+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Nyugati szárny
| | | | | |-+  Planetárium
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Planetárium  (Megtekintve 6270 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2009. 06. 03. - 22:26:40 »
0

Egy elsötétített tanterem a csillagvizsgáló torony belsejében, az odavezető csigalépcsőről nyílik ide egy ajtó. A planetáriumban szó szerint vaksötét van, csakis a pálcák fénye világít, mikor a diákokat betereli ide a tanárnő, ám mivel ezt a termet remekül lehet használni például házi feladatok elkészítéséhez nappal is, diákoknak is szabad bejárásuk van.
A Planetárium mennyezete mindig az aktuális éjszakai égboltot mutatja, a főbb csillagokat megjelölve, halvány derengéssel összekötve az alap csillagképeket. A tanári asztalnál lehet beállítani, hogy épp mit mutasson a terem, egy egyszerű tárcsás tekerőgomb segítségével. Például: csillagjegyek, fekete lyukak, galaxisok, stb.
Naplózva

Zoo Deschanel
Eltávozott karakter
*****


keserédes hatodéves

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2009. 06. 15. - 17:49:28 »
0



Elmélyülten tekergetem a tanári asztalnál lévő gombot, beállítva, hogy épp mit lássak a plafonon. Galaxisok.. fekete lyukak, csillagképek. Mélyet sóhajtok. Egyikre sem lesz ma szükség, csak az eget kell látnom, mindenféle segítség nélkül, így békén hagyom a tekerőt.
Fekete vászon oldaltáskámat még mindig szorosan mellkasomhoz nyomva magam előtt tartom, pedig már jó ideje beléptem a terembe. Hátamat a falnak döntve bámulok bele a mesterséges sötétségbe, a plafonon villogó fényeken kívül abszolúte semmit nem látok. Elmélázva figyelem a műcsillagokat. Nagyon pofásan megcsinálták, pont, mint a nagyteremben. Mintha tényleg a szabad ég alatt lennék. Pedig odakint még nem lehet ilyen sötét.. Igaz megkéstem egy picit, és közelebb vagyok a takarodóhoz, mint eredetileg akartam lenni, ettől függetlenül a többiek mégsem értek eddig ide.. Rosszallóan lebiggyesztem alsó ajkam; Mikának mindenképp jönnie kell. Ha már egyszer megbeszéltük, hogy együtt írjuk meg az asztronómia házinkat.
Táskámat átdobom vállamon, és kihúzom az eddig zsebemben várakozó pálcámat. Elsusogok egy Lumost, csak annyi fény kell, hogy semmiben ne essek el. Besétálok a terem közepére, és lefekszek a földre. Majd itt várok. Gyertyánfából készült pálcámat a földre teszem, és táskámat veszem a kezembe. Alig van benne most pár dolog, csak pennát hoztam, tintát, pár tekercs pergament – hátha párszor elrontom a házit, nem lepődnék meg rajta..- és végszükség esetére az asztronómiakönyvet. Gondosan szétterítem cuccaimat a földön, és a hátamra fordulok.
Csak azért késtem, mert Iza megmakacsolta magát. Ő ilyen későn már nem akart eljönni. Ahelyett, hogy beismerné, lusta lecaplatni a Griffendél tornyából, arra hivatkozik, hogy fáradt.. mint mindig. Na szép.. Holnap meg majd megint másolhatja le valaki háziját.. De ha az enyémet veszi célba, hát azt megkeserüli. Én mindig megszenvedek a háziírással, szenvedjen most ő is. Pedig mikor reggel megbeszéltük a dolgot, akkor megígérte, hogy velünk tart. Azon persze nem lepődök meg, hogy Audreynak kész van.. Valahogy mindig időben elkészíti a házikat, de hogy mikor, az rejtély. Anyt sehol sem láttam reggelinél, le mertem volna fogadni, hogy elaludt, pedig aktívan ébresztgettük Izával a hálóban. Persze Mikában nem kellett csalódnom, természetesen teljesen kiment a fejéből az egész házidolgozat. Így legalább találtam egy partnert a planetáriumba.
Oldalra húzom a számat, elpislantok az ajtó felé, de az még mindig gondosan zárva van, ahogy hagytam. Mika, merre vagy? Tisztában vagyok vele, hogy késni szokott.. de ez már túlzás! Pedig el fog jönni.. Hollóhátas, csak megcsinálja a hülye háziját, hát nem? Haragosan fújtatok, azért ma jöhetett volna időben… Ismét kézbe veszem pálcámat.
- Nox! – morgom magam elé, mire az a halovány fény is elalszik, ami eddig gyengén bevilágította a terem egy részét, és egy szemhunyásnyi idő alatt az egész szobában ismét eluralkodik az éjszaka. Majd várok a sötétben.
Naplózva

Sean Blaine
Öröktag
***

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2009. 06. 16. - 09:31:20 »
0

.-= Zoooooo =-.


Ösztönök.
Magány.

Ezzel a két szóval lehetne jellemezni azokat a pillanatokat, amikor egy-egy tanóra után sétálok a folyosón, teszem azt a Nagyterem felé, vagy éppen a mardekár klubhelységébe. Egyrészt, ahogyan baktatok, sorra hallgatnom kell a sok idióta barom nevetségesebbnél nevetségesebb problémáját. Olyankor megmozdul bennem valami, ami arra késztet, hogy lecsapjam az idiótákat. A fiúkat azért, mert úgy picsognak, mint egy utolsó riherongy. A nőket pedig azért, mert nincs jobb dolguk, például csendben maradni, sem, mint hallgatni azt a gusztustalan fülsüketítő hangjukat, amivel az őrületbe tudják kergetni az embert. A legszívesebben mindegyiknek kivágnám a manduláját egy szaros bicskával, érzéstelenítés nélkül, hogy legalább pár másodpercre megtapasztalják a csend áldásos mivoltát. Persze egészen biztos vagyok benne, ha ez megtörténne, belehalnának… neeeeeeeeeem, dehogy az elbaltázott és rögtönzött műtétbe, sokkal inkább abba, hogy kussban kell maradniuk. Rémes lehet a számukra, főleg annak tudatában, hogy a borsószemnyi agyuk minden bizonnyal megszokta már a harsogást, és lételemévé vált. Gondoljunk csak bele, olyan, mintha egy értelmes lénytől elvennénk a levegőt. Pfff, a legszívesebben megtenném ezekkel a Merlinverte majmokkal, mert olykor bizony már az én fejem is hasogat, bármennyire is képes vagyok kikapcsolni a külvilágot. Jelen helyzetben is csendesen baktattam, hogy reggelizzek valamit, aztán mehessek is tovább a hálóba, persze három lotyó pont engem pécézett ki magának. Ennek tükrében szépen koporásztak utánam, miközben átbeszélték a teljes év elkövetkezendő kollekcióit. Ökölbeszorult a kezem, és mivel a gyilkosság egyértelműen rám bizonyítható lett volna, így kitértem eredeti ötletemtől, és lekanyarodtam a csillagvizsgáló folyosóira.
Mély levegő.
Nyugalom.


A csigalépcsők lassú megmászása közben úgy döntöttem, ha már erre járok, bevesz a fene a planetáriumba is. Ott legalább csend van, nyugalom, kiszellőztethetem a búrámat. A fülemet és szürkeállományomat ért támadást számítva egy bőséges fél óra szükséges lesz, hogy megnyugodjak kissé. Persze ott van a pakliban, hogy valamelyik elvetemült marha éppen a teremben ólálkodik, de majd kihajtom, vagy kihajítom az ablakon, Ez már mellékes. Általánosságban a megjelenésem elegendő szokott lenni, hogy elűzze az embereket a húszméteres körzetemből.

Az ajtó.
Nyikorgás.

Ráférne már erre az ósdi kastélyra egy teljes renoválás, komolyan, attól tartok, egyszer séta közben rám fog szakadni valami rohadt nagy kődarab, vakolat, vagy bármi más, aztán ott lelem halálom. Mindenkit elkap egyszer, de ha tehetem, hát nem így tervezem. Mindenesetre, ahogyan benyitottam, a folyosóról beszűrődő fény bizony megvilágított valakit a terem közepe tájékán. Fél szemmel láttam csak, ezért úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Az ajtót behúzva magam mögött húztam elő a pálcámat. Megjegyezve az irányt, merre is volt az illető, megindultam a vak sötétben. Egy padsor jobbról, egy balról, az út szabad volt, csak egyenesen kellett bandukolnom. Nagyjából akkor ejtettem ki a kellő varázsigét, amikor már lépésekre lehetetem csak az illetőtől.
- Lumos solen!
A hangom természetesen nyugalmas, üres, semmitmondó. A pálcát persze lefelé tartottam, hogy kellemesen kiégesse az illető retináját a fénycsóva. Aztán lepillantva rá szólaltam meg ismét.
- Ne haragudj, nem láttam, hogy van itt valaki!
A hangsúly változott az igéhez képest, egyértelművé téve a másik számára, hogy bizony tudtam a jelenlétéről, és cseppet sem véletlen, hogy éppen az arcába világítok. Ahogyan a szemébe meredtem feltűnt, hogy rettenetesen halovány a bőre, bár lehet ez az erős fény miatt volt. Úgy terült szét a földön, mint a legjobb minőségű thesztrál ürülék.
- Fény és nap odakint van Csillagom, itt nem fogsz barnulni!
Jelentettem ki csendesen, majd elemelve a pálcát a felőle indultam meg a tanári pulpitus felé, leszarva azt, hogy valószínűleg jó diák módjára pálcát ragad, aztán nekiáll átkozni.
Csend.
Neszezés.

Naplózva

Zoo Deschanel
Eltávozott karakter
*****


keserédes hatodéves

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2009. 06. 22. - 18:04:49 »
0



Androméda, Kis medve, Hydra, Kígyó – ismétlem magamban a csillagképeket, amiket felfedezek a mesterséges égbolton. Igaz, asztronómiából nem vagyok igazán jó, de azért valamennyi tudás rámragadt az öt év során. Ettől függetlenül érzem, hogy fájni fog ez a mai háziírás. Csillagkép csoportosítások, galaxis leírások.. Csupa elmélet.. Orromat felhúzva fintorgok a sötétben. Valahogy sokkal jobban bírom, ha számolnunk kell. Lehet csak azért, mert akkor rövidebb feladatokat kapunk? Végig sem tudom gondolni a dolgot -de őszintén szólva, annyira nem is érdekel-, az ajtó nyikorgása megtöri a terem csendjét. Rögtön felemelkedek a földről, és megfordulok, hogy farkasszemet tudjak nézni a késővel.
- Mika.. – hagyná el a dorgálónak indult mondatkezdemény a számat, csakhogy a hangok valahol lemaradhattak. Csak némán nyöszörgök, mikor megpillantom a folyosóról beáramló fénytől megvilágított alakot. Ez aztán nem Mika.. Sőt, még csak nem is lány. Megmerevedek ültömben, pedig az lenne a logikus, ha most bekúsznék valahova a padok alá, biztos meglátott.. Uramisten, miért nem mozdulnak már a lábaim? Az ajtó bezárul, a sötétség ismét megtölti a termet, de most sokkal fojtogatóbb, mint az előbb volt. Érzem, ahogy torkomat elszorítja a félelem, minden egyes lélegzetvételért meg kell küzdenem, olyan nehezen mozog még a mellkasom is a hirtelen rámtört pániktól. Hallom a lépteit, ahogy egyre közelebbről hangzanak fel. Még lenne lehetőségem elkotródni.. Becsusszanni valahova.. Érzem, hogy a szemeim hatalmasra nyílnak a félelemtől, kezem pedig akaratlanul is a zsebem felé kutat, hogy utolsó mentsváramat előkerítse: Dracula ujját, ami mindig enyhít a szorongásomon. Nem hiába nem lettem hollós, a pálcám végig mellettem hever, én pedig egy oszladozó ujjat próbálok előkaparnia  zsebemből. De még erre sincs idő, irdatlan erejű fény világítja meg arcomat, így kezemet ösztönösen szemem elé kapom.
Még mindig nem merek megmozdulni, de mikor megszólal, a szorongásom oldódni kezd, és helyét az indulat veszi át. Még hogy nem látta, hogy van itt valaki…. Le mertem volna fogadni, hogy ugyanúgy észrevett, mint ahogy én őt. De várjunk csak, ez a hang ismerős. Hunyorogva próbálom szemügyre venni a kétlábon járó lámpást, és pár pillanatnyi félresikerült fókuszálás után végre sikerül belőnöm az illetőt, akiben egy évfolyamtársamat ismerem fel.
- Fenébe, Blaine! A frászt hoztad rám. – tör ki belőlem, de valahogy a felismeréssel, hogy nem egy vadidegennel hozott össze a sors, a mellkasomból lassan felszakad a szorongás utolsó vontatott sóhaja is. Hosszasan figyelem a pálcáját rámszegező fiút, jól emlékszem rá. Az egyik olyan diák, akinek már az első nap megjegyeztem a nevét. Sean Blaine, már akkor megfogott az a furcsa kisugárzása. Na nem úgy, mint ahogy egy normális lányt megfogna bármi egy hímneműből, nem.. Blö, belegondolni is rémes. Egyszerűen csak sajnálatos, hogy egy fiúnak jutott ez az aura, de hát ez van.. Egészen földöntúli érzés önt el, ahogy felismerem a mardekárost: megkönnyebbülés. Magamnak is alig merem bevallani, hogy megnyugtatott egy fiú jelenléte. Bizonyára nem sokan éreznek ilyet, ha Seannal találják magukat a sötétben, de az is biztos, hogy nem sokan tartják Dracula kisujját a farzsebükben. Ez van, másképp működök, mint a többiek. Sokkal rosszabb lenne, ha mondjuk valami nyálgép tévedt volna be azon az ajtón, vagy valami szoknyákat hajtó, hétköznapi rém. Na akkor most sikítva futnék ki a teremből, vagy kaparnám a falat, hogy kitörjek azon keresztül, bár feltételezem, akkor még mindig nem bírnám mozgatni a lábaimat a félelemtől. Milyen griffendéles az ilyen? Mindegy, megkönnyebbülten emelkedem most már teljesen ülő helyzetbe, de azért a csillagomra hatalmas fintor kúszik vonásaimra.
- Kit érdekel, mi van odakint? – bököm oda a lehető legnagyobb jóindulattal, ami csak belőlem jöhet. Már maga a gondolat megnevettetne, hogy én barnulni szeretnék, de nem szokásom csak úgy beleröhögni a nagy semmibe, főleg nem idegeneknek. Egyébként, ha akarnék, se menne, a bőröm gyárilag ilyen, esetleg vörösödni képes, de barnulni biztosan nem.
- Házit akarok írni. – teszem hozzá magyarázatképp, bár ez inkább úgy hangzik, mintha ki akarnám tessékelni, jelezve, hogy zavar. Pedig letagadhatatlanul jól jön a pálcája keltette fény, így legalább én koncentrálhatok az írásra, bár.. tényleg egyre zavaróbb tényezőként küzdi be magát a gondolataimba a tény, hogy egy fiú is tartózkodik a teremben. Szemöldökeimet rosszallóan összevonom, majd inkább lehajtom fejemet, hogy kihajtogassam a könyvemet a szükséges fejezetnél.
Naplózva

Sean Blaine
Öröktag
***

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2009. 06. 27. - 10:36:36 »
0

.-= Hófehérke =-.


Ahogyan megindultam a pulpitus irányába, hallottam a „fenébe Blaine” című zeneszám harmóniáit. Gondoltam nem torpanok meg, de örültem annak, hogy a hírnevem megelőzött, és ismerőssel vetett össze a sors. Micsoda mámor, legalább az évfolyamtársak ismernek már… persze mondanom sem kell, nekem éppen elegendő a több száz marha, akit napra napot téve terelgetnem kell. Fárasztó munka, és nem is fizet, de mit várhatnék egy ilyen helytől mást? Állítólag a legnívósabb iskolák egyike, nem hiába, Cedrah itt tanár, én ide járok… de mitől lehet még nívós? Fene sem tudja, le is szarom, a lényeg, hogy a piszkavasas majom villogni tud vele, az unokaöccse, akit ő pesztrál, hol is tanul.

A pulpitus.
Sóhaj.

Egy pillanatra előre emeltem a pálcát, és rá szegezve tettem fel a kérdést, amely igencsak foglalkoztatott. Mert ugyebár a sötétben tartózkodott, a csillagok halovány fénye pedig vajh kevés egy házi megírásához. Kezdtem tartani attól, hogy bizony egy éppen kialakulóban lévő, nyáltól, rózsaszíntől és egyéb szaroktól csöpögő szerelmi drámára készült a csaj. Biztosan a majom hódolóját várta a sötétben, hogy átadhassa magát neki… undorító még a gondolat is. Viszont üdítő, hogy ezt az egészet megzavartam, és ha jól gondolkodom, akkor pillanatokon belül egy felbőszült bikával találhatom magam szemben. Legalább lenne egy kis érdekesség a mostanában elszürkülő hétköznapjaim között. Na jó, nem teljesen szürkék egy szellemes história óta, de ez nem tartozik senkire.
- Arany drága bogaram…
Kezdtem bele a kérdésbe, amely igencsak foglalkoztatott, és kíváncsi voltam, a terem közepén terpeszkedő nőstény mit is válaszol rá.
- … érdekelne, hogy fény nélkül hogyan is tervezted megvalósítani az írás és olvasás művészetét?
Gúnyos mosollyal az arcomon suttogtam el a „nox” szavacskát, melynek folyományaként ismét vakító sötétség telepedett a teremre. Egyetlen apró kar meghúzásával aztán neszek töltötték be a helységet, és az eddig sötétítőként szolgáló lemezek a magasba emelkedtek, hogy utat engedjenek az ablakokon beszűrődő fényeknek.
- Tudod, nekem nagyon úgy festett, hogy nem éppen a tanulás miatt vagy itt, sokkal inkább…
Halk köhhintés, majd megemeltem a kezem, rá mutatva. Jelezve, hogy fetreng, most, jelen pillanatban kezdte csak el zavarában előkotorni a könyveit… roppant érdekes.
A fejem.
Megráztam.


Lassú léptekkel sétáltam vissza elé, a pálca még mindig a kezemben volt, noha nem igazán akartam használni semmire. Megállva felette tekintettem le rá, majd halovány mosollyal az arcomon csúsztattam a varázstárgyat a zsebembe, és telepedtem le elé.
- Remélem nem zavarok…
Kezdtem bele a mondókámba, miközben a talárom alól előkaptam egy pergament és egy könyvet, amelyet a földre helyeztem.
- … és a párod nem egy féltékeny állat! Nem szívesen töröm be az emberek fejét a szeretteik előtt, de ha muszáj…
Zártam a sorokat, nem figyeltem rá, már a könyv tartalmát olvasgattam, de a szavakkal rávilágítottam, mire is céloztam még a pulpitusnál. Hát arra, hogy a mai napon, ezen a helyen a csaj bizony egy jó numerát akart. Erre jöttem én, és belerondítottam a majmok párzásába.
Naplózva

Zoo Deschanel
Eltávozott karakter
*****


keserédes hatodéves

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2009. 07. 05. - 22:04:37 »
0



Nekilátok ugyan tankönyvem lapjainak hajtogatásához, a fontosabb oldalakat szamárfüllel jelölöm meg, és már markomban is ott vár a penna, de valahogy a kívántnál sokkal görcsösebben szorongatom lúdtoll íróeszközömet, és a tekintetemet egy pillanatra sem tudom levenni távolodó spontán szobatársamról, így a szamárfülek igen érdekes helyekre kerülnek az asztronómia könyvemben. Lehajtott fejjel lesek még mindig a mardekáros felé. Márpedig ő minden bizonnyal fiú. Igen, egy fiúval vagyok egy teremben.. Egy zárt teremben. Még úgy is nehezen sikerül megnyugodnom, hogy Aud haját képzelem Blainere. Csak szúúszáá, Zoo. Csak úgy itt van, nem akar semmit, maximum ő is házit fog írni – mantrázom magamnak, úgy tűnik, egész sikeresen. A görcs lassan feloldódik a gyomromban, és a lélegzés is egyre természetesebben megy, ami igazán jól jön. Mikor Sean megfordul, és fülemig ismét eljut a hangja, már emelt fővel pillantok felé. Pennámat a fülem mögé tűzöm, érzem, hogy egyhamar nem kerül itt írásra sor.
- Hanyagolhatnád az efféle megszólításokat most már. – szúrom közbe gyorsan, és megpróbálom átvenni az uralmat a vonásaimon ülő fintor felett. Igazából nagyon nem esik le, mire gondolhat a mardekáros. Látok a sötétben, uhúú, de nem, megspórolom az efféle poénokat, semmi kedvem most vámpírviccekkel múlatni az időt. Értetlen arccal nézek fel, szemöldökeimet olyan erősen összevonom, hogy szinte egy vonalnak tűnnek.
- Hahó! – kézbe veszem pálcám, és elsusmorgok egy Lumost, mire az eddig földön pihenő pálca végén apró fény jelenik meg.- Ismerős, mi? – szólok gúnyosan, kérdő pillantásom egyből elárulja, hogy azt hittem, mindenki számára evidens, hogyan akartam vaksötétben tanulni. Továbbra is jobbomban tartom pálcámat, de szinte a fiúval egyszerre susogom el Nox igémet, így a hirtelen beállt sötétség megdermeszt egy pillanatra, de az ezután következő fényáradat talán még megdöbbentőbb számomra. Sietve kapom szemem elé kezeimet, de így is csak hunyorogva pillanthatok el Sean felé. Hirtelen nem tudom, mit reagáljak. Duzzogni, és kiabálni támad kedvem. Mégis mit képzel magáról? Nekem a plafont kell látnom, méghozzá sötétben. Vagy mit képzelt, puszta szórakozásból ülök itt a terem közepén? Meg mit bombáz a gyökér kérdéseivel? Elegem van már, komolyan.
- Várok valakire, ha éppen tudni akarod, bár marhára nem tartozik rád! – pirítok oda emelt hangon, az agyamig persze még minden nem jut el, hogy ezzel csak rájátszok a kis kitalált történetére. Nem a tanulás miatt vagyok itt, sokkal inkább.. mégis mi miatt jönnék ide?  Jajj Mika, csúnyán megbánod te még ezt. Ajánlom, hogy jó okod legyen rá, miért nem jöttél el..
Erre rámköhög. Látom rajta, hogy mennyire zavarja, hogy a földön trónolok, de csak még jobban odadörzsölöm magamat a padlóhoz, igaz ettől csak úgy nézek ki maximum, mint egy férges kutya, de őszintén nem hat meg az egész jelenet. Felváltva pillantok a közeledő fiúra és kitartott pálcájára, ám a következő pillanatban zsebébe süllyeszti a varázstárgyat. Felvont szemöldökkel pislantok Blaine felé, arcomon kíváncsi fintorral – csak valaki egyszer venné észre a különbséget a grimaszok között. Reméli, nem zavar.. Hát őszintén szólva, már pedig őszintén fogok vele beszélni, eléggé zavar. Mikor látom, hogy rendezkedne be mellettem, még a könyvét is előkapja, szólásra nyitnám a számat, de helyettem ő fejezi be mondandóját.
Teljesen ledöbbenek. Szinte hallom, ahogy állam a földön koppan.
- A párom? – vakkantom a fiú felé hisztérikus hangon, a felháborodástól majdnem felröhögök. Vonásaim egy pillanat alatt elborulnak, szemeim is haragosan összeszűkülnek.
- Már a puszta gondolat is undorító! – sziszegem fogaim között.
Naplózva

Sean Blaine
Öröktag
***

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2009. 07. 07. - 08:33:54 »
0

.-= Puffancs Hófehér =-.


Grimaszok.
Észrevétlenek.

Nem figyeltem, ahogyan vágja a hülye pofákat nekem, merthogy, az igazat megvallva nem voltam az a tipikusan „csendben tűröm a nyavalygást és vicsorgást” ember. Valaki, akárcsak egyszer is úgy fintorgott előttem, hogy az nekem nem tetszett, hát lendítettem az öklömet. Mert ugyebár, azzal, ha valakire az érzéseimet az arcomra vetítve tekintek, és azok a bizonyos érzések nem éppen szimpátiát sugallnak, az bizony lesajnálás, gúnyolódás. Sean Blaine-t pedig ne sajnálja le senki, mert azt bizony nem tűröm, eddig sem tűrtem, és ezután sem fogom. Az előttem ülőnek azonban mázlija volt, hogy a tankönyvemben olvasható sorok jobban felkeltették az érdeklődésem, mint az ő sápadt, bárgyú feje. Ez a valóság, miért is szépíteném, viszont, ha már ülnöm kellett valahová, hát egyértelműen őt választottam, biztos, ami biztos, talán ma is történik velem valami izgalmas. Olyan izgatott voltam, mint minden egyes nap, amikor felkeltem, egyszóval semennyire. Leszartam az egész helyzetet, úgy, ahogyan van.
Sivalkodás.
Fülsértő.


A szinte csattanó kérdés úgy bántotta a fülemet, mintha belenyomtak volna egy szócsövet, amelyen keresztül egyszerre ötszázan üvöltöznek. Mondanom sem kell, azonnal felhagytam az igencsak érdekkeltő sorok olvasgatásával, és unott tekintettel meredtem magam elé, egyenesen Hófehérke bandzsa szemeibe. Talán nem volt az, de így közelről teljesen úgy festett, de ugyebár senki sem lehet tökéletes. Én sem vagyok, soha nem is mondtam. Az igazat megvallva azért ha valaki ezt állította, hát nem ellenkeztem túl hevesen, de ez más lapra tartozik. Szóval méregettem a szemeit, és hallgattam a mondókáját, amelyet igencsak gyorsan lezavart. Valamilyen szinten meglepő volt az, amit harsogott… érdekes… mostanában annyi meglepetés ér, hogy azt már a huszonhárom ujjamon sem tudom megszámolni. Node, a válasz a felvetésemre.

Moraj.
Halkan.

Hümmentem egyet, de csak úgy szelíden és igen visszafogottan, nehogy elbízza magát a kedves delikvens, és azt képzelje, bármi, amit mond, érdekel. Továbbra is unott fejjel méregetve vontam meg a vállam, majd pillantottam ismét a könyvemre. Persze a hangszínből és a fejének pírjából azonnal tudtam, hogy felment a Csillagbogárnál az a bizonyos képzeletbeli pumpa. Ahogyan ismét a sorokat méregettem, lassan megemeltem a könyvet. Továbbra sem tekintettem rá, úgy szólaltam meg ismét semmitmondó hangon.
- Nem akartalak megbántani, nem tudtam, hogy a lányokat szereted.
Itt, ebben a pillanatban mintha valami felismerés sújtott volna le, emeltem meg a fejem, és tekintettem ismét rá. Hiszen, egyértelműen fiúra utaltam az előbb, de ha ezt visszataszítónak találja, akkor bizonyosan afféle ember lehet, mint akit hetekkel ezelőtt csomagoltam össze egy tanteremben. Az a szőke, nőalakú srác.
Mosoly.
Halovány.


Már most is fortyogott a dühtől, és biztos voltam benne, ha nem akarnak olyan keménynek tűnni, már régen sipárogna nekem. Persze azzal a saját vesztébe rohanna, jobban mondva pár foga vesztébe, mert kénytelen-kelletlen, de pofán kellene vágnom, hogy csendben maradjon.
Naplózva

Melore Lainey
Eltávozott karakter
*****


------ hatodév ------ "zugédességfaló örökgyerek"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2009. 07. 29. - 18:31:55 »
0

[Mr. Smith :]

[a kastély körül bolyongva]

Rossz ötlet volt. Nagyon rossz. Előttük most megyek el harmadszorra és úgy tűnik erősen kétségbevonják az észbeli képességeimet, ami nem is csoda. Az egész birtokot felkutattam egy elhagyatott hely után, de semmi. Persze, a gyakorlópálya lett volna a legtökéletesebb hely, de naná, hogy mindenkinek ott kell beszélgetnie. Senkit sem érdekel a hely eredeti rendeltetése? A Rengeteg kizárva, ki tudja, mi támadna rám meg hát jobb nem keresni a bajt... Még a karámok mögötti eldugott részeknél is vannak lézengő diákok, ez őrület! Enélkül a nevetséges lámpaláz nélkül sokkal könnyebb lenne az életem, de hát ki akarná, hogy mindenki lássa a bénázását?

Kissé frusztráltan indulok vissza a kastélyba, közben útbaejtve a kviddicspályát, hátha azóta mindenkinek sürgős dolga akadt, de csalódnom kellett. Most haladok el negyedszerre egy hatodévesekből álló csoport mellett akik már leplezetlenül bámulnak rám, nem túl bíztató arckifejezéssel. Mondjuk tényleg nem lehetek valami bizalomgerjeztő látvány: a hajam valószínűleg már a négy égtáj felé meredezik, hasonlóan a régi seprű vesszőihez, amit a kezemben lóbálok nagy hévvel. Az újonnan "edzősruhának" kinevezett összeállításomat viselem, egy jobb napokat látott, kinyúlt fehér - bár néhol inkább szürkés - pólót és egy túlméretezett, öreg farmert megtoldva egy sárfoltos tornacipővel, amit minden próbálkozásom ellenére sem lehetett tisztává varázsolni. Éjjel még esett az eső, így arra készültem, hogy nagy sárbafetrengés lesz a vége az én kis akciómnak, de nem, hogy sár nincs, de úgy tűnik az egész tervet el kell napolnom.

Vagy talán mégsem? Egy hirtelen ötlettől vezérelve a Nyugati szárny felé veszem az irányt. Elvégre ki mondja, hogy csak a szabadban lehet kviddicsezni? Bár határozottan célszerűbb és valószínűleg csúnya ütközések lesznek belőle, de, ha sikerül megtalálnom azt a termet a csillagvizsgáló toronyban, akkor talán kicsit jobbak lesznek az esélyeim mintha egy sima termet használnék. Ráadásul, ha az emlékezetem nem csal ide szinte senki sem jár, vagy inkább csak éjszakánként - talán a hangulat kedvéért? Az újonnan jött lelkesedéstől fűtve rohanok fel a lépcsőkön és pár terembe benyitva - "bocsi", "már megyek is", "nem akartam zavarni" - meg is találom amit kerestem: a planetárium.

[a planetárium]

Miután elmotyogtam egy Lumost kiderült, hogy a teremben tényleg nincs egy lélek se rajtam kívül. A pálcámból kitörő fény nem elég erős ahhoz, hogy bevilágítsa a termet, így a tanári aztalhoz megyek és elkezdem tekergetni a gombot. Bolygók, fekete lyukak, csillagok.. Ez az, bár még így sem túl erős a fény, talán ez elég lesz ahhoz, hogy ne menjek falnak, de épp eléggé gyenge ahhoz, hogy ráfoghassam, ha mégis.
Leteszem a pálcámat az asztalra és lenyugtatom magam. Az elsős repülésóráktól eltekintve még sosem ültem seprűn, az pedig nem ad egy túl átfogó képzést erről a tudományról. Többek között ezért is nem akartam közönség előtt próbálkozni vele. Zárt térben talán veszélyesebb, de itt remélem kisebbeket is fogok csak esni. Nem akarom tovább húzni az időt, így gyorsan felülök a seprűre és elrúgom magam a földtől.

Próbálok minél lassabban emelkedni majd bizonytalan köröket írok le a teremben, gondosan kerülve a sarkokat és a falakat. Nem tudom, hogy ezzel sértek-e meg valamilyen szabályt, de remélem nem, mert az ajtóra nem küldtem semmiféle záróvarázslatot a nagy izgalomban. Lassan kezdek belejönni, már nem billegek ide-oda a rozoga seprűnyélen és egyre inkább felszabadultnak érzem magam, mintsem idegesnek, ezért megpróbálkozom egy kicsit gyorsabb tempóval. Azonban a gyorsítás nem siekrül túl jól, mert a seprű - még mindig lassan, de biztosan - megfordul és egyenesen az egyik sarokba pördül. A hirtelen irányváltástól és a becsapódástól elvesztem az egyensúlyomat és hangos puffanással földet érek.

Mindenem fáj, bár elsőre úgy tűnik nem tört el semmim és szédülök is egy kicsit. Nem mozdulok, mert jól esik a földön fekve kicsit lenyugtatni magam, mert a szívem még mindig úgy dobog mintha húsz kilómétert futottam volna megáélás nélkül. Eközben a seprű szép lassan landol mellettem. Hát igen, ilyen az én szerencsém.
Naplózva

Wade Smith
Eltávozott karakter
*****

Hetedéves Hős Lovag

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2009. 07. 30. - 15:14:17 »
0

Melore

Ismét egy átlagos nap, ugyanolyan mint a többi. Eléggé kezd egyhangú lenni, de legalább azzal nyugtathatom magam hogy amikor ennyire átlagosnak érzem ezeket a napokat mindig jön valami ami teljesen megkülönbözteti a hét többi napjától. De eddig semmi, csak egy érdekes nap. És még mindig tanulnom kellene, átnézni az Alkímia órára való anyagot, és a Bájitaltant sem ártana átolvasni. De egy nyugalmas helyet nem találok sehol. Mindig mindenhol van valaki. Néha olyan érzésem van mintha Kínában lennék a sok ember miatt. Annak idején amikor építették a Roxfortot az alapítók egy kicsit nagyobb telken helyezhették volna el a kastélyt, és kicsivel több helységet is építhettek volna ebben a monumentális épületebe, amit meg kell vallani most is gigantikus méretekben terül el. De nem találok egy szabad termet sem egy szabad zugot ahol valaki ne duruzsolna a fülembe vagy ne nyaggatna állandóan. És fontos számomra hogy olyan helyet válasszak ahol nincs Mardekáros diák, mert akkor kiver a víz és hamar összetűzésbe keveredek velük, aminek csak büntető munka lesz a vége mert szólnak Pitonnak, és a Mardekáros diáknak egyből lesz vagy 5 szemtanúja hogy én kezdtem a balhét és Piton levon némi pontot a Griffendéltől vagy pedig büntető munkára küld, ami viszont nem szerencsés, mert volt már részem ezalatt a hat év alatt kínosabbnál kínosabb munkákban. Piton ért ahoz hogy büntesse meg az embert. Meg nekem sem lenne kedvem az utolsó hetekben a házamtól is pontot elvenni egy kis félreértés miatt.
Így hát keresnem kell egy csendes és magányos helyet, A klubbhelységben sokan voltak, ezért kimentem a birtokra, de itt sincs nyugalom. Mindenhol vannak okoskodó, beszélgető diákok, akik ha m eglátnak odahívnak beszélgetni, és akkor vége a tanulásnak. Tovább tanulás szempontjából annyira nem fontos az alkímia, hisz én a Griffendél Godrik Aurorképző akadémiába akarok jelentkezni, ahol a Sötét Varázslatok Kivédése fontos leginkább, valamint a Bájitaltanra is szükség van némileg. De Most hiába, akkor is át kellene olvasnom az alkímiát is, az az elmebeteg Lupen professzor elég szivatós tud lenni, főleg ha valaki késik az órán, egyből jön az egyedi kínzásával. Csodálom hogy Dumbledore azt a pszichopatát még nem rúgta ki, de ami késik nem múlik. Habár nem is érekel, bejárok órára és kész, nem fogok különórát venni. Habár az alkímia nagyon érdekes, cska a tanárral vannak gondok, amik jövőre remélhetőleg megoldódnak, legalább is remélem hogy Dumbledore kirakja a szűrét Cedrahnak. De majd lesz valahogy, azonban ha nem olvasom át az anyagot kissé mérges lesz. Ilyen az én formám, de majd megoldom, csupán csak egy kis zug kell ahol csendesen tanulhatok. De ilyen zugot egy ilyen napon találni a Roxfortban? Szinte lehetetlen, de van egy ötletem, a planetárium. Oda soha senki sem jár szinte, és ott lehet nyugodtan tanulni. Nem érdekel, ha mardekáros is lesz ott, ha nem marad csöndbe kipaterolom onnan, lesz ami lesz. Ha büntető munka lesz a vége az sem érdekel, de most már tényleg tanulnom kellene, mert azon fogom eszmélni magam hogy egy szót nem olvastam és közben beesteledik.
Elindultam a Nyugati szárny felé és ott a csillagvizsgáló felé vettem az utam. Közben elővettem a tankönyvet és kinyitottam ahol szükséges, ezután belekezdtem az olvasásba. Így összességében szerettem az alkímiát, de a tanár miatt megszürkült számomra, az óra, a fentebb már ezt indokoltam és ez az szemlélet még mindig áll számomra.
Mélyen belemerültem az alkímia világába és azon találta magam hogy odaértem a planetárium elé. Már szinte nem maradt egy oldal sem hátra, és gondoltam minek menjek be a terembe, inkább visszasétálok a klubhelységbe, és közben befejezem a lecke végigolvasását. Vissza is fordultam, de valamit hallottam, valami hangos puffanást a teremből. Vajon mit csinálhatnak bent? De úgy döntöttem inkább továbbmegyek. El is indultam kifelé a csillagvizsgálóból, de pár lépés után megálltam. Mi van ha bent Mardekárosok bántanak másokat és azok próbálják védeni magukat. Vagy mi van ha párbajoznak bent? Nem hagyhatom hogy valakinek bántódása essen, és megint beleütöm az orrom más dolgába. Már megint fölöslegesen fogok valami balhéba keveredni, de azt kell tennem amit helyesnek érzek.
Odaálltam az ajtó elé, a pálcám nem húztam elő, de a kezemet rajta tartottam és benyitottam az ajtón. Csillagos égboltra volt állítva a mennyezet, ami elég szép, ám kísérteties megjelenést biztosított a teremnek, plána úgy hogy valami zajt hallottam, de nem láttam először senkit, aztán megpillantottam egy embert a földön. A pálcám nem gyújtottam meg, mert annyi fény azért volt hogy ne menjek neki semminek. Elindultam a földön fekvő ember felé, közben a kezemben lévő könyveket leraktam a hozzám legközelebb eső padhoz majd pedig a földön fekvő illető fölé álltam. Ekkor láttam hogy egy lány fekszik a földön, mellette pedig ott van a seprűje. Vajon mit csinál a földön ebben a teremben seprűvel a kezében? Minden bizonnyal repült ebben a sötétben és a földre zuhant. Kis haborzás után megszólaltam:
-Szia -mondtam, közben kis mosolyt engedtem az arcomra- Minden rendben van? -kérdeztem, közben pedig kinyújtottam a kezem ezzel jelezve hogy fel szeretném segíteni, mert látszólag nincs komoly baja. -Megkérdezhetem hogy mit csináltál itt a seprűvel? -habár világos hogy repült és karambolozott, azért jobb megtudni tőle hogy miben ügyködött, természetesen ha nem veszi zokon.
Naplózva

Melore Lainey
Eltávozott karakter
*****


------ hatodév ------ "zugédességfaló örökgyerek"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2009. 08. 02. - 13:23:05 »
0

[Wade :]

Egy darabig a földön fekve fülelek, hogy meghallott-e valaki, de úgy tűnik sikerült megúsznom egy kellemetlentalálkzoást, vagy akár egy bünetőmunkát. Nem kelek fel, helyette inkább a hátamra gördülök és pihenésképpen a fölöttem elterülő csillagos égboltot bámulom. Már épp elhatározom, hogy ideje megpróbálkozni egy újabb körrel mikor léptek zaja hallatszik. Mikor nyílik az ajtó visszafojtom a lélegzetemet és igyekszem beleolvadni a padlóba, megjegyzem, nem sok sikerrel.

Először azt hittem nem látott meg, de némi habozás után mégis elindult felém.
Fogalmam sincs mit mondjak majd neki, mert egészen biztos, hogy hülyének fog nézni. Vagy szól egy tanárnak? Egyszer az éeltben bele kellett volna néznem a házirendbe és elolvasnom az iskolában repülésre vonatkozó részeket, ha ugyan van ilyen. A félhomályban nem ismerem fel rögtön, hogy ki az, így csak találgathatok, hogy fog majd reagálni.

Mellém lép, mire megpróbálok fölállni, de a bokám még eléggé fáj, így csak a falnak támaszkodom, hogy kevésbé szétterülve tudjak válaszolni. Hogy minden rendben van-e? Jó, kérdés, bár már biztos vagyok benne, hogy semmim nem tört el, a lábaim még mindig sajognak. Az, hogy mit csináltam itt, már nehezebb kérdés, de megpróbálok úgy fogalmazni, hogy a legkevésbé tűnjek idiótának - több kevesebb sikerrrel.

- Persze, semmi bajom, csak gondoltam kipihenem a zuhanásomat, mielőtt újra megpróbálkoznék a repüléssel. Mert, hogy repültem. - teszem még hozzá, ragozva a nyilvánvalót. Jobb lenne többet mondani, mert így kicsit hiányos a történetem. - Ne gondold, hogy megőrültem, vagy ilyesmi, nem szoktam a kastélyon belül repülni, jobban mondva egyáltalán nem szoktam repülni és épp ez a baj. Nem akartam közönséget, amikor valami hasonló történik. Meg jobb, ha ráfoghatom a szűk térre a bénázásaimat. - elvigyorodok, mivel belegondolok, hogy talán tényleg nem esem le, ha nem félek annyira attól, hogy a többiek majd kinevetnek.

Megtapogatom a bokámat és kicsit meg is mozgatom, majd mikor megfelelőnek ítélem elfogadom a felajánlott kezet és folytatom:

- Mondjuk, az is lehet, hogy a seprű hibája, szegény már nagyon régi darab, de a szüleim se gondolták volna, hogy egyszer szökségem lesz sajátra. Ez még apámé volt és már vagy egy évtizede porosodott a padláson, mikor megtaláltam.

Emékszem, a szüleim mennyire meglepődtek, mikor kértem, hogy küldjék el nekem bagolypostával. Igaz, karácsonyig én is azt hittem, hogy semmi szükségem seprűre, azonban a nagymamámnak a tudta nélkül sikerült megváltoztatni a véleményemet, mivel egy "100+1 hajmeresztő trükk repülés közben" című könyvet ajándékozott nekem.

Ha belegondolok, csoda, hogy előbb nem kaptam ilyet, hiszen szegénynek fogalma sincs arról, hogy miket szeretek, így az eddigi ajándékai - többek között Gilderoy Lockhart teljes sorozata díszdobozban, a gigantikus sárkányfejet mintázó színváltós köpeny és a minden órában nyerítő, egyszarvű alakú levélnehezék - után meg sem kellett volna lepődnöm.

Udvariatlanság lett volna bele sem nézni, így beleolvastam és rögtön feltűnt a jóképű író író jelmondata, miszerint "nem is igazi varázsló az ember, ha nem tudja a duplahátraszaltó közben a fején tartani ezt a könyvet". Kicsit túlzásnak éreztem, bár egyvalami megmaradt bennem: lehet, hogy tényleg nem vagyok normális varázsló, ezzel az anti-repülés mániámmal. Így elhatároztam, hogyha megszeretni nem is fogom, attól még igenis meg kell mutatnom, hogy ugyanolyan jó vagyok benne, mint bárki más - aki csak életében néhányszor repült.

A gondolataim lassan visszatalálnak a jelenbe, így a fiúra emelem a tekintetemet. - És, te, ha szabad kérdeznem mit kerestél a kastély egy ilyen eldugott részén, egy ilyen szép napon?
Naplózva

Zoo Deschanel
Eltávozott karakter
*****


keserédes hatodéves

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2009. 08. 23. - 16:37:44 »
0



Teljesen feldühít ezzel az ostoba elmélettel. Méghogy egy fiúra várok, aha, persze. Haragosan fújtatok egyet, és megpróbálok visszafordulni könyvem felé, de Blaine szavai teljesen feldúltak. Így nézek én ki? Most komolyan.. Zoo Deschanel, a kis tündibündi, délután a planetáriumban várja kedvesét egy kis összebújásra. A gondolattól hánynom kell! Legszívesebben előrántanék egy tükröt valahonnan, hogy jól szemügyre vegyem az arcomat. Mégis melyik szögletéből lehet ezt kiolvasni? Áh, lehetetlen. A szemem alatti karikák vámpírosak, az arcom pedig egyértelműen elutasító.. Na jó, most tényleg ilyen hülyeség miatt győzködöm magam? Aprót rázok fejemen, mire sötétbarna tincseim gyengén megremegve hullnak a hátamra.
Egy arasznyira vagyok attól, hogy kiosszam Seant, mikor ismét megszólal.
- Mi van? – döbbenek meg teljesen, még a számat is tátva hagyom, sőt meglehet egy pillanatig csak hápogok. Most tényleg úgy nézhetek ki, mint egy óriási hal. A hirtelen jött meglepetéstől vezérelve, még a földet is szemügyre veszem, hogy felkaparhassam a valahova elgurult államat, ami nemrégiben csattanhatott a padlón. Miután kicsit összeszedem magam, új érzések öntik el a testemet. Összeszűkült szemmel pillantok Blaine felé, majd megremeg a szám, és nem bírom tovább. Rémesen hangos és artikulálatlan röhögés bugyog fel a torkomból. Igazán nem kell hibáztatni, nem sokszor gyakorlom a nevetést, azért nem csinálom jól.
- Ez marha jó! De komolyan! – nevetek tovább, pedig tényleg értelmesen szeretnék beszélni, de egyszerűen nem bírom abbahagyni. Óvatos mozdulatokkal törlöm ki a szemeimbe gyűlt könnycseppeket, nehogy a röhögéstől rázkódva a saját szemeimet bökjem ki, majd nemes egyszerűséggel oldalra gördülök, és eldőlök a padlón. Miután valamelyest sikerült rendezni kedélyeimet, felpillantok a mellettem ülőre. Meglepődve, mintha csak most tudatosulna bennem, hogy más is van itt. Bizonyára nem volt ínyére a kis röhögő-Zoo különszám, bár ez annyira nem érdekel. Először valami romantikázó nyálgépnek néz, most meg.. Nehezen állom meg, hogy ne törjön elő belőlem a röhögés ismét.
- Most komolyan.. Úgy nézek ki, mint aki a lányokat szereti? – teszem fel a kérdést inkább csak magamnak. Lassan visszaülök eredeti helyemre, rendbe szedem egyenruhámat, és lustakék tekintetemet a fiúra ejtem.
- Inkább nem szeretek senkit sem. – hát ez így elég furcsán hangzik, még én is belátom, de nem akarom firtatni igazán a dolgot. Ajkaimon még mindig enyhe mosoly hintázik, és ez olyan furcsa érzés, hogy szinte belezsibbad a szám.
Naplózva

Sean Blaine
Öröktag
***

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2009. 08. 24. - 14:58:48 »
0

.-= Puffancs Hófehér =-.


Üldögéltem.
Olvasgattam.

Nem igazán izgatott az egész helyzet, főleg attól a pillanattól kezdve, hogy a lány kifejezésre juttatta, ki nem állhatja a fiúkat. Előtte sem különösebben érdekelt, mert hamar rá kellett ébrednem, hogy a csaj kissé flúgos, tehát elmentek neki otthonról. Gyogyósokkal társalogni pedig nem a kenyerem. Azt tényként kezeltem, hogy férfi és fiú között bizony oltári a különbség, de ebbe már nem szerettem volna belemenni. Főleg azok után, hogy elkönyveltem magamban szegény párát nőpártinak. Meg amúgy is, minek törjem magam, egy idegbeteg picsa miatt? Reménytelen eset, reménytelen helyzet… túlzottan sok közös témánk biztosan nem adódna. Lehetséges, hogy egy kiadós pofonsorozat kellene neki, amitől magához tér, node kérem, ütök én meg nőt? Igen. Satine is kapott egy szépet, amitől felkenődött a falra, és lássanak csodát az emberek, értelmes lett. Ez valamiféle fertőző betegség a lányok körében, persze a fiúkat sem kell félteni, azok között is megtalálhatóak a marhák. Hihetetlen ez az iskola, mindenki tele van defektekkel, egyetlen ép elméjű emberrel sem találkoztam, kivételt képez a hálókörletemben lévő tükör, ott azért naponta láthatok egy értelemmel bírót. Szánalmas a színvonal, minden degenerált barom felvételt nyer, pedig régen nívósnak mondták a Roxfortot.
Feltekintettem.
Kibuggyant.


Nem akartam kihagyni a tűzijátékot, így balom mutatóujját a padlózaton heverő könyv azon sorára böktem, ahol éppen tartottam, jobbomat pedig a térdemre helyeztem. Ezzel is jelezni szerettem volna, nem fogom megátkozni, és nem fogok pálcát rántani, bármit tesz is. Az már nem volt olyan evidens a mozdulatsorokból, kellő esetben persze akkora maflást kap majd, hogy utána mehet rendbe tetetni a hófehér pofikáját. Üres tekintettel méregettem, látszott rajta, hogy nem tudja hová tenni az előző megnyilvánulásom, pedig mindent komolyan gondoltam. Pillanatok kellettek, mire feldolgozta az információhalmazt, majd megremegtek az ajkai, és elröhögte magát. Nem is akárhogyan, eldőlt oldalra, annyira kifakadt belőle az őrület. Szegény pára, eddig is tudtam, hogy kötözni való marha, ezek után már nem is fogja lemosni magáról, vagy, nagyon nehezen.

Műsor.
Unalmas.

Rideg pillantásokkal néztem végig a folklór műsort, ami nem sikeredett éppen a legjobbra, bármennyire szívből jött is. Láttam már szebb alakítást, persze ezt nem mondom neki, még megtörne a jókedve szegényemnek. Szerencsére befejezte magától, így nem kellett túlzottan sokáig figyelnem a hülyeségeit. Összekaparva magát szólalt meg ismételten, így, jelezve, úriember vagyok, mélyen a szemébe néztem, kitűntetve a figyelmemmel… amit nem biztos, hogy megérdemelt.
- Nem nézel ki sehogyan, átlagos lány, átlagos diák!
Gondoltam megjegyzem neki igencsak semmitmondó hangszínben, hogy bizony semmiben sem különleges a defektje mellett. Ez a lányoknál általában a végső döfés szokott lenni. Nem kedvelik, ha általánosnak nézik őket, mert egyszerűen betegesen igénylik a szép szavakat és azt, hogy különlegesnek mondják őket. Szánalmasak.
- Te magad szörnyedtél el, milyen undorító maga a gondolat is, hogy egy fiút vársz.
Kezdtem bele az okfejtésbe, mert láthatóan a griffendéles asszonyság nem igazán kapizsgálta, miért gondolkodom logikusan.
- Ebből kifolyólag gondoltam, hogy akkor bizonyosan a lányokat protezsálod.
Nincs ebben semmiféle ámítás, hiszen, ha valaki undorítónak nevezi az ellenkező nemet, akkor nem lehet más, minthogy a sajátját kedveli. Tény és való, hogy túlzás a dolog, de nem lennék Sean Blaine, ha nem mutatnék rá a kétértelmű, avagy gyenge pontokra.
Visszatekintettem.
A könyvre.


Ismét rászántam magam a feladat folytatására, de mielőtt olvasni kezdtem volna, még egy utolsó gondolattal gazdagítottam az eddigieket. Természetesen nyugalmas és üres hangszínben, ahogyan az már szokás tőlem.
- Azt pedig kizártnak tartom, hogy nem szeretsz senkit. Mindenki szeret valakit!
A monológ azon részénél, mely szerint nem szeret senkit, feltekintettem, mélyen a szemébe nézve.
Naplózva

Zoo Deschanel
Eltávozott karakter
*****


keserédes hatodéves

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2009. 08. 24. - 15:47:19 »
0



Még mindig óvatosan ízlelgetem nevetéseim utolsó maradványait a számban. Ritkán történik olyan, hogy ilyen hangosan felröhögök. A lányokkal jókat szoktunk nevetni néha, na persze, de egy fiú jelenlétében nem szokásom így kiereszteni a hangomat, kivéve, ha ordítozásról van szó. Kicsit el is szégyellném magam, még egy lapos pillantást is elsütök a fiú felé, mégsem érzem kellemetlennek a témát, sem a helyzetet. Elmélázva biggyesztem le alsó ajkam, és oldalra döntött fejjel gondolok bele a szituációba. Teljesen szexualitásmentes. Ez lehet a kulcs. Na nem azért, mintha minden srác azonnal a szexuális témáit nyomkodná az orrom alá.. (Fuj, a továbbiakban hagyjuk ezt a kifejezést, mert undorító.) Csak éppen rengeteg olyan évfolyamtársam van, akinek egy mondata elég, hogy a plafonra ugrasszon vele. Vagy egy szava.. egy egyszerű, közönséges hanglejtése. Van, akinek ehhez tehetsége van. Gyűlölöm is őket, valami velemszületett, mély gyűlölettel.
Fülem mögé tűröm gesztenyebarna tincseimet, amik már pár perce igencsak zavaróan próbálnak látóterembe törni, majd felnézek Blainere. Átlagos lány, átlagos diák.. Valószínűleg egy jó erős sértést próbált bevinni, de sajnos nem ért célba. Hát igen, bizonyos esetekben igencsak fordítva működöm, mint a többi lány. Szemeim vadul csillannak fel. Már nem is tudom, mikor volt ehhez hasonló pillanat utoljára, de arcomon a leghaloványabb grimasz sem tűnik fel. Na jó, talán egy igen halovány, de az is hálásabb grimasz-féle. Ne várjunk túl sokat, szinte már belerögzült ez a vonásaimba.
- Szép is lenne. – ejtem el a szavakat oldalra húzott szájjal. Na igen, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok átlagos. Abszolút nem vagyok átlagos, igaz ez néha az agyamra megy, de volt időm elfogadni. Pedig sok olyan pillanatom van, mikor minden vagyonomat odaadnám – mondjuk az a vagyon igazán nem nagy.. de remélem valaki a kagylókat és egyéb szárított tengeri herkentyűket nagyon értékesnek találja- egyetlen egy átlagos napért. Apáért, anyáért, két normális gondolatért. Az már más tészta, hogy a külsőmmel még simán be tudnék olvadni a többiek közé. Bár azok a rohadt kék szemek.. az undorító fintorok, és az összes többi genya Matthew Rowans-vonás. Mindegy, a szemem zöldeskék, zöldeskék! Mint anyámé volt. Na persze.. Mantrázhatom magamnak eleget, az igazságot nem lehet örökké takargatni.
- Miért, most komolyan.. Nem undorító délután egy sötét teremben fiúra várni? Vagy bárhol, bármikor.. – váltok gondolatmenetet hirtelen, és teszem fel a kérdést inkább csak úgy magamnak. Már megszoktam, hogy nem osztoznak a véleményemen. Sean Blaine is valószínűleg egy normális diák, ha lehámozza magáról a vámpíros aurát, és akkor aztán ő is lányokat várogat délután az üres termekben. Na eddig tartott! Üdv ismét itt, jó öreg fintor.
Ezek után én is inkább könyvemhez fordulok, és fellapozom a hetedik fejezetet. A házidolgozatnak is el kell készülnie valamikor. Mikával, vagy Mika nélkül. De Blaine szavai továbbra is töretlenül döngetik dobhártyámat, ám korántsem olyan zavaróan, mint azt kellene. Komolyan, azért ilyet nem kockáztatnék meg.. De ezzel a… diákkal egészen kellemesen lehet társalogni.
- Mindenki szeret valakit? –ismétlem meg szavait, miközben kézbe veszem lúdtoll pennámat.
- Nem is tudom, úgy értem, persze. Szeretem a barátaimat, szeretem a nagynénéimet. És valószínűleg a legutálatosabb embernek is ott van saját maga, akit szerethet. – Atya ég, halucinálok, vagy tényleg komolyan beszélek? Filozofálok, ahelyett, hogy a házimat írnám? Merlin szerelmére!
- Ettől függetlenül.. –fűzöm tovább a szót, miközben felveszem a szemkontaktust a mardekárossal- komolyan gondoltam, amit mondtam. Úgy nem kell senki sem. A szerelem ostobaság. Minden normális ok nélkül, feleslegesen gyengíti az embereket.
Naplózva

Sean Blaine
Öröktag
***

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2009. 08. 24. - 18:44:11 »
0

.-= A megfejthetetlen Hófehér =-.


Szavak.
Vállvonás.

A „szép is lenne” önmonológot követően megvontam a vállam, hiszen dukált, tetszik, vagy sem, nehéz volt értelmet találni a gondolatmenetében. Rühelli a fiúkat, szinte undorodik tőlük… a lányokkal is hadilábon áll. A csaj teljesen érthetetlen volt a számomra, nem sok olyannal találkoztam, akit ne lehetett volna már megfejteni az első másodpercben. Többek között ez volt az oka annak, hogy nem igazán szimpatizáltam egyikükkel sem, és kihagytam minden beszélgetést, vagy akár kontaktust. Semmi rejtély, semmi titokzatosság, úgy mi értelme az egésznek? Csak a kiismerhető, unalmas és szánalmas picsa szerep, ami ráragadt a roxfortos lotyók többségére. Ahol a legnagyobb probléma az, melyik talárt vegye fel a következő órára… mintha azok a kurva talárok nem lennének teljesen egyformák. Ahol a legnagyobb probléma az, a rózsaszín melyik árnyalata a megfelelő. Ahol a legnagyobb probléma az, letörött a körmöm, nincs mit csinálni délután, dobta a srác, sírni, nyavalyogni, vergődni olyan apróságokon, amit egy normális embernek megemlíteni is szégyen lenne. Pár pillanatig még méregettem az arcát, a szemeit, hátha kiolvasok valami logikát belőle, de ez nem igazán történt meg, így letekintettem a könyvre. Talán érezhette, hogy nem volt éppen egyértelmű, ezért újfent megszólalt. Nem tekintettem fel rá, hiszen úgy is hallottam, amit mondani akart nekem. Ő sem engem fixírozott, legalábbis már nem, hiszen fellapozta a könyvét, amely még éppen a látószögembe esett.
- Nem tudom!
Fejtettem ki azon kérdésére, nem undorító-e fiúkat várni a sötétben. Pillanatnyi hatásszünetet hagyva folytattam a gondolatot, miközben pennát ragadtam, és jegyzetelni kezdtem a könyvből a kellő sorokat.
- Sok veled egykorúnál, idősebbnél, sőt fiatalabbnál is természetes a dolog. Számomra persze gusztustalan, ezt elhiheted.
Nem kívántam többet erről beszélni, mert annyira nem érdekelt a téma, hogy azt elmondani is lehetetlen. Mégis, micsoda szál, képes voltam egy apró humormorzsát csempészni a beszélgetésünkbe. Meglepő. Mindenesetre, tudattam vele, hogy amit ő undorítónak tart, az másnak evidens, és kedv teli.
Hallgattam.
Írtam.


Újfent csak pár másodperc telhetett el, amikor, mintha csak most mondtam volna, reagálta le az utolsó szavaimat. Igen, a véleményem az, hogy mindenki szeret valakit… még én is, ami valljuk meg őszintén, elég meglepő. Tekintve a családi múltamat. Az ősök rendesen kiirtották belőlem a gondolatát is a dolognak, mégis, volt egy öregember. Megráztam a fejem a saját eszmefuttatásromra, gyűlöltem, ha mások előtt jutott az eszembe, mégis vágytam minden egyes emlékképet, mint egy több hónapja éhező a falatot. Az egyetlen pont volt az életemben, amikor már a gondolattól képes voltam az üres tekintetet egy pillanatra merengővé varázsolni, mintha lenne odabent valami… egészen mélyen, elrejtve. Persze, ahogyan feleszméltem, a kékellő szemek ismét csak ridegséget sugároztak, távolságtartást. Felpillantottam rá, mert valahogy biztos voltam benne, hogy bámul… természetesen nem kellett tévednem. Azért van, amiben még ő is kiszámítható, noha ténylegesen nehéz megfejteni az egészét.
- Támadási felületet ad, ugyanakkor, ha jobban belegondolsz, egyfajta védelmet is.
Sivár tények, se több, se kevesebb. Ismét a könyvemre tekintettem, és folytattam a jegyzet készítését, de, mivel az előző mondatot nem fejeztem be, kelletlen újfent megszólaltam.
- A szerelemben nincsenek normális okok, nincsenek okok, sőt…
Befejeztem egy pillanatra a betűk pergamenre rovását, majd elmosolyodtam, haloványan, a másodperc egy töredékére. Nem tekintettem fel rá, úgy folytattam a magyarázatot, vagy okfejtést, kinek, hogyan tetszik.
- … minél ostobább, annál jobban elmélyül.
Saját vélemény, a tapasztalatok alapján, amelyekkel már találkoztam az életben. Nekem nem adatott meg, nem is igazán vágytam rá, mert feleslegesnek véltem, és távol állt tőlem a mindennapos „kézenfogvasétálunk”, „agyonharapdáljukegymástafolyosón” és egyéb undorító, szánalomra méltó jelenségek. Ismét megrázva a fejem folytattam tovább a jegyzetelést. Érdekes volt megtapasztalni, hogy vannak emberszabásúak, ráadásul a gyengébbik nemből, akikkel értelmesen is lehet diskurálni.
Naplózva

Dashiell A. Reynolds
Eltávozott karakter
*****

Mr. Loveless - without Love...

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2009. 11. 16. - 19:38:37 »
0

Lara

*Furcsa, hogy itt van? Ugyan... Ő mindig is kissé álmodozó volt, na nem azt mondom, hogy állandó jelleggel szerette a száját tátani, csak azt, hogy szeretett ilyen helyekre járni, és elmerengni. Éppen rátört az a tíz perc, amikor magányosan szeret mászkálni, és csak úgy leledzni a földgolyón. Na persze, ezt nem mindig engedheti meg magának, hiszen szinte állandó jelleggel nyüzsögnek körülötte az emberek, de nem baj. Egyszerűen... Most kell pár perc. Lehet nem sokára egy emberi vagy kevésbé emberi társaság után fog vonyítani, de hát... most épen egy kis könyvvel, meg egy papírral, pennával mászkál fel a lépcsőn, és belép a félihomályba burkolózott terembe. Igen! Ez kell most neki, de nagyonnagyon! Mosoly, persze, nincs aki fogadja, és ez most, ebben a pillanatban így van jól. Lehuppan egy padba elől, hiszen most nem kell a tanár elől elbújni, és elkezd írkálni. Házit ír, mert azt is kell néhanapján, nem? Aztán leírkál néhány gondolatot a szélére, és a penna végét rágcsálva bámul a semmibe. Aztán felugrik, és inkább a padra ül fel. Na jó... Dash egy ideig a pálcájával játszik. Virágeső, meg kis madárkák, aztán jön a kis zöldes szalagocska, ami a pálcáját követve tekergőzik a levegőben, és a fiú elmélázva követi. Érdekes, hogy miket lehet csinálni pálcával. Az emberek, meg micsodák többsége csak naaagy dolgokra használja, és néha annyira unalmasak, ahogy nagyzolnak vele. Mintha ő most nem azt csinálná! Bár... Ez nem számít, hiszen senki sem látja, nemde? A kis csík szertefoszlik, és helyébe egy kis zenét kezd el dudorászni kellemes mély hangján, csak úgy, a maga kedvére. A pálcát elteszi, és inkább visszatér a kis széljegyzeteihez.*
- Na jól van... Akkor duma nincsen...
*azzal elneveti magát, és hátradől. na jó... Most kész... Most jön az a rész, amikor valaki kell ide, amikor valakinek jönnie kell, mert megőrül egyedül. Persze, túl kényelmes ahhoz, hogy ő menjen el vadászni. Szóval a védőangyalkájához fordul csábos mosolyával, és rápillog...*
Naplózva

"Mondd el, mit látsz, mondd el, ki vagyok, csak a szemembe nézz, s mindent látnod kell. Mi az, amire vágysz?"
“Engem mindig is hamis színben tüntettek fel. Tudod, beöltözhetnék bohócnak
és együtt nevetgélhetnék a boldog emberekkel, továbbra is azt mondanák, én egy sötét személyiség vagyok.”
– Burton
„Ellenzem a párbajokat. Ha engem hívna ki valaki, akkor kedvesen és megbocsátóan megfognám a kezét,
elvinném egy csendes helyre és megölném.”
Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 11. 24. - 05:27:55
Az oldal 0.556 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.