Cassandra Alexis Chantal Waldegrave

CASSANDRA ALEXIS CHANTAL WALDEGRAVE

jelszó || "Szeretnék néhány szót szólni, íme: Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli!"
teljes név Cassandra Alexis Chantal Waldegrave
becenév || Casie /ejtsd: KÉZI/ Chan /ejtsd: Sen/, Lexi /ejsd: Lexi/
nem || nő
születési hely, idő || Windsore; 1980. október 31.
kor || 16
faj || ember
vér || arany
évfolyam || hatod

1990. november 2.

Kedves Naplóm!

Most volt a tizedik születésnapom. Pár napja. Megint nagy felhajtás volt, mint eddig mindig. Estély, csomó vendég. És én voltam a középpont. Mint mindig. Egész jól telt. Anyámék egy rakat fiúgyermekes családot hívtak meg, már tudom előre, hogy a jegyesemet keresik. Hát tegyék, én úgy is ahhoz megyek, akit én választok ki. Hogy ki lesz az, na azt még nem tudom, de nem várat sokáig magára ez sem. Hiszen, hamarosan betöltöm a tizenegyet, majd a tizenkettőt, és egyenes utam van a Roxfortba, ahol tuti, hogy százával hemzsegnek a jobbnál jobb aranyvérű arany ifjak, akik csak rám várnak.
Így nem is aggódom semmi miatt… Nos, mivel most töltöttem a 11-et, ejtek pár szót a múltamról az utókornak.

1980. október 31. én születtem Windsoreban, egy kis, na jó nem is olyan kis kúria falai között. Anyám is híres családból származott, nem kevésbé híresből mint apám. A család számára mindig is fontos volt a vér kérdése, anyámékat is ilyen szellemben nevelték, s nekik is ez volt a szándékuk velem. Nem is fogtak mellé.
Három éves voltam, mikor zongorázni kezdtem. Illetve tanítottak, én meg szorgalmasan tanultam. De meguntam. Majd hegedültem öt éves koromtól kezdve, egészen nyolc éves koromig. De ezt is meguntam. Mindent eljátszottam, amit kellet. Nem volt kihívás már. Untam és kész.
Közben nem sok minden történ, csupán még annyi, hogy hatéves koromtól magán tanítok okítottak, sok-sok érdekes dologra. Mármint ők úgy gondolták. Nekem annyira nem volt érdekes, de ha apám így akarta, hát legyen. Két nyelven is tanítottak, és mire betöltöttem a 12-őt addigra egészen jól beszéltem az anyanyelvemen, franciául és olaszul. Meg még sok egyéb is egész jól ment.
Tanítottak seprűn repülni, én szerettem volna kviddicsezni is, de úgy vélték nem nekem való ez a sport. Ez majd később eldől, gondoltam magamban.
Egyébiránt elég eseménytelen volt a gyerekkorom. Azt leszámítva, hogy esély-estélyt ért, és a nevelésem igen kiterjedt arra, hogy hogyan is kell viselkedni ebben a társaságban. Nem hoztam szégyent a szüleimre. Igen büszkék voltak arra, hogy már hét-nyolc évesen tudtam a megfelelő etikett szabályokat. A többi már gyerekjáték volt. Minden téren.
Elérkezett 1992. október 31. Betöltöttem a 12-ős és igen. Megkaptam a várva várt levelet. Illetve, annyira nem is vártam, hiszen biztosra vettem, hogy fel vesznek. Fel kellett venniük. És meg is történt. Megérkezett a bagoly, átvettem a papírost. Elolvastam, majd teljes nyugodtsággal mentem be a szüleimhez és osztottam meg velük a jó hírt. Nagyon büszkék voltak rám.

1993. szeptember

És eljött az idő. A szüleim kivittek a vasút állomásra, felszálltam a vonatra és kezdetét vette a kaland… vagy minek is nevezzem. Már a vonaton sikerült megfelelő helyet kiharcolnom magamnak, és máris pár talpnyalót. Pedig még fiatal voltam, de a nevem sokat mondott már akkor pár embernek. Jó pár embernek. És hopp, már akkor ott volt egy fiú. Tudom, hogy fiatal voltam, nem is kicsit, de akkor is. Azok a szemek, az a tekintet, haj és kisugárzás. Ő is fiatal volt, ahogy elnéztem velem egykorú lehetett. És még is. Már akkor láttam, hogy ebből a fiúból igen csak sármos úriember lesz a későbbiekben. És milyen igazam volt… De ezt majd később.
Megérkeztünk az iskolába, szépen felsorakoztunk a beosztási ceremóniára. Én természetesen a végére maradtam, pont mint a fiú. És ekkor a nevét is megtudtam: Aaron Lionel Dominic Westbrook. És Mardekáros lett. Ezek után kicsit aggódtam, hogy én hová kerülök, de aztán nem volt semmi gond.
A következő napon máris találkoztam vele. Mivel évfolyamtársak voltunk, ezért közös óráink voltak. Beléptem a terembe, és ő ott volt. Ott ült, és vidáman cseverészett pár háztársával. Nem messze tőle ültem le, s a továbbiakban sem kerültem távol tőle. Nem is tudom mennyi idő telt el, miután megszólított. Beszélgettünk, és furcsa módon mintha barátokká lettünk volna. Kicsit fura volt, de még is jó. Ő volt az első ember, akit közel engedtem magamhoz, az első ember, aki többet jelentett nekem.
Aztán másod éven fura dolog történt. Meghalt Aaron apja, és ő teljesen megváltozott. Nem tudom azért e, mert ennyire szerette az apját, vagy mi lehet a háttérben. De a viszonylag jóravaló srácból, egy utolsó szoknyapecér lett. Egyik nőt hódított meg a másik után, pedig még éppen csak 13-14 volt. De már akkor ment neki a hódítás. Ez engem annyira nem zavart az elején, csak amikor nekem panaszkodott néhány liba, meg ilyenek, akkor szívem szerint felpofoztam volna.
A szünetek után mindig érdekes arckifejezéssel jött vissza, és érdekes kalandokkal. Az elején nem hittem el, hogy ezek tényleg megtörténtek, de néha volt kézzel fogható bizonyítéka. Aztán eltelt még egy év. A suliban nem volt sok érdekes. Amit kellett megtanultam, ami nem érdekelt, figyelmen kívül hagytam, de eredményeim azért nem voltak túl rosszak. Persze túl jók sem. Nem vagyok én stréber. Sem egy utolsó rossz tanuló. Nem úgy Aaron. Folyton romlottak az eredményei. Hiába beszéltem neki, le sem tojta a fejem, és a véleményem. Csak csajozott, bulizott… és semmibe vett. Ez kezdett már fájni, ekkor jöttem rá, hogy többet érzek iránta, mint eddig, de ezt eszembe sem volt bevallani.
Jött az ötöd év. És semmi sem változott. Pedig… tanulni kell, készülni az RBF-ekre. Ez sem ment olyan rosszul nekem… És próbáltam segíteni is annak a félnótásnak. És sikerült. Ő is egész elfogadható eredményeket produkált, még úgy is, hogy nem hagyott fel a szokásos rituáléival. Ki merem jelenteni, hogy ekkorra már a fél Roxfort leányait meghódította az ifjú Casanova. Lassan túl tett Draco Malfoy „vonzáskörén” is. Pedig, azért a két fiút nem nagyon lehetett összehasonlítani.
Aztán a nyár. Alig láttuk egymást. Nekem nagyon hiányzott, de azért megpróbáltam lekötni magam, egész nagy sikerrel. Volt pár pasi is az életemben a nyár folyamán, de senki nem volt olyan mint ő. Nem is kellettek sokáig…
Elkezdődött a hatod év, és mintha megváltozott volna valami. Mintha Aaron másképp viszonyult volna hozzám. ÉS a karácsonyi szünet előtt meg is tört a jég. Pont egy fagyöngy csokor alatt álltunk, amikor megcsókolt. Hihetetlenül boldog voltam. Végre megkaptam. Bár aggódtam a miatt, hogy én is csak egy olyan kis rifke leszek, mint a többi, de úgy tűnt, hogy mégsem. Szép volt, és jó. Sőt mi több gyönyörű. Sokat változott ő is, jó irányba. A tanulmányai is egészen feljavultak. S én is idomultam kicsit hozzá. Amíg el nem jött a tavaszi szünet. ÉS ekkor sok minden jutott a fülembe. Megtudtam, hogy megcsalt. Nem is egyszer, és nem is egy nővel. Hihetetlenül fájt. És ez nem is volt olyan régen. Azóta nem akarok vele találkozni. Látni sem akarom. Kerülöm ahogy csak lehet. De… csak vannak közös órák… ez a dolog lehetetlen. Majd elválik mi lesz később. De tuti egyszer megfojtom, ha kettesben leszek vele. Tuti kinyírom…

Felpillantok a könyvből. Kopogtatnak. Kinyitom az ajtót, s az egyik „küldöncöm” áll az ajtóban. Egy levéllel. Átveszem, elküldöm…
Ő írt. Leülök az ágyra, és azon tanakodom ki nyissam e…

Jellem? Ja igen, már tudom, hogy mi is az… Az, ami engem teljesen meghatároz. Ja, és most kíváncsi vagy rá, hogy milyen is az? Na jó, érezd magad kiválasztottnak. Elárulom.
Gőgös, fennhéjázó, akaratos, meggyőzhetetlen és könyörtelen. Persze csak azokkal, akik megérdemlik. Igen, mindenkivel, aki nem aranyvérű, vagy nem méltó ehhez a tiszthez. Mert hát, az olyanok, mint a Weasley-ik meg sem érdemlik, hogy aranyvérűnek nevezzék magukat. Én igen, és a hozzám hasonlók is. Vérmánia lenne? Nos, lehet hogy igen… lehet, hogy nem. Na jó, teljes mértében az. Mert egyetértek azzal, hogy Voldemort meg akarja tisztítani a varázsló társadalmat. Egyetértek a módszereivel, és bármikor követném.
Mit kell még rólam tudni? Imádom, ha körül rajonganak, és erre mindig is van jelentkező. Persze, ők csak alantas szórakoztató egyedek. Semmi másra nem jók. Barátok? Vannak, persze… Azt hiszik a barátjuk vagyok, de nekem csak egy barátom van. Én magam. De a célnak megfelelnek. Egyetlen ember van, aki mindig is többet jelentett nekem. Aaron. De ezt sosem ismerem be. SENKINEK. Még néha magamnak sem.

mindig ||
-   Aaron
-   Középpontban lenni
-   Szórakozás
-   Estélyek
-   Fényűzés
-   Aranyvérűek
-   Szipkás cigaretta
-   Zöld, ezüst
soha ||
-   Aaron
-   Félvérek és sárvérűek
-   Butaság
-   A Trió
-   Szegénység
-   Piros, arany

dementorok || Csak a szokásos kellemetlen üres érzés… lenne, ha valaha is került volna már dementor közelébe.
mumus || egy rózsaszín törpegolymók
titkok ||
-   Halálosan szerelmes Aaronba, de soha nem fogja bevallani senkinek, még néha magának sem
-   Aaronal veszítette el a szüzességét, ezt még a srác sem tudja
-   Furcsa vonzódása van a kígyók iránt, de sosem tartaná házi állatnak

rossz szokás ||
-   ha ideges, forgatja a kezén a zöld, köves gyűrűjét
-   mindig igazgatja a haját, ami általában lágyan omlik a vállára
-   ki nem állhatja ha valaki hozzá ér, kivétel persze… ha még is megtörténik, kirobban belőle a fúria

apa || Archibald Waldegrave, 39, aranyvérű
anya || Lilian Chantal Waldegrave, 34, aranyvérű
testvérek || egyke
családi állapot || mikor mi… ez aktuálisan egy embertől függ… jegyese még nincs
állatok || vadászgörény, a neve Lionel

   külsőségek

magasság || 175 cm
tömeg || 59 kg
rassz || európai
szemszín || barna
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || Ha őt nem ismered fel… akkor már régen rossz neked. Magas, csinos, tipikus aranyvérű. Hosszú barna haja, és barna szeme, mindent elárul.. arról, hogy éppen milyen viszony fűzi hozzád. Még az iskolai egyenruha is olyan elegánsan áll rajta, mintha csak neki tervezték volna.
kinézet || Magas, vékony. Barna hajú és barna szemű. Tipikusan lerí róla a felsőbbrendűség. Elegánsan öltözködik, és mindig tökéletes a megjelenése.
egészségi állapot || tökéletesen egészséges.

   a tudás

varázslói ismeretek || Hatodik éve koptatom a Roxfort padjait. Egészen jól sikerült elsajátítanom sok-sok dolgot. Az RBF-jeim is nagyon jól sikerültek. Kedvenc tárgyam az SVK, Bájitaltan és Bűbájtan.
mugli képzettségek || zongoráztam és hegedűltem, e mellett 2nyelven beszélek
pálca típusa || 13,5 hüvelyk, magyal, egyszarvúszőr maggal
különlegesség || semmi

Viszonylag korán reggel volt, amikor elindultam a hálókörletből. Lesétáltam a klubhelyiségbe, majd belesüppedtem a kedvenc fotelomba. Még egy óra volt az Aaronnal megbeszélt találkozóig, de nem akartam sietni. Ráér. Túl sok mindent tudtam meg róla. Aljas, alattomos, keserű dolgokat. Nem akartam elhinni, de sajnos ismertem annyira, hogy tudjam igen is képes erre. Még velem szemben is. Ettől függetlenül, azért reméltem, hogy tud valami értelmes magyarázatot, hogy mégis kimagyarázza a dolgot. Én pedig elhiszem, el akartam hinni. Szerettem.
Szeretem…
Még fél óra volt hátra. Felkeltem és elindultam hát a parkba, ahhoz a bizonyos szoborhoz. A mi szobrunkhoz, mert mindig itt találkoztunk. Mindig.
Kiléptem a nyitott térre, s madárcsicsergés ütötte meg a fülemet. Hiszen tavasz volt. A fák most bontogatták a virágaikat, a madarak víg dalra fakadtak. Minden olyan csodálatos volt.
Fejemet az ég felé emelve, lassú léptekkel közeledtem. Majd megálltam a szobor mellett. Hátamat a márványnak vetve vártam rá.
Nem is kellett sokat ácsorognom, lassú, nesztelen léptekkel mellémért, majd megcsókolt. Hagytam, hátha ez lesz az utolsó. Majd kibontakoztam az ölelésből és egy lépést hátra léptem.

-   Beszélnünk kell. – mondtam komolyan és a szemébe néztem.
-   Na és miről Lexi? – vetette oda hetykén, mintha nem lenne semmi titkolni valója.
-   Érdekes dolgokat hallottam. – mondtam, és ismét a szobornak vetettem a hátam. – Azt csicseregték a madarak, hogy a tavaszi szünetben is volt egy pár kalandod. Jól hallottam? – szegeztem neki a kérdést, de próbáltam flegmának tűnni. Nem ment.
-   És ha igen? Tudod, hogy csak téged szeretlek. – mondta, majd kezeit megvetve a hideg márványon szembe állt velem, elvágva a „menekülésem útját. Gyönyörű gesztenyeszín szemeivel íriszem mélyére hatolt, mintha a vesémbe látna, és azt méregetné akad e valami sötét titkom, amit a javára fordíthatna. Nem akadt.
-   Ez nem ilyen könnyű. Nem hiszek neked. Ha engem szeretnél, nem játszanád ezt el már sokadszorra. Hanyadszorra is? – pontosan tudtam, hogy ez volt a hatodik alkalom, de nem firtattam. Viszont most telt be a pohár. – Megváltoztál az elmúlt hónapokban. Nem az vagy, akivel járni kezdtem. – Majd próbáltam kiszabadulni a karok közül. Egyelőre hasztalan.
-   Ugyan már Lexi, hiszen tudod, hogy ők nem jelentenek semmit. Csak te számítottál. – elszólta magát. – Illetve számítasz ma is. Hogy hanyadik? Hát ki számolja, nem is lényeges. – tette hozzá, s próbált megcsókolni.
-   Aham, csak én számítottam? – emeltem fel a hangomat. – Számítottam? Tehát már nem számítok. – ezzel a mondattal együtt löktem el magam a szobortól, s ezzel együtt Aaront is magamtól. – Ennyi, kész. Vége. Meguntam ezt. És ha tudni akarod én számoltam, és nekem lényeges volt. Te görény. – ezzel hátat fordítottam neki, és megindultam az iskola felé.
-   Várj Lexi, kérlek.

Nem vártam.

-   Akkor menj, egyszer még találkozunk. – vetette oda, s ha megfordultam volna akkor láthattam volna azt a gúnyos félmosolyt, amit az elmúlt években aggatott magára… Nagyon nem tetszett.

Természetesen neveltetésemből fakadóan nem jelent meg könnycsepp az arcomon, de belül nagyon fájt. Mart, égetett. Sosem jártam még így. Engem sosem vertek még át. Sosem… Sosem. Ha úgy van, mindig én vagyok az, aki kihasználja az embereket, én verek át másokat, én tiprok át más embereken. És most, tessék. Megtették velem. És ki? Egy olyan ember, akit hat éve ismerek, ideje szeretek, és úgy hittem ő is engem. Na de… nem… Ennyi, kész vége. Egy életre elegem lett a pasikból.
Dühödten mentem fel a klubhelyiségbe, majd a hálókörletbe. Levetettem magam az ágyra, és ha emlékezetem nem csal, aznap ki sem tettem a lábam onnan. Lassan kezdtem megemészteni. Lassan. Másnap még látszott valami rajtam… Talán még harmad nap is. Aztán minden kezdett elhalványodni…
Természetesen, ha meglátom, még a mai napig meg tudnám ölni a tekintettemmel…
Ki tudja, mikor múlik el? Ki tudja? ? ?