Mágiatörténet tanterem

[×Mágiatörténet×]

×Mágiatörténet×

Helyemen halkan üldögélve, kissé lehangoltan vártam az óra kezdetét. Mikor Josh odalépett mellém, és helyet foglalt, egy apró, alig látható mosollyal az arcomon üdvözöltem.

Aztán rajzolni kezdett. Merlinre, mintha csak magamat látnám. Bár én nem firkálnám össze a dolgozatomat, ami azt illeti.

Furcsa, vagyis? Nem, teljesen megszokott, de rengetegen csak a becsöngetést jelző hang után másodpercekkel esnek be, de vannak olyanok is, akik az óra kezdetét követően lépnek be a terem ajtaján. Olykor-olykor felpillantok az újonnan érkezőkre, enyhén megvető pillantásokat vetve rájuk, amit ők persze nem vehettek észre, mivel éjfekete színű tincseim ? mint mindig ? most is a hűvös, kék szemeim elé omlanak, eltakarva azokat.

Nem szeretek késni. Nem is szoktam késni. Ha nem vagyok ott valahol a megbeszélt időpont előtt legalább 10 perccel, esélyes, hogy valami bajom esett, vagy hogy feltartott valaki. Bár inkább lerázom a ?valakit?, ha úgy érzem, el fogok késni. A késés önmagában nem csak kellemetlen, hanem roppant udvariatlan dolog. Ha valaki nem képes időben odaérni a találkozóra, jelen esetben órára, akkor nagyjából olyan, mintha szarna az egészre. Emellett néha még úgy is tűnhet, mintha teljesen hiányozna az emberből a tisztelet. A tisztelet, a másik fél iránt. Tiszteletet márpedig illik tanúsítani a professzorok felé, elvégre ők már letettek valamit az asztalra, hiszen itt vannak, hogy tudásukat átadják a tanulóknak, vagyis nekünk.

Amikor belép a prof, feltérképezi a terepet. Vizsgálja, szemléli, aztán ráadásul még meg is szólít. Malfoy? Üzenet? Mi?

Ja, persze, tudom. Szólnom kellett Malfoy-nak, hogy emelje meg a seggét, és jöjjön be órára. Hát, éppenséggel szóltam, de ahogy elnézem, nem volt valami hatásos a fenyegetés.
Már éppen válaszolnék a professzor kérdésére, amikor nyikordul az ajtó, és belép rajta az emlegetett szamár, akit többen csak Draco néven emlegetnek. Köcsög. Ráadásul még pontot is vesztünk miatta. Bár? Mit vártam??

Hm-hm.
Fejemet lehajtva bámulok magam elé, pontosabban inkább az ajtó felé, mert sorra érkeznek újabb látogatók. Cöh, még Granger is késett. Meglep. Le merem fogadni, hogy nem önszántából. Na, halljuk a magyarázatot? Ó, ahogy gondoltam. Feltartották.

Mikor Brown mellénk ér, átnyújtom azt a csodálatos (és tényleg szép, meg tartalmas) dolgozatot, majd azzal a lendülettel vissza is fekszem.

Wilde válaszán aztán meglepődöm, bár szerintem rohadt bátor dolog volt ezt mondani, de szegény Raimbourg? Komolyan, kezdem sajnálni a pasast. Mindig megszívja velünk.

Na, de ne sajnálkozzunk annyit. Inkább? Pihenjünk.
Azzal államat a padon fekvő karomra teszem, és nézegetem az összegyűlteket, miközben világmegváltó gondolatokat pörgetek végig az agyamon.
Ki tudja? Talán éppen egy mágiatörténet órán születik megoldás az éhínség-kérdésre?

[mágiatörténet (elmenőben).]

mágiatörténet (elmenőben).

- Te-tessék? – pislantok egy hatalmasat, mélységes, őszinte döbbenettel. – Mégis miért? – nyögöm ki néhány másodperc szünet után. Én egyszerűen csak nem értem, hogy.. mi? várjunk csak.. neem.. na ne, hogy ez az egész azért van, mert.. mert én metroszexuálisnak neveztem a professzort a fél hatodik évfolyam előtt..? Dzsííízösz, mi ebben a pláne? ez.. ez.. Hitetlenkedve, felhúzott szemöldökkel tekintek fel a finom, jóvágású arcra, s a kifejezéstelenség mögött is látom a túlfegyelmezett indulatot. Megrázom a fejem, és már-már elvigyorodnék, új stratégiába kezdenék, de a meglepetés meg a Raimbourg hangjából áradó, fenyegető düh hatásosan befogja a számat. Begazolni viszont eszem ágában sincs tőle. Wárgh! Körös-körül érdektelen, üres arcokat nézve már szinte kezdeném sajnálni Raimbourgot, ha egyébként nem lennék már berágva rá ezen a ponton. Ha már kapok, legalább tisztán a saját pofám miatt kapnék – nem, ez nem volt egy harmincpontos beszólás! –, és ne részben azért, hogy példát statuáljon velem, és legyen végre valami tekintélye a saját óráján. De kit érdekel, csikorgatom a fogam, és közben majd megvesz a fene, hogy az arcába üvöltsek valami igazán szépet. A kérdés csak az, akarom-e, hogy összeüssenek nekem még egy fegyelmit is, és.. ahhoz nem vagyok elég dühös, hogy ne tudjam a választ.
Nem, köszike. Inkább nyelek alázattal.
Kirúgom a széket, és ügyetlenül, indulattal csapom a vállamra táskámat, még egy nyers viszlát, szivit is odasziszegek a volt padtársnőmnek, hogy aztán a dühtől rosszul koordinált, sietős léptekkel átverekedjem magam a padok között Raimbourgig. Mínusz harminc? Amennyi közöm van a Hugrabug pontjaihoz, akár a Hollóháttól is levonhatták volna. Hogy menjek Bimbához? Semmi akadálya, prédikáció jöhet, amennyit csak le bírnak erőszakolni a torkomon. Ezután elhasal, aki nem éri el az Elégségest? Minő meglepetés. Hogy év végéig vele kell töltenem minden estémet? Remek! Kezd fizikai fájdalmat okozni, hogy be kell fognom, ahogy a megsemmisítően villogó tekintetbe nézek, és kitépem a kezéből a felém nyújtott pergament.
- Alig várom – rándul csúfondáros, tényleg szemtelen grimaszra a szám széle, mielőtt még visszatarthatnám. És elismerem, most kábé dacos, durcás, idióta kölyök vagyok, de ha már elporolják a talárom hátulját, megengedhetem magamnak, főleg hogy ezzel a szelíd visszaszólással már eleve a várakozásokon felül teljesítettem. Majd ha hét körül Raimbourg toleránsabb hangulatban lesz, közlöm vele az.. álláspontomat. Lehet, hogy mégis lesz itt fegyelmi. De akkor legalább objektíven és a jó öreg hugrabugos igazságérzettel fejthetem ki, hogy a jó édes nénikéjével szórakozzon, miközben tekintélyt szerez magának, és rohadtul ne velem.
Mielőtt még szájonvágna a fene nagy arcátlanságom utózöngéjétől, hátralépek – nem mintha félnék, de azért nem is hiányzik egy atyai pofon, van belőle otthon elég –, és távozom, nehogy kiderüljön, van itt egy pofás kis karcer, hogy a tanulói jogviszonyom hátralévő ideje alatt ott malmozzak magamban. Kifelé menet majdnem fellököm Yot, aki hirtelen tűnik fel a piszkosul sötét égbolton, mint a legédesebb napsugarak leggyönyörűbb, legbolondabb, legszeretnivalóbb szivárványa. Futó, kesernyés-flegma félmosollyal kerülöm meg a leányzót – Raimbourgot egyszer még megverem, amiért így mer szólni az ÉN Yolandámhoz – majd kilépek, és hanyag eleganciával bevágom magam mögött az ajtót.
Még a végén elkezdem szégyellni magam.

Mágiatörténet

Tessék?!, pillant fel - felébredve gondolataiból - meglepve a professzorra. Nem kis meglepetésére éppen egy korholó mondatot hallhatott Raimbourg szájából, hiszen, mint azt talán mindenki hallhatta, könnyed csevelybe kezdett Jamessel. De hát, nem is volt az annyira hangos, hogy akár a prof, akár a többi diák észrevehesse.
Mi rossz van abban, hogy megkérdezi padtársától azt, hogy mi történt eddig az órán?! Ezt talán más iskolában, még díjazná is a tanár, de itt... Inkább nem is szól semmit, mert akkor még azért is bajba kerülne.
Sokan mondták már neki, hogy megváltozott az utóbbi időben, mintha nem lenne önmaga. A lány talán ezt a megváltozott viselkedési formát annak köszönheti, hogy sok időt tölt a roxmorts-i kocsmában, ahova egyáltalán nem szabadna be tennie a lábát. Főleg, mivel ez nem illik rá! Gwendolyn de Crasso, a jó, a bájos, az okos, a tehetséges... Csak jó jelzőket hall vissza magáról.
De mostanában nem sok időt tölt barátaival, talán James és Kevin az egyetlen, akikre több időt szán, mert ők sose untatják. Nekik mindig élvezi a társaságukat. De a többiek gondolatmenete, mikor a következő óráról kezdenek filozofálni, hogy hogy s mint alakulnak majd a jegyeik, vagy hogy melyiküket fogja tuti biztos feleltetni a tanár.
Eleget hallotta már ezeket, jó hogy egy idő után kezdi unni az ilyesfajta témákat. Komolyan, lassan jobban érezné magát például egy kevésbé gonosz mardekáros társaságában, minthogy a barátai pipogya hozzászólásait hallgassa.
Szemeit mégegyszer a profra emeli, majd vissza a padjára. Az utána érkező későket szemlélgeti, amint be-belépnek a terembe. Kíváncsi, hogy ki mit talál ki, hogy miért késett...
Malfoy, Delacour...
Dracotól mást sem várna az ember, minthogy nagy nyugodtsággal besétál a terembe, majd rá se néz a tanárra, s úgy ül le a helyére. Ez már megszokott. Természetes.
Yolanda pedig... Általában nem késik, talán ez a második esete. De ahogy a tanár úr lehurrogta, az kicsit meglepte Gwennie-t. Olyan hihetetlen volt, hogy Raimbourg így beszélt Yo-val. De mindegy!
Rápillantok padtársamra, vajon ő mit s hogyan reagál a professzor kijelentésére, közben a szemem sarkából, az óráról éppen kizavart Ethan-t nézem...

[Mágiatöri]

Mágiatöri

Hát ez hallatlan. Az imént ?metroszex szupermenként? emlegetett bájgúnár profi most csupán azért szidta le Gwennie-t mert az kíváncsi volt az óra első részén lezajlott eseményekre. Nem tudom, hogy mit gondolt, de én elhatároztam, hogy ezen az órán nem leszek hozzá valami kedves, még akkor is ha úgy járok mint Eaton aki miatt a Hugrabug harminc pont levonást kapott. Ez azért egy kicsit túlzás volt. Én Ethannak adtam igazat, végre volt egy bátor ?jelentkező? aki beszólt a profnak, hisz eddig mindenki csak bálványozta. ?Raimbourg így, Raimbourg úgy?? ? és ez mind lányok szájából. Úgyhogy szerintem, ha a drágalátos tanbácsi tudná, hogy nőnemű diáktársaim ennyire bálványozzák, akkor nem állna ily értetlenül hímnemű diákjai ellenségeskedései előtt. ~Vagy lehet, hogy tudja, és épp ezért csinálja? ~Nekem aztán mindegy, engem csak az érdekel, hogy mágiatöriből ne buktasson meg. Megjött Malfoy aki m int szokásához híven most se köszönt, csak leült szokványos helyére és belekezdett általános órai passzivitásába. Miután Ethan egy gondosan lepecsételt tekercs kíséretében távozott, a professzor öt pontot vont le a Mardekártól Draco késéséért.
Ez elég izgalmas órának ígérkezik, mínusz öt pont Mardekár, mínusz harminc pont Hugrabug, csak nehogy a Hollóhát legyen a következő, ráadásul már a tanár feje is vörösödött idegességében. A végén még egy nagyobb dühkitörés kíséretében felrobban. Ekkor Yo, a professzor szavait használva, begurult a tanterembe és elfoglalta bérelt helyét. A lány illedelmesen és lihegve bocsánatot kér Raimbourgtól, aki nem viszonozza a szép szavakat, helyette majdnem leszedi a csaj fejét, csak mert késett egy kicsit. Hát ezt nem gondoltam volna, úgy tudtam, hogy Yo és a professzor eléggé jóban vannak. A lány kissé hangos zörejjel kirámolja táskája tartalmát a mára beadandó dolijáért, majd helyet foglal székén.
A tanár egy kis csendes, nyugtató hatású meditáció után folytatta óráját. Ezúttal Gregtől szerette volna megtudni a választ. ~Na, most már pihenhetek.~
Gwenre pillantottam, aki nagy meglepetésemre engem bámul. Valószínűleg arra kíváncsi, hogy mi a véleményem az előbb lezajlottakról. 
- Ezek összevesztek vagy mi? ? kérdeztem padtársamtól kinek arcán megcsillantak a napfény első sugarai. Egy kicsit féltem attól, hogy mi lesz, ha tőlünk is von le pontokat folyamatos csevejünkért, vagy épp mi is mehetünk büntetőmunkára Ethannal karonfogva. Azt azért inkább nem. Nem volt kedvem egészem év végéig minden este az uncsi tanár szobájába járkálni csak azért, hogy órákon keresztül írogassak vagy segítsek neki valami fontos dologban. ~Nem vagyok én házimanó!~

Mágiatörténet óra

  Csak egy kacérnak is nevezhető szemöldökrándulással válaszolok Ethan illedelmesnek induló köszöntésére. A következő kérdésre pedig csak a fiú felé fordítom az arcom, hogy felelet helyett lássa a fájdalmas arckifejezésem. Ennél frappánsabb és kifejezőbb reakciót pillanatnyilag nem vagyok képes produkálni.
  Már épp ott tartok, hogy kényelembe helyezve magam nekilátok a negyvenöt percnyi intenzív unatkozáshoz, amikor váratlanul a semmiből előbukkan egy szőke hajzuhatag, hogy felborítva csendes mélám precíz rendjét, nagy robajjal lecsapja a táskáját a padomra. Annyira hirtelen csap meg a cselekménysorozat erős szele, hogy csaknem leszédülök a székemről. Egy kisebb székestül történő hátrabukkanást nem tudok megakadályozni, de egy markoló reflexmozdulattal, ami a pad lába felé irányul, rögtön egyenesbe hozom magam. Eközben a Szőke Ciklon, akit később majd Yolanda Delacournak azonosítok be, kedélyesen beköszön Ethannek, és megtisztel azzal, hogy a padomra kiborítja táskája belsejének egészét. Nem csak könyvek lapulnak ám a hírhedt hollóhátasok közül való lánynak a batyujában, bizony... Mugli kütyük, valami színes újság, szigetelőszalag... És érzem, hogy egy pillanatra az agyműködésem tökéletesen leáll, az arcomra kiülő döbbent-zavarodott tekintet árulkodik is erről, de még csak nincs is időm, hogy normálisan szemügyre vegyem a padomra kihajigált kacatkupacot, a lány már vissza is rámol, és csak akkor ocsúdok fel ámulatomból, amikor már el is hal a véla szőkeség bocsánatkérő mosolya a nemlétben.
  És ez mind egy fél perc alatt játszódott le.
  Döbbenetes.
  Minthogy szólni se alkalmam, se lélekjelenlétem nem volt igazán, egy kis szemöldökrándulással jelzem, hogy az élet visszatért az arcomba s egyszersmind az agyamba is. Lekönyökölök a padra.
  És a java még csak most jön ? Ethan válasza. Az elején még egész érdeklődő képet tudok vágni a baljósan induló feleletre. De aztán közeledik a vége felé, és érzem, hogy a rekeszizmomat nem tudom az irányításom alá vonni... Az utolsó félmondat aztán betalál. Hangosan kitör belőlem a kacagás, ami a mások által sivítolónak titulált jellegzetes hangomon, nos... belehasít a terem csendjébe. Viszont ahogy a tanár arca egészen elkomorul, majd átmegy dühös-vörösbe, a szám elé kapom a tenyerem, és visszahúzódva lenyelem a nevetés végét. Na, francia szépfiú, most aztán megkaptad.
  A félig-meddig jogosan felbődülő Ethan dacosan távozni kényszerül a teremből. Igazán kár. Micsoda szórakozás lett volna az óra. Kivételes módon szinte elismerő pillantással kísérem végig, ahogy a hugrabugos kilép azon az ajtón... amiben már valaki más áll.
  Draco hirtelen betoppanása váratlan, bár igaz, hogy Raimburg már sokadszorra üzen érte, és egy bukást mágiatörténetből már a szülei sem engednének el neki. Nem is lenne csoda, hiszen az utóbbi időben egyre ritkábban jár órákra. Persze én nem eshetek ki a szokásos iskolai kerégvágásból, nem vagyok egy Malfoy, hogy ilyen jogos gőggel nézhessek a tanárok arcába késéskor, mint Draco, meg hát ki más tartaná Őt távol a rossz jegyektől? Nem vallaná be, de nem egy dolgozatát írtam már meg helyette. De hiszen minek is vallaná be. Ő Draco Malfoy.
  Régen volt már órán, és szünetekben sem látom már olyan gyakran, ezért automatikusan egy örömteli mosoly kúszik ajkaimra. Kicsit feljebbágaskodok a székemen, hogy így a hátsó padból is meglásson. Egy jelentőségteljes pillantással és egy fejrándulással jelzem, hogy szeretném, ha Wilde megüresedett helyére ülne le mellém.

[[Óra]]

[Óra]

Punnyadás felsőfokon? Nagyjából így lehetett jellemezni a szitut, mielőtt robbant a verbális bomba, azaz Wilde szólt néhány nem túl kedves szót a profhoz? ?Metroszex szupermen?? Én is sok embert illetek sokféle jelzővel, de azért meg kell hogy mondjam: ez a gyerek, nem kispályázik.
Mágiatörténetes pályafutásom alatt talán most először néztem már-már érdeklődve a tanár úrra, hogy erre mit fog lépni. Szemmel láthatóan kissé felkészületlenül érte a ?támadás,? de viszonylag jól kezelte a helyzetet? Azt inkább most hagyjuk, hogy a büntetésről mi a véleményem ? lehetett volna sokkal keményebb is, mindegy?
Halkan sóhajtva dőltem újra hátra a széken, majd a tartalék energiámat is egy célra fordítottam: nyitva tudjam tartani a szemem.
Mai közjáték ? pipa. Amúgy is, bármilyen hihetetlen, nem volt közöm hozzá, innentől kezdve probléma letudva.
Fél füllel hallottam, ahogy Wilde még színpadiasan távozik, a többiek halkan megtárgyalják a látottakat, Raimbourg pedig visszatér a tananyaghoz. Botor módon, biztonságban éreztem magam?
A tapasztalat az, hogy ha kések, visszadumálok, ?kedvesen? nézek vagy mittomén, akkor egyértelműen engem fog kérdezni az épp aktuális tanerő ? tantárgytól függetlenül ? de mivel most tökéletesen bele voltam szürkülve a tömegbe, úgy gondoltam, nem fenyeget ez a veszély?
Hát rosszul gondoltam.
Épp elfojtottam egy ásítást, amikor is meghallottam a nevem, és a feje tetejére állt a kényelmes kis elméletem.
- Hááát? - kezdtem kísértetiesen hasonlóan mint az imént Wilde, miközben igyekeztem kihúzni magam. Honnan kéne tudnom, hogy a mugliknak miért nem szabad tudniuk a varázsvilágról? Mármint persze, megvannak az okai, de úgy kéne megfogalmazni őket, hogy ne kövessem a fent említett kollégát a folyosóra, majd McGalagonyhoz. Az lenne megint csak szép beszélgetés, ahogy elküldenek három hónapra Friccsel takarítani? Na de egyelőre még itt vagyok, nem kell a legrosszabbra gondolni?
Megszokásból vetettem egy féloldalas pillantást Damienre, aki mint mindig, most is valahol totál máshol járt. Lényeg a lényeg, tőle nem várhattam segítséget? Mindegy, erőt vettem magamon, beletörődtem a helyzetembe: visszafordultam a prof felé, megköszörültem a torkom, majd a tőlem telhető legmagabiztosabb hangon feleltem:
- Gondolom azért nem lenne túl egészséges a mugliknak tudniuk rólunk, mert akkor kb minden létező problémájukat velünk oldatnák meg?
Nem volt túl meggyőző válasz, sőt, inkább kérdés szaga volt neki, de legalább mondtam valamit? Jobban belegondolva, ez nem is akkora hülyeség ismerve egy-két környékbeli embert ? mármint az otthoni környékre gondolok természetesen?
- Ezen kívül meg ?fogalmazódott meg bennem egy új gondolat - Nem valószínű, hogy nagyon díjaznák a különféle? hm? teremtményeket? Pont az hiányozna még, hogy néhány elvetemült puskával meg bicskával menjen neki a megmaradt sárkányoknak meg óriásoknak, aztán azért is mi vigyük el a balhét?
Halkan kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Nagyjából ennyit tudtam hirtelen improvizálni, bízzunk benne, hogy elnyeri Raimbourg tetszését.
- Jó ez így, ahogy most van? - tettem még hozzá, mintegy lezárva a mondandómat.

[Yo, Pansy és a saját kis mikrokozmosza]

Yo, Pansy és a saját kis mikrokozmosza

Úgy néz ki, az ifjú Malfoy épp egy sziporkázó válasz közepén érkezett a terembe. Unott és lesajnáló pillantást vet Wilde-ra, aki épp igyekszik elhabogni válaszát, melynek, mint ahogy más órán megszokhattuk már, se füle, se farka. Tök mindegy igazából, oda se figyelne, tekintetét inkább függeszti a tanár úrra, akitől jelenleg nem kapja meg a neki kijáró és kellő figyelmet... Mikor is a hugrabugos kiejti a száján azt a mondatot, amit valószínűleg egy mardekáros sem tenne soha.
És Pansy felvihog. Draco ekkor veszi észre őt, és ezért, csak ezért halvány félmosoly rándul vértelen ajkára. Ott áll a tanári asztal mellett, és fura, de illedelmesen kivárja a sorát. Nem szívbajos, nem ijed meg attól, hogy itt akár meg is bukhatnak egyesek, ő nyilván nincsen közöttük, kizárt dolog. De azt a harminc pontot megérdemelték, arcán kaján, kárörvendő vigyorral figyeli, ahogy Wilde kicammog, egészen addig, míg az ajtó be nem robban a háta mögött. Nem számított rá, hogy még valaki ilyen arcátlanul elkéssen, a terem végül is nagyjából tele van. Arra meg aztán főleg nem, hogy nekimennek, belekapaszkodnak, aztán ott is hagyják alig három másodperc leforgása alatt! Igaz, hogy reflexből a lány után kap, és az is, hogy mint mindig, a vélavarázs most is meglegyinti, de az egész túl gyorsan történik semminthogy arcára kiülhessen az az undorító, édes bazsalygás, ami úgy általában ki szokott ülni a férfiak arcára a vélák közelében.
Aztán a professzor végre hozzáfordul, és Malfoy rosszkedve csak fokozódik. Öt pont? Tizenhárom nyomorult percért? Ajj. Komolyan. Ezért jött be? Mintha vérig lenne sértve, megy a hátsó padokhoz, szinte odébb is taszítva az útból Yolandát, aki épp lelkesen túrja a táskáját. Szívesen leülne Pansy mellé, de inkább hagyjuk, a lökött szőke úgyis biztos kinézte magának azt a felszabadult helyet, ha már elborította az egész padot a kacatjaival.
Inkább a szomszédos padot választja, mely hihetetlen, de üres, igaz, lehet, hogy azért, mert amint ráteszi a táskáját, vészesen imbolyogni kezd, mintha nem lenne éppenséggel tökéletes a lábazata, de ez őt annyira hidegen hagyja, mint mostanában sokminden, a leckeírással egyetemben, meg úgy mindennel együtt A Feladatán kívül.
Ha Brown tőle is be akarná szedni a beadandóját, csak int, mintha csak azt mondaná, hogy á, ugyan már, nem ad aprót, arcán felsőbbséges kifejezéssel, mintha olyat tudna, amit senki más nem.
Leül a székre, és kényelmesen elnyújtózik rajta, táskája csukva a padon, még csak pergament és pennát sem vesz elő, hogy valamit jegyzeteljen. Minek? Majd elkéri Pansytől vagy valaki mástól, már ha kedve lesz hozzá egyáltalán. Karba teszi a kezét, hegyes állát az öklére támasztva csinál úgy, mintha borzasztóan lekötné az óra, de igazából csak az órát meg az ajtót meg a többi diákot figyeli. Keres valakit, akit egyértelműen nem talál meg idebent.
Valaki épp felel? Ki a fenét izgat?

((Bocs a sorrendért, kicsit megkavarodtam... tökmindegy amúgy :D Ja és bocs a semmilyen HSZért :P <3))

Nee, ne kérem neeee! Pont most, amikor végre újra láthatom, akkor szakítanak el minket egymástól?! Nyüff. Najó, hagyjuk a királydrámát, és lehetőleg gyorsan kaparjam fel az állam a padlóról, ami valahogy lekerült oda a földre, s elkerekedett szemekkel kapkodom a fejem hol Danielre, hol pedig Ethanra. Ez hihhhhetetlen, még sosem láttam a Profot ennyire kiakadva. Az egész döbbenetemből a finomnak nem nevezhető figyelmeztetés, vagy inkább rám dörrenés rángat ki, s kapom a távozó szőke hercegemről Danielre a tekintetem, majd mélységes szégyenbe azért nem merülve hajtom le a fejem és fejezem be a táskám bepakolását, amikor is nekem jönnek. Nekem. Ráadásul pont a szöszi. Szemeim összeszűkülnek, ahogy a vállam mögött hátrapillantok, majd fújtatva egyet szegem fel az állam, s egyszerűen odagurulok, majd levágom a táskám a padra. Mit képzel, hogy csak úgy arrébb taszigálhat? A pofátlanja..

- Nah, told beljebb a csinos kis popsidat. - szólalok meg, nem épp kedvességgel átitatott szólamon, és bizony elég nekem a padon hagyott picike kis rés is, oda is leteszem magam, és egy határozottabb megmozdulással akár még arrébb is nyomkodom, nem hagyva magam. Talán dacosságból, csak azért is leülök Őkelme mellé, nehogy már egyedül élvezze a hátsópad nyújtotta örömöket. Az sem zavar, ha esetleg rozoga az az izé, engem aztán semmi sem tart vissza! Pillanatok alatt otthonosan berendezkedem, ahogy előkerül a pergamen és a.. rózsaszín tollam, végén kis csinos szintén rózsaszín pamaccsal. Vagyis penna ez, a vége legalábbis, csak egy egyszerű bűbájjal átvariálták a kedvemért abban a Roxmortsi üzletben, amikor előadtam, miféle elképelésem van, miféle pennát akarok venni. Előguberálom a tintámat is, és amint felkönyökölök a padra és már úgy tűnik abbahagyom a mocorgást, ütemesen elkezdem rázni a jobb lábam, amitől berezonál az egész pad. Ez persze láthatóan engem egyáltalán nem zavar.

Imádtam tanítani, pontosan, ahogy a történelemben rejlő csodákért is rajongtam. Soha egyetlen egy pillanatra sem volt kérdéses számomra, hogy mivel akarok majd foglalkozni az iskolai éveimet követően. Régészet és katedra. Ennyi.
Szenvedélyből oktattam. Próbáltam rávilágítani a diákokat, hogy bizony a múltban is rengeteg izgalmat lehet felfedezni és a múlt ismerete nélkül nem tudunk jobb jövőt alkotni. De egyre inkább éreztem, hogy az itteni tanulókat nem érdeklik az effajta apróságok, ők csupán saját életük semmilyen problémáikkal vannak elfoglalva.
Mr. Wilde felháborodva hagyta el a termet, de nem is vártam mást. Nagyon jól tudtam, hogy igazságtalannak érzi a rá kiszabott büntetést. Nem is fogja máshogy érezni, ebben is biztos voltam. Ismertem a diákjaimat, még ha ezt nem is gondoltál volna rólam, de leginkább azt tudtam, mi is koruk sajátossága. Még ha én mindig is a nyugodtabb kamaszokhoz tartoztam, volt egy nővérem, akinek köszönhetően kellő kép kiismerhettem a tizenévesek felfokozódott lelkivilágát. Ezért is tanítottam, legalábbis próbáltam, rávilágítani a fiatalokat, hogy nem csak a jelennel érdemes foglalkozniuk és ezért sem voltam szigorúbb velük, de mostanra túlléptek egy határt és ezt már nem tűrhettem.
A fél osztály a padon fetrengett. Nem szóltam általában rájuk. Addig, nem míg azt éreztem, hogy fél füllel azért figyelnek és készülnek az óráimra. De a legtöbben már szerintem a könyvüket poháralátétnek vagy valamilyen támasznak használták. 
Miss. Brown átnyújtotta nekem a házi dolgozatokat és egy gyors mozdulattal néztem át a neveket, kik is azok akik nem adták be, mikor megakadt a szemem az egyik pergamenen.
Josh Reynolds.... Egy érdekes firkálmányon kívül, amiből nem igazán tudtam kivenni, mit is tartalmaz, hisz a tehetségnek egy apró foszlánya sem mutatkozott a rajzon, nem volt semmi más a dolgozaton. Ránéztem a padon fetrengő Mardekárosra, miközben még Mr. Hawk válaszát hallgattam.
- Azért remélem a beadandójában értelmes fejtegetést is olvashatok majd a témáról - jegyzem meg, mert mára eltűnt belőlem a tolerancia.
Igen, még velem is előfordulhat.
Nem figyelek oda, hogy Yolanda és Mr. Malfoy mit művelnek a hátsópadban, örülök hogy végre helyet foglaltak.  Óra után úgyis beszédem lesz Mr. Malfoyal, addig is jobb ha csöndben figyeli az órát.
- Mr. Reynolds - és húzom ki a papírosát a többi közül - Kifejtené az egész osztály füle hallatára, hogy mit is tartalmaz ez csodás művészeti alkotás?

Az óra folytatódik, a következő reag 2 hét múlva érkezik

~ Yo   
leginkább. ~

Még bele se merülhetett gondolataiba igazán, mikoris közvetlenül az orra elé levágnak egy erősen cukorkaillatú táskát az asztalára. Fel se kell néznie, hogy tudja, kié ez az éktelenül rózsaszín förmedvény, az előbb épp vetett rá egy pillantást. Lassan felnéz, amolyan "hagyjál már lógva" fejjel, de ez sajnos egyáltalán nem hatja meg a vélaszármazékot.
Csessze meg.
És még rá is szól! Rá, Draco Malfoyra! Nyitja a száját, hogy közölje a csajjal, hogy ugyan menjen már a picsába, de egyrészt ott van gátló tényezőként a vélasággal járó ellenállhatatlanság, másrészt meg az, hogy Delacour már rá is ült Draco csípőjére.
- Ekkora már koffernek is elmenne - mordul, miközben látványos és igen lendületes mozdulattal magához vonja a saját táskáját, és beljebb ül a padban. Persze, ő volt naiv, mikor azt hitte, senki nem akar majd osztozkodni vele a hátsó soron.
Miközben a lány előpakol, Draco úgy néz rá, mint egy komplett idiótára. Arcára kiül az undor a temérdek rózsaszín holmi láttán, csinos kis orra fintorba húzódik, ha lehet, minél látványosabba.
Merlinre, meddig vakarózik még?!
- Befejezted? - kérdi irritáltan, miután úgy tűnik, a másik lenyugodott végre, és nem kotorja elő még a körömlakkját, a kis tükrét, vagy mondjuk az üdítőjét a táskából. Malfoy előre fordul, és úgy tesz, mint akit újdonsült padtársa rettentően megzavart addigi elmélyült tevékenységében, és az nem számít, hogy nem is csinált éppen semmit.
Egy pillanatra tényleg nyugi van, őkegyelme pedig az asztalra könyököl. A következő percben viszont berezonál az egész feje. Meglepetten emeli föl hegyes állát a tenyeréből, és nézi a remegő asztalt. Kell egy másodperc, míg rájön, hogy a pad nem épp mágikus kisülés áldozata lett, hanem bizony... rugdossák.
Rátenyerel, próbálja erővel megállítani vagy csak tompítani a mozgását, és jelentőségteljesen néz Yolandára.
- Hagyd már abba... - sziszegi neki, miközben az óra ugyanúgy folyik mellettük: hátul ülnek, elvileg annyira nem lehet zavaró a pusmogásuk, különben is, az alapzajhoz képest ez semmiség.

Draco

- Tudom, hogy ha tehetnéd, megfognád. - Vetem oda csak úgy, hiszen ki ő, hogy engem megsértsen? Ráadásul egy ennyire kezdő megszólalással. Tisztában vagyok vele, hogy igen jó vagyok hátsófertályban, s ezt senki sem vétózhatja meg, főleg egy ilyen mindenkit-fellökök-mert-én-vagyok-a-Jani típusú srác. - Egyébként pedig nem áll jól a királydráma. -
Teszem hozzá a békesség kedvéért, hogy tisztességesen lereagáljam ezt a táskafelvétel és beljebbhúzódásos előadást Mr. Duzzogitól. A legkevésbé sem érdekel, hogy néz e, s hogy hogyan is néz rám, csak zavartalanul előkészítem mindazt, amire az óra alatt szükségem lehet. Épp amikor valóban abbahagynám a pakolást, és a mocorgást, rám szól, hogy befejeztem e, mire felvonom a szemöldököm, majd csakazértis tovább matatok a táskámban és előveszek egy csomag Meggyes Hubba Bubba rágót. Jó neveltetést kaptam, ebből kifolyólag mindig megkínálom a környezetem, ám most eszem ágában sincs a szöszivel osztozni.
- Be. - Jelentem ki, miközben leejtem a táskát a földre, s ráérős mozdulattal kezdek el vacakolni a rágó papírjával, jól meggyűrögetem, hogy csörögjön, majd a számba kapok vagy három darabot, s nem épp nőiesen elkezdek rajta csámcsogni. Ha ez nem teszi be a kiskaput a srácnál, akkor semmi.

- Tudod, órán nem szokás aludni. - Jegyzem meg a szemem forgatva, és egy pillanatra átfut az agyamon, hogy ezt pont én mondom, holott Yvette hajtogatja nekem állandó jelleggel. Abbahagyom a lábam rázását, és felé fordulok a padban, és úgy közlöm vele ezt a tényt már-már tudálékosan, amikor kissé összeszűkült szemekkel méregetem a srác arcát.
- Olyan ismerős vagy, de fogalmam sincs így hirtelen, hogy hívnak. - Fogalmam sincs, hogy talán ez a legnagyobb érvvágás a számára. Pillantásom most a talár zöld szegélyére siklik, majd összecsücsörítve az ajkaim koncentrálok tovább. Megpróbálom összerakni az információkat. Tehát.: Évfolyamtársam, és Mardekáros, no meg feltűnően szőke, és pökhendi.. Ááááá! Elkerekednek a szemeim, mint akit elért a megvilágosodás, és ha esetleg már nem figyelne rám, mert újra a padon fetreng, közelebb hajolva hozzá bököm a könyökömmel oldalba. - Nem te vagy az a srác, akit pár éve görénnyé változtattak? -
Abból a széles vigyorból, ami az arcomra ül, nem úgy tűnik, hogy együtt érzek vele, vagy esetleg sajnálnám.

[Mágiatöri]

Mágiatöri

Hogy lehet egy óra ilyen unalmas? Noha szeretem a mágiatörit, most mégis rettentően irritál az, hogy majd szétunom az agyam és ez ellen semmit nem tehetek. Most még a hátsó sor zaja sem zavar. Hagy csinálják, legalább addig sem unatkozok, amíg elhallgatom halk sustorgásukat, de azért kíváncsian hátrafordulok, hogy megnézzem, kik azok akik ilyen profin zavarják a tanár monoton beszéde mellett a csendet.

Hát persze. Görény- Malfoy és Yo. Az elsővel az volt a bajom hogy egy beképzelt kis majom, a másodikkal meg igazából semmi bajom nem volt. Na, jó, egy kicsit talán irritált az a rengeteg rózsaszín és lányos holmi, de hát, ha már lányból van, akkor miért ne adjon magára, lehet, hogy igaza van neki.
Mikor a professzor kezébe vette a dolgozatokat és felmutatta Josh rajzát hangos nevetésben törtem ki. Elég érdekes firkálmánynak bizonyult, ugyanis nem sokat tudtam kivenni belőle.

- Szerintem az egy önarckép. - nyögöm be a tanárnak és utána halkan kuncogok tovább.

Draco és Yo még mindig hátul beszélgetnek. Látom a profon, hogy nem tetszik neki, de én magasról lesza*om, csinálhatnak bármit, most inkább alszom egy jót.
Lábamat felrakom székem elejére, térdem az asztalnak támasztom, és lejjebb csúszok a széken.
Na így máris jobb, már csak egy csomag szotyi hiányzik és olyan mintha otthon, nem pedig egy uncsi órán múlatnám az igen drága időmet.

MÁGIATÖRTÉNET

~Vajon mennyi idő van még hátra? Hány percet kell még szenvedni?~ Magamban sejtettem a választ...nem keveset. Arcom elérte a hűvös pad felszínét, kezeim elterültek fejem körül, szemeim majdhogynem lecsukódtak. Erősnek kellett lennem, hogy megfékezzem le-lehajló szemhéjaim. Agyam teljesen kikapcsolt, a leghalványabb jelét sem mutatta annak, hogy valaha is működőképes volt...és lehet hogy valóban nem volt az? Nem tudtam mi történik a teremben, nem figyeltem semmire és senkire, kifejezetten nem Mr. Bájgúnárra. Egyszerűen félrelöktem a körülöttem zajló világot, amire a legjobb szándékkal sem illett a mozgalmas szó. Szemem szegletéből csak fáradt, gyűrött ábrázatokat, lehanyatló fejeket láttam, a szokásosat. Végülis megszokhatta már ezt Raimbourg, ha meg mégsem, akkor így járt. A lehető legkevésbé sem izgatott a dolog. Ethan szavaira azért kicsit megmozdítottam a kobakom, így az imént még padon pihenő testrész kissé felemelkedett, a rajta ülő szempár pedig a Hugrabugos srácra szegeződött. ~Merész.~ Ennél többet nem is fűztem a tényhez, hogy az Ethan gyereket bizony csúnyán kiküldték az óráról, 30 pont levonással súlytották a házat, jah és nem mellesleg jelenését teheti Bimbánál. Mondhatni bekeményített a tanbá. Egyetlen gondolat motoszkált a fejemben: valószínüleg Ethan helyében ugyanígy cselekedtem volna...mintha magamat láttam volna, a gúnyos hangnem, tiszta Josh.
Miután a "sértett sárga" elhagyta a termet, Mr. Handsome egy merész gondolattól vezérelve kezébe vette a vaskosnak cseppet sem mondható dolgozathalmazt, lapozgatni kezdte és csodák csodájára egyszercsak megállt. Testem függőlegesbe vágta magát, szemeim kérdőn és kacagva tekintettek a tanárra, aki épp egy dolgát emelt ki a többi közül. Na vajon kiét? Hát persze, hogy a "legszuperebbet" az összes közül, nem is kérdés a tulaj. Büszkén, szájam szegletében apró, gúnyos mosollyal néztem Mr. szemeibe, amolyan "Na mit találtál szépfiú?" fejet vághattam. Persze nem az 5 sor szöveg, hanem a rajz tett benne ekkora benyomást...és mert ilyen "megalázó" kérdést feltenni. (irónia )
- Óhh... -húztam el a szám miközben előbbre dőltem a széken- nem hittem, hogy ekkora gondot fog okozni a TanárÚr szavaival élve valóban "csodás művészeti alkotás" megfejtése. -fejeztem ki magam nyugodt ám annál gúnyosabb hangnemben. - Mindenesetre meglepő, hisz az alkotás mögött ott rejlik a lényeg. Na jó, csak hogy lássa kivel áll szemben...engedek még egy kis gondolkodási időt. -folytattam olyan nagy nyugalommal, hogy az már-már megalázó volt. -Jah, majd elfelejtettem...a lap hátoldalán van egy kis bónusz megfejteni való. -céloztam a röpke 5 soros véleménynyilvánításra és nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne csússzon mosolyra a szám.
- Wolf, te meg már ennyi idő alatt bőven kikacaghattad magad - fordultam összehúzott szemekkel a jó ideje nevető hollós "menőcsávóhoz". - Ha te ezt tényleg önarcképnek nézed, akkor asszem rádférne egy jó alapos szemvizsgálat...pár dioptria és minden rendben lesz öcsi. -húztam széles mosolyra a szám, majd ismét a tanár felé fordultam, hátha azóta rájött a válaszra.

Mágiatörténet óra

   Végülis úgy jött ki a dolog, hogy Draco, kelletlenül megkerülve és megtaszítva a Wilde megüresedett helyénél kotorászó véla lányt, egy hellyel arrébb, egy igencsak rozoga padhoz ült le, a Delacour lány pedig, már csak dacból is, levágta magát a fiú másik oldalára. Unottan kirúgom a mellettem levő üres széket – fülbántóan nyikkan egyet -, és lusta mozdulatokkal átteszem rá a táskám. Nem egészen az elképzeléseim szerint alakult az ülésrend, de ha így van, mellém már ne üljön senki.
   Halk csikorgás kíséretében hátrébbtolom a székem, és kiegyenesített lábaimat hosszan előretolva, flegmán lejjebb csúszom a székemen. Unatkozva kezdek el játszogatni a pennámmal – talán Binns idejében alapozódott meg a mágiatörténet órák iránt érzett ellenszenvem. Hát még ez a nyálas francia szépfiú, a Wilde által emlegetett csinos kis álszakállkájával és a mögötte csaholó, nyálcsorgató rajongótáborral...
   Egyedüli szórakozásom forrása talán Malfoy és a véla lány (milyen jól mutatnak együtt a hirtelenszőke hajukkal...) kettőse a szomszéd padnál. Rezegtetik, rugdossák az asztalkából való igencsak szerencsétlen példányt, idegesítik egymást, küldözgetik oda-vissza a korántsem barátságos jelzőket, szavakat. Közel ülvén hozzájuk minden egyes szavukat tisztán értem, és nem egyszer vigyorodom el. Persze elég jó kis hangzavart csapnak, ami már rendetlenkedésnek is felér, és csodálom is, hogy a nemrég pompásan kiosztott Raimburg nem szól rájuk. Talán azt hiszi, elég volt egyszer. Mindenesetre kár volna megszakítani e két elmés diák szórakoztató ismerkedési folyamatát.
   Visszakalandozik a tekintetem a tanárra, körbejáratom a teremben. Időközben a dolgozatok kupacából előkerül Reynolds papírja, ami szöveg helyett valami rajz-formájú firkálmányt tartalmaz. Kíváncsian hunyorítva próbálom kiszedni a részleteket, de nem csak a hátsó pad rossz látási viszonyaival szembesülök, hanem még a tanár is rossz szögben tartja a furcsa beadandót. Persze lélekben nem egy, a dolgozat témáját frappánsan tömörítő, elmés kreálmányban reménykedem, hanem mondjuk inkább Raimburg művészi portréjában, esetleg valami kompromittáló karikatúrában.
   Oldalról újra a véla lány hangja lopódzik a fülembe, és az utolsó, végtelenül naiv, görényes kérdésénél az ablak felé kell fordulnom, hogy elfojtsam a bennem feltámadó nevetést.

Yoooooo.

Pislog kettőt. Ki-rály...dráma?! Tudja egyáltalán ez a szőke liba, hogy azok mik? Szívesen kiosztaná, annyira, de annyira szívesen, csakhogy jelenleg épp duzzog, ha pedig ezt csinálja, általában nem szól senkihez. Igazság szerint túlságosan lusta is ahhoz, hogy belemenjen a különböző okfejtegetésekbe Shakespeare-ről és a mágikus drámaelméletekről.
Meg persze, ezt az egészet nem_hiszi_el! HAT ÉVE senki nem volt vele lyen pimasz ebben az átokverte iskolában! Még jó, hogy nem fújják a pofájába azt a nyavalyás meggyes-cukros förmedvényt.
Csak ne kordulna meg a hasa ilyen árulkodóan...
Utálja. A. Rágót. Hánynia kell a csámcsogástól. És az émelyítően édes szagtól. Meg ettől az egész lánytól, úgy, ahogy van. Undorodó képet vágva bámulja a mellette ülőt, hogy ugyan vegye már észre magát, de ekkora parasztot, mint a másik, rég hordhatott hátán a föld!
- Nincs szükségem kioktatásra. Főleg nem tőled. - A lehető leglehengerlőbben aljas és utálkozó hangszínén közli a fentieket, és eszébe se jut, hogy ez esetleg nem éri el a lánynál a kívánt hatást. Más már fülét-farkát behúzva kérné a sűrű elnézéseket. Draco pedig még nem jött rá, hogy a másik nem fog ilyen egyszerűen és tisztességesen meghunyászkodni.
Sőőőt.
Komolyan megdöbbenti a lány töprengése az ő a szerénytelen személyéről.
- Ha ilyen ostoba vagy, legalább ne hirdesd - morog oda neki, és ismét az asztal fölé hajol, mintha mi sem történt volna, pedig valójában mindjárt megpukkad mérgében. Te jó ég! Létezik olyan ember (főleg lány!) ebben az iskolában, aki nem tudja, ki ő?!
Legalább most megbámulják. Még szép. Van is mit.
Az előbb sem fetrengett a padon, csak könyökölt rajta, most is csak ugyanezt teszi. Már épp kezdene napirendre térni az iménti hihetetlen mély sértés felett, mikor a lány könyöke a bordái közé vágódik.
Meglepetten ugrik egyet, és úgy fordul a másik felé, mintha egy kupac féreg ülne a helyén, amolyan "mi a fenét akarsz már megint?!" fejjel. Az arcára kiült érdektelen fintor pedig meglepetten nyúlik el, majd torzul vicsorba Yolanda ráismerését hallva.
Draco pillantása rögtön azt kezdi el keresni, volt-e fültanúja a szerencsétlen incidens felemlegetésének, miközben egyébként egészségtelenül sápadt arcára a tehetetlen düh pírja ül ki. Jégkék szemei villámokat szórnak, és jelen pillanatban meg tudná a másikat fojtani egy kanál vízben.
Válasz természetesen nincs. Azt csak nem fogja rávágni, hogy "nem", miközben mindenki tudja, hogy de. Ajj. Ha tehetné, visszamenne arra a napra, és kirúgatná Mordont, még mielőtt az öreg görényt csinálhatott volna belőle. Komolyan.
Lassan jut el hozzá a felismerés, hogy bizony a szőkén is elégtételt vehetne, kanál meg víz hiányában azonban a pálcájához folyamodik, mint ahogy az egy rendes aranyvérűhöz illik is. Jó mardekárosként fű/pad alól támad, nonverbális rontással, melynek hatására a Yolanda szájában található orbitális mennyiségű friss és finom rágógumi feltehetően kétszer-háromszor akkorára nő, ráadásul feltapad a szegény alany lágy szájpadlására, amitől egy ideig talán nem lesz kedve fecsegni, gúnyolódni vagy akár nevetgélni.