuklómra és ahogy a félelmetes mélységből felfelé tekintek rá, azokban a hűvös szemekbe, melyeket még a hold fénye világít megnyugodok. A perszelő tűz ellentéte, mely lent várna engem Ő, az éjszaka szülöttje, aki most a segítségemre sietett, hogy az álnok hazug démon, nehogy megint bekebelezzen egy áldozatot magának.
Beszélni kezd hozzám. Lehetőséget kínál, hogy válasszak. Ha akarom elenged, de ha akarom magához húz, az én döntésem. Ő nem dönthet helyettem és nem is akarna, és nem is kényszerít semmire. Nem úgy mint a mélység fantomja, aki magához akart édesgetni, de mikor nemet intettem neki felbődült haragjával akart magához láncolni.
És visszahúz. Vissza az életbe. Olyan könnyedén emel magához, mintha pehelykönnyűségű lennék. Nem számít neki, hogy rángatnak lefelé, nem számít neki semmi, egyszerűen átemel a falon, s mikor átölelnem kéne, megköszönve a segítséget, lábaim ernyedten esnek össze, hogy a földön kikötve nézhessek egyenesen Rá.
- Nem akarok meghalni - válaszalom nemes egyszerűséggel - És köszönöm. Megmentettél.
Ahogy jobban szemügyre tudom venni, kezd ismerőssé válni az arca, a vonásai, a tekintete. Láttam már valahol és biztos vagyok, hogy nem az álmaimban. Annál sokkal valóságosabb, ahogy most felém tornyosul és várja a választ. Miért? Miért tettem.
De magam sem tudom.
Kezdek magamhoz térni. Kezd eltűnni a bódító álom, amit talán a tegnap éjszakai bájital okozott. De még mindig túlságosan fantázia dús minden. Még mindig nem tudok józanul gondolkodni.
Csak nézek Rá és nem tudom eldönteni hogyan kéne reagálnom.
- Ki vagy? - teszem fel a kérdést, pedig hivatalosan tudnom kéne és tudom, hogy tudom. De mégse sikerül beazonosítanom, de láttam már ezt a szempárt. Tudom... Láttam... De hol?
Fázom.



Cím: Re: Óraépület
Írta: Darren White - 2009. 11. 03. - 11:51:00


Aki álmodott, álmodik tovább. Nem mond le a csábító mélységröl, a kifürkészhetetlen vonzásról, tiltott vidékre merészkedik, megkísérli megérteni a felfoghatatlant, látni a láthatatlant; újra meg újra visszatér hozzá, elszántan nekifeszül, lép egyet elöre, aztán még egyet; így hatol be az ismeretlenbe, hogy ott a végtelen gondolatok elképesztö böségére leljen.

Én soha senkit nem kényszerítek semmire sem. Már a feltételezés is sértő.. azzal kapcsolatban, hogy esetleg megteszem. Én csak hiszek az eutanáziában és abban, hogy igenis vannak olyan emberek, akiknek jobb, ha nem élnek a világon. Hiszen számukra túlságosan borzalmas az élet, a létezés.. Hiszen – gondoljunk csak bele – adott mondjuk egy sárvérű, vagy egy kvibli. A varázsló társadalom legalja, melyeket a többség megvet. Hát kérdem én.. érdemes ilyen életet élni? Érdemes a boldogságra és minden másra törekedni, mikor mindenki csak lenéz minket azért, amik vagyunk? Szerintem nem! Egyszerűen felesleges úgy élni, hogy egy féregnek látnak. Hiszen a jövő egyébként sem kecsegtető.. pláne nem az ilyen embereknek, úgyhogy amondó vagyok.. egyszerűbb és jobb most meghalni, mint kivárni a csúfos véget, mikor valaki más fogja megtenni a kellemetlen lépést. És ha ti, kedves sárvérűek szeretnétek egy jóságos embert, aki megkönyörül rajtatok.. hát szóljatok! Isten helyett isten leszek, és segítek abban, hogy átlépjetek mindenféle fájdalom nélkül a Pokol kapuján.

Vajon a lány, akinek a kezét épp szorongatom felkészült már a Pokolra, az Ördögre.. és arra, hogy itt mindjárt a lelke felett ítéletet hirdetnek? Óriási szemeivel kétségbeesetten pillant rám, én pedig idegbetegen rántom fel a torony tetejére. Látom a szemében a döbbenetet, hogy egyszerűen valami hirtelen zavar miatt jutott el erre a szintre.. Hát na! Mindenkinek vannak szar percei, de ez még nem jelenti azt, hogy ebbe az iskolába minden ketyóst fel kell venni! Most komolyan! Én is megvagyok a magam kis világában, mégsem csinálok őrültségeket. Vagy csak én vagyok az egyedüli aki úgy gondolja, hogy felesleges minden apróság miatt a halálba rohanni??!!

Csak bámul a szemeimbe, én pedig lassan zavarba jövök. Egy olyan fényt látok csillanni a tündöklő lélektükrökben, melyek kissé morbidak. Már-már azt érzem, hogy angyali vagy épp Isteni rangba lettem emelve. Az angyal rangot kikérem magamnak, az Isten rangot viszont.. nos, mindig is tudtam, hogy lesz idő, mikor életek és sorsok felett kell döntést hoznom. Tudtam, hogy lassan de biztosan bekerülök a „Párkák” közé és én is egy ollóval a kezemben fogom a sorsok cérnáit apró darabokra vagdosni.. tehát ez mindjárt kellően megfelelő. Már csak arra kell rávennem, hogy felejtse el azt az angyali rangot, azt az őszinte csodálatot, mellyel bámul.. mert komolyan mondom, megölöm, ha csak egy kicsit is megpróbál papolni nekem arról a fenséges tettről melyet az előbb elkövettem. Meg kellett volna ölnöm…

Ami a tekintetén kívül még borzasztóbb.. beszélni kezd. Vékony, kissé remegő hangon, melytől igazán a falra mászom! Ami még jobb, és ami a legjobban idegesít.. nem tudja hogy én ki vagyok!
Hát ez HIHETETLEN! MI AZ, HOGY VAN ITT OLYAN EMBER, AKI NINCS TISZTÁBAN A KILÉTEMMEL????
Vajon ennyire hülye lenne tényleg?

- Hogy ki vagyok? Ezt most komolyan kérdezed? – teszem fel a kérdést a lehető leggúnyosabban és legnagyobb éllel, lehetőleg úgy, hogy rájöjjön, nem ez volt a legjobb lépése. Mindemellett kellően felháborít, hiszen ez mégis csak .. áá inkább hagyjuk.
- Mondd, te nem ebbe az iskolába jársz? Vagy csak orvosi kezelésen vagy és megszöktél az elme osztályról.. vagy mi? – hangosan felröhögök.. na nem azért, mert annyira viccesnek találom amit mondtam, hanem azért, mert egyszerűen muszáj valahogy reagálnom erre a nagy fokú idiotizmusra. És egyébként is.. most mi a fenét csináljak egy láthatóan zakkant nővel?



Cím: Re: Óraépület
Írta: Adaline Belmen - 2009. 11. 21. - 00:19:23
Fájdalom.
Fagy.
Fény.
Kezdenek az emberi érzések újra rám találni. Kezdenek sorra feléledni bennem a kellemetlenségek, amik éreztetik velem, hogy élek, hogy az előbbi álomkép teljesen kezd szertefoszlani. A bőröm libabőrös lesz s magamra sem kell néznem, tudom, hogy vékonyka felsőrészemnek köszönhetően az előttem tornyosuló alak is tisztában lehet a hajnali hidegekkel járó következményekkel.
A felkelő nap szinte égeti a retinám, és ha kellenek pillanatok míg sikerül megszoknom az erős fényt, ami túl hirtelen tört a tudatomba.
Mint egy rossz álomból való ébredés.
Sikoltanom kéne s az ágyamban feküdnöm, de helyette… Fogalmam sincs pontosan hol is vagyok, ahogy azt sem kivel, arról pedig végképp nincs tudomásom, hogyan kerültem ide.
Még minden túl zavaros.
Hasogat a fejem, a csuklóm sajog. Érzem hogy a torkom folyadék után áhítozik, s hogy a hideg talaj nem a megfelelő pihenő hely, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni.
Lassú képek élednek fel bennem. Emlékek a tegnap estéről, de összerakni nem tudom. Még nem. Még túlságosan össze-visszák és kuszák.
- Ne kiabálj, kérlek! – szólalok meg nyúzottan.
Eltűnt az előbbi áhíttat a tekintetemből. Már nem látom természetfelettinek az előttem álló szőkeséget. Már csak egy árnykép, egy sötét arc semmi több. A háta mögül jövő napfény lehetetlenné számomra, hogy felismerjem a vonásait. S nem is vagyok olyan állapotban.
- Összesen egy hatalmas sötét foltot látok jelenleg az arcod helyén. Bocsáss meg, hogy nem ismertelek fel – mondom hunyorogva, miközben próbálok rájönni, hogy kivel hozhatott össze a sors.
Hosszú éjszaka…
Bájitalok…
Alkohol…
S a másnaposság tünetei szép sorban kezdenek megjelenni. Mind-mind egytől egyig. De ha ez nem lenne épp elég, még mindig kótyagos vagyok, még mindig nem tudok józanul gondolkodni, s még mindig egy másik világban vagyok, mint ahol lennem kéne. De legalább már pillanatokra visszatérek a jelenbe, talán hamarosan sikerül teljesen kikászálódnom ebből a rémmeséből.
Szőkeség újra visszaugrott a kezdeti állapotába. Ugyanolyan földöntúli lett, annyi különbséggel, hogy eddig a megmentőmet láttam benne, most csak egy… lény a számomra, akit a nap sugarai nem világítanak be, azaz a sötétség gyermeke lehet. De hiába hiszem gonosznak, nem mozdulok, csak próbálom kivenni azokat a páratlan vonásokat, amik vonzzák a tekintetem. A sötétség fia… Csábító…
- Ki vagy? – teszem fel újra a kérdést, de most folytatom is – Nem a nevedre vagyok kíváncsi. Nem érdekel, hogy miként mutatkozol be a tudatlanok között. Azt akarom tudni, Ki Vagy.
A mesémben a szavaimnak van értelme, ott nem tűnnek buta szócséplésnek, de az hogy a valóságban mit ért Szőkeség, nem tudhatom. 


Cím: Re: Óraépület
Írta: Darren White - 2010. 07. 01. - 07:28:26
(http://i49.tinypic.com/219b2tu.jpg) (http://i49.tinypic.com/219b2tu.jpg) (http://i49.tinypic.com/219b2tu.jpg)
(http://i49.tinypic.com/2qlrcbk.png)

Néma csendben figyelem angyali vonásait.
Próbálom egy olyan leírhatatlanul esetlen és nyomorék embernek elképzelni, hogy a szívem csak egy kicsit essen meg rajta és többé már ne úgy kezeljem mint egy teljességgel idiótát. Próbálom elhitetni magammal, hogy a velem szemben ülő lányt szánnom kell, nekem kell lennem annak, aki majd a porból felemeli azokba a bizonyos magaslatokba, ahonnan már nincs visszaút. Vagy inkább a pokol mélyére kellene magammal vinnem? Egy olyan helyre, ahol ténylegesen stagnálhatna és ahonnan biztos, hogy soha nem keveredne át a mennyek országába?! Végül is miért ne lehetnék én a kísérője, pont úgy mint Danténak Vergilius? Megmutathatnám számára az eget és a földet, választhatna, vagyis inkább én választanék számára egy szebb jövőt, igazából lényegtelen melyik oldalon. A fent és a lent úgyis csak viszonyítás kérdése. Attól függ, hogy képzeleted mennyire képes szárnyalni, mennyire vagy befogadó az újabb dolgok iránt.

Hatalmas szemeivel még mindig engem néz...
Ránézek és várok…
Szám mosolyra szalad…
Hallgatom kérdéseit, kérését…
Nevetnem kell…
Nagyon…

Mit tehetnék azért, hogy immár tényleg olyannak lássam, amilyennek akarom?  Egyetlen dolog van csak, mely megrémiszt, és mely ez ellen az egész helyzet ellen némi negatívummal kecsegtet, z pedig nem más, mint a hasonlóság közte és aközött a másik között. Ő is túlságosan befogadó volt, irányítható, odaadó. Már-már annyira, hogy szavaim, tetteim élvezettel járták át elméjét, testét, mindenét. Bármit kértem, tettem, mindent megkaptam, mindent értem csinált. Kár hogy annyira nagyon elnyomta lényének valódiságát, így esélye sem volt arra, hogy érzéseim egy cseppjét is magához édesgesse. Vajon az előttem ücsörgő, kócos teremtés mennyire képes kiállni magáért? Mennyire képes arra, hogy önmaga legyen, ám mégis „újító”?

- Nem kiabálok! – felelem neki kurtán, már egy fokkal halkabban.  Egyébként kikérhetném magamnak ezt az egészet, hiszen egyáltalán nem ordítok. Nem emeltem fel a hangomat, csak megnyomtam a szavakat, hogy érezze azok jelentőségét. De ha már mindezt ennyire hihetetlenül hangosnak találja, akkor bizony valami nem stimmel. Vajon beszívott a múlt éjjel? Vagy talán túl mámorosra sikerült az este? Alkohol mámorosra?
- A nevem White, Darren White. És ahhoz, hogy őszintén válaszoljak a kérdésedre az kellene, hogy őszintén érdeklődj, és ne csak most tudd meg a nevemet. Mondd, mit akarsz tőlem? Mit vársz az első találkozástól? Hisz egyáltalán nem ismersz! Ha csak néhány apróságot tudnál rólam, akkor sejthetnéd, valahol mélyen magadban, hogy ki is vagyok. Így azonban nehéz lesz bármire is rájönnöd! És egyébként is! Miért érdekel az téged, hogy ki vagyok? Tőlem néhány szóra, mely közelebb enged a megoldáshoz, hiába vársz! Én semmit sem fogok mondani azért, hogy kiismerhetővé válljak a számodra! – mondom villanó íriszekkel, majd közelebb hajolok hozzá. Arcom bekúszik látóterébe, orromat csak néhány milliméter választja el orrától. Lehetőséget adok neki arra, hogy meglássa arcomat, hogy ne csak egy fekete foltot bámuljon. Íriszeim jótékonyan megcsillannak a napfelkelte arany sugarakkal átszőtt lágy fényébe, fehér bőröm szinte szikrázik és szőke hajam még kéklőbbé varázsolja tekintetemet.
- Remélem jól megfigyeltél… - suttogom, majd kezéért nyúlok és ujjaimmal lágyan kulcsolom át azt.

Gyenge, könnyű kis testét pont úgy kapom fel, mint egy tollpihét. Ölembe veszem, majd remegő testét a párkányra ültetem. Tekintetem végigjáratom rajta, látom hogy fázik. Lenge anyagból készült hálóruháját mellei majdnem átszúrják, ez a látvány pedig számomra eléggé felkorbácsoló. Ajkam sajogni kezd, ezzel is emlékeztetve a plázson történt incidensre, úgyhogy lekapom a pulcsimat magamról, majd a háromszor akkora ruhát a vállára terítem és bebugyolálom vele.

Mekkora szívem van…
Undorító…



Cím: Re: Óraépület
Írta: Adaline Belmen - 2010. 07. 01. - 14:31:57

A vakító fehérség oldódni kezd, mintha lassan csillapodna az égető fény, mely körül öleli az előttem álló mesebeli alakot. Vajon ki lehet ő? A fellegekbe emel vagy a mélybe húz?
Nézem őt. Figyelem a két világos szemárt melyet képes vagyok kivenni arcának sötét és homályos vonásaiból. Képtelen vagyok elszakadni tőle, az idő teljesen megszűnt, az érzékek is megváltoztak. Minden olyan más...
Talán meghaltam volna?
Nem.
Tudom, hogy élek, tudom hogy ez a valóság, de képtelen vagyok kilépni abból a világból melybe az éjszaka keveredtem. S talán nem is akarok. Félek, ha megteszem minden szertefoszlik, és Szőkeség is eltűnik.
Nem kiabál.
Már nem.
És újra a valóságba csöppenek, ahol testem apró remegése jelzi, hogy öltözékem és az időjárás nem passzol. Ahol a szemem fájlalja a nap vakító sugarait. Ahol érzem magam alatt a hideg nyirkos kövek kellemetlen hűvösét.
Váltakoznak a világok. Egyik pillanatra a másikra. A valóság ki akar rántani engem a bódult boldogságból. Miért teszi ezt velem? Miért? Olyan csodálatos az elme szülte világ. Nem akarok magamhoz térni. Nem akarok...
White... Darren White... Ismerős név. Hallottam már. Nem is egyszer. Szóval a földi létben egy átlagos halandót játszik az én mesebeli megmentőm. Tudom ki ő. Hét éve tudom, de az évek elteltével talán ha egy-két szót váltottunk az is jelentéktelen volt. És most neki köszönhetem az életem és ő miatta nem akarok kilépni ebből a képzeletbeli állapotból.
Hallgatom őt. Nem a szavai értelmére figyelek, hanem a hangjára. Soha nem hallottam még hangot mely ennyire magával ragadt volna.
Magyaráz valamit, de nem fogom fel. Nem tudok egyszerre több mindenre is koncentrálni, egy apróság köti le a figyelmem és ha csak valami nagyobb kaliberű behatás nem éri akkor nem érdekli más.
White... Fehér. Angyal. Remény. Tiszta. Biztonság. Egyszerűség. Üresség. Semmi. Halál.
A szavak cikáznak a fejemben. Másodpercek töredékeként váltanak. Nem értem az értelmüket. Nem tudom mit jelentenek, annyit tudok, hogy a Herceg nem a jó szolgálatában áll. Nem állhat az övében. A szemei, a hangja, mind-mind azért van, hogy behálózzák a tudatlanokat. Aki jó, nem lehet olyan mint egy ragadozó...
Közelebb hajol és egyre tisztábban látom arcának vonásait. Szemének kékségét. Hajának szőkeségét. Bőrének fehérségét. Valós lenne?
Kezem lassan emelkedik, hogy aztán lágyan érinthessék újaim arcának vonalait. Érezni akarom őt. Érezni minden apró gödröcskéjét, csontját, hajának selymességét, arcának puhaságát, ajkának teltségét. Mindent.
Megfogja a kezemet és lágyan átkulcsolja ezzel véget vetve a mámorító játékát ujjaimnak. Oh.. kár.
Felemel. Úgy kap fel a földről mintha súlytalan lennék, hogy aztán a párkányra ültethessen.
Elmosolyodom.
S mikor rám teríti pulóverét ez a mosoly hálásabbá válik.
- Köszönöm - suttogom.
És élvezem ahogy átjárja a testemet a meleg. Jobban fáztam, mint azt képzeltem, és ahogy a hatalmas puha anyag beterít jól érzem magam. A nap sugarai is egyre melegebben sütnek, és ebben az új felállásban már rendesen látom Darren arcát is. Valóban ismerem. Ő az. A Mardekár szőke végzőse.
- Ada - és felé nyújtom a kezem - Adaline Belmen.
Egyre józanabbul látok, már csak néha ránt vissza az éjszaka démona birodalmába.


Cím: Re: Óraépület
Írta: Darren White - 2010. 07. 25. - 14:47:04
(http://i49.tinypic.com/219b2tu.jpg) (http://i49.tinypic.com/219b2tu.jpg) (http://i49.tinypic.com/219b2tu.jpg)

>> FOR ADA <<

Lassan minden megváltozik…
A nap lágyan mozdulva kezd az ég közepe felé vándorolni, narancsos sugarak kezdik finoman simogatni halovány bőrömet. Végre eltűnik a sötétség, az isteni erő átveszi a hatalmat a pokol felett, én pedig kénytelen vagyok ehhez hasonulni. Nézem arcának minden egyes rezdülését, hófehér bőrét, vöröslő haját és csillogó, ám még mindig zavarodott tekintetét. Vajon itt van? Vajon engem lát, vagy pedig valami egészen más lényt? Kíváncsi lennék, miért bámul rám ilyen meglepetten. Oké, megmentettem az életét, de meg is ölhettem volna, ha akarom…
- Mit látsz hercegnő? – kérdezem és élvezem, ahogy ujjai lágyan arcomhoz érnek. Arcom apró izmai egy pillanatra megfeszülnek. Most mit is mondhatnék? Igazából jól esik, hogy végre valaki gyengéden érint meg. Már csak a késztetést kellene legyőzni az irányba, hogy bántsam… hogy fájdalmat okozzak neki. Vajon miért olyan nehéz? Miért olyan nehéz ellenállni ennek a kedvességnek is finomságnak? Miért érzem azt, hogy ha engedek a „szeretetnek” akkor lényem egy darabját kitépem szívemből lelkemből és behódolok egy másik óriási hatalomnak? Én nem akarok behódolni. Én vagyok az ura a saját magam tetteinek, nem pedig egy boszorkány, aki csak hozzámér és máris a feje tetejére állítja a világot! Nem, nem hagyhatom!

- Igazán nincs mit… - felelem kissé húzott szájjal. Hisz mit tehetnék? Hogy viselkedjem? Nem fogok behódolni, nem fogok irányába egy lépést sem tenni. Nem akarom érintését, nem akarom kedves szavait, mosolyát… semmit sem akarok, ami csak egy apró darabka is belőle! Nem kell!
Egy lépést eltávolodom, onnan fürkészem. Próbálom megtartani azt a bizonyos három lépés távolságot, bár már most érzem, hogy valamit igencsak elrontottam. Hiába próbálok menekülni, hiába építem egyre szilárdabbra és magasabbra azt a láthatatlan falat, valamiért mindig megjelennek az egyre kisebb hajszálerek, repedések, melyeket nem győzök foltozni. És ezek egyre sűrűbben előjönnek. Érzem, tudom, hogy nincs menekvés… mégis próbálok… próbálok olyan távol maradni tőle, amennyire csak lehet. Keze felém nyúl, én pedig megdöbbenek. Újabb mosoly az arcán, ezáltal a színtiszta örömé. Komolyan boldog, hogy megismerhetett, hogy megmentettem az életét, és hogy én egy ilyen „kedves” fiú vagyok. Szemem egy pillanatig egy apró követ fürkész a lábam előtt, majd az arcát. Tényleg csillog a szeme és tényleg kedves a mosolya meg kell állapítanom. Hófehér ujjai bőröm és érintésem után sóvárognak, míg én azért vágyakozom, hogy végre megléphessek ebből a tipikus női csapdából. Ettől függetlenül logikátlanul cselekszem. Elkapom kezét, ajkaimhoz emelem, majd lágy csókkal illetve azokkal ismét eldarálom a nevem.
- Darren Gregory White, örülök a találkozásnak… - suttogom, majd engedem el azonnal, nehogy pár pillanattal is tovább tartsam markomban finom ujjait.
- És mi járatban erre ily éji órán? Rossz álom? Alvajárás? Vagy csak egy buli következménye ez az egész? – kérdezem és várom a reakcióját…