Dwayne Reginald Winterburn

DWAYNE REGINALD WINTERBURN

   alapok

jelszó || "Szeretnék néhány szót szólni, íme: Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli!"
teljes név || Dwayne Reginald Winterburn
becenév || -
nem || férfi
születési hely, idő || London, 1980. október 31.
kor || 17
faj || ember
vér || félvér
évfolyam || hatodik

   a múlt

A család története messzire nyúlik vissza, de muszáj kitérnem rá. VII. Henrik 1511-ben lerohanta Franciaországot: ősöm, Sir Wilfred Winterburn ezen hadjárat során tollasodott meg, de a részletek nem maradtak fent, csak a tények. A király nemesi ranggal jutalmazta szolgálataiért, földbirtokot kapott, egy csapásra elismert, nagy hatalmú személyiséggé vált, ám ez nem tartott sokáig. Hamarosan megházasodott s amint kiderült, hogy felesége gyermeket vár, egy csapásra eltűnt a köztudatból. A közvélemény értetlenül állt a dolog előtt, ám nekünk, az utókornak fennmaradt az oka: kiderült, hogy a felesége boszorkány és tudatta vele, hogy a születendő gyermeke is misztikus energiák birtokosa lesz. Sir Wilfred naplójából kiderült, hogy mélységes szégyenben érezte magát a dolog miatt, ezért bujdosott, de később ismét vállalta a nyilvánosságot, habár hatalma jócskán megcsappant az évek során. Nemzedékek követték egymást, miknek közös vonása volt, hogy egyetlen gyermeket hoztak a világra, akik mind varázserővel rendelkeztek (egyetlen kivétel maradt fent, az 1700-as évekből: a gyermek kvibli lett és életét veszitette egy „balesetben” a szülők pedig nemzettek egy méltó trónörököst.) A család jelen volt mindkét világ életében, de lassan mindkét oldalon beleszürkültek a köztudatba: az új világ beköszöntével nemesi származásuk már nem sokat jelentett; a varázslók pedig tehetős, tiszteletnek örvendő, de különc, csodabogár familiaként tekintettek rájuk. A családfájukra mindig büszkék voltak, de inkább csak a nemesi ág okán: a házasodást soha nem szabályozták, gyakran került mugli a családba (habár az utóbbi néhány nemzedék körében divattá vált, hogy csak varázslót vesznek el). Nagy lábon éltek, adtak a külsőségekre, ezért sokan felszinesnek tartották őket.
Bizalomgerjesztő, nemde?

Születésem nagy örömként érte a családot: apám már eléggé benne járt a korban s csak nem akart összejönni nekik a dolog: félő volt, hogy magva vész a családnak, eltűnik a nemzetség. Rokonaink csak az aktuális „külső” ágról voltak, márpedig ők nem vihették tovább sem a nevet, sem a cimet, de ha apámon múlt volna, még a vagyont sem örökölték volna meg, abban az esetben sem, ha nem születik örökös: inkább elosztogatott volna mindent. De mily szerencse, erre nem került sor: jöttem én s hirtelen mindenki boldog volt, legalábbis általánosságban. Azért akadtak nézeteltérések, főleg a nevem körül: a Winterburn család fél lábbal megmaradt a középkorban, apám pedig ragaszkodott ehhez, mondván a fiú csak tradicionális angol nevet kaphat, de anyám modernebb gondolkodású boszorkányként ragaszkodott hozzá, hogy ne a Reginald legyen az első nevem, mondván normális ember nem visel ilyen nevet ebben a században. Apám hiába tombolt, hiába dühöngött, anyámnak olyan alkualapja volt, amivel nem mert vitába szállni (megzsarolta az öreget, hogy lelép a kis örökössel együtt, ha nem kap valami modernebb nevet), igy végül Dwayne lettem s a Reginald csak második névként került az anyakönyvbe. Apám azóta is igy hiv, de ez legyen a legkevesebb. Hála anyámnak nem néznek rám ferde szemmel minden bemutatkozás után; középső nevemet titokban tartom, amikor csak tehetem.

Ahogy cseperedtem, elkezdődött a tanittatásom s apám ezt szigorúan vette. Három-négy éves koromban már minden délután magántanárok látogattak a birtokra, akik főként angol irodalmat és történelmet tanitottak. Az etikett alap dologgá vált ebben a korban is, a legkisebb kihagyás esetén csattant a komornyik fűzfapálcája, aki ennek felügyelésével külön meg volt bizva. Nem volt egy leányálom ez az időszak, de ahogy apám oly gyakran hangoztatta: ez a nemesek élete. Nem volt mit tenni, még anyám sem tudta elérni, hogy egy kicsit enyhüljön, pedig ő volt az egyetlen, aki tudott hatni rá. De nem voltam rossz gyermek, még ha néha meg is voltak a magam stiklijei: az öreg összességében büszke lehetett rám és az is volt! Hangoztatta, amikor csak tudta, hogy az ő fia igy, az ő fia úgy… s ez melegséggel töltötte el a szivemet, hiszen igy éreztette velem: nem hiába töröm magam. Ahogy teltek az évek, egyre több s több dolog került napirendre, de ezek közül kevés dolog maradt meg, mert főleg mugli-dolgok voltak, amik a roxforti évek alatt abszolút hátrányba szorultak. A zongorajáték volt az egyetlen, ami tökéletesen megmaradt, hiszen szerettem játszani. Ekkoriban ütött be ismét a középkoriság hatása: apám ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak meg lovagolni és vivni, merthogy ez családi hagyomány, nemzedékek óta igy megy… még akkor is, ha már mindkét dolog, de főleg a vivás, elég divatjamúlt dologgá vált. Eleinte ódzkodtam is mindkettőtől, hiszen anyám révén egy kicsit azért modernebb ember voltam, mint apám szerette volna, de végül mindkettőbe belejöttem s jó mulatságnak bizonyultak főleg azért, mert ez volt az első dolog az életemben, amit apám tanitott személyesen s nem ilyen meg olyan emberekre bizta: a gyakorlások és közös lovaglások során egyre közelebb kerültünk egymáshoz, még ha ezt a nagyvilág nem is láthatta. Ezen röpke órák alatt tényleg apa és fia voltunk, míg a fennmaradó időben inkább a nemes és az apród viszonyára hasonlitott a kapcsolatunk. De ezt is megmagyarázta egy szállóigével: minden nemes apród volt egyszer. Hát legyen igy.

A varázslás első jele kilenc évesen jelentkezett egy vivóedzés alkalmával. Mostanra már lendületes csapásokat váltottunk az öreggel, aki még mindig játszi könnyedséggel legyőzött, ha akart, de sokszor hagyta magát s inkább defenzivebb állást foglalt, szabadjára engedve a párbajt, hagyva hogy igy szerezzek gyakorlatot. Ez is egy ilyen szituáció volt, az adrenalin a tetőfokára hágott s hirtelen lángra lobbant a fegyver a kezemben. Nagy volt az ijedtségem, azonnal el is dobtam az eszközt s szemlesütve vártam a szidalmazást… ami nem érkezett meg, sőt, apám is eldobta a kardját s büszkén a keblére ölelt.
Ekkor tudtam meg, hogy varázslók vagyunk.

Nem is az volt a legbosszantóbb, hogy ezt eltitkolták előlem, de sokkal inkább az, hogy rajtam kívül mindenki tudta ezt a komornyiktól kezdve a kertészen át az istállómesterig (ők muglik voltak, de valamiféle esküvel kötelezték őket hallgatásra.) Kiderült, hogy rengeteg hely van a házban, amit eddig bűbájok rejtettek el előlem: ilyen volt apám második dolgozószobája (ami varázslók fogadására volt kialakitva), a könyvtár egy tetemes része (a mágiával foglalkozó könyvek és a család valódi története), de még a birtokon is volt egy rész, amit eddig nem láthattam: itt a seprűlovaglást lehetett gyakorolni (bár ez rész nem volt túl gyakran használva). Most, hogy felfedték előttem a származásomat, újabb tanulmányok vártak rám: a család történetével tisztában kellett lennem. Ismét apám volt az, aki kalauzolt: ezúttal a mágia történelmének szárnyain. A távoli múltról kevés szó esett: azt mondta, azt majd az iskolában megtanitják (ebből tudtam, hogy teljesen fölösleges), számunkra most a közelebbi dolgok az érdekesek. Amikor végeztünk a családfák, naplók, jegyzetek kielemzésével, egy sötét varázslóról kezdett mesélni, aki nem a múlt homályából köszönt vissza, hanem nagyon is újkori figura volt. A nevét csak egyszer ejtette ki: Voldemort. Elmagyarázta, hogy az emberek félnek kiejteni a nevét, de hozzátette, hogy ő ugyan nem fél tőle: egyszerűen azért nevezi Tudodkinek, mert a közvélemény igy kivánja. Elmondta, hogy a család mindig semlegesen viszonyult hozzá: nem állt mellé, de nem is helyezkedett vele szembe. Azzal magyarázta, hogy hasznunk egyik lépésből sem származna, s igy semleges helyzetből figyelhetjük, hogy miként alakul a világ sorsa, hogy a végén majd a túlélés és a háboritatlanság érdekében az erősebb oldal mellé állhassunk. Miután az ezzel kapcsolatos dolgokat is alaposan a fejembe verte, el kellett kezdenem készülni az első tanévre, pedig még jelentős távolságban volt. Egy téli napon ellátogattunk az Abszol útra üstöt és pálcát venni, innentől kezdve nem volt megállás. A szüleimmel töltött idő jelentősen megnőtt, hiszen a mágiára ők okitottak: anyám bűbájokat és bájitalkészitést tanitott, apám pedig különböző átkokat mutatott és nagy vonalakban felvázolta a párbajok menetét is, főleg a kötelező tiszteletadást, a meghajlás módját, a helyes pálcatartást… hiszen egy nemes még – az esetleges – halálában is nemes.

Az elkövetkezendő évek gyorsan elteltek, semmi emlékezetes nem történt: folytak a hétköznapok, a tanulás és a gyakorlások. Aztán, amikor betöltöttem a tizenegyet – egy új világ nyilt meg előttem. Izgatottan vártam a szeptembert, a Roxfortot: magát az iskolát legalább annyira, mint a leendő társaimat. A neveltetésem bizonyos szemszögből nézve tökéletes volt, de eddig a napig csak elenyésző esetben találkozhattam korombeli ifjakkal, akkor is jobbára csak a véletlen hozta úgy és nem is voltak hosszúak ezek a találkozások. Féltem, de ezt semmi pénzért nem vallottam volna be senkinek: rettegtem ettől az új világtól. Elszakadtam otthonról, ahol tudtam mik az elvárások és tudtam, hogy ezeknek eleget tudok tenni, de fogalmam sem volt, hogy a korombeliek mit várnak el tőlem, milyen viselkedést, milyen hozzáállást. Elbúcsúztam anyámtól, aki a pályaudvarra kisért, majd felszálltam a vonatra s hamarosan magunk mögött hagytunk Londont. Egy olyan fülkébe kerültem, ahol csak elsőévesek ültek, de eleinte megszólalni sem mertem, csak az ösztöneimbe ivódott fegyelem miatt válaszoltam, amikor kérdeztek. Apám ragaszkodott a külsőségekhez: ruháim s talárom is a legjobb anyagból volt, pálcám pedig egy aranyozott bőrtokban lógott az oldalamon, mialatt a többiek egyszerű mugliruhákba öltözve ültek a vonaton. De a rémálom hamarosan a másik végletbe fordult: automatikus válaszaim felkeltették az érdeklődésüket, hiszen (valószinűleg) még sosem találkoztak olyan korukbelivel, aki úgy viselkedett, mint én. A modorom könnyedén a legnagyobb hátrányommá válhatott volna, ha nem tudom megtalálni velük a közös hangot, de végül pont ez lett az a szikra, ami közelebb hozta hozzám az embereket. Lassan felengedett a görcs a gyomromban. Áldottam a sorsot, hogy évekig mugliként éltem, de a varázslók világát is kitanultam annyira, amennyire egy korombelinek szüksége volt rá: igy a legszélsőségesebb aranyvérűeken kívül mindenkivel viszonylag jól kijöttem, hiszen akadtak közös témáink: volt, akivel a zongorajáték varázsáról tudtunk szót váltani, de olyan is, akivel a kviddicsről értekeztünk.

Maga az iskola, az elsőéves tananyag nem tartogatott sok újdonságot számomra, sokkal inkább szólt a beilleszkedésről és az elhelyezkedésről, mint a tanulmányokról. Éltem a gyanúval, hogy a szüleim tisztában voltak vele, hogy nem lesz egyszerű megszoknom a többieket úgy általában s ezért tanitottak meg arra, amire, hogy legalább azzal ne legyen gond. Rákérdezni persze soha nem mertem volna náluk, de ha igy volt, akkor ismét hálával tartozom nekik, hiszen tényleg nehézkesen ment a dolog, a stilusomnak, modoromnak igazodnia kellett a többiekéhez legalább egy kicsit, de mivel már néhány éves korom óta fegyelemre voltam nevelve, igy nem volt könnyű megtalálni a lazábbik énemet. Végül sikerült megtalálni az átmenetet: nem felejtettem el, hogy honnan jöttem, de kevésbé mereven ragaszkodtam a szabályokhoz, amiket még otthon neveltek belém, de már nem vettem őket szó szerinti Szentirásnak, s ily módon egy sokkal nagyobb világ nyilt meg előttem. Ebben az évben még megmaradtam a tipikus mintagyereknek, akit egy rossz szó nem érhet – de ez csak annyit jelentett, hogy soha semmivel nem buktam le. Nem is csináltunk túl kemény dolgokat, hiszen mégiscsak elsősök voltunk, de azért megvoltak a magunk kis stiklijei, amivel okoztunk néhány kellemetlen órát az öreg Fricsnek.

A nyár nem igérkezett túl jónak: úgy hittem, nem lesz egyszerű ismét visszabújni a régi köntösbe s úgy viselkedni, ahogy apám elvárja, de végül nem lett belőle gond. Egyetlen alkalom volt, amikor elfeledkeztem magamról, de utóbb az is csak a javamat szolgálta. Apám szeretett solymokkal foglalkozni, volt neki talán egy tucat madara: ezen a délutánon is velük foglalatoskodott. Engem is vonzottak a tollas jószágok, de egyszer régen, amikor rákérdeztem a dologra, apám azt mondta, hogy még kicsi vagyok s majd szólni fog, ha elérkezettnek látja az időt arra, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek a madarakkal. Ez volt az, ami kiment a fejemből ekkor s volt merszem rákérdezni ismételten: ez valami olyasmi volt, amiért az öreg nem rajongott. De ekkor másként történt: rövid ideig morfondirozott rajta, hogy most megbüntessen-e, de végül nem tette, hanem eleget tett a kérésnek. Igy ismerkedtem meg ezen nemes jószágokkal: különösen az egyik fiatal, Edgar nevű jószággal, akit apám a nyár végén, amikor már biztos volt benne, hogy a segitsége nélkül is tudok boldogulni velük, nekem is ajándékozott. Amellett, hogy gyönyörű jószág volt, a baglyot is tudta helyettesiteni, tehát a postás problémája is meg volt oldva, bár a szüleimmel nem váltottunk túl sok levelet.

A második év rendhagyó módon kezdődött, már a vonatúton sikerült új tapasztalattal gazdagodnom: dementorok jelentek meg, Sirius Black-et keresve. Még nem volt szerencsém ilyen lényekhez s bár ismertem őket a könyvekből, nem tudtam ellenük védekezni. Addigi életem legrosszabb pillanatai voltak ezek: ilyen rosszul még sosem éreztem magam. Hideg volt, de nem az a fajta, amit télen tapasztal az ember: úgy éreztem, a jegesség egyenesen belőlem jön s elűz minden szép emléket, elveszi az örömöt az életemből. Szerencsére hamar továbbállt, igy meg tudtam őrizni az önuralmamat, de nem sokon múlt, hogy sikerült elkerülnöm a hisztériát… habár a lények egész évben jelen voltak, már csak egyszer, egy kviddics-meccsen volt hozzájuk szerencsém, de utána Dumbledore rájuk parancsolt vagy megfenyegette őket, mert többet nem jöttek be a kastélyba. A tanév ezen kívül jobbára eseménytelenül telt, habár Black a környéken ólálkodott, de végül sikerült meglépnie. Ebben az évben már akadt tanulnivalóm bőven, de jó agyam volt, annyira nem volt megerőltető. Géniusznak tartottak, mert sosem láttak tanulni s mégis mindig mindent tudtam, de ez azért nem volt igaz. A titok nyitja egyszerű volt: amikor tanulnom kellett, olyan helyekre vonultam el, ahol még a madár sem járt. Szürke kis évecske volt, csakúgy mint a nyár: nem történt semmi emlitésre méltó.

Nem úgy a következő! A Roxfort már éppen kezdett unalmassá válni, hiszen két év bőven elég a kastély kiismeréséhez (legalábbis nagyjából), de ekkor beütött a Trimágus Tusa. Apám küldött egy levelet, melyben közölte, hogy mindenképpen szeretné, ha elindulnák a versenyen, ezzel öregbitve a család hirnevét s nem mondhatnám, hogy kivánsága ellenemre lett volna, de Dumbledore kijelentette, hogy csak nagykorúak vehetnek részt a versenyen s mikor megirtam neki, az öreg is egyet értett azzal, hogy az igazgató ellen semmi esély csalással próbálkozni. A választáson kiderült, hogy akár meg is lehetett volna próbálni, hiszen a hires Harry Potternek is sikerült valahogyan… de akkor már mindegy volt, ismét a szürke hétköznapokra voltam kárhoztatva. Azazhogy lettem volna, de ekkora újabb váratlan dolog ütött be: gondolataim egyre-másra elkalandoztak, s egy-egy lány körül kötöttek ki. Nem volt konkrét személy, aki befészkelte volna magát a gondolataim közé, de mind gyakrabban és gyakrabban fordult meg a fejemben, hogy többet akarok némelyiküktől, mint az egyszerű évfolyamtársi viszony. Mindig jól kijöttem velük, de csak úgy, mint himnemű társaimmal: nem tettem különbséget közöttük eddig a pillanatig. Mivel magabiztosságban nem szenvedtem hiányt, igy újra meg újra megpróbáltam magamra vonni a figyelmüket, gyakorta még őrültségeket is elkövettem… de ezek csak amolyan gyermekded próbálkozások voltak. A nyár hozta meg a fordulópontot ebben is: apámnak beszéltem ezekről a dolgokról, mire ő kijelentette, hogy lassan felnőtt férfivé érek s ideje kitanulnom a „szakma” minden csinját-binját. Addig hangoztatta, hogy a megnyerő külső az első lépés a siker felé, hogy kialakult bennem egyfajta hiúság: eddig is adtam a külsőmre, de inkább csak muszájból, ettől kezdve viszont tudtam, hogy a saját érdekem is, hogy mindig a legjobb formámat mutassam a világ felé.

A negyedik év már teljesen másként alakult. Hiába jelentették ki a szüleim (kivételes egyetértésben), hogy lesz nemulass, ha a jegyeim leromlanak. a tanulás valahogy mégis háttérbe szorult. A nagyobb megmérettetésekre mindig összeszedtem magam, de két ilyen között be-becsúszott egy-egy rosszabb jegy, mivel mostanság volt jobb dolgom is, mint a könyveket bújni… sőt, igazából csak jobb dolgom volt. Mostanra már volt néhány ember, akivel baráti kapcsolatot ápoltam s általában velük ütöttük el az időt, szegtük a szabályokat, de mostanság azért már elő-előfordult, hogy lebuktunk, igy lassan kezdtem kiesni a tökéletes diák szerepköréből, de ez sem érdekelt túlzottan, amig a tanárok ugyanúgy kezeltek, mint a többi diákot, de annyira sosem lőttem túl a célon, hogy ez megváltozzon. Amikor nem igy ütöttük el az időt, akkor a lányoknak tettem a szépet, de még ekkoriban sem volt túl nagy sikerem náluk, egyszerűen nem voltak vevők a dologra. Aztán ez az év is a múltba veszett s mivel az év végi jegyem nem voltak (sokkal) rosszabbak, mint korábban, igy nem volt min aggódnom… hacsak Tudodki állitólagos visszatérésén nem, de ebben az ügyben pedig biztam apám hatalmában s itélőképességében, biztonságban éreztem magam.

Aztán lassan el is érkezünk a jelenhez- Azt gondoltam, az új tanév új kalandokat is fog tartogatni, de nem igy lett. Nálunk is volt szó róla, hogy ebben az évben le kell tennem az RBF-et, de úgy voltam vele: ez is csak egy vizsga, semmi több. A jelek szerint a tévedtem, hiszen az együtt lógás és a tankönyv fölé görnyedés aránya nagyot változott, sokkal kevesebb mulatságot találtunk ki s még kevesebbet valósitottunk meg. Igy nem volt akkora élmény az iskola, a hónapok csigalassúsággal vánszorogtak…

   jellem

Olyan ember, akiben megvannak a modern arisztokraták előnyös tulajdonságai, de hiányzik belőle az arrogancia és a lenézés, amit azok tanusitanak mindenki iránt, aki kívül esik a kasztjukból. Modora tükörsima, viselkedése ritkán hagy kivetni valót maga után (kivételt képez, ha a haverjai társaságában nagyon elemébe kerül, vagy alkoholt fogyaszt), tökéletes úriember, akinek szinte mindenkihez van egy jó szava. Viselkedése gyakran kelt(ett) visszhangot, hiszen merőben eltér attól, amit a modern világ vár a tizenéves korosztálytól, de ez soha nem zavarta. Csak néhány ember van, akik véleménye igazán számit a szemében, nekik mindig próbál a kedvükre tenni. Becsületes, őszinte ember, de nem kifejezetten a szókimondó tipus: véleményét sokszor csak akkor tárja fel, ha kérdezik, fölöslegesen nem hangoztatja, nem rajongója a saját hangjának. Neveltetéséből fakadóan kötelességének érzi a gyengék és az igazság védelmét: bármelyik érdekében gondolkodás nélkül kiáll s nem riad vissza a tettlegességtől sem, ha odáig fajulnának a dolgok, de ő maga soha nem keresi az erőszakot. Büszke ember s gyakorta hiú is: ez rossz párositás, sok problémát okozott már neki eddigi életében. A szemében mindenki egyforma s mindenkit tisztel, de ezt a másik féltől is elvárja. Habár pozitivan gondolkodik az emberekről s mindenkinek ad egy esélyt (sokan naivnak titulálják ezért), azért el lehet vesziteni a jóindulatát:ha ez megtörténik, akkor az illetőnek lenézés és megvetés a jutalma.

   apróságok

mindig || társaság, fényűzés, a családja, solymok, nők
soha || hátbatámadás, árulás, a gyengék eltiprása, éjszakába nyúló magolás, ASD
dementorok ||szerencsés ember, nincsenek különösen rossz emlékei: csak a természetellenes hidegséget és a rátörő rosszkedvet érzékeli
mumus || az apja, amint a szemére hányja, hogy szégyent hozott a családra.
titkok || egyszer megpróbálta McGalagonyt is kézcsókkal köszönteni, ahogy azt illőnek tanitották neki, de amit kapott érte, az elég volt ahhoz, hogy letegyen ilyennemű gondolatairól az összes tanár esetében.
rossz szokás ||
- habár alapvetően alázatos ember, hajlamos elszállni magától bizonyos helyzetekben (főleg, ha a hölgyeket próbálja levenni a lábáról)
- ha lehetősége van rá, a hölgyeket mindig kézcsókkal köszönti. Tudja, hogy ez már divatjamúlt dolog, de ezt tanitották neki s igy tartja illendőnek.
- hajlamos az elvörösödésre, ha valakinek sikerül zavarba hoznia, de ez azért nem olyan egyszerű ^^

   a család

apa || Edward Winterburn, félvér, 60
anya || Shannon Winterburn, sárvérű. 50
testvérek || -
családi állapot || egyedülálló
állatok ||

   külsőségek

magasság || 183 cm.
tömeg || 70 kg
rassz || európai
szemszín || kék.
hajszín || barna
különleges ismertetőjel ||sétapálcája, melynek ezüst fejét egy sólyoméról mintázták
kinézet || Mivel mindkét világot ismeri, igy egyformán otthonosan mozog a varázsló- és a mugli öltözködésben, de mindig az alkalomhoz illően öltözködik. Talárja a legfinomabb szaténból készült, amit egy ugyanilyen anyagú köpennyel is kiegészit, kezében pedig mostanság mindig ott a sétapálcája, amit az apjától kapott 16. születésnapjára. Mugli ruhadarabok terén is a fekete szint és az eleganciát preferálja: bár egyenlőre ritkán van rászorulva ezek viseletére, ez megváltozhat, amint átveszi apja helyét családfőként.
egészségi állapot || egészséges

   a tudás

varázslói ismeretek || Négy év tananyaga. A vizsgákon, dolgozatokon rendszerint a várakozáson felüli szintet megüti, kivéve mágiatörténetből: alapból sem érdekelte túlzottan a történelem, de burkoltan az apja is értéktelennek tartotta a tantárgyat, igy ebből csak a minimumszint megütése volt a cél, mivel a szülei sem nehezményezték, hogy gyengén teljesit belőle.
mugli képzettségek || zongorajáték, vivás, lovaglás, angol történelem és irodalom, solymászat.
pálca típusa || 12 hüvelyk, bükk, egyszarvúszőr
különlegesség || patrónus: sólyom.

   szerepjáték-példa

In progress...

   egyéb

Habár a történetből kimaradt néhány helyen és már nem akartam megtörni az egységét, de a nyarak számára mindig ilyen-olyan továbbképzéssel teltek a szülei által, miknek köszönhetően (többek között) a patrónusidézést is elsajátitotta s egészen képzett, használható varázsló lett belőle.