Használaton kívüli Rúnatanterem

[.-= A tüzes tekintetűnek ^^ =-.]

.-= A tüzes tekintetűnek ^^  =-.


Morog.
Dühös.
Remek.
Alig ejtettem ki az utolsó mondatot, amellyel egyértelműen kifejeztem, elért egy határt, Ő is lépett. A gonoszan csillanó szemeim végigpásztázták a dühtől pirospozsgássá vált arcot, nyert helyzetben voltam, éreztem. Feldühödött, képtelen volt már tisztán gondolkodni. Az, ahogyan kirobbant arra engedett következtetni, hogy több probléma is feltorlódott, és én vagyok az, ahol robban majd minden. Nagyon úgy festett, elvégre felkelt Ő is, felvéve a kesztyűt, amivel képzeletben arcon csaptam, mint az egykori lovagok párbajra való felhívása. Amikor még tisztán, és csalás nélkül rendezték le az emberek egymás között a nézeteltéréseiket. Mára ez eltűnt, és csak a gyáva, „távolról küzdjünk egymással” formula maradt meg. Itt, ebben a teremben azonban úgy festett, valami kialakulóban volt…visszaköszöntött a múlt egy apró töredéke. Nem rántott pálcát…lehet, hogy csak még nem, de egyelőre nem tette meg. Dicséretes, még akkor is, ha ezt soha nem mondanám a szemébe. Egy dolgot azonban elfeledett, vagy nem szemlélt meg elég tüzetesen…a test erő fölénye. Persze, az nem jelent túlzottan sokat, de mindenképpen előnyként rovandó fel a számlámra.
Megszólal.
Bocsánat?
Hibázott.

Még így, haragjában is elkövette a legnagyobb hibát, amit az ember csak véthet. Bocsánatot kért…egy ilyen helyzetben…hiba, hiba, hiba, hiba. Azzal, hogy ellökte magát a padtól, jelezte, nem kíván meghasonlani. Erre mit kell hallanom? Bocsánat. Hiába a tűzzel itatott, ellenszenvvel mart szempár, elárulta magát. Gyenge, és fél a megpróbáltatástól, de innen már nincs visszaút, csak egyetlen…arra az ösvényre pedig nem hiszem, hogy lépni szeretne.

Mosoly.
Halovány.
Gúnyos.
Elgondolkodtam azon, mit nyerek azzal, ha helyben hagyom, kissé felforgatva ezt az ósdi termet. Minden bizonnyal felhangja lesz másnap az iskolában, már persze akkor, ha a verést követően elmegy árulkodni a házvezetőnek, akár egy szaros kis gyerek. Piton minden bizonnyal beletapos még kettőt a sekélyes lelkébe, elvégre, nem elég, hogy itt kudarcot vallott, még szánalmas módon nyávog is, mint az útszéli lotyók. Utána következnék én, mert ugye szó nélkül efféle dolgot mégsem hagyhatna egy tanár. Mit kapnék érte? Leszarom! Az a pár perc, amíg tart mindenért kárpótol. Nem volt még túlzottan sok ember az iskola falai között, aki eddig elmerészkedett volna. Az eleddig ajkaim szegletében ülő gúnnyal fűszerezett mosoly egyszeriben elhervadt, és újra a komor, rideg maszk települt az arcomra. Ennek volt itt az ideje…fölényben voltam Vele szemben, hát meg kellett mutatni a dominanciát…és még egy utolsót rúgni az áldozatba. Miért? Mert akkor nem én kezdem a verekedést, nem én leszek a bűnbak. Egy azonban biztos, hogy én fogom majd befejezni. Nem tűnik valami erőművésznek, hát biztosan pálcával próbál majd érvényt szerezni az állítólagos igazának, és előnyt kovácsolni önnön számára.
- Az egyetlen szerencséd, hogy lányokat nem szoktam megütni!
Ez mondjuk így, ebben a formában nem teljesen igaz, de erről nem tudott. A szavak mondhatni flegmán és unottan hagyták el az ajkaim…persze a kellő undor, és lenézés mélyen érződött belőlük. A lány szó pedig kellőképpen kihangsúlyozásra került, hadd érezze, hogy csak egy picsigó libaként tekintek rá.
Ott álltam.
Vártam.
Néztem.

A legapróbb mozdulattól is mentesen álldogáltam előtte, és lélekbemaróan kék szemeimet az övébe fúrtam. A félelem legapróbb szikrája nélkül vártam a folytatást, elvégre nem volt veszítenivalóm. Itt és most vagy túlesünk az egészen, avagy, fülét-farkát behúzva fog menekülni. Teljesen mindegy a végkifejlet, a férfiasságom senki sem kérdőjelezheti meg. Aki megteszi, az azt fogja kapni, amit megérdemel…megaláztatást, verést, ha fel meri venni a kesztyűt…Ő felmeri venni?

[|| A stílusa az van, de sose vallanánk be neki fiúnak ||]

|| A stílusa az van, de sose vallanánk be neki fiúnak ||

Valljuk be, ha nem utálta volna ennyire, valószínűleg kezet fog vele. Igen, stílusa az van, meg kell hagyni. Ha nem dühítené ennyire, még nevetne is az erőfitogtatás kicsiny mondatán.
De nem.
Dühös.
Nagyon.
De nem is tudja mire.
Szinte várja, hogy jöjjön, üsse meg, gyerünk, átkozza meg, tépje szét apró darabokra, árassza el a száját a forró, egyszerre bársonyosan simogató és karcosan-fájdalmasan ömlő, fémes ízű vér.
Hallja, ahogy a csontok fájdalmasan ropogva törnek ízzé-porrá, hogy utána az emberi tartóelemekből levált szilánkok szúrjanak a húsába belülről.
Érezze, ahogy kifordul a karja, ahogy az inak, az ízületek ropognak, húzódnak, várva, hogy kitépődjenek rendeltetésszerű helyükről...
Csak érezze, hogy él...

De ezt már nem hagyhatta. Azért büszkesége neki is volt. Nem lányozhatja le. Mégis mit képzel magáról?! Hogy bárkit sértegethet, mert rossz napja volt, vagy mi?
Lerí róla a közömbösség afelé, hogy bárkibe is szorult egy kis emberség vagy érzelem. Hogy bárkinek is szarul esik amit mond. Csak ő, ő és ő.
Hát most is csak ő lesz.
Nyaldoshatja a sebeit.

Meglepő gyorsasággal nyúl pálcájáért, mely egy apró kis fordulattal az ujjak között, máris a mardekárosra mutat.
Habár teste meg-megremeg az idegtől, pálcás keze meg se moccan, s hangja is hidegen, élesen, és magabiztosan cseng.
- Mit is mondtál? - s szája szegletében örömtelen, fenyegető kis mosoly jelenik meg.
Leszarja, hogy a másik bele küld e valamit, vagy éppen ő nyer e. Persze ha küzdelemre kerül a sor, az biztos, hogy nem hagyja magát, de már rég túl van rajta, hogy bármi is érdekelje. Üres lett. Belül üres… Nem találja a helyét. Ha egyedül van, az zavarja, hogy nem tud senkihez se szólni, ha pedig társaságban, akkor azt várja, hogy mikor hagyják már végre egyedül, és mikor mennek a dolgukra.
Az lenne a legjobb, ha úgy kiütné az a bunkó, hogy utána vagy egy hónapig kómába feküdjön a gyengélkedőn.
De akkor sem adhatja fel. És nem is akarja. Csak még magabiztosabbá teszi a belső gyengesége. Nem az a típus, aki a vesztesek közé született. És nem is úgy fog meghalni.

[.-= A forrófejű Mardekárosnak =-.]

.-= A forrófejű Mardekárosnak  =-.


Múló pillanat.
Hirtelen mozdulat.
Nem kellett túlzottan sokat várni a válaszlépésre az előttem álló nőiességére utaló kijelentést követően. Tudtam, biztos voltam benne, hogy az lesz az utolsó csepp a pohárban, hogy nem fogja idegekkel bírni a szavak ádáz csatáját. A legnagyobb hiba, amit ember elkövethet, már ha Ő ember, hogy forró fejjel vág bele egy efféle játékba, mert aki nem tud tisztán gondolkodni, elbukott. Végérvényesen. Ő láthatóan képtelen volt erre, a szemei elárulták. Annyi fájdalom, annyi gyűlölet tükröződött belőlük, hogy azt lehetetlen lett volna tovább raktározni. Talán még szívességet is teszek neki, ha helybenhagyom. Az élet keserű ízét megtapasztalva engedheti ki a fáradt gőzt, és kezdhet előröl mindent, miután felépült.
Előrántotta.
A pálcát.

Amennyi idő alatt benyúlt a varázstárgyért, bőven lett volna időm arra, hogy olyan hatalmasat keverjek le neki, amitől átzuhan a padon, amit eleddig támasztott. De, még mindig úgy voltam vele, ha lehet, akkor Ő legyen a ludas. A verést így is, úgy is kiharcoltam már, biztos, hogy lesz valami. A kérdés már csak az, hogy miként fog alakulni a kettőnk kis beszélgetése. Elvégre pálcát rántott, mint egy utolsó gyáva féreg. Amit annyi ideje regélek már, mindenki ezzel próbál érvényt szabni az akaratának. Odakint a világban dúl annak a majomnak a háborúja. Idebent egy külön világ született meg, az idegbeteg diákállatok kicsiny világa. A sötétség urának nem kell semmit tennie, a falak között majd kinyírjuk mi egymást. Aztán az utolsó magára gyújtja ezt a hatalmas pöcegödröt, és mindenki boldog, amíg meg nem hal. Rémes.

Megszólal.
Fenyeget.
Tulajdonképpen a kérdés már csak az volt a megszólalását követően, hogy hová fektessek baziliszkuszt félelmemben. Mit is mondtam? Mintha egy ötéves csitrit hallanék, aki a tükör előtt állva fenyegeti a tükörképét, akinek a helyére azt a gyermeket képzeli, akit utál. Esetlegesen valami hősnek képzeli magát, és éppen lefenyíti a képzeletbeli gonoszt. Ráadásként még valami bárgyú mosoly is odatelepszik a szája szélére, mintha most hatalmasat alkotott volna.
Lépés.
Egyetlen.

Ezzel a mozdulattal megszűnt minden távolság kettőnk között?tudja jól, hogy amikor pálcát rántott, leverhettem volna. Tudnia kell. A lépéssel megemelem a tekintetem, és a nyakam a pálca végéhez érintem, de a szemkontaktus maradt. Egy pillanatra sem tekintettem máshová, csak Rá, a szemébe. Hadd lássa, mit érzek, mit gondolok?mert a lélektükrök mindent elárulnak. Nincs vesztenivalóm, nincs félelem, nincs düh?csak én vagyok.
Hirtelen mozdulat.
Elkapom a karját.
Azt, amelyik a pálcát tartja, és azzal a mozdulattal nyomom még erősebben a torkomhoz a varázstárgyat. Átkoz? A gyengélkedőre kerülök? Talán igen, talán nem. Tegye meg, attól a pillanattól kezdve nem lesz olyan pillanat az életében, hogy ne kelljen a visszavágástól rettegnie. Egy apró momentum sem. Bárhol jár, bárhová menne, levadásznám. Amennyiben nem teszi meg? Akkor valószínűsíthetően így állunk még egy darabig, aztán ismerve magam rá fogok unni.
- Rajta!
Szinte suttogó szavak, még a végén összerezzenne, ha normál hangszínnel szólítanám meg, akkor pedig oda lenne a pillanat varázsa.
- Mutasd meg, hogy Te is olyan gyáva vagy, mint mindenki más idebent!
Általános igazság, az összes véglény arra erős, hogy képes pálcát rántani, és gyerekesebbnél gyerekesebb átkokat dobálni. Közülük való? Úgy fest?ki fog derülni a következő percekben, akarva-akaratlan, de ki fog.
- Rajta!
Újabb halkan csengő szó, utolsó bátorítás gyanánt. Érdekelt a végkifejlet, amely olyan közel járt, hogy szinte éreztem az ízét a nyelvem hegyén.

- Újra a vakmerőnek^^ -

A dühtől remegő kis nevetés hagyja el a torkát. Igen, tudja, hogy rég elárulta magát, mégis próbál némi nyugalmat erőltetni a hangjában, habár feleslegesen.
Teste megfeszülve várja a másik következő lépését, míg szemébe kis híján könny szökik a felgyülemlett gyűlölettengertől. Az ajkába olyan erősen vájódnak a fehér gyöngy-fogak, hogy a karcos ízű, bíbor színű vér kiserken. Lassú, finom mozdulattal nyalja le az apró cseppeket alsó ajkáról.
Az is hiba volt, hogy idejött.
Mert nem tud a szobájában ülni, á nem.

A következő lépés meglepetés szerűen éri, mégsem mutatja. ahogy a hideg ujjak rákulcsolódnak a vékony, hófehér kis csuklóra, maga sem tudja, hogy elrántsa a kezét vagy még erősebben nyomja a másik torkához.
Fürkésző tekintettel, oldalra döntött fejjel figyeli zsákmányát.
Az erősebb győz.
Kár, hogy tippje sincs, hogy jelen esetben ki.
Mutasd, hogy te is olyan gyáva vagy...


- Gondolom ilyenkor szokta mindenki visszarántani a pálcát, nem igaz? Bocs, nálam nem jön be ez a fordított-pszichológia dolog.
Csak tudná mire készül... Mert hogy nem hagyja annyiban a dolgot ha ő megtámadja, abban majdnem biztos. Legalábbis ő nem tenné.
Bár ő nem is hadonászna idióta módjára egy késsel.
Különbözünk, na.
A fehér fogak villannak, a kegyetlen mosoly újra megjelenik a szája sarkában.
- Tudod mit, kedves leszek.
Gonosz, gonosz.
- Mondd, milyen átkot szeretnél, és azt kapod.
A feje még mindig tele gondolatokkal, egyik hullám csapkodja a másikat elméje kicsiny tengerén, s ő csak tele van dühvel,  sötét, el nem múló felhőkkel.
Már azt sem tudja kire mérges jobban. Erre az idióta cirkuszi majomra, Seyára, vagy a saját hülye fejére.
Mindegy, az ajtón már nem tud egyszerűen kisétálni. Arról már lecsúszott.


ui.:Bocsi, elég vacak lett, még megint bele kell jönnöm^^

[.-= A visszatérőnek =-.]

.-= A visszatérőnek =-.


Kérdés.
Gúnyos.
Szegény pára, az önnön marhaságából fakadóan nyeregben érzi magát, pedig?pffff, nemhogy nyeregben nincs, de még állatot sem láthat a környékén, amire azt a képzeletbeli nyerget pakolhatná. Sehol sincsen, vert és vesztett helyzetben legfeljebb. Miért is? Mindenét elvakította a saját dühe, az már mellékes kérdés, hogy a fortyogó vérének én vagyok a célpontja, esetleg csak egy vagyok a sok közül, csak éppen nálam szakadt el a minden bizonnyal vékonyka cérna. Vékony lehetett, mert a belépéskor már idegesnek tűnt az alak?olyan vékony, mint ő maga. A szavai arról árulkodtak, már csak arra vár, hogy saját magam felett mondjak ítéletet. Újra csak azt tudom mondani, szegény pára. Egyetlen dolgot felejtett el, jobban mondva többet is, de a legnagyobb a pálcát szorongató keze. Merthogy csuklónál szorítom, ami azt jelenti, akkor sem lenne esélye megátkozni, ha akarna. Fiatal még a non-verbális varázslatokhoz, csupán egyetlen mozdulat, és kicsavarom a pálca vékonyságával vetekedő vézna karját. Már csak remélheti, hogy az erőkifejtésem alatt nem fog eltörni, mint egy szaros ropi. A másik, ami szintén elkerülte a figyelmét, hogy bár nem látszik rajta, de férfiből van?én pedig fél lépésnyire sem tőle. Egyetlen emelés, és olyan kínokat fog átélni, amitől hányingere lesz az elkövetkezendő órákban.
Nem mozdulok.
Várok.

A kérdését követően oldalra pillantottam, mintha színpadiasan elmélkednék rajta, vajon melyik igével végeztessem ki magam. Egy csökönyös, és dedós átok mit sem ér. Crucio, Sectumsempra, Stupor?igen, ezek ilyen közelségből éppen megtennék, hogy barázdákat csaljanak a pofámra.
- Lássuk, mi is lenne a legjobb!
De erre sajnos nem lesz lehetősége a túlzottan sokat monologizáló barátunknak. Szürreálisan lassan akarta megoldani a dolgokat, pedig én megadtam számára azt a rohadt esélyt, hogy itt és most kinyírjon. Az már csak egy dolog, hogy ő ezzel nem igazán élt. Igazi filmbéli jelenetekkel próbálta drámaivá tenni a helyzetet. A tipikus, most meghalsz?ó, komolyan?hát persze?de miért?mert szindróma. Amikor a főhös azért éli túl a rohadt jelenetet, mert addig beszél, amíg a gyilkos hasán egy oltári és hatalmas lyuk lesz. Röhejes.

Megrántottam.
A karját.
Azt, amivel a pálcát tartotta. Nem volt túlzottan hatalmas a mozdulat, egyszerűen csak arra irányult, hogy a nyakamnak szegett gallydarab kivándoroljon oldalra, célba véve a mögöttem tárva-nyitva álló ajtót. Tessék, a következménye annak, hogy nem cselekedtél. Azzal a lendülettel, ahogyan ezt megtettem, léptem még egy lépést közelebb, és szabad kezemmel megtámasztva a pálcát tartó kezével ellentétes vállát emeltem meg a lábam. Térd fel, hogy pontosabb legyek?és igen?oda?erősen?nagyon?hogy fájjon.
A mozdulat.
Hirtelen, minden jel nélkül.

Két dolog lehetett, vagy sikerül eltalálnom a gyenge pontját, amelytől összerogyna?vagy nem. Előző esetében a pálcát természetesen kicsavartam a kezéből?utóbbi esetben belekezdtem egy olyan adok-kapokba, amiből nem biztos, hogy ő fog kijönni jól. Tekintve a súlyát és a magasságát, meg fogom zabálni reggelire?persze ne ítélkezzünk előre?majd a jövő hozza, amit hoznia kell.

A napsugarak aranyló fénnyel felöltöztetve a kastélyt, derűsen pislákolnak már a reggel első óráiban is. Igaz a hőhullám még várat magára, ettől függetlenül már most sejteni lehet, hogy ez a nap is ugyanolyan melegen fog eltelni, mint az elmúlt hetek napjai. A folyosókon lődörgő alak lopva kisandít az egyik hatalmas ablakon. Fehér bőrét, kék szemeit szinte elemi erővel világítja meg a nap narancsos árnyalatú ébredése. A kastélyt szegélyező fák hatalmas lombkoronával meredeznek az ég felé, az avar most igazán élénk zöld színben pompázik. Nagyon szép, nagyon megható. Bár lehetne szebb is. Mondjuk, ha nem látszódna annak a Potter – kedvelő óriásnak a viskója, és ha nem kellene minden egyes reggel arra a kurva kakaskukorékolásra ébredni.. Darren tehát már korán reggel megállapítja, hogy nem csak az volt a jó a Titkok kamrájának felnyitásában, hogy döglődtek a korcsok, hanem az is, hogy az a vörös kis némber – mert az egyéb jelzők nem méltóak egy arisztokratához, aki évszázadokra visszamenőlegesen is aranyvérű -  kinyírt néhány kakast. Nem is néhányat.. fogalmazhatunk úgy is, hogy mindet. Lehet hogy ezt ismételten be kellene iktatni?? Talán az a behemót is eltakarodna egy kis ideig utánpótlás után kajtatni. Nem lenne legendás lények óra, több idő jutna arra, hogy az életét, a dolgait végre elrendezze. Mert annak lassacskán már itt van az ideje. Sőt, lassan annak is itt az ideje, hogy számot vessen a terveiről és mindenről amiről csak lehet. Ebbe természetesen beletartozik a halálfalókkal való kapcsolat kiépítése is. Mert az kötelező. Pont úgy, ahogy Voldemort nagyúrnak is be kellene bizonyítania, hogy nem csak az ócska, unalmas feladatokat lehet rábízni. Igenis van tudása, komoly tudása, és elkötelezett ebben a csatában. Nagyon elkötelezett.

A fiú gondolatai közepette tovább sétál a folyosón. Talán túlságosan sokat álldogált az ablaknál. Szemei előtt apró zöld és kék foltok jelennek meg. Egy hanyag mozdulattal megdörzsöli lélektükreit, majd mit sem törődve azzal, hogy látása nem igazán tiszta tovább siet. Elhanyagolható dolgokkal nem foglalkozik. Hiszen azért van hallása, hogy a szemét bármelyik pillanatban helyettesíteni tudja. És megmondhatjuk őszintén, a halálfalók többet járnak a sötétben – ahol nem látnak – mint a fényben. A fény, a romantika és az érzelmes maszlagok, melyek csak gyengévé teszik az embert az ilyen Potter-féle lúzereknek való. Vagy Weasley-nek. Na ő még az a típus, aki szerencsétlen. Kár, hogy egyes aranyvérű családok ennyire mélyre süllyednek. Még jó, hogy nem tartja a kapcsolatot az áruló szüleivel. Igazán szánalmas az ilyetén viselkedés. A léptek egyre halkulnak, majd szinte teljesen némává válnak. A labirintus szerű folyosókon Darren egyáltalán nem elveszettként közlekedik. Mindig is tudta, mi hol van. Igaz ebben nagy szerepet játszik az is, hogy első évét annak szentelte, hogy az iskola minden egyes apró zugát felfedezte. Egyáltalán nem hátrány ez.. sőt!
Lágy szellő száguld végig a kihalt, alvó folyosón. A szőke tincsek – hiába vannak olyan jól fixálva – kissé megmozdulnak. A fiú meglazítja nyakkendőjét, majd a számára szükséges ajtó előtt körbepillant. Még jó, hogy nem jár erre senki. Egyedüllétre van szüksége. Egy kis magányra, hogy végre mindent át tudjon gondolni. A kék szemek a használaton kívüli rúnaterem ajtajára emelkednek, majd a hosszú ujjak egy határozott mozdulattal belökik a hatalmas fa ajtót. Apró, sikításhoz hasonló nyikordulás hallatszódik, majd a terem ajtaja feltárul a váratlan vendég előtt. A magas alak könnyedén besétál, majd az egyik ablakot kitárja. Talárja a párkányon landol, majd ő is ugyanezt teszi. Immár a kényelmessé tett párkány fogja jelenteni tartózkodási helyét az elkövetkezendő órákba. Lassan cigaretta kúszik a halovány ajkak közé, a pálca végében tűz pislákol fel. A dohány kellemes aromája kígyózva kúszik ki a nyitott ablakon az ég felé..

Semmi kétségem sincs a felől, hogy az idő valóban gyönyörű, az ég sziporkázóan kék, a fű sosem volt még ennél zöldebb, a pillangók repkednek s a napfény sugarai átvilágítják színes szárnyaikat, intenzívebb színt adva a mintájuknak. Gyermeki nevetés szeli át az iskola kopár udvarait, s egyre többen s többen merészkednek ki a napsütésbe, játszanak, fogócskáznak, sárkányt eregetnek, köp-köveznek, nevetnek.. igen, önfeledten s boldogan nevetnek. Lassan beköszönt a valódi nyár, az év egyik legszebb s legörömtelibb időszaka, amikor is vége az iskolának, s a ládák megtelnek megannyi könyvel, s ruhával, készen állva az utazásra. Az utolsó vizsgák is lefutóban vannak már, talán még egy-két tanerőt rálehet venni arra, hogy az órát kint tartsa meg a szabadég alatt. Ki ne örülne ennek?

Én. Én vagyok az, aki mindebből az egészből nem vesz észre semmit, aki nem lép ki az iskola kapuin, csak ha Gyógynövénytanórára kell menni az Üvegházak felé, a LLG-ét pedig biztos ami biztos alapon felvettem, ezzel elkerülve, hogy még véletlenül se érje betegesen fakó bőröm kelleténél több napfény. A napok pont olyan szürkék és monotonok, mint eddig, s csak egy hajt minduntalan.. szervezetem kielégítése, a kínzó fájdalmak enyhítése, mint a testnek, s mint a lelkemnek egyaránt. Mintha megannyi tű szúródott volna belém, akárhányszor felébredtem reggel, a kábulat s az álom békés világából. Egy újabb nap, amelyet túl kellett éljek, s egy újabb lehetőség arra, hogy megszólítsam azt a lányt, aki olyan kedvesnek tűnt, s mindig velem szemben ült a Reggelinél, vagy azt a fiút, aki a legutóbb segített levenni egy könyvet a polcról vagy.. vagy bárkit. Akárkit! Szóljon hozzám, vegyen észre, kezeljen úgy, mint egy élő embert, akinek pont úgy csörgedezik az ereiben a vér mint akárki másnak!.. Semmi. Egy suta kis mosoly, amivel hallgatom a többiek csevegését, villámmal a tányérom egyik részéről a másikra túrtam a tükörtojás maradékát. Szánalmas vagyok, egy szánalmas kis senki, aki egy gyönge köszönésen kívül semmire sem képes! Szánalmas, és gyáva, egy utolsó féreg, akit elkellene taposni. Hallottam, igen, bárki bármit gondol rólam, a hallásom még nagyon is jó.. az egyik szőke hajú lány összesúgott a barátnőjével a hátam mögött, amikor libasorban jöttünk ki a Bájitaltan teremből, s ők a következő órára vártak. Azt.. azt mondta, nekem az eutanázia egy ajándék lenne. Lehet, igaza van.

Hogyan lehet egy hang eleinte ennyire tompa, s a végére fájóan éles? Nyikorgó hangok furakodnak a fülembe, áttörve a rám telepedett csend émelyítő ködjét, de ez még kevés ahhoz, hogy valóban magamhoz térjek. Biztos csak álmodtam a hangot… igen, csak is ez lehet a magyarázat. Kétségbeesetten kapok bele a fellegekbe, a lassan elszálló álomvilágba. Csodálatos.. mindenhol sziporkázó fények, meleg érintések, s csak lebegek a nagy semmibe, mint amikor Zebediahal kiszöktünk nyáron a partra. A forró homok égette apró talpam, s belecsobbanni a sós vízbe maga volt a megváltás. Egyre beljebb s beljebb úsztam, majd a hátamra fordulva lebegtem a víz felszínén, s néztem a szikrázóan kék eget, minden annyira.. egyszerű, annyira.. feledhetetlen volt! Ezt akarom újra s újra, mindannyiszor ahogy van lehetőségem. Régmúlt képeket kergetek hasztalanul, s közben elfelejtek a jelenben élni.

Friss levegő tódul be a kinyitott ablakon, az illúzió tovalibben, s csak a fájdalom veszi át a helyét, mely minden porcikámat átjár. A lelkem most üresen sajog, s a lélegzetvételek kínná válnak. Megmozdulok, s ezzel együtt a pad, melyen elfeküdve vackoltam be magam valamikor a este folyamán megreszket pille súlyom alatt, s megnyikordul. Valahonnan a terem végében lehetek, közel az ablakokhoz, közel az ismeretlenhez, kinek létezését még nem fedeztem fel. Elzsibbadt karomon mintha bolhák táncolnának, majd felnyomva magam, küszködöm magam félig ülő helyzetbe, másik karom erőtlenül emelem a szemem elé, s most érzem a dohány jól ismert jellegzetes illatát. Lassan lejjebb engedve a kezem pillantok hunyorogva az alakra, kinek élesebb vonalait képtelen vagyok kivenni, s a felismeréstől riadtan nyílnak tágra a szemeim, s ajkaim is elválnak egymástól. Valaki van itt, igen, valaki ide jött én pedig.. elaludtam volna?! Pedig vissza akartam menni a Hálóterembe, igen, valamikor az éjszaka közepén, nesztelenül. Az egész éjszakát itt töltöttem? Ne.. Ne, ezzel egyenes úton haladok a lebukás felé, hiszen.. Áh, hiú ábránd. Senki sem keres engem, s senki sem hiányol, nem veszik azt észre, hogy Daylene hiányzik a legszélső ágyról. Megpróbálok a pad asztalrészébe kapaszkodni, de félúton megcsúszik a kezem, s ezzel a mozdulattal egyenesen lesöpröm a tükröt onnan, ami lezuhan a padlóra, és szanaszét törik. A tükör apró darabjain játékosan csillannak meg a beengedett napfény ártatlan sugarai, s bizony egy kis mennyiségű fehér por árulkodóan ott virít a darabok között. Valahol két csík között dőlhettem ki ez..  Automatikusan az orromhoz nyúlok, s zöld szegélyű talárom ujjának sarkával törlöm meg azt. Az általam okozott romokról most újra a másikra pillantok, majd nyelek egyet. Talán futnom kellene…

A terem csendje igazán fantasztikus hatással van a Mardekáros fiúra. Napok óta erre az apró kis egyedüllétre vágyott. Pont arra, melyet most megkapott. Lelke szinte habzsolja ezeket a nyugodt pillanatokat, pont úgy, ahogy a narkós is napi első adagját. Persze jelen helyzetben még nincs azzal tisztában a fiú, hogy eme hasonlat miért is kulcsfontosságú. A hosszú, vékony ujjak lassan az ajkakhoz emelkednek, a tüdő egy mély szippantással csillapítja nikotin utáni vágyát. Füst szálldogál a szájból, orrból egyaránt, fehérségén szinte alig lehet átlátni.
A kék szemek ezekben a pillanatokban a falon fel-feltűnő rúnákat fürkészik, majd ekkor..
Hatalmas nyikordulás.. csattanás..  
A cigaretta csikk hangtalanul hullik a földre, pálca kerül az ujjak közé, Darren pedig támadó állásban mered a hang forrása felé. A görcsös szorítás mellyel az ujjak a pálcát szorítják lassan elengednek. A torz arcra unalom ül ki, a kék szemek már-már szánakozva tekintenek a lányra. A lányra, aki szépen darabokra tört egy tükröt és még mindig az egyik hátsó, eldugott padon  fetreng az apró szilánkok és a fehér por között. Fehér por.. A fiú arcán végigszáguld a felismerés.
Keze mozdul, a pálca rándul egy aprót, majd az ajkak egy szót suttognak.
- Mobilicorpus!
Az ismeretlen hirtelen a magasba emelkedik, majd pillanatokon belül már a két lábán áll a földön, a hatalmas kupleráj kellős közepén.
Darren megcsóválja a fejét, megfordul, lehajol elejtett cigarettájáért, majd hatalmas lendülettel kivágja azt a nyitott ablakon. Megigazítja a félig lecsúszott talárt, mely a hatalmas sietség közepén majdnem a földön kötött ki. Talán ez a szerencséje a lánykának. Ha még piszkos is lett volna, biztos hogy vehetett volna egy másikat. Egy pont ugyanilyet.. és arra valószínűleg az összes kis félretett pénzét elszórhatta volna.. vagy kénytelen lett volna megválni a – látható – napi adagjától. Vajon mennyire bírta volna a kényszermegvonást?

A szőke fiú hihetetlen sebességgel fordul meg a tengelye körül. Arcán a bosszankodás nyomai láthatóak. Izom rándul, majd a kék szemek haragosan néznek a betolakodóra. Hiszen minek kell ennek a női egyednek pont itt tartózkodnia, pont most. Mikor örült hogy egy kicsit egyedül lehet. Annyi más hely van ebben az iskolában. Miért pont itt kellett sátrat vernie? Miért nem költözik be a házimanók közé, azok nem zavarnák.. pláne ha szól nekik hogy kussoljanak. Egyszerűen hihetetlen..
- Mit csinálsz te itt? Miért nem vagy a szobádban? És egyébként is.. minek kell ekkora hangzavart csinálnod?

A kérdések elhangzása után néma csend veszi körül a két diákot. Darren végigméri a lányt. Hosszú haj, kissé karikás, jelen pillanatban apróra zsugorodott szemek, vörös orr, falfehér bőr, vékony alkat. A ruha eléggé megviselt. Látszik, hogy az előző éjszaka nem csak az ismeretlent viselte meg, hanem úgy mindent körülötte. Igénytelenség, kócosság.. milyen aranyos. Kár hogy a szemek nem csillognak, kár hogy a bőr annyira fakó.. kár hogy az egész lényéből árad a szánnivaló. A fiú pedig pont ezt teszi. Ha ránéz az az érzése, mintha egy kirúgott állatot bámulna. Vagy mint egy babát, mely már annyira kopott, hogy nem kell senkinek. Vajon ha most belerúgna akkor mi lenne? Darabokra törne? Öngyilkos lenne a szeme láttára? Vajon hagyná hogy megtegye? Lehet hogy segítene is neki? Áá.. azért mégsem. Hiszen látszólag háztárs. De ha háztárs, hogy süllyedhetett le erre a szintre? Itt az idő kideríteni. A vonások elsimulnak a fiú arcáról, majd már kedvesen szól a lányhoz.
- Ne haragudjon kisasszony, csak kissé megijesztett, és nem sok híja volt hogy megátkozzam. Darren Gregory White – mutatkozik be a fiú – És Ön kicsoda?
Majd az ujjak megfogják a lány kezét és csókot lehelnek arra.. persze ha mindezt engedélyezi a kissé őrült idegen..

Nem kell látnom ahhoz tisztán a másik arcát, hogy tudjam, miféle undor s megvetés, no meg lenézés, és szánalom ülhet ki rá. A nap még mindig zavaróan befolyásolja látási viszonyaim, hogy mondhatni elvakít, ahogy a szemembe süt, ráadásul a fiú alakját menthetetlenül körülöleli, s a körvonalakon kívül csak halvány derengések jutnak el a tudatomba. Mindezt nehezíti a kábultságom, melyből nem tudok egyik pillanatról a másikra kilábalni, legalábbis én ebbe a naiv hitbe ringatom magam. Sosem volt arra precedens, hogy józanodási perceim elvegyék tőlem rútul, s ne bámulhassam a kiválasztott sarok környékét, vagy a plafont, a sötétben ragyogó jeleket a falakon és a plafonokon. Itt most kétségtelenül nem én diktálok, s nem én mondom meg, mi lesz a következő lépés, nem mintha ez egyébként máshogy lenne.. csak akkor, ha egyedül vagyok, s azt tehetek, amit csak akarok, nem mondja meg nekem senki és semmi, mi a helyes vagy a helytelen.

Szinte át sem suhant a dallamos hang a fejemen kényeztetve fülem, ahogy az átok sem kerül felismerésre, máris a levegőbe emelkedek, mint egy rongybaba. Kiáltanék!.. Ám csak néma sikolyra nyílnak ajkaim. Kapálóznék!.. Úgy érzem, minden tagomba elevenen nyíllal a fájdalom, s képtelen vagyok megmozdulni. Egyszer csak újra érzem apró talpaim alatt a föld szilárdságát, s lekapom a fejem, hogy bizonyosságot szerezzek erről, majd a kérdések áradatára lassan emelem fel a tekintetem, melyben a rettegés és a félelem olyan tisztán kiolvasható, mint egy nyitott gyerekkönyvben. Felém fordulnak, s jéghideg haragot olvasok ki a szemeiből, mely minden csontomba élesen belemarja apró, hegyes fogait. Egész testemben megrándulok, mintha csak ostorral vágtak volna végig rajtam, s lesütöm a szemeim a kérdések rengetegére, mely felém érkezik.
- Én.. – Eddig jutok valahol a mondókámban első neki futásra, s ujjaim beleakadnak a szoknyám anyagába, majd idegesen kezdik el csavargatni, s gyűrögetni. – N..n.nem akartam semmi rosszat. -
Védekezve, meghunyászkodok, holott lehet, ki kellene állnom magamért. Én voltam itt hamarabb, s különben is ki ő, s miért lenne felsőbbrendű nálam? Na persze, sosem voltam elég önérzetes, hogy ilyet bármikor is megengedjek magamnak. Pontosan tudom, ki ő.. Be sem kell mutatkoznia, elég volt egy pillantást vetni a gyönyörű arca, már is tudtam.

Mivel tölthetném el megannyi időm az étkezések közben, mikor egy kellőmennyiségű táplálékot küzdök le a torkomon, s próbálok úgy tenni, mintha mindez jóízűen menne? Csendben figyelem a Háztársaim, ahogy egymás mellett ülve, tőlem igen csak messzire élnek szociáliséletet, s ebből persze én kimaradok. Nem tudom magam rávenni, hogy csak egy hellyel csusszanjak arrébb, s kapcsolódjak be a beszélgetésbe úgy, mint mindenki más. Sokszor látom őt, a serlegem pereme felett elnézve, vagy a gyümölcstálak, s sült húsos tálak tornyozásai között találva egy kis rést. Fogalmam sincs, mióta fedeztem fel magamnak, hány órája, napja, vagy.. éve már. Vajon ő is észrevette? Nem.. biztosan nem, túl apró és szürke vagyok ahhoz, hogy egy hozzáhasonló akár csak egy pillantásra is méltasson, vagy éppen megjegyezze az arcom, a nevem.. Mind lényegtelen információk tömkelege. Nem követek én el bűnt, csak pár lopott pillantás, egy-két perc, amíg gyönyörködöm tökéletességében, a finomívű orrban, a hihetetlenül világos íriszekben, a puha ajkakban.. de most nem merek felpillantani, hiszen nem az asztal másik végén ülök, szinte teljesen észrevétlenül.

A csendet, ami a teremre s kettőnk köré telepedett, nem én fogom megtörni, buta, s eléggé suta szavakkal, idétlen dadogással. Remegek, akár a nyárfalevél, hiszen nem tudhatom, mi vár még rám. Annyira fázom.. ott belül, s annyira félek.. Elmondja valakinek? Hiszen láttam a felismerést a szemeiben, ha csak egy röpke pillanat erejéig is. Elmondja Pitonnak, ő pedig.. egyenesen bedug valami elvonóra, ahol az ágyhoz szíjaznak majd. Egy kósza légy zümmögését sem hallom, csak a saját szívem heves zakatolását. Szaggatottan kapkodom a levegőt, s feltörni készülő maró könnyek kaparják a torkom. A padló megnyikordul a közeledő léptek alatt, de.. nem én mozdultam.. akkor? Újra a másikra pillantok, aki ott áll előttem, szinte hirtelen a semmiből oda teleportálva, mint valami őrült amerikai filmben. Sosem kerültem hozzá ilyen közel, soha.. Az, hogy fölém magasodik igen csak enyhe kifejezés, s sportos alakjából látva most már biztos vagyok abban a gondolatomban, miszerint nem esne nehezére összeroppantani, mint egy.. hurkapálcikát.

Zavarodottan nézek a másikra, hiszen most, mint egy úri sarj, úgy beszél hozzám. Finoman megformálva a szavakat, mellőzve a tegezést, amit az imént használt, s én csak most veszem észre a különbséget, ráadásul a kezemért nyúl. Döbbenetemben, ha akarnék, se tudnék ellenkezni, s egyre csak nagyobb elképedéssel figyelem azt, ahogy formális csókot lehel apró kezemre, ami szinte eltűnik az övében. A puha ujjak érintésére villámszerűen fut végig gerincemen a borzongás, s ugrik még kisebb görcsbe a gyomrom, sápadt arcomra pedig a pír szégyenletes gyorsasággal kúszik, ezzel némileg egészségesebb színbe. Kővé dermedve próbálom ezt az egészet most feldolgozni, hisz.. ez csak is egy álom lehet. Valahol még mindig a padok között kuporgok, fehér porral mocskolt orral, ez pedig.. nem lehet a valóság!
- Én.. – Már megint ugyanaz a dadogás, ugyan azzal a szóval való kezdés, igazán összeszedhetném magam.. de még is hogy tegyem? Az előbb még nekem támadt, most meg úgy tesz, mintha egy parányi is tisztelet lenne irántam. Áh.. egy ilyen tökéletes embernek, mint ő, ez a kisujjában van, a vérében. Elképesztő, annyira.. lenyűgöző. – Daylene.
Felemem kiszáradt szájjal, s még mindig gyorsan emelkedő mellkassal, s dobogó szívvel. – A nevem Daylene Whitehorn. -
Végül csak sikerült kinyögnöm némi információt, de miután rájövök, hogy túl sokáig szobrozok előtte, megilletődve, s szégyenkezve húzom el a kezem, majd rejtem a hátam mögé, a másikkal egyetemben, s teszek hátra egy lépést.
- Sajnálom.. ha megzavartalak valamiben, khm.. izé.. – Ooké, hogyan magázódjak a saját korosztályommal, sőt, még Ő az idősebb?!

Újabb lépéseket teszek, majd egész a padhoz hátrálva, s annak nekiütközve pillantásommal keresem a táskám, amit csak hamar megtalálok a földre csúszva, s a vállamra kapva nézek újra körbe.
- Én.. én megyek máris, azonnal. – Biztosítom róla, hogy eszem ágában sincs zavarni, vagy tovább bámulni elbűvölten, inkább gyors lelépek de.. ezeket még sem hagyhatom itt! A pálcám persze valahol az ágyam mellett lehet fent, így.. nincs más választásom, mint nagy hévvel letérdelni, s kapkodva összehúzni ujjaimmal a szilánkokat. Igen, kapkodva, sietve, felhúzva a nyúlcipőt elmenekülve. Azzal nem számolok, hogy a szilánkok igen élesek, s ahogy hozzájuk érek, olyan elemi erővel hasítják fel a kezeimen a bőrt, minek hála kövér cseppekké dagadó, s vékony folyókká vékonyodó mélyvörös szín karistolja át az alabástrom bőrt.

A kezét nem húzza el. Hagyja, hogy ajkaim forró leheletemmel együtt életet leheljenek fagyos kacsójába. A szemei óriásira nyílnak, zavart vélek felfedezni bennük. Vajon tudja, hogy hol van, hogy mit csinál? Tisztában van azzal, hogy ajkai szinte maguktól elnyílnak és hogy a szavak sehogy sem találnak utat maguknak? A kissé homályos tekintetbe fúrom szemeimet, és azonnal nyugtázom magamban a dolgot, miszerint egyáltalán nem. A gondolatok szép lassan kavarogni kezdenek elmémben.

Az élet groteszk fintora, hogy pont most, pont ilyenkor akadok bele ebbe a lányba. Szemeim végigfutnak rajta, alakján, hosszú haján, mely most eléggé kócos. Nem tehetek róla, nem bírom megállni, hogy ajkaim ne húzódjanak - egy enyhén - gunyoros mosolyra. Eközben halkan kinyögi végre a nevét is, melyre csak pislogok. Gondolkodnom kell. A név ismerős..
Ha lehetne a felismerés pillanatában óriási lendülettel csapnék a homlokomra, de mivel mégis csak nemesi vér csörgedezik az ereimben ezt a mellékes apróságot meghagyom egy későbbi időpontra, amikor már nyugodtan egyedül leszek.. mondjuk a szobámban. Szemeim összeszűkülnek, úgy  figyelem a kukkolót. A kukkolót, aki minden egyes nap engem bámul a hatalmas asztalnál. Fürkész tekintetét mindig magamon érzem, és soha nem viszonzom  maximum akkor és úgy, mikor ő éppen mást pásztáz. Tudom, hogy sokak szemében ellenállhatatlan vagyok, azonban ez, amit ő művel néha már kissé zavaró. Hiszen ha nekem feltűnnek rajongó pillantásai, akkor már másnak is szemet szúrt. Igaz soha nem tettem semmit, amivel leállíthatnám, nem tettem semmit, amivel esetleg bátoríthatnám. Talán kissé megsajnáltam. Hiszen olyan magányban üldögél mindig, szinte már sugárzik róla az elhagyatottság. Ez a magány azonban nem az a magány, amely az én pórusaimból is árad. Az én magányomat, én választottam, saját akaratomból nem engedek senkit sem magamhoz közel, nem pedig azért, mert nincs senki aki vágyódna a társaságomra. Valószínűleg az ő magánya valami más miatt történt. De hogy miért is? Nos, ezt a titkot ideje lenne már megfejtenie valakinek. Az a valaki pedig úgy néz ki én leszek.

- Nem zavartál meg semmiben, mert még el sem kezdtem az elmélkedést..
Válaszolok a nyomorék kis kifogására. Tudom, hogy ezt akarja hallani, hogy ezt várja. Eközben persze szépen visszatérek a tegeződésre a magázódásról. Így valahogy még mindig egyszerűbb. Ha már az utamba sodorta az élet ezt a bábut, akkor legalább próbálok könnyíteni a helyzeten. Magamnak legalább is leegyszerűsítem. Azt pedig, hogy ő ezt, hogy dolgozza fel magában.. nos, rábízom. Ha más nem, volt egy igazán fantasztikus napja.. szóba álltam vele, és még a modoromhoz képest elég kedvesen is viselkedtem. Lehet, hogy ha nem tudom magam visszafogni, akkor most egy jó kis Sectumsempra boldog tulajdonosa lenne. Na persze a szavaim nem igazán hatják meg. Szép lassan hátrálni kezd – pont úgy, mintha félne tőlem – majd felbukik a táskájában. Arcán még mindig látszódik a vörös pír.. mennyire megható ilyet látni ebben a mai világban! Szemeimmel rábámulok – amolyan mi bajod van stílusban – majd hitetlenkedve hallgatom, ahogy ismét magyarázkodik, ahogy ismét a kifogásokat keresi. Ennek tetejében pedig úgy dönt, a kupit is eltűnteti maga körül. Hogy miért nem egy laza pálcamozdulattal csinálja, nem értem.. helyette inkább neki áll két kézzel az üvegszilánkoknak.

Szemöldököm a magasba szalad, ahogy nézem a ténykedést, majd szinte már a jóistenhez fohászkodom, hogy mentsen meg az ilyen kényszeresektől. Természetesen nem hallgat meg, tehát evidenssé válik, hogy valamit tennem kell a helyzet normalizálása érdekében. Már éppen belekezdenék a sablonos szövegbe, hogy hagyja a francba, és hogy elvágja a kezét.. ja és az is az eszembe jut, hogy megkérdezem miért nem pálcával csinálja ezt az egészet, netalán kvibli..??!! Sajnos nem jutok el odáig, hogy az előbb oly precízen kigondolt szavakat ki is mondjam, ugyanis apró szisszenést hallok, majd látom is a vöröslő vércsíkot a padlón, és látom csillogni az üvegtörmelékeken is. Kezem a homlokomra téved, mintegy félre nem érthető „nem hiszem el!” kifejezésként. Sóhajtok egy nagyot, és inkább lenyelem a szép lassan kitörni készülő szóáradatot, mely leginkább arról szól, hogy megérdeklődöm tőle, hogyan tud ennyire szerencsétlen lenni. Pedig szívem szerint most igencsak kiakadnék, ha lehetne. Ezt a fajta sutaságot már nagyon nehezemre esik tolerálni. Talán azért, mert engem győztesnek neveltek, és mert minden egyes érdemért, sikerért az életemben magam küzdöttem meg. Pont úgy, ahogy az aljanép is megküzd a ranglétrán. De hogy egyesek egyáltalán nem képesek semmire? Nos ez az ami nonszensz és igazán idegesít.

Lassan a lányhoz sétálok, a már annyira megszokott nesztelen lépteimmel. Nadrágom zsebéből előveszem a családi monogrammal díszített hatalmas fekete zsebkendőt, majd hosszú ujjaimmal átkulcsolom a csuklóját. Hogy esetleg nem engedi, egyáltalán nem érdekel. Itt én vagyok az erősebb, én vagyok a dominánsabb, tiltakoznia teljesen felesleges.. úgyis csak vesztene. Nem szorítom meg nagyon, épp csak annyira, hogy érezze nem szabad kötekednie. Arcom elé tartom az ujját, megnézem az apró sebet, majd kedvesen mosolyogva – ami tőlem igazán távol áll, pláne jelen helyzetben – biztató szavakat mormolok a fülébe.
- Úgy látom nem vészes.. csak egy apróbb karcolás. Viszont van benne egy apró szilánk. Kiszedem.. fájni fog kicsit..! Szorítsd össze a fogad, és ne nézz ide, ha rosszul szoktál lenni a vértől vagy bármi ilyentől!
Szavaim befejezte után szép lassan végignyomkodom a sebét, kiveszem az apró, ám annál ragaszkodóbb szilánkot. A művelet nem tart sokáig, igaz nem is épp a legsterilebb megoldás, de talán túléli míg feljut a gyengélkedőbe. Úgy pedig, hogy rátekerem a kezére a fekete zsebkendőmet már biztos hogy életben marad.. Sőt! Ha már a vérével beszennyezte meg is tarthatja, mint ereklyét tőlem. Lesz mivel aludnia éjszakánként..

Legtöbbször nem vagyok több egy pangó, sötétfenekű tónál, melynek legalja megannyi értéket, s mocskot egyaránt elrejt a kíváncsi szemek elől, ha esetleg azok szökő évente rám vetődnek. Most pedig jött Ő, s olyan vihart hozott magával, mint még talán soha senki, vagy ha mégis.. annak emlékre régesrég elhalványult már. Apró dörrenések figyelmeztetnek, hogy ennek nem lesz jó vége, még is hagyom magam, hagyom, hogy a kezemhez érjenek, hogy oly biztosan tartsák, s puha csókkal borzongassák az állóvíz tükrét. Lélektükreim előtt sűrű ködgombolyagok tekeregnek, elfedve a tisztán látás lehetőségét, ő mégis utat tör magának rettenthetetlenül, s a sötét pupillák éles karmai vájnak az enyéimbe. Elkapom a tekintetem újra, mielőtt sebet ejt rajtam, láthatatlan, lüktető sérüléseket, melyek az ő elméjében még csak nem is léteznek, de bennem elevenen élnek, s még is.. másodpercekkel később a hosszú sötét pillák alól pillantok az isteni alakra, s szinte akarom, hogy bőröm felsértse, hogy önérzetem még inkább a sárba tiporja. Törje össze a csontjaim, zúzzon porrá, csak érjen hozzá..  Beteges gondolataimon túl nem látok, így mindennemű arcrezdülés teljesen elkerüli a figyelmem, legyen az akármilyen gúnytól csöpögő mosoly, mely sósavként emészti fel a környezetét.

Nem fedezem fel a felismerés jeleit sem, talán szerencsémre, hiszen még ennél is inkább kívánnám, hogy nyeljen el a föld. Abba a biztos tudatba ringatom magam, hogy fogalma sincs ki vagyok, s honnan sodort ide a szél, hogy egyáltalán létezem e s nem csak egy múló látomás a kastély varázslatos falai között, hiszen akár ez is előfordulhat.. Vagy csak én vagyok ennyire elvarázsolt lélek? Első pillantásra el se hittem róla, hogy létezik.. Létezik egy ilyen tökéletes alak, ami olyan mint egy árny, észrevétlenül lopózik mögéd, s ejt rabul. Az első alkalmat csak véletlennek hittem, ám a második és harmadik eset után, hogy megpillantottam a Mardekárház asztalának végén, arra késztetett, hogy nyomozzak utána. Ki ő, hogy hívják, melyik évfolyamba jár. Még arról is elfantáziálgattam sokáig, hogy vajon a vezetéknevünk hasonlóságából kifolyólag lehet e némi közünk egymáshoz. Ebből kifolyólag azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy ennek okán megszólítom egyszer, de.. ez sosem történt meg.

Értetlen, kissé hitetlenkedő pillantással futok végig a másik vonásain, majd lehajtom a fejem. Nem. Egyáltalán nem ezt akartam hallani, én semmit sem akartam hallani, csak a néma csend buzdító szavait, hogy mihamarabb tűnjek el innen. Azt vártam, ha a csendet meg is töri, lenéző szavakkal szól majd hozzám, amiből süt a megvetés. Ehhez képest emberi hangot üt meg velem, mintha csak egy minimálisan is, de emberszámba venne. Milyen nemes!..

A fájdalom éles hullámai söpörnek végig vékony karomon, s egy halk szisszenés hagyja el az ajkaim, de gyors összeszorítom a fogaim, mielőtt további panaszos hangok törnének fel belőlem. Nem törődöm vele, mert nekem haladnom kell tovább, ezt az egészet bele kell söpörjem a táskámba, s el kell fussak innen! Nem állhatok meg, egyszerűen nem! Nem adhatom fel, s igen is újabb suta, bár némileg határozott mozdulattal próbálom átfogni a szilánkkupacot, s összébb húzni. S mintha a semmiből teremne ott, vetődik rám Darren árnyéka, s alig emelem meg kissé a kótyagos fejem, ő már ott guggol előttem, s finom ujjai a csuklómra fonódnak. Ellenkezni.. képtelen vagyok, csak sodor magával az áramlat, s érzem, ahogyan egyre csak vörösebb s vörösebb leszek, ha már ezt lehet fokozni tovább. Világos szemeim talán élénkebben csillannak meg, ahogy a szívem is hevesen ver, pulzusom pedig kitapinthatóan lüktet. Annyira elvarázsol, hiszen oly közel van hozzám, még is mérföldekre távol. Legszívesebben kinyújtanám kezem, s megérinteném hóka bőrét, végigfuttatva ujjbegyem a vonásain, ajkai élén, a szeme alatti láthatatlan karikákon..

Nem figyelek oda teljesen, amikor beszél hozzám, így mondhatni teljesen váratlanul ér a dolog, amikor a belém fúródott szilánkhoz ér. Összeszorítom a szemeim, s bár nagyon kikívánkozna egy hangos nyikkanás, inkább lenyelem képtelesen a nyelvem, s nem mondok semmit. Törékeny testem összerándul, másik kezem görcsösen markol bele a felcsúszott szoknyám zöldes árnyalatú anyagába. Éles fájdalom, majd lüktető érzés s némi zsibbadás egyvelege. Az összeszorított szemhéjak alól kibuggyan egy sós könnycsepp, s lassan vág magának utat a hamvas bőrön keresztül. El is feledkezek róla, amikor megérzem a selymes érintést, s felpillantva, fejem gyorsan felkapva meredek a kapott zsebkendőn. Képtelen vagyok felfogni, miért ennyire.. figyelmes velem valaki, miért nem lök rajtam még egyet, ahelyett, hogy segít. Nem húzom el a kezem, csak akkor, ha ő enged el engem először.
Elmosolyodom. Az első mosoly ezen a mai napon, s tudatlanul varázsolom szebbé vonásaim ezzel az apró gesztussal.
- Köszönöm. – Suttogom rekedten, majd újra sután pillantok körbe, s köszörülöm meg a torkom, ahogy a térdem előtti romhalmazt bűvölöm.
- Nincs nálam a pálcám… -

[sajnálom.]

Nézem csillogó szemeit és lassan de biztosan felvillantom a legellenálhatatlanabb mosolyomat. Igen, vigyorgok. Na nem azért, mert annyira mulattat a helyzet, hanem azért, mert ezen a groteszk egymásra találáson már nem tudok mást csinálni. Egyszerűen muszáj a morbiditást valahogy, ha más nem is, ilyen formában elnyomnom. Most pedig éppen azt teszem.
Nézem az arcát, ahogy a fájdalom kínja végigszáguld rajta a szégyenkezés apró pírjával együtt. Nos igen. Ez van. Ha már teljességgel szerencsétlen, legalább bénázni ne bénázna.

Kutató ujjaim szépen lassan kihúzzák a szilánkot kezéből. Az az apró darabka igazán ragaszkodó típus volt, nehezen akart megmozdulni. Nem vagyok egy orvos palánta, azt viszont már tudom előre, hogy ebbe az apróságba nem fog belehalni. Sőt! Ha a helyzetet jól kezelné, még az is lehet, hogy tanulna valamit ebből a dologból. Elsősorban azt, hogy ne aludjon el minden lyukban, ne szívja szét az agyát.. és ami a legfontosabb! Mindig legyen nála pálca.
Amint a helyzetet magamban kellően konstatáltam Daylene arcát fürkészem. Ahogy bámulom, egyre jobban rájövök arra, hogy mindig is körülöttem járkált, csak valahogy nem tulajdonítottam lényének túl nagy szerepet. Igen! Emlékszem! Az étkező, az ott érzett kutató pillantás az tőle jött.. de nem csak az. A folyosón, és mindenhol. Kezdek már szép lassan rájönni arra, hogy egyes minimális értelemmel megáldatlan lánykák miért vigyorogtak annyira rám. Hát persze. Őket valahogy jobban érdekelte „hódolóm” mint engem. Mondjuk tény, hogy a sok nő között, mellett, után.. már igazán fel sem tűnik hogy esetlegesen egyel több van, vagy éppen kevesebb. A körülöttem lévő hölgyeket úgyis megválogatom. Azért nem engedek be akárkit az ágyamba. Pláne, hogy az én ágyam az tiszta.. nem fog benne senki sem fetrengeni és teleszórni mindenféle baktériummal.

A csomó igazán szépre sikerült, melyet a hatalmas zsebkendővel kötöttem a kezére. Nézem vörössé vált arcát, ismét rámtör a szánalom, de próbálom egyáltalán nem mutatni. Figyelem, ahogy arcának pírja egyre jobban elmélyül és ahogy habogva közli, nem hozta magával a pálcáját.
Elmosolyodok.
Mit is tehetnék mást? Hiszen az előttem guggoló lány még igencsak kislány. Nem is kicsit! Mintha minden egyes mozdulata és tette arról árulkodna mennyire ártatlan.
- Hát látom, hogy nem hoztad el. Bár ez eléggé felelőtlenség! Remélem már nem fáj annyira a kezed.. ! Hanyadikos is vagy?
Kérdezem tőle, hiszen tudnom kell, hogy gyermeteg mivolta abból fakad-e, hogy még annyira fiatal, vagy pedig alapból ilyen a természete. Ez az apróság egyáltalán nem egy elhanyagolható szempont. Valamint kedvességemmel mostmár - ebben száz százalékig biztos vagyok - megnyertem magamnak. Hűvös pillantással nézem a kezét, melyet nem olyan régen kötöttem be, majd kissé elhúzott szájjal állapítom meg, hogy a kendő vöröslő vérétől igencsak átázott. Talán mégis jobb lenne elvinnem a gyengélkedőbe. Lehet hogy csak elvágta magát, de kinézem belőle, hogy egy ilyen apró seb miatt még elvérzik.
- Lehet hogy el kellene vigyelek a gyengélkedőre.. nem akar elállni a vérzés..!

[I REALLY HATE YOU]

I REALLY HATE YOU

'CAUSE YOU'RE JUST LIKE THE OTHERS

Tanulni? Tanulni mások hibájából, és a sajátomból.. azt csak az okos emberek szoktak. Én nem vagyok okos, sem szép, se elbűvölő, csak egy test, s az abban lakozó, rég meghalt szív, mely még éppen működőképes, hajthatatlan pumpálja a vért ereimbe. Pislogok, mert ezt kell tennem, lélegzek, mert a testem késztet erre, de már nem érzek semmit, semmit sem, csak az üres fájdalmat. Igen, újra és újra megfogom tenni, ahogy eddig is, hogy óráknak tűnő percekig úgy érezzem, boldog és szabad vagyok, akár a madár! Szárnyaim szélesre tárom, arcomon végigsimít a hűvös levegő, orromba szökik az erdő, a fű, a falevelek illata. A nap csak rám ragyog, nekem szórja a fényeket, s az út legvégén látom Őt. Mosolyog rám, nevet! A nevem suttogja, magához ölel. Sosem láthatom őt már többé, csak megrészegült álmaimban, csak ott lehet minden olyan, mit rég, s nekem szükségem van ezekre a pillanatokra. Csak ismételem magam.. másra sem vagyok képes.

Figyel, látom rajta, mintha csak információkat gyűjtene. Látja, hogyan válik az arcom egyre vörösebbé, ahogy a pír beborítja, s miként csillognak fakón a szemek, válnak el tudatlan módon az ajkak újra s újra. Megrebbennek a hosszú, sötét pillák, fejem pedig lehajtom, s a hosszú tincsek előrehullva takarják el arcom, a valóm. Nem akarom, hogy lásson, hogy tanulmányozzon, mint valami.. állatot, amit ketrecbe zárnak. Rájött? Tudja, hogy ki vagyok? Felrémlenek elméiben elrejtett, feleslegesnek ítélt képek? Az ebédlő, a Klubhelyiség.. a kihalt vagy épp forgalmas folyosók? Úgy slisszantam el mellette, mint egy szellem, átnézett rajtam, mint egy tisztára mosott ablakon. Szavai másnak szóltak, köszönései mást üdvözöltek, mosolyai más szíveket dobbantottak meg. Biztosan nem. Én nem számítok, semmi vagyok, egy senki.

Elveszem a bekötött kezem, s ölembe ejtem, majd szemeimmel azt vizsgálgatom, másikat bizonytalanul emelem meg, hogy a kötött csomón végigfutassam ujjhegyem. Lehunyom a szemeim, s újból érzem, ahogy megcsap az illat, melyet annyiszor éreztem már, akárhányszor elment előttem, vagy merő véletlenből léptem be utána a KH bejáratán. Ez az Ő illata, s a vékony alkarjaimon a libabőr észrevétlenül fut végig, melyet a fakó ing anyaga takar, szerencsémre. Befészkeli magát újra és újra a tudatomba, a szívemen, a lelkembe, s egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezen fokú rajongásommal! Képzeletem által kreált képek rohamoznak meg újra, ahogy hozzám ér, ahogy megcsókol, ahogy nyugtató szavakat suttog a fülembe.. nem, nem, NEM! Ez mindig hazugság!.. még is, olyan jó érzés hamis ábrándokba menekülni, ám most nem lehet, hiszen imádatom tárgya itt ül előttem, húsvér valójában. Hallom hangját, dorgál.. s kérdez is.

Kissé kótyagosan emelem meg a fejem, majd nézek rá, de válasz már nincs. Még is mit csinál, mit művel, mit akar tőlem?.. Miért ennyire kedves, s készséges, holott tudom, igen is érzem, hogy megvet!
- Ötödéves. – Hallom a saját hangom, ahogy az illemnek megfelelően választ adok a feltett kérdésre, s érzem, miként mozdulok meg ültő helyemben. Mocorgok, mint aki elakar menni, csak nincs hozzá még ereje. Ki kell szakadjak bűvköréből, abból az erős pókfonálból, melyet körém font, mellyel biztosítja saját magát, hogy most már csapdába estem, s nincs menekvés, elevenen fog felfalni. Kegyetlenül veszi el azt, amire szüksége van, és én.. én hagyom mindent egy szó nélkül, a kedves szavakért, s egy finomabb érintésért cserébe.

- Nem!.. Nem.. jól vagyok. – Tiltakozom, s most először emelem meg kissé a hangom, s így hevesebbre sikeredik a reakcióm, majd gyorsan felpattanok, s megrázom a fejem.
- M..mm. mennem kell. – Dadogás, levegőkapkodás. Csak én látom úgy, hogy a falak egyre mennek összébb, s teljesen beszorítanak? Hogy az ablakon már egy fénysugár, annyi se szökik be? A levegő fogytán, összeszorul a tüdőm, sípol a fülem, szürkés pöttyök játszanak a szemeim előtt, s az ájulás környékez. Menj.. menj, menj, FUSS! Fuss amíg lehet, s ne nézz magad mögé! Mondanom kelle még valamit, egy köszönömöt, hogy rám áldozta a zsebkendőjét vagy,.. Megígértetni vele, hogy nem mond semmit, de a szavak újból nem jönnek az ajkaimra. Így csak hátrálok, és hátrálok, nem merve hátat fordítani neki, majd amikor az ajtó kemény felületének ütközöm, tapogatom ki a klincset, s azt lenyomva lépek el, majd nyitom ki az ajtót, s a résnyi helyen préselem át magam, majd sietősen csapom be magam után de.. még sem záródik be rendesen, s így tisztán lehet hallani a rohanó léptek zaját.

[KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT ]

Nath

Így ni.- majd bezárom magam mögött a régi rúnaterem faajtaját. Itt elmélyedhetek a gondolataimban. Mint, mindig a vállamon ott ült Lunlana, a fehér törpegolymókom. A kezemben néhány súlyos tankönyv pihent, és közöttük még egy mugli-újság. "Nők kincsei: körmök, műkörmök", ez állt minden lapnak a címoldalán. A mugli-kozmetikával kapcsolatos. Ez a hobbim, azt mondják hogy jól csinálom, csak furcsán, persze hisz mugli módszerrel. Anya szokta küldeni minden héten bagollyal a hetilapot.
Azt gondoltam, mivel úgy is el vagyok maradva pár házi feladattal, meg ki szeretném olvasni ezt az újságot, ez a terem tökéletes a zavartalan olvasásra. Ide úgy se jön soha, senki.

Így a terem közepén hasra feküdtem a hűvös kőpadlón, a könyveket letettem magam mellé, s a kis háziállatomat pedig leültettem velem szemben. A falakon szép rúnákat tüntettek fel, ez adott egy kis hangulatot. Nagyon sóhajtottam. Kezdjünk neki!
Amint elkezdtem írni a számmisztika-házimat, öt percre rá a gondolataim már máshol jártak. Le kéne mennem a Roxmortsba a többiekkel. Múltkor amúgy se tudtunk Cornelia miatt. A szokásos szombat helyett már pénteken le kéne szöknünk a szokásos alagutunkon keresztül...Vagy esetleg...Nem! Gyerünk! Koncentrálj a házira... a számmisztika eredete...vagy inkább vasárnap menjünk? Áh! Nem bírtam. Becsaptam a könyvet és a többi közé dobtam, mire a könyvkupac tompa puffanással a padlóra dőlt. Oh, remek! Nem volt kedvem összeszedni, hagytam a fenébe. Magamhoz vettem az újságomat és elkezdtem olvasni. Na, ez már jobban érdekelt.
Van időm. Nincs több órám ma, úgy sincs jó idő kint a szokásos sétámhoz, mert enyhén beborult, és lehet esni fog, így szép nyugodtan pihengettem a padlón olvasgatva. Néha egyszer-egyszer hozzám dörgölőzött Lunlana, de nem zavart, inkább csikizett.
Szerintem úgy három órát tölthettem az elhagyatott teremben. Nem baj, itt úgy sem zavarhat senki. Még én is úgy szöktem be ide.

Menekülj!
Ez az egy gondolat lebeg a szemem előtt, miközben a Roxfort girbe-gurba folyosóin rohanok végig. Csúszva fordulok be az egyik elágazáson, s majdnem összetörök egy ősöregnek tűnő vázát. Már csak az hiányzott volna, hogy ezt is tönkretegyem. Alig pár perccel ezelőtt, teljesen véletlenül persze, betörtem az egyik ókori ablakot. Ki gondolta volna, hogyha az ember nem kapja el a fogas frízbit, akkor az simán betöri az üveget? Abszurdum, amiért Frics engem okol... Tehetek én arról, hogy túl alacsony voltam a játékszer elkapásához? Nah, ugye, szerintem se. Most mégis fejvesztve menekülök végi a fél iskolán, hogy megússzam a büntetést. Hála Merlinnek, a vén kvibli nincs épp egy súlycsoportban velem, s elég nehézkesen mozog, így gondol nélkül le tudom hagyni. Azonban úgy ismeri a kastély titkos járatait, mint a tenyerét. Csupán csak abban reménykedem, hogy elveszítette a nyomomat és teljesen másfelé tapogatózik éppen. Remélem a bolond macskáját is magával vitte a gányba! Valami érthetetlen módon kapcsolatban állnak, de egyre inkább arra tippelek, hogy Mrs. Norris egy szimbióta, és ezért áll kapcsolatban ennyire a gazdatesttel.

Lihegve veszem be ismét a következő kanyart, majd a talárom belső zsebéből előrántom a pálcámat, s a szemben lévő ajtóra célzok vele. Hang nélkül idézem fel magamban a zárnyitó varázsigét, aminek következtében valószínűleg kinyílik a terem ajtaja. Ha viszont eddig is nyitva állt, akkor felesleges idő- és energiapocséklás volt az előbbi tettem. Egy utolsó nagy vetődéssel szinte betöröm a helyiség bejáratát. Szaporán kalapáló szívvel csapom be magam mögött a vastag tölgyfa lapot, majd hátamat a kemény fának vetve lecsúszok a  padlóra. Épp gratulálni szeretnék magamnak, hogy milyen ügyesen megmenekültem, amikor feltűnik, hogy nem vagyok egyedül. Kéken izzó lélektükreimet a földön fekvő lányra emelem, majd kissé oldalra döntöm a fejem. Még nem szólalok meg, hagyom, hogy a szívverésem lelassuljon, eközben már biztosan Ő is észrevett. Kifújom a levegőt, majd némán intek felé. Ha jó az arcmemóriám, akkor griffis a csaj, de nem vagyok biztos benne. Pár perc pihenésre szükségem van, mert teljesen kikészített ez a sok futkorászás. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ekkora távolságokat nyargaljak végig, ilyen rövid idő alatt.