+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Nyugati szárny
| | | | | |-+  A mindenkori mugliismeret tanár irodája/szobája
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: A mindenkori mugliismeret tanár irodája/szobája  (Megtekintve 9875 alkalommal)

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2009. 08. 07. - 17:22:51 »
0

Az ajtó csupán egy fél folyosónyira nyílik magától a mugliismeret tanteremtől, kellemes fa ajtaját jobbról egy ligetben kergetődző tündérekről festett kép őrzi. Balról a kastély csupasz kőfala. Az ajtón túl fél tanteremnyi helyiség, a közepesebb fajtájú tanterem feléhez viszonyítva, szép kilátású ablakkal. Jelenleg egy masszív íróasztal kap benne helyet, egy kanapéféle, egy kizsigerelt televízió, egy elaggott rádió, és egyéb mugli holmik. Övék a bal sarok. Az iroda amúgy üres, kopár, látszik, hogy jelenlegi tulajdonosa nem fordít komoly figyelmet rá. Jobbra nyílik egy ajtó a lakrészbe, ami berendezését tekintve szintén szegényes, egy könyvespolc árválkodik csupán az ablak mellett, az ágy mellett pedig egy éjjeliszekrényen hever a legutóbb gerincre vágott könyv árván. A ruhásszekrény sötét tömege se teszi barátságosabbá a helyiséget.
Naplózva

Melore Lainey
Eltávozott karakter
*****


------ hatodév ------ "zugédességfaló örökgyerek"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2009. 08. 07. - 19:08:47 »
0

Kedvenc rejtélyes professzorom

[a terem előtti folyosó]

Nem kellett volna idejönnöm. Nem kellett volna elhoznom a füzetet. Nem kellett volna ennyit várnom. Bármelyik megfelel a három közül. Tanácstalanul bámulom a résnyire nyitott ajtót oldalról, olyan szögből, hogy még véletlenül se láthasson meg senki belülről. Mindig kell egy tartalékterv, arra az esetre, ha meggondolnám magam. A menekülés legyen gyors és észrevétlen. Mindenesetre, ha végre összeszedem a bátorságomat, illene visszaadnom a füzetkét.

Na igen, a bátorságom sajnos a teremben maradt, mikor egy nem túl burkolt célzást kaptam arra, hogy a "gyenge kis kezdő" nevében is benne van két fontos tulajdonsága. Esetemben három is. A professzor olyan elegánsan tudott kisétálni - még csak nem is kimászni! - a látszólag tökéletes csapdámból, hogy csak bámulhattam utána. Na meg csukogathattam az ablakokat. Mindenesetre az egész bosszantó volt és egy egyértelmű jelzés arra, hogy jobb, ha nem kerülök többet a professzor szeme elé. Bár nem tűnik túl haragtartónak, azért jobb, ha vigyázok. Erre otthagyja a füzetét.

Egy darabig eljátszottam a gondolattal, hogy biztos direkt. Egy jelzést kaptam, hogy csak rám vár az irodájában. De ha nem egy rossz tinédzserregénybe csöppentem, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy egyszerűen olyan rosszul lett, hogy nem tudott olyan apróságokra figyelni mint a szertehagyott dolgai. Vagyis dolga, ami egyedül volt és nem is tudta szertehagyni, de ez most lényegtelen. Az a fontos, hogy most nekem kell visszaadnom pedig legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Vagy tovább faggatóznék, ez reakciófüggő.

Egy kicsit még hallgatózok, már csak a miheztartás kedvéért. Viszont a résnyire nyitott ajtó mindenképpen gyanús, mi van, ha épp csak belépett az irodába és elájult? Simán kinézem belőle, aztán meg persze nekem kell megmenteni. És mondjuk olyan hálás lesz, hogy rögtön elmondja élete történetét. Rögtön miután bevallotta, hogy én vagyok az elveszett szeretője akit évszázadok óta keres. Majd hozzá teszi, hogy vámpír. Mint én. Csak hogy reális maradjak...

Húzom az időt a hülye meséimmel, de bekopogni nem merek, különben is, hol kopogjak? Ha az ajtón, akkor bezáródik és oda az előnyöm. Az ajtófélfa valószínűleg nem lesz elég hangos ahhoz, hogy meghallja még ha épp csendben meditál is. Bár, ez nem is olyan rossz ötlet. Mármint nem a meditálás.

Megpróbálok a lehető legminimálisabb zajt csapva közelebb osonni, majd néhány aprót koppintok a fára, amit még én is alig hallok. Így beosonhatok, letehetem a füzetet valami jól látható helyre és már itt sem vagyok. Ha mégis észrevesz, akkor sem kell hazudnom.

[szinte benn, aztán benn]

Semmi válasz.
Várok még egy kicsit, majd lassan kinyitom az ajtót. A recsegés természetesen elmaradhatatlan, de talán még így is el tudok tűnni, mire rászánná magát, hogy megnézze a zaj forrását. A szoba első ránézásre teljesen üres, így kicsit bátrabban indulok az íróasztal felé. Közben szemrevételezem az elég szegényesen berendezett helyiséget. A pillantásom lustán a kanapéra téved, ami határozottan nem üres. Sőt, mi több, drága professzorom kinyúlt teste szinte teljes egészében elfoglalja. A rémülettől földbe gyökerezett lábbal bámulom, de láthatóan alszik. Vagy kómába esett. Esetleg halott.

Mindenesetre mozdulni sem merek, de a terv közben lassan már körvonalazódik a fejemben. Ha elmegyek az asztalig és felébred akkor nem lesz elég időm elrohanni, viszont ha még innen átlebegtetem a szobán... Hogy ez eddig nem jutott az eszembe! Előkapom a pálcámat, majd egy huss és egy pöcc után a füzet már a levegőben várja a sorsát. Csak szép lassan. Óvatosan.

Mozgást hallok a folyosóról, mire idegesen hátrapillantok, ami nem bizonyul jó ötletnek: a füzet épp a kanapé karfáján landol, közvetlenül a professzor feje mellett. Kellemetlen. Már nem merek megpróbálkozni egy újabb bűbájjal, mert mi van, ha az ügyetlenkedésem után a tanárom ébredne pár méterrel a föld fölött? Gyorsan döntök és a kanapé felé lopakodok, amit a recsegő padló egy trampli elefánt szteppeléséhez tesz hasonlatossá.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2009. 08. 08. - 13:39:48 »
0

Lainey kisasszony személyesen

*Szégyen a futás, de hülye, aki kerget. Beesek a szobámba, ah, micsoda barátságos bájjal fogad még mindig, egészen meghatódok tőle, ehhez képest egy pincebörtön hétcsillagos luxushotel. Berántom az ajtót, bár mintha a zárnyelv nem úgy kattanna, ahogy illene, de kit is érdekel? Legfeljebb bedobnak egy furkászt, az meg elpusztul depresszióban, mert nem talál semmit, ami felkelthetné csillogásra éhes kis figyelmét. Vagy éppen önelemző válságba, megírja élete történetét az Egy emlős, akivel kiszúrt az élet címen.

Kigombolom az ingem, az ujja amúgy is fel volt tűrve, egy pálcaintéssel magamra nyitom az összes lehetséges ablakot és a kanapé szélére rogyok. Meglegyezgetném magam valamivel, ha kéznél lenne bármi is, de a semmibe kapaszkodni még nekem is feleslegesnek tűnik, nehéz fejemnek engedve oldalra dőlök, lehunyom a szemem, mélységesen átadom magam a kimerültségnek, vagy inkább féléber-félálom állapotnak, ami rám kényszeríti magát. Csak villanások, képek, hangulatok egyvelege bénít, nyűgöz, semmi komoly. Nem vagyok beteg.

~Homályos fények. Nem is fények, csak homályok. Rogyadozó mennyezet. Nem is mennyezet, csak rogyás. Rám rivalló butának tűnő hangok. Ne gondoljak ostobaságokra. Sőt, egyáltalán semmire ne gondoljak. Hát nem gondolok. Álmomban sem. Csak lehunyom a szemem, és várom, hogy vége legyen. Rosszindulatúnak tűnő nevetés, túlontúl kényelmetlen mozdulatlanságokra bűvölt test. Ez utóbbi az enyém. Tudom, hogy csak álmodok. Nincs mitől félnek. Most már nincs. Nem fog fájni. Semmi nem fájhat, az élet kedves. Ajtónyikorgás, sötétben tapogatódzik a tudatom. Tényleg nyikorog az ajtó. Bejön. Közeledik, hallom. Érzem. Sötét aurája megérinti, bár úgysem láthatom. Vergődök, felesleges, de nem tudok szabadulni a kényszertől. Érzem, ahogy összerándulnak az izmok a karomon. Valamit mondd. Nem hallom. Tudom. Emlékszek rá.Valakik mennek, lépteik kőfalak között nyikorognak. Úgyse tudok moccanni. A bal karom égni kezd. Fáj. Pedig csak álmodom. Nem volt elég régen. Fáj. Valami puffan. A fejemnél. Meg fognak ütni. A sötétben.~

Kimenekülök az álmodásból, halálra vált rémülten ülök fel, a felém közeledő, sötétnek látott alakot észlelve először a pálcámhoz kapok, másodszor átkoznám, de a felismerés még időben a segítségemre siet.*
-Kisasszony?!-*inkább hörrenek, nevetségesen elcsukló hanggal, mint komolyan lehetne venni, hátrasimítom a szememből a hajam.* -Ha nem haragszik meg érte, miben segíthetek?-*hadarok, érdekes, franciás akcentust érzek a szavaim ízéből, pedig született angol vagyok, mit tesz velem a zavar. A derekamhoz sikamló füzetért nyúlok. Hogy került a fejemhez?*

-Elnézést, ha egy kicsit elmebetegnek tűnök, köszönöm a füzetem-*mondom mielőtt mentegetőzni kezdhetne, biztos abba kezdene, a diákok folyton csak mentegetőznek, ha csináltak valami rosszat, ha nem.* -Nyitva volt az ajtó? Gondolom, különben nem jött volna be, de ha nem veszi indiszkrétnek a kérdést, akkor miért lopakszik, mint egy tolvaj?!-*csak annyira dühös a kérdésem, amennyire égne az arcom, ha nem lennék még mindig vértelen-sápadt. Persze, naná, könnyű őt okolnom, miközben itt neszezik, ahelyett, hogy azt mondanám, hogy jól van Alexiel, megőrültél, paranoid vadállat vagy. Ráadásul meztelenkedsz. Ledobom a füzetem, kapkodva látok gombolkozáshoz. Tulajdonképpen még vacsoráznom is kéne. Mit mondok, ha a kisasszony elterjeszti, hogy elájulok óra közepén? Kínos lesz. Mivel vegyem meg magának a hallgatását? Ötletem sincs.*

-Nos, khm… ez esetben elnézését kérem…-*fülelek, vacsoráról felfelé tartó diákokat hallok kintről.* -Várjon egy percet kérem, amíg elmennek.
Naplózva

Melore Lainey
Eltávozott karakter
*****


------ hatodév ------ "zugédességfaló örökgyerek"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2009. 08. 09. - 10:33:44 »
0

Kedvenc rejtélyes professzorom

Már épp az ágynál vagyok, már nyúlnék a füzetért, amikor...
~Kisasszony?!~ Hangzik valami ehhez hasonló krákogásféle, mire ijedtemben kapkodva ugrok, lépek, de leginkább esek hátra, hála remegő és összeakadó lábaimnak. Legalább a pálcáját eltette, hála az égnek. A földön ülve bámulok fel rá és szokás szerint egy szót sem tudok kinyögni. Végülis csak belopakodtam a szobájába, visszaadni a füzetét, mert féltem újra találkozni vele. Ez több, mint kínos, bár a rögtönzött betörésért nem hinném, hogy megbüntetne, az oka miatt biztos egy életre meglenne rólam a véleménye. Bár az eddig kialakult kép sem túl hízelgő. Miközben latolgatom a lehetőségeimet újabb kérdéseket szegez nekem.

Elébe vág a mentegetőzésemnek és lényegretörő kérdései nem igazán hagynak kibúvót. Gyorsan döntök. - Az ajtó nyitva volt, mikor hoztam a füzetet, így gondoltam... Gondoltam, hogy valami baj van ezért bejöttem, nem igazán lopakodtam, biztos csak a tanár úr aludt túl mélyen. Azért jöttem ide, hogy felébresszem és visszaadjam a füzetet. -, hogy nyomatékosítsam mondandómat az előbb említett tárgyra bökök. - De úgy látszik a professzor úr előbb ébredt fel, mielőtt felkelthettem volna.

Szinte tökéletes magyarázat. Talán nem is fog belekötni. Csak most ne mondjak semmi hülyeséget, semmi kiegészítést, semmi pontosítást. Pedig utálok hazudni, hazudni rossz, a hazugságból mindig baj van. Ahogy azt a korrepetálási példa ezt tökéletesen is mutatja. Nem akarom még jobban feldühíteni, ezért a tekintetemet leemelem a gombolkozó professzorról és a földet bámulva hadarni kezdek.

- De akár az is lehet, hogy túlságosan féltem attól, hogy mit gondol rólam, ezért nem akartam találkozni magával. Ezesetben elképzelhető, hogy lopakodtam, majd megpróbáltam belebegtetni a füzetet, de elbénáztam. És utána halálra ijesztett a hörgésével, így még el is estem, hogy a kép tökéletes legyen.

A végére a hangom már egészen halk, mintha magam is megijednék az őszinteségemtől. Azt nem tudom, hogy a professzor mit tud majd kihámozni ebből a két, eléggé bizarr történetből, de ennél jobban talán már úgysem járathatom le magamat előtte. Remélhetőleg.

Ez a baj velem, mindig túl sokat akarok tudni a helyzetemhez képest. Nem akartam túl tolakodó lenni csak érdeklődtem, de mégis ez lett belőle. Azt viszont nem mondom, hogy jobb lett volna egy átlagos különóra, egy átlagos tanárral és egy átlagos alkarral. Túl izgalmas volt ott és akkor, ahhoz, hogy az egészet meg nem történtté akarnám tenni. Az viszont hihetetlen, hogy még mindig csalódottságot érzek, mikor rágondolok mennyire képtelen voltam egy kis ravaszkodásra. Talán tényleg született hugrabugos vagyok, az ügyetlenség és a butaság tökéletes példája. Hányszor az orrom alá dörgölték már, de én mindig visszavágtam, miközben egyetértettem velük. Lehet, hogy túl egyszerűen működöm a ravaszkodáshoz, de akkor megmarad nekem az őszinteség. Nem túl nagy fegyvertény, de legalább van mihez tartani magam.

Felállok a padlóról és boldogan konstatálom, hogy végre magasabb vagyok a tanáromnál. Ez lelket önt belém a folytatáshoz. - Ne aggódjon, nem fogom kellemetlen helyzetbe hozni magát. - célzok a folyosón elhaladó diákokra. - Azt viszont szeretném megkérdezni, hogy van-e esélyem újabb órát kapni öntől, ígérem most már megpróbálok a tananyagra is koncentrálni.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2009. 08. 09. - 13:24:24 »
0

Lainey kisasszony személyesen

*Fél füllel a folyosón járókat követem, de közben a figyelmem java része a kisasszonyé. Meg a gomboké. Amilyen napom van ma, természetesen sűrűn mellényúlok, javítgatnom kell a félregombolásokat, és még különösebben értelmes fejet sem sikerült vágnom. Félig felvon szemöldökkel, egy kanapén ülve, álomnyállal a szám szélén nehéz is lenne. Úgyhogy szemöldök vissza, nyál letörölve, gombolás befejezve. A sorrend jó.*

-Értem-*mondom költői túlzással, pedig se költő nem vagyok, de információkkal elárasztott. Mondhatni értetlen. Nem, ez azért mégiscsak túlzás, elvégre már a második mondat után tudom, hogy ez a válasz nem az igazi. Hogy én túl mélyen alszok? Fizikai képtelenség. Tehát hallottam, amit hallottam. Egy kicsit, őszintén megmondva el is kedvetlenít ez a magyarázat, így utolsó mozdulatként már hiba nélkül simítom le az ingem ráncait. Elkedvetlenít, ez egy nagyon jó szó, nem mintha eddig olyan éneklős jókedvem lett volna, de most már ahhoz sincs kedvem, hogy a kisasszonnyal társalogjak. Pedig úgy alapból nem vetem meg a csinos kisasszonyok késő délutáni társaságát. Már megint hol jár az eszem?*

-Igen, úgy látszik. Ez esetben…-*már raknám is ki, jellemző, ha egyszer rám jön az inger, milyen rémesen határozott tudok lenni, szigorúan másokkal szemben. Alighanem ez teszi az embert tanárrá, bár még távol álljon tőlem a hatalmaskodó stílus. Szerencsére mielőtt bármi végzeteset mondhatnék, belém fojtja a szót, nagyon jól teszi, így legalább tudok koncentrálni a hadarására, ebben a feszült figyelésben pedig nem jut eszembe olyan szamárság, hogy felálljak, így legalább vissza se szédülhetek. Két könyökömmel előretámaszkodok a két térdemen, összetámasztom az ujjaim az ölemben, felpillantok rá. Fogalmam sincs miért szeretik jobban az emberek, ha ők vannak magasabban, de rajtam ne múljék, nem leszek kisebbségi komplexus okozója.*

-Na látja, ez már hangsúlyra is közelebb áll a valósághoz. Mindazonáltal enyém a szégyen, hogy megijesztettem, pedig nem állt szándékomban-*oké, akkor most bedobunk egy kis érzékenységet, őszinte, hatalmas őzikeszemekkel keresem a pillantását, ennél megejtőbb nem is lehetnék. Szerintem.* -Szeretném maradéktalanul megnyugtatni, semmilyen negatív véleményt nem formáltam önről, egyszerűen arról van szó, hogy maga kíváncsi volt, én figyelmetlen és óvatlan, aztán pedig nem tudom jó magyarázatot adni-*most meg persze kénytelen leszek, kivéve, ha bejön a trükk, megomlik a szegény, ártatlan professzor kinézettől és heveny boldogságban kilebeg az irodámból a hálókörlete iránt. Nem tudom melyik fog bejönni, úgyhogy fűzöm még egy keveset.*

-Természetesen elvárom, hogy továbbra is járjon hozzám órára-*szigorú tartalom, nyájas hang, meleg, finom, játszékony hangszínen, mindjárt magamba szeretek.* -Szüksége lesz a tudására a nyáron és a jövőben is. A legtöbb varázsló el sem tudja képzelni, hogy mennyire kiszúrják őt varázstalan embertársaink, noha még csak ott tartanak, hogy különcnek bélyegezzék őket, a muglikkal való együttélésre, beilleszkedésre képtelen minisztériumi dolgozók jelentik a legnagyobb veszélyt a titokvédelemre. Maga elég érdeklődőnek tűnik…-*féloldalas mosollyal az alkaromra simítom az ingemet.* -…mindenféle témák iránt, így alighanem, amikor túltesszük magunkat ezen a parányi félreértésen, akkor szórakoztató lesz magácskát tanítani.

*Tartok egy pillanat szünetet, újabb, magányos lábpár halad el az ajtóm előtt, távolabbi, újabb hangocskák vonaglanak. Sóhajtok.*
-Lekötelez, cserébe elárulom, hogy nem vagyok, voltam, leszek soha halálfaló. Nem egy kiégett bélyeget takargatok. Fogalmazzunk úgy, hogy háztáji baleset ért. Nem véletlen és ártalmat, inkább szándékolt és kártékony baleset-*rezzenetlenül az arcát figyelem, már-már a gondolatai közé furakvós nézéssel, bár távol álljon tőlem az ilyesmi, nekem az is elég, ha csak elmakettezem.* -Remélem kielégítő választ adtam.
Naplózva

Melore Lainey
Eltávozott karakter
*****


------ hatodév ------ "zugédességfaló örökgyerek"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2009. 08. 09. - 15:46:32 »
0

Kedvenc rejtélyes professzorom

Első körben lehengerelt az udvariasságával, a kedvességével és azzal, hogy elnézte nekem azt a kis ügyet. Eluralkodott rajtam a boldogság, hogy mégsem tart olyan reménytelen esetnek, vagy, ha mégis akkor sem mondja a szememben. Ami az is jelentheti, hogy annyira se tart téged, hogy megosszon veled egy ilyen információt, hallottam, de a rosszindulatú hangocskát gyorsan elhessegettem és még az emlékét is száműztem az elmémből. Nincs szükségem arra, hogy most még én is magam ellen beszéljek.

Most viszont, hogy már elmúltak a kellemetlen szituáció pillanatnyi utóhatásai, a kompromisszum rosszabbik oldala is feltűnt. Tanulhatok a muglikról, de magához a tanárhoz semmi közöm, és még csak lényeges információk elhallgatásával sem vádolhatom, hiszen kijelentette, hogy annak a hegnek semmi köze a Sötét Jegyhez. Sőt elárulta, hogy nem is valami véletlen balesetről van szó. Ha őszinte akarok lenni akkor nagyon korrekt az ajánlata, hiszen hihetetlen tolakodásom ellenére is megosztott velem részleteket. Arról nem tehet, hogy ezzel csak még jobban felcsigázta az érdeklődésemet.

Ki akarna felvagdosni egy jószándékú mugliismeret prfesszort? Bár, ha következtetéseim nem csalnak nem volt mindig tanár, sőt lehetséges, hogy volt diák is. Bár nem hiszem, hogy olyan régi lenne a seb, így vissza is térhetünk az eredeti kérdéshez. Bárhogy is kutatok az emlékeim között, boncolgatva a jelentéktelennek látszó töredékeket semmi hasznosat nem találok, hiszen a mai óra előtt nem is tudtam semmit Minticzről.

Jól mondta, minden érdekel, de most megint csak egy zsákutcába jutottam, ahonnan már nem olyan könnyű kiutat találni, hiszen az előző próbálkozásom során már megismertem a lehetőségeket. A kérdéseim nem szülnek semmi jót, bár valószínűleg a hallgatással sem várhatok sokkal többet. Végülis nem kérdezte, elmondta az óra látogatásának feltételeit. Nem kell beleegyeznem, a részvétellel alá is írom a képzeletbeli nyilatkozatomat a hallgatásról. És, ha a jövőben majd kérdezek, az ígéretemet szegem meg, bármilyen nyomós indokom - például a mugliismeret tanár iránti túlzott érdeklődés vagy akut légúti panaszok - is lesz majd rá. Ez nem tetszik, határozottan nem, ki is akartam nyilvánítani minél előbb, de nem igazán találtam rá megfelelő szavakat. Először talán jobb lesz valami szimpatikusabbal nyitni.

- Kedves öntől, hogy ennyire megbízik bennem, bár nem tudom mivel érdemeltem ki. Eddig csak a rossz és a mégrosszabb oldalamat láthatta, de ezen igyekszem változtatni. - Mosolygok. Vegye ahogy akarja, de remélem rájön, hogy nekem is feltűnt, hogy csak minél hamarabb le akarja zárni ezt az ügyet. És nincs is jobb megoldás erre a tények vázlatos ismertetésénél.

Persze ki vagyok én, hogy követelhessek bármit is, de... Nem tudom folytatni, pedig szívesen keresnék okokat arra, hogy miért is fontos elmélyülnöm a professzor múltjában. De talán hagynom kellene az eseményeket maguktól alakulni, hogy több dolog legyen a kezemben, illetve, hogy legyen bármi is a kezemben. Esetleg, ha túlleszünk egy-két órán már, vagy húsz-harmincon, akkor már tudna bízni bennem egy kicsit és magától terelődne személyes vagy személyebb síkra a beszélgetés. Amíg ezt nem érem el, addig fölösleges ilyesmivel fáradnom, inkább meg kellene mutatnom, hogy vannak értékeim is, amik miatt nem is vagyok haszontalan. Csak azt nem tudom, hogyan kell kezdeni az ilyet, mert nem akarom, hogy félreértsen, annak kicsit különös következményei lennének.

- Akkor? Várjam meg amíg az összes diák feljön a vacsorából, hogy véletlenül se lássanak kilépni a professzor szentélyéből? - Egyik lábamról a másikra, majd előre hátra hintázva várom a fejleményeket.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2009. 08. 09. - 16:23:18 »
0

Lainey kisasszonynak

*Valahogy egy kicsit úgy érzem, mintha feleslegesen lennék a világ legbájosabb, legaranyosabb, legklasszabbul odaadó társalgási partnere, ma valahogy semmi nem jön össze. Ez egy ilyen nap. Ma az jut nekem, hogy kíváncsi szemek tapogassanak, beblokkolt gondolatok keringjenek körülöttem. Szinte érzem, hogy micsoda kérdésáradat zubog a szőke tincsek alatt, szinte látom magam előtt a megfogalmazódó képletet. Sajnos nem azt, ami látni akarok. Inkább egy olyan képletet, amiben nem könyvelnek el simán egy szerencsétlennek, hanem további rejtélyeket tulajdonítanak nekem.

Holott az életem egyszerű, mint egy pont. Nem lehet eltévedni benne, csak csapódni egyik oldalától a másikig. Ez is egy életforma. Nekem jó. Kényelmes. Mármint jah. Ha jó lenne nekem, akkor akár kényelmes is lehetne, de félre a filozófiával, megmondtam már ezerszer. Szörnyű ez a frusztrált légkör. Pattognak a kis elektromos ingerek, persze pocsékba megy mind, amit gerjeszt itt a kishölgy. Sóhajtok. Ettől sem lesz jobb. Ugyanaz a kapargatós, pocsék érzés mászik a nyelőcsövemen, még az álmodás utóhatásaként, ami a hangomnak is ad némi kesernyés színezetet. Elveszi a kedves, bájos cukiságomat. Cudar világ.*

-Nézze kisasszony, ha arra játszik, hogy meggyőzzön, akkor nem kell órára járnia. Én csak örültem neki, hogy van érdeklődés magában, de ha egyszer nem akar, akkor nem kényszer-*nem erőszak a disznótor, ahogy mondani szokás. Én nem fogom becibálni este nyolckor egy terembe, hogy aztán belecsöppentsem a fejébe, amit tudok, nem vagyok az az erőszakos fajta. Vagy lehet, hogy túl erőszakos vagyok? Inkább mondjuk úgy, a magam nemében határozott. Felkelek a kanapéról, eddig se tűnt túlsággal megnyugodottabbnak attól, hogy ülök, így legalább helyre tudom igazítani az öltözékem még renitenskedő vonalait. Na meg így hatásosabban tudom kifejezni magam.* -De hagyja az ilyen ostoba mellébeszéléseket, miszerint a rossz oldalait láttam, stb. Egyrészt felesleges, másrészt nem is érdekes, harmadrészt pedig nem is igaz-*kijön belőlem a szigor, a megkeseredett gonosz a vérvonalamból, az asztalomhoz sétálok, az elég masszív, strapabíró, háttal nekitámaszkodok. Hátratúrom a hajam, na kérem szépen EZ a pótcselekvés. Meginnék egy kávét. Naná, hogy nincs kéznél.*

-Az ember nem tudja egyszerre csak egy oldalát mutatni. Minden tettét a jó és rossz tulajdonságok közötti arány határozza meg. Amennyiben nem fáj senkinek, amit tesz, úgy a jó, azaz nem kártékony tulajdonságai dominálnak az adott tettben. Mivel maga nem ártott senkinek ereszkedjen le a valóság talajára és ne kösse olyan dolgokhoz a viselkedését, mint rossz és jó tulajdonságai. Kegyed maholnap felnőtt, célirányosan tanulmányozza az életet, felkészül arra, ami jöhet. Saját felelősségén múlik majd, hogy milyen benyomásokat tesz, nem pedig azon, hogy éppen milyen tulajdonságai jönnek ki-*hogy egy kicsit szemrehányóan, feddőn, kioktatón hangzott volna? Frankón fütyülök rá. Ha már egyszer bekerült a szórásba, akkor legalább tanuljon valamit az életből. Hátratámaszkodok, súlypontot váltok a lábaimon, félmosolyra rántom a szám szélét, mintegy megnyugtatásképpen, de hozzá még bevezetőül is.*

-Nem szükséges, legfeljebb azt mondja, hogy segített nekem visszahozni néhány könyvet. Különben sem hiszem, hogy a szentély lenne a megfelelő szó. Holnap nyolckor várom a teremben, ha valami okból kifolyólag nem tud jönni, feltétlenül értesítsen, és mintegy házifeladat gyanánt vázolhatja, hogy mire kíváncsi egészen konkrétan, mert már nincs sok vissza év végéig.
Naplózva

Melore Lainey
Eltávozott karakter
*****


------ hatodév ------ "zugédességfaló örökgyerek"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2009. 08. 09. - 17:13:55 »
0



Egyszerűen kirakott. Kirakott engem. Mikor éppen egy humánusabb megközelítésből kezdtem szemlélni az élet dolgait. Igazságtalanság, igazságtalanság, igazságtalanság! Mindenem ezt sikítja, közben lassan kezdem tudomásul venni, hogy végérvényesen is le vagyok szerelve. A professzor nem vevő a játakaimra, rendben ezt már beláttam, de lehetne egy kicsit kedvesebb. Mondjuk ennyi mellébeszélés után én is meguntam volna az udvariaskodást, de megkímélhetné törékeny kis lelkemet a rideg valóságtól. Ennyit talán csak érdemlek.

Filizófiáról, a jó és a rossz oldalról beszél pedig én csak egy kis közhellyel próbáltam oldani a feszültséget. Mondjuk így jogosan hiszi, hogy nem vagyok túl intelligens, de persze utólag könnyű okosnak lenni. Én is beleköthettem volna valamelyik mondatába. Valamelyikbe biztos. Vagy nem? Már nem tudom, hogyan vághatnám ki magam ebből a helyzetből, de nem is érdekel már annyira, hiszen a sziporkázó kis tervemet darabokra törte az előbbi kioktatás. Hogy próbáljak meg valakivel jó viszonyt kialakítani, aki ennyire gyereknek tart. Persze, én tehetek róla én játszottam meg az üresfejű kis fruskát és most tessék, itt az eredménye. Minden ravaszkodás egyszer visszaüt, ez inkább előtt, mint utóbb tette, de így legalább könnyebb váltani.

Hiszen már az előbb is elkezdtem. Teljesen őszintén képes voltam elmondani az idejövetelem okát, a történetét, mindent. Érdemes lett volna ebben a stílusban kezdeni? Talán, sosem fogom megtudni. Most csak szörnyen érzem magam, mert minden mondata annyira talált, hogy azt talán még ő sem gondolja. Rajtam múlik milyen benyomást keltek, nem foghatom másra, épp csak nem tette hozzá, hogy a rossz döntések viszont határozottan visszadobhatják az emberről kialakult képet mínuszba. Nagyon hasonlóan gondolkozik mint én, nem vezet vissza semmit agyonmagasztalt közhelyekhez, de ő ezt ki is meri mondani. Bár talán csak nekem, a látványos alárendeltség miatt. Ő tanár, én diák így ő bármikor tarthat nekem szónoklatokat, nekem pedig egy nem eléggé vigiggondolt mondat is elég ennek a kiváltására. Még jobban dühít, hogy a hasonlóságainkra egy ilyen szituációban kell, hogy fény derüljön. De egy tanár nem barátkozik egy diákkal amúgy sem.

Egy ilyen diákkal pedig főleg nem. Mert mondhat amit akar, nem hiszem, hogy a sok kavarásom nem változtatta negatív irányba a rólam alkotott véleményét. Vagy, ha mégsem akkor olyan birkatürelemmel rendelkezik, ami már ritkaságszámba megy. Megpróbálok uralkodni forrongó érzelmeimen és igyekszem, hogy a csalódottságom ne üljön ki az arcomra, de sosem tudtam igazán leplezni az érzéseimet. Ha nem lettem volna ilyen átkozottul kíváncsi, nem változik meg rólam a professzor véleménye, bár lehet, hogyha végig kedves, odaadó diáklányként viselkedem, az sem lett volna az igazi arcom. Volt amit rosszul csináltam, de bármennyire is akarom már nem tudok változtatni rajta, ez már a múlt, le kell zárni.

- Igaza van. - jelentem ki végül, nemes egyszerűséggel. - Nincs értelme mellébeszélni, viszont azt tudnia kell, hogy holnap este nyolckor jelentkezem az irodájában, mert engem érdekel a mugliismeret és le is tud kötni. Persze vannak kivételek, de a jövőben tartózkodni fogok az ilyesmitől. - Próbálom tompítani az eleinte tisztán érződő sértődöttségemet, több-kevesebb sikerrel. Nem az a célom, hogy bebizonyítsam, tényleg olyan követelőző kislány vagyok akinek igyekeztem beállítani magam. Az őszinteség nem oldja meg a problémákat, de utána legalább eltölt egy kellemes érzés, hogy most nincs miért szégyenkeznem, legfeljebb azért aki vagyok. Azon pedig egyenlőre nem akarok változtatni, majd változtat az élet, ha majd muszáj.

Az ajtó felé indulok, de egy pillanatra még visszafordulok. Nem tudom miért, illetve dehogynem. Szeretném, hogy megállítson, pedig nem hallhatta a belső vívódásomat, nem tudja milyen változáson mentem ekresztül ezalatt a rövid bezélgetés alatt. Mégis kíváncsi vagyok, mit látok meg az arcán, ha egyáltalán ki tudok belőle olvasni valamit.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2009. 08. 09. - 20:01:08 »
0

Lainey kisasszony

*Ott van még a hangomban, a pillantásomban, a tartásomban a kérdés, hogy „na és ehhez mit szól?” Mit szólna? Tulajdonképpen nincs is kézzelfogható ötletem arra, hogy mi volna ilyen esetben a megoldás, hogy mit felelhetne a jó diák, a rossz diák, egyáltalán bármilyen diák. Lehetne mondjuk arrogáns, mondhatná, hogy mi közöm hozzá, arról ugassak, amire kíváncsi. Lehetne szende szűz, aki elsírja magát és kiszalad az ajtón. Lehetne szívósan okoskodó tag, aki kérdést kérdésre halmoz, boncolgatni kezdi a pszichémet, hátha felidegesít és elmondok valamit. Lehetne még csábító vérű, aki megpróbál megvesztegetni. De most valahogy nincs erőm megvesztegetődni. Mondjuk biztos lenne, ha bevetné magát valaki, de így alapból motoszkál bennem a vágy, de az csak az ágyam iránt húz. Éppen ez a lényeg, de hagyjuk.

Szinte látom, ahogy megütődik. Kollégáimmal ellentétben ez nem tölt el engem elégtétellel. Pontosabban, nem ez tölt el elégtétellel, hanem az, hogy talán felfogott valamit és hasznára lesz. Szörnyű idők, amikor folyton pontosítanom kell a saját gondolataimat. Pontosítani, szelektálni, pontokba rendezni, tisztázni, különböző határozókkal alá, fölé és mellérendelni. Ez a szép. Szépségesen szörnyűséges.*

-Örülök, hogy így gondolja-*mi másom is lehetne, mint igazam? Az a furcsa, hogy ő ezt belátja. Az emberek nem szeretik, hogyha szembesítik őket az igazsággal. Mondjuk az ő arcáról se süt az elégedettség, inkább valami keserű keverék, amiben éppúgy van dac és megadás, mint ellenkezni vágyás és némi félelem. Furcsán hatok az emberekre, de az még furcsább, ahogy ők hatnak rám. Ő például kihozza belőlem a legrosszabbat. Nem, ez túlzás, a legrosszabb még vissza van, a kaján káröröm, a kéjenc vigyor, amivel a győzelmemben dagonyázhatnék. Szerencsére nem is kívánom a legrosszabbat. Az ő szerencséjére.*

-Remélem is*az ördög nem alszik, a szemem kajánul villan.* -Alig várom, hogy bizonyítson. Nincs is annál kellemesebb egy tanár számára, mint amikor a diák erőfeszítéseket tesz a megértés érdekében-*szinte dorombol a hangomban a rosszindulat. Kiráz a hideg tőle. Nem is magamat hallom, ez a hang egy kicsit mélyebb, sokkal határozottabb, kevésbé simogató a tónusa, egyszóval úgy pocsék, ahogy van. Fekete maszlag, fekete, mint a lelkem egyik fele, az, amelyik szereti szenvedni látni az embereket. Ragacsosan cinikus, vonaglósan tenyérbe mászó. De már mindegy, ő kifelé megy, én meg a legközelebbi órán úgy teszek majd, mintha mi se történt volna, elvégre nem is történt semmi különös.

Nem jut el az ajtóig, én se jutok el a gondolat végére, talán nem is volt érdemes. Rám néz. Én vissza rá. A düh beleharap a gyomromba, kénytelen vagyok ellökni magam az asztaltól. A tanítványhoz sétálok, puszta tekintettel próbálom arra nyűgözni, hogy maradjon, ne meneküljön el, mint minden épeszű halandó. Egészen elé állok, a vállára rakom a kezem.*

-Elnézését kérem kisasszony. A mai valahogy nem az én napon. Nem kicsit nem az enyém, hanem nagyon nem az enyém. Könnyen lehet, hogy ingerültebb vagyok a szokásosnál és udvariatlan. Ne nehezteljen meg érte.

*Kimondtam, jól van. Erre is képes vagyok még. Barátságosan a szemébe mosolygok.*
-Hülye helyzet, felejtse el kérem.
Naplózva

Melore Lainey
Eltávozott karakter
*****


------ hatodév ------ "zugédességfaló örökgyerek"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2009. 08. 09. - 21:11:41 »
0



Mégis megkaptam amit akartam! Sikítani tudnék az örömtől, pedig nem történt semmi. Pontosabban dehogynem: minden cselszövögetés nélkül rávettem, hogy ne búcsúzzunk el úgy, hogy ismét csak félve merjek közelíteni hozzá. Valahogy úgy érzem mégis csak sikerült valamit megkapnom belőle, ami nem feltétlenül a közelebbi ismeretséget jelent, csak valamit, az emberi kapcsolatok rengetegében. Mikor elindult felém először arra gondoltam csak pár centire áll meg tőlem és a fülembe üvölti, hogy tűnjek már el. Vagy megátkoz. Esetleg a kettőt egyszerre. A szívem úgy dörömbölt, hogy féltem, végül az ő kezében fog landolni, közben az agyamban az összes vészharang sipított a menekülésért, a vörös jelzés villogott a szemem előtt és még sorolhatnám, de értelmetlen. Hiszen nem hallgattam rá.

Igaz, mondhatta volna, hogy várjak egy kicsit és jóval kevésbé fenyegetően is megközelíthetett volna, de az életben semmi nem olyan egyszerű, mint ahogy remélem. De így mennyivel izgalmasabb is, kezdem azt gondolni megéri. Az előző, "rossz az egész, a világ igazságtalan" címet viselő gondolatsorom egy szempillantás alatt eltűnt. Még nem szoktam meg a professzor hirtelen váltásait, de úgy érzem sürgősen hozzá kell szoktatnom magamat ehhez, ha az órán nem csak csöndben akarok jegyzetelni. Egyetlen félresikerült mondat is beindíthat egy ekkora változást? Vagy a külső tényezőknek is nagy szerepe van ebben? Nagyképűség lenne azt állítani, hogy én egy egyszerű megjegyzéssel ilyen folyamatok elindítója lehetek. Ez ő, hamisítatlanul, épp csak én nem ismerem eléggé ahhoz, hogy hozzászokhossak. Idővel viszont, meg tudnám tenni. Meg fogom tenni.

- Az erőfeszítéssel eddig sem volt baj, épp csak meg kell tanulnom a figyelmemet a tananyagra koncentrálni. Ezen a téren még van mit fejlődnöm, bár biztosíthatom, hogy eddig erről nekem sem volt tudomásom. - Fecsegek. Nem akarok unalmas lenni, így jobb híján gyorsan befogom a számat.

Felnézek rá, de nem mozdulok. Igen, hülye helyzet, és nem tudom miért nem léptem még el, a keze még mindig a vállamon, és már ideje lenne megmozdulni. Úgy látszik a helyzet egyre csak hülyébb lesz. - Akkor most el kellene indulnom. -mondom, de nem mozdulok, csak rendületlenül nézem a professzort. Nem tudom miért nem indulok már, hiszen semmi nincs már amiért itt kellene maradnom. Illetve dehogynincs, épp itt áll előttem én pedig próbálom kitalálni, hogy is kellene viszonyulnom hozzá. Mint az elmúlt fél órában már jópárszor.

Annyira érdekes, annyira vérlázítóan nem hétköznapi, hogy muszáj tudni róla. Az már biztos, hogy senkinek nem ajánlom a mugliismeret korrepetálást, mert a tanár aurája egyszerűen magával ragad és képtelen vagy kiszakítana magad az örvényből. Vagy csak rám van ilyen hatással? Mindegy, akárhogy is legye,n képtelen vagyok ellentmondani annak az érzésnek, hogy meg kell ismernem. Nem tudom, hogyan vagy miért, de abban biztos vagyok, hogy nem csak az az egy sebhely volt izgalmas benne. - Túl érdekes ember, az a baj. - motyogom, folytatva a gondolatmenetemet akaratlanul is hangosan.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2009. 08. 10. - 09:18:01 »
0



*Ha nagyobb egóm lenne, mint aki van, akkor most nyugodtan vállon veregethetném magam. Vagy akár használhatnám veregetésre Melore vállát is, ha már egyszer itt van a kezem alatt. Nem okozna nagy meglepetést. Dehogy, még csak a földszintig se döbbenne tőle. Vissza kéne fognom magam néha, mielőtt a szétburjánzó gondolataim visznek a sírba, de olyan nehéz. Különösen ez esetben. Mintha nem is lennék olyan rosszul. Marasztalhatnám még egy italra. Egy frászt. Aztán bealélok, ő pedig ki tudja mit csinál szegény testemmel. Na, ez a gondolat már sokkal közelebb áll az általam kultivált természetes óvatossághoz. Helyeslem, nagyon-nagyon helyeslem.

-Jól van-*hagyom jóvá a magyarázkodását, még biccentek is hozzá, holott nagyon megüti a fülemet az a mondattöredék. Azt mondja kisasszony, hogy eddig tudomása sem volt arról, hogy ilyen kíváncsi? Ugyan kérem, kamaszkori sajátosság, de igazából az ember soha nem növi ki. És ha valaki olyan unalmas, mint én akkor a lánykori fantázia egyből túlburjánzik és mindenfélét próbál látni a háttérbe. Nem vagyok sajnálnivaló kis árva, űzött vagy, tündéri sárvérű, kérem szépen, csak egy ártalmatlanná tett aranyvérű ifjonc, nevemen a csúnya bélyeggel, hogy muglikkal foglalkozom, de ezt nem kell tudnia. Nem is érdekelné magácskát, ha nem látna mögém sárkányokat, viadalokat, csodálatos megmentésre váró királylányokat és a többi marha díszletet. Egy kicsit azért elkeserítő, de mire való a rum, ha nem arra, hogy vigasztaljon? Vagy a pálinka. Vagy éppen gondolhattam volna teára is, itt, angolhonban, jóféle Walkerrel bélelt teára.*

-Valóban-*visszahúzom a kezem, nem süllyesztem zsebre, pedig a dínó vigyora azt sugallja, hogy még ez sem rontana az összképemen, de én nem szoktam mindenféle pólóra nyomott matricának hinni, már csak elvi okokból. Elvégre, ha az ilyeneknek hinni lehetne, akkor azok mindenféle erotikusan kétértelmű dologra csábítanák az emberek józanabbik énjét, és ez ugye nem lenne túl jó. Vagy inkább túl jó lenne? Hogy lehet a jó túl? Egyáltalán mi van a jón túl?*

-Minden jót kisasszony holnapig, köszönöm a türelmét-*az én számból valahogy ez a sablonszöveg se úgy hallatszik, ahogy kéne. Most olyan, mintha hálás lennék neki. Amiért először felzaklatott, aztán hajlandó kompromisszumot kötni? Nem, inkább azért, mert felzaklattam magam már megint egy ilyen hülyeségen, mert rossz napon volt, mert egyáltalán, minek is kéne magyarázkodnom magamnak?! Ez már a vég, gyerünk szunyni, hátha akkor tisztul a kép.*

-Hogy mondja?-*épphogy a fülem nem billen meg, hogy jobban elkaphassam ezt a halk kis mondatocskát.* -Dehogy. Egy végtelenül unalmas, egyszerű tanár vagyok. Csak káros szokásaim vannak, többek között imádom ártatlan diákokra tukmálni a tudásomat, aminek lehet semmi hasznát nem veszik majd-*mint most is ugye? Kedvenc, közbeszúrós hangom megint ellenem játszik, de tehet nekem egy nagyon vulgáris szívességet és azt jó hosszan.* -Persze nem baj, ha érdeklődik, de azt tegye óvatosan, kifinomultan. Tanuljon a Mardekárosoktól, azok mindig elérik, amit akarnak, úgy, hogy az ember csak kapkodja a fejét, miközben kihúzzák belőle az információt. Na minden jót-*kinyitom az ajtót neki, kicsit fáradtnak érzem a mosolyom, ami betámadja az arcomat. Hogy lehet egy mosoly fáradt? Miben fáradt el? Abban, hogy görbe?* -Álmodjon szépeket-*nem taszigálom ki, megvárom, amíg magától megy, meg ha akar még válaszolhat is, de közben a gondolataim közé dobban, hogy EZÉRT gombolkoztam össze?! Utálom a gombokat.*
Naplózva

Melore Lainey
Eltávozott karakter
*****


------ hatodév ------ "zugédességfaló örökgyerek"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2009. 10. 10. - 17:36:42 »
0



[folyosó]

Hamarosan itt a takarodó ideje, én pedig alig pár perce indultam el. Akárhogy is töröm a fejem, semmilyen magyarázatot nem tudok adni arra, hogy miért ültem ilyen sokáig a klubhelyiségben. Még csak dolgom sem volt, bár sikerült két napra előre megírnom a házifeladatokat. Végülis év vége felé jó, ha az embernek van néhány szabad estéje így nem árt előre dolgozni... Az órát is néztem, néztem ahogy a nagymutató elhagyja az egyest, a hármast, a hatost a kismutató pedig csak vánszorog egyre közelebb a tizeshez, de mégsem mozdultam meg, akármennyire is biztos voltam abban, hogy ma fogok menni.

Talán itt az ideje abbahagynom ezt, mert semmi értelme,  önmagamnak hazudni.
Az ok annyira egyszerű: ha korán megyek akkor a takarodó ürügyén muszáj elmennem, viszont, ha olyan későn találkozunk, hogy a takarodót mindenképp túllépjük, akkor már mindegy is. Azt viszont, hogy miért is akarok ilyen betegesen sok időt - vagy egyáltalán időt - tölteni vele, azt nem tudom megmagyarázni. Csak jó. Élvezem. Mármint azt, hogy olyan, amilyen. Hogy azt érezteti, hogy kedvel engem, pedig talán pont ugyan olyan vagyok mint a többi diák. Viszont meghagyja a talánt és nem akarja lerombolni az illúzióimat. Na ezt, ezt tényleg élvezem.

Kevés ember látja be, hogy muszáj hinni mindenben és belekapaszkodni az összes lehetőségbe. Nekem például szükségem van arra, hogy valakiben bízhassak annyira, hogy elfogadjam minden hazugságát és minden igazat is amit állít - a lényeg, hogy hihessek benne. A baj az, hogy szüleiben mindenki csalódik. Én speciel akkor, mikor általános iskolában anyukám segített megírni a leckét és egyest kaptam rá. Hülyeség. Osztályozni a leckét, cöh... Apám jóval nehezebb eset, ő sosem tett semmit amivel rácáfolhatott volna az evidens tiszteletre, ami kialakul apa és lánya között. Csak az a baj, hogy köztünk már a kialakulásnál is voltak gondok. Ki tud egy olyan embert tisztelni aki mindig hagyja magát? Nem gyáva, nem gyenge csak éppen nem is tesz semmit amivel ezt bebizonyítaná. Nem egy könnyű eset.

Csodálkozik még valaki, hogy ilyen szempontból próbálom magam köré gyűjteni az embereket? Az túlzás, hogy barátokat, mert nálam a barátok az egykorú lányokat jelentik, akiket aztán bárminek lehet nevezni, csak ideális vezetőnek, tanácsadónak vagy akárminek nem. Na, nem mintha én jobb lennék, de pont ez a lényeg.
Ellenben egy tanár már egészen más téma. Fel lehet rá nézni, ért valamihez és jó esetben van véleménye. Shannonnak van véleménye mindenről, és nem bólogat mindenre amit mondok - nevezhetjük hagyjuk rá módszernek is, a lényeg, hogy nem teszi - ami nekem tökéletesen elég.

Szóval, azt hiszem sikerült vázolnom, hogy miért állok kilenc óra ötvenkor a mugliismeret tanár irodájának ajtaja előtt és latolgatom, vajon, hogyan tölthetnék minél több időt odabenn. Minden ötlet túl bizarr ahhoz, hogy meg merjem valósítani, így inkább kopogok. Határozottan, nehogy az egészségesnél több teret nyerjenek ezek a gondolatoknak.

Eltelik néhány perc.

Meg még néhány.

Takarodó.


[a mindenkori mugliismeret tanár irodája/szobája]

Ilyenkor mit lehet tenni? Ha elkapnak az ajataja előtt ácsorogva akkor már az arcom vörösségéből is téves következtetéseket fognak levonni, amit nem engedhetek meg magamnak. Léptek közelednek - vagy távolodnak? - és mintha macskanyávogást is hallanék. Még, ha nem is, legalább lesz valami kifogásom arra, hogy mit is keresek az irodájában engedély nélkül.
Ez mondjuk mind szép és jó, de mi van, ha nincs is a kastélyban? Próbaképp lenyomom a kilincset és óvatosan befelé tolom az ajtót. Hát... szabad a pálya. Gyorsan és minél csendesebben belépek, majd visszazárom az ajtót. Ezzel együtt sikerült eltorlaszolnom az egyetlen fényforrás utját, így hát csak bámulok magam elé a vaksötétben és tényleg nem tudom mi legyen.

- Lumos. - suttogom, mintha attól kisebb lenne a fény, de sajnos csalódnom kell: a pálcám azonnal - varázsütésre, hahaha - sejtelmes fénybe burkolja az egész szobát. Lassan nézek körbe - mondjon bárki bármit, a gyors fejforgatás, akkor is nagyobb zajjal jár. Sajnos, vagy nem sajnos, a drága professzor nincs a helyiségben ahányszor és akármilyen erősen is meresztgetem a szememet. Muszáj lesz tudomást vennem, a másik, félig nyitott ajtóról, ami valószínűleg nem konyha és nem is mosdó, hacsak nem a földön alszik vagy híve az egzotikus elrendezésű lakásoknak. Tőle bármi kitelik, de attól még teljesen biztos vagyok benne, hogy a következő lépésemmel benn leszek a hálószobájában. Nahát, tényleg.

Amint meglátom, hogy az ágy egy kicsit sem üres, az eddig előreszegezett, pálcát tartó kezemet magam mellé ejtem. Nem vagyok szégyellős, de mi van ha ő az? Nem akarom megbántani vagy ilyesmi. Ha ő is olyan őszinte az ilyesmik felvállalásakor, mint én, akkor tényleg jobb ha nem pásztázom végig a testét a varázspálcám fényével. Vajon szabad ilyenkor közelebb lépni? Mellé ülni? Végigsimítani a haján? Kár, hogy nincs ébren, hogy megkérdezhessem. Bár, ez ellen akár tehetnék is...

De mit mondok majd neki, ha tényleg felébred? Az oké, hogy miért jöttem be, de mikor láttam, hogy nincs az "irodában" akkor miért nem mentem el? Miért ébresztem fel?
- Khm. Professzor? - Tényleg, miért?! Még nem találtam ki, hogy mit fogok mondani. Másrészt viszont, a spontán dolgok nem szoktak rosszul elsülni. Vagy, ha mégis akkor azt egy nyár alatt csak elfelejti, nem?
Ha nem ébred fel a motyogásomra, akkor közelebb lépek és próbaképpen megbökdösöm a kezét, remélve, hogy ezzel sikerül elérnem a kívánt hatást.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2009. 10. 13. - 18:27:32 »
0

*Ez a nap se egy olyan nap volt, amit az ember úgy őszintén visszakívánna magának. Esett az eső. Az egy dolog, még szerencse, hogy nekem nem kell elhagynom a biztonságosnak látszó falak közét, hogy a szakadó esőben tartsak órát, mint Hagrid, vagy éppen átkaptassak a mocsárnak látszó kerteken át az üvegházakba, ahol holtbiztos, hogy ájuldoznék a párás melegtől, de azért magamat se irigyeltem. Egész nap egy olyan kastélyban, ahol a fűtés olyan népmesei elemként hol van, hol nincs, ráadásul órát tartani úgy, hogy a rossz mugliismeret termi ablakot rázza és csapkodja a szél, mintha nem lenne más dolgom, mint a folyamatos süvítését és visítását túlbeszélve még ezzel is megbirkózzak. Na ne már... Reggel tudtam, hogy nem kellett volna elindulnom, felkelnem, lemennem reggelizni, nagyon udvariasan elcsevegnem Minervával, akivel később együtt indultam el órára, de ma se sikerült addig beszéltetnem, amíg végül elkésett óráról, ilyen az élet. Legközelebb újra megpróbálom. Legközelebb, na igen, tegnap próba egy, ma próba kettő, holnap szünet, hogy elaltassam a saját gyanakvásom, aztán majd újra próbálkozunk.

De azok a dolgozatok! Istenem! Az volt a fénypontja a napnak, amikor leültem a kanapéra, ölembe vettem az első pergament, aztán csak olvastam, egyre komolyabb elborzadással, az iszony jeges tapintásával a hátamon. Mintha semmit nem tanítottam volna, vagy legalábbis kifogtam a lehető legérdektelenebb társaságot, akikhez valaha szerencsém volt, mindenesetre mire végigjavítottam az összes gondolatukat szinte, erősen fontolgattam az őszülést, az őrülést, meg sorrendben ami jön, nem úgy mint a szerelemnél, ami ugye öl, butít és a nyomorba dönt, ami azért elég aktív halál utáni életet feltételez, hanem úgy tényleg. Ezek után senki nem kárhoztathat, ha a nehéz napra való tekintettem elindultam fürdeni, de félúton levonzott az ágy, mint nehéz fejű gólyát a tenger és mire kinyitottam volna valahogy lecsukódott szemeimet már el is aludtam. Valahogy. Fogalmam sincs róla, hogyan, elvégre nem én irányítottam és biztos nem akartam volna olyan kiszolgáltatottan aludni, ahogy szoktam, hanyatt, védtelen torokkal és mellkassal.

És ha választhatok akkor egészen bizonyos, hogy nem arra akarnék ébredni, hogy valaki fölém hajol az álmatlan álmomból. Mint a régi csúf időkben, amikor még nem tudtam, hogy a Roxfortos házimanók milyen finom vacsorákat készítenek. Nem mintha visszasírnám, de a régi reflex nem rezonál a hangra, amit halványan ugyan felfogok, az érintés pedig már későn jön, de ahogy fölém hajol... eleven, meleg test, ami sugározza felém az életet az érzelmeket, a mindenfélét, nem tudom megfogalmazni, de van egyfajta átható jelenléte, amitől rövid távon bekattannék, ha magamon kéne éreznem. Micsoda hülye szó ez a bekattanni?!

Szóval felkönyöklök, mondhatni riadtan, a fölém hajoló szőke hajas arcba bámulok, elengedem a megragadott pálca nyelét, mondhatni megkönnyebbülten, az ő pálcájának, hát, rejtettsége okán inkább homályában semmit fényében szemügyre is veszem. Hát, nem mondom, nem színházba indult.*

-Jó estét, mennyi az idő?-*kérdezem könnyedén és lazán, már-már természetesen, mintha mindennapos dolog lenne, hogy szőke diáklányokkal az ágyam mellett ébredek, holott nem. Csupán ügyesen leplezem a hirtelen jött zavarom, miközben kiülök az ágy szélére, milyen jó, hogy nem vetkőztem neki, így a tollászkodásom kimerül abban, hogy a helyére túrom öt ujjal szertefeküdt tincseimet, és kész. Tudom miért van itt, kidörzsölöm a csipát a szememből.*-Gondolom elég későn-*hja, mert olyan hat felé eshettem össze, nem, annál később, mert rémlik, hogy még voltam vacsorázni is, igen, lent voltam, aztán feljöttem és akkor indultam el, de félúton megakadt a lendület. Feltisztul a tekintetem, legalábbis úgy érzem, Melore-re nézek, az drámai túlzás, hogy komolyan, de elég lelkesen és határozottan ahhoz, hogy észlelje, igen, képben vagyok.*
-Na, ha már ilyen szépen idetaláltál, akkor akár hellyel is kínálhatlak a kanapén, mert idebent aligha lennénk kényelmesen-*óh, dehogynem, tökéletesen kényelmesen elférnénk, de felkelek, megnyújtóztatom a tagjaimat, csendesen ropogna az ágyból kelt porcikák, helyrehúzom az ingem ujját.*-Ne vedd személyeskedésnek, de alig vártam, hogy kiválaszd a megfelelő napot.
Naplózva

Melore Lainey
Eltávozott karakter
*****


------ hatodév ------ "zugédességfaló örökgyerek"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2009. 10. 14. - 20:50:56 »
0

Képzeld azt, hogy te vagy én. Amikor megszólítasz valakit, azért teszed mert azt szeretted volna, hogy ő kezdeményezzen. Ha megdícsérsz valakit, akkor csak fel akarod hívni magadra a figyelmet. Aztán megérintesz valakit. Akaratlanul, tudatosan, fájón, gyengéden vagy csak úgy. Semmi mást nem akarsz csak azt, hogy viszonozzák. Egyszerű vagy, kiszámítható és még csak nem is jó ember. Tényleg ilyen lennék? Vagy csak jól hangzik végletekről és hasonlókról beszélni? Mondjuk még azt se tudom, hogy mire is vártam pontosan. Arra, hogy amint megérzi a kezemet a kezén, elkapja a csuklómat és a földre lök? Hogy érezzem, ahogy pálcát szorít a torkomnak és, hogy aztán egy bocsánatkéréssel elintézzük az egészet?

Sajnálom.

Én kérek elnézést, nem kellett volna megijesztenem.


Izgalmas lett volna. Én csak azt akarom, hogy izgalmas legyen, erre ő képes nyugton maradni? Csak felkönyököl az ágyában és meg sem lepődik. Nincsenek sötét titkok és jegyek, elhagyott maszkok, vergődő áldozati állatok a sarokban. Csak ő, én és egy teljesen átlagos szoba, egy átlagosnak látszó élettel. Szerencsére én nem tudok csalódni, csak rontom egy kicsit a képzelet-valóság arányt. Meglepően könnyű az élet, ha bármilyen tény vagy tárgyi bizonyíték kevés ahhoz, hogy megingassom. Nem is szoktam csodálkozni, ha azt gondolják földönkívüli vagyok.

A kis közjátékunk egészen addig néma marad amíg ki nem ül az ágy szélére. Szinte már azt mondanám, hogy összeszoktunk, de nem, csak vannak dolgok amikben hasonlítunk. Nem szoktunk feleslegesen beszélni vagy udvariasságból csevegni. A csend az jó. Amíg tartott egészen olyan volt, mintha természetes lenne a jelenlétem, akármilyen sunyi módon pofátlankodtam is bele a magánszférájába.
- Mikor úgy döntöttem, hogy betörök akkor volt takarodó. Nem éppen a legjobb időpont, jöhetek máskor is, ha úgy jobb... - Ha megkérdezi, hogy mire fel tértem be hozzá ilyen későn, akkor leszek csak igazán bajban, de szerencsére eddig semmi ilyesmivel nem próbálkozott. Talán még mindig félálomba van, csak jól titkolja. Természetesen a felajánlást nem gondoltam komolyan, jobb lett volna ki se mondani, mert még a végén élni fog vele. Az különösen rémisztő lenne.

Szépen idetaláltam? Ez valami burkolt utalás arra, hogy nem kellene így berontanom vagy egyszerűen csak értékeli a bátorságomat, hogy képes voltam egyedül - s ráadásul egy ilyen késői órán - bemerészkedni a szentélynek aligha nevezhető, felségterületére? Tőlem mondjuk tényleg ez a maxmimum, az már más kérdés, hogy neki ezt honnan is kellene tudnia. Talán kémkedik utánam. Vagy rámállított valakit, akinek ki kell figyelnie, mi a kedvenc színem, hogy aztán a prof meglephessen valami hatalmas és a zöld minden árnyalatában pompázó plüssállattal. Ha olyan álmos lennék, mint ő, valószínűleg kicsúszna a számon valami olyasmi, hogy egy dínóval igazán belophatná magát a szívembe, de szerencsére semmi ilyen nem történik.

Már épp elkezdenék idegesen toporogni - már, ha az eddigi tevékenységemet nem nevezzük idegesnek, mert akkor csak folytatom -, mikor az irodaszerűségbe invitál. Formálisabbá akarja tenni az egészet vagy szimplán nem tartja jó ötletnek, hogy az ágyában ücsörögjek. Szerintem semmi baj vele, sőt akár fel is dobhatnánk az egészet egy bögre forrócsokival vagy kávéval és mikor már nagyon otthonosan érzem magam el is kezdhetnénk mályvacukrot sütögetni a kandalló mellett punnyadozva. Ehelyett csak felállok és elindulok kifelé, hogy lássa: bennem tényleg megvan a szándék, de azért épp elég határozatlan vagyok, hogy bármikor visszahívhasson. Sajnos a lakosztály méretei ellenem dolgoznak, így embertelenül rövid idő alatt jutok el a kanapéig, amire jóval gyorsabban fel is kuporodok, mikor meghallom a kinti égzengést.

- Ne vegyem személyeskedésnek? - jobb, ha visszakérdezek különben ebből nem lesz értelmes mondat. - Ha már így beleszemélyeskedtem a halószobájába... - Atyaég. Ha ez úgy hangzott, ahogy gondolom, hogy hangzott, akkor most illő lenne elvörösödnöm. Megvan, folytathatjuk. - Szóval, ha már így betolakodtam, akkor azt hiszem ez a minimum amit megengedhet magának. - Sokkal többet is megengedek. Izé. Megengedhet. A fene essen ezekbe a nyelvbotlásokba.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2009. 10. 22. - 09:38:48 »
0

*Hogy szabódik, milyen édes. Azt is mondhatnám, hogy egészen könnyedén hatással lenne rám, pusztán azzal, hogy folyton csak bocsánatot kér, menni akar, de közben kényszerít szinte, hogy azt mondjam, maradjon, mert maradni akar. Zsigerből. Ezek a mai lányok. Nem mintha az én időmben nem így működött volna, de mégis, nah. Nem vagyok különösebben koros, borongós bús öreg, de valahogy... vagy csak nagyon elfásultam az utóbbi időben? Meglehet. Egészen könnyedén meglehet, de kit érdekel? Senkit. Szerencsére. Nem is zaklatom vele a népet, ők se zaklatják fel vele magukat és mindenkinek jobb egy így, csak... éppen nem vagyok maximálisan elégedett magammal, ez a csendes, lassú kelés, leszámítva persze az elején azt a könnyebb szívrohamot akár egy öregúr kelése is lehetett volna. Na jó, talán éppen az volt az igazán öreges benne.*

-Ó, nem. Szó se róla, tökéletes időpont-*nyújtózkodom, más ilyenkor talán megkérdezné, hogy korábban nem volt-e ideje, sok volt-e a házi, de teljesen felesleges. Kamaszlány. Lázas képzelettel, mint az enyém, hülye lenne NEM ilyenkor jönni és esetleg a kísértetek órájában távozni. Hja. Jellemző. És annyira kellemes.*-Alkalmasabb már nem is lehetne, elvégre az éjszaka alig várja, hogy mindenféle titkos ügyben szavakat halljon-*micsoda líra, micsoda költőiség, micsoda érzék a szavakhoz, remek, akár én is mondhattam volna, nem csak az a másik én, amelyik helyettem beszél.

Természetesen csakis az ifjú hölgy után lépkedek kis az irodába, amit akár előteremnek is nevezhetnék, mert semmi extra nincs benne, üresen pang, mint egy tényleges terem és megelőzi a hálószobám, ahonnan a dolgok érdekesnek nevezhetőek, de ez sem számít. Odakint dörög az ég, amit rosszalló szemöldökráncolással bár, de tudomásul veszem, elvégre mást nem tehetek, de holnap el akartam ballagni Roxmortsig, de a kapuig sincs kedvem megázni, amíg kiérek a hopponálást tiltó zónából. Szörny. Leülök a székembe, persze csak miután kiszabadítottam az asztal mögül, magam elé veszem a támláját, hogy legyen mire támasztani a karom, miközben szemügyre veszem Melorét, egészen jól mutat ott a kanapémon. És amiket mond! Elvigyorodom, nem állom meg, elvégre szinte alig várják a szavak, hogy valaki felkapja őket, a maga képére átforgassa, természetesen szintén csak ezek a bájosan csöppenő szavakat.*

-Valóban-*hátradőlnék, ha nem előttem lenne a támla, így csak előredőlök, megdörzsölöm a bal karom, aztán a szimmetria végett a jobb oldalt is.* -Majd igyekszem kihasználni a megengedési lehetőségeimet, ha már egyszer ilyen szépen, hogy is mondtad? Be MERÉSZKEDTÉL a hálószobámba-*figyelmesen megszemlélem, barátságosan rámosolyodom, ha már egyszer ilyen szépen kipipacsosodott az arca, igazán kíváncsi vagyok, hogy vajon mi járhat a fejében, bár… lehet, hogy megtapasztalni már nem lenne merszem, holott bátor vagyok, merész és botor.*

-Na de térjünk a lényegre, bár nem sietünk sehova, és a lényeg, mint olyan többnyire alapos kifejtést is igényel…-*jól van, csak adjam alá a lovat, hogy aztán majd bizonyos kényes helyzetekben ezt megbánjam, bár nem vagyok megbánós típus. Különösen nem olyankor, amikor illene.*

-Szerencsésen visszajutottál a házadba? Én legalábbis nem hallottam a hírt, hogy egy eldzsekisedett lány, nevezetesen Lainey kisasszony kóborolt folyosóhosszat, szóval reménykedtem-*igen, alig várom, hogy beszéljen, lázasan, lelkesen, csapongva és… mókásan. Mármint innen távolról, a saját egom, burkából egészen mókásan hangzik, de legalább érdekes valahol, és a hasznára is lehet, lehetek ezzel az éjszakával, lám egy újabb kései légyott.* -Mesélj.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 02. 18. - 09:57:53
Az oldal 0.236 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.