Roxfort RPG

Múlt => Keleti szárny - A Főépület => A témát indította: Yolanda Delacour - 2008. 04. 13. - 16:02:32



Cím: Prefektusi Fürdő
Írta: Yolanda Delacour - 2008. 04. 13. - 16:02:32
" Tudod, mit? - folytatta Cedric. - Használd a prefektusi fürdőt. A negyedik ajtó Balgatag Boriszszobrától balra, az ötödik emeleten. A jelszó: pacsuli. Na szia... mennem kell elköszönni..."


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Violet E. Blakemore - 2008. 04. 13. - 16:03:18
Halk, csendes léptek, melyek átszelik a folyosót. Tiltott zónában járok, legalábbis ha azt vesszük, hogy már rég az ágyban kellene, feküdjek, s nem szabadna éjnek évadján az iskola folyosóin bandukolnom de… Mikor is érdekelt engem utoljára a szabályok betartása? Pont azért vannak, hogy megszegjem őket. No persze nem kényszeres szabálysértő vagyok, nem kell erre gondolni csak… úgy gondoltam, mint végzős, megtehetem azt, hogy most fittyet hányva indulok el a Prefektusi fürdő felé.

Nem tudtam aludni, ennek meg volt az egyszerű oka egy emlék, egy apró kis történet, mely nem is volt olyan távoli, még is beleégette magát az elmémbe, s pergett le szemeim előtt állandó jelleggel. Nem, nem, képtelen voltam feledni azt amit kellett volna. Elsuttogva a jelszót, léptem be az ajtón, s először csak vak sötétség fogadott, majd a falakon lévő fáklyák lángjai fellobbantak. Még legelőször, amikor beléptem ide, minden lenyűgözött, és percekig csak álltam, s vártam, mikor törik meg a varázs, de most… a hatalmas medence mellett, mely a kádat szolgálta, mintha ott sem lenne, sétáltam el. Levéve a talárt, mert még mindig az iskolai egyenruhában voltam - fehér ingben, és szoknyában - majd akasztottam az egyik falra rögzített fogasra, s léptem a mosdókagyló elé, majd támaszkodtam meg a széleiben, s pillantottam a tükörbe. Nem, nem tetszett az, ami visszanézett rám. A furcsán csillogó szemek, a kissé kipirult arc, melyet az idáig való gyors léptek is okozhattak volna de… ez csak puszta áltatás volt, mellyel önmagam csaptam be.

Elhúzva a szám, fordultam meg, s támaszkodtam a mosdókagylónak, majd fontam össze lazán a kezeim, s néztem körbe. Miért is jöttem ide pontosan? Már ezt sem tudom.



Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 04. 13. - 16:05:36
A szinezett vízben lebeg, lehunyt íriszekkel, a tágas medence bejárattal szemközti peremére támasztva tarkóját, míly a világ dolgaitól ide menekülve hagyja, hogy ellazuljanak szinte állandóan formálódó tagjai, melyeket olykor acélos akarattal formál ismét emberivé, avagy fellobbanó indulattal tesz olyanná, mi tükrözi pillanatnyi hevességét.

Bár benn időzik már egy ideje, a fáklyák kialudva pihennek a falon, tapintattal arra, hogy lazítani vágyik. Elvégre így, egyre inkább éjközéphez közeledve nem vággya az ember fia a vakító fényeket. S így, gondolatait mellőzi, csak a lassan hullámzó víz, annak hol hűs, hol perzselő érintése, s a lebegés marad, mit élvezhet.

De nem sok nyugalom adatik neki, hisz alig fertályórája pihenhet, mikor az ajtó nyílik, mi nem is zavarja, ám a magasba csapó fáklyafény, mely átüt lezárt szemhéjain, megzavarva, hogy tarkója lecsússzon a peremről, s így elmerüljön az eddig oly híven fenntartó közegben, s két briliánshoz hasonlatos, szinte kortynyi lég szakad ki ajkai közül, s tör a felszín felé, hol a lassan egyenletes réteggé szelidült habot megtörje, ám épp  megfelelő ütemben, hogy a falról visszaverődő enyhe hullám elmossan jelenlétüket.

Elrúgva magát a fenéktől, siklik vissza kezdeti helyére, hogy áttörve a víztükröt, támaszkodjon jobb könyökével a kőkávára, míg baljával letörli a habfoszlányokat s a vízcseppeket arcáról. S csak eztán fordul meg, hogy lássa, ki is az, aki megzavarta magányát, s csak ajkai vonaglanak meg a felismeréstől. De nem csól, inkább csak visszaereszkedik, hogy lebegő státuszát felvéve, várja a másik reakcióit, mintha fel sem tűnne neki a drágalátos sárvérű lányzó. S lezárva szemhájait, hagyatkozik hallására.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Violet E. Blakemore - 2008. 04. 13. - 16:06:05
Ahogy ott állok, egyik bokám áttéve a másikon, rezzenek össze a hangra, arra a csobogósra, mintha valaki lenne a vízben. Felkapva a fejem, nézek egyenesen a rám néző szempárba, majd szinte egyszerre jelenik meg az arcomon a fintor, ahogy az övén is. Megfordul, majd újra megtámasztva a fejét, lebeg tovább a vízen, mintha itt sem lennék. Meglepne, hogy áttetsző üvegnek tekint? Nem. Bosszant? Határozott igen. Legalább némi dühöt vélnék felfedezni rajta a legutóbbiak után, amióta nem sokszor futottunk össze. Ellökve magam a kagylótól, lassú léptekkel indultam meg a hatalmas medence felé. S a cipő minden egyes lépésekor a koppanások halk rezgései vízhangoztak a helységben. Ez nem különösebben tetszett, így könnyedén kibújva a cipőből, mezítláb, halkan lépkedve folytattam tovább az utam, szinte nesztelenül.

- Lám, lám, lám. – Szólaltam meg először, mivel úgy tűnt, neki esze ágában sincs bármiféle kommunikációra, s talán hirtelen és túl közelről hathatott a hangom, ahogy megállva nem sokkal mellette, ott ahol a fejét támasztotta, s pislogtam le rá. – Hogy lehet az, hogy mindig egymásba futunk? Ez már komolyan… bosszantó. – Tetetett bájcsevely, mely csöpögött a gúnytól, s talán direkt is játszottam túl. Negédes mosoly, majd guggoltam le, s ültem le a szélére, belelógatva lábaim, kezeimmel szoknyám anyagát jobban felhúzva.

- Mond… ugye minden rendben van veled? Nem venném a szívemre, ha a legutóbbi után esetleg csak… keresztapa lehetnél. – Újabb gonosz mosoly, majd haraptam bele az ajkamba, szégyenlős kislány módjára, ahogy a melegbarna szemeket futattam végig rajta, leplezetlenül.
- Hiszen mi lenne fontosabb, mint a dicső nevet tovább örökíteni, nem igaz? –



Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 04. 13. - 16:06:49
Nem érti és lényegében sosem értette ezeket a griffendéleseket. Elvégre most direkt nem kötött bele, hogy már megint a köreit zavarja, avagy miféle alulmúlhatatlan göncökben járkál már megint. S erre nem balzsamos nyugalmat, hanem további, gúnyos szavakat kap, mégpedig a feje fölül, ami nem is lene igazán aggasztó, ha lenne nála pálca. De így...

- Ha oly nagyon zavarna az összefutásunk időről időre, akkor már rég távoztál volna. Elvégre még egy sárvérű, griffendéles szuka sem lehet annyira alsóbbrendű, hogy ne legyen képes felismerni, hogy mi képes ártani neki. - Csak szavak, s bár csöppnyi gúny leledzik bennük, most nincs hangulata a túlzott vitához. Pihenni jött, nem véletlenül, s ha már úgy alakult, hogy magányát megtörték, hát hagyják nyugton. De nem, csak újabb becsmérlő szamak, melyekre felnyílnak íriszei, s szinte unottan méri végig a mellé telepedőt, szinte vállvonásra sem méltatva a feljebb kerülő szoknyaszegélyt, elvégre mit érdekelné őt egy korcs? Nah igen, ez az a bizonyos kérdés, amit mostanában túl sokszor tesz fel magának. Talán kezdi túlzottan megszokni a másik jelenlétét. Ami igen káros is lehet.

- Ahogy láthatod, teljes egészségnek örvendek, s egyetlen bajom a lealacsonyodás, amivel erőszakot kell vennem magamon, mikor zavarod köreimet. - Méltatlankodik, persze alig jogosan, mégis, egy íly neves család sarjaként, épp úgy lehetnek indokolatlan kirohanásai, mint ahogy szavait is töltheti a helyzethez nem illő tartalommal.

- De látom megint csak a szád jár, és szinte félted magad a víztől. De mit is vártam... - Hagyja nyitva a mondatot, s egyszerűen hagyja lesüllyedni lábait, melyek talpait tapasztja a medence falához, míg lábait maga alá húzza. Mjad egy könnyed mozdulat ezen végtagokkal, s elválik az eddig kellemes támasz adó peremtől. Pár luska karmozdulat, ahogy a felszín alatt elválnak egymástól, s széles körívet írva le, hajtják előre, majd tapadnak ismét egymáshoz. S legközelebb a padlózatba süllyesztett fürdőalkalmatosság közepe táján töri meg a vízfelszínt, hogy minden kihívás nélkül, egyszerű lenézéssel, sőt, megvetéssel pillantson a másik felé.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Violet E. Blakemore - 2008. 04. 13. - 16:08:33
- Nem fogok neked azzal örömet okozni, hogy távozok a helyszínről. – Feleltem, miközben gúnyos mosoly kúszott ajkaimra, melyek a következő szavak hatására, hamar eltűntek. Szemeim, melyekben eddig a magabiztosság csillogott, érezve, hogy én vagyok most nyeregben, harag villant. A mosoly egy összepréselt ajkakban végződött, s ahogy méregettem a másikat, úgy születtek meg a jobbnál jobb gondolatok elmém mélyében, hogyan is kínoznám meg őt, addig amíg az életéért nem könyörög. Allergiás voltam rá, ha lesárvérűztek, bár tőle ezt már rég megszokhattam volna, hiszen inkább nevezett így, mint hogy a keresztnevemen.

- Szuka? – Sziszegtem dühösen, miközben ujjaim elfehéredtek, ahogy a medence szélébe kapaszkodtam meg. Éreztem, hogy a vérnyomásom az egekbe szökik, arcom pirossá válik, melyet mások kislányos pirulásnak tituláltak volna, de nálam ennek egészen más jelentősége volt. S ezt talán ő is tudta. Amikor elvesztem a fejem, s nem vagyok ura a tetteimnek. Talán jobb is volt, hogy nincs nálam a pálcám, hiszen meggondolatlanul használva, mit sem törődve azzal, hogy nem tud védekezni, a legrosszabb átkok egyikével szórnám le őt, hogy rövid úton a Gyengélkedőn kössön ki.

De csak folytatta, mit sem törődve felháborodásommal, hiszen ez lehetett a célja, hogy minél hamarabb kihozzon a sodromból, ám a többi mondatot könnyedén engedtem el a fülem mellett. Véve egy mély levegőt, hogy a lila köd ne fedje el a fejem, néztem továbbra is őt.
- Vártál te egyáltalán valamit is? – Kérdeztem, felvonva a szemöldököm, majd felpillantva a falon lévő színes mozaiküveg darabokból összerakott ablakra, mely egy sellőt vázolt, hunytam el egy pillanatra a szemeim. Mit is keresek én még itt? Megmozdulva, kihúzva az egyik lábam a vízből, ezzel távozásom jelét mutatva állt meg a mozdulat egy pillanatra. Ahogyan találkozott a tekintetünk, mikor a felszínre tört újra, s véltem felfedezni benne a lenézést, és a megvetést…

- Megöllek Malfoy. – Mondtam dühösen, ahogy egyszerűen belecsusszantam a vízbe, mit sem törődve az iskolai egyenruhával, mely még mindig rajtam volt, kinyújtva a karjaim, elrúgva lábaimmal magamat, hogy lendületet kapva, pár karmozdulattal ott teremjek előtte. S megállva előtte, jobb kezemet kiemelve a vízből egy hatalmas pofont lecsapva, már ha… nem volt gyorsabb, reflexeinek hála, s csuklómat megragadva akadályozta meg azt, amit már oly régóta meg akartam tenni. Megtorolni a sérelmeket. De ha így történt, a bal kezemmel a torkához kaptam.
- Azt hittem, hogy a gyűlöletemet irántad már nem is tudod fokozni. – Suttogtam halkan, a dühtől megremegő hangon. Bár az egész helyzet a maga módján vicces volt, ahogy a fehér póló csuromvizesen, minden megmutatott, s már nem csak átsejlett a fehér csipke, hanem rátapadt. S bár a víz televolt különféle illatú tusfürdőkkel, még sem mosta le, vagy nyomta el azt a jellegzetes Jázmin illatot, mely mindig körüllengett.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 04. 13. - 16:09:20
Gúnyos szavak a másik részéről, melyek szinte már megsem lepik. A maró gúnynak tekintett egyszerű szarkazmus nem épp az, ami egy Malfoyt arra késztethet, hogy összébb húzza magát, hisz családon belül is épp eleget marják egymást, nem volna ildomos íly egyszerű szavak nyomán összeroskadni. Így magában csak jót mulat, kitörve a felszín alól, s a másikra szegezve íriszeit.

Nem, korántsem a hasznosnak hitt szavakon derül magában, hanem azon, miképp fakad ki a másik. Hisz le sem tagadhatná, s ahogy szavakba is önti, mi az elhatározása, gúnyos kacaj száll magasra ajkairól, s csak érdeklődve figyeli, miképp ereszkedik a másik a létet jelentő matériába, majd suhan felé. S csak vár, mintha nem tartana semmitől, ám mindössze arról van szó, hogy felkészíti magát arra, hogy esetleg durvulhat a vitájuk. Így tüdejét kissé megnagyobbítja, egy lehelletnyivel, hogy tovább bírja a víz alatt szusszal, ha netán a felszín alá kerülne. Sörte haja nem nő, nem rövidül, így, vizesen megmarkolni akkoris képtelenség volna, ha tán fél centivel hosszabb lenne.

S a másik eléri, testére tapadó iskolai egyenruhában, mely igencsak kellemes látványt nyújt, bár nincs elég ideje beleélnie magát, hisz a lendületes pofon, mely felé lendül, nem épp az a fajta, melyet oly fél vállról vehetne. De ne legyenek zavaraink, csupán azért nem engedheti meg, mert miképp festene egy Malfoy arcát egy láthatóan női kéztől származó vörös lenyomat? A csládra hozna vele szégyent. Nem, nem azért, mert azt feltételeznék mások, hogy egy nőszemély elbánt hősünkkkel, mindössze annyi, hogy tán maga Lucius is felróná neki, ha úgy keveredne kínos helyzetbe mindenféle nőcskékkel, hogy ne tudja azt orvosolni, s az ehhez hasonló kitöréseket könnyed manipulásióval elkerülni.

Épp ezért emelkedik a jobb kéz elő bal karja, hogy az alkarok egymásnak feszüljenek, majd sajátját a másikén elcsúsztatva, tapassza ujjat a felkassa, ujjhegyeivel a szálas izomrostok közé furakodva, s ott szorítva a lágyabb, s ekként érzékenyebb szövetekre, míg megérzi a torkán a szorítást, sőt, még szavakat is kap melléje. Melyek nem lepik meg különösebben, de egyszerű vállrándítással, melyet magában követ el, leszereli őket. Hisz egy sárvérű had rühellje, legalább könnyedebben szaggathatja vagy szégyenítheti meg. S nem kell arra a nyomvadt, kaparászó érzésre gondolnia, mely olykor élni sem engedné.

A gúnyos kacaj ismét karistolni kezdi torkát, ám a gégéjére tapadó ujjak meggátolják a nevetés kitörését. Pedig oly jóízűen mulatna az elsuttogott szavak értelmét. Hogy egy Malfoy ne tudna valamit felsőbb szintre emelni? Egyszerűen sértő a családra nézve. De nem rója fel a tudatlan sárvérűjének. Inkább szavakba önti a benne megfogalmazódó igencsak szemtelen gondolatokat.

- Látszik, hogy nem ismersz... Violet... - Igen nagy küzdelem árán ejti ki a nevet, hisz mosz, hogy íly közel került a másik, tanulván a nem túl régi történésekből, jobb, ha nem élvezkedik a másik származásán vagy épp szociális helyzetén. S talán épp ez lesz az, amivel meglepheti a másikat, mi ha megtörténik, csak fokozódhat a jobb mozdulatán, mellyel végig fut a másik derekán, s egy könnyebb rántással, részben a víznek hála, szinte magához szorítja a törékenynek tetsző testet.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Violet E. Blakemore - 2008. 04. 13. - 16:09:55
Óh igen, sejtettem, hogy a pofon nem talál helyet, s szorítja meg erősen a felkarom, ezért a mozdulat abba marad, de hogy esetleg fájna? Ha igen, akkor sem mutatom semmi jelét. Nem kezdek el jajgatni, vagy felszisszenni, s mindenféle grimaszokat vágni, neeem. Csak még inkább összeszűkültek a szemeim, s próbáltam nem kapkodni a levegőt, de már úgy is lerítt rólam, mennyire sikerült kihoznia a sodromból.
- Ne… ne merj kinevetni, mert eltöröm azt a csinos kis gigád. – Sziszegtem, s feszültek meg még erősebben a finom kis ujjak, melyekből senki sem nézte volna ki, hogy bármennyi erős is lenne bennük, s ölni tudnának vele. De ahogy mondani szokták, nem minden az, aminek látszik. De nem is mertem remélni, hogy esetleg holmi fenyegetőzés meghatná. Talán ha újra azt a módszert alkalmaznám, mint a legutóbb, hiszen a körülmények megvannak hozzá, ráadásul őt nem fedi semmi, így csak még erősebb lenne a ráhatás. Lehet, hogy ez az ő fejében is megfordult, amikor nagy nehezen kipréselte magából a keresztnevem?

- Kérlek, ismételd meg, mert nem hiszek a fülemnek vagy… többre nem futja az erődből? Biztos nagyon… megerőltető valakit a nevén szólítani, főleg ha rólam van szó. –
Újra csak elhúztam a szám, s meglepetten rántottam el a kezem a torkáról, amikor keze végigfutott az oldalamon, majd magához rántott.
- Mi a fészkes fenét művelsz már megint Malfoy? – Kérdeztem, ahogy a tenyereim, újra csak a mellkasára helyezve, próbáltam a kettőnk közötti távolságot megnövelni azzal, hogy megfeszítem őket. Nem volt semmi különleges abban, ahogy megszólított, még is libabőrös lettem tőle, hiszen ez… ismeretségünk óta először esett meg. De nem, ilyen kis húzások nem hathattak meg. A legutóbbi élmény, mely szinte egyenlő volt a semmivel, élénken élt a képzeletemben. Pont azért jöttem ide, hogy megszabaduljak ezektől a… kényszerképzetektől. Mert már nem tudtam másnak nevezni.
- Nem tudom mire vélni ezt a viselkedést velem szemben… talán elment az eszed? – Vontam fel a szemöldököm, majd próbáltam érdeklődő arcot vágni, a gúnyos kifejezés helyett, de nem igazán sikerült.



Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 04. 13. - 16:10:35
Fenyegető szavak, melyek újfent a maró gúnnyal telt nevetés előérzetét hozzák el, ám a még mindig torkára feszülő ujjak meggátolják a kitörését, majd a kéz lehanyatlik, s magában csak elégedetten mosolyodik el, hisz míly kellemes tapasztalni, mennyit ér a meggyőzés. Mégis, egyenlőre csak figyeli a másikat, ahogy mellkasára fekteti tenyereit, s szinte kétségbeesetten próbálja növelni a távolságot kettejük közt, míg kissé gúnyos grimaszt vágva teszi fel az értetlenkedő kérdést.

- Hogy elment-e az eszem? - Kissé elmélázóak szavai, míg balja lesiklik a másik felkarjáról, hogy annak ívét követve forduljon a csípő vonalára, ám ahelyett, hogy azt járná végig, társulva a jobb kar mellé, inkább a formás lábakra tapadó, átázott szoknya anyagának redőit s gyűrődéseit követve araszol keze mind lejebb a comb mentén.

- Az ok, egyesek szerint, egyfajta őrület... - Nos igen, sejtet, de nem mond ki olyat, ami akárcsak kompromittáló helyzetbe hozhatná, még ha ki is hallgatnák őket. S ahogy az újabb szavakat ejti, fordul balja vissza a térde magasságából, hogy meggyűrve a lomhán végighullámzó anyagot, tapassza balját Violet formás hátsójára, s könnyedén markolva bele az anyagon át, mélyedjen el a másik íriszeiben.

Most oly sok mindent tehetne. Magához szoríthatná, esetleg könnyedén lerohanhatná, netán nagyokat ígérhetne, de az mind-mind Draco reszortja, s ahogy hallja nem is egy nőszeméllyel szemben alkalmazza igen sikeresen. De mit is várt Lucius fiától. Bár... Igen messze került a kígyó a fészektől. Hisz egy Malfoy csak magához lehet hű, s ezáltal a családhoz. Mert a többi szövetség mind törékeny s olykor több gyengvel jár, mint erősséggel. Talán el kellene gondolkodnia annak a zsíros hajú kölyöknek is a család értékein. De ha nem, hát adjon okot a megtorlásra. De most nincs itt az ideje a családi viszálynak. Most játszania kell, úgy, hogy elnyomhassa azt, ami tán felütni készül fejét benne, s ha kifacsarja, mielőtt megerősödne, tán jobban igába kényszerítheti önmagát, mint eddig.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Violet E. Blakemore - 2008. 04. 13. - 16:10:46
Úgy ismétli meg a kérdést, mintha annak semmi jelentősége nem lenne sőt. Talán még el is gondolkozik rajta, hogy mit válaszoljon rá? Ahelyett, hogy válogatott sértéseket vágjon a fejemhez, maró gúnnyal, s lenézéssel, kis undorral keveredve, hiszen valami ilyesmit várok, ehhez képest… a keze, mellyel oly erősen szorított, most lassan csúszik le, a nedves bőrön a víz alá, ott folytatva útját. Véve egy mély levegőt, álltam továbbra is a tekintetét, kérdően kutatva sötét íriszeiben, de választ… nem kaptam, s a szavak, melyek csak sejtettek, még jobban felbosszantottak. Hiszen a sejtések, amelyek bennem felötlöttek, inkább tűntek őrültségnek, mint sem logikus válasznak.

- Áááhh, szóval őrület. – Bólogattam, s hangomban nem kevés kételkedés érződött ki, ahogy próbáltam eltolni magam tőle, de… talán jó magam is képtelen voltam rá. Hiszen szinte megdermedtem, ahogy éreztem, hogy most sokkal tovább megy, mint eddig bármikor. – Én ezt nem igazán tudom tolerálni, tehát sürgősen vedd le rólam a kezed. – Susogtam halkan, könnyedén formálva a szavakat, melyek igen csak nehezemre estek. Apró remegések járták át minden porcikám érintései nyomán, melyeket ő is tisztán érezhetett. A testem nem tiltakozott, hogyan is tehette volna, hiszen kezdtem úgy érezni, én sem vagyok ura a tetteimnek. Egész testemben megfeszültem ezekben a pillanatokban, bár még így sem mutatott teljes ellenállást. Ennyire még én sem tudtam a tetteim manipulálni.

Ajkaim most apró mosolyba húzódtak, mely nem sokat árult el. Közelebb hajolva hozzá, fejem kissé félredöntve, érintettem meg nyakának ajkaimmal, s csókoltam le az alsó vízcseppeket.
- Az egyfajta őrület abból áll, hogy utolsó sárvérű korcsokat használnak ki az aranyvérűek, hogy testi vágyaikat kielégítsék? – Suttogtam a fülébe, simítottam végig ajkaimmal arcélét, de csak épp, érintőlegesen, szinte alig érezhetően, majd az ajkaihoz érve, pillantottam újra a szemeibe, s vártam, bár magam sem tudtam volna megmondani, hogy mire.



Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 04. 13. - 16:11:21
Kételkedő szavak, melyek korántsem meglepőek, főleg, hogy a szavak lejtése valamivel másabb volt, mint ahogy azt megszokhatta bárki is a a metamorf prefektustól. S épp ez volt a lényeg. Felépíteni az új arcot, mely kétségek közé taszítja a nőszemélyt, honnan felkarolva egyszerű, mégis kellemes játékszerré emelhető. S valóban, a szavak felett szinte elsiklik, s inkább a tettekre koncentrál. Hisz ajkak érintik nyakát, hogy annak vonalát követve fussanak végig arcélén, s végül a saját magát meglepően jól bekategorizáló fehérszemély megállapodik vele szemben, s tán várakozik. Nem, ezt korántsem volna oly egyszerű megállapítani, még neki sem, pedig oly sok és oly hosszú órákat töltött azzal, hogy a nagybátyja házában olykor-olykor megforduló alakokat méregesse.

- Ahhoz való képest, hogy nem tolerálod az érintésem, igen készségesnek mutatkozol. - Egyszerű kijelentés, minden említésre méltóbb él nélkül, elvégre a megtorláshoz hosszú s igen kacskaringós út vezet. S ahogy a muglik tartják, a pokol felé az út jószándékkal van kikövezve. S legalább egy kockakő legyen, melyre figyelmet fordít. Amúgyis mindig voltak elképzelései arról, kivel és miképp akar majd csevegni az örökké tartó kárhozat alatt. Legalább tesz azért, mit elhatározott.

- De legyen, ahogy akarod... - Negédes, szinte simogatóan lágy hang, ahogy lassú léptekkel indul meg, lazítva karjai ölelésén, ám azokat nem vonva el a másik alakjától, kerül Violet mögé, megtartva az eddigi, talán szükségesnek ítélt, távolságot csuladjon csípője és karjai közt, simul hát jobbja a múlhatatlan meleget árasztó vízzel átitatott felső anyagára, épp, hogy ujjhegyeivel érintve azt, mégis, ügyelve, hogy finom nyomást váltsanak ki ujjhegyei a bőr felszinén, míg szinte játszi könnyedséggel cirógatja végig a bal comb oldalát, hogy egészen a csípőig jusson, szinte feledve a lágyan hullámzó vízben szétterülő, majd' minden egyes mozdulatra más és más formába rendeződő, mégis lebegni tetsző szoknya anyagát, s inkább a csupas bőrön kalandozva tovább, míg az újabb, lényegesen lágyabb tapintású anyagot nem érinti ujjbegyeivel.

- Ha egyszerűen csak ki akarnálak használni, elég volna egy Imperio vagy egy Mobilicorpus... - Suttogó szavak, ahogy a másik füléhez hajol, ajkaival rá-ráfogva egy-egy zavaró tincsre, mely kissé összetapadva mozdul, hogy a a fül íve mogé rendeződjön, s kiemelje a hallószerv íves peremét. S persze szavai közpedte nem maradt el a finom simítás, melyet ajkaival az érzékeny bőrön, jobbjának ujjhegyeivel az áttetszővé vált ing anyaga alá csusszanva, s érintve a köldök felső ívét, valamint baljának apró, szinte csak jelzésszerű mozdulatával helyez kilátásba, apró fodrot keltve a víztömegben, mely a combtövek mentén követi a másik alakjának vonalát.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Violet E. Blakemore - 2008. 04. 13. - 16:11:28
- Készségesnek? Ugyan kérlek… egyszerűen csak a testem reagál az érintésekre, melyeket a te tapasztalt kezed csikar ki belőlem. Ettől ne érzed magad nyeregben. – Édes kis mosoly, szurkálódó szavak, melyek mögött talán több húzódik, kimondatlanul, amit lehet ő meg sem ért. Ha képes lennék irányítani az érzékeim, már rég kiszabadultam volna a karmai közül, melyek egyre csak szorosabban, s szorosabban tartottak engem fogva. Nem akartam megfutamodni, nem akartam a gyengeség újabb jeleit mutatni, s egy olyan játékba szálltam bele, melyből mindenképp én kerülök ki vesztesként, akár hogy is végződik a történet. Hiszen a felkorbácsolt vágyak, hogy egyre csak többet, s többet akartam, rossz útra tereltek. Ha még időben a jó irányt választom, azért fogok sokáig szenvedni, hogy nem folytattam utam a bizonytalanba, ezzel megfosztva magam a felhőtlen gyönyörtől, amit csak pár pillanatig tudhattam volna magaménak, s utána…a rideg csalódás, elutasítás. Lelki szemeim előtt látva a képet, melyben úgy fog tenni, mintha soha, semmi nem történt volna ezen az estén.

Megkönnyebbülten felsóhajthattam volna, miközben újra csak egy nagyot dobbant a szívem, hangjának bársonyos színére, ahogy kiejtette a szavakat, s távolodott el kissé, de még így sem véve le rólam a kezét. Figyelve, hogyan indul meg, s kerül lassan mögém, hunytam le újra a szemeim, majd próbáltam a még megmaradt darabkáim, az elveim, a határozottságom összekaparni, amelyeket újabb s újabb érintéseivel tört lassan teljesen porrá. Ennyire gyenge lennék?
- Óh, milyen naiv lélek is vagyok én. De tudod… ahhoz szükséged lenne a varázspálcádra, nem igaz? S egyébként is… abban mi lenne a szórakozás, ha csak egy testet kapnál meg, melynek mozdulatai, tettei oly kiszámíthatóak, hiszen te irányítod. –
Beszélek, halk, dallamosnak tűnő hangon, mintha csak hangosan gondolkoznék. Ismét az alsó ajkamba harapok, belemélyesztve fogaim, hogy még véletlen se hagyja el valamiféle sóhaj az ajkaim, ahogyan érintései a nedves, csupasz bőrön szinte perzseltek.

Véve egy mély levegőt, pördültem meg a tengelyem körül, s kerültem ismét vele szembe, majd arcát tenyereim közé véve, vizsgálgattam a vonásait, melyek sosem mutattak igazat, csak azt, amit láttatni akart.
- Ej ej… miért hiszed azt, hogy nem látom át ezt az egészet? – Kérdeztem, s éreztem, hogy talán újra kezd visszatérni a józan eszem, amely percekre elhagyott. Bár még mindig ott munkálkodott bennem az, hogy hagyjam magam sodródni az árral, élvezve a helyzetet, kihasználva az alkalmat, s kölcsönösen örömünket lelni egymásban… milyen jól is hangzik, csak hogy ehhez nem vagyok elég erős. – Sosem szerettem, ha csak egyszerű tárgynak tekintettek, ahogy ez most is megvan. Hhm… milyen kár. Pedig milyen jól szórakozhattunk volna. – Kissé még félre is billentem a fejem, majd megjátszott sajnálkozó arcot vágva ingatom meg a fejem


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 04. 13. - 16:11:58
Szavak, miket tán csak a jóakarat sodort füleibe, hisz oly halkak, szinte a víz fojtott morajlása elleplezi élüket s a beléjük plántált értelmet. Mert ha túlzott mondandóval nem is, de elejtett, apró morzsákkal teli volt valamennyi fellángolásnak tetsző felszólalás. S az, hogy megpróbálja rá terelni a figyelmet saját maga helyett, oly gyengeségeket vet fel, melyek megléte oly kínos lehet a másik számára. Elnyom egy színrelépni készülő mosolyt, ahogy érzi, miképp feszül meg a másik teste a mély lélegzet alatt, s csak érdeklődőn pillant a másik íriszeibe. Korántsem oly érdeklődéssel, mellyel mások egy nőt méregetnének, sokkal inkább úgy, mintha valami eddig leíratlan szerkezet lenne előtte, s annak működési elveim töprengene.

- Szóval csak a tested? - Bár hitetlenkedést feltételeznének a szavak, azok lejtése inkább bizonyosságot sejtet. Ám jó manipulátorhoz méltóan, s így méltónak mutatkozva tulajdon nevéhez, értelmezhető a bizonyosság akár arra, hogy valóban csak a másik teste reagál, akár arra, hogy a nőszemély hazudik, s ez érezhető, avagy arra, hogy épp megfelelő a táptalaj annak a könnyed játéknak, amibe bele kíván kezdeni, netán megfelelő lapok pihennek az asztalon egy újabb adu felütéséhez.

- A kiszámíthatóság olykor előny. Mégis, ha csak annyit parancsolnék, hogy ölelj, nem szabnám meg, hogy miképp tégy kedvemre. Bár meglehet jobb volna irányítani, elvégre nem tűnsz kellő fatáziával bírónak... - Oly hang, mint mikor valaki egy imádattal gondozott állathoz vagy holmi butácska gyermekhez szól, kissé kioktatóan, kissé becsmérlőn, s meglehet a másik számára maró felhangokkal tarkítva szavait. Hisz tudja, minél inkább belelovalja magát a másik a témába, annál könnyebb lesz egy-egy elejtett szóval s érintéssel elérni akár azt, hogy valójában ő kezdeményezzen, s valóban a saját, sőt, a lehető legjobb ötletének tartsa amit tesz.

Való igaz, hogy kellene a pálcája az említett esethez, de mit tőrödik most azzal, s inkább siklik át a csupán részletkérdésnek titulált mozzanaton, s holmi megdönthetetlen gondolat véghezviteléhez léthehozott gólemnek tetszhet, mely nem kíván változtatni sem a véleményein, sem lehetőségein. S meglehet, épp ez az, mi oly nyugtalanító képet adhat. A bizodalom és az önelégültség mintaképe. Talán ez kerül majd sírkövére is, már ha lesz, ám jobb ezt mellőzni, mielőtt oly komikus részletek ötlenek fel benne, mint a gyászolók arckifejezései avagy épp a necrológok. Igen szerencsétlen volna, ha épp most bukna ki belőle egy-egy nevetésfoszlány. S ezzel tisztába kerülve fojtja el a gondolatok csíráját, kimért könnyedséggel helyezi jobbját a nőszemély csípőjére,míg balja a szoknya kellően lebegő anyaga alól elő kerülve lel rá a csípőre, melyre felkapaszkodik, majd a bordákat lassan, szinte kínzó lassúsággal követve végig, fordul a megázott anyagon át igen hívogatónak tetsző keblek alsó ívére, mindössze a szegcsontig követve azt, hogy a lágy völgyön fellépegetve, érintse ujjhegyeivel a nyak kellően hosszú ívét, s a tán kissé hevesen lüktető nyaki ütőér mentén csusszanva tovább, lehelletnyire érintve csupán a sima felszínt, állapodik meg az áll alatt, megemelve így a fejez, s kissé közelebb hajolva pillantva az íriszekbe.

- Míly bájos... - Szinte az ajkakra leheli a szavakat, ahogy mind közelebb kerülnek a telt száj körvonalai sajá, élveteg ajkaihoz. - Ha átlátnál rajtam, rég nem tárgynak tekintenéd magad... - Szándékosan lehankított hang, mely elvárja, hogy minden figyelem rá szegeződjön, s valóban, a cél nem más, mint minden egyes idegszál rábírása arra a bizonyos koncentrációra. S szinte elégedetten a lebilincseléssel, jelenik meg halovány árnyék ajkainak szegletében, hogy aztán tova tűnjön egy lágy csók keretei közt, mely alatt puhán ízleli meg a másik ívelt ajkait, alig, szinte sóhajnál lágyabban forrva eggyé azokkal, majd látszólag távozást mímelve, mind fokozva a szenvedélyt, szinte követelőzővé fokozódó habzsolássá formálódva vesse ismét sajátjait a másik ajkaira, míg jobbja megszorul a csípőn, mintegy rabigába zárva a másikat, s balja szórakozottan siklik tova a nyak ívén, egészen a tartóig, hogy a megázott tincsek közé hatolva támasztja meg a másikat.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Violet E. Blakemore - 2008. 04. 14. - 16:19:53
- Honnan is tudhatnád, milyen s mennyi fantázia lakozik bennem, amikor fogalmad sincs milyen is vagyok valójában? – Kérdeztem szinte már jókedvűen csengő hanggal, ami nem volt több csupán színjátéknál. Talán így könnyebb volt a zavarom leplezni, a bizonytalanságot elrejteni, bár… lehet, hogy ő még így is átlátott rajtam? Tekintetéből, melyek igen csak vizslatóan tapadtak rám, ezt szűrhettem le. Vagy ez is csak megtévesztés, semmi több? A megszokott macska-egér játék, mely az utóbbi időben túl nagy méreteket öltött,  s léptük át azt a határt, amit soha nem kellett volna. Mint ahogy most is, szinte a karjaiba omolva simulok hozzá. – Amikor minden gátlás tovaszáll, ahogy az erős férfikarok szinte fájóan átölelnek, s olyan szavakat suttognak, melyektől még a vérem is felforr. –

Ahogy a szavakat elhagyták ajkam, úgy csusszantak le a kezem az arcáról, lassan, végig a nyakán, karcolgatva a bőrt, majd elindulva a vállakon, mindent kitapintva ujjaimmal.
- De hát honnan is sejthetnéd milyen az, amikor egy igazi férfi próbálja meghódítani a kiszemelt nőt. – Erős kritika, mellyel illettem őt, bár valószínűleg tartottam, hogy egy ilyen megjegyzés ugyan úgy lepereg róla mint a többi de talán… elbizonytalaníthattam volna kissé, vagy… féltékennyé tehettem? Áh, nem, ez teljességgel kizárt. Érdekelte is őt, nekem miféle alakokkal van, vagy volt dolgom.

A kezek, melyek szinte minden érintésükkel újabb és újabb áramütésként csaptak le rám, tovább járták a járatlan, felfedező útjukat, s valamiért én sem bírtam megállt parancsolni, ahogy lassan végigsiklott újra a kezem karjain, majd a csípőjére helyezve simultam hozzá még jobban felsőtestemmel. Érezve a vizes anyagon keresztül a másik szívverését, melyhez képest az enyém egy megkergült szerkezetéhez volt hasonlatos. Kulcscsontjához hajolva simítottam végig a vizes bőrt ajkaimmal, mely talán azt jelenthette, megadtam magam, s most már kényére-kedvére „használhat” fel engem. Óh nem. Ez igen csak naív gondolat lenne, egyszerűen csak kiélvezem a helyzetet, amíg lehet. S bár tudom, sokkal jobban fog fájni az utána következő órák, napok, s hetek. Melyeket az emlék hatására kell majd elszenvedjek.
Ujjait az állam alá csúsztatva, enyhén kényszerítve rá, hogy nézzek a szemeibe, pillantottam fel, s mosolyodtam el halványan a bájos jelzőre.

Nem, nem hittem a szavaknak, mely oly halkak voltak, még is szinte belevésődtek a tudatomba, s vízhangozva ismételték el újra azokat a bizonyos szavakat. Talán még az is jobb lett volna, ha rám kiabál, s úgy jelenti ki ezt, mert így hamarabb elengedtem volna fülem mellett, de így… Ravasz volt, tudatában volt annak, hogyan, s miként ejtse ki a szavakat. Reakcióra, pedig nem is maradt időm, hiszen ajkai az enyémhez értek, aprócska, alig érezhető, jelzésszerű csókkal. S ereszkedtek szemhéjaimra mázsás súlyokhoz hasonló érzés, s hunytam le őket, majd a víz alól kiemelve a kezeim, fontam körbe könnyedén a nyakát. Esetleg megfordult volna a másik fejében a távozás? Miszerint elváljanak az ajkak, amikor éppen csak, hogy egymásra találtak? Talán a számomra az lett volna a legkedvezőbb… ha nem éppen vesztettem volna el az eszem, s szorítottam volna jobban magamhoz, követelve a folytatást, többet, többet és még többet, telhetetlenül, lángoló szenvedéllyel, mely soha sem elcsitulni ezek után. Belemélyesztve a körmöket a tarkójába, feljebb csusszanva a tenyér, hol a világos haj rövid szálai ingerelték tenyerem. Ám ahogy a percek teltek, s láncolt magához karjával, úgy ködösült el körülöttem minden, majd egy éles villanás, egy figyelmezető jel, mely az utolsó pillanatban nyílalt belém arra késztetett, hogy most azonnal riadót fújjak. Elrántva a fejem, próbáltam magamtól ellökni.

- Eressz el Malfoy. – Csengett határozott éllel a hangom, miközben villogó szemekkel néztem rá, a levegő után kapkodva.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 04. 14. - 16:54:56
Míly könnyű az uralom azok felett, kik vonásaikon hordják mindazt, mit leginkább elrejtenének. Csupán értő szem kell, s máris megnyílik az a bizonyos zár, mely a tudatot védené. S valóban, míly sokat köszönhet ismételten Luciusnak. Egyetlen alapos lecke, s máris oly töméntelen kapu nyílt meg előtte, miről korábban álmodni sem mert volna.

Szavak, melyeken akár meg is ütközhetne, hisz egy Malfoyt nem igazi férfinek tartani, sőt, ezt még szavakba is önteni... Nem épp életbiztosítás, főleg egy sárvérűnek, akit akármikor és akárhogy félre állíthat, ha épp kedve tartja, s még csak azt sem lehet majd mondani, hogy értékes darabot vett el a társadalomból.Hisz mit számít egy egyszerű kis báb, aki legfeljebb ágymelegítőnek való? Inkább kacagnia kellene a másikon, mint azon elmélkednie, vajon mennyire sértette meg önérzetét.

De elragadja az önmaga eszközölte csók, melybe a másik látható hévvel veti magát, karjait mind szorosabbra fogva nyaka körül, s méginkább hozzá simulva, mit csak megerősít karjainak ölelésével, hogy ne adódhasson oly kellemetlen alkalom, mint legutóbb, mikor szitkozódni kényszerült ezen szerzet miatt. Ám az ajkak, tudja jól, épp úgy tudnak hazudni, mint ahogy ki is adhatják tulajdonosukat. Mert ő egyszerre hazudott s vallott, mert ebbe a gesztusba belesűrített oly sok mindent, főleg kétségeket, melyeket nem hogy szóba, de gondolatba sem formálna meg soha. Mert mind értelmetlen volt, hisz gyengíti csak a tudat, hogy kételkednie kell.

Heves, szinte fékevesztett ölelés, melyben ajkaik eggyé kívánnak olvadni, s csak egy röpke gondolat, mi végig siklik elméjén, majd tovaszáll, míg a másik karjai nem eresztik, s próbálják meg ellökni, míg dühösen villannak a szemek, ahogy szemhéjait felnyitja ajkaik elválása után. S valóban, mintha maró éle volna a szavaknak, melyeket felé vág a némber. S igen, most jött el az ideje, hogy bevesse egyik leghalálosabb fegyverét...

Ajkai gúnyos fintos helyett lágy, megértő, szinte szerelmes mosolyba hajlanak, íriszei kitágulnak s megfakulnak, hogy méginkább kiemeljék ábrázatának vonásait, melyek közül a vonzóak s markánsak kissé nagyobb hangsúlyt kapnak, főleg a lassan ibolyakékké fakuló szemek miatt, melyek szinte távoli bástyái a kettejük körül örvénylő víznek. Karja, mely eddig a tarkót támasztotta meg, siklik le a csigolyák mentén, hogy a kellemes, enyhén nedves bőrt alig-alig érintve, bonyolultnak tetsző, kacskaringós mintákat rójon olykor-olykor megállapodva, s ajkai mélázón, alig lehelletnyire nyilnak meg, mint a mesteré, ki a kész műben gyönyörködik.

- Menj, ha menned kell...- Suttogja a szavakat ellágyulva, kissé át-áthajló felhangokkal, melyek dallamossá teszik beszédét, s olyfajta hangszerhez teszik hasonlatossá, mihez nem kell kíséret. Azzal karjainak ölelése enged, hogy maga mellé hullajtva őket, zavarja meg a lassan nyugalmat lelő tükörképet. S csak áll, utat engedve, ha a másik menni kívánna, lassan emelkedő-süllyedő, kimunkált izmú mellkassal, mellyel együtt a széles vállak is mozdulnak, s a csillogó, épp, hogy vízzel hintett felszín a fények játéka gyanánt valószínűtlen hullámzani tetszik, bár ki tudja, az is lehet, hogy született tehetségével segített rá eme fogásra.

- Ám remélem, lesz alkalmam gyönyörködni fantáziád gyümölcsében... - Vágyódó hang, s megvillanó íriszek, melyekben mérhetetlennek tetsző vágy, törődés s tán odaadás ígérete lebeg, majd tűnik tova egy szívdobbanás alatt, hogy helyét hosszúra nyúló ereszkedés vegye át, miként szemhéjai lezárulnak, elfedve a megfakult íriszeket, s térdei is hajlanak, hogy tompa döndülés kíséretében érkezzenek a medence aljzatára, s karjai mérhetetlen lassúsággal emlekedjenek meg, áttörve a víztükröt, felfelé fordított tenyérrel, lágyan meghajló könyékkel s csuklóval, mint ki a kelő napot vagy az isteni fényt dícséri, áhitattal hintve teli vonásait, míg belsőjében sötét gondolatok szaggatják egymást, hogy melykük is kelljék előbb életre.

Lélektükrei lomhán nyilnak a világra, csupán félig fedve fel tükrüket, ezáltal mindössze alsó ívüket tárva a nőszemély elé, melyek immár aranyszín ragyosággal, magasztos várakozással telve izzanak fel, miként a térdre hullástól aranyszi magasra felcsapó permet visszahullva tulajdon fejére, nyernek méginkább hangsúlyt a vonásai mentén végig gördülő cseppek.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Violet E. Blakemore - 2008. 04. 16. - 19:33:04
Éreztem, hogy mindenem lebénul. Pedig nem mondhatom, hogy biztos voltam a dolgomban, s most még is… azt a kevéske határozottságot hamar elmosta a víz, ahogy az előttem lévőt néztem, az arcát, melyre nem ugyan azok a reakciók ültek ki, mint kellett volna. Az elvárt undor, és fintorgás, a lenéző tekintet, mind ez, melyhez már olyan jól hozzászoktam, s most… a mosoly, melyekért sokan az életüket is adták volna, így, közvetlen közelről, hisz szinte még a karjaiban tartott, ez… teljesen sokkolt. Ahogy a szemei színeivel játszik, s kirajzolódik az imádott arc minden egyes pontja. Mintha belém döfné a kést, és jól megforgatná bennem. Ez… sokkal rosszabb volt, mint amikor dühében a falhoz szorított. Sokkal.

Karjaim, szigorúan csak a testem mellett tartva figyelem őt, mit csinál, majd hajtom le kissé a feje, ahogy újra csak végigfutatja ujjait, s végre megszakad a kontaktus, s hátrálok egy fél lépést. Elfordítom a fejem, ahogy meghallom a hangot. A hang mely…
- Jól érzed magad? – Pillantottam rá összevont szemöldökkel, majd hitetlenkedő pillantással. Még a legszebb ábrándozásaimban sem fordult elő ilyen. Hogy így szóljon hozzám mintha… mintha érezne bármit is irántam. Ó a hazug. Színjáték, ez is, mint minden mozdulata.
- Igen, mennem kell. – Csattantam fel dühösen, ennek ellenére még mindig nem mozdultam onnan, ahol jelenleg álltam. Mintha… vártam volna valamire? Igen, arra vártam, mikor erősít meg abban, hogy nem álmodok. Egy jól irányzott szurkálódó, bántó mondattal, esetleg egy „mocskos kis sárvérű” becézéssel. – Ne tégy úgy, mintha téged ez oly fájó ponton érintene. –
Préseltem ki a fogaim között a gúnyos szavakat, majd fontam össze dacosan a karjaim, mint mindig, minden ilyen helyzetben.

Remegés futott rajtam végig a következő mondata után, melyben talán mintha… vágyat vélem volna kihallani? Nem, nem ez nem lehet. Ő nem akarhat engem. Nem akarhatja magát bemocskolni, s az előbbiek is csak puszta kíváncsiságból történtek meg. Vagy mert úgy gondolta, unalmas estéjét feldobja, némi változatossággal megfűszerezve. Azt persze nem hittem volna, hogy körbe kürtöli az iskolában. Elvégre egy magamfajtával összeszűrni a levet, nem éppen szerencsés az ő szemszögéből. Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaim, szinte akaratlanul, ahogy újra csak félrekaptam a fejem, s sütöttem le a szemem. Te jó ég, még is mit tesz ez velem? Csak akkor nézek újra oda, amikor egy dübbenés vízhangzik az egész helységben, s ő előttem térdelve, karjaival valami furcsa, talán szertartásos mozdulathoz hasonlatos dolgot tesz, mind ezt olyan lassan, hogy az már idegtépő. De még sem mozdulok még mindig, csak döbbenten állok, s válnak el az ajkaim egymástól, ezzel még csodálkozóbbá téve a vonásaim.

Ó te Jószagú Atyaúristen… Ez fut át az agyamon, ahogy az aranyló szemeivel rám néz. Rühelltem, amikor a képességével játszadozott, s ezt igen sokszor meg is említettem neki de most… lebilincselt. A közöttünk lévő kevéske távolságot hirtelen sokallni kezdtem. Közelebb akartam menni hozzá, átölelni, csókolni, pont úgy, ahogy az előbb. Leengedtem magam mellé a karjaim, majd lassan nyújtottam ki felé, megérintve az arca élét, majd ahogy az ujjak a bőrhöz értek, villant belém a felismerés.

Siekrült neki. Egy teljes percig elhittem ezt az egészet. Hogy nem vesz semmibe, hanem egyenrangú társként kezel, hogy talán… talán vonzónak tart, hogy tényleg akar engem. Hogy ha belemegyek, nem fogom megbánni… mintha forró parazsat érintettem volna, úgy rántottam el a kezem, majd borzadtam el.
- Hazug vagy Malfoy. – Szólaltam meg hirtelen, majd belecsapva a vízbe, egy jó nagy adagot az arcába, adtam nyomatékot a szavaimnak, majd fordultam kezdtem el hátrálni, kifelé a medencéből. – Minden egyes kiejtetted szó…  mintha csak a könyvből olvasnád. –
Elérve a peremet, kezeimmel támaszkodtam meg, majd megfordulva, lépkedtem ki a medencéből.
- Nem játszhatsz mindenkivel úgy, mint valami… valami babával. – Pördültem meg, s néztem rá dühösen. Úgy fújtattam mint egy bika. Megráztam kissé a feje, majd a fogasra akasztott taláromhoz lépve rántottam le a tartóról, s indultam meg a kijárat felé.
- Ne gyere többet a közelembe. – Fordultam még vissza, majd egy hatalmas csattanás jelezte, hogy már nem vagyok a helységben.



Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 07. 25. - 19:44:07
Húgom

Ingerült sziszegés, összehúzott szemek... Óh igen, és hosszú, éles sikoly, mely végig szánt a rengeteg fái közt, s ki tudja, talán még az a nagy mamlasz is meghallhatta, ha egyáltalán ott van a házában és nem megint az erdőben kóborol. De mit számít ez, elvégre az is csak egy korcs, épp olyan, mint a griffendélesek üdvöskéi. Áh, de minek is fárasztja magát efféle nevetségesen megvetendő dolgokkal, amikor derülget rajta, hogy a másik megrázza magát, félre dobja a talárt, a hajába túr újra és újra, hogy kifésülje a különféle csúszó-mászókat, sikamlós férgeket s egyebeket, hogy aztán kifakult arccal, pálcát ejtve hátráljon pár lépést, hogy a sötét tincsek keretezte, nemes vonásokat kiemelő lélektükrökből kilobbanjon az öntudat fénye.

Lassan csóválja meg a fejét, ahogy ellép a fa mellől, s hanyag pálcamozdulatokkal söpri félre maga elől a széttaposott vagy mindössze vonagló szerzeteket, hogy kényelmes tempóban lépdeljen az összeomlott Rheához, érdeklődő pillantással ereszkedve mellé, kisimítva a gesztenyeszín, előreomló hajszálakat, s szinte el-elmélázva figyel, hátha csak egyszerű átejtést várna, s hibát keresne, mi elárulja a másikat. De valójában csak magába szívja a látványt, ahogy minden ellenkezés és sziszegő szavak nélkül fekszik előtte a másik.

Mikor is volt ez így utoljára? Annak a bizonyos estélynek a darabokra tört hangulatát követő hónapban tán, s annak jó pár éve. Vagy sokkal de sokkal korábban volt, hogy egy sötét bőrbe kötött könyvvel kezében, összegömbölyödve, s egy széles bőrfotelben egyenletesen szuszogva talált a másikra. Nah igen, az egyetlen olyan alkalom volt, amikor nem kapott az alkalmon, hogy zavarba hozza, hogy sarokba szorítsa vagy akár csak kihasználja a helyzetet.

De nem, most nem ér rá effélékre. Legalábbis itt nem. A Rengeteg mégiscsak a Rengeteg, s hiába oly önhitt, s büszke arra, hogy Luciusnak tán méltó tanítványa lett, nem kockáztathatja meg, hogy valami vad itt találjon rá, avagy valamelyk túlbuzgó alsóbb éves prefektus kezdjen kérdezősködni. Így mozdul szabad keze, hogy felvegye az elejtett pálcát, mit köntöse belső zsebeinek egyikébe süllyeszt, majd mellé helyezi sajátját is, szabaddá téve karjait, hisz mégiscsak "meghittebb", ha karjaiba véve ragadja el, nem pedig pálcával lebegtetve...

A birtok sötét s csendes, bár sejti, hogy pár óra és hajnalodni kezd, még szerencse, hogy hétvége következik. Nem kell látni a sok szánandó diákot meg hozzájuk öltözni az egyenruhába. Olykor még most is kirázza a hideg, ha arra kell gondolnia, hogy valójában csak a szünetekben különülhet el a sárvérűektől és vérárulókhoz. De ez most mellékes. Inkább arra figyel, hogy ne csapjon zajt, ahogy átlép a kapuszárnyak közt, majd végig halad a széles, viszhangos folyosókon, melyek kihaltak, mentesen bármelyk ház elöljáróitól. S csak akkor tölti el valamiféle elégedettség, amikor a nevetséges jelszót elmondva, lép be a prefektusi fürdő ajtaján, s az türhető halksággal záródik mögötte. Az csupán részlet kérdés, hogy a karjában még mindig ott pihen az eszméletlen, feltehetőleg igencsak sokkolt Rhea.

A fények kellően visszafogottak ahhoz, hogy ne kelljen fényárban úszó, tükröződő felületeket szemlélnie, elvégre a zubogni kezdő víz, a fényesre sikált kövezet lapjai, a csapok fémnyakai, mind-mind csak felesleges tükröződések. Már amennyire a Mardekár hálóihoz tartozó fürdők kövezetéhez és berendezéséhez képest elhanyagolhatónak tetszik az egész berendezés. De újabb rovás mindez a kastélynak szánt lapon, mint megannyi más.

Félig ülő, félig fekvő pózban helyezkedik az enyhén átmelegedett, de még kellemesen hűsnek mondható kövezeten, eltolva magától a cipóit, és a ruhacsomót, mi nem is olyan rég, egészen addig, míg a földre terített köntösén végig nem fektette Rheát, annak alaljára simultak. Hisz mégiscsak figyelnie kell a megjelenésre, ha már lépten nyomon azt hiszik, hogy vérrokonok. Tekintve, hogy a Rengeteg mocskával beszennyezett szövet nem épp a legesztétikusabb látvány. Főleg egy aranyvérű nőn. S lényegében itt tehetné meg, hogy átsiklik a tényen, hogy a másikat mindössze a jelzésértékűen csípőjére s valamelyest felsőtestére hajtott, ezüstkígyókkal ékített köntös fedi el pillantása elől. Óh igen, mintha ez azt jelentené, hogy nem gyönyörködhetett hosszú perceken keresztül. S bár valóban kínozhatná azzal a másikat, hogy maga is megszabadul a nadrágtól, ami elfedi alakját, s ijeszthetné, hogy oly sok minden történt kettejük közt, mégis, most más játékon töri a fejét.

Szabad karját, mellyen nem támasztja ki magát, követi végig a nőszemély arcélének ívét, hogy tenyerét simítsa a fakó bőrű arcra, s apránként közel hajolva szemléli a vonásokat, sóhajnyira közelítve meg a másik ajkait, s csupán ekkor mozdítva karját, hogy ujjai a szétzilált tincsek közé futva állapodjanak meg a tarkón, s emeljét meg a fejet, mit a másik nem volna képes megtartani. Óh igen, s próbát téve, hogy a játszma vajon kezdetét veheti-e, lehel puha csókot az ajkakra, nem időzve túl soká, ám féltőnek tetszőn, szinte törődő gonddal érinti a másikat. Mint valami végtelenül szánalmas boszorkány-regényben. Nah igen, de most épp ez a cél, a maszk, mit felvesz, hogy lássa, vajon mennyire képes a másik felmérni azt, hogy ez a szánalmasan ömlengésre termett arc avagy a pincében látott, szenvedélytől és haragtól izző személyisége az, mely valóban őt takarja. Mintha volna különbség arc és arc közt, míg valódi személye kényelmesen elnyújva elméjében, széles trónon ülve szemléli az eseményeket s húzza galád mosolyra ajkait.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Rhea Walldorf - 2008. 07. 26. - 17:44:59
- :: Bátyám :: -

Sokak szerint vagyis… inkább csak a nevelőapám szerint túlzásba viszem ezt a fajta undorodást a rovaroktól, meg az állatoktól, meg minden ami ebbe a kategóriába sorolható. Szerinte csak felesleges hiszti, és biztosan feltűnési viszketegségben szenvedek, s nem tudom másként magamra hívni a figyelmet csak így. Hát persze…  Mintha bármi is érdekelné önmagán kívül. Majd pont neki fogom elmagyarázni azt, hogy ez nem nevezhető annak. Ez olyan, mint ha valaki más betegesen félne magától a haláltól, vagy mondjuk a darázstól, és annak a csípésétől. Erről nem tehetek, s ellene sem tudok sokat. De persze nem hangoztatom eme jellemhibám. Elvégre jobb megtartani a t ö k é l e t e s képet, ami örök, és törhetetlen. Többnyire.

Ezért is csak a családtagok tudnak erről a paranoiáról. S hogy a szobám többször is át kell takarítania a szobalánynak a szobám egy nap, nehogy még véletlenül egy pókocska beszökjön, s hálót szőjön az egyik sarokba. Már csak magától a gondolattól is kiráz olykor a hideg, de most… csak lebegek, a nagy semmibe. Sötét, s túlságosan is mély, akár csak egy kút, amibe ha beleesel, elnyel. Legalábbis gondolom, hiszen szerencsére még nem volt alkalmam egy kutat belülről megvizsgálni. Nem is tervezem. S olybá tűnik, hogy nem is nagyon akaródzok újra csak magamhoz térni, de ennek a pillanatnak is el kell jönnie, főleg ha az ember lányát olyan édes és egyben szokatan érintésekkel jutalmazzák, mint engem ebben a pillanatban.

Nem mondanám magamról, hogy most azt hiszen álmodom, mert az én álmaim, ott a fejecskémben elrejtve nem nevezhetőek ennyire… hogy is mondjam. Tipikusnak, és egyben nyáltól csöpögőnek. Ott az érintések nem tapogatózóak, s a csókok sem nevezhetők alig érezhető leheletnek, melyek a pillangóhoz hasonlítanak. S azt hiszem ennyi elég is, nincs szükség a további részletezésre. Nem remegnek meg a pillák, s az ajkak sem, hogy előre jelezzék azt, lassanként térek magamhoz, s bár először elfog a pánik, hol is vagyok. Vajon még mindig az erdőben? De az a tipikus tiszta szag, és a kemény kőpadló ráébreszt arra, hogy már egészen máshol tértem magamhoz. Hála az égnek.

A másik ajkait megharapva, de korántsem játékosan, arra játszva, hogy a másikban fellobbantsam a lángot. Inkább csak figyelmeztető jelleggel, akár csak a kutyák, akik nem marnak bele a húsodba csak a fogukat koccantják jobban össze, éreztetve, jobb ha nem mész tovább, s nem hergeled. A gyenge kis karok emelkednek is, és tolom el magamtól, vagy inkább én távolodom el tőle, ha arrébb csúszom a padlón kissé, majd pattannak fel a kék szemek, s néznek a másikra. Nem mondok semmit, csak seprem félre a tarkómat tartó kezet, s ülök fel kissé, szinte kétségbeesetten körbepillantva, hogy a saját szemeimmel bizonyosodjak meg arról, hogy már nem a Rengetegben vagyunk. Ám ahogy felülök, az anyag, mely számomra oly ismeretlen, s túlságosan is könnyedén csúszik le rólam. Odakapom a tekintetem, és elkerekednek a szemeim. Halk, aprócska meglepett és megdöbbent sikoly mely elhagyja ajkaim, ahogyan összerántom magamon az anyagot, s dühösen pillantok a másikra.
- Még is mi a… - Elharapom a mondatot, hiszen az a beszéd, ez a stílus nem illik hozzám, főleg nem a káromkodás. Az annyira lealacsonyító. Pillantásom a félredobott ruhadarabokra esik, mintha csak azt terveztem volna, hogy most azonnal visszaveszem őket, de amint meglátom, valahogy a gondolatától is elmegy a kedvem. Beletörődve, hogy nincs ruhám, bújtattam a karjaim a köntös ujjába, s húztam ezáltal még összébb magamon az anyagot. Nem, nem akartam arra gondolni, hogy felesleges, mert úgy is mindent látott, amit csak lehetett. A sápadt arcra pír kúszik. Kislányos zavar, mely egyben édes még is rettentően szokatlan reakció tőlem. Ahogyan a porcelánbőrön kibontakoznak a rózsaszirmok.  – Ha valaki itt talál… ebben az igen csak kompromittáló helyzetben; s ennek híre megy. – Veszek egy mély levegőt, s kissé megremegek a dühtől, mely bennem fortyog. Lehunyom pár pillanatra a szemem, mintha csak erőt gyűjtenék, mielőtt ismét ránéznék.

- Akkor Aldrich fülébe jut, és biztos felbontja az eljegyzést, majd arról pletykálkodnak; milyen feslett nő vagyok. S az a te hibád lesz! Te arcátlan… s egyébként is milyen szánalmas viselkedés ez már?! Hogy kihasználod a védekezésképtelenségemet. Mint egy alávaló megszállott perverz… - Sokk ide vagy oda, melynek azért még mindig a hatása alatt vagyok, hiszen az apró kéz, mely összetartja az anyagot, alig láthatóan de remeg, és kapkodom a levegőt is, ami nem csak a düh következménye, belőlem csak úgy dől a szó. Az alattomos szavak, vádak. Mint egy mérges kígyó, akinek a fogából fröcsög a vér. Hát igen, ismét érzem, hogy sarokba szorítottak. Megpróbálnék felállni, ami abban nyilvánul meg, hogy lábaim kissé felhúzva támaszkodom a másik karomra, s próbálok emelkedni de nem megy. Mintha a testem nem akarna nekem engedelmeskedni.

- S ezt a nagyon figyelmes, gyengéd, és undorítóan romantikus éned pedig tedd inkább talonba, engem igazán nem hat meg. Tartogasd a többi sárvérűnek, azoknál úgy is beválik, nem de? -


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 07. 26. - 18:53:14
.: Húgom :.

Hogy látott mindent, az egy olyan nevetségesen felesleges észrevétel, hogy szót sem érdemes pazarolni rá. Elvégre valóban volt ideje bármit megszemlélni, amihez kedve volt, elvégre ideje annyi volt mint a tenger. S ami a másik reakcióját illeti, óh igen, ez az igazi elégtétel. Az a kissé meglepett, de inkább megdöbbent sikkantás, a kapkodó mozdulat, s persze a szavak. A szavak, amikből csepeg a gúny és a megvetés. Bár, jobban mérlegelve azok súlyát, végülis, neki miért volna rossz, ha Aldrich felbontaná az eljegyzést? És hogy a fogadott hugáról pletykák keringenének? Mégis, mi oka volna arra, hogy aggódjon és lelkiismeret furdalást vagy megbánást érezzen? Főleg, hogy egy Malfoy egyáltalán rendelkezik olyannal, hogy lelkiismeret? S ahogy mind jobban belegondol s egyre több kérdés kezd körvonalazódni benne, kúszik ajkaira a halovány félmosoly, telve kárörvendéssel, a tudattal, hogy a másik ki van szolgáltatva, elvégre ha vissza akarbá követelni a köntösét, nem tartana soká, még ha tetlegességis is fajulna a dolog. A pálcákat meg elővigyázatosságból helyezte a ruhahalom alá, ahol nincs szem előtt. Elvégre milyen kínos lenne, ha esetleg megátkoznák épp itt, ahol csak prefektusok járnak, és valamelyk griffendéles patkány idehozná a barátait, hogy körberöhögjék. Hát igen, nem épp szívderítő lenne.

De nem foglalkozik az olyan lehetőségek latolgatásával, amik ellen már tett óvintézkedéseket. Így csak kényelmesen visszahelyezkedik a félig ülő, félig fekvő pozícióba, melyből a másik fölé hajolt, s nyelvével végig járja Rhea fogainak nyomát ajkain. Végre valami reakció és nem csak az üres szavak meg a lenézőnek szánt pillantások. Nem, nem mazochista, csak szereti, ha valakiben van elég szenvedély, még ha harag szüli is. Leginkább, ha nőkről van szó. Bár amilyenekhez mostanában szerencséje volt... Vajon miért hiszik az, hogy vonzó, ha úgy fekszenek mint egy darab fa? Megfoghatatlan, mégis, megvetendő.

- Szánalmas? Ha olyan mérhetetlen szánalmas volna, nem lobbannál íly heves haragra hugocskám. - Ejti ráérősen a szavakat, ahogy tesz egy könnyed mozdulatot szabad kezével arca előtt, mintha lemosná azt a valóban pocsék maszkot, mellyel felébresztette a másikat, s helyére kerülnek a megszokott elemek. A kivehetetlenül sötét, megalkuvó íriszek, az élveteg ajkakon honoló, sötét, kihívó, mégis lesajnáló félmosoly, s a lehelletnyire kivillanó, hibátlan fogsor. Nah igen, elvégre mit várjon az ember valakitől, akinek csak egy gondolatába kerül, hogy számára tökéletes legyen a megjelenése? Főleg ha egy Malfoy az illető, hisz a család mindigis mérhetetlenül hiú volt, még az aranyvérűek közt is.

- Ami meg az arcot illeti... Mégis mi mással rángathattalak volna vissza ebbe a szánalmas létezésbe a kényelmes sötétségből, ha nem egy ennyire undorító gesztussal, mint a "puha, figyelmes, törődő csók"-kal? - Vonja fel jobb szemöldökét, szinte oda sem figyelve arra, hogy a harapásból vér serken, megfestve ajkait, s kellőre duzzadva, lomhán fusson le az áll ívéig, melyről hosszan elnyúlva hullik alá, kulcscsontja vonalán érve ismét bőrt, s kényelmes tempóban haladva végig a metamorf jobb oldalát borító tetoválások alá rejtett forradás fehérre hegedt felszinének kölcsönözve némi színt, mielőtt lendületét vesztve válik csupán vékony, mélyvörös réteggé.

- Óh persze, megint a sárvérűek... - Csóválja meg fejét, halovány élnéző, árnyalattal gazdagítva a vonásaira kiülő arckifejezést, míg felemelkedik, egyrészt hergelni kívánva a másikat azzal, hogy ő megteheti, másrészt pedig, hogy lassú, kimért léptekkel körözhessen a köntösébe burkolózó körül, s onnan suttoghasson neki.
- Valóban megtehetném, hogy efféle arcokat játszva csavarom el megannyi átlagosnak is csak erős túlzásnak nevezhető fejét, de abban hol volna az élvezet? Mert nincs annál nagyobb kéj, mint látni a másik szemében a vágyat... - Halkítja le olykor hangját, hogy a másikat rákényszerítse arra, hogy vagy pillantásával kövesse, vagy nemes egyszerűséggel jobban figyeljen a szavakra, azon lejtésére, hangzására, ejtésére, tartalmára...
- A vágyat, hogy szenvedéllyel marjon beléd, élvezettel harapva ajakba, nyakba, vállba... - Telíti mélyebb, élvezettel telt zöngéssel s felhangokkal szavait, olykor el-elmélázva némely után. - S oly hévvel karolva át, vonva magához, hogy körmei felsértik a hát bőrét, lábak oly erővel ölelnek, hogy kifut minden levegő a tüdőből... - Halovány rándulás az ajkak szegletében, alig észrevehető, épp, mielőtt sóhajnyira megállapodik, s lehunyja sötét szemeit, hagyva, hogy ajkai elváljanak egymástól, s látszódjon, miként tűnik tova a nedves csillanás róluk egy mélyebb sóhaj nyomán. Majd tovább lépve formálja újfent a szavakat.
- De ez mind semmivé enyésző, apró kis élvezet ahhoz a pillanathoz képest, mikor, bár már ahhoz sincs ereje egyik félne sem, hogy határozottan mozduljon, feszülnek meg a testeket át meg átszövő izmok, s hajlik ívbe a két hát, hogy néma kiáltásra nyíló ajkakkal merítkezzenek meg a gyönyörben... - Állapodik meg, s ereszkedik féltérdre, felsőtestből hajolva közelebb a nőhöz, s szinte végletekig lehalkított hangon ejti szavait.
- Ez az, amit sosem tapasztalsz meg, ha hozzá mész... - Mélyről feltörni vágyó tűzzel égő lélektükrökkel pillant a másikra, s hangjából nem hallható ki sem kioktatás, sem kárörvendés. Mindössze a teljes bizonyosság az, mi szavaiból süt, mit csak tetés ajka szegletének furcsa, talán visszafojtott indulatoktól s vágyaktól való megvonaglása, épp, mielőtt még hozzá fűzi. - Míly pazarlás...


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Rhea Walldorf - 2008. 07. 27. - 17:33:15
- :: Bátyám :: -

Összepréselem az ajkaim, s dühösen fonom össze a karjaim magam előtt, dacos kislányként, majd fordítom félre a fejem, mintha nem is érdekelne miről beszél. Hogy nem vagyok hajlandó ebbe a szócsatába belemenni, főleg nem úgy, hogy közben végig az ő tekintetét tartsam fogva. Túlságosan is kiszolgáltatottan, legyengülve, s megalázottnak érzem magam. Épp próbálom a csöppnyi méltóságom összeszedni a földről de… hah, milyen naiv is vagyok. Majd pont ő engedne nekem teret, adna lehetőséget, hogy visszavágjak? Persze ő is tisztában van vele, jobban mint más, hogy csak mint sarokba szorított állat, úgy viselkedem.

- Mondjuk valami olyan tettel ami kevésbé igényli a testi kontaktus bármely formáját. – Pillantok újra rá, miközben kissé felhúzom az orrom. Hozzátenném, erre vannak varázslatok is de… várjunk csak. Ha már a varázslat jött szóba. Hol van a pálcám? A kétségbeesés újabb hulláma söpör rajtam végig észrevétlenül. Legalábbis a másik szemének nem tűnik fel, de bennem ez az érzés annál inkább növekszik, s alattomos módon terpeszkedik szét. A pálcám nélkül semmi vagyok, védtelen. Talán az erdőben hagytam volna? Nem emlékszem az utolsó percekre, szinte homályba vesztek. Talán kiesett a kezemből, vagy éppen messzire dobtam döbbenetemben. Kissé félrefordítva még mindig a fejem, holmi gőgös dámaként viselkedve követem a pillantásommal a vércsepp útját, melynek megszületéséhez volt némi közöm. Elégtétellel töltene el? Ugyan már. Hiszen ez egy apró csekélység, csepp a tengerben. Ráadásul nincs is ilyen időm ilyen érzületeket táplálni, hiszen újra csak elkalandoznak a gondolataim.

A tetoválás… melynek létezéséről még nem is tudtam, egészen idáig. Hogyan is tudhattam volna? Nem voltak olyan pillanatok még amikor otthon volt sem, hogy véletlenül rányitottunk a másikra a szobájában. Azért erre különösen ügyeltem, s nem csak én, de a nevelőanyám is figyelemmel tartotta minden lépésem. Ám most, hogy keresztülfut rajta az a kis piros csík, van alkalmam tüzetesebben megvizsgálni, s még ha magamnak se vallanám be, de nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ne nyújtsam ki a kezem, s érintsem meg. Elakad egy pillanatra a légzésem, s kiszárad a szám. Kissé lehajtom a fejem, s lehunyom újra csak a szemeim, mielőtt tovább simogatnám már csak a pillantásommal is, ha már a kezeim kötve vannak… egyelőre.

Feláll, még szerencse, vagy éppen ellenkezőleg? Felpillantva követem pillantásommal, de egészen addig, amíg a látókörömben van, hiszen nem fogom a nyakam forgatni, hogy szemmel tartsam. A szavai éppen úgy hatást gyakorolnak rám. Még ha a kezeim a füleimre is tapasztanám, akkor sem lennék képes kizárni a külvilágból. Az egész terem betöltődik az ő hangjával, a mondanivalójával, mely nem mindig tiszta, még is ha jól odafigyel az ember, talán kigombozhatja a lényeget. De nem, nem szabadna ennyire magamba szívni a mondanivalóját, hogy már nem vagyok képes megtartani saját magam a hirtelen rám törő vágytól, melyek szinte megjelennek képzeletbeli vásznamon, s még le se kell hunyjam a szemem. Egyik kezemmel megtámasztva magam a földön, másikkal újra csak az anyagot összetartva veszek egy mély levegőt.

- Csak nem aggódsz miattam, és a jövőm miatt? Milyen kedves ez tőled…  De mit tudnál ellene tenni? - Felelem, amikor felnyílnak a szemeim, s rápillantok. Hiszen ott van már közvetlen közel, s én csak még közelebb húzódom hozzá, mint fém a mágneshez. A kérdés pedig inkább kihívásnak tekinthető, mint sem lenéző mozzanatnak, mely adja a választ, hogy ”semmit „. Nem, ez most egészen más, s ez engem is meglep. Talán a kettőnk folyó állandó harc csitulni látszik? Elengedve kezemmel az anyagot, melynek összetartását nem láttam szükségesnek, hiszen nem tettem hirtelen mozdulatokat, ezért nem nyílt szét, futtattam ujjam az ajkaira, körberajzolva játékosan, majd a vér vonala mentén indult lefelé.

- Szavaid célzások lennének kedves? Olyan bűnre csábítasz, mely elfogadhatatlan és megbocsájthatatlan. Hogy bátyám helyett szeretőként tekintsek rád. – Suttogom halkan, elvégre nem csak ő képes a szavakkal játszadozni, s nem is kell rájátszanom arra, hogy hangom rekedtes sóhajhoz hasonló legyen, hiszen miközben beszélek, ujjaimmal körbejárom a tetoválásának mintáját, ahogy kanyarog a testén, s érzem ujjbegyeim alatt a bőrét, s olykor körmeim hegyével húzok egy percre felvillanó fehéres kontúrt a fekete ívek mellé. – Vagy csak egyszerűen hajt a vadászösztön, hogy ne csak láss, de érints is… érezz, kisajátíts. Hogy olyat szerezz meg magadnak mely tiltott. -

Apró buja kis mosoly kúszik az ajkaimra, ahogy közelebb hajolok s érintem meg ajkaimmal az állánál, s haladva felfelé csókolom le azt a bizonyos vércseppet, bár társai nem követték már, hiszen nem sértettem fel a bőrt olyannyira. S az ajkak előtt megállva épp csak egy leheletnyi távolságba pillantottam rá, ahogyan megállapodott pár pillanatra a kezem a csípőjén, mielőtt folytatta volna az útját.
- Csak aztán nehogy ne tudj elereszteni amikor kell. – Végigtáncoltak újra csak az ujjak a nadrágja peremén, mielőtt újra csak felszaladtak az ujjak a karján, hogy tarkójánál megragadva rántsam közelebb, s csókoljam meg, pont azzal a vehemensséggel, s szenvedéllyel, mellyel ő tette ezt velem abban az eldugott kis folyosóban, az éjszaka közepén.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Abraxas Malfoy - 2008. 07. 27. - 19:31:17
-: Húgom :-

Csak figyel, mint ahogy kígyó les alattomosan, számítón a zsákmányra, mégis, pillantásában nem a gyilokvágy izzik, hanem szavainak jelentéstartalma, a belé sűrített érzések minden egyes apró rezdülése, kínja és gyönyöre lángol a sötét lélektükrök mélyén, s csak ajkainak szegletében mélyül el kissé a félmosoly, apró, elégedett árnyalattal gazdagítva az amúgy is sejtelmes kifejezést, mi túl sokat ígér s tán túl egyértelműen, mégis, oly sok kérdésre inkább megtartja a választ.

- Aggódnék? - Kérdi, ahogy a másik közelebb hajol, s magában elégedetten nyugtázza, nem csupán akarata nyomán mélyül el saját hangja. Talán a nő szavainak zöngéi teszik, melyek árulkodóak, mégis, mintha más is lobbanna az íriszek mélyén. Dac? Óh nem, az már kitört volna rég, s nem íly kétélű fegyvert választott volna a másik.
- Ha tudnád, mit tehetnék ellene, úgy lehet, nem csak enyhe árnyalattal uralná bőröd a pír... - Emeli meg jobbját, hogy végig fusson a másik arcának ívén, majd elérve az arcélt, forduljon vissza keze, s ujjaival fut a gesztenyeszín tincse közé, ahogy tenyerét fekteti a fakó arc felszinére, hüvelykjének ujjbegyével, alig-alig érintve a finom felszínt, cirógatva végig a járomcsont vonalán.

Újfent hallgat, s csak ajkai nyilnak el, halovány, élveteg ívbe hajolva Rhea újabb és újabb mondata nyomán. Hogy célzásnak szánta-e a szavait? Inkább kihívásnak, melyre olybá tűnik, habozás nélkül állt kötélnek a másik, mintha csak egy könnyed szópárbajról lenne szó, mint megannyi alkalommal korábban. Míly kár, hogy saját maga veszi elejét szavai jelentésének, hisz ha valóban bűnre avagy megbocsájthatatlan kihágásra kívánná rábírni a másikat, úgy hol marad a tartózkodás s a hideg elzárkózás?

- Bátyád helyett? - Emeli meg sóhajnyival jobb szemöldökét, ahogy elmélázik a szavakon. - Ugyan... sosem voltam a bátyád... - Tán ha épp árulásra készülne vagy halálos döfésre, mely elégtétel volna, ki tudja, meglehet elkeseredett vagy bűnbánó mondat lehetne ez. Valóban, az lehetne, s nem szinte megelégedő kijelentés, melynek felhangjait a támadhatatlanság tudata szülné. Hisz hol volt ő, mikor a nőnek szüksége volt bármire? Hol volt, mikor kisded harcokat vívott a többi fehérnéppel, amikor ide kerültek tanulni? Soha egyetlen szava vagy tette nem volt, mi neki szólt volna. Ha olykor ki is állt mellette, jó okkal tette. Főleg a család vagy a ház felemlegetése végett. S hiába volt ott annyi kárörvendő más házba osztott senki, mikor az elenyésző számú mardekárosból próbáltak gúnyt űzni, ha csak egyikük szájára vette a Malfoy nevet, azért súlyos csapásokat ígérő, lángoló tekintettel vetette rájuk pillantását, s egy szó nélkül vont pálcát. Rég volt, évekkel ezelőtt, mostmár jóval kifinomultabb eszközökkel, s hála a Piton és Lucius közti viszonynak, prefektusi hatalmával akkor és ott él vissza, ahol épp szükséges. Hisz mintha a házirend tiltaná az elöljárók bántalmazását, s súlyosan büntetné is. Milyen kár, hogy a diákokat alig védi valami...

Az oldalán végig futó ujjak érintésére eszmél, melyek bejárják a tetoválást, apró vonásokkal gazdagítva, s tán bánnia kellene, hogy nem maradandó hegeket hagynak a könnyedén futó körmök, mégis, inkább azzal a semmihez sem fogható gondolattal töltik el, hogy lesz épp elég heg, mely újonnan fogja ékíteni bőrét, akár a következő hajnalon, akár a rákövetkezők egyikén. S a szavak is, mintha csak tovább szítanák gondolatainak hevét, lehelletnyi, a másik számára rejtve maradó remegést futtatva végig alsó ajkán, mit halovány félmosollyal palástol, amint alig sóhajnyival hajol közelebb.

- Ha csak meg akarnám szerezni... - Halnak el szavai, ahogy a másik ajkaira tapad, oly hévvel, miről nem is oly rég beszélt, s szinte önkéntelenül mozdul jobbja, hogyha lehet, még közelebb vonja a másikat, szabadjára engedve az eddig visszafojtott indulatokat, mit sem törődve azzal, hogy ajkaiból vér fakar, s tulajdon szemfogai is felsértik a másik ajkait. Elmosódik a világ, s csak a tarkójába vájó körmök s a hozzájuk tartozó kar, a csókolt ajkak, melyek közt szenvedéllyel siklik át nyelve, keresve párját, hogy épp oly heves táncra hívja, mint amilyen hévvel ajkaik forrtak eggyé. S balja az, mely mintegy távolinak tetsző mozdulattal simít végig a köntös anyagán, meg kívánva lelni a szárnyak peremét, melyek alá befutva ölelhesse a hát ívét.

Ujjhegyeivel tapintja ki a gerinc finom vonalát, melyet újonnan sarkadó, kellően hegyes, ám a másik bőrét fel nem sértő, félcentis karmokkal jár be, csupán azok hegyével karmolva végig a halovány felszínt, ahogy csókjuk mind hevesebbé válik, ahogy fogy mindkettejük levegője, s egymás ajkaira tapadva kapkodják el a megmaradó, pár kortynyit a másik elől.
- Te fogsz marasztalni... - Ejti szavait, ahogy vérző ajkakkal, vágytól izzó lélegzettel s sóvárgó, mégis leplezetlen oly sokat ígérő pillantással kap levegő után, mikor elszakadnak egymástól ajkaik. Mert ez nem lassan lenyugvó hévről árulkodó, mind lágyuló csók volt, mint azt oly sok helyen olvasni s látni is, óh nem, ez csupán megszakadt, hogy még nagyobb hévvel folytatódjon majd. De nem most, hisz más tervei vannak.
Szavai végeztével tapad ismét a másik ajkaira, szenvedéllyel ragadva el őket, egy-egy heves harapás erejéig, hogy vérének sötét cseppjeivel, melyeket tulajdon ajkai mázolnak el, festi meg az alabástromszín bőrt, amint bejárja a nyak ívét, erőszakkal vonva el ajkait, s élvezettel tapadjon a verőér s a kulcscsont vonalának találkozására, nyelvével simítva végig a fogai börtönébe zárt felszinen, honnan újabb, mind hosszabb, s mind szenvedélyesebb csókokkal indul tovább, állával vonva félre a köntöst ajkainak útjából.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Rhea Walldorf - 2008. 07. 29. - 15:47:19
- :: Bátyám :: - +18 feletti tartalom

- Akkor ne csak mond, hanem tedd is meg. – Susogtam, s talán arcom még inkább kipirosodott, aprócska remegés futott rajtam végig, ahogy az arcomhoz ért, s a földön ülve még inkább közelebb csusszantam, már-már simultam hozzá. Még mindig nem éreztem magamban annyi erőt, hogy másik kezemmel is őt érintsem, hiszen a támasztékom volt. Figyelem, miképp érnek el a szavaim az ő tudatába, s fogja fel őket, ízlelgeti. Halvány mosoly kúszik a telt ajkakra, ahogy látom miként hallgat el, s mélyed a sötét szempár az enyémbe.

- Valóban nem. – Ha jobban belegondolok, ez igaz is. Hiszen egy idősebb testvér, még ha az pár hónap is, némi késztetést érez arra, hogy a fiatalabbat megvédje, s esetlegesen túlzásokba essen is. De ő nem tett semmi ilyet, sőt, nem is állt ki mellettem túl sokszor, kivéve ha az ügy olyan sokáig fajult, hogy a család neve is szóba került. Mondhatni két bábként éltünk egymás mellett, amíg otthon is volt. Én vágyakoztam utána szüntelenül, de ő észre sem vett. Nem is oly meglepő ez számomra, hiszen nem mutattam bármi érdeklődésnek a jelét is, nem úgy, mint az utóbbi időben, amióta véglegesen megszabadultam attól a korcstól, ki képes volt hálót szőni köré, és miatta talán még a Malfoy nevet is megtagadta volna. Szégyen…

A mondat, melyet nem fejezett be, hiszen beléfojtottam a szót… Szíven ütött volna? Talán keresném a valódi jelentést a kacifántos megfogalmazásnak? Hogy vajon mit ért az alatt, hogy ha csak meg akarná szerezni. Nem. Nem gondolok rá, nem gyötröm magamat ilyennel. Hazug. Hazug. Hazug. S én pont olyan bolond vagyok mint az a sárvérű senki, akinek ugyan ezeket a szavakat suttogta anno, hogy elcsábítsa, hogy megtörje, hogy megkapja. Többet ígért, mint amit kellett volna, azt meg már nem tudom, mennyire hathattak őszintének a szavai. De ha abból indulunk ki, ki is ő, s hogy milyen régóta ismerem már… Bedőlök, higgye csak azt, hogy elhiszem amit mond. Áltasson csak, ringasson olyan tévhitekbe, melyek soha nem is fognak valósággá válni. Azt hisz amit akar, s tudom, hogy bánni fogom ezt, majd amikor órák múlva ismét csak felkel a nap, hogy beragyogja a tiszta kék eget, de most nem érdekel. Mondhatni tiszta fejjel, szembenézve a hazugságokkal veszem el azt ami jár nekem; amit már oly régóta szomjazom.

Közelebb húz, már amennyire ez lehetséges, ahogy mozdul jobbja, s fonja körül vékony, vágytól remegő, s izzó testem. A körmök belevájnak tarkójának bőrébe, ahogy érzem, miként sérti fel újra az ajkaim, s mosódik össze kettőnk vére. Mintha ezzel pecsételnék meg azt a bizonyos szövetséget, mely most kettőnk között köttetik. Ellökve magam a padlótól, másik kezemmel, benne megkapaszkodva húzom fel magam, s térdelek fel, oda helyezve a testsúlyt, s immáron mindkét karommal fonom körbe a nyakát. Nem ellenkezek, ahogyan megérzem a kutató kezeket, miként bújtatja be kezeit az anyag alá. Ellenkezés helyett még inkább simulok felsőtestemmel az övéhez, mintha csak a beleegyezésem adnám a dologba, s állapodik meg jobb kezem egy pillanatra a vállán, sértem fel a bőrét, de csak éppen ott hagyva a vörös foltokat, de nem serkentve vért újból.

Halk, elhalló nyögés, ahogyan érzem, miként tapintja ki gerincem, s annak útját, majd érzem meg körmeinek a hegyét, melyek karisztolják a bőröm felszínét. Az egész világ, s ez az egész helyiség a feje tetejére állt, hiszen teljesen elvesztem ebben a táncban, mely akár a kettőnk szenvedélyes harcának is lehetne nevezni, hogy épp miként próbáljuk a másikat teljes megadásra bírni, de nem. Megadás…? Az ajkak oly annyira összeforrtak, hogy nem akarnak elválni egymástól egy röpke pillanatra sem. Csak már amikor az összes apró kis szuszt elvesztettem, s cseppnyi tüdőmben nincs több, sem az övében, eresszük el egymást röpke másodpercek erejéig. De csak még inkább kapaszkodok belé, a vállaiba, hiszen ha ő nem tart meg, akkor az én elgyengült, remegő testem visszahull a földre. Rápillantok, ahogy a szavakat ejti. Óh igen. Erre én is gondoltam, hogy talán nem lesz elég egyszer, hogy majd többször akarom őt, sőt… De nem. Csak most, csak ez az egyetlen alkalom, és nincs több, mert nem lehet. Mert tiltott…

Bár a tiltott gyümölcs mindig édesebb…. A pillantás, mellyel rám néz, s hagyja, hogy mind azt, amit elrejtettünk eddig a másik elől, kiolvashassam, erős széllökésként söpör végig rajtam. Meglep. Megdöbbent. Jóérzéssel tölt el. Akarom. Most. Bármi is az, amit a sötét szemek ígérnek, képtelen lennék most megálljt parancsolni magamnak, nem hogy neki. Hiszen izzik, ahogyan én is, pont olyan hévvel, akár csak egy kitörni készülőm vulkán, mely évekig csendben fortyogott.
- Lehetséges, de nem lehet. – Elhalló sóhaj, ahogyan nyakam bőréhez érintve ajkait újabb borzongás járja át minden porcikám. Talán kissé még hátrébb is hajtom a fejem, ezzel nagyobb teret adva a másiknak, s önző módon követelve a kényeztetést. Nos igen, ki kell használnom mindent így első és… utolsó alkalom adtán. S hirtelen ötlettől vezérelve, vagy csak mert az apró harapás hatására egy pillanatra tisztul ki a fejem, nem hagyom, hogy tovább haladjon lefelé, hanem megragadva az állát, kényszerítem arra, hogy a szemembe nézzen.

- Ezt nem mondhatod el senkinek. Senkinek, soha Abraxas; vagy kivágom a nyelved. – Metamorgság ide vagy oda, azt bizony nem tudja visszanöveszteni, s mondhatni elég finom is voltam. Elvégre érzékenyebb pontjával is megfenyegethettem volna. De még így sem vagyok biztos benne, hogy meghatja holmi női fecsegés, fenyegetőzés. A köntös anyaga már eléggé laza, s mivel amúgy is nagyobb, mint az én méretem, könnyedén csusszan le a vállaimról, miközben a szemeibe nézek, s hüvelykujjammal simítom végig az ajkát, mintha csak a vért akarnám eltüntetni, mely az én duzzadt ajkaim is pirosra színezi. – Meg kell ígérned. - 
Lehet, hogy egy Malfoy, hazug, csaló, meg minden egyéb, de eddig nem tűnt úgy, hogy nem tartaná be a szavát, ha azt egy másik, arra méltó társának ad. Talán ezért is bízok a másikban, kissé naivan. S talán gonosz módon, talán taktikázva, mintha csak a választ akarnám kicsikarni a másikból, szalad végig másik kezem a karján, majd az alatt átbújtatva a hátán, olykor belekapva kissé a bőrbe, majd megállva egy pillanatra a nadrág pereménél kúszik kissé feljebb a szemöldököm, ahogyan az anyag alá csúsztatva kezem, vártam a választ.

- Főleg nem neki… ő sohasem tudhatja meg. -


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Yolanda Delacour - 2009. 08. 16. - 13:20:08
Ethan <3

„Ma este tízkor a Prefektusi Fürdőben egy romantikus randi Velem! Ne késs.. =)
                                                                                           Yolanda

Elégedetten nézegettem a rózsaszín papírost, majd az orromhoz emelve ellenőriztem, hogy valóban illatos e, ahogyan azt az üzletben mondták, s igen! Finom, nem túl erős, még is kellően érezhető liliom illata járta át az egész cetlit, így nyugodt szívvel hajtottam össze kétszer, majd hajoltam ki a folyosóra, s néztem körbe. Az egyik lovagi páncél melletti falhoz dőlve vártam, hogy a Hugrásoknak vége legyen már az Átváltoztatástan órájuk. Mostanra terveztem, hogy becserkészem Ethant, és a szavamat állva, belenyomom a zsebébe ezt a valamit. A szavam tartása alatt pedig azt értem, hogy ne gondolja azt, valóban elfelejtem a mentőakciót, amit véghezvittünk, mi ketten. Nélküle már rég nem lennék itt, hanem valahol Franciaországban sepregetnék valami eldugott utcát, mert anyámék arra ítéltettek volna, hogy a közrendet szolgáljam, vagy mi. Milyen megalázó lenne, ha a legmozgalmasabb parkban szedegethetném az eldobott csikkeket!
Egész elbambultam, amikor is hatalmas dördüléssel nyílik ki az ajtó, s végre megjelenik az én emberem. Persze jellemző, hogy az elsők között jön ki, mint aki alig várta már, hogy szabaduljon McGalitól. Teljesen egyetértek. Ahogy elsétálna mellettem, vagyis a páncél mellett, úgy nyúlok ki, s ragadom meg, majd rántom be magam mellé. Nem mondok egyelőre semmit, csak felmutatom a papírt, beleteszem a nadrágjának a zsebébe, s egy puszit nyomva az arcára, a fülébe suttogva, hol is találja azt a bizonyos helyet, amit megemlítettem a levelemben, s már ki is szökök a beugróból, s amilyen hirtelen feltűntem, úgy veszek el mint szürke szamár a ködben. Remélem olyan hatásosra sikerült ez a dolog, mint ahogy azt terveztem.

~ * ~ * ~

Na igen, én is a terveim. Lehetséges, hogy ezt is így terveztem volna? Hogy idejövök jóval hamarabb, s kiterülve a márványkövön figyelem azt, hogyan ég a cigi vége, s hogyan száll fel a füst csíkja? Felkönyökölve szippantok egy újabbat a káros élvezetből, s milyen szerencse, hogy Clyde megszánt engem az utolsó pillanatban pár betekert spanglival. Az élet szép, s persze az egészen más dolog, hogy egy utolsó l*tyónak érzem magam, főleg hogy a minap még az az érdekes pletyka is a fülembe jutott. Hát ennyire nyilvánvaló lenne az egész? Most meg röhöghet rajtam az egész iskola, hogy csak egy átverés volt, egy hazugság, mindennemű rózsaszín felhő nélkül. Óh nem, ez nem történhet meg, elvégre arról a dologról csak én meg Ő tud, de ez éppen elég is. A fenébe! A fenébe, fenébe, fenébe! Miért vagyok ennyire naiv és bolond? Miért kellett ez nekem? Miért, miért, miért?
További kérdések helyett inkább újabb slukkokat szívok, s meredek rá az előttem lévő falon pompázó festményre, amin egy sellő teszi-veszi magát szüntelen.



Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Ethan Wilde - 2009. 08. 16. - 14:27:36
yolanda .

yeah, he's a winner,
he's a goddamn sinner.
and i said, "i don't understand
why i'm fumbling after her"

A tenyerébe szorított zsebóra szorgalmasan nekilát, hogy vézna másodpercmutatójával leketyegje az utolsó percet, ami még hátravan tízig. Nézi az ezüstözött óraházat, a zöldes-sárgás kopottságával – a legkevésbé sem illik hozzá, elvégre igaz, hogy mivel még csak most szabadult a büntetőmunkájáról, most legalább még mindig azt a nevetséges iskolai uniformist viseli, de az sosem állt rajta úgy, ahogyan kellene, az ing is gyűrött rajta, a sárga-fekete csíkos nyakkendő is meglazult, és csálén lóg, de mindez a legkevésbé sem izgatja most. Nézzen ki úgy, mint egy jelmezbe bújt mugli, mit számít.
Mintha még égne az arcán Yolanda szájának érintése. Megdörzsöli. A zsebében ott van az összegyűrt papír. És valami ártatlan pletyka a fülében. Mégis mi a fenét várt, és most mit vár? Yolanda már tudtára adta, hogy nem kell neki. Miért nem kell? Miért nem? És miért az a másik kell? Mért éppen az? Tele van dühvel, indokolatlan, elfojtott dühvel, de sose volt még ilyen fegyelmezett, és mindene fáj, ólomsúlyúnak érzi magát a gyűlölettől, a keserűségtől – és mégis itt van. Ugrik, azonnal, az első szóra, mert nem tud mást csinálni, hagyja magát ráncigálni azon a hülye pórázon, amit hagyott játékból, érdekességből a nyakára tekerni. Kiszámolja a negyedik ajtót. Az összetört darabjai véres nejlonzacskóban csörögnek utána. Elsuttogja a jelszót, rekedten a cigarettáktól, soktól, iszonyatosan sok száltól. Nyikorgós hang. Tétován lép előre, mint aki aknamezőn jár.

Az első, a látvány. Mint egy pofon. Hatalmasra nyílt, merev pillantású szemek, de az íriszek égszínkékje szinte elvész, ahogy az üres, fekete pupillák felfalják őket. Yolanda úgy fekszik a márványon, szétterülve, márványszínűen maga is, mint valami utolsó narkós kurva. Majdnem hajszálra, mint.. És ő, beteges módon, látja a szépséget ebben a szituációban, még most is, így is. Aztán az illat, a fű édes, bódító füstje tolakszik az orrába. Meg akarja szívni azt a szart. Ki akarja szedni a kezéből. Gondolkozik? Fontolgatja, hogy rontson-e neki, hogy tépje meg, amiért.. miért is? Nem gondolkozik. Az ajtó becsukódik mögötte, ugyanolyan nyikorgósan.
- Mi a szart csinálsz? – kérdezi erőtlenül.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Yolanda Delacour - 2009. 08. 16. - 16:51:50
Ethan <3

Hallom, hogy valami mozog, vagy csak a képzeletem játszik velem? Az nem lehet, hiszen alig szívtam pár slukkot, s ezt ellenőrzöm is, ahogyan felelem kissé a karom, hogy szemrevételezzem az ujjaim közé csippentett vicces cigit. Rendben van, nincsenek téveszméim, nem is lehetnek még, hiszen nem juttattam annyi anyagot a szervezetembe! Elvégre csak jókedvet akartam magamnak varázsolni, meg végtelen fesztelenséget. Nem az egész üveg vodkát akartam magamba önteni, hanem csak pár kortyot legurítani a torkomon. Ez a helyzet ilyesmi vagy olyasmi, legalábbis szerintem.

S mielőtt a zajokat összekapcsolnám, újra csak ugyan az hangzik fel, és felgyullad az a villanykörte a fejemben. Csak nem megjött az, akit vártam? Oldalra fordítva a fejem lustán pislogok az ajtó felé, de mielőtt befókuszálnám a dolgot, látok két cipőt, s két lábat is, és követve a megkezdett utamat, nézek egyenesen Ethan szemeibe. A kérdést mintha elengedném a fülem mellett, úgy vigyorodok el, majd pattanok fel a földről, mint aki az imént nem is fetrengett ott lent szinte tudattalan állapotban. Karjaim magam mögött kulcsolom össze, s bűnbánóan pislogok fel rá, majd teszek egy lépést közelebb.
- Azt hiszem, most lebuktam, hupsz! – Szólalok meg, s lerí rólam, hogy semmiféle bűnbánat nincs bennem amiatt, mert egy kicsit szórakoztam, s mert most remekül érzem magam. – Nagyon rosszkislány voltam.. meg kell büntess! -
Újabb lépés, nem is egy, hanem kettő, sőt, egyenesen a nyakába borulok, s karjaimmal átkulcsolva fúrom arcom a nyakhajlatába, majd harapok bele a fülcimpájába finoman.
- Örülök, hogy eljöttél. – Murrogom halkan, s forró szusszanásaim végigborzolják hóka bőrét. Lazítok egy kicsit az ölelésen, de mindezt csak azért, hogy egyenesen a szemeibe nézhessek, majd meglengetve a cigit tartó kezem, vonom fel kérdően a szemöldököm. – Kérsz? -
Ennyire egyszerű a kérdés, s csak kétféle válasz létezik rá; igen vagy nem. Nem érzek lelkiismeret furdalást a dolog miatt, hiszen mindenki saját maga dönti el, hogy belekóstol ebbe a játékba vagy nem. Nem erőszak a disznóorr, izé.. vagy az disznótor?


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Ethan Wilde - 2009. 08. 16. - 18:24:00
yolanda .

no is just a thought that
never crosses my mind

Még mindig ott áll, egy, két, legfeljebb három lépéssel az ajtó előtt, mozdulatlanul, megrogyva, kifejezéstelenné fakult arccal. Nem mond semmit sem, nem is tudna, Yolanda közelít, még így is annyira kecsesen, mint valami kígyó vagy egy nagymacska, és érzi, hogy az a már ismerős, sűrű, vérbő köd lassan az elméjére ereszkedik. Ő pedig áll, és hagyja, hogy rádobják a hálót. Szétcsúszottak, de majdnem ellenállhatatlanul duruzsolóak a szavai, most közel sem az a naiv, szende kislány beszél hozzá, akihez nem is mert igazán hozzányúlni, nehogy az ő mancsának a puszta simítása bekoszolja a fehérségét. Ez most egy egészen másik Yolanda, akinek a hangja, a beszéde, a tekintete, mindene követeli, hogy húzza magához a derekánál fogva, és ölelje, döntse a márványra, merítkezzen a felkínált, elringató mocsokba a feje búbjáig, és felejtse el, mi lesz holnap. Holnap.. Nem tehet ilyet, Yolanda nincs magánál, és ha kihasználja a helyzetet, holnapra talán meggyűlöli, és ő nem akarja, hogy meggyűlölje.. bármit is hallott, vagy akár bármi történt.. nem akarja elveszíteni. Még azt a kicsit sem, amit kapott belőle.
Meg kell őriznie a józanságát. Nyel egyet. Magához kell térítenie, megmenteni ettől a hülyeségtől, nem pedig utána ugornia. Ezeknek a szavaknak semmi súlyuk nincs az elméjén tenyésző éhes, bíbor ködben. Minden ép gondolatát felfalja a vágyakozás, a másik teste az övének simul, sóhajt, a karja magától fonódik a karcsú, törékeny, mégis annyira vonzóan életerős, rugalmas, feszes test köré, ujjai lelkesen siklanak végig a hátátn, hogy borzongást hozva megismerkedjenek a csípeje finom íveivel, a gerince vonalával. Nem szabad, ez van a nyakörvére írva. Észhez kell térítenie, vagy legalább neki magának józannak maradnia.. vigyáznia kell, a kurva életbe, védenie kell, nem kihasználni.. józannak, persze, majd pont most marad józan, éppen ő, éppen Yolandával.. összerándul az undortól és az önvádtól. Mintha ő nem feküdt volna össze mindenkivel, aki csak szembe jött... ha igazak is a mocskolódások, hogy Yo ilyen lotyó, vagy olyan, neki nem számít, eddig se számított. Egyáltalán nem számít.
Minden mellékes gondolatot elmos az ereiben követelőzően felzubogó vér. Felnyög, szinte állatiasan mordul, ahogy a lány forró lélegzete a bőrének ütközik, de ezek eltéveszthetetlenül az élvezet hangjai, és a finom harapástól eszetlen borzongás szalad végig a bőrén. Yo akarja. Yo akarja őt.
Mohón issza az égő cigaretta által okádott füstöt.
Nem..? A tüdejében nincs elég levegő egy nemhez.
Elkapja a kezét, szinte erőszakkal, aztán ez a fajta erőszak azonnal el is bújik a sötét, vágytól terhes pillantásában, és egész lágyan húzza végig az arca előtt a karját, elsuhanó ajkai végigcsókolják azt a világító fehér bőrét, a tüdejéig szívja az illatát, aztán a csuklóját fogja már csak, hogy a szájához érinthesse a finom ujjak között tartott szálat. Nem..?
Lehunyja a szemét, mohón és mélyre szívja.
Welcome home.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Yolanda Delacour - 2009. 08. 16. - 19:04:04
Ethan <3
I cannot find a way to discribe it
It’sthere inside;all I do in hide
I whis that it would just go away
What would you do
You do,if you knew
What would you do

Mintha némi ellenkezést véltem volna felfedezni, vagy inkább döbbenettel keveredett tiltakozást, elvégre nem éppen helyes az, amit teszek. Ugyan, kit érdekel? Egy kis füves cigi ugyan nem a világ vége, ahogy az sem, hogy a másikhoz simulva keresem azt a biztonságot, amit már oly régóta nem lelek sehol. Talán éppen most lesz az az alkalom, hogy megtalálom az ölelő karok között, melyek most a derekam köré fonódnak, a mosolyom most pedig elégedett színben játszik. Érzem, miként érinti gerincem egyenes vonalát, s borzongok meg egészen, közelebb hajolva hozzá érintem orrom hegyét egy pillanatra az övéhez. Ez a találkozás most egészen más lesz, mint a legutóbb, érzem. Nem holmi eszetlen futkározás, s bolondozás rossz, neveletlen kölykök módjára. Csak egy csipetnyivel több.. jóval több, netalántán felnőttesebb? Nem. Kétségkívül nem felnőttesebb, hiszen a felnőttek nem viselkednek olyan felelőtlenül, mint most én.

Nem gondolok most a holnapra, nem űzi el a képeket a felszakadó nyögés sem, s talán nincs is semmi, ami megállíthatna engem, vagy Őt. A szemeibe nézek, egészen mélyen, hagyom, hogy Ő is a lelkembe láthasson, szinte mindent feltárva, nem törődve azzal, hogy visszaélnek ezzel, hiszen már megtették előtte, nem is egyszer. Most ÉN magam akarom, hogy ez történjen, s nem kell a szakadék felé csábítani, hanem ÉN vagyok az, aki büszkén s emelet fővel teszi meg az utolsó lépéseket. Az alsóajkamba harapva hagyom, hogy kezeim odahúzza ajkai elé, a hosszú ujjak, melyek eddig enyhén behajlottak, most virágszirmokhoz hasonlóan nyílnak szét, hogy a cigi végéhez hozzáférhessenek kényelmesen.

- Most már te is bűnös vagy. Van egy újabb közös titkunk Ethan Wilde. – Búgom halkan, s a francia szavak könnyedén suhannak, ahogyan a spangli végéből áramlóm lustán gomolygó füst. Elengedem hát a karommal a nyakát, majd szabad kezem az arcára simítom. Legszívesebben a hajába túrnék, s magamhoz rántanám, de csitt! Csitítom magam, hiszen miért kellene az első percekben a legjobb részeket ellőni? Megragadva a kezét, emelem meg, hogy a megmaradt maradékot az ujjai közé helyezzem, ezzel neki adva lépek hátrébb, majd megfordulva, pillantok arra a megannyi csapra, ami a hatalmas medence fölött lóg alá. Előrántva a pálcám, bökök oda, mire tódulni kezd a víz, s a megannyi színes hab, majd dobom félre a hasztalan fadarabot. Koppanva a kövezeten gurul arrébb, s a vállaim felett hátrapillantva nézek ismét a srácra. – Bár tavat említettél.. remélem az éjszakai fürdőzés eme változata is megfelel neked. -
Rossz vagyok, de még milyen rossz, s ez a pajkosság a hangomon is átérződik. Csilingelő nevetést hallatva ragadom meg a citromsárga póló alját, majd húzom egyre feljebb s feljebb, egészen a fejemen is áthúzva majd dobom félre. Mindezek után következik a fekete farmer. Aprócska gomb, vagy egy cipzár, s hetykén tolom le a csípőmről, le a hosszú, vékony combokon át a vádliig, majd lépek ki belőle, s lököm félre. Szemérmesen kulcsolom össze a mellkasom előtt a vékony karjaim, majd pillantok ismét Ethan irányába, s vonom fel kihívóan a szemöldököm. Elvégre.. nem mindennap vetkőzök le egy aprócska rózsaszín csipkecsodára, ami az alsóneműmet illeti, hiszen semmi más nincs rajtam az említett bugyin kívül. S bár szeretek sütkérezni a rám irányuló figyelemben, nem vagyok rest a lépcsőhöz libbenni, hogy pillanatokkal később elmerüljek a színes habok között, az illatos vízben.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Ethan Wilde - 2009. 08. 16. - 23:27:06
yolanda .
you can have my isolation,
you can have the hate that it brings
you can have my absence of faith,
you can have my everything

Túl régen nem érezte már ezt, de az érzés úgy fogadja a karjai közé, mint a tékozló fiút a megbocsátó atya. A cigaretta már nem nyugtatja meg, akármennyit szív belőle, nem csillapodnak az indulatai, és a szája keserű marad, száraz és szomjas. A mozdulat mind idegesebb és idegesebb az öngyújtó minden újabb kattanásával. De most elsimul a víztükör, és új, felszabadító nyugtalanság veri fel.
Szorosabbra húzza a karjait, az eddig is feszült vágyódás kiélesedik Yolanda után, és már a legkevésbé sem érdekli, mit szabadna, vagy mit kellene. Nem áll ellen a kísértésnek többé. A lapockájánál állapodik meg a keze, annál fogva szorítja magához. Az ezüstös, felborzolt haj érintésre unszolja, hát beletúr, élvezettel morzsolja ujjai közt a tömött, selymes tapintású tincseket. Minden mozdulatát hevesnek érzi, bár meglassúdott, de belül fűti a tűz, újabb és újabb érintésekre sarkallja. Nem húsként kóstolgatja, mielőtt őrjöngő éhséggel rávetné magát, mint a vérszagott kapott, veszett kopó. Nem erőszakos. Nem akar semmit, amit Yolanda nem.  És most, ahogy mélyen megmerítkezik a tekintetében, az íriszek türkizével körülrajzolt pupillája végtelen éjszakájában, elhiszi, hogy átérzi, tudja, hogy mit akar Yolanda.
Elhiszi, hogy gondoskodhat róla, megvédelmezheti, hogy megadhatja neki, amit kíván, azt a biztonságot, amire sóvárog – meg akarja adni. Mindenét odaadná. Ha birtokai, kincsei, birodalmai lennének, valamennyit olcsó csecsebecseként terítené a lába elé. De nincs semmije. Saját magát kínálja, az álmai törött akkordjait, a saját magának mondott hazugságokat, azt a használattól kifényesedett mocskot, amelyet élet gyanánt tart maga körül. Ez látszik most a szemében, ez villan meg meztelenül a vágyakozás felhői mögött.
Nem beszél, még mindig nem szól egy szót sem, törleszkedik az arcával a tenyerével. Felzúgnak a csapok, a kezében ott a gondos ujjal sodort, hízott cigarettapapír, alóla sziszeg a füst, még mindig. Megégeti a kezét. Pillantása követi a márványon koppanó pálcát. Yolanda nevetése mint száz szétguruló, macskaszemű üveggyöngy. A tekintete végigsimít a karja ívén, ahogy a könyöke hajlik, de az eldobott pólót nem kíséri a földig, Yolanda hibátlan bőrének látványát issza fel. A vére új területeket talál magának, begörbült ujjai kínlódva simítanak végig a combján, szeretné lerángatni róla a farmert, egy mozdulattal eltépni a rózsaszín cukrospapírt – de nem lép közelebb. Meghagyja neki a vetkőzést, hadd tegye ezt úgy, ahogy kívánja, hadd mutassa meg úgy a testét is, ahogy a lelkét mutatta fel az előbb – önként, azért, mert ő akarja így, szinte dacosan, szinte erőszakosan. Így hat rá a látvány, hiába nem mozdul, hiába nem szól, látszik az arcát, hogy felizgatja, amit lát. Tekintetével a hirtelen előfehérlő combokba mar, az összekulcsolt karok mögé rejtett melleket simítja, s végül megállapodik a kihívóan villogó szemeken. Lassú mosoly hasít utat magának az arcán.
- Gyönyörű vagy. – Ennyit mond csupán, azt is így, egyszerűen, őszintén. Minden, amit hízelgő bókokba önthetne, ott ül az arcán, nyíltan, mintha írták volna. Az, hogy csodálja. Az is, hogy kívánja, erőnek erejével kívánja. És.. az is, hogy nem számít, mit tesz. Imádta fehéren, és imádja most mocskosul. És hogy nem azért, mert bódítja a vélabűbáj.
Nézi, ahogy a vízbe mászik, a hófehér, de napmeleg testét, figyeli, ahogy a térde behajlik, ahogy megfeszülnek, aztán elernyednek az izmai itt vagy ott, s a lágyabb vonalak együtt ringanak a mozgásával. Mélyet szív a jointból, és közelebb lép a medence széléhez. A nyakkendőjét oldja ki, gyors, begyakorlott a mozdulat, lehúzza magáról a mellényt, inget, itt-ott felfehérlenek a hátán vézna hegek, ahogy előrehajol, hogy kikösse a cipőfűzőjét. A nadrág következik, lerúgja a cipőt, csak egy mozdulat lehúzni a zipzárt, eldobni a semmibe. Nincs benne semmi különleges. Yolanda olyan, mint egy testet öltött álom, egy tünemény, benne nincs semmi földöntúli. A bőre néhol kicsit napbarnított, még csak nem is egyenletesen, a haja inkább barnás, mint szőke, az izmait az élet dolgozta ki. Csupa nyers, szilárd valóság.
Az alsónadrágnál habozik, kaján kis vigyort villant Yolandára, ujjait a vékony anyag szegése alá csúsztatva.. de nem veszi le. Most Yolanda játékszabályai alapján akar játszani. Lép kettőt a medence széléig, lendületesen, aztán szabályosan előrenyújtott kézzel a vízbe veti magát.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Yolanda Delacour - 2009. 08. 17. - 20:22:39

Ethan <3

Elégedetten hajtom a fejem a kutató ujjak közé, szinte némán kiáltva, hogy még, még, még! Fúrja ujjait mélyebbre a tincsek rengetegébe, hadd futhasson végig rajtam újra és újra a borzongás. Mindig is szerettem, ha a hajamat piszkálták, ha csak úgy csavargatták, s beletúrtak. Lehunyom a szemeim egy pillanatra, de tényleg csak annyira, hogy utána a másik felé hajolva kaphassam el újra a pillantását, s olvashassam ki mindazt, amit mondani akar nekem. Szavak nélkül, puszta érintésekkel, s a lélektükör halk meséivel.  Minden apró megmozdulásommal azt sugallom neki, hogy nem kell megállnia. Most egészen más lesz, mint a legutóbbi találkozásunkkor. Most nincsenek akadályok és szabályok. Csak egy apró hajszálrepedés keletkezett egyébként is sebzett szívemen, melyen apró, gyöngyformákban pattogzik ki a vöröslő rubin cseppek. Védtelen vagyok, s kiszolgáltatott, mert azzá teszem magam, mert azzá akarok válni, az övé akarok lenni, s újra hamis szavakat hallani. Látom azt az íriszeiben, amit látni szeretnék, amit vágyok érezni, s a szívem úgy érzem, majd szárnyra kap a boldogságtól!
A mosolyt látva én is azt teszem, hiszen képtelen vagyok akár egyetlen egy pillanatig is parancsolni ajkaim apró szegleteinek, így hát viszonzom a gesztust, s rebbentem meg ártatlan szűz módjára a pilláim. A bókra pedig csak egy apró kis kuncogásszerű kacaj a válasz, sem több, sem pedig kevesebb. Igazi gyógyírként hatnak a szavai, pedig két tagból áll csupán. Gyönyörűnek tart, nem pedig eldobottnak, s elhasználtnak.
Körbeölel a víz, s a színes habok mondhatni mindent eltakarnak a kíváncsi szempár elől, még így is, hogy karjaim leengedem magam mellé, s hátrébb evickélve, nézek a medence széléhez lépő alakra.
S talán néha pont arra vágysz, hogy ne egy álomkép lépjen eléd, hanem maga a megtestesült valóság. Hisz olykor pont az a szép benne, hogy valós, nem pedig egy álomkép mögé burkolt képzeletbeli szülemény, mint amilyen én is vagyok. Azt hiszed, van bennem bármi különleges? Csak mert a bőröm fakó, s a hajamban több az ezüst, mint a szőke? Mindez csak egy illúzió, melyet az este végén elvesztesz, s meglátod valós énem, mely kevésbé hívogató s csábító. Pimasz kis mosoly költözik most telt ajkaimra, ahogyan figyelem a vetkőző fiút, a kapkodó, ám annál édesebb mozdulatait, s újfent csak elnevetem magam, amikor az a bizonyos nadrág nem kerül le, s mind emellé még kapok egy kaján vigyort is.
Karjaim az arcom elé emelve akadályozom meg, hogy a vízbe érkezésekor még több habos-babos víz fröccsenjen az arcomra, majd úszok még beljebb, egészen addig, amíg a medence belső pereméhez nem ütközik a hátam, s ragadok meg ott.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Ethan Wilde - 2009. 08. 18. - 01:30:15
yolanda .
turn off the sun pull the stars from the sky
the more i give to you the more i die
and i want you
you are the perfect drug

16+

A víz szorosan, majdnem odaadóan öleli körül, mint egy nő teste, bármelyiké, nem számít. Minden nő és minden ölelés úgy suhan végig az elméjén, anélkül, hogy nyomot hagyna, mint egy újabb falat kenyér. Nélkülözhetetlen. Mindennapos. Ma minden gondolatodat kitölti a mai, holnap már a holnapira gondolsz, a tegnapi soha többé nem jut eszedbe. Az ugrás lendülete viszi tovább a felszín alatt, a medence fenekén fénylik a kő, az elhasznált levegő kis, fojtott buborékokban szalad ki a száján. Yolanda fehérebb, mint a márvány. A simára csiszolt kő hátterén csupa finom, lágy hajlat és feszes karcsúság. Kinyújtja a karját, előrébb taszítja magát, a medence széle felé.
Közvetlenül előtte bukik a felszínre, az általa hozott víztömeg a másiknak csapódik, tömören, furcsán cirógatóan. Megrázza a fejét, mint egy kutya, nedves tincsei rendezetlenül szóródnak szét;  a szeme fehérjében meggyűltek a vérerek, de a pillantása boldog és gondtalan, annyira gondtalan, hogy az már csak hazugság lehet. Könnyeden, rekedten nevet rá, mintha károgna. De mégis napfényt ígér a hangja, testmeleg éjszakákat, rágóízű, zajos hajnalokat, a pimasz kis mosolyát eszik majd reggelire gyömbérrel és metadonnal, és nem kell félni, mert kirúgdossa az ágy alól az összes szörnyet, kitapossa a belüket, és attól, hogy ráveti a szemtelen, önhitt mosolyát a világra, minden megoldódik, elszégyelli magát az összes emberkereskedő, közép-afrikai diktátor meg köpönyegforgató alkimista, amin meg keresztülnéz a kitágult pupillája, az megszűnik létezni. Mindig valami ilyesmit hazudik az egész lénye, valami boldog, gyönyörű, felszabadító, izgalmas őrültséget. És valójában azonnal összeomlik, ahogy csak erősebben gondolnak rá, és nem lesz több egy halom csillogó szemétnél. Legtöbbször észre sem veszi, elvégre ebben él, de most ő is elhiszi. Hogyne hinné él? Csak egy hülye, kibaszott molylepke, egy megvakított fényimádó, és semmi se számít, ő akkor is az izzóhoz akar simulni.
Yolanda szemében nem engedélyt, de felbujtást lát. Igen, tépd el a láncodat, amit én aggattam rád, és rohanj oda, ahonnan tiltottalak, ha lelőnek, azt is élvezed majd. Élvezné. Bármit. A tágra nyílt, elködösült szeme falja a látványát. Eltépi ő azt a láncot szívesen. Közel van hozzá, nagyon közel. Megnyalja a száját, száraznak érzi az ajkait. Oldalra nyújtott kezét hívja a lány teste, nincs rá jobb szó, míg az elméje a kenderfüstön szálló, eltorzult ábrándokkal játszik, az érzékei ódákat faragnak ócska, mocskos szavakból, hogy valami kisszerű, szirupos tökéllyé tegyik azt, amit a teste a nevén nevez. Amit a teste művel, az ösztön. Önkéntelenül keresi meg azokat a pontokat a bőrén, ahogy tenyerét végighúzza elöl a combján, majd fejlebb, a hasára, a csípőjére, körbecirógatja a köldökét, végigzongoráz a bordáin, és kúszna feljebb is. Kúszik. Erő érződik az érintésén, nyers, kiforratlan férfiasság.. talán biztonság. Az is lehet. Szeretné, hogy Yo biztonságban érezze magát mellette. Biztonság az egyik birtokolni vágyó karjaiban, aki éppúgy kicifrázott érdekből akarja oltalmazni, mint bármelyik másik. Most nem mosolyog, az arca komoly, mintha koncentrálna, a szemében sóvár sötétség kavarog. Lassan görbül csak meg a szája sarka. Mocskosul. Örömtelve.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Yolanda Delacour - 2009. 08. 21. - 14:48:15
+16

A reggel mindig egy újnap reményével kecsegtet. Minden más lesz, mint tegnap, vagy azelőtt. Talán a nap felbukkanásával minden meg nem történté válik? Az éjszaka órái feledésbe merülnek, s csak a csillagok tudhatják, miről is szól valójában a dal..? Akarom én ezt? Hogy minden érintésem csak múló emlék legyen csupán? Hogy a még el nem csattant csókok feledésbe merüljenek? Összezavarodtam, s egy pillanatra azt hinném, nem is tudom, mit akarok valójában, de elég Ethan szemeibe nézzek, s a kételyek felszívódnak, akár a száraz, kiszikkadt földre öntött pohár víz. A hatalmas repedések elnyelik a felmerült gondolatokat, s mélyre szipolyozzák azokat. Akarom mindazt, amit a lélektükreiben látok, akármennyire is csalóka képet fest elém az egész. Nem feltételezem azt, hogy hazugság lenne a kimondatlan szó, s nem gondolok arra, hogy valaha is fájni fog ez az egész neki vagy nekem, vagy mindkettőnknek. Lábujjhegyre állva, emelkedek meg kissé, hogy a másik által keltett nagyobbacska hullám ne csattanjon, s végződjön egyenesen az arcomban, majd kuncogom el magam.  A halk dallam a másik rekedtes basszusával ölelkezve száll fel, akár a forró víz párája.
A szemeiről lejjebb röppen a tekintetem, egyenesen az ajkaira, s az azok közül kibukkanó pirosló nyelvhegyre. Újabb forróság cikázik végig bennem, ahogyan a két pont között kapkodom a tekintetem, majd nyújtom karjaim felé, ölelésre, s érintésre csábítva, megerősítve azt a bizonyos zöld utat, amit már percekkel ezelőtt megadtam neki. Életre kelt, akár egy hegedűművész az ócska, s kopottas hangszert. Feljebb húzom kissé a lábam, ahogy a combom érinti, s csípőm lassú, ringó táncba kezd. Kezem az övére helyezem, de nem állítom meg, csak a folytatásra biztatom. Tapintsa ki azt, amit esetlegesen elrejtettem előle, amit a hab nem enged láttatni. Akarom, hogy megtegye. Végigszaladnak a finom ujjak az alkaron, majd a felkaron is egyaránt, hogy megérintsék a vállakat, s egy szeretetteljes mozdulat által kisimítsanak pár vizes tincset a fiú arcából.
- Még.. – Szakad fel belőlem egy apró sóhaj, ahogy kezem a tarkójára csúszik, s úgy húzom közelebb, hogy ajkaink egymáshoz érjenek. Ám hiába adott a helyzet, még sem csapok le éhesen az ajkaira, hanem húzva az első csók töretlen varázsát, veszem fogaim közé az alsóajkát, majd mosolyodok el. Szabadon s zavartalanul tudom megfigyelni arcának minden apró vonását, végighúzni mutatóujjam a szemöldökökön, az orr ívén, s az ajkakon. – Csókolj meg. -
Kérlelem őt, lágy hangon. Azt akarom, hogy irányítson, hogy Ő legyen a domináns kettőnk közül, s Ő diktáljon, én pedig behódolhassak neki. Ő csókoljon meg, Ő mutassa meg azt, mennyire akar.
Kezeim a karjai alatt átbújtatva ölelem magamhoz őt, s simítok végig a hátán, kitapintva a gerinc egyenes vonalát, a lapockákat, a megannyi izmot, mely minden lélegzetvételnél táncra perdülnek.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Ethan Wilde - 2009. 08. 22. - 18:24:31
yolanda .
i am perversion.
secret desire.
i am your future.
swallowed up in fire.

Egész óvatosan ér hozzá, mintha összetörhetne. Nem is, mintha a következő másodpercben csak úgy köddé válna, kicsúszna a keze közül, mint egy sellő. Összekuszálódnak a képek. Szar hasonlat. Inkább madár. Kitárja a szárnyát, és elrepül, és kikacagja, és itt hagyja. Félig tudatosul csak benne ez a félelem, de a gondolatok azonnal felolvadnak, eltűnnek a semmiben, ahogy felfogná őket. A fejében keringő füst kiűzi az összes nyugtalanságot. Csak a gondtalan boldogság van, a tudat, hogy Yo vele csinálja ezt, Yo azt akarja, hogy ő érjen így hozzá, mindenhol, ott is, és nem az a.. az a.. Nem.
Kicsi, komoly, féloldalas mosoly ül az arcán. A finom, szeretetteljes mozdulatok rajzolják oda. Egész testében megremeg, amikor összeér a szájuk, valószínűtlenül, érthetetlenül, mint egy elsőbálozós, tapasztalatlan kis szaros. Sóváran görbülnek az ajkai a másikéi után. De nem. Fegyelmezetten várakozik, mint egy komoly, szigorúan nevelt kisgyerek. Kivárja a simogatást. Az engedélyt. Kérést. Követelést.
- Ahogy kívánod, ma bonne maitresse - suttogja a másik ajkaiba azon a nagyon rekedt, vontatott, szelíddé feszített hangon. A beszéde, a mozdulatai is ilyenek, lassúak, óvatosak, gyengédek, mint egy vonóshangszer elnyújtott, szomorú dala, de a hátterében egy másik egyre türelmetlenebb és vadabb ritmust játszik, olyat, mint a fülében doboló vér. Köré fonja a karját, hogy az ő karjába harapjon a márvány éle, ahogy nekisimulva a medence szélének dönti, és ne a másik hátába. Szorosan öleli, nagyon szorosan. Mintha erős lenne. Mintha nem csak egy gyenge, sarat köpködő vesztes lenne, egy magányos senki, egy alig gyógyult drogos, hanem valaki szaros szőke herceg. Levágja a kibaszott sárkány összes fejét, a puszta öklével szétzúzza a tornyot, aztán felülteti maga mögé a fehér lovára, és ellovagol vele a naplementében. És boldogan élnek, amíg meg nem. Így lesz. Most így lesz. Most nem cseszi el. Nem kell többet szívnia. Nem kell addig süllyednie, hogy tönkrelyukasztgassa megint a könyékhajlatát. Majd.. galambot tetováltat oda. Vagy tündért. Ilyen fitos orra lesz. Bánja is, mit. Úgyis minden gyönyörű lesz ezután. Másodjára nem cseszi el. Nem cseszheti el. Nem fogja. Minden kurvára tökéletes lesz.
Lágyan szorítja a száját a másikénak. Annyira puha ennek a pici, nagyszájú, törékeny lánynak a szája. Tompán ismerős érzés. Egy tömör, izzó déja vu. Mintha csinálta volna már azelőtt. Álmában. Vagy nagyon részegen. Nagyon régen. Talán ilyen lenne, ha újra a tűhöz nyúlna. Lehet. Nem. Mélység. Valami tartalom. Illenek egymáshoz. Elhiszi. Hogy méltó rá. Amnesztiát lop az ajkairól. Fényt. Olyan tapinthatót. Tisztának érzi magát, olyan tisztának, mint csak egyvalaki mellett, aki elég mocskos volt hozzá. De ez most más. Az érzés végigperzseli az agyát. Minden súlyos gondolat csak egy hibás kapcsolás, semmi se számít. Valaki meghalhatott a bűneiért. Ebben a pillanatban. Amíg ő ennek a lánynak a piros ajkai közt keresi az üdvözülést. Forrón imádnak a moccanó ajkai. Minden rezdülése egy elcseszett ima. Nem hiszi el, hogy nem csókolta még azelőtt. Hogy ennyit várt rá. Nem heteket. Életeket. Közben többször is meg kellett halljon. De hányszor szenvedett ki a Yolanda testét formázó kereszten, hányszor temették el, hányszor rothadt el..? Távolinak tűnik minden, a gyermekkori hittanórák éppúgy, mint a Roxfort. Mintha valaki más életére próbálna visszaemlékezni. Az övé csak ez a három másodpercnyi emberöltő.
Ha képes lenne eltörni a csontjait, talán megtenné most, akaratlanul, oda sem figyelve, mert már úgy szorítja, mintha eggyé akarna válni vele. A saját karjába vágó kő sem érdekli, a fájdalom lényegtelen, a medence falának dönti, ahogy öleli, és csak csókolja vadul. Minden eddig elfojtott vágya, reménytelensége, csüggedése, indulata, féltékenysége, bizonytalansága, magánya, fájdalma, szomorúsága, dühe ott lüktet ebben az erőszakos, birtokló, imádattal teli, féktelen, áhítatos csókban. A nyelvükön a füst keserű, testvéries aromája üzekedik a bőrük ízével. Hajszálra egyforma lázas, fénytelen kábulat a szemükben. Egy tőről való boldogság. Mintha úgy osztották volna ketté. Mint a mindennapi kenyeret. Otthonra talál az ajkai közt. És a tekintetében. Ha nem szívott volna, nem lehetne ennyire csodálatos. Mert csodálatos. Kitty csókjainak emlékét beszennyezi az árulás, de Yo soha nem fogja elárulni őt. Mintha jobban ismerné, mint saját magát. Mintha teljesen hűen átérezné a magához vont test rezdüléseit. Mintha értené, hogy mire gondol. Mintha.. csupa minthából áll ez az egész.
De minden valódi. Olyan kibaszottul valódi, hogy az nem igaz.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Yolanda Delacour - 2009. 08. 22. - 21:59:02

~ ethan
Don't even talk about the consequence
Cuz right now you're the only thing that's making any sense to me

+16

Pillantásom még inkább elrévedővé válik, ahogyan a francia szavak értelmet nyernek, s kibontakozik belőle egy édes becézés. Annyira egyszerű, kissé nyers, s nem ismeretlenek a fülemnek a hasonló bókok, még is.. egészen másként hat most rám, az ő szájából hallva, az ő baritonján zendülve, egyszerre vontatott s szelíd hangon. Netán az idő is megállt volna körülöttünk? Vajon a toronyórába épített hatalmas óramutató csigalassúsággal mozdul, lelassítva a történéseket? Varázslatos ez az egész. Az apró mozdulatok, s érintések. A halkan elrebegett szavak, s a kettősünket körülölelő forró víz, s színesen csillogó habok tengere. Sok-sok illat, mint a kókusz, s a liliom vagy a citrom, de egyik sem fészkeli be magát a tudatomba olyan mélyen, mint Ethan illata. Hiszen hiszem azt, hogy a sok pacsulival átitatott párán keresztül az Ő illatát érzem, csak az Övét, hamisítatlanul, s ez teljesen elkábít, s olyan dimenziókba lök, melyekben kedvemre elmerülhetek, s lubickolhatok az élvezetek tengerében. Engedékenyen simulok az ölelő karok közé, hozzápasszírozva majdnem teljesen meztelen valóm hozzá, s mellkasaink szinte eggyé forrnak ezekben a pillanatokban, ahogy az ölelés szorosabbá válik. Átjár az az ismerős érzés, melyet nap mint nap kergetek szüntelen, akár a macska a színes gombolyagot, melyet odadobnak elé, de aztán azonnal vissza is húzzák. Nekem odadobták az orrom elé, aztán semmivé foszlott, pedig bele sem mélyeszthettem igazán a körmeim, hogy megszaggassam, megbontsam, megdagasszam. A biztonság az érzése, hogy törődnek velem, hogy engem akarnak, csak és kizárólag engem, most és talán a percek múltával is, amikor az egész illúzió, mely engem alkot, köddé válik. Reménytelenül hiszek abban, hogy bekövetkezik ez még egyszer, s még egyszer, újra és újra.
Megteszi azt, amit én nem, s amit kértem tőle. Semmiébe véve azt a pár millimétert, mely eddig elválasztott kettőnket a csóktól, tapasztja ajkait az enyémre, én pedig hosszú másodpercekig figyelem, egyre csak lecsukódó szemhéjaim alól, egészen addig, amíg a mázsás súlyok le nem húzzák, s csukódnak le a szemeim teljesen. Forró szusszanás szökik ki az orromon, miközben aprócska csókokat lehelek Ethan ajkaira. Talán kissé csetlő-botlónak hathat. Ártatlanul ismerkedőnek, s finomkodónak, de a karjaimmal most a nyakát kulcsolom körbe, s marok bele a széles vállak egyikébe. Mindeközben incselkedőn nyalok végig az alsó s felső ajkán, ezzel bebocsátást kérve, hogy méltó csókkal méltassam. Elvégre Ő a szőke herceg, aki megmentett a sárkánytól, nem de bár? S ezen tettéért méltó fogadtatás jár. Oly forró, s lüktető, oly eleven s heves, mellyel úgy érzem, most nem tudok betelni. Nem is akarok. Viszonozom a csókot, méltóan, vadul s szenvtelenül, majd gátlástalan módon húzom fel az egyik, majd a másik lábam is a víz alatt, hogy hosszú combjaimmal átkulcsolhassam a csípőjét, közre zárva Őt magát, mint egy rabul ejtve. S képtelen vagyok csak egy pillanatig is nyugodt maradni, s nem megérinteni őt. Egyik pillanatban a vizes tincsekbe túrok bele szenvtelenül, a másikban már az arcát érintem, s húzom végig ujjaim, kissé megkarmolva őt, egészen az összeforrt ajkainkig, kitapintva magát a csókot, vagy éppen a vállát, s a hátát simítom végig, ördögi játékot játszva az érzékeivel.
Szomjasan kapkodva a levegőt, billentem egészen oldalra a fejem, s elszakadva ajkaitól, hajolok oda a nyakához, pont úgy, mint amikor belépett ide, s üdvözöltem őt, csak most minden pironkodást s előjátékot mellőzve harapdálom végig a puha bőrt, majd harapok meg a fülcimpáját.
- Akarlak. – Búgom a fülébe, félreérthetetlenül, tisztán s érthetően, nem játszva holmi barkó-bákkal teletűzdelt mondatokkal. Kezeim most újra végigfutnak a finom háton, csak nem állnak meg a csípő vonalánál, hanem sokkal lejjebb is merészkednek, hogy a fenn maradt alsónadrág anyagát megragadják, s lejjebb piszkálják onnan. – Mondd.. mondd ki, hogy te is..! -
Remeg meg a hangom, s némi bizonytalanság éle hallatszik ki, s kidobott kisállatként pislogok rá, aki menedéket keres. Mondja ki újra, újra és újra, akár egy vallomást. Oly gyönge vagyok, esendő, s sérülékeny most, ahogyan hozzábújok, s oltalmat keresek nála. Védj hát meg.. kérlek


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Ethan Wilde - 2009. 08. 23. - 03:02:36
yolanda .
<3 <3 <3
heaven's just a rumor she'll dispel
as she walks me through
the nicest parts of hell


16+

Imádja ezt az arckifejezést. Ezt a gyönyörűséggel és vágyódással teli, kábulatában elsimult arcot. A tökéletes szabadság mosolygó, fehér porcelánálarca ez. Egy viszonylagos, összehazudott szó szimbóluma. Nem létezik ilyen szabadság. Csak most. Most az egyszer. Amíg öleli. Addig nem számít semmi. Minden könnyű és gyönyörű. Mint az elnevetett kacajok. Léggömbök. Szappanos vízből fújt öröm. Mint a sűrű, illatos pára, ami megöl a bőrükön, a kövön, mindenen. Hülye varázspor az egész. De most csillog, és semmi más nem látszik tőle. És ha látszana is – érdekelné?
A másik teste úgy simul az övének, mintha ott lenne a helye, mintha késsel vágták volna le onnan évekkel ezelőtt. Beletakarózik a testébe, az egész valójába. Erősnek hazudja magát, értékesnek, tökéletesnek. És boldoggá teszi az érzés. Illúzió? Nincs illúzió. Minden valóság. Tapintható, síkos, testmeleg, vértől lüktet és szívverést öklendez, kettőt. És hogy volt-e? Volt illúzió valaha is? Azt nem tudja. És nem is érdekli. Akarja. Mindent. Az egészet; a ragyogó felszínt, a színes csomagolást, a megkívánt formát és a tartalmát, legyen az bármilyen, bárki hibásnak mondja, sérültnek, selejtnek, bóvlinak: nem érdekli.
Semmi se számít, neki ez kell. Ez a lány, aki most jobban bújik a bőréhez, mint a víz, pedig annak választása sincs, csak az útját keresi. Fehér, mint a márvány, forró, mint a vér. És gyönyörű. Megfizetne érte. Mindent. Ha a napot kérné, lenne Ikarusz. Ha a hátáról kívánná le a bőrt, önkezével nyúzná le neki, puszta körömmel, aztán a lába köré gyűlt vérbe maszatolna a nevét, hülye mosollyal a száján. Lehet, hogy bárkinek megtenné. Ha valaki más lenne itt, mást ölelne, más ígérné, hogy embernek érzi majd magát mellett.. Számít ez? Ő van itt. Őmellette érzi ezt. Neki akarja megtenni.
Édes. Ártatlan. Lágy. Megőrjíti. Imádja. A félig lehunyt szempillák szende, göndör, félárbocra eresztett vitorláját. Vékony, égő kis karmolásokat a vállán. A fájdalmat is imádja. Az érintése után nyögnek az izmai. Mélyen csókolják a cseresznyeszínű ajkak, most ő engedi be, ő kéri, használja, használja ki. Mintha száz év óta először csókolna ez az álomba kényszerített hercegnő. Nem kell visszafognia magát, viselkednie, nem kell szégyellnie semmit, azt játszania, ami valójában nem ő. Ne fojtson el egy félig elgondolt vágyat sem. Minden természetes, ami köztük történik.
A hosszú combok ölelik, beléjük markol. Beljebb vonja a tenyerét, a belső oldalra, aztán kívülre, végigszánkázik az izmok finom, feszes ívén, fél karjával öleli, féllel a fenekénél támasztja meg. Az ujjai alatt nevetséges kis holminak tűnik az elázott csipke. Yolanda minden porcikája mind több, több, sokkal több figyelmet kíván meg magának. A hajába markoló-tépő ujjak, a körmök, amelyek vörös vonalat szakítanak az arcába, aztán a vállán érinti, a hátát sajítja ki, ide meg oda harap, finoman, hogy bele kell őrülni. Kapkodja a levegőt. Csókol. Mordul. Nyög. Sóhajt. Zihál. Minden hangja ordít, így fojtva is, szavak nélkül. Még. Többet. Többet. Sokkal többet. TÖBBET. Mindenből. Nem csak ő akar birtokolni, odadobja magát is, vegye el, amit ad. Mindent, az utolsó cseppig.
Nem ragaszkodik az alsójához, az, a megbokrosodott dög, rakoncátlanul gyűrődik össze Yo suta, türelmetlen kézmozdulata alatt. Készséggel lehántaná magáról – de marad úgy, félig lerántva. Megérzi a hangulatváltozást, talán nem csak hiszi, hanem valóban megérti most a közös kábulatban, talán csak tanul figyelni, mással is törődni a saját világfájdalmán, saját kéjén, saját igényein túl. A szédülés tobzódik a tekintetében. Szorosabban fogja. Mintha a testével védené. Ezt ígérik a köré fonódó karok. A nyakához simul a borzas-vizes, szőke fej. Csókot nyom a hajába.
- Akarlak – mondja gondolkodás nélkül, kongóan őszintén. Hallgat kicsit, szorítja, öleli, védi valami megnevezhetetlentől. – Akarlak – ismétli meg, és eltartja magától kissé, hogy megcsókolja a vízpárás gyöngyökkel ölelt homlokát. Aztán a két szeme között. – Akarlak. – Puha csókkal illeti a szemhéját. Nem látja a nagyra nyílt szemekben a kidobott kedvencet. Elvesztett kincset lát. Simítja a szájával a járomcsontját is, az állát. – Akarlak. – Megcsókolja. Picit. Gyengéden. Vigyáz rá. Most csak ő köti le a figyelmét, semmi más, még saját maga sem számít. Néhány másodpercre megcsomózza a kötőféket. Nem mond bókokat, nem hízeleg, nem akarja levenni a lábáról a hatalmas szövegével. – Akarlak. – Csók az álla helyére. – Akarlak. – Ezt az egyetlen szót ismétli, mint mantrát. Csók az állkapcsa alá. Imát. Csók a füléhez. – Akarlak. – Hitvallást. Csókok végig a nyakán. – Akarlak.
Nem kapkod. Lassú. Lágy. Mintha a víz simogatná. Ringatná. Szelíden ostromolja a magas partot. Nem gyenge, tiltakozik a szája. – Akarlak. – Csókok a kulcscsontja mentén. – Akarlak. – Erős. Erős és gyönyörű. Csók abba az édes, csontos gödröcskébe. – Akarlak. – Feljebb emeli a derekánál fogva, a combjánál támasztja meg, biztos kézzel, erősen, hogy kiemelje a vízből. Lassan halad tovább, és úgy engedi vissza, ahogy leljebb jut. Minden egyes ujjnyi helyet illet, lecsókolja róla a vizet. Ajkaival, mint a gipszforma, öleli körül minden idomát, mintha egy nap pontosan vissza akarná adni, amit végigcsókolt. Csók minden bordájára. Mindkét oldalon, külön-külön. Az állát elnyeli a víz. Csók a köldökéhez. Végig a csípeje mentén. Aztán egyet a kezére.
- Akarlak, Yolanda. – Felmosolyog rá. Van tovább is, ígéri az a mocsokba merített, napfényen súrolt, elcseszett mosoly. Levegőt vesz. Lebukik.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Yolanda Delacour - 2009. 08. 23. - 20:13:47

~ ethan
Don't even talk about the consequence
Cuz right now you're the only thing that's making any sense to me

+16

Felemelő érzés újra megtapasztalni azt az érzést, hogy nőből vagyok, minden porcikám, a lelkem s a testem, s egészvalóm. Valakinek most újra én lehetek az oldalbordája hosszú perceken keresztül, s ezt senki sem veheti el tőlem ezekben a pillanatokban. Legalább most nem. Minden mordulás, sóhaj s nyögés csak olaj a tűzre, s tovább fokozza a már meglévő vágyam.
- Hallani akarlak. – Mordulok én is követelőzően, megmondva azt, mit is akarok éppen most. Eressze csak ki a hangját, hogy tudjam, mennyire tetszik neki az, amit csinálok, mennyire élvezi, mennyire akarja a folytatást? Bátrabban viszonyulok hozzá, mint bárki máshoz valaha. S talán többször nyílik szólásra a szám, mint kellene, s túlkövetelőzőnek s akaratosnak hathatok, akár még önzőnek is, pedig nem csak arra törekszem, hogy az igazán nagy élvezetek nekem jussanak ki. S ha fájdalmat is okozok a fekete karmokkal, melyekkel újra s újra belekapok a bőrébe, a teste legkülönbözőbb pontjain, akaratlanul teszem azt.
Végigfut a borzongás a gerincem mentén, ahogy az az egyszerű szócska egész mélyre befúrja magát az elködösült tudatomba, s mintha ócska játékot játszana velem a saját elmém, úgy villannak be egyre-másra azok a képek, melyeket most ki kellene zárjak. Nem, nem gondolhatok most ! Nem akarom hallani újra s újra azokat a szavakat, a mély, eltéveszthetetlen rekedtes baritont. Összemosódnak a képek, s a Prefektusi fürdő helyett egy egészen másik fürdőszoba képe tárul szemeim elé annak ellenére, hogy hallom az egyszavas édes mantrát, akár a sámándobok ősi ritmusát dübörögni a fülemben s érzem az apró, kívánkozó csókokat. Pislogok egyet, majd kettőt, végül lehunyom a szemem, s némán rimánkodom egy felsőbb hatalomnak azért, hogy a kínzóan fájdalmas, s éles képeket eltüntesse a fejemből, a szemeim elől. S újra csak kinevet, kinevetem önmagam, de mielőtt a markáns arc, a ragyogóan kék, hűvös szemek a lelkembe marnának, kényszerítem magam arra, hogy Ethanra pillantsak, elesetten, s kábultan, s kapaszkodjak bele erősen a valóságba. A fejem hátrabillen, akár egy babáé, s levegőt is elfelejtek venni, ahogyan csókjaival körbejárja az érzékeny területet, combjaimmal pedig kissé erősebben láncolom magamhoz. Feljebb emel, én pedig karjaimmal elengedve őt, nyúlok végig a medence márvánnyal burkolt élén, kapaszkodót s támasztékot nyerve.
- Ethan.. – Nyöszörgöm, ahogyan szaporodnak a csókok s a vallomások száma, s mint valami isteni nevet, úgy ejtem ki a nevét, s rimánkodom hozzá a megváltásért. Ujjaim elfehérednek, bár ez nem látványos a hóka bőr miatt, még is úgy kapaszkodom most, mintha az életem lenne a cél. Izmaim egyre másra összerándulnak, őrült játékot játszva. Határozottan érzem, hogy az az apró csipke csoda kezd egyre kényelmetlenebbé s feleslegesebbé válni, még sem mozdulok, hogy lerángassam türelmetlenül magamról. Jelen pillanatban képtelen lennék ilyesfajta mozdulatra, hisz oly kába vagyok, mint akit kupán csaptak. A lelkem csordultig van, a szívem pedig majd szétrobban a mellkasomban. Ennyi figyelmesség, ennyi törődés, s ennyi igaznak ható ígéret talán túl sok nekem. Egy csalóka érzés fészkeli be magát a lelkembe újra, mintha biztosan tudnám, hogy nem kell sok ahhoz, hogy itt és most azonnal szerelembe essek, holott ez lehetetlen, még is.. Miért van az, hogy most minden ennyire tökéletes? Minden ennyire érzéki s csábító? Elkapom a mosolyt, azt az imádnivaló mosolyát, a sötét szemek csillogását, de egy sóhajból átdeformált nyöszörgésnél többet nem tudok magamból kipasszírozni, nem vagyok már olyan állapotban, hogy pajkos mosollyal viszonozzam a gesztusát. Egész elment az eszem, bizsereg mindenem, a vér csak úgy száguld bennem! Nem bírok magammal! Úgy felpörögtem, hogy félő, nincs megállás, vagy ha még is.. az tragikus kimenetellel járna.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Darren White - 2009. 10. 19. - 10:32:00


Gaby

"A boldogság azonnal képes maximumon hatni, és azonnal meg is tud szűnni. A kín nem. Az hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázón kínzó nyugtalanság, és elmúlása is igen lassú. Ha van ilyen egyáltalán. Én úgy vélem, nincs. Ami volt, sosem múlik el. Semmilyen formában. Ami volt, van. Mindig van. Magadban hordozod. Beléd épül, hat rád, tudva-tudattalanul, épít, leépít. Megváltoztat, érlel, szétszed, összerak. Minden törés megtörés. Majd gyász."

Hosszú és fárasztó napok vannak mögöttem, melyek egyáltalán nem tesznek jót a külsőmnek. Most is karikás szemekkel, kissé beesett arccal és kék zöld foltokkal tarkítva sétálok a kihalt folyosókon, igaz nem céltalanul. Igen, ez már a sokadik napja annak, hogy rá vadászom, hogy elkapjam.. és hogy végre teljesítsem a feladatot, melyet a nagyúr rám bízott. Persze biztos nem lesz gond abból, ha kicsit szórakozom is előtte.. hiszen már ő is tudja.. mennyire imádom a vadat.. mennyire szeretek vele foglalkozni. Hiszen ki kell fárasztani, kell, hogy elfogyjon minden ereje.. mert akkor már olyan könnyedén adják meg magukat.. de tényleg. Nekem pedig ez kell. Vagyis nem a tehetetlensége.. hanem a harc, melyet vele folytathatok, csak azért, hogy a később az enyém legyen. Nincs is jobb annál, mikor megdolgozol valamiért. És micsoda élvezetet rejt egy-egy ilyen játék..

Lépteim lassan elhalnak, majd én megtorpanok a folyosó közepén. Néhány kép lóg a falon, de hála az égnek nem alakokat ábrázol, csak valami gyümölcstálakat, melyeket annyira utálok. Komolyan.. ki az az elborult, nem normális, aki csendképet fest.. és ráadásul egy gyümölcsről?! Mi jó van egy gyümölcsben? Mit lehet azon nézegetni órákon keresztül?
Kíváncsiságom nem hagy nyugodni, úgyhogy míg az áldozatomra várok, tekintetemet az egyik óriási banánt és narancsot ábrázoló képre vetem. Egy hatalmas ablak, egy szürke asztal.. és egy citromsárga banán egy narancssárga naranccsal kiegészítve. Igazán szép.. lehetne.. ha bejönne ez a stílus. Kissé maszatolt festés.. sötét színek.. kivéve a középpontba helyezett tálat, amely kirikít.. és hát igen.. Mit is mondhatnék?
Undorító!

Egy fintorral az arcomon hirtelen fordulok meg, majd pillantok az órámra. Éjjel 11 óra. Már pont annyi az idő, hogy visszajöjjön állandó kóborlásából. Igen, tudom, hogy animágus.. a pletykák az én fülembe is eljutottak.. meg hát kinek lenne akkora kémhálózata.. ha nem nekem?! Lassan meg fog érkezni, nekem pedig most azonnal találnom kell egy remekbe szabott búvóhelyet, ahol bevárhatom.
Maga a helyszín már jó ideje előbukkant agyam mélyéről. Nem is teketóriázok hát sokat. Egy hirtelen mozdulattal nyitom ki a prefektusi fürdő ajtaját, majd mászok be oda. Hogy ne legyen semmi feltűnő a dologban, gyorsan lekapom magamról a pólót, kicsit kioldom a nadrágomon lévő övet, majd enyhén bevizezett hajjal megállok az ajtóban. Halk léptek moraja töri meg a folyosó csendjét, én pedig máris tudom, hogy megérkezett. Egy határozott mozdulattal kinyitom az ajtót majd kimasírozom, lehetőleg úgy, hogy pont összeakadjak vele.

Természetesen le akarom szólítani, úgyhogy meg is teszem. Az indok a leges legegyszerűbb.
- Ha lehet kérni, ne bámulj jó?! Nem láttál még félmeztelen férfit? – mordulok rá, majd szegezem rá villogó, már-már jeges árnyalatú kék lélektükreimet. Talán ez az első pillanat, hogy a mogorva arc álarca mögött alaposan végigtanulmányozom. Szőkésbarna haj.. zöld szemek.. egyenes orr, hívogató ajkak.. gusztusos alak.. Igen, valamelyest piroskára emlékeztet. Vajon ő is van olyan vad, mint az elődje? Végül is mindegy.. még most! Mikor kell úgyis kiderül hogy mire képes.. kár hogy ő ezt még nem tudja…  


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Gabriella Dream - 2009. 10. 19. - 17:04:38
XxXx Darren xXxX

"Egy férfi akkor kerül legközelebb önmagához, amikor eléri egy játékba belefeledkező gyermek komolyságát."

Este 10 óra van...minden olyan unalmas és csöndes. Bár nem is kérdés miért, hisz ilyenkor minden normális ember aludna...csak én vagyok ilyen, hogy nem vagyok képes az alvásra. Igaz még hallottam, hogy a szomszéd szobában még megy a suttogás s még ha akartam volna sem lettem volna képes az alvásra. Sötét volt már a szobámban is még a lámpa felkapcsolására vagy egy Lumos elmormolására is lusta voltam, bár a feketeség sem okozott egyedül hatalmas problémát.
A szobatársak fene tudja hol bár az egyik hangosan horkolt mellettem de nem voltam képes felrázni mert ha én nem alszom ő legalább tudjon...vagy valami ilyesmi.Egy újabb horkolás mire én láthatatlanul megforgattam a szemet.
Unottan pattantam fel az ágyból, valahogy már tényleg nyomasztó volt egy helyben feküdni s a sötétségben feketére festett plafont nézni. Majd remélve, hogy nem futok össze senkivel (ami az igazat megvallva kész csoda lett volna ebben az iskolában) indultam el a hideg, vízhangzó folyosón. Nem is öltöztem túl bár nem szokásom. A kihagyhatatlan farmer sima fehér pólóval, na meg ehhez illő tornacipő.
 Kis "emberi" lét után halk mancsok tapadtak a földhöz majd surrantak át a folyosókon. Ilyenkor éreztem úgy, hogy nem állhat senki és semmi az utamba. Legalábbis naivan ezt hittem. Reméltem nem is tudja senki, hogy mi vagyok bár roppant mód hidegen hagyott volna ez a része is.
Pár tanár elől nem is igazán menekültem bár ennek is megvolt a maga hátránya....semmi izgalom nem volt benne. Én viszont azt szerettem ha az adrenalin csak nő de ha a tanár álmosan bambul szinte keresztül a vörös bundán...hát akkor "mindennek" vége.

'Prefektusi fürdő'. Hirdette hatalmas betűkkel az ajtón egy tábla. Most csak azért tévedtem erre mert ilyenkor este senki nincs itt és valahogy egyedül sokkal kényelmesebb volt a fürdés mint másokkal. Igaz ennek is megvolt a saját maga kockázata, hogy egy prefektus is ugyanezen az állásponton van és ha már ez a neve, hogy Prefektusi...
Kissé félre döntöttem a fejemet majd a róka alakot átvedlettem s már léptem is volna be az ajtón mikor egy félmeztelen fiúba voltam kénytelen ütközni.
- Ha lehet kérni, ne bámulj jó?! Nem láttál még félmeztelen férfit? – Mint ahogy az ajtót néztem fejem még mindig kissé félrebillentve kutatták a hideg szemeket. Hirtelen nem is érettem miért mondta aztán leesett, hogy felső testét nem takarja semmi.
-Remélem képes leszel megbocsájtani...- mondtam arcomon a teljes megbánással majd alsó ajkamba haraptam s talán túlságosan kihívóan is néztem rajta végig...persze szándékomon kívül. Mikor zöld íriszem ismét a kékekbe tévedt próbáltam abból kiolvasni valamit de annyira képtelenség volt hogy inkább leemeltem a szemem róla s kikerültem, miközben a kilincsre raktam a kezemet.
-De mielőtt félreértés esne, hogy a csodás felsőtestedet bámulom úgy hiszem én hagylak is...- szám sarkában halvány mosoly jelent meg majd hátat fordítottam neki s lágyan lenyomtam a hideg kilincs.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Darren White - 2009. 10. 20. - 12:24:40


”A Halál nem szed túszokat, csak rabszolgákat. Számíts rá. Mert a Halál gyűlöli az Életet.”

Természetesen nem hiába várakozom itt már percek óta. Talán az órámra sem kellene ránéznem, hiszen annyira pontosan érkezik, hogy akár hozzá is lehetne állítani az egész kibaszott időt a világon. Ezt szeretem! Mikor a naiv kislányok halál pontosan - egyáltalán nem felkészülve a sors gonosz tréfájára - pont úgy sétálnak bele a csapdába ahogy kell. Pont mint Ő!

Ajkamra már-már egy gonosz mosoly ül ki, mikor kacér pillantással végigbámul rajtam. Mennyire édes, mennyire szánandó. És még mindig nem sejt semmit! A buta kis Griffendéles agyában fel sem merül az a kérdés, hogy egy férfi mit keres a folyosón ebben az esti órában. Mondjuk nem csodálom.. Ruha hiányában és nedves hajjal valószínűleg nekem sem jutna az eszembe.. ha átlagos ember lennék. De mivel nem vagyok átlagos.. és mivel a Nagyurat szolgálom, már megtanultam, hogy mindig a dolgok mögé lássak. Hiszen egy kellemes mosoly, egy igazán hívogató ajak még nem mindig azt jelenti, amit látsz. Mert ugye lehet, hogy az a száj, mely után annyira sóvárogsz és melytől buja kéjeket remélsz, a következő pillanatban megátkoz és te egy pillanat alatt a másvilágon találod magad.

-Remélem képes leszel megbocsátani...
Talán képes leszek rá, talán egyszer majd megbocsátom.. hiszen Ő egyáltalán nem tudhatja, hogy ez a felsőtest az, melyet annyian akarnak. Ez az a felsőtest, melyet mindig védeni kell, hogy a benne rejlő szívnek soha ne essen bántódása. Hiszen ha bármi baja lesz, ha a vörösen izzó vér egyszer is elhagyja, akkor már nem ér semmit a test, mely annyira hűen szolgálja Voldemortot. Az pedig egy olyan luxus lenne, melyet egyáltalán nem engedhetek meg magamnak. Na nem a hűség.. hanem az, hogy ne tegyem tovább.  Kár hogy az emberek nagy része olyan botor, hogy nem érti magát a hűség fogalmát. Vajon az előttem ácsorgó kislány érti, hogy ez a szó mit is jelent valójában? Hűséggel adózik e valakinek, tudja-e egyáltalán, hogy maga a szó milyen hatalmas erővel bír? Kétlem..

-Talán megbocsátom.. és tudod mit?! Semmi baj.. – felelem egy hiénaszerű mosollyal, majd ahogy a finom kezek a kilincshez érnek, én is úgy cselekszem. Ujjaim vadul a lányéra telepednek, immár együttes erővel nyomjuk le azt a vacakot. Még mielőtt bármit is mondhatna, egy óriási lökéssel taszítom beljebb a fürdőben, majd zárom be magam után az ajtót. Másik kezem eközben bilincsbe zárja a szőkeség csuklóját. Ez az a bilincs, melyből ha akarna sem tudna szabadulni.
Könnyű kis testét magamhoz rántom.. éppen csak annyi időre, hogy ajkam vadul felsértse hívogató ajkait, és hogy az a vörös vércsepp, mely az övé és melyre már egy ideje vágyakozom, végre kibuggyanjon. Kéjesen nyalom végig ajkamat, ahol sós nedve hozzámért, majd egy újabb groteszk vigyorral visszakézből egy hatalmas pofont keverek le neki. Lehetőleg akkorát, hogy megtántorodjon, és hogy a könnyek elinduljanak végeláthatatlanul a csillogó, zöld lélektükreiből.
Kezem még mindig csuklóját fogja, persze csak azért, hogy a nagy  extázis hatására el ne dőljön. Hogy mit tehetne a szabadulásért? Nos..  Pont annyira semmit, mint anno Tyana sem. Hiába harcias.. hiába próbálkozik.. az erő velem van és persze a magam kis 190 cm-e is.
Ő pedig csak egy apró kis törpilla hozzám képest, aki most nagyon-nagyon mélyen belesüppedt a mocsárba.. ahol hiába kapálózik, nincs kiút.. a süllyedés pedig garantált.

Hogy a dolog tényleg jól sikerüljön hirtelen ismét magamhoz rántom. Kezét egy határozott mozdulattal csavarom hátra és addig feszítem, míg fel nem jajdul. Nem tudom miért, de szeretem az embereket kínozni. Komolyan, jól esik a lelkemnek, ha hallhatom azokat a fájdalmas nyöszörgéseket, a könyörgést.. és mindent ami ezzel jár. Talán az ölés is pont ezért nem okozott problémát. Annyira frenetikus élmény volt hallgatni, ahogy az a kvibli az életéért könyörög.. egy pillanatra úgy éreztem, érezhettem, hogy Isteni magasságokban lebegek, ahol én döntöm el ki méltó az életre és ki nem! Ez pedig jó!
Ahogy a keze hátra hajlik, én másik kézzel előbányászom a pálcámat, majd rászegezem. Nincs lehetősége a menekülésre, ezt a feladatot most meg fogja kapni, és meg is csinálja.. nem számít mit akar..! Sőt.. ha belegondolok, egy apró kis szórakozás nem árt előtte. Úgyhogy akár már most fel is készülhet arra, hogy a rémálmai valóra válnak pillanatokon belül. Lehet akár róka, szabadulhat úgy is.. előlem úgysem fog megszökni. Túlságosan elkésett ezzel az egésszel.. Túlságosan közel került a halálhoz.. a Pokolhoz.. és Hozzám…


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Gabriella Dream - 2009. 10. 20. - 13:45:40

"Senki sem bánt, nem fenyeget. Mégis úgy érzed, összeroppansz, nem bírod tovább, sebek fakadnak fel benned, vérzel belül. Hangok, képek - s a hozzájuk csatlakozó emlékezet osztja a sebeket; lemészárolt tetszhalott és kivérzett vágyaid felhorgadnak, összecsapnak tudásoddal, nem bánják, állod-e; s te nem állod. Leülsz. Pihenned kell. Töröd a fejed. Kimenekülnél. A visszaút ismerős... túl könnyű lenne visszamenni. És ha előre mennél? Mit találhatsz?... Talán csak álmodod. Rémálom kategóriás őrület. Még mindig felébredhetsz. Láthatod, van esély."
A kilincset tétován nyomom le, valahogy nem éreztem biztonságosnak az egészet. S mennyire jól gondoltam.. de ekkor már ujjai kezemre fonódnak s én ezzel egyidejűleg próbálom is kitépni csuklómat azokból, de ereje ezerszer nagyobb volt az enyémnél, s egy könnyed mozdulattal taszított be a fürdőhelyiségbe. Agyam vadul kattogott s biztosított róla amit már én is tudtam, nem jó helyre jöttem. De már oly mindegy volt. Hideg, hosszú ujjai börtönbe zárták csuklómat, és én kapálózhattam vagy próbálhattam kirántani a szorításból, egyszerűen képtelenség lett volna. Éreztem, hogy erős szorítása mely akármennyire hideg volt az én bőrömet égette.
Ahogy törékeny testem az övének vágódott szomorúan, és szánalommal teli szemekkel néztem fel rá, de végiggondolni sem volt időm a dolgot már csak a mardosó fájdalom, s a piros vér mutatta minden jelét, hogy fogai felsértették ajkamat. Nyelvem egyenesen a sebhez csúszott melyen éreztem a fémes, meleg ízt.

A pofonra arcomat bizsergő érzés terítette be de már valamely szinten ismerős volt, csak nem tőle. Ha nem fogta volna erősen a kezemet valószínűleg a nedves kőre estem volna de így képes voltam visszarántani magamat hozzá. Még mindig kissé félrefordított fejjel néztem üveges szemmel a hatalmas fürdőkádat amely majdnem az egész helyiséget beterítette.
Szabad kezem szinte reflexből csattant az arcán, ezzel zöld szemeim ismét övébe vágódtak. Tisztában voltam vele, hogy ez közel sem volt olyan erős mint amilyet tőle kaptam, de tőlem csak jelen pillanatban ennyi telt de jobb napjaimban sem lett volna nagyobb az a pofon. Sosem volt ebben gyakorlatom mert apám mellett is inkább meghúztam magam, minthogy visszavágtam volna. De itt sem azon múlt az egész, hogy én mit teszek, vagy mit érezek. Bár nem egyszer volt arra is alkalom, hogy visszapofáztam neki s ilyenkor rá kellett jönnöm, hogy amíg ő az erősebb én csöndben maradok. Ugyanaz történhetett volna velem és az előttem álló személlyel is de képtelen lettem volna arra, hogy feladjam ennyi idő alatt neki magam. Már csak azért sem kapja meg amit szeretne vagy kitudja...

A Végzetem itt állt előttem s szemei még mindig ugyanolyan hidegek s semmitmondóak voltak mint az előbb, bár így belegondolva nem is akartam semmit kiolvasni belőlük annyira egyértelmű volt...s az is, hogy ki vagy mi ő. Nem volt mindeddig semmi bajom a fajtájával, csak ne úgy nézett volna ki mint egy angyal aki ezekkel a jéghideg szemekkel megbabonáz mindenkit aki szembe jön vele, s ezzel teljesen tisztában volt, hogy csak az ahogy kinéz maga a kéj, a vágy...s ezt ki is használta. Szánalmas. A macska egér játék elkezdődött s féltem én leszek a kisegér aki majd a macska szájában végzi.
Ahogy kezeim hátra csavarodtak hangosan felszisszentem majd a fájdalomba egész testem beleremegett. Ahogy a pálca rám szegeződött már nem is igazán próbáltam ellenkezni. Tegye meg ha szeretné...minek hadakoztam volna az ellen, hisz ő osztja a lapokat én csak egy gyenge játékos vagyok.

-Remélem jól szórakozol...- szűrtem ki még mindig kissé véres ajkaim között a szavakat. Ahogy szám megmozdult éreznem is kellet annak ízét.
DE akkor sem adhattam ilyen könnyen a Végzetem kezébe magamat. Nem ilyen vagyok s ha neki ez okoz örömöt, hogy kínozhat, hogy neki az jó ha nekem fáj hát legyen...de én sem szeretnék kimaradni a jóból.
Könyököm gondolkodás nélkül lendült gyomra felé, remélve, hogy ezzel elereszt, inkább saját magával törődik majd s nem velem addig is a pálcámat elő tudom szedni. Fájdalom? Csak annyira mint ahogy az én kezemet égette a szorítása, ahogy az én szám fájt fogai okozta sebtől. Legalább pálca lesz nálam, ha nem is leszek erősebb mint ő.
-Gyűlölöm az olyanokat mint te...s no lám...a helyes kis arc mögött egy olyan bújik meg akit el se tudnánk képzelni...- fintorodva néztem rajta végig. A rohadt életbe már, hogy pont most kellett ennek itt lennie...miért pont én, miért nem volt neki tökéletes egy elsős mondjuk aki el se kezdte még szinte az életét, melynek agyában meg se maradna a rémálom...


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Darren White - 2009. 10. 23. - 22:43:03


”A Halál nem szed túszokat, csak rabszolgákat. Számíts rá. Mert a Halál gyűlöli az Életet.”

A pofon hatására kissé megtántorodik én pedig egy apró erőkifejtés nélkül tartom magam előtt. Igen, tartom, mert ha nem tartanám, nagy a valószínűsége, hogy összeesne. Hát igen.. az élet már csak ilyen kegyetlen meglepetéseket tartogat mindig mindenki számára. Nem ő az első, és nem is ő az utolsó, akivel ilyen "szörnyű" dolog történik, vagy éppen történt. Mindenki hordoz sötét titkokat a lelke mélyén, és az ő sötét titkai most még egy plusz dologgal is gyarapodnak. Vajon elmondta neki valaki is valaha, hogy az élet egy könnyű és könnyed játék? Hogy nem csak a színes cukormáz van, melyet sokaknak láttatni enged? Nem! Az élet egyáltalán nem ilyen. Ő pedig, jelen pillanatban nincs abban a helyzetben, hogy bármi olyat is tegyen, mely nem egyezik az én szemléletemmel, a látásmódommal. Muszáj megdolgoznom, muszáj látnom a megtört lelkének bizonyítékát, azokat a maró, sós könnyeket, melyekért annyira imádok élni! Igen, imádok élni értük! Nem is tudja elképzelni, hogy mennyire óriási érzés az, mikor látok valakit szenvedni, mikor látom, hogy igenis vannak még olyanok, akiknek számít a szánalmas, semmitmondó kis életük. Ő pont ez a tipus. Mert ugye van egy tök jó kis álarc, a hihetetlenül elszánt, Griffendéles álarca. Ő ugyanúgy viseli, mint az összes utolsó kis féreg a pirosak között. Azt az "életemet is feláldozom a nemes célért" maszkot. Cöhh... Undorító! Legalább valami olyanért küzdenének, aminek tényleg van értelme. Ami egy nemes cél.. mint például a kormány, vagy éppen a világ jobbá tétele. Hiszen a muglik kiírtása és a kviblik, sárvérűek elpusztítása után.. egy igazán kiegyensúlyozott, hihetetlenül meseszerű álomban élhetnénk. Vajon ezen mit nem értenek? Ő mit nem ért ezen? Vajon ha tartanék egy kiselőadást arról, hogy milyen is lenne a megfelelő utópia, akkor máshogy gondolkodna? Kétlem! Akkor is csak egy szánalmas senki maradna, mint most!

Miután karja kellően hátratört, miután kellő erőt fejtettem ki ahhoz, hogy lássam a vonásain a fájdalmat, nem figyeltem eléggé. Sajnos megállás nélkül képes vagyok arra, hogy bizonyos dolgokat rosszul csináljak. Nem figyelek eléggé.. micsoda botorság. Kár, hogy ilyenkor a kéj már teljesen elönti az agyam, és valahogy az érzékek nem úgy hatnak ahogy kellenének. Ő pedig pont ezt teszi velem. Egyszerűen megbabonáz a szép szőkésbarna hajkoronája, a zöld szeme, és a mellei.. ó igen, azok az apró halmok, melyek annyira illenének a kezeimbe, persze csak akkor ha hagyná. Bár igazából én tudom, hogy akarja! Tudom, hogy akar engem. Ha nem akarna, akkor nem nézett volna rám olyan kéjsóváran. Nem vagyok hülye, tisztában vagyok a külső adottságaimmal. Tudom, hogy a kék szempár, mellyel rendelkezem, és a szőke tincseim inkább tesznek egy angyallá, mint az Ördög egy harcosává. Nekem pedig pont erre van szükségem! Hiszen ki az, aki megmondaná rólam, hogy én egy vagyok a Nagyúr hívei közül? Senki! Senki a világon! Ez pedig az egyik legnagyobb aduász a kezemben. Befolyás.. és kellemes külső! Mindenesetre nem az vagyok, aki bármi botorságot is eltűr! Talán pont ezért nem tűröm el az előbbi mozdulatát sem. Erő nem nagyon volt benne, hiszen mégis csak egy kislány áll előttem.. viszont a gyomromat így is kellően telibe kapja. Ahogy egy pillanatra meggörnyedek, már magamhoz is rántom. Testem a hátára nehezedik.. teljes súllyal, csak azért, hogy a menekülés esélytelen legyen a számára. Fél kézzel belemarkolok a hajába, majd rántom hátra egy pillanat alatt a fejét. Kedvesen kitépek néhány tincset - jó lesz majd a gyűjteménybe - majd ismét a loboncba kapaszkodok. Eközben pálcás kezem már a nyakánál ténykedik. A hideg fadarab szinte már finoman simul porcelán szerű bőréhez, készen arra, hogy egy rossz mozdulat elegendő ahhoz, hogy bájos és íves gyönyörű nyakát egy apró átokkal eltörjem, testét pedig az enyészetté tegyem.

Egy elhatalmasodó vigyorral hallgatom szitkait, szavait, mellyek a számomra felérnek egy szerelmi vallomással. Most intézte el a drága, hogy több időt fordítsak rá. Kissé hátrébb lépek, hiszen nincs kedvem ahhoz, hogy esetleg a lába eltévedjen.. hiszen megtanultam a leckét Tyananál. Ezután egy erőteljesebb rántással hátrébb húzom a nyakát.. annyira, hogy az immár a vállamon pihenjen.
- Szeretem, ha egy nő harcias.. viszont mindennek megvan a határa. A szavaidnak és tetteidnek most jött el. Imádom a gyűlölködő szavakat, melyeket te is fröcsögsz! Gyűlölöd a fajtám.! Mégis milyen az én fajtám édesem? Mi az amit ennyire gyűlölsz? Talán már volt valaki előttem, aki csúnya dolgokat tett veled? - kérdezem szinte már mézes-mázos hangon egy kellemes mosollyal. Olyannal, mely a szavaim hallatán kihallatszódnak. Majd míg megfogalmazza a válaszát nem törődök annak jelentőségével. A nyaka túlságosan hívogat.. túlságosan édesnek néz ki, nekem pedig muszáj megkóstolnom.
Finoman harapok bele selymes bőrébe, annyira csak, hogy az ne fájdalmat, hanem kéjt és élvezetet okozzon. Ajkam lágyan bebarangolja tejfehér bőrét, nyelvem pedig finoman cirógatja  pulzáló erét és fülét még jobban felhúzva a kislányt. Hiszen igazából akarom, nagyon is akarom, hogy elveszítse a fejét.

Miután már teljességgel beindultam egy laza mozdulattal ellököm magamtól! Kék szemeim zöld íriszeit pásztázzák, majd sötétvörössé vált ajkaim közül lágy szavak csendülnek fel.
- Vetkőzz! Most! Siess! - sürgetem kissé, majd pálcámat rászegezve várom hogy megszabaduljon a ruháitól. Ez lesz életének legjobb éjszakája! Élvezni fogja.. ez már biztos.. és a végén meg is köszöni..ebben biztos vagyok!


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Gabriella Dream - 2009. 10. 25. - 12:54:54

- Mi vesztenivalód van?
- A méltóságom. Nem szeretem ráerőltetni magam másokra.
- Mi a méltóság? Hogy az egész világ azt gondolja rólad, hogy illedelmes, jó kislány
vagy, akinek csordultig telve a  e felebaráti szeretettel? Figyeld az állatokat, nézz több természetfilmet, és figyeld meg, hogy harcolnak a területükért. Mindannyian örömmel fogadtuk azt a pofont.



Akarni? Így is van. Túlságosan vonzó volt, s ezt ki is használta. Minden egyes lépésével közelebb került ahhoz, hogy jobban kívánjam, mint eddig, de sajnos pár megnyilvánulása ellent mondok a vágynak, mint ahogy az is, hogy egész teste rám nehezedett, s nyakam hátra feszült. Nehézkesen vettem a levegőt, s bírtam. Ahogy a pálcája gyengéden a nyakamhoz simult, behunytam a szememet, de nem mozdultam annyira még én sem vagyok őrült, hogy egy átkot magamra szabadítsak. De nekem nem is kell mozdulnom ismét hatalmas rántás, s fejem immár merev vállán, pihent.

Kérdése annyira költőinek hatott, annyira semmitmondónak mintha ő is tudná a választ nemhogy nekem, kellene még reagálnom is rá. Nem akartam s nem is bírtam, hisz így hátra döntött fejjel igazán nehéz volt a beszélés. S sajnos túlságosan könnyű volt mellette elvesztenem a fejemet, és ezt tudta. Ahogy ajkai nyakamhoz értek kirázott a hideg, gerincemen lágy hullámzás futott végig. S már inkább próbáltam élvezni az egész helyzetet mintsem, hogy úgy emlékezzek rá vissza, mint egy rémálomra. Egyre ziláltabban szedtem a levegőt, s kezdtem úgy érezni, hogy nekem akkor is kell, ha elérhetetlen.

Miután ellökött magától kissé sóvárogva nyitottam ki a szememet, de ahogy a pálcája rám szegeződött, feszengve éreztem magamat. Félre billentettem a fejemet s lenézően néztem rá. Utáltam az ilyen helyzeteket, olyan kiszolgáltatottnak kellett éreznem magam bár mindig tettem is ellene. Amit ismét megszólalt halkan felnevettem.
-Tisztázzuk…ha kell valami, drágám tegyél is érte…és ez a pálca úgy vélem felesleges lesz…-Léptem hozzá közelebb jobb  kezemmel miközben az ő pálcás kezét maga mellé szorítottam, még bal kezemmel vállánál fogva a falnak löktem, de csuklóját még mindig fogtam, válláról nyakára csúsztattam hideg ujjaimat. Tisztában voltam vele és valószínűleg ő is, hogy könnyen ki tudná tépni a számára erőtlennek bizonyuló fogásból kezét de, akkor mi lenne a lényeg? Akkor mi lenne a játék, az élvezet, a szenvedély?
Fejem még mindig kissé oldalra billentve fürkészte a jéghideg szempárt.
Vékony, hosszú ujjaim kis ideig elidőztek nyakán majd tarkóján, haja kezdeténél megálltam.
-Nem úgy mennem mindig a dolgok, ahogy te szeretnéd…és nem is csettintésre ugrok majd…ha adsz valamit, talán kapsz is…- Ujjaim csak épp úgy értek tarkójához, hogy a fiú libabőrős legyen, s így cirógattam miközben zöld szemeim, nem eresztették az ő íriszeit. Játszottam a tűzzel, s égetett is eléggé de tényleg nem úgy akartam felfogni az egész dolgot, hogy ez nekem szörnyű volt. Ha már, muszáj és nem tudok szabadulni, akkor legyen jó. Sokat már úgy sem tudok veszíteni, mert amit lehetett már régebben elvesztettem, sa azzal ami már nincs meg nem is játszhat.

Halkan szedtem a levegőt, kis tartás is volt bennem, féltem is tőle, de ezt semmiképp nem mutattam volna, hisz tisztában voltam vele visszaélne ezzel. Hisz halálfaló...ő ne élne vissza a félelemmel...igaz még nem rettegtem tőle annyira, hogy érezhető s látható jelei legyenek. A látszat teljesen más volt. Bátornak mutattam magamat, akit nem érdekelt már semmi, csak jöjjön aminek jönnie kell. Sodródtam de még csak most kezdődött s ezt a fogócskát kezdtem élvezni...kezdtem értékelni, hogy mi az amiben én is erős vagyok s mi az amivel le tudom venni a lábáról. S már az angyalarc sem csapott be...tudtam mi rejtőzik mögött mi felszín és mi van alatta...bitosan nem amit ő szeretne.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Darren White - 2009. 10. 25. - 17:10:08


”AMI AZT ILLETI – VÁLASZOLT ÓZ -, SZERINTEM ROSSZUL TESZED, HOGY MINDENÁRON SZÍVET AKARSZ. A SZÍV A LEGTÖBB EMBERT BOLDOGTALANNÁ TESZI. ÉN AZT MONDOM NEKED: SZERENCSÉS FICKÓ VAGY, HOGY NINCSEN SZÍVED.. ! ”



Az, hogy élvezi teljességgel egyértelmű. Igazából nem vártam mást, nem,  tényleg! Tökéletes parti vagyok, legalább is ami a külsőt és a szexet illeti! Az már más kérdés, hogy valahogy nem igazán lelem a helyemet egy párkapcsolatban. Az én életem túlságosan bonyolult ahhoz, hogy lekössem magam bárki mellett, hogy egyszerűen ott maradjak egy aggódó lány mellett. Day mellett is csak azért nem maradtam, mert szántam. Mert egy semmirekellő kis szánalmas szerencsétlen volt, aki egy féreg lehetne csak a cipőm talpán. Túlságosan jelentéktelen, túlságosan gyenge! Olyan gyenge, hogy képtelenség az, hogy az életet kiélvezze a végletekig. Nekem nincs szükségem egy gyenge láncszemre az életemben.. vajon ez megérthető a külvilág számára? Ááá.. kétlem. Az én lelkemet sosem értené meg senki!

Pillantásomat a lányra emelem. Egyszerűen tündéri, ahogy kinéz, ahogy viselkedik. Némán tűri, hogy azt tegyek vele amit akarok.. és sajnos nem tudom azt mondani, hogy nem édes! Mert az.. és igen.. nem csak átvitt értelemben. Megkóstolom nyakát, fülcimpáját.. lágyan harapdálom a sima porcelánt, ezzel is vágyakat ébresztve áldozatomban.  Mikor egy sóhaj felszakadt az elnyílt ajkak közül lágyan löktem el magamtól néhány sürgető szóval kísérve eme tettet. Végül is nem úgy reagálta le ahogy akartam! Egyáltalán nem!
Úgy is fogalmazhatunk, hogy kiröhögött magában. Hiszen én csak egy botor, esendő férfi vagyok, akire pont úgy hat néhány nő bája, ahogy azt csak el lehet képzelni. Ő is hasonlót tesz velem. Kár hogy igazság szerint egyáltalán nem hat meg. Egyáltalán nem érdekel.. és egyébként is.. gyűlölöm, szánom az olyan embereket mint ő.

Ahogy a falnak nyom hagyom magam.
- Oké, adhatok én is néhány dolgot, ha szeretnéd..!  – suttogom bele a fülébe, majd immár teljesen kiegyenesedem. Magasságommal még a fal mentén is szinte fölé tornyosulok. Élvezem érintését, minden egyes mozdulatát. Igaz, nem tetszik, hogy arra kér tegyem el a pálcámat. Soha nem tennék ilyet. Túlságosan elővigyázatos vagyok ahhoz, hogy elkerüljön innen a fegyverem. Viszont tudok azzal is eléggé elővigyázatos lenni. Becsúsztatom lassan  rejtekébe, ahonnan más rajtam kívül nem tudja előhúzni – el sem hiszem, hogy a Borgin & Burkes – ben sikerült egy ilyen jó kis csuklóra csatolható bőrszíjat szereznem – viszont ha gond van az én kezembe rögtön beleugrik a pálcám.  Határozottan a zöld szemekbe bámulok, majd egy kaján, kéjes vigyorral kivillantom csillogó hófehér fogaimat. Ujjaim megszorítják kezét, melyekkel még mindig tenyeremet fogja, majd egy hirtelen, ám határozott mozdulattal helyet cserélek vele. Immár ő áll a fal mellett közvetlenül, én pedig nyugodtan állok szembe vele. Egyre lecsukódó pillákkal araszolok közelebb felé, majd mikor a közöttünk lévő távolság  már igencsak elhanyagolható.. elengedem a kezét. Ujjaim végigszántanak nyakán, elsimítják az útban lévő tincseket, majd miután az út már megadatott nyelvem és ajkaim veszik birtokba a hófehér bőrt.  Lágyan csókolom végig minden porcikáját, majd kúszok fel a fülcimpájáig. Fogaim közé veszem az oly hívogató testrészt, majd kéjesen megharapdálom. Talán ez az a pillanat, mikor úgy érzem, ideje hogy komolyabb vizekre evezzek.

Megcsókolom! Megteszem, bár előtte egy fél percig biztos meredek az arcába és nézem a várakozó pillantását.. hogy megtegyem e.. vagy ne. Akarja! Tudom, hogy akarja.. már alig várta, hogy idáig eljussunk. Nyelvem felfedező útra indul ajkának rejtekében, majd apró mozdulatokkal fedez fel magának minden egyes kis zugot, melyet még nem ismer. Eközben ujjaim lefelé vándorolnak. A ruha szakad, én pedig egy perccel később már a finoman csipkézett melltartót simogatom és az alatta lévő melleket, a rózsaszín bimbókat, melyek annyira hívogatnak és melyek reményeim szerint annyira érzékenyek, hogy a kicsi Gaby-ból kiváltják a várva várt sóhajokat.  
Ujjaimat lassan a szám követi – már ha egyáltalán el tudok szakadni a szájától – és finom csókok özönével borítom be halmait, melyek annyira tetszenek...

Kellemes illata van a bőrének! Olyan illata, melyet mindig is szerettem. Nos igen, vannak nők, akik különösen az ínyemre valók. Ő is az lehetne.. az ínyemre való.. kár hogy valami meggátol ebben.. egy fal.. egy másik világ..


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Gabriella Dream - 2009. 10. 25. - 19:13:35
"Amikor valakit bírálsz, nem őt minősíted, hanem önmagadat."
Zene (http://www.youtube.com/watch?v=http://www.youtube.com/watch?v=$1#)

S mennyire igaz a mondta mely pár emberből csak úgy felszakad. oly jelentéktelenek vagyunk néhány embernek, viszont senki nem több vagy kevesebb mint a másik. Sőt...ezzel csak magát értékeli az ember. S akárhogy is...Darren is csak azért Valaki mert a Nagyúr szolgálatában van, azért az ami mert ő megadta neki ezt a lehetőséget s őrült lett volna nem élni vele. És ez semmiképp nem jogosíthatja fel arra, hogy szánalommal tekintsen azokra, kik többet adtak neki mint ő valaha is az egész világnak.

A pálca visszakerült oda ahonnan gazdája előbb vette elő. Máris biztonságosabban éreztem magamat.
S ahogy gondoltam...gyenge szorításomból ki is csúsztatta kezét s egy határozott mozdulattal nyomott a hideg falhoz ahol előbb még ő állt. Mondhatni kellemetlen így, hogy nem én diktálom a dolgokat, hanem számára vagyok kiszolgáltatva. Lélegzetem s szívverésem egyre gyorsult, ahogy közelebb jött hozzám. Érintésétől kirázott a hideg, s szemeim egy pillanatra lecsukódtak, ahogy ajkai és nyelve vették birtokba az előbb szabaddá tett utat fejem kissé hátracsuklott. Fájt, hogy nem tudtam rá haragudni, nem volt rá okom, hogy utáljam, hisz jelen pillanatban annyira gyengéd s szenvedélyes volt, hogy képtelenség lett volna nem élvezni a helyzetet.
Egy röpke másodpercig kék íriszei ismét enyémbe fúródnak.
-Miért...?- kérdezem tőle halkan kissé elcsukló hangon -...de tudod mit...nem is érdekel...- mondom már erősebb hangon, s mikor hideg ajkai enyémhez értek hirtelen átvillan az agyamon, hogy mekkora őrültséget is csinálok...hamarabb is gondolhattam volna erre, de már itt voltam s nem érdekelt semmi.
Éreztem minden egyes kis rezdülését, átéltem minden pillanatot. Tudtam, ez a találka nem lesz hosszú, de annál inkább emlékezetes. Karjaimat átfontam rajta, meztelen hátán fogást találtam. Erősen megszorítottam, majd kicsit finomabban, de úgy, hogy kellően felizgassam, körmeimmel felszántottam a nyakától a derekáig húzódó területet. S milyen jó kisfiú volt...adott és íme az eredmény...kapott is.

Élveztem, hogy végre méltó társra találtam benne, csak sajnos én szerettem irányítani és szerettem diktálni a tempót, ezért volt számomra furcsa a helyzet.  Ahogy ajkai elszakadtak enyémtől s lejjebb vándorolt számat halk sóhaj hagyta el. Miközben ő melleimmel volt elfoglalva -én próbáltam nem azzal törődni, hogy pólómat az előbb tépték le rólam...- igyekeztem összeszedni magam, ismét felsóhajtottam, próbáltam mérsékelni a lélegzetvételeim számát. Karomat kinyújtva a hasánál találtam kezem, amit cirógatni kezdtem. Kis idő után már a körmeimet is használtam, természetesen csak óvatosan. Elindultam azon a lejtőn, ahonnan nincs visszaút... A nadrágja mentén vittem végig a gyöngéd érintést, amitől várhatólag libabőrös lett teste. Lassan kigomboltam farmerét, és már alsónadrágja táján kalandozott kezem.

Most szavaim helyett a tetteim beszéltek. Nem vagyok egy tipikus nőnemű, akinek be nem áll a szája, vagy ha beáll is csak akkor, ha betömik. Nem szerettem üres szavakkal fenyegetőzni vagy ígérgetni...s ezeknek nem is most volt az ideje. Nagyon jól tudtam, mikor nincs szükségem a szavaimra, tettekkel is ki tudtam fejezni érzéseimet. Mikor mire volt és van szükség. Talán neveltetésemnek köszönhető, talán a múltamnak, de egy biztos, ezt mindig is szerettem, érezni, mikor beszélnek a tettek a hangszalagok helyett...


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Darren White - 2009. 10. 27. - 19:26:17

” AZ ÉLET TITKA, HOGY TÚLÉL MINDEN SÉRÜLÉST ÉS  MINDEN SEB BEHEGED. ÁM A VALÓSÁGBAN EGYETLEN SZÍV SEM MARADHAT ÉRINTETLEN. A VALÓSÁG KÖNYÖRTELENEBB, MINTSEM HOGY ÍGY LEGYEN. MÁRPEDIG A SZERETET, AKÁR A BARÁTSÁG, AKÁR A SZERELEM ESETÉBEN, CSAKIS A VALÓSÁGBAN LÉTEZIK! ”


Music (http://www.youtube.com/watch?v=http://www.youtube.com/watch?v=$1#)

Semmi ellenkezés semmi ellenvetés, minden pont úgy történik, ahogy én szeretném. Természetesen ez is csak annak köszönhető, hogy igenis vagyok valaki! VALAKI, aki nem azért valaki, mert a Nagyúr szolgálatában áll. A hírem, és a nevem már az iskolába kerülés után nem sokkal megelőzött. Sokat kellett letennem az asztalra, igen rengeteget! Be kellett törnöm néhány orrot, meg kellett kínoznom néhány sárvérűt.. és igen, ki kellett harcolnom magamnak a figyelmet, és azt, hogy tiszteljenek. Hiszen én már gyerekként is tudtam, itt senki nem lesz az, aki bármikor is a nyomomba érhet.. aki az én tökéletességem nyomába eredhet. Hogy Harry Potter? Ugyan! Egy mázlista! Viszont a sikerszériája nem fog sokáig tartani, én teszek róla. De talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat ahhoz, hogy ilyen dolgokon agyaljak. Most a pillanat számít, és a nő a kezeim között. Az édes szája és az, hogy annyira odaadó irányomba.

- Miért? Mert igazán.. hmm.. igazán vonzó és kívánatos nő vagy..! – suttogom neki, és csábítom pont úgy, mint a kígyó Évát az Édenkertben. Igaz én most nem egy almába való harapásra akarom rávenni, hanem arra, hogy engedje el magát.. engedje át magát.. nekem és a szenvedélynek, mely a mai napon még rá vár.
Hála az égnek egyáltalán nem tiltakozik. Látom ahogy ajka, teste megremeg az érintéseimtől, majd én sem teszek másként mikor megérzem fürge kis ujjait a meztelen hátamon. Igen.. lágyan cirógat, körmét finoman belém mélyeszti, úgy húzza végig ujjait egészen le a derekamig. Egy halk sóhaj szakad fel az ajkaimból, hiszen a hátam az egyik erogén zónám. Imádom az oda mért érintéseket, csókokat..

Azonban ezzel nincs vége! Tényleg komolyan gondolta, hogy ha én adok, akkor ő azt viszonozza. Nos, ez remek! Ujjaim, szám, nyelvem lassan elválik melleitől, majd a keménnyé vált bimbókat már csak vissza-visszatérve simogatom. Míg ujjai a hasamnál matatnak és elmerülnek abban a finom szőrcsíkban, mely eldugott tájak felé mutat én sietős mozdulatokkal szabadítom meg a nadrágjától. Már tudom mi következik.. vagyis hogy mi következne! Azt azonban nem hagyom. Kutató, kíváncsi kezének útját megállítom, majd az ölembe kapom. Ahogy ott elhelyezkedik, érezheti félre nem érthető vágyamat és azt, hogy milyen szenvedéllyel egyesítem ajkainkat. Futólag megcsókolom, futólag beleharapok alsó ajkába, majd leteszem a fürdő márvány lépcsőjére finoman, nehogy bántódása essen.. hiszen nem akarom bántani..

Ahogy finoman a lépcsőre rakom könnyű kis testét nem húzom az időt tovább. Vad csókokkal borítom be kecses nyakát, a porcelán bőrét. Kezem felfedező útra indul testén és lágyan szánt végig vékony karjain, melleinek domborulatán, kiálló csípőcsontján.. le egészen az apró fehérneműig, melyet visel. Hogy ott van, most őszintén, egyáltalán nem zavar. Lágy csókokkal borítom be hasát, köldökét, ingerlő harapásokkal kóstolom csípőcsontjait és araszolok egyre lejjebb, az apró csipke rejteke felé, hogy megízleljem kelyhének mézét, édesét, melyet már olyan régóta birtokba akarok venni. Nyelvem végigkúszik a köldöke körül ismét, majd egyenes irányba kitérő nélkül indul célja felé. Két ujjal lazán elhúzom a keveset takaró csipke csodát, majd végre elmerülök az előttem fekvő lányban.

Kezem eközben sem tétlenkedik. Lassú mozdulatokkal simítok végig mellein ismét.. ezzel is arra késztetve, hogy hangosan kifejezze érzéseit, az élvezetet, melyet okozok. Hiszen tudom, hogy teste immár percek óta csak arra vár, hogy kényeztessem! Annyira édes, annyira aranyos.. és annyira naiv. Pedig ha tudná.. ha tudná.. hogy mennyivel tapasztaltabb vagyok nála, hogy most már nincs megállás.. hogy most már mindenképpen az enyém lesz, hogy hiába is gondolná meg magát.. már nem lesz olyan pillanat, mikor azt mondhatná, hogy kiszállok! Mindenesetre egy újabb plusz pont az egómnak! Egy kislány, akinek nem kellett rimánkodnom.. egy újabb kaland, mely nem von maga után következményeket! A számomra legalább is..  


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Gabriella Dream - 2009. 10. 28. - 00:32:49
"Bizonyított tény az, hogy annyit kapsz, mint amennyit adsz. Aszerint ítélnek meg, ahogyan éltél, és magad után is olyan nyomot hagysz."
Zene (http://www.youtube.com/watch?v=http://www.youtube.com/watch?v=$1#)

Mondatai hamisan, s hazugul hangzottak. Ugyan...pont ő mondaná ezeket a szavakat akinek szinte semmi szüksége erre, hisz szavak nélkül is levesz mindenkit a lábáról. S megkapott, nem is tudja mekkora szerencséje van. Szerettem, hogy rossz, hogy mellette feltétel nélkül bajban és félelemben éreztem magamat, mellette veszélyes és nem kellett azon aggódnom, hogy most olyat csinálok amiért megsimogatnák a fejemet.
Szavai még mindig tisztán csengettek a fülemben. Játszott velem és én feltétel nélkül mentem ebbe a fajta játékba bele. Sőt mi több én is viszonzás ként azt adtam ami járt neki, amit kiérdemelt...nem szerettem én több érzelmet adni, csak kevesebbet vagy csak annyit amennyit nekem adnak. De túlságosan utáltam azért mert őt most képes volt ha csak pár percre is "szeretni", képes voltam engedni neki, és már alig bírtam a gondolattal, hogy újra hozzám érjen.

Körmeim lágyan olvadtak bele a puha bőrbe mire halk sóhaj tört ki ajkai közül. Szám alsó felébe haraptam s önelégülten mosolyodtam el. Hogy ő más lett volna? Csak ugyanaz mint a többiek...ugyanazt szereti, ugyanolyan megközelíthetetlen, egy színjáték, egy maszk...
Igazán nem is vártam mást. Maximum önértékelésében tért el a hímneműektől, többre tartja magát, mint amire oka lenne. Bár lehet, épp ez vonzott benne. A veszély, az, hogy tudom, ez után nem is látjuk egymást, és ez így volt jó.  Eddig legalábbis. Nem számoltam azzal a ténnyel, hogy ő többet akarna ennél, hogy ő ezek után akármikor is látni akarna, vagy hallani felőlem, hisz az nem is ő lenne. Így innentől csak élveztem a pillanatot, amit nyújtottunk egymásnak...

Kezem szüntelenül egyre lejjebb haladt hasán de alig volt időm élvezni a helyzetet. Nadrágom is szépen lekerült rólam, és kezem útját övé könnyedén állította meg. Kérdően néztem rá, de ahogy felkapott szinte minden világossá vált. Lábamat gyengéden kulcsoltam össze rajta míg egyik kezemmel nyakába kapaszkodtam, másikkal meg a szőke tincseibe túrtam bele. Elmosolyodtam s ismét éreztem a finom ajkakat enyémen. Ahogy fogai ismét számhoz értek halkan felszisszentem hisz még fájt a korábban feltépett seb.
Egészen meglepődtem azon, hogy milyen gyöngéden rakott le a hideg lépcsőre.

Testem bele-bele remegett a finom érintésekbe, a puha ajkakba. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb haladt kissé ziláltabban kezdtem szedni a levegőt. A hasam volt az a pont melytől kirázott a hideg, remegés futott végig a gerincemen. Szemem akaratomtól függetlenül lecsukódott ahogy egyre lentebb haladtak a csókok s átadtam magamat a teljes élvezetnek főleg mikor szája elért a legérzékenyebb pontomhoz. Testem ívbe feszült, mély levegőt vettem, kifújáskor hangom megremegett.
Olyan mámor lett rajtam Urrá, hogy már nem voltam felelős tetteimért, nem voltam tisztában cselekedeteimmel.
Már amennyire képes voltam mozdulni, kezem ismét nyakára tévedt s lágyan cirógatni kezdtem. De a teljes élvezet nemsokára hatalmába kerített s ahogy végleg a csúcsra értem fejem hátra csuklott, és a fiú nyakán lévő kezem leesett a vállára s kissé erősen szorítottam azt meg. Hangos sóhajok közepette kapkodtam a levegőt. Minden porcikám megfeszült majd végül elernyedt kezem is engedett a szorításból, azzal görcsösen megfeszülő nyakamat ellazítottam.
Milyen rég is volt...szinte már nem is emlékeztem rá...de ez valahogy teljesen más volt...talán jobb? Vagy csak a hit, hogy ez izgalmasabb...

Próbáltam helyre szedni a levegővételeimet. De valahogy még mindig nem éreztem, hogy ennek vége kéne lennie...Egy pillanatig a fiúra néztem s kezem ami még mindig vállán pihent nyakára csúszott vissza, és könnyed mozdulattal húztam magamat közelebb hozzá. Egy másodpercig zöld szemeim elvesztek a hideg kék tekintetekben, s ajkam a kulcscsontjára helyeztem ahonnan egyre fentebb csúsztam egészen a füléig. Fogaimat is használtam a kényeztetésére. Ahogy az ütőeréhez értem éreztem minden egyes kis szívdobbanását ahogy már ő is nehezen bír magával...kissé erősen szorítottam meg a rajta megfeszülő bőrt majd egy lágy csókot leheltem arra a pontra.
Közben kezem hasán egyre lejjebb haladt. Az övvel és gombbal már nem volt nagyobb bajom végül a cipzárja is lejjebb csúszott és a derékrészénél fogva lefelé toltam a farmerét. Közben nyakán még mindig elidőztem, majd vákumot képeztem a sima bőrén, melyet remélhetőleg nemsokára vöröslő folt fog felváltani.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Darren White - 2009. 11. 01. - 23:29:25



"GYÁSZOS EZ A DAL,
MINDEN MINDEGY MÁR,
HA VOLNA MÉG KIÚT
AZ NEM VISZ SEHOVÁ!"



Egyáltalán nem vagyok olyan mint a többiek. Engem nem lehet csak úgy egy kalap alá venni mással. A kislány naívsága és az, hogy a buta kis fejében bármi ilyen is megfordul.. nos nem éppen célra vezető. Ha lenne némi esze, akkor már az elején nemet mondott volna. Tény azonban, hogy ha esetlegesen nemet mondott volna, akkor sem lett volna semmi újdonság a jelenlegi helyzetben, maximum az erőszak. Végtére is én nem vagyok ugyanolyan, mint a férfiak többsége. Egyszerűen nem engedhetem meg azt, hogy egy átlagos csoportba soroljanak, egy olyanba, melybe soha senki kedvéért nem fogok tartozni. Kár, hogy ő még ezt nem tudja. Kár, hogy most sétált bele a csapdába.. a pók csapdájába, a hálóba, ahonnan nincs menekülés. Hiszen én vagyok a pók, aki nagy örömmel készíti a hálóját, és várja az áldozatokat. Vajon mikor fog rájönni arra, hogy egyáltalán nem viselek semmilyen maszkot, semmilyen álarcot? Hiszen, ha azt viselnék, nem lennék olyan amilyen. Soha nem tagadtam, hogy én nekem is vannak olyan pontjaim melyek igenis örörömöt és élvezetet nyújtanak. Mindenkinek vannak ilyen pontjai, szerintem még Voldemort is élvezte a szexet, vagy talán élvezi most is.. csak persze arról soha nem szól semmilyen fáma sem. Egyszerűen nincs olyan ember, akinek valami ne esne jól. Nekem ez jól esik.. hogy végigsimít a hátamon.. más is jól esik, de azt majd még most fogja megtapasztalni.

Ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem vonz engem. Jó persze, jó nő, de számomra teljességgel érdektelen. Túlságosan könnyen kapható dolgokra, túlságosan könnyű eset. Ezt pedig való életemben megvetettem.. nincs benne spiritusz. Akárhogy is igyekszik, soha nem fog.. soha, de soha nem fog olyan tüzet hozni az életembe. Persze megpróbálhatja.. úgy, hogy én rásegítek kicsit a helyzetre. Hiszen fő az élvezet!

Lágy nyelvcsapásokkal juttatom el szépen fokozatosan a kéj tetőfokára, majd hagyom, hogy fejemet magához húzza. Szinte már finoman csókol meg, majd harapdálja meg a fülcimpámat. Igazán bizsergető, nem rossz.. nem rossz, de nem az igazi. Keze eközben vándorútra indul, és szorgos kis ujjai sietősen megszabadítanak övemtől nadrágomtól, majd a férfiasságomra kulcsolódnak. Hát.. alakul.. már.. bár..
Kivonom magam a kényeztetés alól, majd a tettek mezejére lépek. Egy határozott mozdulattal egyesítem sóvárgó testünket, majd szögezem egy mozdulattal szinte a lépcsőhöz. Egyre vadabb és mélyebb lökésekkel nyomulok belé, egészen addig míg végre el nem hagyja ajkait a tőle már jól megszokott halk sóhaj.. és meg nem jelenik a feszülő izomzat, mely az édes pillanatokat követi .. legalább is nála.

Amint szeme lecsukódik, a kezem ismét elindul feltérképezni testét. Lágyan végig simítok melleinek dombján, nyakán, majd ujjaim a hajába futnak. Egy határozott mozdulattal megmarkolom teljes erőből tincseit és haját immár teljesen hátra rántom. Feje ettől a váratlan dologtól hangosan koppanhat a fürdő kövén, azonban engem egyáltalán nem érdekel, ha fájdalmat okozok neki. Eddig tartott a könnyű kis játék, az élvezet a számára. Most végre megtudja mi az, amitől én indulok be, mi az, amit már hosszú percek óta hiányolok.
Fejének koppanása után egyik kezemmel átfogom a nyakát, másik kezemmel pedig esetlegesen kalimpáló végtagjait rögzítem a feje felett. Hiszen nem hiányzik semmi olyan ami váratlan fordulatot hozhatna ebbe az egész kialakult képbe.

Ujjaim lassan bilincsként szorulnak nyaka köré, elszorítva ütőerét, és lilává varázsolva kissé bronzos árnyalatú bőrét. Ekkor hallatszódik a halk kattanás is, melyet nem is biztos már hogy érzékel. A pálcám a kezemen lévő tokból hirtelen előugrik, majd kezem mely eddig a kezeit markolta, most halántékához szorítják az én édes kis fegyveremet. Ajkaimon végre végig szalad egy jól ismert Darrenes mosoly, majd még egy lökéssel lentebb taszítom a szégyen elképzelt szakadékán.
- Crució! - mondom ki az átkot és elégedetten szemlélem ahogy teste lassan a kínoktól is görcsbe rándul, nem csak a kéjtől melyet én okozok neki! Kár hogy nem tudja el sem képzelni mekkora élmény látni egy ilyen gyönyörű testet vonaglani a kéjtől.. és a fájdalomtól. A kín az élet egyik alapvető fűszere.. az a plusz dolog, melyre egyszerűen szükség van, mert nélküle.. olyan ízetlen minden.. még a szex is.. !

Pálcám ekkor ismét halántékához szorul ajkaim pedig immáron másodjára nyílnak szóra
- Imperio - kiáltom, majd várok arra az üres tekintetre, mely meggyőz arról, hogy kész arra, hogy a feladatát véghez vigye..


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Gabriella Dream - 2009. 11. 09. - 19:43:24
"Az ő halálát nem a teste szenvedte el, hanem a lelke. Látszólag viszonylag jó egészségi állapotban volt továbbra is, belül azonban meghalt."

Ha nem hát nem… én akkor is úgy érzem csak ő, gondolja magát az emberek fölött állónak. És persze a Nagyúr, ami épp elég ahhoz, hogy Valaki legyen.
És, hogy miért nem mondott nemet? Épp, azért mert akkor is mindegy lett volna… így legalább még az eleje kellemes volt de rettegtem a végétől. Ugyan mit vártam egy halálfalótól? De legalább nem kellett benne csalódnom, nem kellett úgy éreznem ő nem hasonlít a többihez. Pedig elég szánalmas hogy pontosan ugyan olyan, mint a többi… csak a halál és semmi más. Persze biztos, hogy ez is valamilyen szinten élvezetet nyújt okozójának, de valahogy engem Tőle is kirázott a hideg, nemhogy még többtől.

Könnyen kapható? Persze mert jobban szerettem az életemet annál, hogy ő megerőszakoljon. Amúgy ha tudom, hogy nem halálfaló csak holmi is por a lábam alatt talán már rég nem itt tartanánk de mivel nem is volt mit veszítenem és talán könnyebb volt így, hogy élvezni próbáltam a helyzet akármennyire is fájdalmas volt.
Hiszen lényegesen nehezebb az ő élete, mivel nincs senki, akire támaszkodhatna és látszik nincs is rá szüksége… persze így is lehet keresni az élvezetet nem csak nem mindig okos dolog.

Csak egy dolog volt, amiért igazán utáltam, hogy amit tett, s ahogyan a szenvedély felső foka volt és ki ő, hogy ne használná ki? Azt, hogy olyan szinte természetfeletti látványt nyújt, amitől képes voltam az eszemet zsebre dugni s csak arra figyelni, hogy ott van velem. Ahogy magamban érezhettem megfeszült testem, de valahogy az a sóhaj most elmaradt. Lehet csak a megszokás…vagy az, hogy már nem volt akkora vágy, hiszen tudtam, hogy a vége felé közeledik a dolog és ezzel egyesíteni is tudtam, hogy a „várható” fájdalom is lassan elérkezik. Nem is tévedtem sokat….

Fejem erősen koppant a lépcsőn s ettől egy másodpercre megszédülten feküdtem. Kezeimet a szédüléstől nem is bírtam kalimpálni, s mikor észhez tértem azokaz már erősen, fogta fejem fölött.
~Mondd már ki…~ dühöngtem magamban, hogy még mindig húzza az időt, és még mindig nem érzem a testembe hasító fájdalmat.
~Tedd már meg…~ egy pillanatra lehunytam szemeimet, levegőt is alig kaptam a torkomat elszorító ujjaktól. Viszont szépen kezeim is szabaddá válnak és lehet ez a veszte. Sőt… lehet az enyém. Szabad kezeim gyorsan vállára szorítom, s tolom el magamtól minden erőmet összeszedve, míg lábammal megtoltam csípőjét így másik oldalamra fordítva őt. Legalább lekerült rólam… Talán ha nem ilyen helyzetbe lennénk, akkor szépen rá ülnék, de valahogy most minden kedvemet elvette attól, hogy finom és nőies legyek vele. Sokkal szabadabbnak éreztem valahogy magamat, ahogy a pálca már nem cirógatta nyakamat.
Rögtön felpattantam, hisz nem várhattam meg így ő lesz gyorsabb… nadrágomhoz nyúltam melyben pálcám pihent.
-Capitulatus!- mondtam ki gyorsan a szót, így legalább pálcája messze repült maksz önmagát használhatta… pálcáját semmi kép…
-Kösz…- nyögtem ki undorodva ez a pár betűt és én remegő kezekkel nyúltam a kilincs után, ami végül a vesztembe menekített. Meg se vártam, hogy akármit is mondjon csak el akartam menni a fürdőtől jó messzire őt meg ott hagyni végre vesztesen…
Ahogy kiléptem az ajtón vörös bundát öltöttem számban pálcám pihent s fürgén, cikázta végig a folyósón… mindegy hova… csak el ettől az angyali arctól…el a kíntól, kéjtől és fájdalomról…a legtávolabb…

//Köszönöm a játékot...asszem maradandó élményeket hagytál mint az userban mint a karakterben :) Talán mondhatni, hogy fejlődtem ezáltal a játék által de koránt sincs vége :P//


Cím: Wadere valahára - Prefektusi Fürdő
Írta: B. Lizandra Kenneth - 2010. 06. 20. - 21:52:35

Március.
Vasárnap.
Éjszaka.
Tilos.
Jó-jó, bevallom: sosem voltam az a begyepesedett szabálybetartó jó kislány, sőt, de erre még nem vetemedtem. Megint egyedül, ahogyan már megszokhattam volna a hetek, hónapok múlásával... Persze, beköszöntött a tavasz, méhecskék poroznak, a madarak csicseregnek, a virágok nyílnak stb, stb. De azért még is, velem ki foglalkozik? Sosem voltam "a középpontban akarok állni!"-fajta, de azért a határok is megvannak egy - vagy több - barátság keretében. Mostanság mindenki átnéz rajtam, pedig aztán semmi indíték nélkül, csak úgy mindig "nem érek rá" módon koppintanak le. De én szerencsésen feltalálom magam, és egyedül is könnyedén boldogulok az ódon kastély falai között. Ez az egyetlen ok, amiért nem szórtam még magamra sóbálványátkot. Persze, feltalálom magam, ebben nincs is semmi rossz, csak miután megvalósítom, elkeseredve jövök rá arra, hogy megint egyedül üldögélek a parkban, vagy írok házi feladatot (!!!) a könyvtárban.

Hangtalanul lopakodok a hideg kőpadlón, egyenesen előre a folyosón. Mezítelen lábamba egyszer-egyszer kisebb kavics fúródik, de kibírható. Hiába, mezítláb a leghangtalanabb a menetelésem, amit máskor nagy hangzavar kísér, ami egyenlő a cipősarkak kopogásával a kövön.
Már egy ideje gyalogolok, és még mindig az út felénél voltam. Bal kezemben összefogom a két magassarkúm - mert nekem annyi eszem van, hogy egy ilyen cipőbe indulok neki az éjszakai sétámnak -, jobb kezemben a rózsaszín törölközőmet szorongatom összecsavarva.

Megint egy őrült ötlet. A tömény unalom rossz hatással van rám. Túlságosan nagy hatással van rám a motiváció, hogy minél izgalmasabb dolgokat csináljak, hogy aztán irigykedjenek csak a többiek milyen buliból maradtak ki. Egyre hajmeresztőbb ötletekkel állok elő, saját magam előtt is, de nem riaszt vissza természetesen. Kell ez nekem, mi? Az adrenalin! Ja, kell, amíg el nem kapnak a rendszeressé vált éjszakai járatok során. Mintha csak belehallgattak volna a gondolataimba, neszt hallottam magam mögül. Ijedten megvillan a szemem, és hátrakapom a tekintetem. Látni nem látok semmit a sötétségben, de egyre közelebb hallom a lépésekké átalakuló mozzanatok hangját. Puha léptek, hangtalan járás, és négy mancs. Rémülten a lábaimhoz nézek, ahonnan két világító szempárt néz vissza rám. Teljes erőmből nekiindulok az előttem tátongó sötétségnek, és rohanni kezdek.
Ahol ez a macska van, ott ott van az idegborzoló gondnok is, és ő az a személy, akit most a hátam közepére nem kívánok - nem mintha máskor igen.

Lihegve suhanok el minden egyes fém páncélzat mellett, és be véve egy jobb kanyart a Prefektusi Fürdő felé vettem az irányt. Nem volt messze, a macska eltűnt mögülem, de nem állhattam le, mert bármikor megjelenhet az a dög.
Eszeveszett gyorsasággal nekiesek az ajtónak, de egy orrfájást kísérve visszapattanok a kemény falapról, mire szerencsésen a földre érkezek. Ó hát persze, a jelszó...
Fájó fejjel felpattanok, mire szédelegve elsuttogom a jelszót, majd benyitok a fürdőbe, hátra sem nézve, hanyagul becsukom az ajtót magam mögött.

Végre megérkezem. Egy mély levegőt véve ledobom a cipőmet a földre, illetve a kád szélére a törölközőmet. Megeresztem az orgona alakú csapokat, mire vízzuhatag tör elő belőlük. Nem totojázok, vetkőzni kezdek, hisz úgy sincs itt senki, és senki sem zavarhat. Már anyaszült meztelenül ácsorgok a hideg kövön, és a becsavart törölközőmért nyúlok. Kigörgetve azt, kiveszem belőle a fürdőbugyimat, és gyorsan magamra húzom, majd nyúlok a felsőért is, de a kezem a levegőbe kap. Elsápadva veszem észre, hogy a fürdőruha felsőmet valahol elhagytam, valószínűleg útközben...a folyosón...Még azért kirázom az anyagot, de ismételten semmi.
Kényszeredetten a melltartómért nyúlok, de a levegőben megáll a kezem. Végül is... Ki látna meg? Prefektus ilyenkor nem jön. Éjszaka közepe van, miért le legyek merész? Különben is, a habtenger már felgyülemlett a hatalmas fehér- arany kádban, ami majd eltünteti a mások számára tabu testrészeket, plusz, nem vagyok teljesen meztelen.
Hajamat egy csattal a magasba tűzöm, és beszállok a forró, nyakig érő vízbe. A víz meleg, simogató érzése elmeríti habkönnyű testemet, én pedig behunyom a szemem, fejem a kád szélére hanyatlik és kiélvezem a helyzetet. A lelógó hajtincsek végei érintik a hab fehér, kristályos szélét.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Wade Smith - 2010. 06. 21. - 12:48:46
Barbi
Sorry, de nekem nem volt erőm hogy képet csináljak XXD

Már megint egy szokásos este néhány apró és kellemes elemmel feltöltve. Most olyan elemekre gondolok, mint a klubhelyiségben, a kandalló melletti fotelben, kényelmesen elhelyezkedve a "Kviddics évszázadai" című könyvtári könyvet olvasván való pihenés. De nem tudok a könyvre sem teljesen figyelni. Zavar valami, valami, ami számomra a néma klubhelységet is megtölti fusztráló levegővel, és jelen van, mindenhol ahol járok, ez zavar éjjel nappal. Emiatt a dolog miatt nem tudok most sem aludni, és olvasni próbálok, de egyszerűen nem köt le "Voronszkíj-műbukás"-ról szóló rész vagy "Transílvanian Tackle" nevű manőver. Bár a kviddics mindig is érdekelt, de most a gondolataim másfelé szállnak. Egy olyan dolog felé, amelyet szavakba nem igazán lehet önteni. De talán egy kérdéssel tudnám a legjobban megfogalmazni azt amit nem értek és ami kétségbe ejt.
"Ki vagyok én?"
Lehet, hogy furcsán hangzik, de ez a kérdés magában rejti mindazt amitől úgymond félek. Nem találom a helyem a világban. Mindenkinek megvannak a céljai, mindenki tudja hogy mit kezd majd magával, mindenki tudja hogy mit miért tesz. És szinte mindenki fél Voldemorttól és csatlós bagázsától, és ez a normális.
Én nem, és nem tudom hogy hová tartok. Ez már szinte az őrület határát súrolja de én a mának élek.
Igen.
És nem találom a helyem a világban. Olyan fájó számomra látni a boldog családokat és a sikeres karriereket. Tudom hogy az élet nem igazságos, de azért lehetne egy kicsit megértő. Remélem, hogy egyszer én is megtalálom a helyem és tudom azt hogy ki vagyok. De ez a pillanat még nem jött el.
Addig is folytatom megszokott életem, melyet próbálok mindenféle érdekességgel feldobni.
De most nem köt már le ez a könyv, túl sokszor olvastam már el és szinte minden manővert, minden cselt és minden csapatot ismerek.
És most valami hirtelen dolog futott át az agyamon...
Ismerem a könyvtár bejáratának jelszavát. Visszaviszem ezt a könyvet és keresek valami érdekeset, valami, ami leköt addig, amíg nem sikerül elaludnom. És úgy érzem, hogy az még nagyon soká lesz. Azonban ha elkapnak késő éjszaka a folyosón, akkor aztán lesz, ne mulass. Már kapott el az én kedves Friccs barátom és nem egy éjszakát voltam már büntetőmunkán. De még az a jobbik eset, ha Friccs kap el, mint az-az átkozott Mardekáros Halálfaló. Piton.
Ha ő elkap, akkor pontlevonás a házamtól és nagyon hosszú ideig való szenvedés.
Dumbledore hiába fogadta azt a kígyónyelvűt a bizalmába, aki egyszer halálfaló volt az az is marad. A vér nem válik vízzé.

De én ezzel nem törődve elhatároztam, hogy tilosban leszökök a könyvtárba. De mielőtt a elindulnék felmegyek a hálómba. Itt felveszem a pálcám, és felveszek egy köntöst, ezután elindulok a könyvtár felé. Először is kimegyek a folyosóra, amely síri csendes. Sehol egy árva lélek sem, és ez számomra jó dolog. Halkan elmormolok egy Lumos-t és gyenge fénynél, sétálok a folyosón, néha idegesen körbe nézve, hátha a közelben van Friccs, de szerencserémre ma éjszaka még nem találkoztam vele.
Azonban egyszer csak megpillantottam valamit a folyosó közepén. Kényszert érezve lehajoltam és felvettem a földről. Egy ruhadarab volt az. Egy melltartó. Mielőtt bármit is reagálhattam volna erre zajt hallottam. Nehéz, azonban gyors lépteket.
Ez biztos hogy Friccs.
A pálcám fényét egyből eloltottam, és átfutott rajtam egy gondolat. Vajon mit fog gondolni az öreg ha meglát a folyosó közepén egy női melltartóval a kezemben. A nagyon kínos lenne...
A falhoz simultam egy páncél mellé, remélve, hogy nem vesz észre, bár látni még nem láttam, de már egyre közelebb hallottam. Tudtam, hogy itt van, csupán csak méterekre, a lámpája már megvilágította a folyosót.
Cselekednem kell.
Muszáj valamit lépnem, mert ha itt maradok biztos, hogy elkap, de ha most megpróbálok elfutni, akkor lehet, hogy nem látja meg az arcom. Muszáj kockáztatnom.
A fejemre húztam a köntösöm kapucniját és kiléptem a páncél takarásából, háttal a gondnoknak, és elkezdtem futni, ahogy a lábam bírta.
Friccs figyelme egyből rám összpontosult, de szerencsére lépés előnyben voltam és nem ért utól. Hallottam a hangját hogy utánam, kiált, de nem foglalkoztam vele, csak futottam.
Valahová el kell rejtőznöm, amíg eltűnik innen a nem kívánt személy. Megpillantottam a prefektusi fürdő bejáratát. Ilyenkor már csak nincs ott egy prefektus sem. Habozás nélkül az ajtajához futottam, és oda súgtam a jelszót, és láss csodát az ajtó kinyílt. Ezzel tudtam, azt hogy Wade Vs Friccs 1-0, és az öregnek valószínűleg sejtése sincs hogy én voltam az akivel a folyosón találkozott.
Beléptem a prefektusi fürdő bejáratán, egyik kezemben egy könyvvel, a másik kezemben pedig egy pálcával és egy női melltartóval.
És amint betettem a lábam a fürdőbe nagyon érdekes látvány tárult elém. A kád tele van vízzel és a kád szélén egy törölköző, de ez egy elég csekély meglepetés ahhoz viszonyítva, hogy a kádban van egy lány.
Ki az az örült rajtam kívül, aki ilyenkor kóborol a kastélyban, pontosítva ilyenkor fürdik. Még nekem sem jutott eszembe a fürdőzés ilyenkor. De ez a lány láthatóan mestere a szabályok áthágásának, hiszem, itt van és nem kapta el Friccs.
A melltartó is bizonyára a lányé, akit nem ismerek fel egyelőre, hisz hozzám képest háttal fekszik a fürdőben. Néhány másodpercig némán álltam, de nem akartam szemérmetlenül pofátlan lenni és nem szerettem volna vissza élni a helyzettel ezért köhintettem egyet és finoman megszólaltam:
-Ez nem a tiéd?
Ekkor az egyik kezemmel felnyújtottam a melltartót, hogyha megfordul, akkor lássa hogy miről beszélek. Érdekes ez a helyzet és eléggé kíváncsi vagyok, arra hogy a lány mit fog reagálni.


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: B. Lizandra Kenneth - 2010. 06. 22. - 09:32:48


Nyugalom.
Nem mondanám, hogy épp erre vágytam, de mit vártam? Egy fürdőben áztatom magamat, nem gondolhattam, hogy valami izgalmas is történik azon kívül, hogy útközben szerencsésen elhagyom a fürdőruha felsőmet. Más helyzetben természetesen azonnal visszarohanok keresni, de most nem akartam kockáztatni, hogy összetalálkozok a gondnokkal, így hagyom az egészet a fenébe. Ha nem jön erre Frics, a melltartó akkor is ott lesz, amikor elmegyek innen, ha pedig megtalálja - és akkor valószínűleg felveszi -, akkor bizony kell vennem egy új felsőt a nyárra, ami illik az alsóhoz! Csak remélni tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni.
Lassan a szédelgésem is enyhül, sőt pár perc sem telt bele, és már el is múlik. Jól nekivágódtam az ajtónak, még jó, hogy senki nem látta, elég szerencsétlen húzás volt. Nem baj, a lényeg, hogy eljutottam a forró kád vízig, amit meg kell hogy mondjam, nagyon is jól esik, ahhoz képest, hogy nincs is hideg. Megnyugtató a víz hőmérséklete, és nem tudom, hogy de mintha lágyabbnak érezném a többi tusoló vizével ellentétében. Talán valami bűbájt szórtak a fürdőre, vagy egyszerűen megszoktam a zuhanyzást, és régen fürödtem egy kellemeset.

De most itt vagyok, és kiélvezem minden egyes másodpercét. Egyszer voltam csak itt, de volt az egy éve is, és nem egyedül. Most viszont egyedül vagyok. A célom elérése szempontjából elég... kellemetlen, de ha az érem másik felét nézzük - ami nem tudom mi-, akkor egész megfelelő a helyzet egymagamban. Nem hoztam semmiféle újságot, könyvet, tanulnivalót - hehe, persze-, így nem tudom magam szórakoztatni. Kényelmesen elhelyezkedek, majd szemközt nézek az ablakra festett, megbűvölt sellővel, de látva, hogy rosszallja itt létem, inkább behunyom a szemem.

Talán kicsit elbóbiskolok, de csak egy kicsit! Ugyanis nem hallok semmi neszt, vagy mozgás magam mögül, pedig kellene, hisz a következő pillanatban megszólalnak mögülem, mire én falfehérré válva megremegek. Talán még nem is ijedek meg, ha lenne rajtam ruha, és nem egy férfi hangot hallanék volna. De az volt, így falfehérré válva, kipécézem a leghabosabb részt a hatalmas kádban, és lebukva a víz alatt elvonszolom magam odáig, és ott ismét a felszínre bukkanok, kulcscsontomig. Nincs valami nagy világosság a teremben, és az sem segít, hogy tiszta hab a szemem, így kénytelen vagyok előbb megdörzsölni a szememet, és utána szemügyere venni a látogatómat. Nem nagyon tudom, hogy örüljek, vagy szégyenkezzek, hogy ismerős nyitott rám. Arcom a fehérből, pipacspirossá színeződik át, de kénytelen vagyok valamit kinyögni.
- Őőő... - valami értelmesebbet - Wade...? - nem kételkedtem, hogy ő volt az, a széles vállak, és magas termet nem lehet másé, de gondoltam mondok valami nyelvtanilag helyes szót is. Tekintetem az arcáról a magasba emelt kezére csusszan, és hát mondjuk úgy, hogy a döbbenet végig fut rajtam, de egyben körülbelül két kilóval könnyebb lett a lelkivilágom. Örömömben, már majdnem felugrottam, hogy odarohanjak érte, de amikor már megrezzentem, hogy felálljak, épp időben kapcsoltam, hogy nem nagyon kéne elmozdulnom innen, amíg a ruhadarabom még nála van. Ez megint eszembe juttatta, hogy még mindig félmeztelen vagyok, és ismételten elpirultam, a szégyenérzetem pedig valahol a föld és a föld alatt 200 méter között tengődött.
- Hát izé. Szerintem igen... Vagyis, persze...az enyém! - nem igazán örülök, hogy dadogok, így egy szerencsétlennek tűnve, aki szégyenkezik. Végül is... nem látott semmi olyat. Csak hát mégis a tudat, hogy lehetett volna.
Még egy-két sort Ő-zök, és hümmögök, mielőtt megszólalok ismét.
- Valahogyan... Eljuttatnád nekem? Kérlek.
Nem tartom valószínűnek, hogy a fiú most röhögve szorongatni fogja a melltartóm, és kénye-kedve szerint még egy-két percig jól elszórakozik. Ő Wade, ő nem tesz olyat. Remélem, különben muszáj lesz... hát, nem tudom mit csinálnom...


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: Wade Smith - 2010. 07. 12. - 12:38:09
Barbi

Ez roppant kellemetlen, az éjszakai séta Frics-el karöltve még egy Roxfortos diák szokásos esti programjának tűnhet, de hogy ez még kiegészül a prefekusi fürdőben lévő félmeztelen lánnyal, ez még számomra is igen különösnek mondható. Ki lehet ez az ostoba, azonban vakmerő csaj aki az éjszaka kellős közepén leszökik csak azért hogy megmártózzon a kellemes vízben, mellesleg a fürdőt csak prefektusok használhatják, más szóval ha őt itt elkapják nagyon kellemetlen büntetésben lesz része, de be merte vállalni és ez elismerésre méltó. De már kezd egyre jobban érdekelni, hogy ki is lehet ez a lány? Azonban erre a kérdésre nem tudom a választ, abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy nem szándékosan hagyta a folyosón a melltartóját, és ebből adódóan most eléggé meglepett lehet. Hát igen, ilyen a sors, kiszámíthatatlan és döbbenetes...
Habár most jut eszembe, hogy én nem hiszek sem a sorsban, sem pedig a végzetben, de kellemes eljátszadozni ezzel a szóval és gondolattal. Így az igazat megvallva én nem hiszek sem istenben sem pedig bármilyen vallásoz kötött dologban. Pedig a hit nagy ajándék, aminek a segítségével bátor lehetsz akár a halállal szemben is, vagy megnyugvást kapsz, ha hiszel, esetleg a hitben megtalálod a kérdéseidre a választ. Ha a hit nagy ajándék, akkor én nem érdemeltem még ki, de remélem, hogy egyszer meg tudom tapasztalni milyen is igazából hinni valamiben. De az is lehet, hogy soha sem adatik meg ez a lehetőség, és tudom, hogy ez rajtam múlik igazán. Hogy én hogy állok hozzá a dologhoz. Biztos, hogy a koncepciómmal van a gond, de ez most mellékes, hisz az a dolog sokkal fontosabb ennél a gondolatmenetnél, ami most rajtam átmegy, mint egy gőzmozdony. És most a lányra figyeltem. Szerencséjére megtaláltam neki a melltartóját, arra viszont nem mernék mérget venni, hogy örül is a társaságomnak, hisz elég kínos lehet számára, hogy félmeztelenül pihen a kádban és egy fiú betoppan a melltartójával. Igen, ez elég érdekes helyzet, és bevallva én is várom a fejleményeket, hisz engem is ledöbbentett ez a dolog.
Várom, hogy válaszomra megforduljon az ismeretlen hölgy, mert már a kíváncsiság eléggé bizsergetően hat rám, mert roppant mód érdekes az a dolog hogy épp egy lány iskolatársam szabálysértésen kapok, pont itt a fürdőben. Hátulról nem tudom megállapítani, hogy mégis kicsoda ez az idege, de amikor megfordul egy ismerős arc néz felém. Az eddigi bizsergető és izgató érzés megszűnt, helyette inkább én eléggé kínosan éreztem magam, hisz a fürdőző lány is Griffendéles, ráadásul ugyanazon évfolyamba és osztályba is jártunk, és ez a dolog nagyon is különös helyzetet állít fel, de ezt a fölöttébb furcsa szituációt ésszerűen kell kezelnem. A lány nevét is pontosan jól ismerem, Barbarának hívják. Eddig nem úgy ismertem meg mint ahogy itt látni. Soha sem gondoltam volna, hogy ennyire vagány csaj és az éjszaka közepén leszökik egy könnyed fürdőzés miatt. Sőt, nem is nagyon ismerem Barbarát, hisz eddig nem túl sokat beszélgettem vele, és különösebb vonzalmat sem éreztem iránta, bár be kell vallani, hogy igen csinos lány, főleg a jelenlegi megvilágításban nagyon szépnek mondható...
De most nincs időm ezen töprengeni, hisz láthatóan Barbara is elvörösödött, ebben a főként számára igen kínos helyzetben. Érezhetően összezavarodott mivel nem nagyon tudott a mondandója elején értelmes mondatot kinyögni, de érthető a helyzete, mert nem csak ő érzi magát kellemetlenül, hanem én is zavarban vagyok, bár nekem semmi okom sincs rá.
Kérdésemre még nem válaszolt, de bizonyosan ő a melltartó tulajdonosa, mert nem hiszem hogy Frics ilyen, elég csinos női fehérneműt hordana..., azonban hamarosan a kérdésem válaszra lelt és megkért a lány hogy jutassam el neki a melltartóját. Jogos a kérés, de egy pillanatig átfutott rajtam a jelenlegi helyzet kihasználásának a lehetősége.
Mi van ha nem adom vissza?
Nem, az nem az én műfajom. Én nem használom ki a helyzetemből járó előnyt, mert az igen gonosz dolog lenne. De mi van, ha nem én találom meg a folyosón a melltartót, és nem én menekülök be a fürdőbe, hanem egy igen sötét jellemű Mardekáros. Például, ha itt lenne Gary Fitzroy akkor bizonyosan ő nem adná vissza a fehérneműt a lánynak és roppant mód kihasználná az alkalmat egy kiadós szórakozásra, és ezzel is fájdalmat okozna ember társainak. Az ilyen emberektől szabályszerűen irtózom. Kötelességemnek tartom, hogy segítsek Barbarán, hisz lehet, hogy én is jól szórakoznék egy ilyen dolgon, azonban ez gonosz dolog lenne és engem arra neveltek, hogy segítsek másokon, bármibe is kerül, és én nem tagadom meg Barbara kérését.
-Természetesen -mondtam ezt kissé zavarodottan, majd pedig közelebb sétáltam hozzá, de gondosan csakis a padlóra néztem, hisz a habfüggöny, amibe beburkolózik igen hamar szerte tud foszlani és hamar átláthatóvá válik. Ezért is még a vádaskodás gyanúját is elkerülve úgy léptem közelebb hozzá hogy még rá sem pillantottam, de ekkorra már én is igen elvörösödtem, de rezzenéstelenül felé nyújtottam a fehérneműt és elfordultam legalább is addig amíg felveszi a melltartóját.
-Vedd fel nyugodtan, nem fordulok meg. -hangom határozott, mégis kedvesen lágy volt. Próbáltam bizalmat árasztani a lány felé, de úgy gondolom, hogy ezzel is bizonyítottam felé azt hogy igaz háztársa vagyok. Kicsit terelni akartam a szót erről az igen zavaró helyzetről valamint még mindig kíváncsi voltam, hogy mi vezérli ezt a lányt, hisz az érthető hogy fürdőzik, de miért pont tilosban?
-És hogy-hogy az éjszaka közepén fürdőzöl? -igaz, ez nem tartozik rám, én mégis reménykedtem a válaszon, mert ha azt vesszük, tartozik nekem, mivel én kedvesen vissza adtam, ami jogosan őt illeti, de ennyi erővel ő is kérdőre vonhat engem, hisz én is igen érdekes látványt kelthettem, mikor bejöttem a fürdőbe egy könyvel, egy pálcával és egy melltartóval a kezemben...


Cím: Re: Prefektusi Fürdő
Írta: B. Lizandra Kenneth - 2010. 08. 01. - 21:31:04


  Kellemetlen.
   Enyhén...
   Nagyon!
   Fülig vörösödve piszkáltam a vizet a kezemmel szégyenemben. Eléggé feszengtem, de voltaképp minden okom meg volt rá, hisz... azért mégis félmeztelen voltam. Nem tudtam eldönteni, hogy a szerencsémre, vagy a szerencsétlenségem rovására megy az, hogy ismerős nyitott rám. Ő Wade... Ha ilyen szempontból nézzük, jó, hiszen nem egy tahó porban mászó, aki visszaélne a helyzeten, vagy akár volna képe zsarolnia engem. Más szemszögből pedig rossz, mert ismer valamennyire, és - csak remélem, hogy nem sokat, de-, látott valamit, amit nem kellett volna... Érted, először bon-bon, meg vacsora, és utána mutogatás.
   A gondolatra elmosolyodtam, de ismét lángba borult az arcom. Képzelem milyen idiótán hathat, hogy elnevetgélek a szituáción, így el is fojtottam a mosolyomat.
   Próbáltam minél kevesebb pírral a fiú szemébe nézni, kevesebb sikerrel, mint akartam.

   Amint megindult felém, egy pillanatra megállt a szívverésem, de csak egy pillanatra, mert még csak rám sem nézett. Óvatosan a kád széléhez úsztam. Úsztam... Vagyis próbáltam úgy előre haladni, hogy vigyem magammal a habkupacot, nehogy villantsak egy keveset. A lehető legnagyobb hévvel kikaptam a kezéből a fürdőruha felsőmet, majd vissza fordultam, szembe a rosszalló pillantásokkal tarkított üvegsellőre. Egy idétlen fintort vágtam neki - amit még jó, hogy nem látott a háztársam-, és eszeveszett gyorsasággal felcsatoltam a narancssárga ruhadarabot. Vettem egy mély levegőt, majd visszafordultam a fiúhoz, és csak utána válaszoltam neki, immáron teljes lelki nyugalommal. Mintha húsz kilóval könnyebb lettem volna.
   - Unatkoztam... - foglalom össze tömören- Szerettem volna valami izgalmasat csinálni valakivel, vagy akár szórakozni egy kicsikét, de nem jött össze. Végül egy jó kis forró fürdő mellett döntöttem. - nem igazán magyaráztam el neki, hogy a tilosban-járás vonzott a prefektusiba, ahova elvileg nekem sem lenne bejárásom. - Tudom, hogy ez sem a legkalandosabb elfoglaltságok közé tartozik, leszámítva a mostani szitut - arcom ismételten megtelt vérrel -, de nincs túl nagy fantáziám az ilyenekhez. - végül egy mosollyal nyugtázom a magyarázkodásomat.
   Egy kicsit hunyorítanom kell, hogy lássak is valamit Wade-ből, de a körvonala már megvolt! Meg..az arca is egy kicsi kivehető volt.
   - Na és te mit keresel itt éjnek idején...- a kezére tévedt a tekintetem - egy könyvvel?
   Az oké, hogy olvas, de hogy a folyosón? Az kicsit már őrültség, vagy inkább merészség? Frics egész éjszaka járőrözik, amikor meg nem, akkor a macskája, és én mondom, hogy egy besúgó az az állat.
   Teszek pár lépést, így a kád pereméhez érve, és kiemelkedek a vízből. A szélén nem volt igazán mély, hiszen ülőke volt a víz alatt, azok számára, akik nyakig bele akarnának mártózni a forró vízbe, így már csak a csípőmig ért a víz. Enyhén kihajoltam és kikukucskáltam a könyvre.
   - Mi szépet olvasol? - érdeklődöm őszinte kíváncsisággal. Persze, azért próbálok nem az "incidensről" beszélgetni.