+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Keleti szárny - A Főépület
| | | | | |-+  Prefektusi Fürdő
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 4 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Prefektusi Fürdő  (Megtekintve 14639 alkalommal)

Violet E. Blakemore
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2008. 04. 16. - 19:33:04 »
0

Éreztem, hogy mindenem lebénul. Pedig nem mondhatom, hogy biztos voltam a dolgomban, s most még is… azt a kevéske határozottságot hamar elmosta a víz, ahogy az előttem lévőt néztem, az arcát, melyre nem ugyan azok a reakciók ültek ki, mint kellett volna. Az elvárt undor, és fintorgás, a lenéző tekintet, mind ez, melyhez már olyan jól hozzászoktam, s most… a mosoly, melyekért sokan az életüket is adták volna, így, közvetlen közelről, hisz szinte még a karjaiban tartott, ez… teljesen sokkolt. Ahogy a szemei színeivel játszik, s kirajzolódik az imádott arc minden egyes pontja. Mintha belém döfné a kést, és jól megforgatná bennem. Ez… sokkal rosszabb volt, mint amikor dühében a falhoz szorított. Sokkal.

Karjaim, szigorúan csak a testem mellett tartva figyelem őt, mit csinál, majd hajtom le kissé a feje, ahogy újra csak végigfutatja ujjait, s végre megszakad a kontaktus, s hátrálok egy fél lépést. Elfordítom a fejem, ahogy meghallom a hangot. A hang mely…
- Jól érzed magad? – Pillantottam rá összevont szemöldökkel, majd hitetlenkedő pillantással. Még a legszebb ábrándozásaimban sem fordult elő ilyen. Hogy így szóljon hozzám mintha… mintha érezne bármit is irántam. Ó a hazug. Színjáték, ez is, mint minden mozdulata.
- Igen, mennem kell. – Csattantam fel dühösen, ennek ellenére még mindig nem mozdultam onnan, ahol jelenleg álltam. Mintha… vártam volna valamire? Igen, arra vártam, mikor erősít meg abban, hogy nem álmodok. Egy jól irányzott szurkálódó, bántó mondattal, esetleg egy „mocskos kis sárvérű” becézéssel. – Ne tégy úgy, mintha téged ez oly fájó ponton érintene. –
Préseltem ki a fogaim között a gúnyos szavakat, majd fontam össze dacosan a karjaim, mint mindig, minden ilyen helyzetben.

Remegés futott rajtam végig a következő mondata után, melyben talán mintha… vágyat vélem volna kihallani? Nem, nem ez nem lehet. Ő nem akarhat engem. Nem akarhatja magát bemocskolni, s az előbbiek is csak puszta kíváncsiságból történtek meg. Vagy mert úgy gondolta, unalmas estéjét feldobja, némi változatossággal megfűszerezve. Azt persze nem hittem volna, hogy körbe kürtöli az iskolában. Elvégre egy magamfajtával összeszűrni a levet, nem éppen szerencsés az ő szemszögéből. Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaim, szinte akaratlanul, ahogy újra csak félrekaptam a fejem, s sütöttem le a szemem. Te jó ég, még is mit tesz ez velem? Csak akkor nézek újra oda, amikor egy dübbenés vízhangzik az egész helységben, s ő előttem térdelve, karjaival valami furcsa, talán szertartásos mozdulathoz hasonlatos dolgot tesz, mind ezt olyan lassan, hogy az már idegtépő. De még sem mozdulok még mindig, csak döbbenten állok, s válnak el az ajkaim egymástól, ezzel még csodálkozóbbá téve a vonásaim.

Ó te Jószagú Atyaúristen… Ez fut át az agyamon, ahogy az aranyló szemeivel rám néz. Rühelltem, amikor a képességével játszadozott, s ezt igen sokszor meg is említettem neki de most… lebilincselt. A közöttünk lévő kevéske távolságot hirtelen sokallni kezdtem. Közelebb akartam menni hozzá, átölelni, csókolni, pont úgy, ahogy az előbb. Leengedtem magam mellé a karjaim, majd lassan nyújtottam ki felé, megérintve az arca élét, majd ahogy az ujjak a bőrhöz értek, villant belém a felismerés.

Siekrült neki. Egy teljes percig elhittem ezt az egészet. Hogy nem vesz semmibe, hanem egyenrangú társként kezel, hogy talán… talán vonzónak tart, hogy tényleg akar engem. Hogy ha belemegyek, nem fogom megbánni… mintha forró parazsat érintettem volna, úgy rántottam el a kezem, majd borzadtam el.
- Hazug vagy Malfoy. – Szólaltam meg hirtelen, majd belecsapva a vízbe, egy jó nagy adagot az arcába, adtam nyomatékot a szavaimnak, majd fordultam kezdtem el hátrálni, kifelé a medencéből. – Minden egyes kiejtetted szó…  mintha csak a könyvből olvasnád. –
Elérve a peremet, kezeimmel támaszkodtam meg, majd megfordulva, lépkedtem ki a medencéből.
- Nem játszhatsz mindenkivel úgy, mint valami… valami babával. – Pördültem meg, s néztem rá dühösen. Úgy fújtattam mint egy bika. Megráztam kissé a feje, majd a fogasra akasztott taláromhoz lépve rántottam le a tartóról, s indultam meg a kijárat felé.
- Ne gyere többet a közelembe. – Fordultam még vissza, majd egy hatalmas csattanás jelezte, hogy már nem vagyok a helységben.

Naplózva

Abraxas Malfoy
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2008. 07. 25. - 19:44:07 »
0

Húgom

Ingerült sziszegés, összehúzott szemek... Óh igen, és hosszú, éles sikoly, mely végig szánt a rengeteg fái közt, s ki tudja, talán még az a nagy mamlasz is meghallhatta, ha egyáltalán ott van a házában és nem megint az erdőben kóborol. De mit számít ez, elvégre az is csak egy korcs, épp olyan, mint a griffendélesek üdvöskéi. Áh, de minek is fárasztja magát efféle nevetségesen megvetendő dolgokkal, amikor derülget rajta, hogy a másik megrázza magát, félre dobja a talárt, a hajába túr újra és újra, hogy kifésülje a különféle csúszó-mászókat, sikamlós férgeket s egyebeket, hogy aztán kifakult arccal, pálcát ejtve hátráljon pár lépést, hogy a sötét tincsek keretezte, nemes vonásokat kiemelő lélektükrökből kilobbanjon az öntudat fénye.

Lassan csóválja meg a fejét, ahogy ellép a fa mellől, s hanyag pálcamozdulatokkal söpri félre maga elől a széttaposott vagy mindössze vonagló szerzeteket, hogy kényelmes tempóban lépdeljen az összeomlott Rheához, érdeklődő pillantással ereszkedve mellé, kisimítva a gesztenyeszín, előreomló hajszálakat, s szinte el-elmélázva figyel, hátha csak egyszerű átejtést várna, s hibát keresne, mi elárulja a másikat. De valójában csak magába szívja a látványt, ahogy minden ellenkezés és sziszegő szavak nélkül fekszik előtte a másik.

Mikor is volt ez így utoljára? Annak a bizonyos estélynek a darabokra tört hangulatát követő hónapban tán, s annak jó pár éve. Vagy sokkal de sokkal korábban volt, hogy egy sötét bőrbe kötött könyvvel kezében, összegömbölyödve, s egy széles bőrfotelben egyenletesen szuszogva talált a másikra. Nah igen, az egyetlen olyan alkalom volt, amikor nem kapott az alkalmon, hogy zavarba hozza, hogy sarokba szorítsa vagy akár csak kihasználja a helyzetet.

De nem, most nem ér rá effélékre. Legalábbis itt nem. A Rengeteg mégiscsak a Rengeteg, s hiába oly önhitt, s büszke arra, hogy Luciusnak tán méltó tanítványa lett, nem kockáztathatja meg, hogy valami vad itt találjon rá, avagy valamelyk túlbuzgó alsóbb éves prefektus kezdjen kérdezősködni. Így mozdul szabad keze, hogy felvegye az elejtett pálcát, mit köntöse belső zsebeinek egyikébe süllyeszt, majd mellé helyezi sajátját is, szabaddá téve karjait, hisz mégiscsak "meghittebb", ha karjaiba véve ragadja el, nem pedig pálcával lebegtetve...

A birtok sötét s csendes, bár sejti, hogy pár óra és hajnalodni kezd, még szerencse, hogy hétvége következik. Nem kell látni a sok szánandó diákot meg hozzájuk öltözni az egyenruhába. Olykor még most is kirázza a hideg, ha arra kell gondolnia, hogy valójában csak a szünetekben különülhet el a sárvérűektől és vérárulókhoz. De ez most mellékes. Inkább arra figyel, hogy ne csapjon zajt, ahogy átlép a kapuszárnyak közt, majd végig halad a széles, viszhangos folyosókon, melyek kihaltak, mentesen bármelyk ház elöljáróitól. S csak akkor tölti el valamiféle elégedettség, amikor a nevetséges jelszót elmondva, lép be a prefektusi fürdő ajtaján, s az türhető halksággal záródik mögötte. Az csupán részlet kérdés, hogy a karjában még mindig ott pihen az eszméletlen, feltehetőleg igencsak sokkolt Rhea.

A fények kellően visszafogottak ahhoz, hogy ne kelljen fényárban úszó, tükröződő felületeket szemlélnie, elvégre a zubogni kezdő víz, a fényesre sikált kövezet lapjai, a csapok fémnyakai, mind-mind csak felesleges tükröződések. Már amennyire a Mardekár hálóihoz tartozó fürdők kövezetéhez és berendezéséhez képest elhanyagolhatónak tetszik az egész berendezés. De újabb rovás mindez a kastélynak szánt lapon, mint megannyi más.

Félig ülő, félig fekvő pózban helyezkedik az enyhén átmelegedett, de még kellemesen hűsnek mondható kövezeten, eltolva magától a cipóit, és a ruhacsomót, mi nem is olyan rég, egészen addig, míg a földre terített köntösén végig nem fektette Rheát, annak alaljára simultak. Hisz mégiscsak figyelnie kell a megjelenésre, ha már lépten nyomon azt hiszik, hogy vérrokonok. Tekintve, hogy a Rengeteg mocskával beszennyezett szövet nem épp a legesztétikusabb látvány. Főleg egy aranyvérű nőn. S lényegében itt tehetné meg, hogy átsiklik a tényen, hogy a másikat mindössze a jelzésértékűen csípőjére s valamelyest felsőtestére hajtott, ezüstkígyókkal ékített köntös fedi el pillantása elől. Óh igen, mintha ez azt jelentené, hogy nem gyönyörködhetett hosszú perceken keresztül. S bár valóban kínozhatná azzal a másikat, hogy maga is megszabadul a nadrágtól, ami elfedi alakját, s ijeszthetné, hogy oly sok minden történt kettejük közt, mégis, most más játékon töri a fejét.

Szabad karját, mellyen nem támasztja ki magát, követi végig a nőszemély arcélének ívét, hogy tenyerét simítsa a fakó bőrű arcra, s apránként közel hajolva szemléli a vonásokat, sóhajnyira közelítve meg a másik ajkait, s csupán ekkor mozdítva karját, hogy ujjai a szétzilált tincsek közé futva állapodjanak meg a tarkón, s emeljét meg a fejet, mit a másik nem volna képes megtartani. Óh igen, s próbát téve, hogy a játszma vajon kezdetét veheti-e, lehel puha csókot az ajkakra, nem időzve túl soká, ám féltőnek tetszőn, szinte törődő gonddal érinti a másikat. Mint valami végtelenül szánalmas boszorkány-regényben. Nah igen, de most épp ez a cél, a maszk, mit felvesz, hogy lássa, vajon mennyire képes a másik felmérni azt, hogy ez a szánalmasan ömlengésre termett arc avagy a pincében látott, szenvedélytől és haragtól izző személyisége az, mely valóban őt takarja. Mintha volna különbség arc és arc közt, míg valódi személye kényelmesen elnyújva elméjében, széles trónon ülve szemléli az eseményeket s húzza galád mosolyra ajkait.
Naplózva

Rhea Walldorf
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2008. 07. 26. - 17:44:59 »
0

- :: Bátyám :: -

Sokak szerint vagyis… inkább csak a nevelőapám szerint túlzásba viszem ezt a fajta undorodást a rovaroktól, meg az állatoktól, meg minden ami ebbe a kategóriába sorolható. Szerinte csak felesleges hiszti, és biztosan feltűnési viszketegségben szenvedek, s nem tudom másként magamra hívni a figyelmet csak így. Hát persze…  Mintha bármi is érdekelné önmagán kívül. Majd pont neki fogom elmagyarázni azt, hogy ez nem nevezhető annak. Ez olyan, mint ha valaki más betegesen félne magától a haláltól, vagy mondjuk a darázstól, és annak a csípésétől. Erről nem tehetek, s ellene sem tudok sokat. De persze nem hangoztatom eme jellemhibám. Elvégre jobb megtartani a t ö k é l e t e s képet, ami örök, és törhetetlen. Többnyire.

Ezért is csak a családtagok tudnak erről a paranoiáról. S hogy a szobám többször is át kell takarítania a szobalánynak a szobám egy nap, nehogy még véletlenül egy pókocska beszökjön, s hálót szőjön az egyik sarokba. Már csak magától a gondolattól is kiráz olykor a hideg, de most… csak lebegek, a nagy semmibe. Sötét, s túlságosan is mély, akár csak egy kút, amibe ha beleesel, elnyel. Legalábbis gondolom, hiszen szerencsére még nem volt alkalmam egy kutat belülről megvizsgálni. Nem is tervezem. S olybá tűnik, hogy nem is nagyon akaródzok újra csak magamhoz térni, de ennek a pillanatnak is el kell jönnie, főleg ha az ember lányát olyan édes és egyben szokatan érintésekkel jutalmazzák, mint engem ebben a pillanatban.

Nem mondanám magamról, hogy most azt hiszen álmodom, mert az én álmaim, ott a fejecskémben elrejtve nem nevezhetőek ennyire… hogy is mondjam. Tipikusnak, és egyben nyáltól csöpögőnek. Ott az érintések nem tapogatózóak, s a csókok sem nevezhetők alig érezhető leheletnek, melyek a pillangóhoz hasonlítanak. S azt hiszem ennyi elég is, nincs szükség a további részletezésre. Nem remegnek meg a pillák, s az ajkak sem, hogy előre jelezzék azt, lassanként térek magamhoz, s bár először elfog a pánik, hol is vagyok. Vajon még mindig az erdőben? De az a tipikus tiszta szag, és a kemény kőpadló ráébreszt arra, hogy már egészen máshol tértem magamhoz. Hála az égnek.

A másik ajkait megharapva, de korántsem játékosan, arra játszva, hogy a másikban fellobbantsam a lángot. Inkább csak figyelmeztető jelleggel, akár csak a kutyák, akik nem marnak bele a húsodba csak a fogukat koccantják jobban össze, éreztetve, jobb ha nem mész tovább, s nem hergeled. A gyenge kis karok emelkednek is, és tolom el magamtól, vagy inkább én távolodom el tőle, ha arrébb csúszom a padlón kissé, majd pattannak fel a kék szemek, s néznek a másikra. Nem mondok semmit, csak seprem félre a tarkómat tartó kezet, s ülök fel kissé, szinte kétségbeesetten körbepillantva, hogy a saját szemeimmel bizonyosodjak meg arról, hogy már nem a Rengetegben vagyunk. Ám ahogy felülök, az anyag, mely számomra oly ismeretlen, s túlságosan is könnyedén csúszik le rólam. Odakapom a tekintetem, és elkerekednek a szemeim. Halk, aprócska meglepett és megdöbbent sikoly mely elhagyja ajkaim, ahogyan összerántom magamon az anyagot, s dühösen pillantok a másikra.
- Még is mi a… - Elharapom a mondatot, hiszen az a beszéd, ez a stílus nem illik hozzám, főleg nem a káromkodás. Az annyira lealacsonyító. Pillantásom a félredobott ruhadarabokra esik, mintha csak azt terveztem volna, hogy most azonnal visszaveszem őket, de amint meglátom, valahogy a gondolatától is elmegy a kedvem. Beletörődve, hogy nincs ruhám, bújtattam a karjaim a köntös ujjába, s húztam ezáltal még összébb magamon az anyagot. Nem, nem akartam arra gondolni, hogy felesleges, mert úgy is mindent látott, amit csak lehetett. A sápadt arcra pír kúszik. Kislányos zavar, mely egyben édes még is rettentően szokatlan reakció tőlem. Ahogyan a porcelánbőrön kibontakoznak a rózsaszirmok.  – Ha valaki itt talál… ebben az igen csak kompromittáló helyzetben; s ennek híre megy. – Veszek egy mély levegőt, s kissé megremegek a dühtől, mely bennem fortyog. Lehunyom pár pillanatra a szemem, mintha csak erőt gyűjtenék, mielőtt ismét ránéznék.

- Akkor Aldrich fülébe jut, és biztos felbontja az eljegyzést, majd arról pletykálkodnak; milyen feslett nő vagyok. S az a te hibád lesz! Te arcátlan… s egyébként is milyen szánalmas viselkedés ez már?! Hogy kihasználod a védekezésképtelenségemet. Mint egy alávaló megszállott perverz… - Sokk ide vagy oda, melynek azért még mindig a hatása alatt vagyok, hiszen az apró kéz, mely összetartja az anyagot, alig láthatóan de remeg, és kapkodom a levegőt is, ami nem csak a düh következménye, belőlem csak úgy dől a szó. Az alattomos szavak, vádak. Mint egy mérges kígyó, akinek a fogából fröcsög a vér. Hát igen, ismét érzem, hogy sarokba szorítottak. Megpróbálnék felállni, ami abban nyilvánul meg, hogy lábaim kissé felhúzva támaszkodom a másik karomra, s próbálok emelkedni de nem megy. Mintha a testem nem akarna nekem engedelmeskedni.

- S ezt a nagyon figyelmes, gyengéd, és undorítóan romantikus éned pedig tedd inkább talonba, engem igazán nem hat meg. Tartogasd a többi sárvérűnek, azoknál úgy is beválik, nem de? -
Naplózva

Abraxas Malfoy
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2008. 07. 26. - 18:53:14 »
0

.: Húgom :.

Hogy látott mindent, az egy olyan nevetségesen felesleges észrevétel, hogy szót sem érdemes pazarolni rá. Elvégre valóban volt ideje bármit megszemlélni, amihez kedve volt, elvégre ideje annyi volt mint a tenger. S ami a másik reakcióját illeti, óh igen, ez az igazi elégtétel. Az a kissé meglepett, de inkább megdöbbent sikkantás, a kapkodó mozdulat, s persze a szavak. A szavak, amikből csepeg a gúny és a megvetés. Bár, jobban mérlegelve azok súlyát, végülis, neki miért volna rossz, ha Aldrich felbontaná az eljegyzést? És hogy a fogadott hugáról pletykák keringenének? Mégis, mi oka volna arra, hogy aggódjon és lelkiismeret furdalást vagy megbánást érezzen? Főleg, hogy egy Malfoy egyáltalán rendelkezik olyannal, hogy lelkiismeret? S ahogy mind jobban belegondol s egyre több kérdés kezd körvonalazódni benne, kúszik ajkaira a halovány félmosoly, telve kárörvendéssel, a tudattal, hogy a másik ki van szolgáltatva, elvégre ha vissza akarbá követelni a köntösét, nem tartana soká, még ha tetlegességis is fajulna a dolog. A pálcákat meg elővigyázatosságból helyezte a ruhahalom alá, ahol nincs szem előtt. Elvégre milyen kínos lenne, ha esetleg megátkoznák épp itt, ahol csak prefektusok járnak, és valamelyk griffendéles patkány idehozná a barátait, hogy körberöhögjék. Hát igen, nem épp szívderítő lenne.

De nem foglalkozik az olyan lehetőségek latolgatásával, amik ellen már tett óvintézkedéseket. Így csak kényelmesen visszahelyezkedik a félig ülő, félig fekvő pozícióba, melyből a másik fölé hajolt, s nyelvével végig járja Rhea fogainak nyomát ajkain. Végre valami reakció és nem csak az üres szavak meg a lenézőnek szánt pillantások. Nem, nem mazochista, csak szereti, ha valakiben van elég szenvedély, még ha harag szüli is. Leginkább, ha nőkről van szó. Bár amilyenekhez mostanában szerencséje volt... Vajon miért hiszik az, hogy vonzó, ha úgy fekszenek mint egy darab fa? Megfoghatatlan, mégis, megvetendő.

- Szánalmas? Ha olyan mérhetetlen szánalmas volna, nem lobbannál íly heves haragra hugocskám. - Ejti ráérősen a szavakat, ahogy tesz egy könnyed mozdulatot szabad kezével arca előtt, mintha lemosná azt a valóban pocsék maszkot, mellyel felébresztette a másikat, s helyére kerülnek a megszokott elemek. A kivehetetlenül sötét, megalkuvó íriszek, az élveteg ajkakon honoló, sötét, kihívó, mégis lesajnáló félmosoly, s a lehelletnyire kivillanó, hibátlan fogsor. Nah igen, elvégre mit várjon az ember valakitől, akinek csak egy gondolatába kerül, hogy számára tökéletes legyen a megjelenése? Főleg ha egy Malfoy az illető, hisz a család mindigis mérhetetlenül hiú volt, még az aranyvérűek közt is.

- Ami meg az arcot illeti... Mégis mi mással rángathattalak volna vissza ebbe a szánalmas létezésbe a kényelmes sötétségből, ha nem egy ennyire undorító gesztussal, mint a "puha, figyelmes, törődő csók"-kal? - Vonja fel jobb szemöldökét, szinte oda sem figyelve arra, hogy a harapásból vér serken, megfestve ajkait, s kellőre duzzadva, lomhán fusson le az áll ívéig, melyről hosszan elnyúlva hullik alá, kulcscsontja vonalán érve ismét bőrt, s kényelmes tempóban haladva végig a metamorf jobb oldalát borító tetoválások alá rejtett forradás fehérre hegedt felszinének kölcsönözve némi színt, mielőtt lendületét vesztve válik csupán vékony, mélyvörös réteggé.

- Óh persze, megint a sárvérűek... - Csóválja meg fejét, halovány élnéző, árnyalattal gazdagítva a vonásaira kiülő arckifejezést, míg felemelkedik, egyrészt hergelni kívánva a másikat azzal, hogy ő megteheti, másrészt pedig, hogy lassú, kimért léptekkel körözhessen a köntösébe burkolózó körül, s onnan suttoghasson neki.
- Valóban megtehetném, hogy efféle arcokat játszva csavarom el megannyi átlagosnak is csak erős túlzásnak nevezhető fejét, de abban hol volna az élvezet? Mert nincs annál nagyobb kéj, mint látni a másik szemében a vágyat... - Halkítja le olykor hangját, hogy a másikat rákényszerítse arra, hogy vagy pillantásával kövesse, vagy nemes egyszerűséggel jobban figyeljen a szavakra, azon lejtésére, hangzására, ejtésére, tartalmára...
- A vágyat, hogy szenvedéllyel marjon beléd, élvezettel harapva ajakba, nyakba, vállba... - Telíti mélyebb, élvezettel telt zöngéssel s felhangokkal szavait, olykor el-elmélázva némely után. - S oly hévvel karolva át, vonva magához, hogy körmei felsértik a hát bőrét, lábak oly erővel ölelnek, hogy kifut minden levegő a tüdőből... - Halovány rándulás az ajkak szegletében, alig észrevehető, épp, mielőtt sóhajnyira megállapodik, s lehunyja sötét szemeit, hagyva, hogy ajkai elváljanak egymástól, s látszódjon, miként tűnik tova a nedves csillanás róluk egy mélyebb sóhaj nyomán. Majd tovább lépve formálja újfent a szavakat.
- De ez mind semmivé enyésző, apró kis élvezet ahhoz a pillanathoz képest, mikor, bár már ahhoz sincs ereje egyik félne sem, hogy határozottan mozduljon, feszülnek meg a testeket át meg átszövő izmok, s hajlik ívbe a két hát, hogy néma kiáltásra nyíló ajkakkal merítkezzenek meg a gyönyörben... - Állapodik meg, s ereszkedik féltérdre, felsőtestből hajolva közelebb a nőhöz, s szinte végletekig lehalkított hangon ejti szavait.
- Ez az, amit sosem tapasztalsz meg, ha hozzá mész... - Mélyről feltörni vágyó tűzzel égő lélektükrökkel pillant a másikra, s hangjából nem hallható ki sem kioktatás, sem kárörvendés. Mindössze a teljes bizonyosság az, mi szavaiból süt, mit csak tetés ajka szegletének furcsa, talán visszafojtott indulatoktól s vágyaktól való megvonaglása, épp, mielőtt még hozzá fűzi. - Míly pazarlás...
Naplózva

Rhea Walldorf
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2008. 07. 27. - 17:33:15 »
0

- :: Bátyám :: -

Összepréselem az ajkaim, s dühösen fonom össze a karjaim magam előtt, dacos kislányként, majd fordítom félre a fejem, mintha nem is érdekelne miről beszél. Hogy nem vagyok hajlandó ebbe a szócsatába belemenni, főleg nem úgy, hogy közben végig az ő tekintetét tartsam fogva. Túlságosan is kiszolgáltatottan, legyengülve, s megalázottnak érzem magam. Épp próbálom a csöppnyi méltóságom összeszedni a földről de… hah, milyen naiv is vagyok. Majd pont ő engedne nekem teret, adna lehetőséget, hogy visszavágjak? Persze ő is tisztában van vele, jobban mint más, hogy csak mint sarokba szorított állat, úgy viselkedem.

- Mondjuk valami olyan tettel ami kevésbé igényli a testi kontaktus bármely formáját. – Pillantok újra rá, miközben kissé felhúzom az orrom. Hozzátenném, erre vannak varázslatok is de… várjunk csak. Ha már a varázslat jött szóba. Hol van a pálcám? A kétségbeesés újabb hulláma söpör rajtam végig észrevétlenül. Legalábbis a másik szemének nem tűnik fel, de bennem ez az érzés annál inkább növekszik, s alattomos módon terpeszkedik szét. A pálcám nélkül semmi vagyok, védtelen. Talán az erdőben hagytam volna? Nem emlékszem az utolsó percekre, szinte homályba vesztek. Talán kiesett a kezemből, vagy éppen messzire dobtam döbbenetemben. Kissé félrefordítva még mindig a fejem, holmi gőgös dámaként viselkedve követem a pillantásommal a vércsepp útját, melynek megszületéséhez volt némi közöm. Elégtétellel töltene el? Ugyan már. Hiszen ez egy apró csekélység, csepp a tengerben. Ráadásul nincs is ilyen időm ilyen érzületeket táplálni, hiszen újra csak elkalandoznak a gondolataim.

A tetoválás… melynek létezéséről még nem is tudtam, egészen idáig. Hogyan is tudhattam volna? Nem voltak olyan pillanatok még amikor otthon volt sem, hogy véletlenül rányitottunk a másikra a szobájában. Azért erre különösen ügyeltem, s nem csak én, de a nevelőanyám is figyelemmel tartotta minden lépésem. Ám most, hogy keresztülfut rajta az a kis piros csík, van alkalmam tüzetesebben megvizsgálni, s még ha magamnak se vallanám be, de nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ne nyújtsam ki a kezem, s érintsem meg. Elakad egy pillanatra a légzésem, s kiszárad a szám. Kissé lehajtom a fejem, s lehunyom újra csak a szemeim, mielőtt tovább simogatnám már csak a pillantásommal is, ha már a kezeim kötve vannak… egyelőre.

Feláll, még szerencse, vagy éppen ellenkezőleg? Felpillantva követem pillantásommal, de egészen addig, amíg a látókörömben van, hiszen nem fogom a nyakam forgatni, hogy szemmel tartsam. A szavai éppen úgy hatást gyakorolnak rám. Még ha a kezeim a füleimre is tapasztanám, akkor sem lennék képes kizárni a külvilágból. Az egész terem betöltődik az ő hangjával, a mondanivalójával, mely nem mindig tiszta, még is ha jól odafigyel az ember, talán kigombozhatja a lényeget. De nem, nem szabadna ennyire magamba szívni a mondanivalóját, hogy már nem vagyok képes megtartani saját magam a hirtelen rám törő vágytól, melyek szinte megjelennek képzeletbeli vásznamon, s még le se kell hunyjam a szemem. Egyik kezemmel megtámasztva magam a földön, másikkal újra csak az anyagot összetartva veszek egy mély levegőt.

- Csak nem aggódsz miattam, és a jövőm miatt? Milyen kedves ez tőled…  De mit tudnál ellene tenni? - Felelem, amikor felnyílnak a szemeim, s rápillantok. Hiszen ott van már közvetlen közel, s én csak még közelebb húzódom hozzá, mint fém a mágneshez. A kérdés pedig inkább kihívásnak tekinthető, mint sem lenéző mozzanatnak, mely adja a választ, hogy ”semmit „. Nem, ez most egészen más, s ez engem is meglep. Talán a kettőnk folyó állandó harc csitulni látszik? Elengedve kezemmel az anyagot, melynek összetartását nem láttam szükségesnek, hiszen nem tettem hirtelen mozdulatokat, ezért nem nyílt szét, futtattam ujjam az ajkaira, körberajzolva játékosan, majd a vér vonala mentén indult lefelé.

- Szavaid célzások lennének kedves? Olyan bűnre csábítasz, mely elfogadhatatlan és megbocsájthatatlan. Hogy bátyám helyett szeretőként tekintsek rád. – Suttogom halkan, elvégre nem csak ő képes a szavakkal játszadozni, s nem is kell rájátszanom arra, hogy hangom rekedtes sóhajhoz hasonló legyen, hiszen miközben beszélek, ujjaimmal körbejárom a tetoválásának mintáját, ahogy kanyarog a testén, s érzem ujjbegyeim alatt a bőrét, s olykor körmeim hegyével húzok egy percre felvillanó fehéres kontúrt a fekete ívek mellé. – Vagy csak egyszerűen hajt a vadászösztön, hogy ne csak láss, de érints is… érezz, kisajátíts. Hogy olyat szerezz meg magadnak mely tiltott. -

Apró buja kis mosoly kúszik az ajkaimra, ahogy közelebb hajolok s érintem meg ajkaimmal az állánál, s haladva felfelé csókolom le azt a bizonyos vércseppet, bár társai nem követték már, hiszen nem sértettem fel a bőrt olyannyira. S az ajkak előtt megállva épp csak egy leheletnyi távolságba pillantottam rá, ahogyan megállapodott pár pillanatra a kezem a csípőjén, mielőtt folytatta volna az útját.
- Csak aztán nehogy ne tudj elereszteni amikor kell. – Végigtáncoltak újra csak az ujjak a nadrágja peremén, mielőtt újra csak felszaladtak az ujjak a karján, hogy tarkójánál megragadva rántsam közelebb, s csókoljam meg, pont azzal a vehemensséggel, s szenvedéllyel, mellyel ő tette ezt velem abban az eldugott kis folyosóban, az éjszaka közepén.
Naplózva

Abraxas Malfoy
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2008. 07. 27. - 19:31:17 »
0

-: Húgom :-

Csak figyel, mint ahogy kígyó les alattomosan, számítón a zsákmányra, mégis, pillantásában nem a gyilokvágy izzik, hanem szavainak jelentéstartalma, a belé sűrített érzések minden egyes apró rezdülése, kínja és gyönyöre lángol a sötét lélektükrök mélyén, s csak ajkainak szegletében mélyül el kissé a félmosoly, apró, elégedett árnyalattal gazdagítva az amúgy is sejtelmes kifejezést, mi túl sokat ígér s tán túl egyértelműen, mégis, oly sok kérdésre inkább megtartja a választ.

- Aggódnék? - Kérdi, ahogy a másik közelebb hajol, s magában elégedetten nyugtázza, nem csupán akarata nyomán mélyül el saját hangja. Talán a nő szavainak zöngéi teszik, melyek árulkodóak, mégis, mintha más is lobbanna az íriszek mélyén. Dac? Óh nem, az már kitört volna rég, s nem íly kétélű fegyvert választott volna a másik.
- Ha tudnád, mit tehetnék ellene, úgy lehet, nem csak enyhe árnyalattal uralná bőröd a pír... - Emeli meg jobbját, hogy végig fusson a másik arcának ívén, majd elérve az arcélt, forduljon vissza keze, s ujjaival fut a gesztenyeszín tincse közé, ahogy tenyerét fekteti a fakó arc felszinére, hüvelykjének ujjbegyével, alig-alig érintve a finom felszínt, cirógatva végig a járomcsont vonalán.

Újfent hallgat, s csak ajkai nyilnak el, halovány, élveteg ívbe hajolva Rhea újabb és újabb mondata nyomán. Hogy célzásnak szánta-e a szavait? Inkább kihívásnak, melyre olybá tűnik, habozás nélkül állt kötélnek a másik, mintha csak egy könnyed szópárbajról lenne szó, mint megannyi alkalommal korábban. Míly kár, hogy saját maga veszi elejét szavai jelentésének, hisz ha valóban bűnre avagy megbocsájthatatlan kihágásra kívánná rábírni a másikat, úgy hol marad a tartózkodás s a hideg elzárkózás?

- Bátyád helyett? - Emeli meg sóhajnyival jobb szemöldökét, ahogy elmélázik a szavakon. - Ugyan... sosem voltam a bátyád... - Tán ha épp árulásra készülne vagy halálos döfésre, mely elégtétel volna, ki tudja, meglehet elkeseredett vagy bűnbánó mondat lehetne ez. Valóban, az lehetne, s nem szinte megelégedő kijelentés, melynek felhangjait a támadhatatlanság tudata szülné. Hisz hol volt ő, mikor a nőnek szüksége volt bármire? Hol volt, mikor kisded harcokat vívott a többi fehérnéppel, amikor ide kerültek tanulni? Soha egyetlen szava vagy tette nem volt, mi neki szólt volna. Ha olykor ki is állt mellette, jó okkal tette. Főleg a család vagy a ház felemlegetése végett. S hiába volt ott annyi kárörvendő más házba osztott senki, mikor az elenyésző számú mardekárosból próbáltak gúnyt űzni, ha csak egyikük szájára vette a Malfoy nevet, azért súlyos csapásokat ígérő, lángoló tekintettel vetette rájuk pillantását, s egy szó nélkül vont pálcát. Rég volt, évekkel ezelőtt, mostmár jóval kifinomultabb eszközökkel, s hála a Piton és Lucius közti viszonynak, prefektusi hatalmával akkor és ott él vissza, ahol épp szükséges. Hisz mintha a házirend tiltaná az elöljárók bántalmazását, s súlyosan büntetné is. Milyen kár, hogy a diákokat alig védi valami...

Az oldalán végig futó ujjak érintésére eszmél, melyek bejárják a tetoválást, apró vonásokkal gazdagítva, s tán bánnia kellene, hogy nem maradandó hegeket hagynak a könnyedén futó körmök, mégis, inkább azzal a semmihez sem fogható gondolattal töltik el, hogy lesz épp elég heg, mely újonnan fogja ékíteni bőrét, akár a következő hajnalon, akár a rákövetkezők egyikén. S a szavak is, mintha csak tovább szítanák gondolatainak hevét, lehelletnyi, a másik számára rejtve maradó remegést futtatva végig alsó ajkán, mit halovány félmosollyal palástol, amint alig sóhajnyival hajol közelebb.

- Ha csak meg akarnám szerezni... - Halnak el szavai, ahogy a másik ajkaira tapad, oly hévvel, miről nem is oly rég beszélt, s szinte önkéntelenül mozdul jobbja, hogyha lehet, még közelebb vonja a másikat, szabadjára engedve az eddig visszafojtott indulatokat, mit sem törődve azzal, hogy ajkaiból vér fakar, s tulajdon szemfogai is felsértik a másik ajkait. Elmosódik a világ, s csak a tarkójába vájó körmök s a hozzájuk tartozó kar, a csókolt ajkak, melyek közt szenvedéllyel siklik át nyelve, keresve párját, hogy épp oly heves táncra hívja, mint amilyen hévvel ajkaik forrtak eggyé. S balja az, mely mintegy távolinak tetsző mozdulattal simít végig a köntös anyagán, meg kívánva lelni a szárnyak peremét, melyek alá befutva ölelhesse a hát ívét.

Ujjhegyeivel tapintja ki a gerinc finom vonalát, melyet újonnan sarkadó, kellően hegyes, ám a másik bőrét fel nem sértő, félcentis karmokkal jár be, csupán azok hegyével karmolva végig a halovány felszínt, ahogy csókjuk mind hevesebbé válik, ahogy fogy mindkettejük levegője, s egymás ajkaira tapadva kapkodják el a megmaradó, pár kortynyit a másik elől.
- Te fogsz marasztalni... - Ejti szavait, ahogy vérző ajkakkal, vágytól izzó lélegzettel s sóvárgó, mégis leplezetlen oly sokat ígérő pillantással kap levegő után, mikor elszakadnak egymástól ajkaik. Mert ez nem lassan lenyugvó hévről árulkodó, mind lágyuló csók volt, mint azt oly sok helyen olvasni s látni is, óh nem, ez csupán megszakadt, hogy még nagyobb hévvel folytatódjon majd. De nem most, hisz más tervei vannak.
Szavai végeztével tapad ismét a másik ajkaira, szenvedéllyel ragadva el őket, egy-egy heves harapás erejéig, hogy vérének sötét cseppjeivel, melyeket tulajdon ajkai mázolnak el, festi meg az alabástromszín bőrt, amint bejárja a nyak ívét, erőszakkal vonva el ajkait, s élvezettel tapadjon a verőér s a kulcscsont vonalának találkozására, nyelvével simítva végig a fogai börtönébe zárt felszinen, honnan újabb, mind hosszabb, s mind szenvedélyesebb csókokkal indul tovább, állával vonva félre a köntöst ajkainak útjából.
Naplózva

Rhea Walldorf
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2008. 07. 29. - 15:47:19 »
0

- :: Bátyám :: - +18 feletti tartalom

- Akkor ne csak mond, hanem tedd is meg. – Susogtam, s talán arcom még inkább kipirosodott, aprócska remegés futott rajtam végig, ahogy az arcomhoz ért, s a földön ülve még inkább közelebb csusszantam, már-már simultam hozzá. Még mindig nem éreztem magamban annyi erőt, hogy másik kezemmel is őt érintsem, hiszen a támasztékom volt. Figyelem, miképp érnek el a szavaim az ő tudatába, s fogja fel őket, ízlelgeti. Halvány mosoly kúszik a telt ajkakra, ahogy látom miként hallgat el, s mélyed a sötét szempár az enyémbe.

- Valóban nem. – Ha jobban belegondolok, ez igaz is. Hiszen egy idősebb testvér, még ha az pár hónap is, némi késztetést érez arra, hogy a fiatalabbat megvédje, s esetlegesen túlzásokba essen is. De ő nem tett semmi ilyet, sőt, nem is állt ki mellettem túl sokszor, kivéve ha az ügy olyan sokáig fajult, hogy a család neve is szóba került. Mondhatni két bábként éltünk egymás mellett, amíg otthon is volt. Én vágyakoztam utána szüntelenül, de ő észre sem vett. Nem is oly meglepő ez számomra, hiszen nem mutattam bármi érdeklődésnek a jelét is, nem úgy, mint az utóbbi időben, amióta véglegesen megszabadultam attól a korcstól, ki képes volt hálót szőni köré, és miatta talán még a Malfoy nevet is megtagadta volna. Szégyen…

A mondat, melyet nem fejezett be, hiszen beléfojtottam a szót… Szíven ütött volna? Talán keresném a valódi jelentést a kacifántos megfogalmazásnak? Hogy vajon mit ért az alatt, hogy ha csak meg akarná szerezni. Nem. Nem gondolok rá, nem gyötröm magamat ilyennel. Hazug. Hazug. Hazug. S én pont olyan bolond vagyok mint az a sárvérű senki, akinek ugyan ezeket a szavakat suttogta anno, hogy elcsábítsa, hogy megtörje, hogy megkapja. Többet ígért, mint amit kellett volna, azt meg már nem tudom, mennyire hathattak őszintének a szavai. De ha abból indulunk ki, ki is ő, s hogy milyen régóta ismerem már… Bedőlök, higgye csak azt, hogy elhiszem amit mond. Áltasson csak, ringasson olyan tévhitekbe, melyek soha nem is fognak valósággá válni. Azt hisz amit akar, s tudom, hogy bánni fogom ezt, majd amikor órák múlva ismét csak felkel a nap, hogy beragyogja a tiszta kék eget, de most nem érdekel. Mondhatni tiszta fejjel, szembenézve a hazugságokkal veszem el azt ami jár nekem; amit már oly régóta szomjazom.

Közelebb húz, már amennyire ez lehetséges, ahogy mozdul jobbja, s fonja körül vékony, vágytól remegő, s izzó testem. A körmök belevájnak tarkójának bőrébe, ahogy érzem, miként sérti fel újra az ajkaim, s mosódik össze kettőnk vére. Mintha ezzel pecsételnék meg azt a bizonyos szövetséget, mely most kettőnk között köttetik. Ellökve magam a padlótól, másik kezemmel, benne megkapaszkodva húzom fel magam, s térdelek fel, oda helyezve a testsúlyt, s immáron mindkét karommal fonom körbe a nyakát. Nem ellenkezek, ahogyan megérzem a kutató kezeket, miként bújtatja be kezeit az anyag alá. Ellenkezés helyett még inkább simulok felsőtestemmel az övéhez, mintha csak a beleegyezésem adnám a dologba, s állapodik meg jobb kezem egy pillanatra a vállán, sértem fel a bőrét, de csak éppen ott hagyva a vörös foltokat, de nem serkentve vért újból.

Halk, elhalló nyögés, ahogyan érzem, miként tapintja ki gerincem, s annak útját, majd érzem meg körmeinek a hegyét, melyek karisztolják a bőröm felszínét. Az egész világ, s ez az egész helyiség a feje tetejére állt, hiszen teljesen elvesztem ebben a táncban, mely akár a kettőnk szenvedélyes harcának is lehetne nevezni, hogy épp miként próbáljuk a másikat teljes megadásra bírni, de nem. Megadás…? Az ajkak oly annyira összeforrtak, hogy nem akarnak elválni egymástól egy röpke pillanatra sem. Csak már amikor az összes apró kis szuszt elvesztettem, s cseppnyi tüdőmben nincs több, sem az övében, eresszük el egymást röpke másodpercek erejéig. De csak még inkább kapaszkodok belé, a vállaiba, hiszen ha ő nem tart meg, akkor az én elgyengült, remegő testem visszahull a földre. Rápillantok, ahogy a szavakat ejti. Óh igen. Erre én is gondoltam, hogy talán nem lesz elég egyszer, hogy majd többször akarom őt, sőt… De nem. Csak most, csak ez az egyetlen alkalom, és nincs több, mert nem lehet. Mert tiltott…

Bár a tiltott gyümölcs mindig édesebb…. A pillantás, mellyel rám néz, s hagyja, hogy mind azt, amit elrejtettünk eddig a másik elől, kiolvashassam, erős széllökésként söpör végig rajtam. Meglep. Megdöbbent. Jóérzéssel tölt el. Akarom. Most. Bármi is az, amit a sötét szemek ígérnek, képtelen lennék most megálljt parancsolni magamnak, nem hogy neki. Hiszen izzik, ahogyan én is, pont olyan hévvel, akár csak egy kitörni készülőm vulkán, mely évekig csendben fortyogott.
- Lehetséges, de nem lehet. – Elhalló sóhaj, ahogyan nyakam bőréhez érintve ajkait újabb borzongás járja át minden porcikám. Talán kissé még hátrébb is hajtom a fejem, ezzel nagyobb teret adva a másiknak, s önző módon követelve a kényeztetést. Nos igen, ki kell használnom mindent így első és… utolsó alkalom adtán. S hirtelen ötlettől vezérelve, vagy csak mert az apró harapás hatására egy pillanatra tisztul ki a fejem, nem hagyom, hogy tovább haladjon lefelé, hanem megragadva az állát, kényszerítem arra, hogy a szemembe nézzen.

- Ezt nem mondhatod el senkinek. Senkinek, soha Abraxas; vagy kivágom a nyelved. – Metamorgság ide vagy oda, azt bizony nem tudja visszanöveszteni, s mondhatni elég finom is voltam. Elvégre érzékenyebb pontjával is megfenyegethettem volna. De még így sem vagyok biztos benne, hogy meghatja holmi női fecsegés, fenyegetőzés. A köntös anyaga már eléggé laza, s mivel amúgy is nagyobb, mint az én méretem, könnyedén csusszan le a vállaimról, miközben a szemeibe nézek, s hüvelykujjammal simítom végig az ajkát, mintha csak a vért akarnám eltüntetni, mely az én duzzadt ajkaim is pirosra színezi. – Meg kell ígérned. - 
Lehet, hogy egy Malfoy, hazug, csaló, meg minden egyéb, de eddig nem tűnt úgy, hogy nem tartaná be a szavát, ha azt egy másik, arra méltó társának ad. Talán ezért is bízok a másikban, kissé naivan. S talán gonosz módon, talán taktikázva, mintha csak a választ akarnám kicsikarni a másikból, szalad végig másik kezem a karján, majd az alatt átbújtatva a hátán, olykor belekapva kissé a bőrbe, majd megállva egy pillanatra a nadrág pereménél kúszik kissé feljebb a szemöldököm, ahogyan az anyag alá csúsztatva kezem, vártam a választ.

- Főleg nem neki… ő sohasem tudhatja meg. -
Naplózva

Yolanda Delacour
Eltávozott karakter
*****

×××× broken smile ×××× hetedév.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2009. 08. 16. - 13:20:08 »
0

Ethan szív

„Ma este tízkor a Prefektusi Fürdőben egy romantikus randi Velem! Ne késs.. =)
                                                                                           Yolanda

Elégedetten nézegettem a rózsaszín papírost, majd az orromhoz emelve ellenőriztem, hogy valóban illatos e, ahogyan azt az üzletben mondták, s igen! Finom, nem túl erős, még is kellően érezhető liliom illata járta át az egész cetlit, így nyugodt szívvel hajtottam össze kétszer, majd hajoltam ki a folyosóra, s néztem körbe. Az egyik lovagi páncél melletti falhoz dőlve vártam, hogy a Hugrásoknak vége legyen már az Átváltoztatástan órájuk. Mostanra terveztem, hogy becserkészem Ethant, és a szavamat állva, belenyomom a zsebébe ezt a valamit. A szavam tartása alatt pedig azt értem, hogy ne gondolja azt, valóban elfelejtem a mentőakciót, amit véghezvittünk, mi ketten. Nélküle már rég nem lennék itt, hanem valahol Franciaországban sepregetnék valami eldugott utcát, mert anyámék arra ítéltettek volna, hogy a közrendet szolgáljam, vagy mi. Milyen megalázó lenne, ha a legmozgalmasabb parkban szedegethetném az eldobott csikkeket!
Egész elbambultam, amikor is hatalmas dördüléssel nyílik ki az ajtó, s végre megjelenik az én emberem. Persze jellemző, hogy az elsők között jön ki, mint aki alig várta már, hogy szabaduljon McGalitól. Teljesen egyetértek. Ahogy elsétálna mellettem, vagyis a páncél mellett, úgy nyúlok ki, s ragadom meg, majd rántom be magam mellé. Nem mondok egyelőre semmit, csak felmutatom a papírt, beleteszem a nadrágjának a zsebébe, s egy puszit nyomva az arcára, a fülébe suttogva, hol is találja azt a bizonyos helyet, amit megemlítettem a levelemben, s már ki is szökök a beugróból, s amilyen hirtelen feltűntem, úgy veszek el mint szürke szamár a ködben. Remélem olyan hatásosra sikerült ez a dolog, mint ahogy azt terveztem.

~ * ~ * ~

Na igen, én is a terveim. Lehetséges, hogy ezt is így terveztem volna? Hogy idejövök jóval hamarabb, s kiterülve a márványkövön figyelem azt, hogyan ég a cigi vége, s hogyan száll fel a füst csíkja? Felkönyökölve szippantok egy újabbat a káros élvezetből, s milyen szerencse, hogy Clyde megszánt engem az utolsó pillanatban pár betekert spanglival. Az élet szép, s persze az egészen más dolog, hogy egy utolsó l*tyónak érzem magam, főleg hogy a minap még az az érdekes pletyka is a fülembe jutott. Hát ennyire nyilvánvaló lenne az egész? Most meg röhöghet rajtam az egész iskola, hogy csak egy átverés volt, egy hazugság, mindennemű rózsaszín felhő nélkül. Óh nem, ez nem történhet meg, elvégre arról a dologról csak én meg Ő tud, de ez éppen elég is. A fenébe! A fenébe, fenébe, fenébe! Miért vagyok ennyire naiv és bolond? Miért kellett ez nekem? Miért, miért, miért?
További kérdések helyett inkább újabb slukkokat szívok, s meredek rá az előttem lévő falon pompázó festményre, amin egy sellő teszi-veszi magát szüntelen.

Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2009. 08. 16. - 14:27:36 »
0

yolanda .

yeah, he's a winner,
he's a goddamn sinner.
and i said, "i don't understand
why i'm fumbling after her"

A tenyerébe szorított zsebóra szorgalmasan nekilát, hogy vézna másodpercmutatójával leketyegje az utolsó percet, ami még hátravan tízig. Nézi az ezüstözött óraházat, a zöldes-sárgás kopottságával – a legkevésbé sem illik hozzá, elvégre igaz, hogy mivel még csak most szabadult a büntetőmunkájáról, most legalább még mindig azt a nevetséges iskolai uniformist viseli, de az sosem állt rajta úgy, ahogyan kellene, az ing is gyűrött rajta, a sárga-fekete csíkos nyakkendő is meglazult, és csálén lóg, de mindez a legkevésbé sem izgatja most. Nézzen ki úgy, mint egy jelmezbe bújt mugli, mit számít.
Mintha még égne az arcán Yolanda szájának érintése. Megdörzsöli. A zsebében ott van az összegyűrt papír. És valami ártatlan pletyka a fülében. Mégis mi a fenét várt, és most mit vár? Yolanda már tudtára adta, hogy nem kell neki. Miért nem kell? Miért nem? És miért az a másik kell? Mért éppen az? Tele van dühvel, indokolatlan, elfojtott dühvel, de sose volt még ilyen fegyelmezett, és mindene fáj, ólomsúlyúnak érzi magát a gyűlölettől, a keserűségtől – és mégis itt van. Ugrik, azonnal, az első szóra, mert nem tud mást csinálni, hagyja magát ráncigálni azon a hülye pórázon, amit hagyott játékból, érdekességből a nyakára tekerni. Kiszámolja a negyedik ajtót. Az összetört darabjai véres nejlonzacskóban csörögnek utána. Elsuttogja a jelszót, rekedten a cigarettáktól, soktól, iszonyatosan sok száltól. Nyikorgós hang. Tétován lép előre, mint aki aknamezőn jár.

Az első, a látvány. Mint egy pofon. Hatalmasra nyílt, merev pillantású szemek, de az íriszek égszínkékje szinte elvész, ahogy az üres, fekete pupillák felfalják őket. Yolanda úgy fekszik a márványon, szétterülve, márványszínűen maga is, mint valami utolsó narkós kurva. Majdnem hajszálra, mint.. És ő, beteges módon, látja a szépséget ebben a szituációban, még most is, így is. Aztán az illat, a fű édes, bódító füstje tolakszik az orrába. Meg akarja szívni azt a szart. Ki akarja szedni a kezéből. Gondolkozik? Fontolgatja, hogy rontson-e neki, hogy tépje meg, amiért.. miért is? Nem gondolkozik. Az ajtó becsukódik mögötte, ugyanolyan nyikorgósan.
- Mi a szart csinálsz? – kérdezi erőtlenül.
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Yolanda Delacour
Eltávozott karakter
*****

×××× broken smile ×××× hetedév.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2009. 08. 16. - 16:51:50 »
0

Ethan szív

Hallom, hogy valami mozog, vagy csak a képzeletem játszik velem? Az nem lehet, hiszen alig szívtam pár slukkot, s ezt ellenőrzöm is, ahogyan felelem kissé a karom, hogy szemrevételezzem az ujjaim közé csippentett vicces cigit. Rendben van, nincsenek téveszméim, nem is lehetnek még, hiszen nem juttattam annyi anyagot a szervezetembe! Elvégre csak jókedvet akartam magamnak varázsolni, meg végtelen fesztelenséget. Nem az egész üveg vodkát akartam magamba önteni, hanem csak pár kortyot legurítani a torkomon. Ez a helyzet ilyesmi vagy olyasmi, legalábbis szerintem.

S mielőtt a zajokat összekapcsolnám, újra csak ugyan az hangzik fel, és felgyullad az a villanykörte a fejemben. Csak nem megjött az, akit vártam? Oldalra fordítva a fejem lustán pislogok az ajtó felé, de mielőtt befókuszálnám a dolgot, látok két cipőt, s két lábat is, és követve a megkezdett utamat, nézek egyenesen Ethan szemeibe. A kérdést mintha elengedném a fülem mellett, úgy vigyorodok el, majd pattanok fel a földről, mint aki az imént nem is fetrengett ott lent szinte tudattalan állapotban. Karjaim magam mögött kulcsolom össze, s bűnbánóan pislogok fel rá, majd teszek egy lépést közelebb.
- Azt hiszem, most lebuktam, hupsz! – Szólalok meg, s lerí rólam, hogy semmiféle bűnbánat nincs bennem amiatt, mert egy kicsit szórakoztam, s mert most remekül érzem magam. – Nagyon rosszkislány voltam.. meg kell büntess! -
Újabb lépés, nem is egy, hanem kettő, sőt, egyenesen a nyakába borulok, s karjaimmal átkulcsolva fúrom arcom a nyakhajlatába, majd harapok bele a fülcimpájába finoman.
- Örülök, hogy eljöttél. – Murrogom halkan, s forró szusszanásaim végigborzolják hóka bőrét. Lazítok egy kicsit az ölelésen, de mindezt csak azért, hogy egyenesen a szemeibe nézhessek, majd meglengetve a cigit tartó kezem, vonom fel kérdően a szemöldököm. – Kérsz? -
Ennyire egyszerű a kérdés, s csak kétféle válasz létezik rá; igen vagy nem. Nem érzek lelkiismeret furdalást a dolog miatt, hiszen mindenki saját maga dönti el, hogy belekóstol ebbe a játékba vagy nem. Nem erőszak a disznóorr, izé.. vagy az disznótor?
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2009. 08. 16. - 18:24:00 »
0

yolanda .

no is just a thought that
never crosses my mind

Még mindig ott áll, egy, két, legfeljebb három lépéssel az ajtó előtt, mozdulatlanul, megrogyva, kifejezéstelenné fakult arccal. Nem mond semmit sem, nem is tudna, Yolanda közelít, még így is annyira kecsesen, mint valami kígyó vagy egy nagymacska, és érzi, hogy az a már ismerős, sűrű, vérbő köd lassan az elméjére ereszkedik. Ő pedig áll, és hagyja, hogy rádobják a hálót. Szétcsúszottak, de majdnem ellenállhatatlanul duruzsolóak a szavai, most közel sem az a naiv, szende kislány beszél hozzá, akihez nem is mert igazán hozzányúlni, nehogy az ő mancsának a puszta simítása bekoszolja a fehérségét. Ez most egy egészen másik Yolanda, akinek a hangja, a beszéde, a tekintete, mindene követeli, hogy húzza magához a derekánál fogva, és ölelje, döntse a márványra, merítkezzen a felkínált, elringató mocsokba a feje búbjáig, és felejtse el, mi lesz holnap. Holnap.. Nem tehet ilyet, Yolanda nincs magánál, és ha kihasználja a helyzetet, holnapra talán meggyűlöli, és ő nem akarja, hogy meggyűlölje.. bármit is hallott, vagy akár bármi történt.. nem akarja elveszíteni. Még azt a kicsit sem, amit kapott belőle.
Meg kell őriznie a józanságát. Nyel egyet. Magához kell térítenie, megmenteni ettől a hülyeségtől, nem pedig utána ugornia. Ezeknek a szavaknak semmi súlyuk nincs az elméjén tenyésző éhes, bíbor ködben. Minden ép gondolatát felfalja a vágyakozás, a másik teste az övének simul, sóhajt, a karja magától fonódik a karcsú, törékeny, mégis annyira vonzóan életerős, rugalmas, feszes test köré, ujjai lelkesen siklanak végig a hátátn, hogy borzongást hozva megismerkedjenek a csípeje finom íveivel, a gerince vonalával. Nem szabad, ez van a nyakörvére írva. Észhez kell térítenie, vagy legalább neki magának józannak maradnia.. vigyáznia kell, a kurva életbe, védenie kell, nem kihasználni.. józannak, persze, majd pont most marad józan, éppen ő, éppen Yolandával.. összerándul az undortól és az önvádtól. Mintha ő nem feküdt volna össze mindenkivel, aki csak szembe jött... ha igazak is a mocskolódások, hogy Yo ilyen lotyó, vagy olyan, neki nem számít, eddig se számított. Egyáltalán nem számít.
Minden mellékes gondolatot elmos az ereiben követelőzően felzubogó vér. Felnyög, szinte állatiasan mordul, ahogy a lány forró lélegzete a bőrének ütközik, de ezek eltéveszthetetlenül az élvezet hangjai, és a finom harapástól eszetlen borzongás szalad végig a bőrén. Yo akarja. Yo akarja őt.
Mohón issza az égő cigaretta által okádott füstöt.
Nem..? A tüdejében nincs elég levegő egy nemhez.
Elkapja a kezét, szinte erőszakkal, aztán ez a fajta erőszak azonnal el is bújik a sötét, vágytól terhes pillantásában, és egész lágyan húzza végig az arca előtt a karját, elsuhanó ajkai végigcsókolják azt a világító fehér bőrét, a tüdejéig szívja az illatát, aztán a csuklóját fogja már csak, hogy a szájához érinthesse a finom ujjak között tartott szálat. Nem..?
Lehunyja a szemét, mohón és mélyre szívja.
Welcome home.
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Yolanda Delacour
Eltávozott karakter
*****

×××× broken smile ×××× hetedév.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2009. 08. 16. - 19:04:04 »
0

Ethan szív
I cannot find a way to discribe it
It’sthere inside;all I do in hide
I whis that it would just go away
What would you do
You do,if you knew
What would you do

Mintha némi ellenkezést véltem volna felfedezni, vagy inkább döbbenettel keveredett tiltakozást, elvégre nem éppen helyes az, amit teszek. Ugyan, kit érdekel? Egy kis füves cigi ugyan nem a világ vége, ahogy az sem, hogy a másikhoz simulva keresem azt a biztonságot, amit már oly régóta nem lelek sehol. Talán éppen most lesz az az alkalom, hogy megtalálom az ölelő karok között, melyek most a derekam köré fonódnak, a mosolyom most pedig elégedett színben játszik. Érzem, miként érinti gerincem egyenes vonalát, s borzongok meg egészen, közelebb hajolva hozzá érintem orrom hegyét egy pillanatra az övéhez. Ez a találkozás most egészen más lesz, mint a legutóbb, érzem. Nem holmi eszetlen futkározás, s bolondozás rossz, neveletlen kölykök módjára. Csak egy csipetnyivel több.. jóval több, netalántán felnőttesebb? Nem. Kétségkívül nem felnőttesebb, hiszen a felnőttek nem viselkednek olyan felelőtlenül, mint most én.

Nem gondolok most a holnapra, nem űzi el a képeket a felszakadó nyögés sem, s talán nincs is semmi, ami megállíthatna engem, vagy Őt. A szemeibe nézek, egészen mélyen, hagyom, hogy Ő is a lelkembe láthasson, szinte mindent feltárva, nem törődve azzal, hogy visszaélnek ezzel, hiszen már megtették előtte, nem is egyszer. Most ÉN magam akarom, hogy ez történjen, s nem kell a szakadék felé csábítani, hanem ÉN vagyok az, aki büszkén s emelet fővel teszi meg az utolsó lépéseket. Az alsóajkamba harapva hagyom, hogy kezeim odahúzza ajkai elé, a hosszú ujjak, melyek eddig enyhén behajlottak, most virágszirmokhoz hasonlóan nyílnak szét, hogy a cigi végéhez hozzáférhessenek kényelmesen.

- Most már te is bűnös vagy. Van egy újabb közös titkunk Ethan Wilde. – Búgom halkan, s a francia szavak könnyedén suhannak, ahogyan a spangli végéből áramlóm lustán gomolygó füst. Elengedem hát a karommal a nyakát, majd szabad kezem az arcára simítom. Legszívesebben a hajába túrnék, s magamhoz rántanám, de csitt! Csitítom magam, hiszen miért kellene az első percekben a legjobb részeket ellőni? Megragadva a kezét, emelem meg, hogy a megmaradt maradékot az ujjai közé helyezzem, ezzel neki adva lépek hátrébb, majd megfordulva, pillantok arra a megannyi csapra, ami a hatalmas medence fölött lóg alá. Előrántva a pálcám, bökök oda, mire tódulni kezd a víz, s a megannyi színes hab, majd dobom félre a hasztalan fadarabot. Koppanva a kövezeten gurul arrébb, s a vállaim felett hátrapillantva nézek ismét a srácra. – Bár tavat említettél.. remélem az éjszakai fürdőzés eme változata is megfelel neked. -
Rossz vagyok, de még milyen rossz, s ez a pajkosság a hangomon is átérződik. Csilingelő nevetést hallatva ragadom meg a citromsárga póló alját, majd húzom egyre feljebb s feljebb, egészen a fejemen is áthúzva majd dobom félre. Mindezek után következik a fekete farmer. Aprócska gomb, vagy egy cipzár, s hetykén tolom le a csípőmről, le a hosszú, vékony combokon át a vádliig, majd lépek ki belőle, s lököm félre. Szemérmesen kulcsolom össze a mellkasom előtt a vékony karjaim, majd pillantok ismét Ethan irányába, s vonom fel kihívóan a szemöldököm. Elvégre.. nem mindennap vetkőzök le egy aprócska rózsaszín csipkecsodára, ami az alsóneműmet illeti, hiszen semmi más nincs rajtam az említett bugyin kívül. S bár szeretek sütkérezni a rám irányuló figyelemben, nem vagyok rest a lépcsőhöz libbenni, hogy pillanatokkal később elmerüljek a színes habok között, az illatos vízben.
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2009. 08. 16. - 23:27:06 »
0

yolanda .
you can have my isolation,
you can have the hate that it brings
you can have my absence of faith,
you can have my everything

Túl régen nem érezte már ezt, de az érzés úgy fogadja a karjai közé, mint a tékozló fiút a megbocsátó atya. A cigaretta már nem nyugtatja meg, akármennyit szív belőle, nem csillapodnak az indulatai, és a szája keserű marad, száraz és szomjas. A mozdulat mind idegesebb és idegesebb az öngyújtó minden újabb kattanásával. De most elsimul a víztükör, és új, felszabadító nyugtalanság veri fel.
Szorosabbra húzza a karjait, az eddig is feszült vágyódás kiélesedik Yolanda után, és már a legkevésbé sem érdekli, mit szabadna, vagy mit kellene. Nem áll ellen a kísértésnek többé. A lapockájánál állapodik meg a keze, annál fogva szorítja magához. Az ezüstös, felborzolt haj érintésre unszolja, hát beletúr, élvezettel morzsolja ujjai közt a tömött, selymes tapintású tincseket. Minden mozdulatát hevesnek érzi, bár meglassúdott, de belül fűti a tűz, újabb és újabb érintésekre sarkallja. Nem húsként kóstolgatja, mielőtt őrjöngő éhséggel rávetné magát, mint a vérszagott kapott, veszett kopó. Nem erőszakos. Nem akar semmit, amit Yolanda nem.  És most, ahogy mélyen megmerítkezik a tekintetében, az íriszek türkizével körülrajzolt pupillája végtelen éjszakájában, elhiszi, hogy átérzi, tudja, hogy mit akar Yolanda.
Elhiszi, hogy gondoskodhat róla, megvédelmezheti, hogy megadhatja neki, amit kíván, azt a biztonságot, amire sóvárog – meg akarja adni. Mindenét odaadná. Ha birtokai, kincsei, birodalmai lennének, valamennyit olcsó csecsebecseként terítené a lába elé. De nincs semmije. Saját magát kínálja, az álmai törött akkordjait, a saját magának mondott hazugságokat, azt a használattól kifényesedett mocskot, amelyet élet gyanánt tart maga körül. Ez látszik most a szemében, ez villan meg meztelenül a vágyakozás felhői mögött.
Nem beszél, még mindig nem szól egy szót sem, törleszkedik az arcával a tenyerével. Felzúgnak a csapok, a kezében ott a gondos ujjal sodort, hízott cigarettapapír, alóla sziszeg a füst, még mindig. Megégeti a kezét. Pillantása követi a márványon koppanó pálcát. Yolanda nevetése mint száz szétguruló, macskaszemű üveggyöngy. A tekintete végigsimít a karja ívén, ahogy a könyöke hajlik, de az eldobott pólót nem kíséri a földig, Yolanda hibátlan bőrének látványát issza fel. A vére új területeket talál magának, begörbült ujjai kínlódva simítanak végig a combján, szeretné lerángatni róla a farmert, egy mozdulattal eltépni a rózsaszín cukrospapírt – de nem lép közelebb. Meghagyja neki a vetkőzést, hadd tegye ezt úgy, ahogy kívánja, hadd mutassa meg úgy a testét is, ahogy a lelkét mutatta fel az előbb – önként, azért, mert ő akarja így, szinte dacosan, szinte erőszakosan. Így hat rá a látvány, hiába nem mozdul, hiába nem szól, látszik az arcát, hogy felizgatja, amit lát. Tekintetével a hirtelen előfehérlő combokba mar, az összekulcsolt karok mögé rejtett melleket simítja, s végül megállapodik a kihívóan villogó szemeken. Lassú mosoly hasít utat magának az arcán.
- Gyönyörű vagy. – Ennyit mond csupán, azt is így, egyszerűen, őszintén. Minden, amit hízelgő bókokba önthetne, ott ül az arcán, nyíltan, mintha írták volna. Az, hogy csodálja. Az is, hogy kívánja, erőnek erejével kívánja. És.. az is, hogy nem számít, mit tesz. Imádta fehéren, és imádja most mocskosul. És hogy nem azért, mert bódítja a vélabűbáj.
Nézi, ahogy a vízbe mászik, a hófehér, de napmeleg testét, figyeli, ahogy a térde behajlik, ahogy megfeszülnek, aztán elernyednek az izmai itt vagy ott, s a lágyabb vonalak együtt ringanak a mozgásával. Mélyet szív a jointból, és közelebb lép a medence széléhez. A nyakkendőjét oldja ki, gyors, begyakorlott a mozdulat, lehúzza magáról a mellényt, inget, itt-ott felfehérlenek a hátán vézna hegek, ahogy előrehajol, hogy kikösse a cipőfűzőjét. A nadrág következik, lerúgja a cipőt, csak egy mozdulat lehúzni a zipzárt, eldobni a semmibe. Nincs benne semmi különleges. Yolanda olyan, mint egy testet öltött álom, egy tünemény, benne nincs semmi földöntúli. A bőre néhol kicsit napbarnított, még csak nem is egyenletesen, a haja inkább barnás, mint szőke, az izmait az élet dolgozta ki. Csupa nyers, szilárd valóság.
Az alsónadrágnál habozik, kaján kis vigyort villant Yolandára, ujjait a vékony anyag szegése alá csúsztatva.. de nem veszi le. Most Yolanda játékszabályai alapján akar játszani. Lép kettőt a medence széléig, lendületesen, aztán szabályosan előrenyújtott kézzel a vízbe veti magát.
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Yolanda Delacour
Eltávozott karakter
*****

×××× broken smile ×××× hetedév.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2009. 08. 17. - 20:22:39 »
0


Ethan szív

Elégedetten hajtom a fejem a kutató ujjak közé, szinte némán kiáltva, hogy még, még, még! Fúrja ujjait mélyebbre a tincsek rengetegébe, hadd futhasson végig rajtam újra és újra a borzongás. Mindig is szerettem, ha a hajamat piszkálták, ha csak úgy csavargatták, s beletúrtak. Lehunyom a szemeim egy pillanatra, de tényleg csak annyira, hogy utána a másik felé hajolva kaphassam el újra a pillantását, s olvashassam ki mindazt, amit mondani akar nekem. Szavak nélkül, puszta érintésekkel, s a lélektükör halk meséivel.  Minden apró megmozdulásommal azt sugallom neki, hogy nem kell megállnia. Most egészen más lesz, mint a legutóbbi találkozásunkkor. Most nincsenek akadályok és szabályok. Csak egy apró hajszálrepedés keletkezett egyébként is sebzett szívemen, melyen apró, gyöngyformákban pattogzik ki a vöröslő rubin cseppek. Védtelen vagyok, s kiszolgáltatott, mert azzá teszem magam, mert azzá akarok válni, az övé akarok lenni, s újra hamis szavakat hallani. Látom azt az íriszeiben, amit látni szeretnék, amit vágyok érezni, s a szívem úgy érzem, majd szárnyra kap a boldogságtól!
A mosolyt látva én is azt teszem, hiszen képtelen vagyok akár egyetlen egy pillanatig is parancsolni ajkaim apró szegleteinek, így hát viszonzom a gesztust, s rebbentem meg ártatlan szűz módjára a pilláim. A bókra pedig csak egy apró kis kuncogásszerű kacaj a válasz, sem több, sem pedig kevesebb. Igazi gyógyírként hatnak a szavai, pedig két tagból áll csupán. Gyönyörűnek tart, nem pedig eldobottnak, s elhasználtnak.
Körbeölel a víz, s a színes habok mondhatni mindent eltakarnak a kíváncsi szempár elől, még így is, hogy karjaim leengedem magam mellé, s hátrébb evickélve, nézek a medence széléhez lépő alakra.
S talán néha pont arra vágysz, hogy ne egy álomkép lépjen eléd, hanem maga a megtestesült valóság. Hisz olykor pont az a szép benne, hogy valós, nem pedig egy álomkép mögé burkolt képzeletbeli szülemény, mint amilyen én is vagyok. Azt hiszed, van bennem bármi különleges? Csak mert a bőröm fakó, s a hajamban több az ezüst, mint a szőke? Mindez csak egy illúzió, melyet az este végén elvesztesz, s meglátod valós énem, mely kevésbé hívogató s csábító. Pimasz kis mosoly költözik most telt ajkaimra, ahogyan figyelem a vetkőző fiút, a kapkodó, ám annál édesebb mozdulatait, s újfent csak elnevetem magam, amikor az a bizonyos nadrág nem kerül le, s mind emellé még kapok egy kaján vigyort is.
Karjaim az arcom elé emelve akadályozom meg, hogy a vízbe érkezésekor még több habos-babos víz fröccsenjen az arcomra, majd úszok még beljebb, egészen addig, amíg a medence belső pereméhez nem ütközik a hátam, s ragadok meg ott.
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2009. 08. 18. - 01:30:15 »
0

yolanda .
turn off the sun pull the stars from the sky
the more i give to you the more i die
and i want you
you are the perfect drug

16+

A víz szorosan, majdnem odaadóan öleli körül, mint egy nő teste, bármelyiké, nem számít. Minden nő és minden ölelés úgy suhan végig az elméjén, anélkül, hogy nyomot hagyna, mint egy újabb falat kenyér. Nélkülözhetetlen. Mindennapos. Ma minden gondolatodat kitölti a mai, holnap már a holnapira gondolsz, a tegnapi soha többé nem jut eszedbe. Az ugrás lendülete viszi tovább a felszín alatt, a medence fenekén fénylik a kő, az elhasznált levegő kis, fojtott buborékokban szalad ki a száján. Yolanda fehérebb, mint a márvány. A simára csiszolt kő hátterén csupa finom, lágy hajlat és feszes karcsúság. Kinyújtja a karját, előrébb taszítja magát, a medence széle felé.
Közvetlenül előtte bukik a felszínre, az általa hozott víztömeg a másiknak csapódik, tömören, furcsán cirógatóan. Megrázza a fejét, mint egy kutya, nedves tincsei rendezetlenül szóródnak szét;  a szeme fehérjében meggyűltek a vérerek, de a pillantása boldog és gondtalan, annyira gondtalan, hogy az már csak hazugság lehet. Könnyeden, rekedten nevet rá, mintha károgna. De mégis napfényt ígér a hangja, testmeleg éjszakákat, rágóízű, zajos hajnalokat, a pimasz kis mosolyát eszik majd reggelire gyömbérrel és metadonnal, és nem kell félni, mert kirúgdossa az ágy alól az összes szörnyet, kitapossa a belüket, és attól, hogy ráveti a szemtelen, önhitt mosolyát a világra, minden megoldódik, elszégyelli magát az összes emberkereskedő, közép-afrikai diktátor meg köpönyegforgató alkimista, amin meg keresztülnéz a kitágult pupillája, az megszűnik létezni. Mindig valami ilyesmit hazudik az egész lénye, valami boldog, gyönyörű, felszabadító, izgalmas őrültséget. És valójában azonnal összeomlik, ahogy csak erősebben gondolnak rá, és nem lesz több egy halom csillogó szemétnél. Legtöbbször észre sem veszi, elvégre ebben él, de most ő is elhiszi. Hogyne hinné él? Csak egy hülye, kibaszott molylepke, egy megvakított fényimádó, és semmi se számít, ő akkor is az izzóhoz akar simulni.
Yolanda szemében nem engedélyt, de felbujtást lát. Igen, tépd el a láncodat, amit én aggattam rád, és rohanj oda, ahonnan tiltottalak, ha lelőnek, azt is élvezed majd. Élvezné. Bármit. A tágra nyílt, elködösült szeme falja a látványát. Eltépi ő azt a láncot szívesen. Közel van hozzá, nagyon közel. Megnyalja a száját, száraznak érzi az ajkait. Oldalra nyújtott kezét hívja a lány teste, nincs rá jobb szó, míg az elméje a kenderfüstön szálló, eltorzult ábrándokkal játszik, az érzékei ódákat faragnak ócska, mocskos szavakból, hogy valami kisszerű, szirupos tökéllyé tegyik azt, amit a teste a nevén nevez. Amit a teste művel, az ösztön. Önkéntelenül keresi meg azokat a pontokat a bőrén, ahogy tenyerét végighúzza elöl a combján, majd fejlebb, a hasára, a csípőjére, körbecirógatja a köldökét, végigzongoráz a bordáin, és kúszna feljebb is. Kúszik. Erő érződik az érintésén, nyers, kiforratlan férfiasság.. talán biztonság. Az is lehet. Szeretné, hogy Yo biztonságban érezze magát mellette. Biztonság az egyik birtokolni vágyó karjaiban, aki éppúgy kicifrázott érdekből akarja oltalmazni, mint bármelyik másik. Most nem mosolyog, az arca komoly, mintha koncentrálna, a szemében sóvár sötétség kavarog. Lassan görbül csak meg a szája sarka. Mocskosul. Örömtelve.
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!
Oldalak: 1 [2] 3 4 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 08. 01. - 05:44:09
Az oldal 0.152 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.