+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Nyugati szárny
| | | | | |-+  Folyosók
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 ... 5 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Folyosók  (Megtekintve 19279 alkalommal)

Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2008. 04. 13. - 21:25:26 »
0

Keskeny, széles, kacskaringós, egyenes, homályos, világos, színes. A kísértetek néha itt is befigyelnek. Főleg Hóborc.
Naplózva

Amanda M. Strong
Eltávozott karakter
*****

Miss. Strong XD ajánlott 3 lépés távolság.->6.évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2008. 04. 15. - 14:55:26 »
0

-// Kedvesemnek (Damien) //-

Visszatekintő:
Nehezemre esett, de otthagytam. Muszáj volt kiszellőztetni a fejem. Könnyeim által fátyolozott szemmel haladtam át a keringőn. Összeszedve minden akaraterőmet álltam ellen annak a késztetésnek, hogy hátra forduljak és visszarohanjak kedvesem ölelő karjai közé.
Délutánomat a parkban töltöttem gondolataim szakadatlan hullámain evickélve. Folyamatosan felütötte fejét elmémben Damien és a nem oly régen lejátszódó találkozásunk. Nem kellett volna otthagynom, de reméltem megérti, szükségem volt rá. Percről-percre jobban erősödött bennem a bűntudat. Álmomban sem gondoltam volna, hogy így fogom viszontlátni, és nem bírtam türtőztetni magam. Neki rontottam lángoló szavaimmal, de ez csak a töredéke volt annak, amit elterveztem. De most már ezt is bánom. Tudom, hogy jogosan mondtam mindent kiejtett betűt, mégis fáj, hogy bántottam.
Újra rendeztem magamban a Valentin napra szánt terveimet, amiket még egy végig sírt és ábrándozott éjszaka alatt szőttem. Első lépésként felbaktattam a bagolyházba és gondosan formált sajátos betűimmel írt levelet, küldtem, amelyben röviden és titokzatosan ennyi ált:

Kedves Damien!
Várlak este 1 órával a takarodó után ott ahol először találkoztunk.
Bízom benne, hogy nem bántottalak meg a hirtelen távozásommal és eljössz! Én mindenképpen ott leszek, és várni fogok rád!
Csókol Amanda.


A bagolyházba tett kitérőm után egyenesen a hálókörletbe mentem, hogy mindent előkészítsek az estére. A vacsorát hamar lerendeztem mialatt kínosan ügyeltem arra, nehogy találkozzam vele és valószínű nem látott, meg vagy ha mégis én nem vettem észre.
A hálóba visszatérve lázas készülődésbe kezdtem. Szerettem volna a legjobb formámat adni, hisz délelőtt nem éppen jó passzban látott. Gyors zuhany után jöhet a ruhás szekrény. Mivel kint elég hűvös van és nagy bánatomra ehhez mérten kellett válogatnom az öltözékemet. A végére egy bordó hosszított derekú garbóra esett a választásom, ami anyagának köszönhetően tökéletesen rásimult az alakomra. Alul fekete combközépig érő fekete szoknyát és fekete csizmát viseltem. Természetesen a sminkem és a kiegészítők mind passzoltak az öltözékemhez, jó szokásomhoz híven. Miután minden apró részlet a helyére került az ajándékomat egy egyszerű varázslattal lekicsinyítettem és az öltözékem tetejére került hosszú fekete szövetkabátom zsebébe rejtettem.
Megjelenésem fiatalos visszafogott hanyageleganciát sugárzott, bár nem volt nyilvánvaló, de hozzá értő szemek láthatták, hogy csábítani készülök. Pont mire elkészültem, elütötte az óra a megfelelő pillanatot és kiosonva a klubhelységen át szerencsére észrevétlenül megérkeztem a megbeszélt helyre. Izgatottan torkomban dobogó szívvel és a várakozás hevében kipirult arccal vártam, mikor jelenik meg a folyosó végén, és amit még ennél is nagyobb hévvel vártam, hogy mikor csókolhatom meg újra édes ajkát.
Naplózva

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2008. 04. 15. - 21:27:37 »
0

[Egyetlenem]

[Hálóterem]

Az ágyon feküdtem és a plafont bámultam... még mindig nem tudtam elhinni a történteket.
Amanda... kiborult amikor meglátott. Ez várható volt... végigszenvedte miattam... értem?... az elmúlt hónapot s most olyan hirtelen toppanok vissza az életébe, mint derült égből a villámcsapás... és a sokk látszott is az arcán, amikor megpillantott a folyón. De... ez még a kisebbik rossz volt. A meglepetés szépen-lassan eltűnt, a helyét átvette a düh, a harag... a kétségbeesés. Olyan dolgokat vágott a fejemhez, amit igazak és jogosak voltak, ugyanakkor lángoló pengéket röpitettek a szivembe s újból megroppantották a már felállni készülő lelkemet... de számomra még mindig nem ez volt a legrosszabb. Sirt... keservesen zokogott a karjaim között s ha mással nem bizonyitotta volna be, ha nem tudtam volna már régóta magamtól is, hogy mekkora hibát követtem el: ez megadta a kegyelemdöfést s teljesen megtört belülről. Élteme baklövése... és az a legrosszabb az egészben, azt sajnálom leginkább, hogy nem én iszom meg a levét, hanem Ő. Amanda...
- Kérlek bocsáss meg! - szakad ki belőlem hirtelen s törte össze a szoba csendjét néhány másodpercre a kiáltás. Égtem belülről, jobban mint valaha. Égetett a vágy a lány iránt, a szerelem felperzselte a lelkem... de ugyanakkor a bűntudat lángtengere hatalmasabb volt ezekben az órákban, mint a másik kettő együttvéve. Éber rémálomként kisértett a könnyektől áztatott arc, a fájdalommal teli tekintet s szavai újra meg újra visszhangzottak a fejemben, de olyan erővel, mintha egyszerre tizezer torok kiáltotta volna őket... Csak bámultam a plafont, de fágyolos szemeim aligha láttak volna el odáig, még akkor sem, ha a jelenben lettem volna: igy viszont aztán végképp nem, hiszen a szemem előtt folyamatosan az arca lebegett s képtelen voltam száműzni a fejemből... de nem is akartam megpróbálni. Imádtam őt, jobban mint bárkit és bármit s ő is szeret, legalábbis szeretett... és mivel háláltam meg? Összetörtem a szivét... nagyon ügyes, Mr. Pulse, csúcsteljesitmény! Nem is vártunk mást magától...
Egy hirtelen ötlettől vezérelve egy rúgással kikényszeritettem a ládámat az ágy alól és csak úgy vaktában nyúltam bele, de az apró dobozkát nem tudtam eltéveszteni s ki is emeltem a kis zugból, amit a láda egyik sarkában épitettem ki neki, idegilenesen félretaszitva az általános kuplerájt. A kis doboz teteje lekerült sóvatosan felemeltem a benne nyugbó nyakláncot s a könnyfátyolon keresztül szemügyre vettem az apró, sziv alakú medalliont, szétpattintottam s ujjaim végigsiklottak a belsejébe karcolt feliraton: Örökké szeretni foglak.... s gondolatban folytattam a mondatot:...bármi történjék is. Igy éreztem... most is. Nélküle fabatkát sem ért az életem... s furcsa mód helyénvalónak éreztem ezt a dolgot, hiszen ő segitett túl a hullámvölgyön... az a csodálatos este inditott el bennem mindent s annak az emléke rakott helyre lelkileg... A szivem örökké az övé marad, még akkor is, ha ő erre nem tart igényt. Soha nem leszek másé...
Hirtelen szárnysuhogás ütötte meg a fülemet s a következő pillanatban fel is tűnt az illető bagoly az ablakban, levéllel a csőrében. Az első gondolatom az volt, hogy darabokra átkozom... de végül győzőtt az állatbaráti szeretet, vagy ha az nem is, de a lustaság: a pálca karnyújtásnyi távolságban hevert a szekrényen... aztán egy meglepetés: már szinte el is felejtettem a baglyot, mikot a fejemen koppant a csőrében tartott levél.  Rövid volt, kackiás betűkkel iródott... és bombát robbantott a mellkasomban.
Amanda!
Találkozni... velem... talán....?
A gondolatok kavarogni indultak s végül az órán álltak meg... nem tudom, hogy ez a bagoly hová tette a sugárhajtását, de valahogy nagyon elkésett a kézbesités, hiszen alig egy órám maradt arra, hogy elkészüljek. Alapesetben... hát, még negyven perc múlva is itt fentrengtem volna, de most... most muszáj... ki kell tennem magamért, hiszen az életem múlhat ezen az estén. Azonnal felpattantam s a fürdőbe rohantam: hajmosás, száritás (és majdnem felgyújtás...), borotva, irány a szekrény. Hát... rá kellett döbbennem, hogy a ruhatáram igencsak egysikú és teljesen alkalmatlan arra, hogy az alkalomhoz illően öltözzek fel... Bááár... ha jól emlékszem, Gregnek volt egy ingje, ami mintha pont passzolt volna rám... Átmentem az ő szekrényéhez s szinte azon nyomban megakadt a szemem a sötétkék ruhadarabon s pár pillanat múlva már le is került a polcról, újabb néhány másodperc múlva pedig már rajtam is volt... és nagy volt. Csodás... Már éppen elkezdtem volna keresni, hogy mit is fogok helyette felvenni, amikor a szemem megakadt a pálcámon és helyből beugrott, hogy tudok én zsugoritani... hát, valamennyire. Bűbájtant szerettem, de ezt a varázslatot nem tartottam túl hasznosnak... de azért sikerült, s az inget mintha rám öntötték volna. Egy elegáns, fekete nadrág s ezúttal még az acélbetétes is ottmaradt az ágy alatt, helyét egy a nadrághoz hasonlóan elegáns, fekete cipő vette át. Az apró dobozka és a pálca a zsebekbe kerültek, egy kis illatszer... szintén Gregtől, lévén én ilyeneket nem tartok... utána pedig még pár perc várakozás, ami lassabban telt, mint az elmúlt órák összesen... utána pedig komótos léptek kifelé, lefelé...
...Amanda felé.

Folyosók:

Lassú, komótos léptek... A szivem egy ideggyengét is megszégyenitő hisztit vágott le odabent, szinte átszakitotta a bordákat; a lelkemben a remény és a szerelem lángja emésztett el mindent, az agyamat pedig afféle tompa nyomás sürgette, hogy menjek, fussak, rohanjak a lányhoz, aki fontosabb volt számomra, mint az élet maga... és mégis, a lépteim lassúak voltak, a mozgásom darabos a gondolataim ködösek. Most... most mi lesz? Az énem egyik, nagyobbik fele szinte visitva válaszolt: minden jóra fog fordulni... mig a másik, amelyik talán először szorult háttérbe az utóbbi időben, csak ismételgette monoton hangon: ennyi volt...
Talán először sikerült hinnem az első hangnak, de nem mertem előre inni a medve bőrére.
Éreztem a zsebemben az apró dobozkát a medallionnal s éreztem, ahogy a belevésett szavak ugyanúgy a szivembe égnek, ahogy a sziv alakú kis tárgyba is égetve voltak. Tudtam, hogy nincs visszaút... de igazából már a bál óta nem volt: ott és akkor, egyetlen este alatt annyira belehabarodtam a lányba, hogy soha semmi nem fogja tudni kiölni a szivemből... soha semminek nem lesz esélye sem arra, hogy megpróbálja. Életem egy szálon függött, ami pillanatnyilag vékonyabb volt, mint a cérna... de a remény még mindig nem halt ki belőlem, sőt, erősebben égett, mint valaha. Hiszen... miért akarna találkozni velem, ha nem akar megbocsájtani? Ha ki akar dobni, azt levélben is megtehette volna: nem tartozik nekem semmivel s én is egy nyomorult levéllel szúrtam ki a szemét annak idején... Istenem, ha visszacsinálhatnám... ha bármit tehetnék... De a múlt az elmúlt, a jelen van, a jövő pedig lesz: a múlt nyom, a jelenben a végzetem vár... a jövő pedig az élet nagy kérdése. De... ez már túlzottan filozófia: a jelenre kell koncentrálni, abban pedig már majdnem odaértem arra a folyosóra, ahol találkoztunk... ahol minden eldőlhet egy életre.
Egy pillanatra megálltam a folyosón és a falnak vetettem a hátamat. Egy pillantás az órára: pont időben... de a gondolataimat még mindig köd övezi. Magadhoz kéne térni, Pulse... most dől el életed sorsa, ha tetszik... ha nem. De tetszik. Muszáj, hogy tetszen.
Nagylevegő s kiléptem a folyosóra: azonnal meg is pillantottam Amandát szinte pont ugyanazon a helyen, ahol délelőltt álltunk. Ő... gyönyörű volt. Általában egyszerűen öltözködöt s nem fektetett nagy hangsúlyt a külsejére, de akkor is meseszép volt... most hogy igy kiöltözött, egyszerűen egy lélegző, két lábon járó s láthatóan izgatott csoda állt előttem a folyosón. Vörös fölsője tökéletesen simult formás idomaira, szoknyája csábosan lengett a gyenge szellő nyomán s arcán még ebből a távolságból is látszott a...? A pir apró rózsái boritották orcáit, de az okát nem tudtam megmondani... izgatott? Dühös? Fél...? Nem tudtam... de egy pillanatnál tovább nem időztek itt a gondolataim, hiszen amint megláttam, gyakorlatialg elveszitettem az irányitást magam felett: öntudatlanul, szinte gépiesen indultam felé, tekintetem az övét kereste és őszintén sugározta a lehető legerősebb megbánást és szerelmet, amire csak ember képes lehetett. Hamarosan odaértem elé s, még mindig öntudatlanul, gyorsan végigfutott rajta a tekintetem: tényleg gyönyörű volt... de a vágy lángja nem kerekedhet most a másik fölé: előbb tisztáznunk kell, hogy... ''hányadán állunk...''
- Szia... - köszöntem néhány másodperces, szinte kinosnak ható csönd után. Hirtelen felsejlettek előttem a levél szavai s h elnézést kért... valamiért eddig nem sikerült belegondolnom ebbe a részletbe s máris jobb fényben kezdtem el látni ezt az egészet... bár még mindig nem voltam biztos a dolgomban. Tény... nem nagyon ismertem őt, nem tudtam, hogy mennyire bosszúálló természet... Bár most, közelről már tisztán látszott az arcán az izgatottság s ez mintha erőt, de főleg önbizalmat adott volna nekem... Az előre eltervezett szavak viszont eltűntek valahol az éterben, egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék most... Reggel elmondtam minden mentségemet s bocsánatot kértem milliószor, minden lehetséges formában s most egyszerűen... nem voltak szavaim. - Én... - Miért ilyen nehéz...? - Szeretnék mégegyszer bocsánatot kérni és... és szeretnék jóvátenni mindent, amit neked okoztam. Megértem, ha... ha többé nem akarsz látni, megértem ha meggyűlöltél de... - észre sem vettem, hogy beszéd közben elkalandoztak a szemeim s nem birtam állni a pillantását, de most... életem vallomása előtt... újra erőt vettem magamon és mélyen a szemébe fúrtam a pillantását, mert azt akartam hogy tudja: mindez szivből jön... - ...bármi is legyen a döntésed, szeretném ha tudnád: örökké szeretni foglak...
...s akkor minden eldőlt vala...
Naplózva

Amanda M. Strong
Eltávozott karakter
*****

Miss. Strong XD ajánlott 3 lépés távolság.->6.évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2008. 04. 19. - 20:05:00 »
0

-//Damiennek//-

A várakozással tűnő percek egyre kínzóbbal váltak. Türelmetlenül néztem az órámon, lustán vánszorgó mutatókat. Kezdem elveszíteni az uralmamat a sötét kétséggel teli gondolataim felett. Mi van, ha már nem akar velem lenni? Mi van, ha hirtelen távozásomat nemként értelmezte? Mi van, ha…? De mire az agyam eldugott bugyraiból előtörtek volna a súlyosabbnál súlyosabb gondolataim megpillantottam őt. A szívem kihagyott egy dobbanást, majd olyan gyorsasággal kezdett dörömbölni a mellkasomon, mintha duplán próbálná pótolni a lemaradását. Lassan szinte monoton léptekkel közeledett felém és én minden lépését figyelemmel kísértem. Dejavu érzés fogott el a megjelenésével kapcsolatban… egyszer láttam eddig hasonlóan elegáns öltözetben és akkor is levett a lábamról. Láthatólag fogalma sincs róla milyen lélegzetelállítóan, fest ebben az ingben. Ahogy haladt felém láthatóan a tekintetemet kereste és én, ezúttal sem tudtam ellenállni annak a varázslatos szempárnak. Próbáltam kifürkészni kifejező tekintetéből az érzelmeit. Hosszúnak tűnő röpke másodpercekig csak álltam némán meg nem szakítva szemeink által egymás felé sugárzott érzelmeink szenvedélyes táncát. Ha ő is így tett, mint én a szemeimben az őszinte szerelem tanácstalan sugarát láthatta. A kontaktust megszakította tétova köszönése. Furcsán éreztem magam egy egyszerű sziá-tól, de én sem tudtam mást kibökni:
- Szia! *mondtam neki őszinte mosollyal az arcomon*
- Őrülök, hogy eljöttél * ezt megerősítve közelebb léptem hozzá és gyengéden kezébe csúsztattam kezemen.*
- Attól féltem, hogy nem fogsz elj… *elharaptam a mondat végét, mert a szavamba vágott. Újabb bocsánatkérés következett, jól esett, de valahol már fölöslegesnek éreztem, hisz én már magamban akkor megbocsátottam neki, amikor a mai napon először viszontláttam.
- Damien! * mondtam egész halkan, de nem folytattam, mert a soron következő szavai az enyimeimet a torkomra forrasztották. Ez a vallomás kiűzött valószínűleg végleg belőlem minden kételyt. Éreztem, hogy könnyek szúrják a szememet és ezúttal nem a bánat, hanem az öröm könnyei voltak. De nem engedtem őket kiszökni a medrükből. Kezemmel gyengéden végigsimítottam az arcát és sokatmondó csókot leheltem ajkára, majd gyengéden elhúzódta, éppen annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Ami történt, megtörtént és ezen egyikünk sem tud változtatni bármennyire is, szeretnénk. *itt kissé elkalandozott a tekintetem* - Én azt hiszem készen, állok, és ha te is, lépjünk ezen túl és kezdjük tisztalappal. Mind a kettőnknek így lesz a legjobb, mert ekkora szálkával a szememben nekem nem menne, és elfeledni nem tudnálak és nem is, akarlak, mert… * vettem egy mély lélegzetet és újra a szemébe néztem* - Szeretlek.
Naplózva

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2008. 04. 20. - 00:11:46 »
0

[Drágám]

A szemeiben felvillanó szikra fellobbantotta a szivemben eddig elnyomott lángocskát és futótűzként rohant végig a testemen a bizsergés, amit a pillantása inditott el bennem. Még meg sem szólalt... meg sem kellett, hogy szólaljon, hiszen a szemei magukban hordozták mindazt, amit csak remélni mertem... Szerelem és a szenvedély csillant meg mélybarna iriszeiben s teljes erőből felém sugárzott... én pedig igyekeztem viszonozni, bár biztos voltam benne, hogy saját, zöld szemeim elolvadnának, ha ilyen erejű érzéseket próbálnék közvetiteni rajtuk keresztül, de megtettem a tőlem telhetőt, hiszen tudatni akartam vele, hogy... hogy szeretem, hogy imádom, hogy nélküle értelmetlen az életem... s mindezt belesűriteni egy pillantásba, hát nem volt egyszerű feladat, de meg kellett próbálnom, hiszen Amanda volt számomra a Minden, s semmiképp nem akartam elvesziteni... ha pedig nem tudom kinyilvánitani az érzéseimet, akkor régen bukott helyzetben vagyok.
A szemkontaktus megszakatt, ahogy a hangszálak is megkezdét munkájukat s szavai ugyanazt sugallták, mint a pillantása... s éreztem, ahogy apró, puha kezét a markomba bújtatja, mintegy fizikálisan is megalkotva azt a lelki kapcsolatot, amit kiolvashattunk egymás tekintetéből s ami a távolság, a szenvedések és a megpróbáltatások ellenére karácsony óta, a bál óta összekötött minket... és túl vak voltam, hogy észrevegyem: azt hittem, hogy egyedül sokkal könnyebben megoldom a problémáimat s lám, a megoldás itt volt... ő volt... és mégis elmentem. Elmentem, hogy nemlétező démonokat kergessek s ezzel majdnem elszakitottam magamtól az egyetlen embert, aki számit... de a szavai végre megnyugvást hoztak. Megbocsájt... Örül, hogy itt vagyok... s az ő boldogságánál nincs fontosabb a világon. Kár, hogy erre csak most jövök rá...
Egy érintés az arcomon, egy másik az ajkaimon... nemhogy belémfojtotta, de kitörölte a fejemből a bocsánatkéréseket, a bűnbánatot... egyszerűen mindent. Csupán egy-egy pillanatig tartottak, de a bizsergés újra végigfutott az egész testemen s a mennyben éreztem magam, hiszen ebben a gyengéd, apró csókban benne volt minden, amit ember a másiktól, férfi a nőtől, szerelmes a szerelmétől kivánhat. S ha eddig nemis, de a pillantás, ahogy a szemeimbe nézett... egyszerűen eltűntetett belőlem minden létező kételyt és aggodalmat s szavaival száműzte a megbánás és a félelem legutolsó csiráját is... Ezek... ezek a szavak voltak a legszebb álmaim... Istenem, hányszor elképzeltem ezt már s hány éber éjszakát töltöttem rettegésben, hogy ez nem fog bekövetkezni...
Megbocsátott!
Az élet megállni látszott, az érzelmek vihara feléledt a lelkemben. A csúcson, a trónon a boldogásg és a szerelem osztozott, de volt itt minden: megkönnyebbülés és öröm, csodálkozás és öröm, öröm, öröm és még annyi öröm, amennyit egész eddigi életemben összesen nem éreztem. Annyira... meseszerű volt ez az egész, hiszen gyakorlatilag minden vágyam valóra vált... Hihetetlen és álomszerű ez az egész...de nem! Ez nem lehet álom. Érezem a kezét a kezemben, éreztem ajkát az ajkamon s érzem a belőle sugárzó szerelmet... s ezt semmilyen, ember által létrehozható, elképzelhető vizió nem tudja leutánozni, erre csak ő képes... ezt csak ő tudja megadni nekem s csak neki tudom viszonozni. Nem... ez nem lehet álom. Ez valóság... s szebb valóság, mint amiről valaha álmodni mertem.
- Én... - A gondosan felépitett mondat kiröppent a fejemből az utolsó szava után s egy pillanatig csak kerestem a tekintetét, mintha azon múlna az életem... S ha meg találtam, akkor láttam benne a komolyságot, az őszinteséget s a ragaszkodást... Éreztem, ahogy az érzelembomba felrobban bennem s ha nem tudatosan, akkor hamarosan öntudatlanul, de ki fog törni belőlem a mondanivalóm, a boldogság folyamát egyszerűen nem tudom visszatartani. A szavak szinte robbanva törtek elő belőlem... - Én... szeretlek. Megismertetted velem ezt az érzést... megajándékoztál a legnagyobb csodával, amiben embernek része lehet... Te vagy a legjobb dolog az életemben. - Újból elakadtam egy pillanatra... nem tudom mit mondhattam volna még. Éreztem, hogy kellene... de a szavak csak nem akartak előbújni. - Szeretlek... - ismételtem meg jobb hiján a mágikus szót, az egyetlent ami helyénvaló lehet most. Még mindig rajta ült a gondolataimon az érzés, hogy valami hiányzik... de hirtelen, mintha lámpa gyúlt volna a fejemben, rádöbbentem. Igazából... nem tudom, hogy miért tarthatott ennyi ideig... de ez már nem is számit igazából. Néhány pillanatig csak a szemeibe néztem, némán kértem az engedélyt... s ha a mélybarna szempár nem tükrözött aggodalmat vagy tiltakozást, akkor a karjaim a cálla köré fontam, közelebb léptem s megcsókoltam... hosszan, szenvedélyesen, ahogy már oly régóta nem.
S lám... a Menny a Földre szállt.
Naplózva

Quintin Reyes
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2008. 05. 06. - 12:05:28 »
0

Február 16. 11:54
 A Kövér Dáma portréja előtt
Nicole-nak

Ilyen kellemetlenség sem fordult vele még elő, soha életében. Úgy állt a folyosón a Kövér Dáma portréja előtt, mint valami feledékeny elsőéves. Fel se keltette a festményt édes álmából, hiszen minek is tette volna? Nem tudta a jelszót.
Először járt a kastélyban ebben a tanévben. Ugyan éjfélhez közeledett már az idő és a kastély is elég kihalt volt, de reménykedett benne, hogy valaki még csak most siet vissza a toronyba valamilyen csínytevésből és kinyitja neki a festményt. Pedig milyen könnyen indult…
A birtokra bejutni gyerekjáték volt. Dumbledore ugyan védővarázslatokat szórt a kastélyra, ám amit nem tudott az ellen védekezés sincs, így a titkos járatok védtelenek maradtak. Többek között az is, ami a Szellemszállásból indult. Nem volt könnyű végigmászni rajta, de meg lehetett tenni, és a fúriafűz kicselezése sem volt komoly feladat egy végzős Roxfortosnak. Pajzsot vont maga köré, mely szilárd burokként jelent meg, majd hagyta, hogy a fa eltalálja. Jó négy métert repült, de a burok megvédte a csapástól és az eséstől is, bár gyorsan fogyott az energiája. Még szerencse, hogy nem egy átkot kapott, mert a leggyengébb sóbálványátok ellen is hatástalan lett volna a védelem. Felkelt, leporolta magát, majd átváltozott animágus alakjába és felrepült az egyik ritkán használt toronyba. Sötét volt, a sárkány is bordó színű volt, tehát kevés az esélye, hogy bárki észrevette volna. Már csak be kellett sétálnia a kastélyba és eljutni a Griffendél toronyig, észrevétlenül. Eddig sikerült is a terv. Az egyetlen, ami kimaradt az az volt, hogy nem tudta a jelszót. Így aztán most tanácstalanul üldögélt a kőfalnak támasztva hátát, várva hátha felbukkan valaki aki segíthet rajta.
Naplózva

Úgy néztek rám, mint aki szellemet látott.

Nicole Joy
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2008. 05. 06. - 18:20:54 »
0

~Quintin~

Nicole Amy társaságában az éjszaka szokásosan kilopózott és sétára indult. A visszafelé vezető úton beszélt Amyhez, de csak sokára vette észre, hogy a lány nem válaszol. *Hoppá! Az előbb mintha azt mondta volna, neki most másfelé van dolga… De mi dolga lehet az éjszaka közepén a kastélyban?!* Nicole már nem fordult vissza megkeresni unokatesóját, mert nem emlékezett rá, hol hagyta el. Végül a portrélyuk felé vette útját – egyedül. Már majdnem odaért a Kövér Dáma rejtette ajtóhoz, amikor majdnem átesett egy a folyosón üldögélő alakon. Hirtelen bontakoztak elő az illető körvonalai a homályból, Nicole-nak alig volt ideje megállni. *Hát ez meg ki lehet? Csak nem egy tanár?* A lány nem éppen félénk típus, ennek ellenére egy pillanatra megállt a szívverése. *Eddig még sose kaptak el ilyen későn. Pont most kéne kezdeni a lebukást?* Némi időbe telt mire rájött, hogy csak egy magafajta kóborló diákkal van dolga. Ekkor nagy robajjal távozott tüdejéből a használt levegő, majd jobban szemügyre vette a kószálót. Talárjáról megtudhatta, hogy egy háztársa ül a folyosón. *De miért ül itt? Miért nem megy be a klubhelységbe? Elfelejtette volna a jelszót? Á, az nem lehet. Neville-en kívül a griffiben nincs más kórosan feledékeny diák.* Miután ezt végiggondolta, megnyugodva köszönt az ismeretlen pasasra:
- Szia!
Ezután győzött a kíváncsisága és letámadta a srácot kérdéseivel:
- Mi járatban ilyen későn? Nem a klubhelységben kéne lenned, vagy valamelyik ágyban aludnod? Késő van a kószáláshoz. – mondta szinte anyai hangsúllyal. Aztán majdnem elnevette magát, amikor elgondolkozott azon, mit is mondott. Sőt… hogy hogyan mondta. Mintha nem is neki lenne szokása az éjszakai túrázás a kastélyban.
Naplózva

Quintin Reyes
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2008. 05. 06. - 18:33:42 »
0

~Nicole~

-Öhm... heló.
Kényszeredetten elneveti magát a helyzetén. Itt ül kinn a folyosón, reménykedve, hogy valaki felbukkan... elég szerencsétlen látványt nyújthat. Ráaádsul a lánynak igaza is van. Tényleg az ágyában lenne a helye, de legalábbis a klubhelységben.
- Hidd el szeretnék ott lenni. Most érkeztem csak meg a suliba. Idén még nem jártam itt és így a jelszót sem tudom. Ha eszembe jut időben nem jövök fel a kastélyba, de eszembe se jutott. a Dámát meg ismered... lehetnék maga Griffendél godrik, ha nem tudom a jelszót akkor úgyse enged be.
Közben feláll, leporolja magát, hiszen a folyosó higéniája hagy némi kívánnivalót maga után. Most, hogy végre magasabb a lánynál, kicsit visszanyeri magabiztosságát, bár még mindig ott bujkál benne a kellemetlen érzés. Nicole egy kb 6 láb magas, karcsú alakot láthat maga előtt, sötétzöld nadrágban, rozsdabarna bársonyingben, mindezd a hideg ellen fűzöld köpennyel kiegészítve. A roxforti szabályoknak még nyoma sincs a fiú öltözékében. A határozott metszésű arcoz sötétbarna haj keresztezi, a félrelibbenő tincsek alól pedig két mogyoróbarna szem néz rá.
Naplózva

Úgy néztek rám, mint aki szellemet látott.

Nicole Joy
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2008. 05. 06. - 20:50:33 »
0

~Quintin~

Nicole egy kicsit furcsállja, hogy még nem volt idén a kastélyban a srác. Értetlensége valószínűleg az arcára is kiül. Erről nem tehet, általában minden érzés meglátszik az arcán. Abban viszont igazat ad a fiúnak, hogy még Griffendél Godrikot sem engedné be jelszó nélkül a Kövér Dáma. Miután a srác a mondandója végére ér elmondja neki a jelszót, hogy máskor ne kelljen arra várnia, hogy valaki jöjjön és segítsen bejutnia a klubhelységbe.
Ezután a lány felébreszti a festményt, majd elmormolja a jelszót. Közben abban reménykedik, hogy a Kövér Dáma nem kezd el rikácsolni és arról papolni, hogy ilyenkor a gyerekeknek az ágyban a helyük, meg ilyen hasonló badarságokat. Ráadásul ezzel fellármázná az egész kastélyt, amire meg főleg nincs szükség.
Miután sikerült bejutniuk a klubhelységbe, Nicole jobban szemügyre vette a fiút és megállapította, hogy sötétbarna haja van és mogyoróbarna szeme.
A lány számára nem igazán tűnt ismerősnek. *Tulajdonképpen nem is tudja, hogy miért engedte be. Lehetne idegen is. Habár egy idegen nem hiszem, hogy be tudna jutni a kastélyba.* Végül arra jutott Nicole, hogy elhiszi a fiú meséjét, de majd utána kérdez esetleg Amytől, hátha tud valamit.
Naplózva

Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2008. 05. 18. - 19:23:47 »
0

~Greg~

Előzmény: Nyugati szárny   Kis udvar a mohás szökőkúttal


Futottam és csak futottam a kastély kihalt folyosóin és áldottam az eget, hogy a diákok nagy része ilyenkor már a Klubhelységükben tartózkodik. Nem lettem volna képes elviselni jelenleg senkit. Senkit. Egyedül kellett lennem. Egyedül, hogy összeszedhessem magam, hogy tisztán lássak mindent.
Muszáj. Muszáj. Muszáj…
Fogalmam sem volt hogy pontosan már merre járhatok, csak rohantam át az egyik folyosóról a másikra és nem néztem, hol lehetek, mikor egy kanyart elnéztem, és enyhén ütköztem a fallal. Ebben az állapotban mondjuk nem volt szerintem meglepő.
A nap már nem sütött be az ablakokon, a folyosó sötétbe volt burkolózva és én a nyirkos és hideg köves fal mentén, ahol megakadtam leroskadtam, le a a földre. És sírtam, sírtam, ahogy talán még soha. Ott gubbasztottam a földön, felhúzott lábbakkal, egyik kezemmel a hajamba túrva a másikkal a könnyáztatta arcomat próbálva szárazra törölni.
Egy életet sirattam amit élhettem volna, amely nyugodt és kiegyensúlyozott lehetett volna, de én soha nem az effajta élet után sóvárogtam, nem ezt kerestem. Lehetett volna ilyen is, igen lehetett volna, csak épp én nem tudtam volna így élni. Nem, mert unalmasnak tartottam. Mindig kerestem a bajt, kerestem a változatosságot. És most... Most mikor döntöttem, végre döntöttem, mit is akarok és mit fogok tenni, jön egy olyan fordulat az életemben, ami megint elbizonytalanít. Ami felajánlja a lehetőséget egy jobb élet reményére, de Én nem tartozom oda. Én nem tudok olyan életet élni, én nem. Nem.
~Greg... Miért pont én kellek neked? Miért? Nem vagyok én olyan tökéletes amilyennek tartasz, sőt ha a lelkem mélyébe látnál akkor talán még meg is undorodnál tőlem. ~
Olyan csodás hónapokat töltöttünk együtt és a bálon is annyira jól éreztük magunkat. Most meg... Minden tönkre ment. Minden. Hisz semmi értelme kettőnknek,semmi. Mást szeretek mással akarok együtt lenni és hiába érzem, hogy belé is bele tudnék szeretni, nem lehet. Greg mugli szülők gyermeke, nem lehetek vele, akkor nem ha Mirol akarok lenni és az leszek... Fel fogom venni a nevet erről már nem volt kétségem és abba az életbe amit az a név meg követel nem fér bele Greg. Igaz, Draco sem, de az más.
Dracoval minden más, ott nem volt semmi és senki miatt lelkiismeret furdalásom, de Greg... Vele képtelen lennék megtenni, azt hogy játszadozzak vele, hogy azt mondjam neki, csak akkor lehetünk együtt ha titokban tartjuk. Ő nem az a fajta ember aki olyan lányt érdemel mint én. Belőlünk soha nem lesz Mary és Dam, soha! Én nem tudok olyan lenni és nem is akarok.
De akkor miért fáj ennyire? Miért?
Greg csak egy barát, egy egyszerű szimpla barát aki iránt nem érzek semmit. Nem érezhetek iránta semmit!
De az a csók... Az a tökéletes és fantasztikus csók, melybe beleremegett még a térdem is és a legszívesebben abba se hagytam volna. Ami olyan volt mint valami drog amit megkóstol az ember és többet már nem tud leszokni róla. Soha többet.
Még mindig az ajkaimon éreztem édes csókjának az ízét, a forróságát és átkoztam magam, hogy elrohantam, de...
De nem Lehet! Nem! Nem és Nem!
Mirol vagyok. És a Mirolok nem kezdenek senki sárvérűekkel. Ők soha. A névvel kötelesség jár, és ezekkel a kötelességgel tisztában vagyok és vállalom is őket.
De akkor miért érzem magam ennyire pocsékul? Miért érzem azt hogy életem legnagyobb hibáját követem el? Miért? M i é r t ?
Draco... Szeretem és ez ez soha nem fog változni, ezzel tisztában vagyok, de miért ne szerethetnék mást is? Ő is szereti Tyarat, el is veszi. Akkor én miért ne lehetnék Greggel? Dracoval soha nem lesz igazi kapcsolatunk, ha egyáltalán kapcsolatunk lesz e. De mégis úgy érzem, hogy ezzel a csókkal őt is megcsaltam. Őt aki meg sem érdemli még azt sem hogy szeressem, de mégis így érzek iránta. Mégsem tudom kiverni a fejemből.
Átkozott szerelem! Mi értelme van? Semmi! Csak megnehezíti mindenki életét.
A könnyek nem akartak felszáradni az arcomról. A lelkemben tomboló háború nem akart csitulni és egyre inkább éreztem, hogy vége van. Mindennek vége van. Ezek már az utolsó könnyeim és az utolsó emberi érzelmeim voltak. Lassan sem leszek több egy jégszívű aranyvérűnél, aki mindenben családfője parancsát követi, egy robot. Egy lelketlen robot.
Naplózva

Quintin Reyes
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2008. 05. 19. - 16:34:28 »
0

~Nicole~

Még a klubhelységben

Azt könnyen észrevette, hogy a lány nagyon lelkes, valószínűleg nemhiába monsta, hogy szeret táncolni. Viszont nagyon pozitív, hogy annak is így áll neki, hogy valakit meg kell tanítania. Elképzelhető lenne az is, hogy csak hozzá hasonló tudásúakkal lenne hajlandó táncolni. Viszont láthatóan nem ez a helyzet. Természetesen követi a lány a portrélyukon át. Körben pedig azon gondolkozik, hogy miről is kéne beszélgetni útközben. Lehet, hogy valakinek ez csipőből megy, de neki bizony az agyát is használnia kell.

A folyosókon

Immár a folyosókat járva, üres termet keresve Quintin azon gondolkozott, hogy azért mégiscsak meg kéne szólalni. Viszont sosem volt az erőssége a "csak úgy" beszélgetés. Ha volt témája mindig be tudott kapcsolódni, de jobban szerette a legalább 3-4 fős társaságokat, ott mindig volt legalább két ember akik továbbvitték a beszélgetést, a többiek meg csatlakozhattak, ha volt mit mondaniuk. Viszont kettesben neki is beszélnie kéne. Ez viszont egyszerűen nem ment. Úgyhogy továbbra is csak követte a lányt, folyamatosan figyelve rá, hiszen egyrészt sokaknak jól esik ha figyelnek rájuk, mártészt ha valamit mondana azt nem akarja elszalasztani.




//A déli szárny "Használaton kívüli Rúnatanterem" topicjában folytathatjuk//
Naplózva

Úgy néztek rám, mint aki szellemet látott.

Gregory Hawk
Eltávozott karakter
*****

Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2008. 05. 26. - 20:30:24 »
0

Viki

Előzmény: Nyugati szárny @ Kis udvar a mohás szökőkúttal

Rohantam. Rohantam, ahogy a lábam bírta. A félelem adta az erőmet, a kétségbeesés a kitartásomat; háttérbe szorították a fáradtságot. Átléptem egy bizonyos határt, olyan kicsinyes dolgok, mint a fizikai kondícióm, többé nem akadályozhattak… Vikiért bármire képes lettem volna…
Sportcipőm talpa megnyikordult a folyosó kövén, amikor egy elágazáshoz értem. Jobbra kaptam a fejem, balra… Merre mehetett?!
Vettem két nagy levegőt, miközben csukott szemmel a plafon felé fordultam. Bármennyire is akartam, nem sikerült lelassítanom szapora szívverésem, nem sikerült legyőzni a félelmem. A félelmem, mely összeszorította a torkomat, és könnyekkel áztatta szememet. A félelmem, hogy elveszítettem Vikit… örökre.
Még két perc sem telt el azóta, hogy megcsókoltam azt a lányt, akiért az életemet is adnám. Akiért bármilyen áldozatra kész lennék… Most pedig itt állok egy sötét kihalt folyosón, magányosan, adrenalintól remegő térdekkel…
~Mindennek vége…~ furakodott be a tudatomba a gondolat ~Mindennek…~
Ökölbe kellett szorítanom mindkét kezemet, hogy ne remegjenek. Nem tudtam mit tenni, a félelem, a kétségbeesés, a fájdalom mind mind olyan erővel nehezedtek rám, hogy szavakkal leírni nem lehet… Olyan erős érzelmek, melyek akár egyenként is elsöpörnének bármit, ami útjukba kerül, most pedig együttes erővel szakadtak rám… Vagy mégsem? Nem volt elég erejük hozzá, hogy elfeledtessék velem azt a csókot. Azt a csókot, mely a világot jelentette. A világot, és minden benne rejlő boldogságot. Reményt adott, hogy van még miért élni… és most ez az apró szikra látszik semmivé foszlani…
Még mindig nem tudtam mitévő legyek. Tehetetlenül álltam, várva a csodára. A csodára, mely megmondja mit tegyek… mi legyen a következő lépés…
Ekkor hallottam meg. Nem lehetett biztosra mondani, mivel rettentő messziről jött a hang, szinte képtelenség lett volna meghallani… de nem most. Ezen a kihalt estén, úgy visszhangzott a kastály, hogy a légy zümmögését is messzpről észre lehetett volna venni... Amit pedig én hallottam, nem volt más, mint halk lépések, melyek hirtelen elnémultak…
- Viki! –hagyta el a számat akaratom ellenére a lány neve, ahogy ismét futásnak eredtem. Semmit nem hallottam, csak a fülemben doboló szapora szívverésem, semmit sem láttam, tekintetem elhomályosították a könnycseppek.
Nem tudtam merre járhatok, de nem is érdekelt. Eltévedek… és? A lányért a pokolba is lemerészkedtem volna, vagy emelt fővel követtem volna a biztos halálba… nagy szavak… és? Nagy szavak, de így érzek. Az ember pedig nem tagadhatja le az érzelmeit…
Ki tudja hány méter tetettem meg, hány üres folyosón rohantam végig… a lényeg, hogy megtaláltam a lányt és… és nem tudtam mit mondjak. Ahogy ott ült a fal mellett felhúzott térdekkel, és könnyáztatta arccal… nem bírtam megszólalni. Annyira… annyira elveszettnek tűnt, és mégis… így szomorú, sírós arccal is, a legszebb embernek láttam, aki csak létezik…
~Ki vagyok én, hogy ilyen fájdalmat okozzak neki? Ki vagyok én, hogy miattam ennyire összetörjön?~ futott át az agyamon ~Egy senki…~ válaszolt a tudatalattim. Egy senki, aki botor módon azt hitte, boldog lehet, és ezzel tönkretett egy gyönyörű barátságot…
De nem… Erősnek kell maradnom, kell hinnem benne, hogy nem veszítem el! Kell hinnem benne, hogy együtt lehetünk, különben… különben nem tudom mi lesz. De jelenleg nem is számított…
Némán indultam el Viki felé, majd szótlanul leültem mellé. Nem tudtam megtörjem-e a csendet, nem tudtam mit mondhatnék. Kapcsolatunk -ha mondhatom így- éles kanyart vett, csak még nem tudom melyik irányba…
Csakúgy mint az előbb, megint hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Nem kerestem okokat a tetteimre, úgy cselekedtem, ahogy helyesnek éreztem.
A szavak (még) nem voltak helyénvalóak. Egyszerűen… nem lehetett velük megtörni ezt a szívszorító pillanatot. Nem találok rá más szót, számomra az volt. Lényeg a lényeg, hogy a tettek következtek:
Mélyen Viki szemébe néztem, majd gyengéden megpróbáltam átkarolni. Innentől kezdve, hiába mondtam volna bármit is, a kocka el volt vetve. Felfedtem a lapjaimat, megtudta mit érzek… csak rajta állt, hogy mi lesz kettőnk jövője…
Naplózva

Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2008. 06. 17. - 17:05:05 »
0

Hallottam, hogy valaki közeledik felém, de nem vettem róla tudomást, jelenleg nem volt rá erőm. Jelenleg semmihez sem volt. Úgy éreztem, hogy a világ nem csak összeesküdött ellenem, hanem rám is szakadt és ehhez én kevés voltam.
Választás elé kényszerített. Egy választás elé, amit mindig is tudtam, hogy el fog jönni csak próbáltam minél jobban húzni. Igen... Mélyen legbelül már egy jó ideje sejtettem, hogy Greg mit is érez irántam, csak nem akartam tudomásul venni. Nem, mert mindent megnehezített volna, de most eljött a pillanat. A pillanat amit nem vártam, amit nem akartam, hogy bekövetkezzen, ráadásul nem elég hogy nem vártam, rá is tettem egy lapátot. Minek kellett megcsókolnom? Miért? Hisz tisztában voltam vele, hogy semmi értelme! De Greg...
Greg azért jóval több volt barátnál, de hogy szeressem? Nem! Azt nem szabadot! Számtalan oka volt, hogy miért nem, de ezek közül ő egyről sem tudott. És hogyan mondhatnám el neki? Hogyan? Meséljem el neki Dracot? A Valentin napot? Mondjam el neki, hogy származása miatt sem lehetünk együtt? Meséljem el neki, ki is vagyok valójában? Világosítsam fel, mennyire nem ismer? Vagy említsem meg esetleg, hogy tartom a kapcsolatot a nagybátyámmal? Hogy miken mentem már át eddigi életem során? Mert jórészt semmiről nem tudott. Soha nem említettem neki, hogy éjszakánként rémálmok gyötörnek, hogy azért nem tartom igazán már nevelő szüleim gyerekeivel a kapcsolatot, mert bűntudatom van a szüleik halála miatt.
Alig tudott igazából rólam valamit. De erről nem ő tehetett, hisz én nem adtam ki magam. Mary volt az egyetlen ember aki igazán ismert és tudta ki rejtőzik az álarc mögött. És hát Dam is... de ő is csak foszlányokat látott belőlem, és azokat is csak azért mert kifakadtam, egyébként előtte sem fedtem volna fel az igaz arcom. Azt homály fedte, és néha úgy éreztem, hogy én sem vagyok vele mindig tisztában. Más akartam lenni, mint aki igazán vagyok és tizenhat hosszú év és egy napvilágra kerülő titok kellett hozzá, hogy ezt belássam. És ebbe nem fért bele az eddigi életemből senki, ha csak nem fogadják el, hogy más vagyok mint ők.
De erre nem sok esélyt láttam.
A hangok amiket az előbb is már hallottam, léptek apró nesze, lassan kezdett felerősödni. Közeledett. Felém. Remek... Egyedül akartam lenni. Egyedül a szánalmas bajaimmal és nem volt arra szükségem, hogy bárki is így lásson. Főleg nem arra, hogy Greg. Mert tudtam, hogy ő az. Greg... Azt fogja hinni, hogy miatta borultam, hogy... közben nem... vagy de, csak nem úgy.
~Gratulálok Viki. Még a saját érzéseiddel sem vagy tisztában. Minden elismerésem a tiéd.~
Ez volt a gond leginkább. Hogy valóban nem tudtam mit akarok, hogy akarom, miért akarom. És hogy miért érzem magam ennyire cafatul magam. Na jó ezt tudtam. Ezzel tisztában volta, és a válasz még év elején is megfeküdte volna a gyomrom.
Semmi bajom nem volt Greggel, pont ellenkezőleg. A legjobb barátom volt, már amennyire nálam ez szóba jöhet. De ez a csók rávilágosított valamire. Nem tudtam Gregre úgy tekinteni, mint Dracora, nem mert sárvérű volt. Mugli szülők gyermeke.
Na ez volt az amiért ennyire kiakadtam. Mert ezt a Vikit aki, az elmúlt hónapokban lassan kezdett szabadulni a börtönéből nem akartam megismerni. Soha! De már nem lehetett megállítani, már nem. Gyors ütembe tört a felszínre és esélytelen volt védekezni ellene. Hosszú éveken át képes voltam rá, már nem. Mára már túl sok minden változott meg, hogy egyáltalán akarjam, hogy újra a mélybe vesszem.
Ez volt a legnagyobb gond. Ez e kettősség, amitől egyre többet szenvedtem és egyre inkább figyelnem kellett arra mit teszek és mit mondok. Volt egy arcom amit a barátaim ismertek és lassan kialakult egy, amely... amely... elfogadhatatlan lett volna a számukra.
Greg leült mellém.
Nem néztem rá, nem, mert képtelem voltam rá. Mert ha most belenézett volna a szemeimbe elárultam volna magam és azt nem akartam. Még nem. Még nem volt itt az idő, még... még...
Átölelt.
Ennyi volt. Vége lett mindennek. Eddig próbáltam küzdeni, hogy ne jöjjön rá mi bánt, hogy más vagyok, mint amit ő lát. Az is én vagyok, csak az... csak...
Ez már sok volt.
Pont mint néhány héttel Damnél. Vigasztalni akart és akkor fakadtam ki. Nem azért mert nem volt szükségem a támogató karokra, vagy mert nem igazán szívleltem, ha gyengének tűnök, hanem, mert nem érdemeltem meg. Most pont ugyanúgy éreztem mint akkor. Nem érdemeltem meg! Én nem! Viki Mirol nem!
Felpattantam, hirtelen és vadabbul mint ahogy szerettem volna ráztam le magamról Greg vigaszt nyújtó kezét. Nem néztem rá. Nem, mert akkor nem csak ő látott volna bele lelkem legsötétebb részeire is, melyek most vad szörnyként lepték el a szememből általában áradó semlegességet, ezzel is a napvilágra hozva, ki is lakozik bennem. Nem, akkor nekem is látnom kellett volna őt és ahhoz nem voltam elég erős.
Griffendéles voltam... De ha érzelmekről volt szó féltem. Bármikor kiálltam volna bárki ellen párbajozni, vagy akármi más, de az érzelmek... Azokkal sose tudtam mit kezdeni. Azok sokak voltak nekem. Egy értelmezhetetlen, bonyolult világ.
Megszólaltam. Lassan és nyugodtan, még magamat is meglepve.
- Greg, ennek semmi értelme. Semmi.
Sokkal többet akartam mondani, de nem ment. Képtelen voltam összeszedni a gondolataimat, de még az is nehézzé vált, hogy bármilyen hang elhagyja a számat. Nem akartam elveszíteni Greget, de nem lehetek vele. Úgy nem ahogy ő szeretné. Úgy soha...
Naplózva

Amythia M. Lixfise
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2008. 11. 20. - 21:03:37 »
0

Tanár úúúúúúr Men?


Nyílik a Gyengélkedő ajtaja. Egy diáklány lép ki az ajtón, látszólag semmi baja. Akkor miért volt odabent? De nincs is ereje továbbmenni, csak az ajtó mellé lép, és hátát a falnak vetve vár. Nyilván megszédült, és most kicsit összeszedi magát. Megesik, a Gyengélkedő gyógyszerektől fülledt levegője sokakra van gyengítő hatással. Milyen ironikus, hisz ide gyógyulni jönnek az emberek, és mégis, oly sokan beleszédülnek a helyiség, szinte már ártalmasan makulátlan levegőjébe.
Az illető szöszke leányzó is biztosan így járt. Arca, mint a porcelán. Elsápadhatott. De nem, azok a kajánul villódzó smaragd szemek nem erről árulkodnak. És mi az a szemérmetlen félmosoly, ami úgy ring ott az ajkain? Amilyen elesettnek tűnt még az előbb, olyan eleven most. Nem beteg diáklány ő, de még csak nem is diák. Az, hogy egyenruhát visel, csak a megtévesztés gonosz cselét szolgálja oly alássan. Fekete nyakkendője lazára engedve, ingje pedig olyan mélyen dekoltált (annak köszönhetően, hogy egy vandál ? nevén nevezve konkrétan Amythia ? leszabdalta a felső gombokat), hogy az nem való kiskorúak közé.
Lapockáját a falnak dönti, testének többi részét pedig vidoran eltolja a hideg kőtől. Az összes folyosón elhaladó diák megbámulja, és ezt kifejezetten élvezi. Még senki nem látta ezelőtt ezeket a lenszőke tincseket, ezt az apró termetet.. Vajon melyik házba jár? Ha gyakrabban sérülnének le, tudnák, hogy nemrég költözött be a Gyengélkedő melletti kis szobácskába, amit a javasasszonynak tartanak fent, és Pomfrey távollétének köszönhetően most ő veheti birtokba.
Egy darabig tétován kotor zsebében, gyönyörűen ívelt szemöldökei között halovány ráncocska jelenik meg; valamit igen keres, biztos fontos lehet. Talán már két hete is megvan, hogy megérkezett az iskolába, na igen ez is rá vall: év közben. De az ötlet hirtelen jött, és miért lenne szükség olyan hosszú ideig dédelgetett tervekre? Éljen a spontaneitás. Csak olyan dolgokból sülhet ki jó dolog, amik hirtelen születnek meg a játékosan lengedező, lenszőke tincsek alatt lévő kobakban. Mindig is ezt az alapelvet akarta szem előtt tartani. Ééés megvan! Arca egy pillanat alatt felderül, vonásai ismét makulátlanra simulnak, ahogy elővarázsolja zsebéből azt az epres nyalókát, amit még egyik páciensétől csent el a reggeli órákban. A harmadéves diák fiúcskának még úgysem kell egy jó darabig, miután sikeresen elintézte magát egy jó nagy adag Nyelvnyújtó Nyalánksággal. No meg.. aki nyelvet nyújt, az ne is egyék.. nyalókát.
Cowboyokat megszégyenítő eleganciával pörgeti meg szerzeményét ujjai között, majd szájába veszi a málna ízű gömböt. Az itt eltöltött két hét alatt még nem igazán sikerült beilleszkednie. De nem is csoda. Legtöbb idejét egyelőre azzal tölti, hogy ide-oda hopponál a Roxfort és londoni lakása között, pár dolgot ugyanis át kell még hurcolnia ideiglenes lakhelyére. Ideiglenes.. Vajon ideiglenes? Nem szívesen tervez hosszútávra.. De hát sosem lehet tudni. A Roxfort mindig olyan hely volt, aminek légkörét kivételesen sokáig tudta elviselni maga körül. De lényeg a lényeg, néhány diákot már sikeresen ellátott ilyen-olyan törésekkel, megfordult kezei között már csigahányás, gennyes kelés, félresikerült frizuraformázó bűbáj, de még nem sikerült beilleszkednie. Még egyszer sem evett a nagyteremben a tanári asztalnál, ettől egyébként is ódzkodik. Hogy őő menjen a nagyöregek közé, a frászt!  Úgyhogy eddig kapóra jött, hogy későn ért vissza a kastélyba, és csak a konyhára ment le a manóktól egy kevés vacsorát kunyerálni. Kevés vacsora.. Olyan szókapcsolat, amit a Roxfort manói nem ismernek. Pedig Amythiának egy falat kenyér is épp elég lenne, volt ideje hozzászokni a koplaláshoz a dublini otthon biztonságos fészkéből való kiröppenés után, így ez a mostani rengeteg pulyka, sertéskaraj, és ki tudja milyen levágott állattal próbálták megtömni még a fiatal gyógyító kongó gyomrát; jobban megterhelte bendőjét, mint a koplalás az évek során bármikor.
Elmélyülten szadulja a szájába zárt nyalókát nyelvével, egészen elgondolkozik az elmúlt hetek eseményeiről, mikor ismerős aurája csípi el, s ragadja meg könyörtelenül hatodik érzékét. Szeme sarkából figyeli a közelgő alakot, ugyanaz az arc, ugyanazok a szemek, a test? De mi ez? Ráöntött, ránctalan talár, hóna alá csapott könyvek.. Ki ez? Ez tényleg ugyanaz az ember?
A döbbenettől elakad a lélegzete, majdnem lenyeli az oly keservesen megkínzott nyalókát is, de sikeresen visszaküzdi szájüregébe. Csodával határos módon eközben arcán egy fikarcnyi izom se rezdül, a kaján félmosoly még mindig ott ring az ajkakon, bár inkább úgy tűnik odafagyott, és tulajdonosa, ha akarná, se tudná levakarni onnan. Pár pillanatra időutazónak érezte magát. Azt hitte valahogy sikerült visszaugrania azokba a gyönyörűséges iskolai évekbe, mikor egy ártatlan arc mögé bújtatott, ravasz szavába került, és más ment el helyette büntetésére, mikor egy mozdulatba került, és meg volt a prefektusi fürdő jelszava? De nem, ez valami teljesen más. A jövő csúf tréfája. Hogy itt találkozzon vele újra annyi év után. De ezúttal nem hagyja, hogy kiüljenek arcára érzései. No meg hát.. Ki tudja mi fog kisülni ebből.
- Nicsak-nicsak? - szólal meg csilingelő hangon, még mielőtt a férfi olyan közel érne, hogy meghallaná szavait. Kíváncsi, hogy vajon felfigyelnek-e rá. Szemeit szinte odaforrasztja a férfire. Íriszei olyan zavarbaejtően villognak, miközben a hím teljes egészét méregeti, hogy az a csoda, ha valaki nem figyel fel erre a mustrára.
Naplózva

Travis Foley
Eltávozott karakter
*****


( 1 9 6 6 - 1 9 9 8 )

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2008. 12. 23. - 19:36:43 »
0




Egy teljesen átlagos nap a kastély falai között, épp olyan, mint az összes többi - amikor épp nem a kis mardekáros kölyökkel ügyködnek a veszélyes főzeten, vagy egy másik diákot kénytelen kiskanállal összekaparni a kövezet repedéseiből. Persze, vannak kirívó esetek is ezen "átlagos" napok között, de többnyire csendes nyugalomban folyik az élet a Roxfortban.
Legalábbis Travis szeretné elhitetni magával.

Ma reggel nem ment minden olyan simán, mint ahogy azt eltervezte. Korán akart felkelni, hogy a tanítás előtt még bőven legyen ideje előkészíteni a görvélygomba semlegesítő bájitalát, de az éjjel túl sokáig matatott a megbűvölt hangszerei között. Amikor ránézett az órára, még jócskán éjfél előtt járt az idő, úgy gondolta, még belefér, ha egy kicsit kipucolja a mágikus tubáit, mert a hangjuk körülbelül olyan volt, mint a bagzó macskáé. De nagyon belemerülhetett a tevékenységbe, ugyanis idő közben eltűntek az égről a csillagok, és a vékony holdsarló is csak halványan pislákolt odafent. Rettentően késő volt, vagy éppen korán, csak nézőpont kérdése. A fiatal professzor lelkiismeret-furdalással tért nyugovóra, azzal a tudattal, hogy cirka két óra múlva  úgyis fel kell kelnie.
Még élt benne a remény, hogy össze tud ütni valamit az órára, de mintha minden ellene dolgozott volna; a sulyokférgek mind megdöglöttek, a kórószár dobozának alja üresen meredt vissza rá, ráadásul a gyakorlóteremben utoljára dolgozó kisdiák is takarítatlanul hagyta maga után az üstöket. Foleynak egy öt perces csüggedt üldögélésre szüksége volt ahhoz, hogy elfogadja magában - ez a nap nem az ő napja.

Könyveit és jegyzeteit a hóna alá csapva újult erővel indult egyenesen a Nyugati toronynak, határozott céllal és mély lelki nyugalommal. Ha óra előtt nem is, de közben el tudja készíteni a főzetet, és a hiányos hozzávalókat Madame Pomfreynál fogja beszerezni. Az idős hölgynek biztos, hogy csinos készlete van.
A nyerskőszerű padlót taposva igazít egyet a mindig rendezetten álló talárján, mert akárhogy mégsem térhet be a boszorkához kölcsönért kuncsorogni.
Mentében kikerül az útjából egy andalgó diákpárocskát, akik talán épp a Griffendél hálókörletéből indultak a reggelijük elfogyasztására. Annyira el van foglalva a saját gondolataival, aprólékos terveivel, hogy későn ocsúdik fel, s mire rápirítana a szerelmesekre, azok már messze járnak. Bűvös karórájára pillant, s a számlapon kívül pörgő ezüst mutatók állásából megállapítja, hogy ilyenkor már egyetlen diáknak sem lenne szabad a tantermén kívül kódorognia. Morózus tehetetlenségét egy arra lebzselő bakfisra zúdítaná, aki láthatóan szívesebben tölti a drága idejét egy kis nyalókázással és semmittevéssel, mint a tudás megszerzésével.
- Kisasszony, eredjen az órájára, különben megbüntetem - érzi, hogy a szöszi lányka őt figyeli, de tüntetőleg nem pillant fel a könyveiből, újból és újból átolvassa azoknak a címét, mintha nem tudná őket betéve. Ám lelki szemeivel látja magát kívülről, ahogy lassan közelít a lógós diák felé, s ez a kép valamiért úgy teljesedik ki igazán, ha a fenyegetés élét letompítja kissé. Ezért is ejti a szavakat olyan hanyagul a folyosó kövezetére.
Naplózva

ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
let me in where only your thoughts have been
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
Oldalak: [1] 2 3 ... 5 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 06. 19. - 23:09:05
Az oldal 0.388 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.