+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum
| | |-+  Ostrom (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | | |-+  4. csoport - Elátkozott nap egy elátkozott folyosón
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: 4. csoport - Elátkozott nap egy elátkozott folyosón  (Megtekintve 3612 alkalommal)

A Dementor
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2009. 08. 16. - 18:27:13 »
0

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel...”

4. csoport

Kalandmester : Dementor - aka. Cyrus Halstead
Kalandorok : Luna Lovegood, Christian Ashmore, Jeremy Matthews, Kevin Stratford, Lashawn Elwyn
Türelmi idő : Egy teljes hét, azaz az utolsó reagtól számolt hét nap
Hozzászólás hossza : 700 szavas limit

Átláthatóság :

    • Párbeszédek : saját ház színe, kövér betűstílus
    • Átkok : fekete szín, kövér stílus
    • Védőbűbájok : fehér szín, kövér stílus
    • Egyéb varázslatok : narancs szín, kövér stílus

    Sorrend : Fentebb olvasható a kalandorok listája, mely egyben a hozzászólás sorrendje is.

    A kalandban felbukkan egy Hollóhátas diák is, aki a kalandmester NJK-ként szerepel majd. A kaland a holnapi nap folyamán az általam megírt kezdő hozzászólással indul majd.

    Mindenkinek kellemes és tartalmas játékot kívánok, valamint jó szórakozást előre is Men?
    Naplózva

    ______________________________________________

    A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
    hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

    ______________________________________________

    A Dementor
    [Topiktulaj]
    ***


    Nem elérhető Nem elérhető
    « Válasz #1 Dátum: 2009. 08. 17. - 13:51:27 »
    0

    Ahogyan annak lennie kell, hétköznapokon a földszint egyik Nagyterembe vezető folyosóján bizony igen hatalmas tömeg hömpölygött. Voltak olyanok, akik éppen vacsorázni siettek az elvarázsolt mennyezetű helyiségbe, voltak olyanok is, akik találkozó miatt szedték szaporábban a lábukat. Persze nem esett messze egyesektől a tanulás sem, esetleg a kikapcsolódás. A terem rengeteg lehetőséggel kecsegtetett, hiszen az iskola egyik legkeresettebbike, legtöbbet látogatottja volt. Luna éppen egy levél miatt igyekezett, amelyet Harry küldött a számára vélhetőleg a DS újbóli összeállása végett. Meglepő módon most nem az ál-galleon jelzett időpontot és helyszínt. Persze, lehet a fiú csak látni akarta lányt, hiszen, noha ki nem lett mondva soha, ahhoz a bizonyos legbelső baráti körhöz tartozott, amelyet Hermione, Ron, Neville, Ginny tett ki a jelenleg is iskolába járók közül. Gyanúja, azonban, hogy a DS-el kapcsolatban kereste fel a levél erősödni kezdett, amikor észrevette a mellette elhaladó, ugyanazon pecséttel ellátott levelet lóbáló Jeremy Matthewst is. Christian Ashmore a testvéréhez indult a nagyterembe, ugyanis megbeszélték, hogy a mai nap folyamán leülnek egy kicsit beszélgetni. Kevin Stratfordot az éhség szólította, noha a klubhelyiségben kínálták nassal, most valahogyan főtt ételre fűlött a foga. Maga sem értette, nem olyan régen ebédelt, de, mintha belülről ezernyi tű szurkálta volna a gyomrát. Lashawn Elwyn ezzel szemben éppen a nagyterem felől igyekezett a viadukt irányába, mert csomagot szeretett volna hazaküldeni. A bagolyházat pedig innen lehetett volna a leggyorsabban megközelíteni, pechére választotta ezt az útvonalat.

    Hirtelen, a szürke, nyüzsgő hétköznapokat egy hatalmas robbanás rázta meg, majd csend lett. Az összes diák, aki a folyosón tartózkodott megtorpant, és figyelte az egyik, illetve másik kijáratot. Tanácstalanság tükröződött a tekintetekben, egyesekében pedig a félelem. A dörrenés annyira közelinek hatott, annyira vadnak, amely egyértelműen jelezte, valami baj történt.  Hosszas pillanatokig mindenki némán állt, és nem tudta, mitévő legyen, megtörje a csendet? Szaladjon? Maradjon? Tökéletes tanácstalanság.
    Hangos dörrenés.
    A nagyterem előtti csarnokba vezető ajtó kivágódott, egy hollóhátas diák szaladt be rajta, hisztérikusan üvöltve, a másik kijáratot célozva.
    - Itt vannak!
    Szinte fellökte a megdöbbent diáktársakat futtában.
    - Megtámadták az iskolát a halálfalók!
    A második mondatra sokan sikításban törtek ki, egyesek pálcát ragadva húzódtak a fal mellé, míg mások a fiú után indultak, vélvén, biztosan jó felé szalad.

    A nyitott ajtón aztán egy gomolygó felleg suhant be, hihetetlen sebességgel száguldott a mennyezet alatt pár centire, alatta pedig hangos robbanások rázták meg a folyosót. Luna, Jeremy, Christian, Kevin, Lashawn, valamint a hollós fiú egy közel ötméteres szakaszon belül lehettek, amikor a halálfaló elreppent felettük.
    Dörrenés.
    Sötétség.
    Por.
    Törmelékek.
    Zuhanás.
    A külvilág szinte megszűnt létezni, nem volt más, mindenki csak magára tudott koncentrálni, arra, nehogy valamelyik, a folyosóból kiszakadt nagyobb kőtörmelék eltalálja.
    Lilás villanás.
    Újra sötétség.
    Por.
    Törmelékek.
    Puffanás.
    A lilás derengést követő másodpercben mindenki érezte, valami keménynek vágódik neki. Minden bizonnyal padlózat lehetett, valószínűsíthetően az alagsor egyik folyosójának padlózata… de mi lehetett a lilás villanás? Nincs idő foglalkozni vele, egyelőre.

    A pillanatokig tartó fejetlenséget követően hangos nyögések rázzák meg a füleket, gurgulázás, fájdalommal itatott sikolyok.
    - Se….segít….se…ség!
    A hang egyre halkul, erőtlenedik. Valakit elkaphatott egy nagyobb kőtörmelék?

    Ahogyan feleszméltek, esetleg valaki pálcát gyújt, úgy láthatjátok, hogy a mennyezet, ahol bezuhantatok sértetlen, ellenben a folyosó két oldala teljesen beomlott. Az elhaló hangok a hollós diáktól jönnek, akinek bal oldalán egy hatalmas kőtömb hever. Jobbja erőtlenül enyészik a padlón, vér csordogál mindenhonnan. Halk, hörgő lélegzetvételekkel figyel jobbra, hol pedig a kőre, melytől nem tud mozdulni. Biztosan sokkos állapotban van. Az elszigetelődött folyosószakaszon még nagy a por, és emiatt nehézkes a légzés, de egyértelműen kivehető, a fiú nincs jó állapotban, a kiutat pedig rengeteg törmelék torlaszolja mindkét irányból. Pontosan középen, bal oldalon a folyosó falába mélyedve egy üst álldogál, mögötte pedig két láb. Szoboré lehetett, most azonban annak helyén is egy hatalmas kőtömb éktelenkedik. Luna balja megrándult a földet éréskor, haja kócos, talárja szakadozott. Jeremy a hasára esett, a fájó hasa mellé most erőteljes fájdalmat érez minden egyes porcikájában, nem számolva a törött orrával, melyből dől a vér. Christian az oldalára zuhant, és noha a jobb karja tompította az esést, szerencsétlen módon a teste alá fordult, és eltörött a csuklója. Ruházata porost, helyenként szakadt. Kevin a hátán kötött ki, a padlózathoz csapódva bevágta fejét, melytől szédül, erőteljesen, látása pedig nem éppen a legtisztább. Ruházata természetesen megsínylette a kalandot, hátrészén teljesen elszakadt, éppen szálak tartják össze, hogy le ne essen róla, ha felkel. Lashawn valami okból kifolyólag éppen Kevin hasára érkezett, mégsem ő volt, aki a legjobban járt. A halálfaló által előidézett robbanás tőle nem messze történt, mely miatt bal karja megégett, ruházata teljesen szakadt, poros és vérrel itatott.
    Naplózva

    ______________________________________________

    A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
    hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

    ______________________________________________

    Christian Ashmore
    Eltávozott karakter
    *****


    hatodéves, az idősebb iker :D

    Nem elérhető Nem elérhető
    « Válasz #2 Dátum: 2009. 08. 17. - 19:08:04 »
    0

    Chris teljes lelki nyugalommal lépdelt a Nagyterem felé. Megbeszélték Ricoval, hogy ma délután itt találkoznak, fontos lett volna beszélniük. A fiúnak megint gondjai voltak, melyek meglepő módon ismét egy lánnyal kapcsolatban támadtak. Chris szerette volna megkérni testvérét, hogy segítsen neki levenni a leányzót a lábáról, vagy legalább adjon valami tippet, hátha bejön.
    Ekkor hatalmas dörrenés rázta meg az épületet, melybe beleremegtek az ősöreg falak is.
    A fiú megdermedt, nem tudta mire vélni a dolgot. Tétován nézelődött jobbra-balra, ám szemmel láthatóan társai sem ismerték a zaj eredetét, pont ugyanolyan tudatlanok voltak, mint ő.
    A tanácstalanságot és a páni félelmet tovább tetézte, amikor egy hollóhátas fiú rontott be a terembe azt állítván, hogy itt vannak a halálfalók és megtámadták az iskolát. Chris végre elvigyorodott. Már épp azon volt, hogy odamegy a filkóhoz megveregetni a vállát, elvégre profi kivitelezésű tréfa volt, a Weasly ikrek sem csinálhatták volna jobban. A dörrenés, na meg az a riadt arc… tökéletes színjáték.
    Ashmore nem is értette miért másznak a falra egyesek az elhangzott két mondattól. Ő is látta ugyan a jeleket, melyek szerint esély lehetett egy ilyen támadásra, ám álmában sem gondolta, hogy bekövetkezik. Legalábbis amíg Dumbledore ép és egészséges. Ezért is nem akarta elhinni, hogy ez a valóság és nem valami idétlen rémálom.
    Valami felhőszerűség röppent be az ajtón, ám Chris még mindig nem fogott gyanút, a vigyor sem hervadt le arcáról. Tekintetével még mindig a hollóhátas hírhozót kereste, hogy gratulálhasson neki a mesteri tréfához, ám erre már nem volt ideje.
    A fiú lába alól váratlanul eltűnt a padló egy durranás-sorozat kíséretében és ekkor végre leesett neki a tantusz. A kölyök nem szórakozott az imént! Chris arcáról mintha leradírozták volna az eddélig ott díszelgő mosolyt.
    - Mi a fene… - kezdte volna, ám elfulladt a hangja.
    A zuhanás elég rövid ideig tartott, majd meglehetősen kemény becsapódásban végződött. A hugrabugos igyekezett tompítani az esést, ám mindössze azt érte el, hogy ráesett a karjára.
    Megrándult – gondolta tétován, miközben pálcájáért nyúlt. A fejében egy makacs kis hang egyfolytában azt hajtogatta, hogy „Nem, nem, nem, neeeem! Ilyen nincs, nem létezik, ideje lenne felébredni. Ez lehetetlen, képtelenség.”
    Megmozdította jobb karját, ösztönösen nyúlt volna a pálcájáért, csakhogy az égető fájdalmon kívül semmi mást nem érzett – tehát eltört a csuklója. Ujjait képtelen volt behajtani, hogy megfoghassa egyetlen fegyverét ebben a pokolban, mellyel megvédhetné magát. Bal kézzel nyúlt hát szakadozott talárja zsebéhez és meglehetősen ügyetlenül halászta elő a mágikus fadarabot.
    - Lumos maxima! – mormolta szinte hangtalanul, azonban ügyetlensége folytán csak másodjára sikerült világosságot gyújtania.
    Rögvest megbánja tettét, pláne a szétnézést a rengeteg vér miatt. Az utolsó durranás hatására alig-alig hall valamit, segélykiáltást hallató hollóhátas szavait sem érzékeli. Azt próbálja kitalálni hányan lehetnek még idelent, na meg hogy hol is van pontosan az az idelent. A mennyezet sértetlennek tűnik, sehol nem látszik egyetlen ismerős részlet vagy festmény sem a falakon. Hevernek még egy páran körülötte, de a fiú senkihez nem mer hozzáérni vagy szólni, hiszen ki tudja mennyien élték túl az esést. Végre egy ismerős alakot fedez fel a padlón, alig egy hónapja még együtt buliztak. Chris aggódva guggol le mellé, pálcája fényét barátjára irányítja.
    - Kevin! – kiált rá nem érzékelvén saját hangerejét – Hé, Kev, jól vagy? Kelj fel, haver!
    Naplózva

    Jeremy Matthews
    Eltávozott karakter
    *****

    Ötödéves, világfi, DS-tag

    Nem elérhető Nem elérhető
    « Válasz #3 Dátum: 2009. 08. 17. - 20:39:29 »
    0

    A mai nap olyan jól indult, szinte már-már elhittem, hogy unalmasan derűs lesz, mígnem kaptam egy levelet Harrytől, s az abban leírtak követve haladtam a folyosón. Amikor ott lépdeltem észrevettem Luna Lovegoodot. A szőke lánykát sokan piszkálták a furcsaságai miatt, ám én csodáltam őt, láttam, hogy lakozik valami a furcsaságok mögött, valamit ami miatt tiszteltem őt.
    Amint ott haladtam a nagy gondolkozásban el is haladtam mellette, s amikor éppen lelassítottam volna, hogy bevárjam őt, egy hatalmas dörrenést hallok amire szinte a földbe gyökeredzik a lábam, s egy pillanatra megdermedek. Ekkor már tudom, hogy valami olyasmi történt ami a korábban unalmas napot olyan irányba fordítja, amit talán én sem kívántam elérni.
    Abban a pillanatban, hogy egy pillanatra nem figyelek oda egy srác vágja ki az ajtót s elkiáltja magát:
    „Itt vannak!
    - Megtámadták az iskolát a halálfalók!”
    Még szinte fel sem fogom amit mondott, máris észre veszek valakit, majd egy hatalmas dörrenést hallok, innentől nem igen látok, csupán becsukom a szememet. Az érzés olyan, mintha a legrosszabb rémálmom vált volna valóra. Magatehetetlenül repülök a levegőben, majd egy cseppet sem kellemes földet érés következik, amelynél csupán annyit érzek, hogy a térdemmel úgy fejbe találom magamat, hogy minden bizonnyal eltörik az orrom. Majd a következő pillanatban, nem éppen kellemes módon a mellkasomra érkezek. Tompa fájdalom csupán, ami a testembe nyilall.  
    ~ Vajon most meghalok? ~
    Suhan át fejemen a gondolat, ám még csak azt sem engedem, hogy tudatosuljon bennem mindaz, hogy én erre gondoltam. Ekkor olyasmik jutnak az eszembe, amikre sosem gondoltam volna. A szüleim és a bátyám tekintete, Zoey arca és a többi jó barátomé. Olyan érzés kerít hatalmába amelyet még soha sem éreztem, bármennyire lehetek adrenalin függő, ha egy pillanatra valóban veszélyben az életem, akkor tényleg csak arra tudok gondolni, hogy ami szép volt belőle: A nyarak a stégnél, a szörfözés, és a boldogan töltött pillanatok.
    Csend ül a folyosóra, hideg velőt rázó csend, csak a nyöszörgést és a félelemmel telt sikolyokat hallom, szinte beleborzong, ám ekkor érzem meg hogy az orrom milyen rettentően fáj, hála az égnek, a sportok során meg kellett tanulnom ellátni magamat és egy ilyen kis törésre ismerek egy varázsigét, ami tapasztalataim alapján még sikerülhet is, bár nem tudom, hogy ilyen állapotban ez miként fog menni.
    Lassan magam alá húzom a kezeimet s felnyomom magamat a padlóról, ekkor kezd el fájni a mellkasom is, inkább csak az ütéstől, nem érzem úgy hogy bármi törve lenne. Lassan előbányászom a pálcámat, majd a falhoz húzódok, még nem tudok, és nem merek felállni. A falhoz érve aztán a pálcával az orrom felé mutatva kiejtem a varázsigét:
    - Hippokrax. –
    Várom a hatást, bár nem tudom mennyire volt sikeres, ám ekkor, nem tudok ezzel foglalkozni, hiszen észreveszem, hogy több sérült is van a folyosón, gyorsan feltápászkodok, majd úgy döntök elindulok az első alak irányába akit meglátok. Ekkor veszem észre Lunát, akit éppen bevárni készültem. Odasietek hozzá, majd elkezdem szólítgatni, mivel egyenlőre semmit sem látok.
    - Luna! Luna, jól vagy? Fáj valamid? –
    Arcomon már aggodalom ül , a félelem tovatűnt múló érzés csupán. Most erősebb az aggódásom. Nem tudom mi történt a barátaimmal, nem tudom mi történt azokkal, akiket megtámadtak.
    - Rendben van mindenki?! –
    Kiáltom el magam hangosan, bár én sem hiszem el, hogy ez igaz, csupán azt akarom tudni, hogy körülöttem mindenki él.
    Naplózva

    Kevin Stratford
    Eltávozott karakter
    *****


    VI. Különc Bumbino +Prefektusok gyöngye+

    Nem elérhető Nem elérhető
    « Válasz #4 Dátum: 2009. 08. 20. - 14:18:17 »
    0

    Jókedvű beszélgetés, gyakori nevetések zaja üti meg fülünket. Lazán, egyik lábam a másikra pakolva terpeszkedek el a fotelban, ujjaimmal a cipőfűzőmmel játszadozom. Igazán jó a kedvem és nem csak azért mert a legjobb haverjaim társaságában tölthetem a délutánt, hanem a gyönyörű időjárás is hozzájárul ehhez. Fel-feltörő nevetések, záporozó poénok, azonban valami mégis közbeszól...egy zavaró tényező. Gyomorkorgás. Vagy inkább csatazaj?
    - Csak nem éhes vagy haver? -nevet fel Jamie, a  zsebébe nyúl és vigyorogva vág hozzám egy szelet csokit. Pillantásom a  rosszalkodó testrészemre vándorol, kíváncsian fürkészem egy darabig, mintha látszana rajta valamiféle elváltozás, mintha szemmel akarnék gyógyítani. Sajnos ez még nem megy nekem. A csoki láttán kissé elhúzom a szám, fancsali képem elárulja, hogy most valahogy nem erre vágyok. De mégis mire vágyok ebéd után fél órával? Különös. Meglehetősen furcsa. El sem tudom képzelni mi lehet velem, de a nassolni valót mindenesetre egy erőltetett mosoly kíséretében visszautasítom.
    - Kösz tesó, de ezt most inkább kihagyom. Bocs skacok, de muszáj lemennem a Nagyterembe, mert különben menten elájulok. -állok fel kicsit imbolyogva, fájdalmas arccal intek egyet, miközben kezem a kótyagos fejemhez emelem és eléggé instabil léptekkel elindulok a Klubhelyiségből kivezető ajtó irányába. Sikerülnie kell. El kell érnem a Nagyteremig. A teremből kilépve megállok egy pillanatig, döntenem kell melyik irányból közelítsem meg a célpontot. Na de minél gyorsabban. Jobbra pillantok, majd szemeim balra fordulnak. Végül megindulok a kiválasztott folyosón. A nap ezen szakaszában egyébként is minden folyosón nyüzsögnek a diákok...szóval teljesen fölösleges az útvonalon töprengeni. Lassan helyezem egyik lábam a másik után, a hasogató pocakom nem engedi, hogy siessek. Próbálom kikerülni az embereket, de meglehetősen szédülök, így ez elég nehéz feladatnak bizonyul számomra. Néha egy-egy karnak, vállnak ütközöm, most még azt sem venném észre ha ismerős arc bukkanna fel előttem. Rosszul vagyok. Pocsékul érzem magam. És ekkor...
    Hatalmas robbanás zavarja meg a roxfortos diáksereg nyugalmát. Megtorpanok. Fejem körüljáratom nyakam körül, de a tanácstalan, félelemmel teli tekinteteken kívül semmit sem látok. Arcomon óriási zavar, nem is az ijedtség, sokkal inkább a döbbenet jelei mutatkoznak rajta. Első gondolatom, hogy megindulok a hang irányába, de lábaim akaratom ellenére sem mozdulnak. Mintha földbe gyökereztek volna. Éhségérzetem egy szempillantás alatt tovaszáll, fejem kitisztul, megszűnik a szédülés...nincs többé gyomorkorgás, vagy csak én nem hallom. Ennél sokkal fontosabb dolgom van most. Eszembe se jut előkapni a pálcám, ez pont az a szituáció, amikor elfelejtek mindent, elfelejtem, hogy varázsló vagyok, elfelejtem, hogy használhatnám az egyetlen fegyverem...ilyenkor egy egyszerű mugli srácnak érzem magam. És tulajdonképpen az is vagyok. Hisz mit tudnék tenni, ha még azt sem tudom hogy mi történt?
    Újabb dörrenés. Ajtócsapódás, majd eget rengető ordítás. A hangok irányába kapom a fejem, a rohanó fiú második mondatát hallva ereimben meghűl a vér. Szinte érzem, ahogy mindenem jéggé dermed, moccanni sem bírok. Testem a falhoz simul, mintha arra számítanék hogy az magába zár és eltűnök innen a semmibe. Sajnos erre hiába várok. Homlokomról verejtékcseppek csordogálnak a szám felé. Tenyeremmel a falat markolászom, ideges vagyok és a félelem is kezd beférkőzni az agyamba. Szívem vadul kalapál...rá kell döbbennem hogy semmit sem látok. Feketeség...robbanás...egy suhanó alak...por és omladozó falak. Időm sincs gondolkozni, reflexszerűen ugrok félre egy majdhogynem rajtam landoló kőtömb elöl. Villanás. Másodpercek múlva tompa puffanások. Fájdalmas becsapódások sora.  Csak repülök, nem tudom hova, talán a végzetembe. Ahonnan nincs tovább. Megérkezem. Testem mint egy rongybábú landol a padlón, ernyedten terülök el...fejem hatalmasat koppan. Sikítás ráz vissza az életbe. Szemhéjaim lassan eresztik be a fényt, fejem vadul lüktet, látásom homályos. Kell egy kis idő míg észreveszem, valaki van rajtam. Óvatosan megemelem sajgó buksim, de nem látom az ismeretlen srác arcát. Csak remélni tudom, hogy életben van…és nem csak ő. Erőm sajnos nem engedi, hogy bárkin is segíteni tudjak, túl gyenge vagyok. Hirtelen fény világítja be poros arcom, majd ismerős hangok érdeklődnek hogylétem felől.
    - Chris? Te vagy az haver? -nyögök fel a hangokra és barátom körvonalára hagyatkozva. - Azt azért nem mondanám, de túlélem. A fejem majd szétrobban, szédülök és a látásom se az igazi. Veled? Minden rendben? - kérdezem aggódva, majd a rajtam fekvő fiúra bökök. - Segítenél megmozdítani a srácot, tesó? -formálom a szavakat kissé nehézkesen, miközben kezemmel megpróbálom magam felé fordítani az ismeretlen ismerőst.
    Naplózva

    by Ann ♥

    Lashawn Elwyn
    Eltávozott karakter
    *****

    Nem elérhető Nem elérhető
    « Válasz #5 Dátum: 2009. 08. 21. - 11:19:19 »
    0

    Szép nyugodalmas tűnt ez a mai nap Lashawn számára. A tanárok nem szekálták semmivel és csak kevés feladatot adtak fel a következő órára. Az este is tökéletes volt. A pompás vacsora után csak egy csomagot kell feladnia és visszatérhet a klubhelyiségébe, ahol nézheti a csinos lányok fenekét és mellét a haverokkal. A desszert elfogyasztása után a bagolyház felé vette az útját, hogy a szüleinek feladjon egy csomagot. Az első dörrenéskor úgy gondolta, hogy valaki követni szeretné a Weasley ikrek távozási ceremóniáját. A második dörrenésnél sem változott, de azért figyelmesen várt, mint a többi diáktársa. Amikor a Hollóhátas srác ordibálva kijött és meghallotta a második mondatát rájött, hogy biztos csak Lángnyelv whisky-t ivott és kicsit többet ivott a kelleténél. Azonban a plafonnál meglátott közeledni egy fekete gomolyt tudta, hogy nem ivott a Hollóhátas srác semmit. Nem tudott tovább gondolkodni, mert egy dörrenés hallatszott és az, ami kiváltotta port és kőtörmelék esőt váltott ki. S próbált elugorni a nagyobb darabok elől. A lila villanás után már nem nagyon érzett semmit csak annyit, hogy valaminek neki vágódott. Amikor valamelyest magához tért és tudott gondolkodni rájött, hogy fáj a bal karja és a ruhájával is van valami baj. Közben hangokat is hallott, de csak az utolsó mondatot értette. Most jött rá, hogy az a puha dolog, amin eddig feküdt nem a szüleinek szánt csomag, hanem egy másik srác. Felemelte az ökölbe szorított jobb kezét és kinyújtotta a mutató ujját. Ezzel azt jelezte, hogy életben van, valamelyest jól van és egy pillanatot kért ahhoz, hogy fel tudjon állni. Pár másodperccel később a jobb kezét lerakta és rá, illetve a térdeire támaszkodva felemelkedett. A bal karját nem használta, mert nagyon fájt és közelebbről megnézvén látta, hogy eléggé csúnyán megégett. Ezután nagy nehezen két lábra állt és körbenézett. Elég ronda volt, amit látott. Majd magára nézett és látta, hogy mindjárt leesik róla a ruhája.
    - Reparo! - mondta miután elővette a pálcáját és a ruhája felé irányította.
    Naplózva

    Luna Lovegood
    Eltávozott karakter
    *****


    6. évf.

    Nem elérhető Nem elérhető
    « Válasz #6 Dátum: 2009. 08. 24. - 11:02:50 »
    0

    Miss Lovegood ahogy minden átlagos hétköznap, tett-vett egész nap. Napsütésben kilibbent a komor kastély falai közül és a domboldal kevésbé látogatott zugában a fűben való heverészést élvezte. Mivel társasága nem igen akadt , így kénytelen volt egymagában programokat csinálnia melyek kissé feldobhatják. Ez oknál fogva most is épp odakint készített egy remekművet, melyet hó hiányában fűangyalnak nevezett el. Eztán a bárányfelhőket nézegette, a távolba révedve s épp az alakjukon törte a fejét. Az egyik nyilván egy nyuszi volt, mely épp a sunyi róka elől menekül, biztonságot keresvén. Szerencsére a ravaszdi jól le volt maradva a kis répafalótól, így az menedékre lelt a Nap meleget adó sugarainak oltalmában.
    Miután az égitest által nyújtott fény egyre csak csökkenni kezdett míg végül kámforrá is vált, a leányzó a kastély felé vette útirányát szokásos stílusában miszerint végigszökdécselte az utat. Sosem unatkozott ezáltal, bár a legtöbben az elvontsága miatt csúfolták és zizzentnek tartották. Ügyet sem vetett soha az efféle sértegetésekre, békeszerető ember hírében állt, a veszekedés, számonkérés nem az ő műfaja volt.
    Mindesetre hiányoztak az IGAZ barátai, mint például Harry, Ron, Hermione, Ginny, Neville… Sajnos az utóbbi időben nem akadt túl sok esély rá, hogy összefussanak és Luna ne magányosan „élje túl” mindennapjait. Számára szinte a mennyországot jelentették azok a napok amikor is valamelyikőjük társaságát élvezhette egy délután folyamán.
    A mai nap reménysugara pedig egy levél képében érte el a hölgyeményt, melynek feladója nem volt más, mint Harry Potter. A lányka kinyitotta a „Luna Lovegoodnak” címzésű borítékot és villámgyorsan végig is olvasta az abban foglaltakat.
    - Talán… talán most… tényleg igaz lenne? – tette fel halkan a kérdést saját magának, bár rajta kívül senki sem tartózkodott a szobában. Mindenki valahol másutt ütötte el az időt, így egyedül ácsorgott a hálókörletében.
    Titkon azt remélte, hogy a DS újratoborzását jelenti ez a levél, így izgatottan máris elindult – szökdécselve – vidáman a Nagyterem felé. Már az előtte lévő folyosón járt mikor megpillantotta Jeremyt, aki szintén a titkos egység egyik tagja volt. Egyre erősebbé vált benne a gyanú miszerint ismét összeáll a „nagy csapat”.
    Ekkor viszont egy hatalmas robbanás hallatszott. Minden diák megrémült, nem tudta el képzelni mi folyik itt. Az esetleges válasz Luna fejében már rögvest megfogalmazódott, de arra a variációra gondolni nem szeretett volna. Így hát a többi folyosón tartózkodóhoz hasonlóan várta megtorpanva a fejleményeket és megszemlélte a jelenlévőket…
    S abban a percben egyszer csak egy háztársa rohant be őrülten lihegve, ziláltan közéjük és azt kiabálta… azt amit Luna hallani sem szeretett volna, de késő volt befogni füleit. Igen, halálfalók. Vajon igaz? Mindenképp. A leányzó legalábbis így hitte saját meglátása szerint. Ezután már úgy pörögtek az események akár egy búgócsiga, s szinte senki sem tudta mi tévő legyen. És még nem voltak túl a legrosszabbon… Robbanások, dörrenések sorozata várta őket egy halálfaló jóvoltából. Sötétség lepi el a folyosót, némaság… Kőtörmelékek cikáznak mindenfelé, így Luna legjobb belátása szerint cselekedvén a földre hajol, de így is az összes jelenlévők sérülések érik. S ez talán mind semmi ahhoz képest, ami valakit elért… azt aki egyszer csak halálhörgéshez hasonlóan könyörög segítségért, de nincs ki adjon neki…
    És akkor világosság… Christian pálcájából jön. Azonban a lány azt kívánja, bárcsak ne látna semmit ugyanis hollós háztársa erőtlenül fekszik a földön egy kőtömbbel balján. Mindenfelé vér, nem szép látvány… Luna arcán egy könnycsepp csordogál végig…
    A zuhanás következtében bal oldala kissé megrándult, s kinézete sem épp a legtökéletesebb, de ebben a pillanatban cseppet sem érdekli. Csakis a szívszorító jelenetet bámulja üveges tekintettel. Jobb karján támaszkodik, csak félig volt képes felülni. Még mindig nem érti hogy játszódhatott le egy ilyen tragédia ilyen rövid idő leforgása alatt. Szinte még előtte van ahogyan nyugodtan és önfeledten lesi az égbolton heverésző felhőket…
    Jeremy hogyléte felől érdeklődik, s miután képes kilépni a rémület világából, válaszol is neki.
    - Miattam nem kell aggódnod… de őt nézd… - mondja, majd hollós társa felé mutat. Nagy a por, alig rajzolódik ki az alakja, de ahogyan kezd elszállni úgy válik élesebbé a kép.
    Rándult baljával letörli az orcáján időző könnycseppet, s körültekint. Mindenki szörnyű állapotban van, saját arcát inkább látni sem szeretné…
    Naplózva

    A Dementor
    [Topiktulaj]
    ***


    Nem elérhető Nem elérhető
    « Válasz #7 Dátum: 2009. 08. 26. - 19:27:01 »
    0

    A robbanás, és az azt követő zuhanás mindenkit megviselt… arról nem is beszélve, amikor a testek a földön nyekkentek, avagy éppen az iskolatárson. A kérdés az volt, mi a sokkolóbb? Az egész helyzet maga, amibe a kis csapat keveredett, vagy maga a tudat, hogy felettük egy, vagy talán több emelettel halálfalók randalíroznak az iskolában, ki tudja, hány áldozatot szedve. Áldozatot a baráti körökből, ismerősökből, sőt, talán tanárokból is. Mindenkire szinte egyszerre sújtott le az érzés, miszerint elfedték őket a külvilágtól, ezzel talán életüket kímélve… de nem fog-e a fájdalom örök sebet okozni, ha kikerülve a kátyúból megtudják, legjobb barátjuk esetleg elesett az iskola megtámadásakor.

    Továbbra is hatalmas por kavargott, mindenfelé kisebb-nagyobb törmelékek hevertek a mindkét oldalról elzárt szakaszon. Jobbra és balra, ahol az omladék elfedte a kiutat, hatalmas kőtömbök, gerendák éktelenkedtek. Odafent a mennyezet sértetlensége érdekesnek hathatott, hiszen elviekben annak kellett volna beszakadni a csapat alatt. Erre sem, ahogyan a lila fényre sincs egyelőre magyarázat. Középtájon, a folyosó oldalán a falba süllyesztve továbbra is ott hever egy üst, mögötte a két fémes, minden bizonnyal egykoron szoborhoz tartozó lábbal, valamint a kőtömbbel.

    Nem volt túlzottan sok idő gondolkodni, hiszen, attól függetlenül, hogy a folyosón rekedtek nagy többsége viszonylag jól „megúszta” a kalandot, volt egy olyan diák, aki még haláltusát vívott. A Chris pálcájából feltörő fény olyan erőteljesre sikeredett, hogy a teljes szakaszt megtöltötte világossággal, ahová a kompánia beszorult, jobbára most ő működött egyedül gyertyaként, mert a többiek mással foglalatoskodtak. Jobbja rettenetesen szúrt, ha véletlenül megmozdította… minden egyes alkalommal mintha ezernyi tűt vágtak volna a csuklójába. Jeremy igéje az orra helyretételére sikeresnek volt mondható, de a vérzést nem állította el, továbbra is dőlt belőle, melytől egy kissé megszédült. Az orrából folyó vér és a por egyvelege mélyvörösre festette az ajkait, állát és nyakát is… lassan, de biztosan a ruházata nyakrésze is elkezdett színeződni. Kevin, ahogyan megmozdította a fejét, majd ismét a padlóra tette beszéd közben, érezte, hogy valami nedvesbe süllyedt a haja. Maga a mozdulat sem volt kellemes, ami arra engedett következtetni, hogy vérzik a feje. Látása továbbra is rendetlenkedett, olyan volt, mintha elmosódna előtte minden. Látta a tárgyakat, és színeket, csak kissé maszatosabb formában. Lashawn sikeresen tápászkodott fel, de karja továbbra is rettenetesen fájt. Az égés miatt balján hatalmas vérző seb éktelenkedett, amely a vállától egészen az alkarja közepéig tartott. A reparo ige nem igazán sikeredett, így a ruha továbbra is azonmód szakadt maradt, ahogyan eleddig is. Lunának is sikerült összeszednie magát, már amennyire. Most, hogy megtörtént a szörnyűség, fájt a lelke, de próbálta a rosszban a jót keresni, ahogyan azt tenni szokta.

    Az ő hangja törte meg a többiek beszélgetését, vagy egyéb tevékenységeit, melyben felhívta a figyelmet, még mindig van egy ember, aki segítségre szorul. A hollós fiú csendesen feküdt a földön, balját az a bizonyos hatalmas kőtömb tartotta fogságban, melynek megemelése igével lehetséges csak első pillantásra. Rengeteg vér volt körülötte, ahogyan odatekintett a csapat, mindenkiben tudatosult, el kell látni, vagy legalább a fájdalmait csökkenteni valamilyen módon, különben a támadás közülük is áldozatot fog követelni.



    Sorrend újra a régi : Luna Lovegood, Christian Ashmore, Jeremy Matthews, Kevin Stratford, Lashawn Elwyn
    Naplózva

    ______________________________________________

    A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
    hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

    ______________________________________________

    Luna Lovegood
    Eltávozott karakter
    *****


    6. évf.

    Nem elérhető Nem elérhető
    « Válasz #8 Dátum: 2009. 09. 01. - 20:43:22 »
    0

    A sok vér, a szenvedés, a kín, a gyötrelem… a lehető legborzasztóbb látvány mely egy fiatal lányka szeme elé tárulhat. Talán szíve erős, de lelke még mindig gyermeteg bizonyos szinten és szörnyülködve tapasztalja, hogy ekkora pusztítást végzett a folyosón egyetlen csapással egy halálfaló. Csak úgy betört és hipp-hopp… minden porba hullott. Útjukat elzárta, nincs menekvés, legalábbis eddig úgy tűnik. Azonban Luna sosem adott fel könnyen semmit sem. Harcolt a végsőkig és bízott a sikerben. Ezúttal is ilyen szemmel nézi a körülményeket. Sokan vannak, tehetséges diákok, simán van esélyük arra hogy kijussanak.
    Na persze ott fekszik a földön egyik társuk, kinek egy kőtömb nyomja egyik oldalát. Az elsődleges feladat természetesen az ő kisegítése. Hisz egyikőjük sem örülne, ha ellenkező esetben őket hagynák ott szenvedni, talán meg is halni azért mert reménytelennek tűnik az állapota. Valahogy helyrehozzák az ő egészségét is, csak addig bírja ki szegény amíg idelent sínylődnek és nem a gyengélkedőn fognak sürgölődni.
    Igaz balja még mindig meg volt rándulva és kisebb horzsolások terültek el testén, de ezt mind próbálta kiverni a fejéből és a legfontosabb feladatra koncentrálni, melyet most neki kötelessége végrehajtani. A többiek igaz súlyosabb sebeket szereztek, de mégis azokat nyalogatják az önzetlen önfeláldozás helyett. Hisz egy diáktársuk élete éppen súlyos veszélyben forog, most az ő jólléte a leglényegesebb!
    Erőt vesz magán és azon van, hogy feltápászkodjon valahogy, amely meglepő módon egészen könnyen sikerül is neki. Baljára nem dőlhet rá, így jobb kezével volt kénytelen feltolni magát és kissé instabilan, de már áll!
    Odalép hollós társához, egy-két méterre ácsorog tőle és még mindig a hideg futkos a hátán, ahogyan őt bámulja. Miután legyőzi a látvány bénító erejét munkához lát, előkapja pálcáját és azon elmélkedik melyik varázsige is volna ilyen helyzetben a leghatásosabb. Persze gyorsan pörög az agya, így pillanatok alatt ki is találja a használni kívántat. Már emeli is előre jobb karját, melyben az eszközt szorítja mikor a folyosót beborító por az orrát veszi célba. Egy hatalmas tüsszentést hallat, majd jobb felkarján elterülő talárjával dörzsöli meg az ingerelt testrészt. Ezután azonban már semmi sem állja útját, hogy kicsit könnyebbé tegye társát és bele is kezd…
    - Locomotor! – kántálja dallamos hangján, melyben most egy csepp jókedv sem csendül meg. Eltökéltség és komolyság annál inkább, hisz nem épp felhőtlen a helyzetük.
    Ha minden a tervek szerint megy akkor ezzel a varázsigével sikerül elmozdítania a méretes kőtömböt és arrébb leengednie a földre, hogy ne társukon időzzön a továbbiakban. A szerencsétlenül járt diák körül minden tiszta vér volt, sürgősen segítségre volt szüksége az életben maradáshoz. Amint a kőtömb eltűnt róla Luna odaszaladt hozzá – olyan gyorsan, ahogyan lába bírta – és leguggolt előtte.
    - Hogy érzed magad? Hallod amit mondok? – érdeklődött és lelkesen próbálta magára vonni az épphogy eszméleténél lévő fiú figyelmét, hogy tartson ki amíg nem tudnak rajta komolyabban is segíteni.
    Lunára jellemzően minden lehetőséget számba vett legbelül, de szentül hitt abban hogy társa felépülhet és ők is kijutnak innen, valahogy… Naiv volna? Meglehet, de ez a kitartás és megrendíthetetlen bizakodás talán hozzájárulhat lelkük ápolásához, míg ki nem keveredek innen valahogy. Mindesetre mindegyikőjüknek ápolásra van szüksége, így az idő sürgeti őket… hisz nem járt mindenki olyan szerencsével, mint Luna!
    Naplózva

    Christian Ashmore
    Eltávozott karakter
    *****


    hatodéves, az idősebb iker :D

    Nem elérhető Nem elérhető
    « Válasz #9 Dátum: 2009. 09. 03. - 09:27:34 »
    0

    Kevin szerencsére él még, legalábbis felel a szólongatásra. Chris kissé kába az eséstől és a jobb karjában sajgó fájdalom sem a legjobb hatást teszi rá, így aztán csak akkor fogja fel a haverján fekvő test látványát, amikor Lashawn megmozdul. Még egy élő diák. Remek.
    A fiú fogai közé harapja pálcáját és bal kezével kissé ügyetlenül kísérel meg segíteni Lashnak feltápászkodni, azután Kevet próbálja óvatosan felültetni remélvén, hogy nem származik semmi baj a mozdulatból, tekintve a griffendéles vérző fejét és homályos látását.
    Biztosan agyrázkodást kapott, amikor bevágta a fejét – véli Christian, immáron újra a kezében tartva pálcáját.
    Ekkor végre felfigyel arra, hogy mások is mozgolódnak körülöttük, Jeremy hangját hallja, majd Luna felel rá. Mindketten évfolyamtársai, a srácot zenekedvelő volta, Lunát pedig kissé különös lénye miatt jegyezte és kedvelte meg egykoron.
    A kis társaságból egyedül a kő alá szorult hollóhátast és Lashawnt nem ismeri Christian, habár mintha már látta volna őket néhányszor az iskolában, ám közelebbi ismeretséget sosem kötött velük valamiért. Így most alaposan végigszemléli a Kevinre eső háztársát, azonban közben egészen másutt járnak gondolatai.
    Azon tűnődik mi lehet a fent lévőkkel és hogyan kerülhettek ők ide le. Már ha lent vannak egyáltalán, hiszen az ablaktalan folyosószakasz gyakorlatilag bárhol lehet az egész világon. Igaz, a Roxfort alagsorára van a legnagyobb esély, de a mennyezet akármilyen erősen nézi is az ember, akkor is sértetlen. Hogyan kerültek egyáltalán ide? Vajon mi van a barátaival, de ami a legfontosabb: a testvérével és Sabrinával? De a legfőbb kérdés továbbra is az, hogy mit akarhatnak a halálfalók az iskolában?
    Gondolatai közül Luna szavai rángatják vissza a sivár, véres valóságba. Chris összerezzen a nyomorú sorsú hollóhátas látványától. Piszkálhatja emiatt aki csak akarja, ám a fiú lassacskán lefehéredik a tengernyi vér látványától, néhány másodperc múlva már az ájulás környékezi. Ennek ellenére összekaparja maradék lelki erejét és igyekszik segíteni Lunának a kő elmozdításában.
    - Locomotor! – utánozza a hollóhátas lányt.
    Érzése szerint kiáltja a varázsigét, vagy kiáltani szeretné, csakhogy hangja alig több a mormogásnál. Ráadásul bal kézzel kissé ügyetlenül forgatja a pálcát, azonban nem veheti át ügyesebb kezébe, mivel az még mindig szúrós, égető fájdalommal reagál a fiú minden egyes apró mozdulatára.
    Újabb észlelet: mindössze öten, vagyis az élőholt hollós fiúval együtt hatan vannak a folyosón, ebből öten biztosan élnek. De hogy mi lesz vagy lehet a súlyosan sérült hollóhátassal később, abba Christian nem mer belegondolni. Egyszerűen gyáva. Így próbálja megóvni ép eszét ezen az irtózatos vesztőhelyen, már ha ez egyáltalán lehetséges.
    Naplózva

    Kevin Stratford
    Eltávozott karakter
    *****


    VI. Különc Bumbino +Prefektusok gyöngye+

    Nem elérhető Nem elérhető
    « Válasz #10 Dátum: 2009. 09. 06. - 18:40:37 »
    0

    Erőtlenül markolom meg Chris kezét...küzdök, küzdök a hasogató fájdalom ellen. Fel sem tűnik, hogy időközben megszabadultam a rám nehezedő súlytól. Csak mikor végre sikerül felülnöm, akkor látom, hogy az imént még rajtam fekvő srác immár talpon van. Hunyorogva tekintek rá, miközben köszönetet nyilvánítok hugrabugos barátom felé. Pislogok kettőt-hármat, de a kép még mindig nem akar kitisztulni, sőt, a fejembe nyilalló fájdalom sem kíván csökkenni. Ez már egyáltalán nem vicc. Kezem lassan a tarkómhoz érintem, érzem ahogy ujjaim valami nedves, ragadós anyagba süppednek...sejthettem volna. Tenyerem a szemeim felé irányítom és még így, nem túl tökéletes látással is kivehető a vörösen csillogó vér. Nem kevés, kicsit ijesztő, de nem pánikolok be, nem szabad. Mindig is pozitív szemléletű voltam, mindig mindenben próbáltam megkeresni a jót, mert ugyebár mindenben van egy kis jó. Mondjuk ebben a szituációban hálát adhatok az égnek, hogy egyáltalán élek. Mit számít most a vér? Mit számítanak ilyenkor a látásnehézségek? Talán van aki ettől sokkal nagyobb bajban van. Itt a kulcsszó. A többiek, mások, a társaim, barátaim. Sietve törlöm kezem a pólómba, majd minden erőm összeszedve megpróbálok felállni. Sajnos a lábaim még mindig nem engedelmeskednek. Hogy lehetek ekkora tuskó, hogy csak magammal törődök? Szenvedek, de tudom, hogy tennem kell valamit. Mivel még másra nem futja gyorsan körüljáratom a szemem a beszakadt folyosón, hátha észreveszek valamit vagy esetleg valakit, akin még lehet segíteni. Kicsit távolabbról hangokat hallok, mellettem Chris és az ismeretlen srác úgy néz ki rendben vannak. Vagy legalábbis nincs komolyabb bajuk. De vajon mi folyik másutt? Nem bírok magammal, egyszerűen nem bírok tétlenül ülni...össze kell szednem magam. Dúl bennem a vágy, hogy tegyek valamit, hogy megmentsek valakit és ez a vágy egyre erősebb. Kisebb-nagyobb jajgatások közepette feltápászkodom, kezem azonnal a fejemhez szorítom, mintha így mérsékelni tudnám azt a mérhetetlen lüktetést és teszek pár nem túl meggyőző lépést előre. Nem merek a falnak támaszkodni, hisz sosem lehet tudni mikor esik a fejemre egy újabb kőtömb, így inkább ügyetlenkedve, amolyan részeges hatást keltve menetelek a zaj irányába. Ekkor pillantom meg a majdhogynem vérben fetrengő hollóhátast, és ettől kis híján tátva marad a szám. Hirtelen úgy érzem, mindent tisztán látok. Te jó ég...mi lenne ha tökéletes lenne a látásom? Bele se merek gondolni. Inkább veszek egy nagy levegőt és a pálcám után nyúlok.
    - Locomotor!! -kiáltom a többiekhez hasonlóan és a varázseszközt az óriási kőtömbre irányítom. Ekkor azonban eszembe jut valaki, valaki, aki talán a legfontosabb az életemben. Mi lehet vele? Mi van ha történt vele valami? A hármas energiabevetés hatásosnak bizonyul, a kőtömb megmozdul és lehetőség nyílik a test kiszabadítására. Én azonban már csak félig járok itt, másik felem már más utakra tévedt. Megfordulok és nagy lendülettel szaladni kezdek. Nem tudom merre, nem vagyok teljesen magamnál...a szívem visz előre.
    - Hannah!!!! Ha... Hann... - a kitörő hang kisvártatva elhal. Megszédülök, kezem a falhoz tapasztom, de így is nagyon kell tartanom magam, hogy talpon maradjak. Izzadságcseppek folynak végig arcomon, de nem csak ezt érzem. Nyakamról friss vér csordul be a pólóm alá...forró...émelyítő hatást keltve. Fejem kissé lehajtom, úgy fújtatok, mintha idáig futottam volna. Arcomra most először ül ki a tényleges félelem. Rettegek a gondolattól...mi van ha nem láthatom viszont Hannaht...élve...
    Naplózva

    by Ann ♥

    Lashawn Elwyn
    Eltávozott karakter
    *****

    Nem elérhető Nem elérhető
    « Válasz #11 Dátum: 2009. 09. 12. - 10:14:20 »
    0

    Csodálkozó tekintettel nézte a bal kezén lévő égést és az abból származó éktelen sebet. Eléggé fájt, mellesleg elég nagy volt. Nem próbálkozott meggyógyítani a sebét, mivel nem akarta, hogy rosszabb legyen a helyzete és a sebe meggyógyítása helyett levágja a karját vagy valami hasonló galibát csináljon. Mikor a többiek a Locomotor varázslatot használják segített nekik.
    - Locomotor! - mondta ki a varázsszót. Remélte, hogy ez a varázslata hatásosabb lesz, mint a Reparo varázslata és igazán hasznos a segítsége. Miután sikeres a varázslat újból körbe néz a helyszínen. Látja s hallja Kevin kiborulását is. ~ Biztos a szerelme vagy a testvére. Inkább az első. ~ jutott Lashawn eszébe az első értelmes gondolat. Hirtelen észrevett valamit. Egy üst volt az. Mögötte két fémes láb volt, ami egy szobor alkotója lehetett a támadás előtt. Meg egy újabb kőtömb volt ott. ~ Lehetséges lenne, hogy egy titkos átjáró? ~ jött a következő gondolat Lashawn eszébe. Majd elkezdett gondolkodni, hogy hol lehetnek az átjárók és hogyan néznek ki az őket rejtő szobrok. Egyet rögtön kilőtt. Mégpedig a fúriafűznél kezdődőt, mert az nem az iskolában volt, nem szobor védte és semelyiküknek sincs kedve a Szellemszállásra jutni.
    Naplózva

    A Dementor
    [Topiktulaj]
    ***


    Nem elérhető Nem elérhető
    « Válasz #12 Dátum: 2009. 09. 13. - 15:38:03 »
    0

    Nem volt könnyű, senkinek sem… a levegőben még mindig sok volt a por, és minden egyes lélegzetvétel bántotta a torkot, szinte égetően perzselte. Nem segítettek a sebek sem, mindenkinek megvolt a saját problémája, mégis, valaki még a túlélésért küzdött, ilyenkor pedig képes a szív átvenni az uralmat a logika és ésszerűség felett.

    Luna igéjét hallva szinte mindenkiben megszólalt az a bizonyos harang, csatlakoznia kell, és segíteni… kötelesség. A lány pálcája előreszegődött, de szikla nem akart megmozdulni, túlontúl nehéz volt, és a körülmények sem voltak éppen megfelelőek. Kimerült volt, sajogtak a csontjai, talán fejben sem volt még tiszta eléggé. Jeremy az orrával való bíbelődést abbahagyva csatlakozott a hollós lányhoz, de a fiún lévő folyosópadló darabja csak nem akart megemelkedni. Christian beszállásával hirtelen sötétség szökött az elzárt szakaszra, hiszen az ige kiejtésével megszűnt a lumos, nem lehetett látni, szó szerint csak a feketeséget. Kevin és Lashawn is csak érzésből és emlékekből tudta beazonosítani, merre lehetett a szikla, de ahogyan mindenki felsorakozott, hallani lehetett egy apró nyösszenést, majd nem sokkal később egy tompa, de erőteljes koppanást. A folyosószakasz is megremegett a szikla földet érésénél. Jeremy szinte azonnal elharsogta a kellő igét.
    - Lumos maxima.
    Hirtelen újra fény töltötte meg a háborús övezethez hasonlatos helyet, a hollós fiú kiszabadult. Nem messze tőle a földön hevert a hatalmas kő. Luna kérdésére nem válaszolt, csak haloványan elmosolyodott… arca azután eltorzult, majd pár köhintéssel vért köpött fel.
    - Oldal…
    Ujjaival próbálta mutogatni, hogy fordítsák az oldalára, mert nem akar megfulladni a saját vérében.

    A lány, ha jobban megvizsgálta, feltépte a ruházatát, láthatta, hogy háztársának szikla alatt lévő karja teljesen kékes-lilás, csont nem biztos, hogy maradt benne épen. Ugyanez igaz volt a lábára is… jobbjai azonban sértetlennek tűntek. Bal oldalán, deréktájon egy igencsak nagy seb éktelenkedett, a legrosszabb pedig, hogy nyílt volt, és még mindig ömlött a vér. El kellett állítani valahogyan, ha a csapat nem akart máris egy áldozattal számolni. Oldalra fordítása veszélyesnek tűnt, ki kellett tisztítani a légcsöveket, amíg a nagyobb sebet nem kötözik be és nem sterilizálják.

    Kevin a helyzetből fakadó sérülései végett és párjának féltésétől pár pillanatra elveszítette a fejét, nekiiramodott, majd a folyosó végén lévő törmelékeknek ütközve huppant a földre. Beverte a fejét, amely eleddig sem szolgált éppen flottul, most valamivel homályosabbá vált a látása, a színek foltoknak tűntek, ahogyan az emberek is körötte nem látszottak másnak egy hatalmas maszatnál. Ahogyan üldögélt a földön, ráébredt, csak hideg fejjel gondolkodva van esélye bármire is.


    Lashawn a félig sikeresnek mondható mentőakciót követően tekintetét az üstre, valamint a mögötte lévő, egykoron szoborhoz tartozó lábakra vetette. Érdekes volt a dolog, és egyre erősödött a lelkében a tudat, az bizony a kijutás kulcsa lehet… maga sem értette, miért, de valahogyan tudta, ott kell keresgélnie. Amennyiben odalépett mellé, nem talált semmit. Az üst tele volt törmelékkel, a lábak pedig bokában töröttek voltak, tehát, valahol meg kellene lennie a szobor többi darabjának is… és lehet, hogy pont a hiányzó részek a szükségesek megfejteni a rejtélyt, hol is lehetnek. Ahogyan ezen elmélkedett, mindenki valamiféle furcsa, károgó szerű hangra kapta fel a figyelmét. A hang egyre erősödött, mígnem értelmes szavakká formálódott.
    - Ááááá…váááá…a szikla drágaságaim… a törmelék alatt…segítsetek!
    A hang forrása biztosan nem diáktól jött, túlontúl erős volt ahhoz. Az viszont evidens volt, hogy egy nőhöz tartozik. A beomlott folyosó jobboldali törmelékei alól érkezett… de vajon hogyan maradt valaki életben, ha ekkora sziklák temették maguk alá?




    Sorrend : Luna Lovegood, Christian Ashmore, Jeremy Matthews, Kevin Stratford, Lashawn Elwyn
    Naplózva

    ______________________________________________

    A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
    hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

    ______________________________________________

    Luna Lovegood
    Eltávozott karakter
    *****


    6. évf.

    Nem elérhető Nem elérhető
    « Válasz #13 Dátum: 2009. 09. 20. - 18:49:44 »
    0

    Luna torkát egyre erősebben próbára tette a légtérben felgyülemlett por, mely egyenesen légutait rohamozta meg. Köhögött, már-már érezte amint torka jobban és jobban megfeszül, majd szétszakad. A megerőltetés persze rosszul hatott rá, de mint mindig a legfontosabb célt tartotta szeme előtt. Elvégre mit neki egy kis füstfelhő, ha egy diáktársa életéről van szó? Természetesen az összes bent ragadt embernek az volt az első, hogy a bajba jutott fiút kimenekítsék valahogyan a kőtömb fogságából.
    Egy kis rásegít persze kellett, hisz a hölgyemény kezdeményezte a „Locomotor” varázsigét, melytől azt várta, hogy társukról nagy terhet lesz képes tovaűzni.
    A porfelhő erőteljesen a lány felé nyomult irritálva ezzel annak szemeit. Íriszei csillogni kezdtek ugyanis könny lepte el szempillája alulsó részeit. Ritkán sírt, talán utoljára évekkel ezelőtt tette. Sosem volt képes senki úgy felhúzni vagy provokálni, hogy hangosan nyilvános bőgésbe kezdjen. Szomorú, borús érzelmeit megtartotta kifacsart lelkének, s kívülről mindig csakis vidáman szökdécselő énjét mutatta a „nézőközönségnek”.
    A leányzó olyan erősen koncentrált ahogy csak tudott megrándult balja és könnybe lábadt szemei mellett. Ez azonban nem volt egyszerű feladat, s kétségbeesetten látta, hogy a hatalmas kőtömb egy tapodtat sem mozdult. Csöppnyit elkeseredett, de pillanatok elteltével már azon járt az agya, hogy hogyan tudná megoldani ezt a szorult helyzetet. Más erre szolgáló varázsige nem jutott eszébe hirtelen, ilyen magas szintű biztosan…
    Mégis mi tévő legyen?
    A többiek reakcióideje valamivel lassabb volt, de amint megpillantották, hogy Luna pálcája után nyúl rögvest csatlakozni kívántak hozzá. Segíteni, a JÓ érdekében. Beszállt Jeremy, majd Christian is, de ennek következményeképpen sötétségbe borult a helyiség. A „Lumos” elszivárgott és a hátralévő két fiú már csak emlékezet alapján, s leginkább a nyögések hallatán tudta behatárolni hova küldje a varázsigét, mely a végén győzedelmeskedett. A méretes sziklatömb emelkedésnek indult, s a nagy sötétség közepette csupán egy harsány puffanás jelezte ennek beteljesedését. Luna arcán egy örömkönny csordogált végig, mely részben a megkönnyebbülését is szimbolizálta. Ennél nem is lehetett volna boldogabb abban a szituációban, így gondolta kihasználja ezt a rövidke időt mikor élvezheti közösen elért sikerük gyümölcsét. A nagyja azonban még hátra volt, hisz a hollós fiú még nem szabadult meg kínjaitól…
    Ekkor Jeremy fényt gyújtott pálcája segítségével, Luna pedig háztársa mellett térdepelt. A fájdalmairól faggatta, de az csupán egy halovány mosollyal nyugtázta kérdését. Majd egyik pillanatról a másikra vér hagyta el száját egy köhögés kíséretében. A leányzó egy középhangos „áh”-t hallatott, erre csöppet sem számított. Kissé meg is rémítette a dolog, hisz nyilván rettentően súlyos állapotban van a srác és mielőbb a gyengélkedőre kéne szállítani. Ahogy az összes többi bent tartózkodót…
    A fiú csak ennyit volt képes kinyögni: „Oldal…”. Luna rögvest kapcsolt is, s révén hogy ő állt (térdelt) a legközelebb hozzá épp elkezdte volna maga felé forgatni. Ekkor viszont megállt s rájött, hogy bolondságot művel. Ha nem marad vízszintes helyzetben talán még abban a percben meg is halhat és akkor mindenről ő tehet majd… pedig csak segíteni szándékozott. Szerencsére ez gyorsan végigfutott az agyán és a következő lépésen töprengett. Nyilván nem hagyhatta, hogy megfulladjon saját vérében, így áldozatkészen kapta le magáról fekete, eléggé szakadt talárját s a földre hajította. Gyorsan elkezdte vele feltörölni a földet társa két oldalán, hogy eltűntesse a vért, de mégse okozzon esetlegesen kárt belső szerveiben a forgatással. Remélte ez is elegendő és mikor megvolt vele már csak egy valami hiányzott… A gyógyítása! Komoly kihívás… agya vadul pörgött megoldás után kutatva.
    Pillanatnyi elmezavar állt be fejébe, de mindenek előtt úgy vélte szükséges elállítani a vérzést, így bordóvá vált talárja egy szárazon maradt részéből tépett egy egész hosszú darabot, s a legnagyobb sebre helyezte, mely a fiú balján deréktájt volt fellelhető. Körültekerte szép lassan teste körül és óvatosan, de határozottan húzta meg, csomóra kötötte és remélte, hogy mindent helyesen tett.
    Mikor befejezte az „operációt” háta mögé tekintett, hogy megnézze mi a helyzet a többiekkel. Megpillantotta Lashawnt, amint egy leomlott szobrot tanulmányoz. Nem is értette miért nem a bajba jutott hollós élete most a legfontosabb neki, de nyilván a férfi észjárás egészen más. A kijutás számukra az elsődleges, míg a nők végzik a piszkos – szó szerint – munkát. Mindegy, Luna örömmel ügyködött társa sebei körül.
    - Találtál valamit? – kérdezte csengő hangján, mely kissé kimerültnek hallatszott. Nem is csoda.
    A válasz megkapása után nem sokkal pedig éktelen károgás törte meg a terem síri csöndjét. Lassan kivehetőbbekké váltak a kiejtett szavak, s a jelek szerint egy hölgy lapult a törmelékek alatt. De mégis hogyan? Ki élné ezt túl?
    Mindenesetre a leányzó gyorsan felpattant és pálcájáért nyúlt, hogy maga mellett tartsa ha esetleg komoly szüksége volna rá a következő másodpercekben. Figyelte a többiek reakcióját, miképp szeretnének cselekedni az imént hallott szavakkal kapcsolatban. Természetesen ha elindul mindenki a hangok felé akkor nyomban velük tart, de addig is várt az esetlegesen felbukkanó halálfalókra, hisz nagy esélyt látott arra, hogy ez egy csapda. Lehet, hogy aki először lép oda a törmelékekhez azzal azon nyomban végeznek. Jobb ha elmondja mit gondol mielőtt valakinek ismét baja esik…
    - Csak óvatosan… lehet, hogy tőrbe akarnak csalni minket! – suttogta mindenki számára jól hallhatóan.
    Naplózva

    Christian Ashmore
    Eltávozott karakter
    *****


    hatodéves, az idősebb iker :D

    Nem elérhető Nem elérhető
    « Válasz #14 Dátum: 2009. 09. 26. - 18:41:07 »
    0

    Az fel sem merül a fiúban, hogy ha beszáll segíteni Lunának, akkor azzal a mozdulattal kihuny a fény is, melyet iménti varázsigéje gyújtott. Meglepetésként éri a hirtelen rászakadó sötétség, azonban úgy fest még így is sikerül elérniük valamit együttes erővel, hiszen a szikla jól hallhatóan koppan valamivel odébb, mint ahol az előbb volt.
    Chris némi fáziskéséssel, egy másodperccel Jeremy után mormogja maga elé a világosságot biztosító varázsigét. Csupán azért teszi mindezt, hogyha kettőjük közül valamelyikük valami más varázslatot akarna használni, akkor ne járjanak úgy, mint amikor a hollóhátas fiú életének megmentésére törekedtek; azaz ne boruljon ismét teljes sötétség a folyosó eme szakaszára, ami elzártsága miatt amúgy is teljesen sötét.
    A fiú a vér fémes szagától és a látványtól egyaránt émelyegve néz körbe, valami kiutat, menekülési lehetőséget keres ebből a horrorból. Egyetlen percig sem akar tovább itt maradni, ahogyan persze senki sem. Nyilván erre utal Kevin kitörési kísérlete, melynek hatására Christian immár tényleg összeszedi az erejét és rákiált a távolodóra:
    - Mit művelsz? Ettől nem fogsz Hannah mellé kerülni, ne törd össze a fejed totál feleslegesen!
    Érdekes módon amikor meghallotta, hogy barátja a lány nevét harsogva indul meg, rögtön beugrott neki az ominózus buli, a féltékenységi jelenetek sorozata és az is, hogy Hannah Kevin szerelme. Az iskolát vélhetően megszállják vagy talán már teljesen be is lepték odafent a halálfalók, így a srác nyilvánvalóan nem hiába aggódik barátnőjéért.
    Erre a gondolatra villan be újra Chris emlékezetébe saját testvére, szerelme, barátai arcképe, mintegy mozifilmként peregnek le előtte a képek. S végre kellőképpen megerősödik benne az elhatározás, hogy ki kell jutnia innen, ha másért nem, hát akkor azért, hogy az ő életükért harcoljon. Ha még élnek…
    A fiú kétségbeesetten megrázza a fejét. Muszáj kitörölnie elméjéből a rémképeket, különben képtelen lesz normálisan gondolkozni. Néhányszor mély levegőt vesz mintegy relaxálásképpen, hogy agya átvehesse az irányítást félelmei fölött, azután viszonylag higgadt hangon szólal meg.
    - A szikla alatt… Oké, aki tudja, az próbálja meg odébb lebegtetni a sziklát, ahogyan az előbb is csináltuk. Én világítok tovább, nehogy bárkire rátegyétek véletlenül, rendben? – kérdőn néz körbe, ellenkezésre vagy bármilyen másfajta kitörésre számítva, hiszen gyakorlatilag semmi joga nincs dirigálni társainak.
    És mégis: az ismeretlen szabadulása érdekében megteszi, ugyanis az a nő - már ha élő személy egyáltalán - tudja azt, amit ők nem. Ismeri a kiutat. Most pedig Chris szeme előtt mindössze ez az egyetlen cél lebeg: kijutni innen, akárhová is, de kijutni.
    Naplózva
    Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
    « előző következő »
    Ugrás:  


    Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
    Magyar fordítás: SMF Magyarország



    A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 01. 08. - 09:17:56
    Az oldal 0.145 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.