Pincefolyosók

Apró kis mosoly jelenik meg az arcán, ahogyan a másik fiú próbálja sebesült karját ideiglenesen helyre rakni. Apró mosoly, amely letörölhetetlenül ült a képére, amit nem akart és nem is tudott volna eltávolítani. A kis szörnyeteg a gyomrában kéjesen dorombolt. Egyszerűen nem tudta, hogy Seya érintését éhezi, vagy egyszerűen csak olyan régen érzett magához bárkit is közel - legfőképpen lelki értelemben - , hogy egyszerűen a gondolatai, érzései kifacsarodtak.
 
Furcsa helyzet volt ez. Habár sok barátja volt, mindegyikre, mint bábként tekintett. Meg sem fordult eddig a fejében, hogy esetleg ténylegesen barátnak gondolja őket. Vagy hogy esetleg ők tényleg a barátjuknak érezték. Nem, ezt el sem tudta képzelni. Tudta, hogy csak egy kis megingás kellene, hogy az erős, kőkemény és rendíthetetlen énje megbotoljon egy kicsiny kavicsban és ők úgy illannának el, mintha ott sem lettek volna. Az erősebb vonzotta őket. Nem tudta elítélni társait. Valószínűleg ha az ő helyükben lenne, ha az ő fejükkel gondolkozna ő is otthagyná önmagát. Ilyen ez. Farkas törvények uralkodnak. Az erős nyer, a gyenge elbukik örök kárhozatra ítéltetve a gondolattal, hogy mi lett volna ha nem botlik meg. Ha más lenne. Ha jobb lenne.
Nem mintha Seya a barátja lenne... Csak... Reménykedik. Sok év után először.

- Nem baj, ideiglenesen jó lesz. Nem is kellett volna igazából...- válaszol Seyának, aki erőteljes, kemény mozdulatokkal látja el a karját. Igen, látszik, hogy nem minden nap teszi ezt, szokatlan lehetett számára ez a gondoskodás. Persze nem mintha neki nem lett volna az. Csak éppen másképp.

- Köszönöm. - Hangzik a rövid, de a lényeget magában hordozó megnyilvánulás a segítségnyújtásra.
Igazából tényleg nem szokta így elveszíteni a fejét. Ostoba érzelmek. Csak kiforgatják az embert az oly nagy beccsel és gonddal őrizett burkocskájából. És igen, neki is még mindig ott üvöltenek az árulkodó kis piros foltok az arcán, mintegy megpecsételve tulajdonosát, éreztetve önnönmagával hogy ő is ember.
S egyszeriben már nem ő a felsőbb éves mardekáros aki olyan sok átkot tud. Most már a hideg vérű Seyala áll felette, s ő megtört gerinccel mintha jó pár lépcsőfokot csúszott volna lejjebb a saját kis ranglétráján.

Hát kapva az alkalmon, hogy elterelje gondolatait válaszol Seyának.
- Mehetünk most is a könyvtárba, ha gondolod.
- Amúgy milyen könyv érdekelne?

S újra az arcán a már jól ismert kincstári mosoly, mintegy újra felöltve az eddigi álarcot, amely mintha egy kissé átlátszóbbá, sejtelmesebbé vált volna...

[::Folyt. köv. a könyvtárban::]

- Nincs mit.

*Feleli egyszerűen, miközben félrefordítja a fejét, hogy ne kelljen egyenesen Rick szemeibe néznie. Szégyelli magát, de a kitűzött cél érdekében nem tehet mást, egyszerűen muszáj maga mellett tartania ezt a srácot. Erre pedig egy remek módszer volt az, hogy bár mogorván, rövid kis mondatokkal szólt hozzá és nemegyszer figyelmeztette, milyen rossz emberrel is kezd ki, mégis közel maradt és ellátta a karját. Most legalább hasznát vehette annak a kis gyakorlatnak, amit az otthoni bántalmazások során elsajátított.. Álmából felriadva, félig eszméletlenül szédelegve is képes lett volna elkészíteni egy hasonló kötést.

A szemei sarkából is tökéletesen látja Ricken, hogy zavarban van, s elsőre nem is igen tudná eldönteni, hogy még mindig a hirtelen jött figyelmesség taglózta le ennyire, vagy idő közben tudatosult benne, hogy randán roncsolt sérülést szenvedett a rideg, laza srác imidzse. Seya az utóbbira gyanakszik, s ezért szánja szerencsétlent, mivel.. mélyen együtt tud érezni. Ezt persze a világért sem kötné a másik mardekáros orrára, szóval marad a semmitmondó, kifürkészhetetlen tekintet, mely most ismételten a jégkék szempárra rebben.*

- Most? Nem hiszem, hogy fényes nappal jó ötlet ott.. *Kezdi gyanakvón összeszűkült szemekkel, ám mivel Rick végre elvigyorodik és újra meglelve a csevegő hangját folytatja, hát a hóhajú kölyök arcára is halvány, seszínű kis mosoly kúszik. Még kifújja a bennrekedt levegőt, s lemondón megcsóválja a fejét, nem érdekes a folytatás.* Oké, akkor menjünk most. Végülis ráérek.

*Ellöki magát a faltól, s közben arra gondol, igen, hogy a fenébe ne érne rá? A könyvtár meghitt, biztonságot és a régiek bölcsességét magában hordozó légköre talán képes lesz elterelni a figyelmét az elkövetkezendő órák ocsmányságáról és az elmúlt órák borzalmairól egyaránt. Igen.. a súlyos, régi szagot árasztó kötetek mindig is nyugtatólag hatottak rá, s miközben a sorokba temetkezve itta a nagyöregek szavait, az idő is gyorsabban telt.
Odasétál Rick elé és lazán zsebrevágott kezekkel megtorpan előtte. Előtte, akitől kirázza a hideg, akinek a közelsége.. érdekesmód nem zavarja annyira, mint a többieké; s ettől az egész helyzettől keserédes fájdalom költözik a kicsi szívébe. Tudja, miért van ez. Tudja, hogy azért, mert hiányzik neki Ő, és bármit megadna azért, hogy újra együtt kergetőzhessenek, hogy együtt bohóckodjanak a gitárral, hogy nevessenek és egymás homlokához nyomva a sajátjukat bóbiskoljanak a kertben felállított sátorban. Elszorul a torka, s az arca is sápadtabbá válik, ahogy balját kivonja a zsebéből és egy határozott, apró kis mozdulattal a Rodericknél lévő könyvre mutat*

- Mondjuk valami ilyesmi. Bár sokmindent elolvasok, szóval.. nem tudom. Majd amin megakad a szemem és nem harapja le a kezem sem.

*Örömtelen kis mosollyal néz fel a másik zöldszegélyes arcába, s ettől a mindegy, majd meglátjuk hozzáállástól most valahogy szelidebbnek, megadóbbnak és kisebbnek tűnik, mint amekkora. Mint amikor egy vadállat felborzolt bundája végre lesimul a hátára, s bár élesen kirajzolódnak a selymes szálak alatt az izmok, mégis egészében apróbbnak hat a máskülönben robusztus dög.*

- Hm.. nem rémlik, hogy láttál volna farkasokról szóló könyveket? A Legendás lényekben nevetségesen kevés infó van róluk és ők például érdekelnének. Meg.. a védő varázslatok.. többek között, persze.. És ha már ott vagyunk, akkor néhány bájitaltan könyvbe is belelesnék. *Kicsit elhallgat, mivel úgy ítélte meg, hogy túl gyorsan és túlságosan sok dolgot sorolt fel. Így végiggondolva a listát azonban nem lát benne semmi gyanakvást szítót vagy furcsállni valót. Tökéletesen normális, hogy egy hozzá hasonló kisfiú a farkasok iránt érdeklődik, elvégre nekik még a muglik körében is nagy hírük van.* Ajj.. fogalmam sincs, miféle könyveket tartanak ott, még sosem voltam a zárolt részlegben. Biztos vagy benne, hogy nem lesz gond, ha nappal megyünk?

*Fene. Már másodszor teszi fel ezt a kérdést, amitől olyan nevetségesen kölyöknek érzi magát! Sőt, nem is! Egyenesen egy stréber, minden szabályt betartó kis szerencsétlennek, akinek nincs elég bátorsága ahhoz, hogy a tilosba merészkedjen. Pedig hányszor hágta már át a szabályokat! Hát.. a gond az, hogy nem sokszor. Igazság szerint csak most kezdi.. Ízlelgeti az első lépéseket, közben meg sem moccan, mint akinek a földbe gyökereztek a lábai, ám tekintete változatlanul Rick szemein csügg. Hamarosan megnyugszik, s ez abból is látszik, hogy a lázasan csillogó lélektükrök ismét hűvös nyugodtan fénylenek, s arcáról is elpárolog a zavar pírja.*

- Csak utánad.

::Folyt. köv. a könyvtárban::

[.-= Satine =-.]

.-= Satine =-.


Egy újabb rohadt és nyamvadt napra virradt a csodálatos roxforti varázslóközösségünk. Még ha így lenne, de az egész mondat úgy, ahogyan van, hatalmas baromság. Na jó, azért az eleje igaz, mert minden egyes nap egy nagy rakás szar. Amikor felkelek, az első gondolatom, hogy mi a fészkes fenét keresek még itt, egyáltalán mit próbálok elérni. Igen nehézkes úgy élni az életet, hogy alig van célja. Üres mindennapok, amit nem képes megtölteni semmi, és senki. Tény, manapság van ez a furcsa valami, aminek próbálok utána járni, de mindig olyan vastag falakba…jégcsapokba ütközök, hogy azt már emberileg felfogni lehetetlen. Aztán ugyebár ott van a mondat második fele is, csodálatos kis közösségünk. Persze, ez aztán k*rvára csodálatos. Egy nagy rakás állat kicsi helyre összezárva, olyan a Roxfort, mint valami elcseszett állatkert. Komolytalan. Nap, mint nap megfordul ez a fejemben, amint meglátom az első emberre hajazó egyedet. Talár van rajta, és ruha is…soha nem gondoltam volna, hogy az állatokat öltöztetik.

Sétáltam.
Merengtem.
A tegnap járt a fejemben, és a tegnapelőtt. Igen, a Nagyterem és a déli szárny legmagasabb kilátója. Abszolúte krízishelyzetben voltam, mert soha semmin nem merengtem még ennyit, mint az utóbbi két napban a történteken. Dolgom nem igazán akadt, tekintve, az első órám majd dél környékén kezdődik, késni biztosan nem fogok. Gondoltam addig járok egyet a falak között, hogy ne terelődjön rám a gyanú, a mellettem lévő szoba egyik diákját megdermesztettem. Túl hangosan horkolt a szerencsétlen idióta, szóval megkapta a szeretetcsomagot afféle biztos, ami biztos alapon. Jól aludtam az éjszaka. A társai felébresztik…vagy nem, leszarom. Megrázva a fejem hessegettem el a gondolataim, majd tekintettem előre, felmérni a folyosón tartózkodókat. Épp jókor, ugyanis a szakasz végén feltűnt egy aprótalpú csaj, aki robosztus léptekkel haladt éppen az én nyomvonalamon. Mondanom sem kell, ezt azért benézte, merthogy soha nem tartozott a szokásaim közé letérni a választott ösvényről. Sokan mondogatták már, hogy emiatt van annyi balhém…de nem, ez nem így van. A sok kis idióta megtanulhatta volna az öt évem alatt a fámát, nem állok félre.
Balhészag.
Sétáltam.

Lássuk, ha le kellene írni a fejem, akkor azt mondanám…a tipikusan betegesen kék, semmitmondó szemek, unott arc. Kezeimet mélyen elrejtettem az iskolában kötelezően viselendő szürke szövetnadrágban, ami miatt a talárom a két kezem mögé szorulva úszott a levegőben. Kissé túlzás, de miért is ne mondhatnám, hogy úszott. Folyamatosan az aprótalpút figyeltem, emlékeim szerint Mardekáros, másodéves. Emlékeztem rá a klubhelyiségből…állandóan ott picsogott a két ütődött barátnőjével. Azok sem lehetnek százasok, egyik rózsaszín fejű, vagy mikor milyen, ez a helyes megállapítás…a másik meg a tipikusan nyavalygós kis picsa, anyuci babája. Merlinre, belegondolni is rossz, mekkora sírás lesz ennek a találkozásnak a vége. Sebaj.

.:Sean:.


Az a piros folt? lassan teljesen megszárad a falon. Akkor végre majd le lehet újra festeni, s megint olyan lesz, mint újkorában. Vagyis, majdnem? Valaha fehér volt, most mégis minden egyes négyzetmétere emlékeket őriz. Talán Sat még tudja is, melyik honnan van. Például az ott, Kay ágyától sréhen balra, igen, annyira magasan. Még év elején csaptak ott agyon egy szúnyogot CC edzőcipőjével. Épphogy csak elmúlt a nyár, s még igazán fel se fogták, hogy újra tanulni kéne. Azon a gyönyörű szerda délutánon, amikor inkább feküdtek volna a földön, egymás hegyén-hátán? Pocolni, igen, így mondja Kay? azelőtt sose hallotta ezt a kifejezést. Most már erről is az a csillogó kék szempár jut az eszébe majd. Arról a cipőnyomról, mely nem is tőle származik?
Vagy ott van az a barnás paca? a mugli italok ritkásak a Roxfort területén, igazi érdekességnek számítanak. Ráadásul még igazán izgalmas is, ha jól felrázod a kólás üveget, mielőtt még a másik kinyithatná. Akkor is, ha nem szándékos? sok itt a lépcső, s az ember néha elejt dolgokat. Lényegében pár év múlva, talán csak röhögnek majd ezen.
És most, egyre csak szárad a zöld olajfesték, illata betölti a hálótermet. Kay igazi művész? igen, biztosan. A legszebb képeket ő festi? azt, ahogyan ő látja a világot, azokkal a szikrázóan kék szemekkel. Ki hinné, hogy egy agyoncsapott szúnyogból egyszer aprócska pillangó lehet, vagy a kólafoltból hosszú, szél cibálta barna tincsek?
A rengeteg tubus, szanaszét a földön, egy vagyonba került még Londonban, vagy talán ezt még Yorkshire-ből hozták? Sok helyen jártak már együtt, s nem is ez lesz a vége. Nade, ez Piton-t kevéssé érdekli. A közös emlékeik? ő csak a ?mocskot? látja a falon.
Pedig ez a körömlakk is? talán a zord Wales-ből való még. Átható illata émelyítő eleggyé vegyült már az olajfesték és terpentin jellegzetes illatával. Lehet, lassan ki kéne nyitni az ablakot. De hát a lakk még nem száradt meg. Mindegy is, olyan furán fest. Megan-nek miért áll olyan jól a fekete? És az ő kezén miért tűnik inkább olyannak, mintha az ujjaira csukták volna a motorháztetőt, vagy rácsaptak volna egy táblai vonalzóval? Bosszantó?
A körömlakkos üveg hangosan csattant a sarokban, ám ekkor a lánynak már hűlt helye se volt a szobában. Ki kell szellőztetnie egy kicsit a fejét? napok óta nem volt kint, s már a parkba se járt le. Ráadásul a legutóbbi kviddicsedzést is kihagyta, még csak nem is szólt, hogy nem megy. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, egyszerűen csak nem volt hozzá kedve. Minden embernek eljön egyszer az életében az a pillanat, amikor nem tud magával mit kezdeni, úgy tenne valamit, de valahogy mégse viszi rá a lélek. Végre talán kilép a kamaszkorból? Ha ennek egyszer végre vége? Végülis, tizennégy lesz októberben, már éppen ideje, így is különösen sokáig elhúzódott, nem lehet örökké gyerek. Pedig néha jó mindent arra fogni, hogy csak azért viselkedsz hülyén, mert még nem nőttél fel? jó elbújni a felelősségek elől. Nemsokára észhez tér, benő a feje lágya. Ám addig is, most még egy kicsit, szeretne szertelen lenni, szeretne megmagyarázhatatlan dolgokat tenni. A semmin dühöngeni, bárminek örülni, csak úgy sírni, mert jobb dolga nincs, s egy kicsit még csöndben figyelni, azt az ábrándos kék tekintetet? miközben az másképp lát, mint bárki más, és ő is, másmilyennek látja azt a csodás szempárt. És nem akarja megmagyarázni, hogy miért? sokáig, még nem.
De hosszú lett hirtelen ez a folyosó! És milyen kanyargós? vajon jó elágazásnál fordult le? Még mindig szédül egy kicsit a terpentin illatától. Ha minden igaz, már a következő forduló után egyetlen folyosón végig, s onnantól már felfelé vezet a lépcső. Már megint lóg a cipőfűzője? a narancssárga madzagok ütemesen verdesték bokáját, kacskaringós, íves mintákat írva le a levegőben minden egyes lépésénél. Érdekes?
Hoppá! Csatt?
Az Istenit neki, hát ez az ürge meg hogy került ide? Ráadásul ilyen hirtelen! Amikor a legutóbb felnézett, még nyoma se volt, bár igaz, a kanyaron túl ő se lát? nade mégis! Igazán odafigyelhetne. Épphogy csak sikerült időben megállnia, nehogy összeütközzenek, s ennek köszönhetően ? na meg a lógó cipőfűzőknek is, de ezt sose ismerné el ? a következő pillanatban egyensúlyát vesztve seggre is esett.
Kemény a kő idelent, hideg és nyirkos?
A smaragdzöld szempár először rémülten meredt előre, vagyis inkább úgy, mint aki nagyon meglepődött. Ám amikor már felnézett, és találkozott a másik, meghökkentően kékkel inkább dühösnek mutatkozott. Szándékosan vagy önkéntelenül, nem mindegy?
- A görcs állna beléd, vak vagy, öcsém? ? csendült élesen Sat hangja, bár talán az iménti megdöbbenés okán, nem tűnt elég férfiasan határozott baritonnak, hanem inkább egy sértett kislány dühödt fájdalmát tükrözte. Ráadásul, kevéssé ijesztő az az ember, aki pont az imént esett seggre?     

[.-= Satine =-.]

.-= Satine =-.


Felkészültem.
A találkozásra.
Ahogyan trappolt előre abban az idióta és giccses cipőjében, azokkal az undorító színű fűzőkkel, egyértelművé vált, nem fog megállni, és valószínűsíthetően, ha nem térek ki az útjából, összeütközünk. A dolog kettőn állt, elvégre férfi létemre nekem kellett volna félrelépni, nehogy baja essen. Azonban, és ez a fontos, egyrészt, idősebb voltam nála, hát ne az öregebb róka ugráljon. Másrészt, soha nem beszéltem vele egyetlen szót sem, miért érdemelte volna meg, hogy jobbá tegyem az életét. Koppanjon csak, és ébredjen rá, itt az iskola falai között is, akárcsak az életben, nyitott szemekkel kell járni. Soha, egy pillanatra sem alhat el az ember, mert a baj mindig a legváratlanabb pillanatokban sújt le. Ez most egy ilyen pillanat, mert eszem ágában sem volt akár csak egy lépést is oldalazni az útjából. Ahogyan közeledtem felé, kezeim kivándoroltak a zsebemből, ha esetleg használni kellene azokat, ne kapkodó idegbetegként rángassam majd elő.
Ütközés.
Kopp.

A találkozás előtt megtorpantam, egyik lábam hátrébb hagyva támasz gyanánt. Ahogyan nekem gyalogolt, azzal a lendülettel pattant is vissza a hasfalamról, és terült el a hideg köveken. Az igazat megvallva bennem volt, hogy nevetek, de az túlontúl gyerekes megnyilvánulás lett volna a részemről. Így továbbra is a semmitmondó, és üres tekintettel meredtem előre, immáron a botor hölgyemény arcát méregetve, mintha mi sem történt volna. Jó kedvemben talált, nem igazán akartam támadó jelleggel még keresztülgyalogolni rajta. Láthatóan az első pillanatok meghökkentették az aprótalpú mardekárost?de amikor feltekintett. Ott volt abban a zöld szempárban a haraggal itatott tűz. Mégsem találtam félelmetesnek, elvégre jóval fiatalabb volt nálam. A tényező, hogy lány, nem nyomott a latba?vannak a Roxfortban olyan nőstényördögök, akik képesek magukat megvédeni, így nem ítélkezünk elsőre. Alapszabály. Megszólalt, nem éppen abban a stílusban, amit vártam volna tőle, elvégre ne én legyek a hibás azért, mert félszemű, aki arra sem képes, hogy végigsétáljon egy folyosón az akadályok kikerülésével. Igen. Ez valóban roppant megterhelő feladat, amit igen kevesek tudnak csak végrehajtani.

Komor tekintet.
Mellkason összefűzött kezek.
Az arcátlanság, amit megengedett magának, már-már vetekedett azzal, amit igen nehezen viselek el. Igen, Cedrah rengetegszer mondta, nem szabad lobbanékonynak lenni, de leszarom. Legalábbis jelen helyzetben, elvégre ÉN vagyok számon kérve az ő hibája miatt. Nem mondom, hogy felháborító, mert igencsak nyugalmas maradtam, de azért meglehetősen pofátlan hozzáállás. Összehúzva a szemöldökeim szólaltam meg halálos nyugalmú tónussal a hangomban.
- Ne haragudj, hogy nem rendelkezel olyan kvalitásokkal, amelyek képessé tesznek arra, hogy végigsétálj egy folyosón mindennemű baleset nélkül.
Valójában igen, csak kíváncsi voltam, hogy felül tud-e emelkedni a röhejes picsogó mivoltán, és képes újra mérlegelve belátni, ő az, aki rohadtul elszúrta a lépést. Persze ezt megtoldottam egy díszesen becsomagolt ?Merlinre, mekkora egy gyökér vagy? ajándékválasszal is.
Figyeltem.
Vártam.

Szinte biztosra vettem, hogy kiakad, a kérdés már csak az volt, hogy felkel, és nekiáll az öklével verni a hasfalam, esetleg rúgni, mint a tipikus nők?avagy képes lesz megpróbálni pálcát ragadni ebben a vert helyzetben. Az első eset hagyján, legfeljebb kap egy nevelő jellegű pofont, és kiviszi a Roxfort öt méter vastag falát?a második már más tészta, azt ne adja Merlin.

.:Sean:.


Ez a hang?
Szinte fájt.
Annyira dühítette, annyira bosszantotta, hogy legszívesebben üvöltött volna. Ez már nem csak vak, hanem süket is? Miről beszél? Hogy ő a töketlen? Az ész megáll! Miért száll mostanság minden kis felfuvalkodott pöcs pont őrá, miért kötnek belé? Hát nem volt elég Draco múltkori kiselőadása? Ez? ez annyira ingerelte! Világ életében dühítette az igazságtalanság, s bizony ilyen esetekben képtelen volt meghunyászkodni, márpedig a mostani az ő szemszögéből pont ilyen volt. És persze, egyszerűen nem hagyta nyugton a kisördög. Ezen becses tulajdonságának köszönheti azt is, hogy Malfoy úrfi múltkor olyan jó emberesen megcibálta a gerincoszlopát. Az emberek általában tanulnak a hibáikból? az emberek. Ám Satine, agya fejlettségi szintjét tekintve közelebb állt egy droidéhoz, érzelmi és spirituális hovatartozása pedig egy hordányi orkéra emlékeztetett leginkább. Vagyis, az esetek többségében ennyit mutatott magából?
Korához képest megdöbbentően nagy élettapasztalattal rendelkezett, főleg az emberi attitűd kapcsán. Már réges-rég felismerte, hogy minden egyes emberben ott lakik az állat, melytől annyira igyekszik megkülönböztetni magát. Már pedig lelke mélyén mindenki egy otromba, mocskos vadállat, egy primitív ösztönlény. Na, igen? ez a csávó is. Bár ő még meg se próbálja eltitkolni.
Vajon tudja magáról?
Egyáltalán felfogná?
Számít ez?
Nem. Satine végre megmozdult. Nem igazán zavarta, hogy a föld talán mocskos, poros volt. Talán azt gondolhatta, úgyse lenne már szürkébb tőle agyonmosott, hajdanvolt fekete gatyája. Továbbra is szótlanul, igazított egyet fekete trikóján, pedig nem is volt rá szükség. Most nem nézett a fiú szemébe, most még nem? Nem akarta, hogy lássák, milyen, amikor önmagával küzd, legbelül vívódik.
Mindeközben gondolatban ezerszer és még ahányszor lejátszotta fejében az elkövetkező másodperceket. Nem, nem akarta megütni a másikat, felesleges, értelmetlen lenne? ez az ürge idősebb nála, alig ér a válláig, valószínűleg hamar két vállra fektetné, s véleménynyilvánítás képpen még jól be is fejelné, csak hogy tudja, hol a helye ebben a sz*ros, kib*szott életben.
A sor végén?
Ehelyett csak a megszokott, egyszerű mozdulatsor járt a fejében. Keze a farzsebe felé nyúl? pálca? Ostoba? ostoba varázslók? Kattanás. Ahogy a következő pillanatban már kezében is a bebiztosított pisztoly. Egy golyó? egyetlen golyó ilyen közelről a szemei közé. Nem kell több, egy is elég. Ám ő beleeresztené a teljes tárat. Újra és újra. Újra és újra.
Ám a pisztoly Piton fiókjának mélyén lapul, ki tudja melyik pinceszobában.
Újra és újra.  Ezernyi lövés, mindössze pár másodperc leforgása alatt. Hát nem csodálatos az emberi képzelet? Gondolatban már ezerszer megölte. És ez jó.
Persze a valóság is lehet oly? egyszerű, hogy az már szinte döbbenetes. Satine számára megállt, megbénult, teljesen elcsendesült a folyosó, miközben hátrált egy lépést, s végre fölnézett. Tekintetében teljes nyugalom honolt. Pimasz és bosszantó nyugodtság.
 És a véleménye? Pontosan ez? Egyszerűen leköpte.

[.-= Satine =-.]

.-= Satine =-.


Figyeltem.
Őt.
Meg sem mozdultam, csak vártam, vajon mi fog történni az elkövetkezendő pillanatokban. Továbbra is a tipikusan unalmas arcomat varázsolva magamra meredtem a kövezett padló felé, ahol magányosan fetrengett a leányzó. Először nem igazán akaródzott megmozdulni, mintha neki jó lenne ott, ahol éppen heverészik. A vízzel itatott mocskos köveken. Már azon voltam, hogy megszólítom az aprótalpút, ?Drágaság! Kellemes felfázásban lesz részed, ha nem pattansz fel septiben!?. Ebből is látható, mennyire szívemen viselem a diáktársak sorsát. Én valóban figyelek arra, mi a jó másoknak, nem is értem az ellenem irányuló alaptalan pletykaáradatot.
Lám-lám.
Megmozdult.

Végre valami életjel a háztárs felől. A hosszas mozdulatlanság miatt már elgondolkodtam azon is, hogy esetleg az ütés következtében akkora sokk érte szegény párát, mintha megdermesztették volna egy petrificus totalus igével. A leggyerekesebb átok, amit ismerek, de olykor muszáj élni vele, ha csendet szeretne maga körül az ember.
A keze.
A farzseb.
Az első reakciója a keze volt, amely lassan megindult a nadrágjának farzsebe felé. Bevallom, végigszaladt az agyamon, hogy esetlegesen a pálcája után kotorászok, de aztán rádöbbentem, az lehetetlen. Elvégre a legkisebb méretű pálca is van olyan hosszú, hogy annak vége kilógjon, és láttassa magát. Arról már nem is beszélve, hogy az esés következtében valószínűleg a gally úgy tört volna ketté, ha nem esik ki, mint valami gyufaszál. Ergo valószínűleg mást akarhat, így első gondolatmenetre. Továbbra sem mozdultam meg, noha biztos nem voltam a dolgomban. Pálcát ránt? Megátkoz? Azt követően egész életében figyelnie kell majd, nehogy oldalba kapja egy ököl, vagy bármi más szeretetcsomag.

Felkelt.
Egy lépés.
Lám, lám, lám. A farzsebes mutatvány egy nagydarab semmivel ért véget. Talán elhagyta a valamit, amivel vissza akart vágni? Mert más nem lehetett a célja. Ezt követően egy lépést hátrált. Érdekes. Ezek szerint megrémült, avagy felfogta annak a súlyát, hogy kivel is áll szemben. Jó, nem vagyok egy híres neves egyéniség, mint az a szaros kis griffendéles majom, a két seggnyaló barátjával. A bodros fejű kiscsaj, mint valami rossz szénaboglya. A másik pedig a gyufafejű. Csoda, hogy nem kap lángra magától az a vörös haj. De megvan a mítosz, ami négy éve él rólam. Ez számít.
Apró lépés.
Felé.

Egy pillanatra sem merengtem el azon, hogy meg kellett-e volna lépnem, avagy sem. Egyszerűen ösztönszerűen jött, hogy közelebb kell kerülnöm hozzá, mert azzal eleve bizonyos előnyre teszek szert vele szemben. A testi adottságokból kifolyólag biztosan, persze a gyorsaság lehet kérdéses, mégis. Úgy vélem ezt a lépést helyesen tettem.
Tévedtem.
Leköpött.
Azt eddig is gondoltam, hogy nem semmi az aprótalpú, de azért ezt még én sem feltételeztem volna róla. Nem kispályázott túlzottan sokat, egyszerűen rámcsavarta azt, ami a szájában alvadhatott már egy ideje. Az éjfekete talár mellkasi részén egy hatalmas, még most is habosnak mondható köpet éktelenkedett. Megtorpantam, az általam óhajtott távolság a történtek miatt nem következett be. Végigmértem, mit is tett, ezzel is időt adva neki, ha szaladni szeretne, mert lehet nem ártana neki, ha meg szeretné élni a holnapot. Nem voltam ideges, csupán nem szerettem, ha mások előtt akarnak leoltani.


Amennyiben Sat futásra adta a fejét :

Lassú, lomha mozdulattal húztam szét a talárom, hogy előhalászhassam a belső zsebből a pálcát. Elvégre a folyosó nem volt olyan rövid, hogy mire előkerülne a varázstárgy, a kis picsa eltűnjön a szem elől. A diákok többsége látta az esetet, így félrehúzódva várták a megtorlást, aki nem, az pedig vessen magára. Egy laza mozdulat, majd egyetlen szó.
- Stupor!
Találat esetén a pálca továbbra is a lányra szegeződött, és megindultam felé. Ellenkező esetben visszakerült a zsebbe, jómagam pedig megindultam a Klubhelységbe, hogy ott várjam meg?elvégre este, takarodó után már ő sem császkálhat odakint. Még egy utolsó komor tekintet, jelezvén, ha valaki röhögne azt megölöm.


Amennyiben Sat nem szaladt el :

Hiba.
Hatalmas.
Visszatekintve rá, egy apró lépés előre, amelyet megtoldottam egy, a törzs mellől érkező igencsak hatalmas sallerrel. Az igazi teljes tenyeres. Emberes erőt próbáltam belevinni az ütésbe, akkorát, hogy a másikat a Roxfort szaros és rozoga fala adja neki. Mindennek vannak határai?ő megtalálta az enyémet. Találat esetén nem szólaltam meg, csak meredtem rá gyilkos tekintettel, jelezvén, ez volt a pont, amikortól ne várjon könyörületet.
Felkészültem.
Vártam.

A másodpercek kínos lassúsággal teltek. Vagy talán már a percek és az órák? Mint egy torz rémálomban? hallotta a fal mellett motoszkáló patkányt, érezte, ahogy a vállára csöppen a plafonról szivárgó víz.
Esik az eső az északi egekből
Mint mérgezett kések,
Könyörület nélkül? *
Igen, mérgezett kés hasított arcába nem sokkal később, vagy legalábbis úgy érezte.
El kellett volna futni? Mennyivel lett volna jobb, ha hátba éri a találat, mint az hogy szembe néz tettének következményeivel?
Semmivel? önmagát köpné le, ha akár csak egyszer is megfutamodna. Ha elmenekülne bárki vagy bármi elől. Semmihez nem ért, semmije sincs, egyetlen erénnyel rendelkezik csupán. S ha még ezt is sutba dobná, nem lenne önmaga? az ostoba bátorság. S ez előbbi fokozottan igaz rá, a mélységes ostobaság. 
Satine tipikusan az az ember volt, aki az első sorban harcolt volna a világ pusztító háborúiban. A bolond, kiben a megszállottság már-már ijesztő méreteket ölt, tekintetében lángol az elszántság, akár csak a végítélet világot emésztő lángjai. Aki csatabárdját a magasba emelve üvölti. ?Előre?? Igen, ők esnek el először, ők azok, kikre a biztos halál vár. Ám diadalittas mosolyuk ott virít az idők végezetéig, fehérre csiszolódott csontváz vigyorukon. Ostobaságuk teszi őket boldoggá?
Most is, miközben hátra tántorodott pár lépést, s a fal jeges satuként préselte ki tüdejéből a levegőt, elégedett volt. Igen. Mert tudta? most tudta, mire számítson, tiszta volt a kép. Ez, végre a sok érthetetlen keszekuszaság közepette az ő terepe.
Tépett, fekete tincsei takarták szemeit, s leginkább úgy festett, mintha trendi emós frizurává lőtte volna be eddigi sehogy se álló szénakazlát. Lassan oldalra fordította fejét, s egy véreset köpött a hideg, nyirkosan csillogó, fényesre kopott kövezetre. A fémes íz? régi emlékek. Emlékek melyek most mégse csaltak ábrándos mosolyt vértelen ajkaira. Csak meredt oldalra, a véres padlóra? felszakadt a szája. Hát igen, teste nem egy helyen őrizte a múlt nyomait, bár ezek a mostani sebek viszonylag hamar begyógyulnak.
Ne félj
A cél a sötétség
Ne félj?*
Mikor újra felnézett, tekintete már nem tükrözött dühöt, inkább valamiféle beteges izgalmat. Fél kézzel háta mögött támaszt keresett a falon, bár igazából nem mintha attól félt volna, elesik, inkább csak leplezni kívánta keze remegését. Nem, nem igazán a félelemről volt szó, egyszerűen csak van, hogy az ember tudat alatt annyira izgul, hogy így ütközik ki rajta. A megmagyarázhatatlan remegés? ajkai pengevékonyságúra szűkültek, de éppen csak egy röpke pillanatra, mielőtt még újra Sean felé fordult volna.
-   Gyerünk, ne fogd vissza magad? ? szólt, ám hangja inkább becsmérlő volt, mint dühös ? Üss meg, ettől leszel aztán igazi férfi!
Tudta, hogy ezzel csak maga alatt vágja a fát, biztos volt benne, ezzel a férfiakból csak további ingerültséget vált ki. Ismerte jól ezt az érzést? Marcus is egyre dühösebb lett ettől, amikor nem ugrott neki, amikor nem vette fel a kesztyűt. Ennyire egyszerű? ennyire egyszerűek az emberek.


* The Ramus: No Fear

[.-= Satine =-.]

.-= Satine =-.


Csatt.
Tompa koppanás.
A pofon, amely a törzs mellől indult, célba véve a lány arcát, totális csapást mért. A fiatal háztárs megtántorodva lépett háttrébb, és passzírozódott fel egy pillanatra a falra. Az apró szikra, amikor éreztem a bőrét, a tenyér és az arc találkozását, hatalmas tüzet lobbantott fel bennem. Amennyiben itt és most más állt volna előttem, valószínűleg úgy kellett volna levakarni róla. Rosszabb esetben megdermeszteni, hogy az alakot ki tudják cibálni a kezem közül. Ki tudja, talán már csak a maradványait sikerült volna. Leírhatatlan érzés volt újra szabadjára engedni a csendesen szunnyadó, olykor fel-felébredő állatot. Az utóbbi időben rettenetesen visszafogtam magam, hogy megfeleljek David bának, igen, még így a halála után is. Persze Cedrahnak is, ha már a szárnyai alá vett. Többek között. Mert volt valami új, furcsa is a levegőben, ami arra késztetett, hogy legyek kissé ?emberségesebb?. De ezen a folyosószakaszon ez érvényét veszítette, pontosan akkor, amikor a pöttöm aprótalpú köpete a taláromon csattant szét. Hatottak a nevelőm tanai, hatott valami más is?nem tudom mi?de szerencse az áldozatnak. A velem szemben álló már valószínűleg a földön hevert volna véres kézzel. A nyakláncom pedig egy újabb darab hirdetné, megint megtörtént. Bár, való igaz, itt és most nem az ujjat kellett volna begyűjtenem, elvégre mással ártott.
Elfordult.
Köpött.

Úgy festett, ez valamiféle késztetés nála, egyszerűen köpködni bele a vak világba, mert attól igazán menők leszünk. Gyerek még, sokat nem tud arról, ami valójában folyik körülötte. A viselkedéséből ítélve valószínűsíthetően nincs túlzottan sok kötöttsége. Talán csak a másik két picsogó társa?de Ő ma bebizonyított valamit. A rengeteg állat között azért vannak olyanok, akik képesek erősnek maradni. Tisztelendő, még akkor is, ha ezt soha nem mondanám a szemébe. Sőt, soha nem mondanám senkinek.

Mosoly.
Halovány.
Igen, egy pillanatra megvillantottam a fogam fehérjét. Cseppet sem volt gúnyos, mindinkább egyfajta öröm, hogy az elégtétel megtörtént. Lepillantottam a földre, hogy szemügyre vegyem a véres trutyit, majd visszapillantottam a lányra. Sokak szerint szemét dolog nőket verni, holott ez közelről sem igaz. Mindig harcoltak érte, hogy egyenjogúan kezeljük őket, hát nyeljék be a rosszat is, ne csak előnyük származzon a dologból. Pontosan akkor tekintett fel Ő is. A szemeiben eleddig lobogó gyilkos tűz most egyfajta adrenalinnal pumpált, vad izgalomra utalt. Nem félt, cseppet sem félt?vagy ha mégis, hát nagyon jól leplezte. Nem szólaltam meg, mert nem éreztem értelmét a dolognak. Vártam, mi lesz a reakciója arra, hogy az arcátlan magatartását volt, aki retorzióval merte megválaszolni.
Megszólalt.
Gúny.

Egy pillanatra lehunytam a szeme, ahogyan megráztam a fejem, jelezve nagyon nem érti, miről is van szó. Ezt foganatosítva szólaltam meg, ismételten a jellegtelen, szinte unott hanggal.
- Sokat kell még tanulnod az emberi lélek rejtelmeiről!
Nem, én nem vagyok olyan, mint mások. Olyan, aki a szavaktól csak haragra gerjedve kezd tőrni-zúzni. Azok idióta marhák, akiket könnyű szerrel győz le az ember. Miért? Mert a harag rossz tanácsadó olyan helyzetekben, amikor tiszta fejjel kell gondolkodni.
- Nem attól lesz valaki nagy, hogy megver valakit, vagy elátkozza. Aztán amikor már kiszolgáltatott a másik, folytatja a nyúzást.
Ezzel részemről lezártam a vitát. Először azt hittem, hogy az aprótalpú a pofont követően majd rúg-kapál-pálcát ragad. Akkor vége lett volna, mint alkímián a későknek?vagy nekem. Nem tette, kiállt magáért, bár nem a legjobb formát választva. Mégis, egy nálánál erősebbel megtette. Legyen mára ennyi az okításból.

Körbetekintettem.
A diákok.
A tekintetem abban a pillanatban vált gyilkossá, mintha mindenkit meg akartam volna ölni.
- Nem színház! Ballagjunk csak tovább, ha nem akarunk bajt a fejünkre.
Dörrent élesen az érces hang, szinte visszhangot verve a folyosók falairól. A szavakat követően a nézőközönség tagjai szépen lassan szivárogni kezdtek. Sok barom, mindegyiknek járt volna egy hatalmas pofon, hogy szedjék már össze magukat. Ebből az esetből is látszik, mekkora szar az összetartás. Álltak és bámultak. Pfúj. Szarháziak.
Visszanéztem.
A jobbom bevándorolt a talár zsebébe, hogy előhúzza?a szájharmonikát. Nem, nem pálca?már befejeztem, ha Ő úgy akarta.
- Mára legyen elég ennyi!
Kemény, határozott hangnem, hogy érezze, nem kell már hülyeséget csinálnia. Elballaghat, ha szeretne, én letudtam, amit le kellett tudnom.
Nem mozdultam.
Érdeklődő tekintet.

Döbbent csend? a félelem szaga. Félnek közbe avatkozni. Ez a sok ember? vajon eddig is itt álltak? Végig? És miért döbben meg még mindig ezen? Hát nem látott már eleget ebből az iskolából? Gyáva férgek gyülekezete? na nem mintha azt várta volna, hogy majd megvédik, nem. Alapvetően senkinek sem szeretett tartozni, a szívességeket pedig a mai szar, kegyetlen világban aranyárban mérik. Másrészt ő érezte volna szarul magát, ha egyedül nem tudja megoldani a problémáit. Nem számított a sok bámészkodó diák, eddig is szartak rá, cserébe ő detto. Viszont a fiú szavai teljesen kizökkentették abból a szemtelenül perverz nyugalomból, a feszültség azon határáról, melyet az adrenalin pumpált belé. Erre nem számított?
Mi az, hogy sokat kell még tanulnia? Nagyon is jól ismerte az őt körülevő világot, az embereket, a kegyetlen és rideg valóságot. Ez a srác szart se tud az életéről? ennek sejtelme sincs arról, miket élt már meg! Ő nem láthatta azt gusztustalanul mocskos gyermekkort, valószínűleg sosem sújtott rá értelmetlenül az alkohol vezérelte atyai szigor, nem kellett haldokló anyja kezét fognia, éreznie, ahogy hiába kapaszkodik belé, kezei közül elszivárog az élet. Sose kellett egy mocskos kapualjban töltenie az éjszakát, vagy valami vadidegen faszi kocsijának hátsó ülésén. Nem láthatta a falfirkákkal színesített, omló vakolatú falakat, miközben céltalanul kóborol az utcákon, nem kellett elkötnie a hot-dogos kocsit csak azért, hogy aznap se dögöljön éhen. És persze nem kellett gyerek fejjel az öccsét felnevelnie? Igen, ha Kay nem lenne, már rég feladta volna. Sokat kell még tanulnia? Na persze? Hogy száradna le a veséje?
Keze még mindig remegett, mikor kézfejével letörölte az ajkaiból szivárgó vért. A bámészkodó tömeg végre eloszlott, mintha soha nem is lett volna, kihalttá vált a folyosó. Csak ők maradtak. Satine, és az ellenséges idegen. Mit kéne most tennie? Mit mondhatna még? Na igen? lószart se.
Tett két bizonytalan lépést oldalra, majd mintha csak egy zsák krumplit lenne, zökkent a földre, a közeli falfülkében. S mintha a pasas ott se lenne, fél lábát felhúzva kotorászni kezdett zsebében. Ám most se az ominózus pálcát kereste, az ott mosolygott hálójukban valamelyik éjjeli szekrényen. Ehelyett csak egy ütött-kopott Lucky Strike-os dobozt halászott elő. Tudta, hogy tilos, pláne az ő korosztályának, de ez valahogy, ebben a szent pillanatban nem tudta érdekelni. Szüksége van a halálpálcikára, erőt kell gyűjtenie, különben nem bírja tovább. Nem akart sírni, soha?
Még jó, hogy ebben az ósdi várbörtönben nincsenek füstérzékelők? Elég rutinos volt ahhoz, hogy a következő pillanatban már szájából lógjon ki a megmaradt három szál egyike, s kattant is a narancssárga öngyújtó, a szokásos, megnyugtató hangon. Már nem sokat kell várnia, hogy vége legyen a tanévnek, hogy ne kelljen titokban csinálnia. Hogy végre újra rohanhassanak a vonatállomáson, és újra szabadok lehessenek a szikrázó nyári napsütésben. Már nincs messze. Nincs messze a csóró, ámde boldog szabadság? 

[.-= Satine =-.]

.-= Satine =-.


Megmozdult.
A keze.
Először azt hittem megindul a hatalmas hajsza, és megpróbál agyba-főbe verni. Jó, persze, már a gondolatmenet is röhejes, de ahogyan bámult azokkal a zöld szemekkel. Nem tartottam kizártnak a dolgot, hogy valami rohadtul nagy baklövést fog elkövetni. Baklövés neki?nekem pedig egy újabb standard kör. Kéz lendít, hatalmas pofon, és újra csend. Reméltem, hogy nem szeretné ezt játszani az idők végezetéig, mert akad más dolgom is. De nem, volt benne annyi logika, hogy ráébredjen, nem igazán fog győzedelmeskedni egy nálánál cirka háromszor nagyobb emberke ellen. Hacsak nem pálcával?vagy esetleg olyan rejtett értékekkel rendelkezik, amelyek elsőre nem mutatkoztak. Az meglepő lenne, mert idebent szinte senki sem képvisel normális értékeket pár emberen és rajtam kívül. A majmokhoz hasonlatos utánozás, vagy bolhászkodás nem érték?ahogyan az állandó nyavalygás sem, ami mellesleg kezdi kikezdeni szegény lelki világomat. Amikor meghallom, legszívesebben elkapnám az emberkét, hogy véresre verve akasszam ki valahová a Roxfort egyik folyosójára. Lehetőleg egy igencsak elhagyatottra, hogy senki ne találja meg. Akkor legalább egy marhával kevesebb lenne idebent.
A vér.
Letörölte.

Oldalra lépve állapodott meg két, a falból kiugró szögellés között, hogy aztán ledobhassa magát. Újra a szutykos földön, ami azóta nem látott takarítót, amióta az iskola áll. Követtem a tekintetemmel, de továbbra sem mozdultam. Amikor letelepedett, újra az apró vértócsára meredtem, a köpet a pofon után. Az is ott fog száradni évekig, mert senki nem lesz, aki feltakarítsa?de legalább megőrződik egy emlék. Egy emlékeztető arról, milyen is a világ most. Ismét őt vettem a szemeim kereszttüzébe, fürkészve, vajon mit kereshet a zsebében olyan megszállottan.
Cigi.
Nála.
Legjobb emlékezetem szerint a dohányzás igencsak tilos volt ezen az átokverte helyen. Mégis, jelen pillanatban leszartam az egészet, elvégre nem én gyújtottam rá, hanem Ő. Jön egy tanár, és lefüleli? Az csakis az aprótalpú baja lesz, nem pedig az enyém. Merjen nyavalyogni a professzorok egyike, vagy akár a pribék prefektusok. Azok is csak dísznek vannak, mert hasznuk annyi sincs, mint egy szaros hangyának. El kellene tiporni őket, mindet. Csak pöffeszkednek, ömlengenek, hogy micsoda hatalmuk van.

Egy lépés.
Kettő.
Hátráltam pár lépést, aztán amikor nekikoccantam a csajjal szembeni falnak, egyszerűen végigcsúsztam rajta, és lehuppantam. Egy talár mosásba, de nem érdekel, most nem.
- Ettől jobb lesz valami?
A kérdés egyértelműen arra célzott, hogy a bagózás aztán lószart sem fog megoldani. Legfeljebb annyit, hogy hamarabb dobja el magát az ember pár évvel. Hát kell ez bárkinek is?
Csend.
Nyugalom.

 Milyen jó is volt a jó öreg füstös íz, a megszokott mozdulat! S milyen gyönyörű is az öngyújtó lángja? Nem olyan, mint apja jó öreg vihargyújtójáé, mellyel rendszeresen lepörkölte szemöldökét, nem olyan vadul csapkodó, erőteljes. Csak a jó öreg narancs ? kékes lángnyelv? A fal rettenetesen hideg, ám mégis jó nekidőlni, lehűti az ostoba, emberi indulatokat. Mikor végre kivette a meggyújtott cigarettát szájából, s térdén megtámasztott karral leengedte, keze még mindig remegett. Most, a parázsló halálpálcikával még jobban látszott, legalábbis neki? bosszantó. Felnézett, a nedves, beázott plafon irányába. Na persze, nem mintha lett volna arra bármi látnivaló, egyszerűen csak jól esett. Jól esett nem arra figyelni, mi van körülötte, nem látni ezt a furcsa alakot. Az orrából szállingózó szürke füst lassan semmivé enyészett a félhomályban, mintha csak soha nem is létezett volna. Régebben sokat játszottak azzal, ki tud szebb karikát fújni? hát neki sose sikerült igazán.  De nem számított, hisz az volt élete oly kevés igazán boldog pillanatának egyike. A southampton-i vasútállomáson, amikor még nem tudták, melyik irányba szállnak majd fel, lógnak fel valamelyik szerelvényre.  Amikor egyszerűen ültek csak a lépcsőkön és nem volt semmi dolguk. Minél jobban hiányzik, annál többet gondol rá az ember?
Ám most nyoma se volt a szemközti raktárépületnek, a sínek közt bóklászó verebeknek? csak a hideg kő volt és semmi más. Miért is indult? Levegőzni, nem? Most már mindegy? odakint is legfeljebb csak rágyújtott volna.
Valaki leült vele szemközt, ám eleinte nem akaródzott elszakítani tekintetét a plafonról. Csak figyelte a füstgomolyag hűlt helyét. Még egy szippantás, majd a következő szürkés nyaláb már egy mély sóhaj keretében távozott tüdejéből.
Ez a hang? hát ez még mindig itt van? Azt hitte, miután porig alázták, belédöfték a pallost, majd még meg is törölték ruhájában a vértől és belektől szennyes pengét, hagyják ?békében nyugodni?. Tévedett. Már megint.
Végre elszakította tekintetét az odafent gomolygó sötétségtől, s egykedvű félmosollyal felrepedt ajkain meredt a pasasra. Nem nyújtott valami felemelő látványt, ha nagyon keresnénk a megfelelő szót rá, leginkább egy ágrólszakadt, koszos utcalánynak mondhatnánk. Egészen természetesnek hatott, ahogy a falat támasztva ücsörgött a hideg kövön. Ám az nagyon is meglepte, hogy az ?úri srác? is követte példáját. Hát nem félti a gyönyörű, fekete, csilli-villi talárját? Mindegy?
-   Legalább előre tudom, hogy nagy eséllyel mibe fogok beledögleni? - biggyesztette le kelletlenül ajkait, még mielőtt újabbat szippantott volna a biztos halál füstjéből ? Hacsak egy magadfajta egyszerűbben le nem zárja a dolgot.
Az utolsó szó nem sikerült teljesre, a végét elharapta, hiszen az az átkozott gombóc újra növekedni kezdett torkában. Kénytelen volt elkapni tekintetét a komor, égkék szempárról, nem akarta hogy lássák, amint erőt gyűjt következő mondatához, az ahogy lenyeli a keserűséget, mely egyre inkább fojtogatta. Persze látszólag csak újra felnyitva a sokat megélt cigisdobozt, végül a másik felé nyújtotta, mint afféle békejobbot.
- Kérsz?     

[.-= Satine =-.]

.-= Satine =-.


Bambult.
A plafon.
Mintha onnan várt volna valami választ az elmúlt percek történéseire. Érdekes, hogy az emberek, ha nem tudnak magukkal, vagy egy adott helyzettel mit kezdeni, akkor azonnal felfelé tekintenek. Pedig ott aztán semmi sincs, ami segíthetne. Soha nem tudtam eldönteni, hogy azért van, mert ez olyan színpadias, vagy van valami különös oka. Mindenesetre meglehetősen érdekes egybeesés. Megráztam a fejem, és figyeltem, ahogyan a még gyermeki korban lévő aprótalpú elkezdi szívni azt a rohadt cigit. Irónikus látványt nyújtott, de ki vagyok én, hogy elvegyem tőle. Nem vagyok az apja?pföhh?ha neki ez jó, hát szívja két pofára.
Megszólalt.
Életigazság.

Ahhoz képest, hogy még ott röhögött a fenekén az a szaros tojáshéj, meglehetősen érdekes világszemléleteket vallott. Már az öltözködése sem volt egy mindennapi. Ebben a korban a sok kis p*csa általában rózsaszínben flangál, valami undortelep babával a kezében, ami cirka gyújtósnak lenne jó. Nézzünk csak rá, mint valami emós luvnya. Alig lehet tizenkettő, aztán tessék, már most el akarja dobni az életét. Minden bizonnyal csodálatos gyermekkora lehetett?saját szoba?testvér?szerető család. Általában az ilyen emberekből válnak a legnagyobb barmok. Jó, aki velem szemben ült, nem tartozott éppen közéjük, de az életérzést átvette. Nem mintha én nem vettem volna át, de nekem megvolt rá az okom.
- Nem az emberek veszik majd el az életed, hanem a szaros stílusod.
Mély hang, de még mindig vérnyugalmas hangszín, jelezve, nem tud felhúzni. Ahhoz több gombócot kellene megennie, hogy felpörgessen annyira, ölni akarjak. Ott van a rohadt apám és az a sarki k*rva anyám, nekik sikerült. Bármikor megforgatnám bennük a kést, többször is, ha az kell, minden szívfájdalom nélkül.
- Össze kellene szedned magad, mert az életviteled rányomja a bélyegét mindenre.
Igen, most folytathattam volna a mondatot, hogy ?nézz csak magadra, hogy nézel ki?lúzer vagy?egy roncs?egy senkit sem érdeklő hulladék?, de hova fokozzam. Azt hiszem a mondat egyértelműen kifejtette. Lehettem volna szemét, ha vigyorogva, gúnyosan mondtam volna bele a képébe. De azzal, hogy komolyra fogtam, éreznie kellett, ez nem bántás, csak egy rohadt megállapítás. Nem lesz jó vége annak, ha nem kaparja össze a darabkáit, szét fog hullani, és késő lesz, mire megbánja.

Már megint.
Megáll az eszem.
Össze kell szednem magam, mert állandóan a szaros agonizálással foglalkozom mostanában. Rohadjak meg, ennek tényleg nem lesz jó vége az irányomban sem. Most a legszívesebben kikelnék magamból, hogy egy hatalmasat köpjek a saját arcomba. Na tessék, rám ragadt a csaj marhasága, már én is köpködni szeretnék.
Kínál.
Cigivel.
Végigmértem a dobozt, mintha elgondolkodnék rajta, pedig eszem ágában sem volt kérni egyetlen szálat sem. Nem attól akarok megdögleni, ha már választhatok. Egy szaros kis ágyban, hörögve, nyáladzva, hogy már csak varázslatok meg bájitalok tartanak egyben. Még mit nem?soha ilyet.
- Nem kérek! De ahelyett, hogy szopogatod azt a szart, fel kellene menned a gyengélkedőre.
Tessék-lássék csodát a hatalmas publikum, mennyire kedves ember is tudok lenni, ha akarok. Tény, hogy általában nem igazán szívlelem az ilyen dolgokat, de neki már megadtam azt, ami jár. Ettől fogva pedig nem volt semmi elszámolnivalóm, vagy bajom vele.
A szájharmonika.
Lepillantottam.

Ez most egy győzelem?vagy hagyjam a francba a dolgot? Egyenlőre csak babráltam, majd kiderül, hogy nekilátok-e valami dallamnak?

Ohh, hogy a fene esne belé! Satine sose fogja megérteni a férfiakat. Ostoba, beképzelt, felfújt hólyagok mindnyájan, azt hiszik, ők aztán mindent tudnak, megmondják a frankót, közben meg üresebb a fejük, mint a pad alatt felejtett Guiness-es üveg egy Manchester ? Juventus meccs után.
Bár, ha jobban belegondolt, a nőket még kevésbé kedvelte. Lehet, nem is egy-egy emberrel, nem is a nemekkel van a baja, hanem az emberekkel úgy általában. Na igen, valahol igaza van a pasasnak, embertelen, ahogy él, pláne ahogy kinéz.  Vagy legalábbis semmiképpen sem olyan, és semmiképpen se él úgy, ahogy azt a társadalom elvárná tőle. Azok az emberek, melyeket leginkább leköpött, leginkább megvetett. Sean-nak igaza van, a maga szemszögéből, bár valószínűleg abba bele se gondolt, hogy valakinek pontosan így jó. Eddig se kesergett, csupán tényeket közölt. Hiszen egyetlen biztos dolog van az életben, az pedig a halál. S az, hogy ennek módját önmaga választhatja meg, az igazi úri dolog a javából, vagy mifene. Persze, nem kívánta az ereit csiszatolni egy életlen borotvapengével, s nem is fojtaná magát a Temze zavaros vizébe? Egyszerűen csak felveszi a kesztyűt, melyet ez a rohadt, redvás élet vágott elébe. Az az élet, melyet legyen bármily igazságtalan, mégis annyira szeretett. Mert az a pár gyönyörű pillanat, melyet megélt, bármit megért, s nem adta volna a világ minden kincséért se. Azt az elhanyagolt, mocskos vonatfülkét, az útközben elfütyült dallamokat, a disznóólra emlékeztető, olcsó motelszobát, a végtelennek tűnő szabadságot a síneket követő, hosszú úton, és a szikrázóan kék szempárt, mely nélkül az egész semmit se érne.
Mindenkinek megvan a maga múzsája persze, s a nézőpontok emberről emberre változnak. S bár Satine ezt tudta is, ifjúkori dacossága mégse engedte, hogy a helyzeten felülemelkedjen.
Büszkeség.
Igen, ez az, ami neki is volt. És bizony fájt neki, hogy ez az alak, aki igazán még csak nem is ismerte, legfeljebb csak látásból, ennyire lenézi. Az, hogy bár sose akart lányosnak, vagy felnőttebbnek látszani koránál, mégis csúnyának, és visszataszítónak tartja. Vajon ő is ezt látta a tükörben, mikor legutóbb a csajok a fürdőszobába rángatták? Mit látott akkor? Egy maszatos, kócos emberpalántát, igen. Az ilyet normál esetben az állatkertben mutogatják, akár a cirkuszi majmokat? Ez vagy te, Miss Cherhal. És csak te tehetsz róla.  Bár mit láttál akkor, amikor életedben először és egyben utoljára rendbe szedted magad? Mikor rendezett fonatba szorítottad ezeket a seszínű, agyonfestett tincseket? Az anyádat, akit annyira szerettél? és amilyen sose akarsz lenni. A rendes emberek meghalnak. Mind.
 Ám mindezek ellenére most az egyszer mégse szólt, nem feleselt, csupán némán tűrte a srác kioktató stílusát, azokat a szavakat melyek újabb és újabb tőröket döftek apróra aszott szívébe. Némán csukta vissza a cigis dobozt, s süllyesztette vissza nadrágzsebébe, mintha csak nem is számítana az egész. Pedig nagyon is fájt neki, összeszorított ajkai tartották vissza csak a sírást, vagy a hisztériás dührohamot, mely kitörni készült belőle. Ám most mégis lenyelte a gombócot, a lelkében dühöngő fenevadat, s fel se tekintve dünnyögött orra alatt.
-   Persze, és mégis mit mondjak? Elgázolt egy tévelygő mamutcsorda? Hehh?
Cinizmusa ellenére, hangja mégis nyugodt maradt. Kész csoda. Bár végre talán előtérbe került józan ítélő képessége. Nyilvánvalóan erősebbel nem kötözködünk, s csak akkor támadunk, ha feltétlenül szükséges. S bár Sean nem tűnt két-három évnél idősebbnek a lánynál, azért mégis számított az a húsz centi és az a jópár kiló. Igen, életösztöne, ha csak nyomokban is, de neki is volt.
Lopva tekintett a fiú felé, hogy vajon kap-e ezért a megjegyzésért még egy jókora nyaklevest, ám az az apró kis tárgy, amit a másik kezében látott, kellőképp megdöbbentette.
-   Szereted a zenét? ? kérdezte hirtelen, ezzel magát is meglepve. Hiszen mit érdekli őt, hogy a másik mit szeret vagy sem? Ez is csak egy nyamvadt aranyvérű a sok közül, egy ostoba bájgúnár? ööö? akit az emberek csak Mark Tyson-nak becéznek, de ez már részletkérdés?           

[.-= Satine =-.]

.-= Satine =-.


A doboz.
Elrakta.
Minő meglepetés, de az eleddig igencsak felvágott nyelvezettel rendelkező leányzó csendesen tűrte azt, hogy egy olyan ember, aki nem is ismeri, kioktassa, hogyan is kellene cselekednie, avagy élnie. Tény, még abban sem voltam biztos, hogyan is hívják valójában?de azonnal látszott rajta, és érződött a stílusából. Egy olyan ?emberről? van szó, akit nagyívből leszar a társadalom, legalábbis az iskola diákjai biztosan. Elvégre, ki a fene törődne egy flúgos, idióta csajjal, aki fiúnak fest? Nagyjából senki, mert idebent, ahogyan a falakon kívül is, a divat az úr. Az összes marha egymást majmolja, és itt nem csak azokra a nyomorék, puccos ruhákra kell gondolni, hanem a francos jellemre is. Mindenki egy felfuvalkodott műmájernek tartja magát. Mindenki mindent tud, és mindenből jeles?na persze. Ébredjünk már fel ebből a Csipkerózsika álomból a fenébe. Nincsen tökéletes, soha nem is létezett, és nem is fog. Amennyiben mégis születne egy ilyen ember, az első adandó alkalommal lemészárolná az élet. Miért? Mert gyenge lenne a túléléshez. Mindenkivel kedves, zseni, odaadó. Ezek azok a vonások, amit mások kihasználnak, aztán, ha már nem kell az illető, összegyűrik, mint egy nyamvadt papírgalacsint, a földre hajítják, és még belerúgnak párat. Én példának okáért fel is gyújtanám egy jó adag piroinitio varázsigével. Biztos, ami biztos ugyebár. Szóval tökéletes nincs, én sem vagyok, a csaj velem szemben meg pláne nem az. Mi nem majmolunk, mint mindenki más?ezért utálnak minket. Lám csak, egy közös jellemvonás.
Feltekintett.
Megszólalt.

Igazán szellemes benyögésekkel tudta tarkítani a beszélgetést, még így, zsibbadó arccal is. Elég rendes erővel kapta meg a szeretetcsomagot, csoda, hogy épen maradtak a fogai. A megjegyzés továbbra sem tartozott a sértő kategóriába, így feltekintve a szájharmonika mustrálásából szólaltam meg ismételten, a jól megszokott üres, és semmitmondó hangnemben.
- Nem kell hazudnod, bár dicséretes, hogy nem árulkodnál, mint a sok kis szarházi, veled egykorú, csecsemőszintet alulról kapargató idióta.
Hihetetlen, avagy sem, mégis dicséretféleség hagyta el az arcomat. Nem mindennapi az, hogy egy ekkora parasztlengőt követően ne átkozás legyen a válasz, vagy a rémülettől itatott, menjünk gyorsan a tanerőhöz sírdogálni szindróma. Aljas pórnépek, semmi becsület nélkül. De ez a csaj itt tisztában volt vele, mi is az a betyárbecsület. Kevesen vannak, akik egyáltalán a szót ismerik, nemhogy a jelentését.
- Felkísérlek, és megmondjuk, hogy pofán vágtalak!
Ez nem kis dolog tőlem, bár az, hogy vállalom, amit tettem, nem újdonság. Akadnak emberek, akikre szar és szemét módon ráhúznám a lepedőt, de rá minek. Semmi hasznom nem származna belőle. Meg amúgy is, mit tesznek velem, büntetőmunka? Merlinre, de befostam a dologtól. Jajjjajjj.

Lepillantott.
A szájharmonika.
Az egész beszélgetés és diskuráció alatt ott tartottam a kezeimben, és lassan, de ütemesen forgattam az ujjaim között. Régi emlék egy olyan embertől, aki elmondhatta magáról, amit senki más sem, szerettem. David, apám helyett apám volt, és ez kellett, hogy ne legyen belőlem egy vadállat, aki senkivel sem törődve pusztítja és rombolja a világot.
- A rengeteg pletyka ellenére kinézed belőlem, hogy szeretek bármit is? Egyáltalán azt, tudom mit jelent az a francos szó, szeretni?
Jogos kérdés, és tulajdonképpen még én sem voltam vele tisztában, tudom-e egyáltalán, mit is jelent?és?ha tudom, akkor érezni is képes vagyok-e ilyesmit még valaha. Bonyolult az emberi lélek, és az érzelemvilág?bonyolult.
Nem mozdultam.
Ültem.