Déli kilátó

<Tünci>

*Szerelmes... A szó mintha megzavarná a lányt. Karcsú lábait kinyújtja, leugrik a párkányról, majd ránéz. A szemébe. Ő rezzenéstelenül állja a tekintetét, habár kétségkívül nem valami gyáva stréberbe botlott  ma...ki tudja, talán a házámba jár, csak nem ismeri? Arcán még látszik az előbbi révület, tekintete most valahová a távolba, mögé néz, úja a párkánynak támaszkodik. Talán még mindig az első szó járna a fejében?...
Szerelmes...Most a saját sorsa jut az eszébe. Talán a lányé is hasonló?.. Ugyan, nem fontos! A múltat lezárta, eltemette, nem is szabad rá gondolnia. Szerencse, hogy a lány újra megszólal. Marty az első pillanatban csak a lány érzéki száját látja, az ajkakat, ahogy mozognak..istenem, milyen régen nem látott nőt ilyen közelről.*

-Aha...Arkangyal. Mugli??

*Egy pillanatig nem tudja titkolni csalódását. Tehát akkor nem mardekáros... Mugli dolog...te jó ég. Szerencsétlen macska. Szemöldöke egy pillanatra az ég felé szökik, majd gyorsan újra rendezi arcvonásait. Mugli...hát jó, mindenkinek vannak rigolyái. Kezeit zsebre dugja, így a lány végre leveszi a tekintetét a karjairól, s újra a szemébe néz. Sárvérű hajlamok ide vagy oda, az egyenes tekintet akkor is nagyon vonzó...*
-Jól van...
*A két gyengéd szó újra a macskának szólt. Hát igen,a kis dög tipikus cicajellem, hűtlen és hízelgő, de ezzel Marty most csak jól jár Hallgatja a dorombolást, élvezi a magabiztosságot egészen addig amíg...*
-Hé!
*Elmosolyodik. Quiana bizonyára érzékelte, hogy az a bizonyos fenék mennyire izmos és formás..de az tagadhatatlan, hogy a mozdulat egy pillanatra újra meglepte. Hát jó, ha harc, akkor legyen harc...*
-Ribanc...nem, nem is néztelen annak, habár.. a jó kislányok ritkán csapkodják más férfiak fenekét. Tehát azt, amit akarok? Nevaeh...Heaven..My Heaven.
*Hangja egyre halkul, egy futó mozdulattal száműzi a szememből a fekete tincset, amelyet már megint elfelejtett felzselézni, egyre közelebb hajol, kezeit a lány vállára teszi, s a becenév lágy felcsendülése közben két puszit nyom a lány arcára.*
-Örvendek.

*A lány következő szavaira felnevetek, hosszan, mélyen zengő hangon. Már megint a kis dög..*
Igen.. Hozzám szökik. A múltkor még velem is aludt.
*Szavait egy kacsintással fűszerezi meg, majd a lány mellé ül a párkányra.*
-Felébresztett..Látod, ez is a te hibád!
*Hangja nem bántó, csak incselkedik Quiana-val, újra végigsimít a macskán, akinek már így is sokat köszönhet.*
-Kan, igaz? Sorstárs... Nem, nem várok senkire. Mint már említettem, aludtam, csak ti felébresztettetek. Habár talán nem is haragszom annyira..
*Újra elmosolyodik, megvakarja a feje búbját, egyik bokáját átveti a másikon, majd várja, mit lép a lány.*

[Martian]

{Martian }

~Áhá!~

No lám, tehát csak piszkálja a csőrét, hogy a macskám nevének köze van a muglikhoz. Jó-jó, belátom nem volt szép próba, de ki kellett játszani.
- Miért? Talán nem tetszik a neve? Szerintem a Rafael egy dallamos hangzású név, épp úgy, ahogy a Martian. – vállat rántok. Ami a szívemen, az a számon. Csak nehogy azt higgye, hogy ezzel én most… Jó, teljesen mindegy mit hisz, nem igaz? Miközben magammal vitázok, újra rá tekintek. Tényleg nem láttam még eddig... megeshet ilyesmi? Itt? Végül is nagy ez a Roxfort...

Ismét, szokásomhoz híven sikerült elterelnem a gondolataimat. Ahhoz legalább is elég messze, hogy csak a vállaimra simuló kezekre „térjek vissza” és a közel hajoló sráchoz. Egy pillanatra teljes kábultság vesz erőt rajtam, ahogy figyelem a sötétkék lélektükröket, amik mintha a sajátomét tükröznék. De nem... nem látom magam tükröződni bennük. Csak az arcomon nyíló pírrózsákat érzem.
- Én is... örvendek.
A nevetése azonban végleg kiráz a kábulatból. Egy pillanatra azt hiszem, rajtam nevet, ez pedig megdobbant ott bent, valamit... mélyen. Talán büszkeség? Nem tudom. De arra hamar rá kell jöjjek, hogy nem én voltam a nevetés tárgya. Megkönnyebbülve ülök le a párkányra.

*

Az incselkedésre csak az ég felé emelem tekintetem, ám kicsit arrébb húzódok, hogy leülhessen mellém.
~Perszeee, veled is aludt, miii? Pimasz vagy Martian Hungary-Bols, de ez tetszik. Egyébként meg... Most miért? Várakozás közben is lehet aludni...~ Szerintem ez tök logikus, de mindegy. Ha azonban nem várt senkit, úgy csak én járok jobban. Azt hiszem. Bár messzemenő következtetéseket levonni nem rám vallana. Úgy sem bírják sokáig velem egy légtérben...
Rafael, most, hogy Martian ilyen közel került hozzá, ismét közelebb somfordál, fehér fejét újra meg újra a simogató kézhez dörgölve.
Nézem őket, ám a következő szavakra rajtam a sor, hogy felnevessek. Tisztán, jókedvűen. „Habár talán nem is haragszom annyira...” ~Még jó, különben még ki is kellene engeszteljelek a tetejébe!~
Nevetésem mosolyba fullad, jókedvűen csillogó szemekkel fürkészem s kissé hátradöntöm fejem, hogy a barna, hullámos tincsek ne lógjanak az arcomba. Hátunk mögött a Roxfort végtelennek tetsző parkja, ami a Rengetegbe torkollik. A könnyed, hűs szellő pedig játékosan cirógatja hátunkat.

- Kandúr, igen. – válaszolok az egyébként feltett kérdésre, habár nem hunyok szemet egy szóra, ami veszettül piszkálni kezdi a fantáziám.

- Sorstárs? - nem, nem akarok tolakodó lenni, de a kíváncsiságom előre hajt. Ha nem akar, úgy sem válaszol. Gyorsan hozzáteszem; - Talán Te is minden nap más ágyában alszol? Vagy arra vágysz, hogy valaki dorombolásig simogasson? – teljesen komoly tekintet, még a bal szemöldököm is kecsesen feljebb vonom. A pimasz félmosolynak, ami ajkaimra szökik azonban nem tudok megálljt parancsolni. Nem is akarok.

[[ Emily ]]

[ Emily ]

A lány a kilátónak támaszkodott, kezében egy újabb könyvecske, és elmélyülten olvasott. Egy kívülállónak bizonyára ezt a képet adta, pedig a valóságban csak nézte a lapokat, és semmit nem fogott fel belőlük. Hidegkék íriszei gyakorta csillantak meg a késő délutánba forduló nap fényében, ahogy a Tóra, vagy a Rengetegre emelte pillantását. Hosszú sötétbarna haját lágyan borzolta a tavaszi szellő, és Ő csak állt, és bámult.
Egyedül akart lenni, mint mindig. Magányra vágyott az érzelmi kavalkádban, amely a könyvtárban történtek óta nem csitult egy percre sem. Annyi pletyka, titok, és furcsaság lengte körbe a fiú sziluettjét, hogy nem bírt elvonatkoztatni Tőle. Egyedül volt, ahányszor látta, magába fordulva, ha valaki véletlenül belebotlott, fejvesztve menekült előle, Neki felajánlotta a könyveit, és úgy beszélt hozzá, ahogy még senki mással nem látta…
Miért?...
Becsukta a könyvet, és mélyet sóhajtott… Ez nem lehet igaz. Miért, miért, miért? Nem értem… Akármennyit töröm rajta a fejem, egyszerűen nem értem… Vagy, én értettem félre? És… ?
Apró fintor, és karjait összefonva maga előtt pillantott el a Tó felé. A távolban azonban nem a hegyeket, hanem az Ő arcát látta maga előtt.
Nem szabad, nem lehet…
Megmarkolta a talárját, és kisimított egy hajtincset a szeméből. Az újfent előreáradt, de másodszor már nem nyúlt érte. Ajkait összeszorítva gondolkozott. Most úgysem látta senki, maga lehetett, mint tegnap a hálóban, miután feljött, és kiült az ablakpárkányra. Egész éjfélig alig aludta valamennyit, hajnalra tudott egy cseppet pihenni, persze nem sokáig, hiszen reggel óra volt…
Davis…
Lehunyta a szemét, és maga elé idézte a fiú alakját… a mozdulatait, a hidegkék íriszeit, és megborzongott. Túl régóta élt magányban elzárva mindenkitől… elég volt egyetlen szikra, hogy az álarc lehulljon, és vágyódni kezdjen az érzés után, és az után, aki kiváltotta belőle…
Jobbja lassan kúszott fel a nyakához és szorította meg a nyakában függő láncot. Bárcsak újra találkoznánk…
Lépteket hallott… Baljával rátámaszkodott a kilátó kövére, jobbjával eltűrte a szemébe lógó tincseit, és kinyitotta a könyvet. Elmélyülten nézte a lapokat, akár az imént, arcára visszakúszott a hűvös maszk, mellyel a legtöbb embert sikeresen távol tartotta magától, és várt. A jövevény vajon hozzá jött, vagy csak könnyű sétát ejtve jutott el a kilátóba. Déli szárny… Mardekár… Davis… - jutott eszébe hirtelen. Keresve sem találhatott volna jobb helyet, amikor elindult errefelé mindössze csak az mozgatta, hogy magányra vágyva eltűnhessen egy kicsit…
Fejét megemelve pillantott el újra a táj felé, és sóhajtott fel… Nem volt kedve csupán kényszerből a könyvet bámulni, ha úgysem érdekli. Hadd lássák mások úgy, ahogy eddig soha… Elmélyülten gondolkozva valamin… jelen esetben Valakin…

<Tünci>

-Tetszik a nevem? Hát ennek igazán örülök. A Tied is gyönyörű...

*Édes. Elpirult...tehát Martian jó nyomon jár. A pimaszkodás ezúttal is bejött, szemmel láthatóan felkeltette a lány érdeklődését, és talán még a fantáziája is beindult egy icipicit... Úgy tűnik, belemegy a játékba.*

-Min jár az eszed?

*Muszáj volt megkérdeznie. Pár perce hiába keresi a lány tekintetét, az valahová a távolba néz, és Martian már kezdi kínosnak érezni a csöndet. A lány hátha felvet majd egy témát, amiről jól lehet beszélgetni, esetleg közelebbi dolgokat is megtud róla, és persze közben saját maga tökéletességét is megvillogtathatja előtte. Legalábbis a látszatot... Addig megteszi a macskás vonal is.*

-Nem olyan rossz az, hidd el nekem...persze, néha azért a saját ágyamba is visszakeveredek, ha túl zsúfolt a klubhelyiség, vagy ilyesmi...

*A simogatás képzete már az ő fantáziáját is felpiszkálja. Quiana akarva-akaratlanul is vonzó lett számára ettől a megjegyzésétől, hiszen ~formás alak, széles mosoly plusz incselkedő megjegyzések - könyörgöm, én is csak pasiból vagyok...~ Csak nézi a lányt, hátrahulló barna hajzuhatagát, élettel teli megjelenését, és egyre inkább elmerül a látványban. Jó érzés végre ey nőneművel ismerkedni, a sok-sok magány és bujdosás már berozsdásította egy kissé a férfiasságát ((nem, nem azt, amire gondolsz )), úgy is mondhatnánk, a "charm"-ját. Ez a Quiana azonban hihetetlen vitalitással bír, egész lényéből sugárzik a jókedv és a vonzalom, és úgy tűnik, számára sem közömbös Martian.*

-Simogatás...igen, azt tényleg nem utasítanám vissza, My Heaven...

*Szavainak megfelelően végig is simít a lány karján, szemei előbb Quiana szemét, majd a saját ujjait nézik. A hideg gyűrűk végigszántanak a felső karon, az ujjak megtapogatják a könyököt, az alsó kart, majd a kezet, egészen az ujjak végéig, majd a macska hátán landolnak. Az ő szemöldöke is az égnek szökik, de csak egészen picikét, alig láthatóan, a becenév pedig talán még gyengédebb, mint az előbb, és egészen a lány arcához közel csendül fel. A pillanat azonban véget ér, Martian újra hátradől, majd valami ötleten gondolkodik.
Úgy dönt, ellsiklik a macska felett, hiszen mostmár igazán itt az ideje, hogy az emberekkel foglalkozzunk... Itt áll mellette egy gyönyörű lány, és ő a macskája nevén van kiakadva? Na ne. Ezen sürgősen változtatni kell. Ha a lány hagyja, a közeli padhoz vezeti, ahol az előbb még ő aludt, ahogy ezt a parfümje illata is bizonyítja, leülteti, majd a leggálánsabb pincér módjára ki is szolgálja. Két pohár, egész sor üveg, és némi desszert tűnik fel, valamint egy hófehér kendő Martian karján.*

-Mit parancsol, hölgyem? Rumot, gin-t, esetleg sört? A választék széles, válogasson kedvére!

×Ju  ×


Számtalan gondolattal, és a legkülönbözőbb érzésekkel indulok meg a klubhelyiség felé. Fáradtan, elgondolkodva sétálok a folyosón, majd pár perccel később – nem tudom, hogyan, és miért, a kilátóba vezető úton kötök ki. Miközben felfelé haladok a lépcsőn, a kis, falba vájt ablakon ki-kitekintek. Gyönyörű a táj. Minden olyan narancssárgás – vöröses fényben úszik, ahogy a fényt és melegséget adó égitestünk szunnyadni indul. Lágy, tavaszi szellő fújdogál, ettől elviselhető az idő, és sokkal regénybe illőbb. A gondolatok cikáznak a fejemben, mint mindig, és most talán túl sok is… Úgy érzem, mintha a fejem bármelyik pillanatban szétrobbanhatna a sok megválaszolatlan kérdéstől, a gondoktól… A kilátóból csodálatos látvány tárul a szemünk elé. A Tó, a Rengeteg, és a birtok nagy része, és tudom, hogy ez képes lesz megnyugtatni egy kicsit. Kezemben ott van leghűségesebb társam, a vázlatfüzetem, így akár rajzolhatok is majd fent. Mikor felérek, két dolog jut az eszembe. Elsőként az, hogy jól tettem, hogy feljöttem, másodszor pedig az, hogy lehet, hogy mégsem. A kilátó nem üres – ott van egy, a gondolataiba merült lány, aki valószínűleg legkevésbé sem szeretné, hogy én is fent legyek a kilátóban… Persze megértem. Én sem szeretem, ha megzavarnak, miközben kedvenc időtöltésemet, a filozofálást, és az emlékek felidézését, ami tulajdonképpen akár kínzásnak is tekinthető, hiszen ettől csak szenvedek. Magabiztos lépésekkel odasétálok a lányhoz, és halkan hozzászólok.

- Szia… Ne haragudj, hogy csak úgy megszólítalak, nem szeretnélek zavarni, csak… Nem bánod, ha én is itt maradok fent? Vagy inkább menjek el?

Hirtelen nem tudom, hogy mit is mondjak, vagy hogy jól tettem-e azt, hogy megkérdeztem, és nem mentem el rögtön. A válasz valószínűleg az lesz, hogy maradhatok, és ő elmegy, vagy esetleg az, hogy nem, akkor pedig… Tudomásul veszem, és elmegyek valahova máshova. De talán… Talán meg is osztozhatnak a helyen…


//Ígérem, a továbbiak jobbak lesznek... Ne haragudj a mostani színvonal miatt...//

[[ Emily ]]

[ Emily ]

Lehunyt szemmel álldogált gondolataiba mélyedve, amikor lépteket hallott…
Mint oly sokszor már, első reakciója az volt, hogy találjon egy álcát, egy alibit, mit is keres egy sárga-fekete szegélyes a Mardekárosok uralta déli szárnyon.
Rátámaszkodott a kilátó kövére, és kinyitván a könyvet úgy tett, mint aki teljesen el van révedve… A valóságban az arca elé omló haj mögül az érkezőt várt, hogy majd megjelenik a kiszögellések előtt. Arcán ott trónolt a maszk, mely most is hűen takarta a valót az idegen szemek kereszttüzei elől.
Halk sóhajjal pillant fel a könyvből, és réved el a késő délutáni arcát mutató táj bámulásában. A Tó, a Rengeteg, és a távoli hegyek helyett az Ő arcát látja maga előtt
Nem szabad!...- apró fintor, mely ahogy jött el is illan. Nem akar Rá gondolni… Nem volt szabadott.

Mégis, a könyvtár óta nem tud tőle elvonatkoztatni. Nem, és nem. Tudja jól, hogy felesleges, semmi értelme, de mégsem tudja kiverni a fejéből. Nem azért, mert annyira megfogta volna. Illetve valamilyen szinten persze ez is közrejátszik. Egyszerűen az, amit azokban a hideg tekintetekben látott, amikor a két lélektükör egy pillanatra összeforrt, nem hagyta nyugodni. Miért ez az ellenszenv mások felé? Miért az intés, s a szavak, melyeket a heg megvillanása után ejtett? És vele miért viseltetett utána másképp? Talán Ő értelmezte félre? Talán csak beképzelte magának az egészet?...

A léptek továbbra sem halnak egy, egyre közelednek a hely felé, ahol álldogál. Óvatosan, a szeme sarkából nézi meg magának a közeledőt.
Lány, hosszú, fekete haja van, és világítóan kék szemei, kezében füzet… Talán tanulni jött, vagy rajzolni, vagy hozzá hasonlóan elmélkedni. Nem tudja miért, de különös érzései vannak vele kapcsolatban. Nem, nem rosszak, de nem is semlegesek. A lány felér, Julia pedig abban a másodpercben emeli vissza lélektükreit a tájra. Újabb, ezúttal sokkal közelibb lépések, melyek közvetlen mellette halnak el. Halk szavak csengenek a hirtelen elhalt szélben. Julia elszakítván tekintetét a látványtól a másikra emeli azt.
- Nem zavarsz... [/b]– szólal meg vékony dallamos hangján. Nem, esze ágában nincs kimérten, és jegesen beszélni a mellette állóval. Pedig talán azt kellene. Ellökni magától mindent, és mindenkit, hogy ne csalódjon újra. De nem tudja megtenni. Már nem. Az elmúlt napok túl nagy hatással voltak rá, ahhoz, hogy az álca is mindig a helyén maradjon, olykor makulátlanul, olykor csak félig-meddig. Nem érti mi van vele…

Nem szól többet, nem az a beszélgetős típus. Halk sóhaj, ahogy végigméri a másikat. Zöldszegély… Davis… Mardekár…
Hirtelen kapja el íriszeit, mintha áramot vezettek volna belé. Egy pillanatra lehunyja a szemét, elrendezi vonásait, majd félrebiccentett fejjel néz a másik íriszeibe. Még soha nem látott ennyire tengerkék színű szemeket…
- Nem kell elmenned... Van elég hely mindkettőnk számára... – ejti el a szavakat. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy elrakja a könyvet, de nem tudja milyen a Mardekár házába tartozó stílusa, és inkább nyitva hagyja. Testtartása azonban közvetíti, nyitott a beszélgetésre, de ha kell csendben folytatja amit megkezdett…

[Martian]

{Martian}

Szelíden viszonzom a pillantását, az óvatosan derengő mosollyal ajkaimon. Ki hitte volna, hogy én, majd egy Mardekárossal egyszer ilyen kellemesen tölthetem az időt! Tény, hogy vannak előítéleteim, legalább is, ez eddig voltak, de Martian közvetlen személyisége, könnyed pimaszsága mindet elsöpri.

Az, hogy Martian hol tölti az éjszakáit inkább csipkelődés volt, nem hittem, hogy válaszol is rá... habár, szavai inkább még magasabbra ösztönzik bal szemöldököm. Szelíd mosolyom azonban erősödik, s könnyed nevetés csendül a kilátóban.

Némán fürkészem szemeit, azzal a szokásos könnyedséggel, ami megmérgezi mosolygó ajkaim. 
A két tekintet kék és kék egymásba fonódik egy szívdobbanásig. Nem ugyanolyan a kettő, hogy is lehetne? Hiszen az enyém szinte olyan sötét, mint a házam kékjét hirdető szín, s ha boldog vagyok, szinte elfeketedik.
Simogatás...
Jókedvűen, belefeledkezve ajkainak mozgásába szinte fel sem fogom a szavakat. Sem azt, amit tesz.
Közel Hozzá, közel hozzám… szinte azt is hallom, ahogy levegőt vesz...
Emlékek rohannak meg a gyöngéd érintésre, s bár legszívesebben fölpattannék, tagjaim dermedten tagadják meg a hirtelen jött gondolatot.
Noha testem mozdulatlan várja, tán... áhítja ezt a fajta finomságot, lényem, lelkem menekülne tőle, gondolataim pedig kaotikus táncot járnak elmém színpadán. Képek villannak be, színek, hangok... Michael...
Tekintetem Martian ujjainak finom játékát figyeli a bőrömön, mely leheletnyi borzongással tölt el, s szívem olyan heves kalapálásba kezd mellkasomban, mintha csak egy riadt rabmadár lenne, aki ketrecéből kíván szabadulni...
My Heaven...

Zavartan rebbennek meg pilláim, ahogy rá emelem tekintetem. Egy szívdobbanásig csak figyelem arcának finom vonásait, s próbálok nem rá nézni, hanem belé látni. Persze, ez így nem megy. Nem ismerem, nem tudok róla semmit és van egy olyan érzésem, hogy sokkal több bújik meg e mögött a sármos külső és könnyed pimaszság mögött.
Vagy... tényleg ennyire játékos és közvetlen. Akkor pedig nincs mitől tartanom...

Újra tiszta mosoly éled ajkaimon, s finoman peregnek róla szavaim, ahogy egészen közel hajolva hozzá, füleibe suttogom;
 - Az én simogatásomat ki kell érdemelni, Martian...
Szavaimnak szinte ellentmond, mikor vékony ujjaim kezéhez érnek, lágy simítást intézve bőrére. Nos, az egész úgy tűnhet, mintha tulajdonképpen a macskát akartam volna megsimogatni, hiszen Martian azon kezére siklanak ujjaim, amelyiket Rafael-en pihentet. De persze... a látszat gyakran csal.

Egy szívdobbanásig lehunyom szemem, hangtalan mélyre szívom illatát s szinte érzem, ahogy barna tincseim arcát simogatják. Elhúzódok tőle, miközben finoman simítok végig visszafelé alkarján. Hosszú ujjaim légies táncot járnak az erős testrészen.

Pimasz félmosollyal, játékosan felvont bal szemöldökkel viszonzom az újbóli pillantást és könnyed léptekkel hagyom magam vezetni a padhoz. Nem tudom biztosra, itt aludt e, hiszen szinte mindenhol az ő illatát érzem.
Futó pillantást intézek kezemre.
~Milyen furcsa...~

Figyelmem azonban teljesen elvonja az italok hosszú sora és... édesség.
Újra dallamosan felnevetek, képtelen vagyok magamban tartani. Az édesség, a desszert a gyengém. Annyira a gyengém, hogy azzal szinte bármit el lehet érni nálam. Ha McGalagony nem vág ki minden hónapban legalább kilencszer a szopogatható penna szopogatásáért, vagy a savajujj cukor sistergéséért, ami megzavarja az óráiban, akkor egyszer sem. Helyet foglalok hát a felkínált padon és természetesen, na hogy ne engedném, hogy kiszolgáljon! Ilyen sem történik az emberrel sűrűn… bár egy Mardekárosnál sosem lehet tudni, mit miért csinál… Most azonban jó lenne elhinni, hogy ő is csak kikapcsolódik és hagyja sodorni magát az árral. Mert jól esik, mert az embernek szüksége van rá. És mert a lételemem...

Édesen-mérgező félmosollyal mérem végig, kihívóan mustrálva, lassan, szenvtelenül. Hogy mit kívánok? Miféle gondatlan kérdés ez…! Félmosolyom széles mosolyba fullad, szemeim szinte nevetnek, ahogy a ki nem mondott, játékos választ elnyelem.
- Nos, azt hiszem a pezsgő éppen megfelelő erre az alkalomra, nem gondolod? A fajtát Rád bízom, elvégre mit tagadjam, látszik rajtad, hogy tudod, mit csinálsz – kacsintok a végére, s keresztbe dobom lábaim.
Térdemre könyökölve, fejem féloldalt tenyerembe hajtva figyelem ügyködését. Mozdulatai kifinomultak és precízek, van benne valami... valami... tény, hogy megkapó, de ezen felül is. Nem tudnám megmondani, micsoda is valójában. Talán a vér teszi? Megeshet. Hiszen jóformán a Mardekárba csak aranyvérű tanulók járnak... ennyit számítana? ...számít?
Jól érzem magam. Végre egészen kellemesen ezek között az ódon falak között. Olyan, mintha az élet hirtelen felpezsdült volna.
- Tudod, Martian... bevallom, nem emlékszem rá, hogy láttalak volna már itt. Megeshet az ilyesmi?
Egyértelmű, hogy nem valami szenilis liba vagyok. Talán bizonyítja ezt, hogy házam legeredményesebb tanulóinak sorát gyarapítom...
- Vagy... nem csak esténként, de máskor is mások ágyát részesíted előnyben, ezért nem látni?
Újabb apró csipkelődés, de hát istenem. Muszáj... Bár ha belegondolunk, annyira nem is csak csipkelődés. Tényleg nem láttam még... vagy már nagyon rég volt. És tény, hogy most is itt aludt a kilátóban. És tény, hogy ezzel a személyiséggel és külsővel könnyedén elérheti a lányok jó részénél, amit akar.
Na igen... a játék az játék.

~Neked~

Percek, órák, hetek, hónapok szaladnak el mellettük. Kit érdekel ilyenkor, hogy mások szenvednek, mikor Ő, Tyara végre visszakapta Josyt? Kit érdekel, hogy valaki könnyes szemmel hajtja fejét a párnára, miközben idegesen, békétlenül markolássza a takarót? Kit érdekel? Kit?
Itt vannak, újra itt.
A múlt megismétli önmagát. Mint mindig.
Szorítja a kis kezeket, nézi a csillogó szemeket, amik boldog mosolyt csalnak ajkaira. Furcsa és megmagyarázhatatlan érzés amint szíve lassú ritmusra vált, békés, gyengéd dallamra. Táncolni tudna, magával húzná a Mardekárost is, ölelné, aztán csak forognának, forognának, forognának míg végül szédülve egymás karjaiban a földre nem zuhannának, ahol nyugodt kacagásban törnének ki mind a ketten.
Hiszen tudnák, hogy ott vannak egymásnak. Örökre.
Mi lehet ez az érzés? Ez ami oly hatalmas melegséggel tölti el Tyara szívét? Amibe egész teste beleremeg? Amitől szemei pajkosan csillognak….
Persze, ebből már mindenki tudná, hogy szerelmes. De hogy lehetséges ez?
Ott van neki Draco, akit tiszta szívéből szeret, akihez örökké hű marad.
Ez akkor sem ugyanaz. A támogatást a fiútól is mindig megkapta, de Josey valahogy olyan helyet tölt be az életében, mint senki más. Bizalom, óvás, és a legnagyobb barátság, ami a világon létezhet, mégse képes rá, hogy bevallja magának érzéseit, talán fél. Fél attól, hogy amit sikerült felépítenie, rommá válik egyetlen kimondott szó miatt.
Hatalmas pillái megremegnek, ahogy kizökken gondolataiból, és ujjai már fonódnak is a cigarettára.
Újból elmerül a szép szemekben. Olyan, mintha bármelyik pillanatban megfulladhatna ebben a nem létező tavacskában, a nem létező örvények miatt. Elmerül és többet nem jő a felszínre.
Gyilkos íriszek, szerelmes, gyönyörű, imádnivaló szempár.
- Köszönöm. Csak gondoltam, egyet hoztál … és azt szívtad el. De látom te előre felkészültél. Dicséretes dolog.
A cigaretta parázslani kezd, ahogy a tűz lassan elemészti a nyalábokba mártott részét. A keletkező füst kacskaringósan, részegen, útként vezet a csillagos égbe.
Követi a lányt, felül mellé a párkányra. Nem pont olyan, mint régen, itt és most épphogy csak elférnek.
Beleszív, hagyja, hogy a füst megtöltse a száját, nem tüdőzi le, Ő sose tüdőzi le, aztán kifújja. Nem tud mit mondani a hirtelen támadt csöndben. Könnyű lenne fecsegni, hülye kis pletykákkal fárasztani a másikat, de Joseyt sose érdekelték az ilyen dolgok, úgyhogy inkább csak némán üldögél, nézi ahogy a hamu ezüst fuvallatként száll a toronyban.
- Emlékszel? Piton mennyire dühös volt ránk? Pedig „nem” volt rá oka. Mi is volt a büntetésünk? A sárkánykarám takarítása? Vagy a díjak tisztogatása? Esetleg a wck pucolása? Már választani sem tudok. Mennyi mindent követtünk el együtt…Az esti kóborlások.

~ Te ~                         

Tyara testének melege egészen átjárja a törékeny, sovány kislányt. Bár rajta egy kinyúlt, szürke kötött garbó van - ebben a dögmelegben -, és így nem érzi saját bőrén Tya karjának bársonyos bőrét, mégis belebizsereg a gondolatba. Itt vannak. Egymáshoz érnek. És süt le rájuk a Hold. Nem is lehetne jobb ez az este.
Bár elhúzódhatna az érintéstől - ha bárki más lenne az, megtenné -, hisz már csak azért is, hogy fenntartsa a látszatot: nem, ő nem akar intim közelsége kerülni a másik lánnyal, ám ez csak egy ócska hazugság lenne. Szóval marad. Először csak a szeme sarkából nézi Tyát, a finom kis profilt, a gyönyörű ajkakat. Gyengéden ráharapnak a cigaretta végére, összezáródnak, majd kieresztik a füstöt. Mély lélegzetet vesz, és észre veszi, hogy bámul: szégyellősen elkapja a tekintetét.
Ez nem helyes.
De mi az akkor?!
Megint hangok vitatkoznak a fejében. Ez nem jó, kurvára nem. Zaklatottan mélyet lélegzik, és idegesen nyitja ki a cigisdobozt ismét, hogy ő is rágyújthasson. Kattan a gyújtó, felparázslik a pálcika.
- A füst valahogy mindig kisepri a szarokat a fejemből – mondja, mert mondania kell valamit, hogy tudja, hogy ő még ő, és ő beszél. És megint rájön, hogy furcsa dolgokat csinál. Zaklatott és ideges és egyre türelmetlenebb. Ó de jó lenne, ha nem lenne elmebeteg. Annyira jó lenne, ha nem lennének ilyen idióta problémái, mint amik vannak. Olyan jó lenne csak élvezni az estét, nézni a csillagokat, és Tyát, és a csillagokat, és Tyát, és fogni a kezét, és nevetgélni, de nem megy, egyszerűen nem megy.
Bocsánatot akar kérni, amiért ilyen különös és ijesztő, de eszébe jut, hogy az imént megparancsolták neki, hogy ne kérjen többé bocsánatot.
De miért?
Jól hangzik, tény.
De vajon tényleg ilyen közel állnak egymáshoz? Még mindig? Annak ellenére, hogy elengedte a kezét, és hogy majdnem egy teljes évig nem látták egymást?
Nem, ez sajnos nem így működik. Hiába a szeretet, a szenvedély és a szükség: újra hozzá kell szokniuk egymáshoz.
Ekkor veszi észre, hogy megint Tyát bámulja, szinte tátott szájjal, miközben cigije végén a hamu egyre csak gyűlik, pedig épp csak egyet szívott bele, mikor meggyújtotta. Lepöccinti a pernyét, de nem szív bele. A térdét bámulja, az ölébe ejtett kezét, benne a cigit, és mosolyog. Emlékezik?
Talán.
- Akkor a trágyalapátolás – válaszol egyszerűen. Úgy tűnik, mintha untatná a beszélgetés, pedig nem. Újra lehamuz, és egy percig habozik, mielőtt megtenné, amire készül, de végül oldalra dől, kócos kis fejét Tya kerek vállára hajtja, és kicsit közelebb húzódik.
- Melletted megnyugszom… Hogy csinálod?
Lehunyja a szemeit, nyel egyet, sóhajt, homlokát a nyakhoz fúrja.
- Hihetetlen, hogy eddig kibírtam nélküled – leheli. Elgondolkozik, homlokát ráncolja, majd csukott szemmel beszélni kezd. - Bár voltam közben az elmeosztályon is. Ó, és sajnálom, de a tényleges szüzességemet nem tudod már elvenni. Mondjuk az anatómiailag érdekesen lett volna megoldva. Sajnálom, de hűtlen voltam hozzád. – Mindezeket úgy mondja, mintha csak színlelné a kettejük közti viszonyt, mintha csak egy játék, egy poén lenne. Pont úgy, mint mikor Zeldát a testvérének nevezte játékból: pont olyan, csak hangja, erről beszélve néha árulkodón meg-megremeg. – Három férfival is megcsaltalak. Ki nem néznéd belőlem, mi? Bár egy kivételével mind elég szar volt.
Egyszerűen árad belőle a szó. Minden, amit eddig magában tartott (nem a rossz dolgok, hanem a változások), most előtörnek belőle.
- Képzeld, kaptam végre gyámot. Normálisakat. Egy zsidó házaspár, Londonban laknak, tök jó helyen a kertvárosban. Buttlerék. Ez a nevem egy ideje. Josey Buttler. A pasi pszichiáter, pont kapóra jött… a nő meg tanár, és van egy macskájuk, aki utált engem. Hülye macska volt. Egyszer beosont a szobámba az ablakon keresztül és ráugrott a fejemre. Ja… van két fiuk is, de már felnőttek.
Kis csend. Kinyitja a szemét, hosszan néz egy tetszőleges követ a padlón, és közben elnyomja a körmére égett cigarettát, majd így felszabadult kezének ujjai lassan rákulcsolódnak Tya kezére.
- Remélem, neked valamivel jobb éved volt, mint nekem – mondja, és végül felemeli a fejét, és egyenesen Tyára néz.
Nem azt követeli, hogy beszéljen róla. Csak nyugtassa meg, hogy igen, ennyire nem volt szar az egész. Kíváncsian, aggódva nézi a lányt, szinte nem is pislog.
Igen… megint bámul.

[..--::Dan::--..]

..--::Dan::--..

*A múltkor olyan jól elvoltak a fiúval. Talán most is így lesz? Vagy el sem jön? Ilyen gondolatok cikáztak ide-oda Hannah fejében és szinte már majd széthasadt a feje, úgy fájt. Nagy nyomást érzett a homloka bal féltekén, csak nem tudta mitől. Talán az idegesség teszi. Talán... Mindenesetre nem tudja senki, hogy miért is várt a leányzó, hogy fél órával a megbeszélt idő előtt befut Dan. Miért is jönne ilyen hamar? És a lány miért jött ily korán...??*

~ Meg fogok bolondulni... Ugyan mit is vártam a dologtól...? Egyáltalán miért érzem, hogy a gyomrom szinte önálóó életre kelt, és annyira zuborog... Pedig csak egy vajas pirítóst reggeliztem teával, akkor meg mi a csudától fáj ennyire? Remélem mire Dan megjön, elmúlik... ~

*Nagy sóhajtás és tovább ücsörgés követte ezt a gondoltmenetet...*

*Hamarosan elérkezett az idő... a megbeszélt találkozó elvileg megkezdődött, de az egyik fél sehol sem volt. Hannah már lassan hátrálni kezdett, hogy lejön ebből a magas és ijesztő kilátóból, mert rossz itt egyedül üldögélni, de akkor megpillantotta a fiút aki miatt már ezer éve ideszaladt, hogy biztosan előtte érjen fel.*

- Áh... - és ezzel elcsuklott a hangja, nem jött ki rajta hang, senki sem tudja miért. Nyelt egy nagyot és mégis megpróbálta folytatni a félbehagyott, vagy inkább negyedbehagyott mondatocskát, mely köszönés akart lenni - ...szia! Mi újság? - csak ennyi jutott eszébe, az agya teljesen lefagyott, mintha csak egy mélyhűtőben ücsörgött volna egy órán keresztül.

*Megvárta a választ és kíváncsian végighallgatta, aztán megpróált még valami értelmes dolgot kinyögni, hogy haladjon is valamennyire ez - az eddig kicsit kínos - beszélgetés. A Griffendéles leányzó valamiért most nagyon zavarban érezte magát, de egyre csak arra noszogatta magát, hogy fejezze be ezt a félénk kismadárjátszmát és bújjon elő az igazi, vagány, nagydumás ki Hannah Whitney!*

- Kár, hogy múltkor úgy elkezdett fújni a szél meg minden... de jó hogy most újra találkoztunk és folytathatjuk a félbehagyott csevelyt, nemde? - mosoooly - Amúgy leülhetünk, ha gondolod! Én egy picit fáradt vagyok... - ezzel le is huppant az egyik padra és várta a reakciót erre a lépésre. Remélte ez nincs a srác ellenére.

*Ekkor egy kis csönd támadt, de most már tényleg azt várta, hogy Dan dobjon be valami jó kis témát, mert szegény lánynak ma nagyon nem fogott az agya. Máskor bezzeg be nem áll a szája, de most... most elállt a szava... Szívből bízott abban, hogy a fiú nem ilyen kiütött állapotban van ma és tud értelmes gondolatokat ébreszteni Hannah-ban, melyből beszélgetés kerekedhet...*

.:: Hannah ::. 

Dan ma szokatlanul ébredt. Mikor legutóbb beszélt Hannahval, megyegyeztek egy helyben és egy időpontban, ami ma elérkezett. Igaz még el kellett jutnia a déli kilátóig, de valahogy most szörnyen lassan ment az ébredés, pedig általában elég hamar kipattant az ágyból. De most másfélpercenként noszogatnia kellett magát, hogy ébredjen fel. Aztán végül sikerült is neki ez a "bravúr". Lassan kicammogott a fürdőbe és még lassabban kezdett neki a fogmosáshoz és a többi dologhoz. Elvileg még volt fél órája a találkához, de ő úgy érezte, mintha most hirtelen felgyorsult volna az idő. Valahogy úgy érezte, minden egyes perc után egyre szorosabb gombóc keletkezik a torkában, de nem tudta miért.
Aztán miután tíz percig tétlenkedett a fürdőben, végre elérte az utazótáskáját és valami normális ruhát szedett elő.

*Gondolom most nem fúj a szél, de azért nem árt, ha pulcsit veszek fel...  Csak ne lenne eggyire gyomoridegem. És érteném is, hogy mitől van.... Lehet mert nem ettem ma még? Vagy csak valami kezdődő betegség? Kitudja... *

Míg a fiú ezen mélázott, a tekintete az éjjeliszekrényén heverő óra mutatóira tévedt, ami bizony már jócskán a megbeszélt időt mutatta. Talán csak pár perc. Dan elkerekedett szemekkel, hirtelen felébredve összekapkodta a megmaradt holmit és kirohant a szobából. Egyenesen levágtázott a klubhelyiségen és ahogy szabad utat kapott a Dámától, nekivágott teljes sebességében afolyosóknak. Nem érdekelte, hogy a haja úgy fog állni, mire megérkezik, mint a szénaboglya, de félt, ha nem rohan, akkor a lány valószínűleg nem várakozik tovább rá, hanem elmegy.  És ezt a srác nagyon nem akarta. Valami furcsát érzett, ha látta a lányt, de nem tudta eldönteni, hogy mit. Csak egyvalami járt a fejében.

* Csak érjek oda időben, csak nehogy elmenjen....*

Teljesen elfeledkezett a torkában a gombócról, csak arra figyelt, hogy odaérjen.
Aztán végül elérte a tornyot is, és kiment a szabadba. Ahogy megpillantotta háttal állva Hannaht, ismét elszorult a torka és egyre gyorsabban kezdett a szíve verni. Mintha... ideges, vagy túl izgatott lett volna. Miközben odaért a lányhoz, lelapította nagyjából a haját, hogy ne tűnjön annyira kócosnak és kifújta magát.

- Szia... - mosolyodott el végül, majd ránézett Hannahra. Ekkor ismét hatalmába kerítette az a furcsa érzés és hirtelen elborult az agya. Teljes sötét. Lassan összeszedte magát és válaszolt a lány kérdésére.
- Mostanában nem sok. Csak.... Nem tudom hogy vagy vele, de.... - egyre próbálta normálisan kimondani a gondolatait, látva, hogy Hannah sincs túlságosan a toppon beszélgetésben. Kicsit mintha segítséget várt volna a lánytól, de aztán csak leült mellé és bátortalanul elmosolyodott. - ... én nagyon vártam ezt a találkát valamiért.

* Na jó, így kell, hajrá.... Mi a fene van ma velem? Mintha komolyan citromba haraptam volna... Nem értem. De remélem, hogy hamar feloldódok és akkor minden rendben lesz. *

>Tünci<

*Pimasz, könnyed félmosoly, felvont bal szemöldök. Úgy tűnik, ez a lány "adu ász"-pozíciója: arca csak ritkán vált más kifejezésre. Például most... Martian száján majdnem kicsúszik egy rosszalló ciccentés, mikor a lány arcán átfutó árnyékot észleli - hát az ő érintése mindenkiből negatív reakciót vált ki?! Miért mindig ő a rosszfiú, miért csak a rossz dolgokra, személyekre emlékezteti az embereket?
Enyhe sértődöttségét talán észleli Quiana, talán nem, az ő hangja mindenesetre könnyed marad, akárcsak a lány mosolya. Hollóhátas létére egész jól rejtegeti az érzéseit...
Rajta sem látszik semmi, irány a kihívás!*
-Minőségi szárazpezsgő, a kedvencem...
*Nem tehet róla, a hangjából kicsengő egoizmust nem tudja megfékezni, és ha már hozzá sem érhet a lányhoz, hát legalább az ő kedvencét igyák! Hosszú ujjai a pezsgősüvegre kulcsolódnak, tőle szokatlan módon varázslat nélkül tölti ki a pezsgőt. Szemei apró fordulatokkal követik a borostyánszínű buborékokat,  és a lánnyal töltött idő alatt először, nem tudja, mit mondjon. Aranyló folyadék... Erről a származása jut eszébe. Magának is kitölti a pezsgőt, majd feláll, és az ablakhoz sétál. Az a sok ember... És milyen kevesen tudják, micsoda kötelék az aranyvér! Csak a kiválaszottak... A Mardekár ház lakói...*

- Igen, sajnos tényleg ritkán alszom a saját ágyamban.. Tudod, a nők zaklatása kegyetlen és kitartó

*Nevet a szavakhoz, ám belül érzi, hogy a nők néha tényleg kegyetlenek. A gondolat ijesztő, és az újra beállt csöndet is jegessé fagyasztja, hát még, amikor Quiana szavai újra bebizonyítják számára, hogy a férfiak életét márpedig igenis a nők nehezítik meg.
Szerencséjére az édesség végre feloldja a lányt, ő pedig, kapva a jó alkalmon, találomra felkap egy különös csokibonbont, megszemléli, majd mintha direkt azt választotta volna, középső- és hüvelykujja közé csippenti, és Quianának nyújtja.*

-Venus mellbimbói... megkóstolod?

*Merengve szemléli a fehér cukorban kicsúcsosodó, barna gömböt, majd hirtelen a lányra sandít, a szemébe nézve. A kérdésbe jó adag nevetős pajzánságot vegyített, a feszültséget oldandó, és ha szerencséje van, most talán végre közelebb kerülhet a lányhoz. Márpedig általában szerencsés...*

..::Dan::.. 

*Nem volt Dannel semmi különös, mint azt gondolhatta volna már a lány. De hát ezzel illik kezdeni egy beszélgetést, nemde? Mindegy, mostmár jöhetett az a része amikor kicsit komolyabbra fordítják a szót. Legalábbis valami értelmes téma kerül szóba. De semmi. Viszont Hannah fülében még mindig a fiú utolsó szavai csengtek. Vajon ezzel mire utalt? Vagy célozni akart valamire?*

~ Várta? Nos… én is.,. mindennél jobban. Talán… áhh… az biztos nem… uramatyám, teljesen össze vagyok zavarodva. De valamit oda kéne nyögnöm neki. Valami kedveset. Jó, erőt veszek magamon! Hajrá! ~

- Óh… én is nagyon örülök, hogy itt állunk szemtől szembe végre. Nagyon boldog vagyok, hogy te sem úgy jöttél ide, mint aki a fogorvoshoz készül! – nagy vigyor, végre kezdett visszatérni saját személyiségébe – Na jó, azért ezt ne vedd komolyan! – nevetés.

*Most egy kis szünet. Elvégre hagyj mondjon valamit a fiú is. Ez nem egy kérdezz-felelek műsor volt, így Hannah azt is remélte erre olyasmit válaszol Dan, amelyből szövődhet egy beszélgetés, de ma valahogy nem voltak egy hullámhosszon. Mintha mindkettőjük kicsit zavarban lett volna.*

~ Abban nagyon bízok, hogy nem járok úgy mint legutóbb. Ó, jajj csak azt ne! De ő másnak tűnik… Teljesen másnak… Talán lehet még ebből a dologból valami, de az egyszer biztos, hogy ma semmi értelmes nem jut eszembe. Kivétel ez alól az a pár mondat, melyet az előbb sikerült kinyögnöm. Furcsa. Mintha a szavak csakúgy áradtak volna belőlem…a szívemből… Igazán érdekes egy helyzet volt… ~

*Csend. Újból. Mostmár Hannah nem bírta tovább, elkezdett kiagyalni egy jó kis beszédtémát. De mit? Felnézett az égre, mintha onnan ihletet kapna és az épp felettük röpülő madarakat szemlélgette. Legszívesebben most maga is elszállt volna innen messzire, kínosan kezdte érezni magát.
Ahogy tovább bámészkodott egyre több vándorló élőlényt látott a levegőben cikázni. Ekkor hirtelen kipattant az ötlet a fejéből. Megvolt a nagy durranás, mely talán helyreállíthatja ezt a felettébb különös napot.*

~ Köszönöm madarak. Köszönöm! ~

- Áh… Dan… mondd te szereted az állatokat? Vagy van otthon kis kedvenced? – jókedélyű mosoly – Csak úgy eszembe jutott… - padlóra bámulás – hm…

...::Hannah::...

* Fogorvoshoz? Most komolyan gondolja? Én még mindig úgy érzem magam, mintha a torkomban a gombóc meg akarna fojtani, és a gyomrom is úgy érzem, mintha miniatűrre, ökölnyire zsugorodna. Nagyon rossz érzés és ráadásul rettentő zavarban is vagyok, nem tagadom. Olyan, mintha... mintha valami kis pisis lennék, aki az első randján van. Várjunkcsak... Ez most komoly? Tényleg úgy érzem magam, mint az első randimon, ami elég rég történt. Akkor sem bírtam kinyögni egy árva kukkot és ugyanígy csak ültem ott, míg aztán lassan feloldódtam. Na jó, csigavér. Nem vagyok szerelmes, sem pedig hasonló. Meg különben is, ő csak a háztársam és... talán nevezhetem barátomnak, de semmi több. Vagy.... már magamban sem vagyok annyira biztos. *

A fiú gondolatban azon kezdett töprengeni, hogy mi a helyzet is most vele, de Hannah nevetése visszazökkentette a valóságba. Kicsit zavartan ő is elmosolyodott és közben kicsit úgy érezte, mintha valami kezdené oldani a nyelvét. Talán a lány közelsége, vagy a kis enyhe idő, vagy talán a madarak? Apropó, madarak! Dan a kérdésre már a fiú is egy nagyobb vigyort eresztett meg, majd beszédre nyitotta végül a száját. Érezte, most végre majd képes lesz megszólalni rendesen is.

- Az állatokat szeretem a legjobban a kviddics után. Mikor nyáron a rokonaim birtokán szoktam időzni, akkor mindig a hugommal és a haverokkal valamerre ellógtunk a birtokot körülvevő hegyekben és mindig valami varázslény után kutattunk. Hol a mondákra hagyatkozva, hol valami kis elmesélt történetből, de állandóan azok után kutattunk, hogy meggyőződjünk róla, igazi-e.

Miközben Dan egész könnyedén kifejtette a véleményét, valami kezdte piszkálni az orrát. Ismét kezdte úgy érezni magát, mint egy randin és ez valahogy felkeltette az érdeklődését valami iránt. Az a bizonyos dolog annyira furdalta az oldalát, hogy míg a lány beszélt, addig ő végig ezen gondolkozott.

* Gyerünk nagyfiú! Talán félsz tőle megkérdezni? Pont te, aki mindent kimond, de most becsődöltél? Térjen vissza az önbizalmad és kérdezd meg. Ha már úgy érzed magad, mintha randid lenne, akkor csak van valami abban a lányban, amitől talán több neked, mint barát? Ha nem kérdezed meg, sose tudod meg.*

Dan addig győzködte magát, míg aztán nagy nehezen meg zs szólalt. Igaz nem akarta félbeszakítani a lányt, így megvárta, míg abbahagyja a beszédet és csak úgy tért rá a témára. Mélyen belenézett  Hannah szemeibe, hisz ha most a padlót bámulja zavarában, akkor a lány azt hiheti, hogy csak viccel, vagy csak simán hülyét csinál belőle.

- Öhm...  Hannah... Lehetne egy kérdésem? - a fiú nyelt egyet és kis erőt gyűjtve, hogy leküzdje a zavarát, kibökte. - Lehet most hülyén jön ki az egész, vagy túlságosan magánügy, de.... Van barátod?

***Dan*** 

*Jó, ez a kis silány téma egyelőre úgy tűnik, hogy bevált. A feszültség oldódik, a hangulat fokozódik. És mivel a válasz kedvező volt Hannah számára, elmosolyodott és azon járt az esze vajon milyen jó is lenne egyszer egy testvérkével átvágni a magas hegyek között és különféle mondák valóságalapját meghatározni. Igazán remek móka és szórakozás, de ugyanakkor tartalmas időtöltés a családdal. Hannah mindig is ilyesmire vágyott, de az ő famíliája más volt, egészen más... A főbb gond ott kezdődött, hogy az apja aranyvérű, az anyja pedig mugli... így a nagyszülők folyamatos hadakozásban álltak egymással szemben. Emiatt egy jó kis közös program említésre sem került sohasem.*

~ Miután ezen így végiggondoltam... hmm... már nem is vagyok olyan rosszul! ~

*A leányzó magas vérnyomása is kezdett az egekből visszatévelyegni a drága föld felé, és lélegzetvételeinek száma sem mutatott már oly magas értéket, mint az előbbi percek során. Ez jó jel volt, és feletébb feldobódott, hogy visszatért életereje és lazasága.
Viszont ekkor észrevette, hogy Dan nagyon agyal valamin.*

~ Min gondolkozhat? Talán gondja van velem? Úgy tűnik nagyon rágódik azon a dolgon, melytől ilyen furcsa kedve lett... Bár... úgy látom mindjárt megszólal és minden kiderül. Az tuti, hogy most nem kérdezek rá. Nem játszom megint a kíváncsi lánykát, aki néha őrjítő tud lenni. Ha bármi problémája akad, majd megosztja velem, ha szükségét látja! ~

*Hannah nyugodt hangulata egy másodperc alatt elszállt azonban mikor meghallotta Dan kérdését. Gyomrában újra görcs állt be és nagyon érdekesen érezte magát. Nem értette mire is akar pontosan kilyukadni a srác, de volt egy sejtése, és pont amiatt tört rá ismét ez a borzalmas, idegtépő fejfájás. Válaszolni készült, de össze kellett kapnia magát, hogy legyen elég bátorsága hozzá, de pillanatok leforgása altt már mondta is a magáét.*

- Óh... hogy barátom. Nem, nincs - levegővétel - Miért szeretted volna tudni? - 50%ig biztos volt abban, hogy mi az indíték, de ezt inkább a fiú szájából szerette volna hallani, még mielőtt a fejében elkezd kombinálni és akkor már beindul a szekér.

*Erősen eltöprengett az imént történteken és a fejét ide-oda kapkodta, majd pár másodpercig Dan volt a célpont és azt leste mikor kap egy helyes kis választ a kissé kellemetlen, zavarbaejtő feltevésre. Már igazán izgatott volt, és ez még kétszeresére fokozódott mikor meglátta, hogy a fiú ajkai ismét kinyílásra készülődtek.*