Halloween a Szellemszálláson

2006. november 1.
Hajnali két óra

 Kevés fény látható a sötétben. Talán vannak még ébren diákok a Roxfortban, de a távoli kastély alszik, csak néhány őrfény pisklákol a sötétben. Roxmorts is sötétbe borul; egyesek talán ünneplik a Halloweent, de a mágikus falu legtöbb lakója számára november elseje egy szerdai nap, az éjszakai ébrenlét pedig fárasztó napot, elégedetlen vásárlókat, pontatlan munkavégzést, dühös főnököket jelent. Mint molyt a láng, vonzza így a fény, a zaj, az élet az életre kelt éjszaka tekinteteit a Szellemszállás felé.

 Egy időben mindenki biztos volt benne, hogy nem lesz több illegális összejövetel Halloween éjjelén az őszi tanítási szünetet élvező diákok számára. Tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, sokan emlékeztek még az utolsóra, és hogy hová vezetett. Talán a háború feledtette el azt a szörnyű éjt az emlékezettel, talán a vakmerő, a helyi történetet nem ismerő külföldi diákok kellettek a hagyomány újrateremtéséhez; elég idő telt el azóta, hogy elballagjon egy nemzedék, az akkori szervezőből professzor legyen, és bármennyit küzdöttek azóta gyerekmentes helyen dolgozó tanárok, a Szellemszállás Halloweenja kigyomlálhatatlanná vált. Még némelyik külföldi újság is megemlékezett a Roxfort nem támogatott, de azóta tűrt hagyományáról, amelyen szívesen látták a Trimágus Tusa küldöttségek diákjait is a sorsolás előtt néhány nappal. És ahogy a külföldiek korábban megváltoztatták a Szellemszálláson tartott diák bulik történetét, 2005-ben is maradandó, talán még jelentősebb változásokat hagytak.

 Rengeteg jelmezes diák érkezett naplemente után. Egyes lányok és fiúk arra törekedtek a jelmezválasztáskor, hogy a lehető legcsinosabbak, legvonzóbbak legyenek. Mások inkább aranyos vagy vicces öltözéket választottak, vagy valamit, ami azonnal felhívja a figyelmet magára, jó vagy rossz értelemben. De idén túlnyomó többségben volt azok maskarája, akik igyekeztek valami ijesztőnek, horrorisztikusnak tűnni, még ha az előbbi szempontokat, vagy másokat követtek. Vámpírok. Vérfarkasok. Zombik. Sikító szellemek. Elátkozott emberek. Banyák. Bizarr szörnyek, filmes gyilkosok mugli folklórból. Néhány beazonosíthatatlan szörny. Néhányan viszonylag középszerű, szinte szánalmas munkát végeztek a bűbájaikkal, mások lenyűgözően jól csinálták meg a víziójukat. Volt néhány annyira jól sikerült öltözet, amitől mindenkiben megfagyott a vér, aki ránézett. Legalábbis amíg fel nem fogta, hogy csak egy halloweeni ünnepi ruhát lát.

 A sarokban álló fiú is ilyen volt.

 Az öltözék, ami elrejtette a személyazonosságát, a buli sztárjává tette volna, ha a legalapvetőbb szociális normákat betartja. Több lány, és talán még több fiú felsikoltott, ahogy a lépcső felé fordulva először belenézett a halott, sápadt, üveges szemekbe. Sötét, ijesztő űr ásított az orra helyén, ajkai, mint egy igazi halott esetében, visszahúzódtak, hogy felfedjék sárga, de emberi fogsorát; az ijesztő vigyor egyszerre volt vérfagyasztó mosoly és egy ragadozó éhes vicsorgása. Több helyen is lyukak voltak az aszott, sápadt bőrön, melyek felfedték a koponyát, a csontokat, ahogy a fiú kezei, ujjai is egy halott vékony, csontos ujjai voltak. A fekete haj néhol hiányzott, vagy csomókban volt, máshol hosszúra nőtt. A szakadt ünneplőtalár és penészes fehér ing megkoronázta a külsejét. A fehér mázban úszó, érdeklődőnek, éhesnek tűnő szemek okozták talán a legkellemetlenebb élményt, ami az első ijedelem után is hagyott egy ösztönös félelmet, viszolygást a diákokban.

 Nem tudta senki, hogy ki rejtőzik az élethű jelmez alatt: a magassága alapján lehetett negyedéves, hatodéves, akár alacsonyabb végzős vagy felnőtt is. Sokan kérdezték, ki ő, vagy tippeltek személyazonosságot. Mások hoztak neki inni, vagy cigizni hívták. Nem válaszolt, csak a sarokban állva nézte a hozzá beszélőket; végül megszokták a jelenlétét, és úgy döntöttek, bárki is a furcsa vendég, álldogáljon a lépcső mellett, ha akar. Így is tett, csak követte fehér szemeivel a mozgást.

 Hajnali kettő előtt a legtöbben visszaindultak a Roxfortba; a tanárok ugyan nem engedélyezték a bulit, de fél három előtt mindig elfelejtették megszervezni a felügyeletet. A legtöbben plusz egy-két óráért cserébe nem akarták büntetésben tölteni az őszi szünet maradékát, úgyhogy elfogadták a hallgatólagos egyezséget. Persze, minden évben volt, aki úgy döntött, hogy tovább marad.

 A sűrű, tejfehér köd a semmiből szállt alá hajnali kettő körül, és vette körbe a Szellemszállást. Azokból, akik már úton voltak, valami megmagyarázhatatlan rossz érzést váltott ki, amitől sietősebben haladtak a Kastély felé, aki pedig leküzdötte, eltévedt benne, és rövidesen ugyanúgy a mezőn állt a ködön kívül. Akit a köd nem a Szellemszálláson, vagy az épület közelében talált, még mágia segítségével sem juthatott vissza.

 A köd eltakart mindent, ami néhány méteres távolságnál messzebb volt a roskadozó épülettől. Minden kint cigiző vagy levegőző diák ösztönösen menekült be a természetellenes rossz érzés elől. A lámpák, a gyertyák, minden fény megremegett bent, a jelenséget baljós hangok kísérték. Halk suttogás egy régi nyelven. Egy szinte gyermeki nevetés. Kapirgáló hangok a padló alól. Nehéz léptek a padláson, lánccsörgéssel. Kopogás az ablakon. Egy kéznyom kívülről a másikon. Nem voltak egyedül, a félelem pedig rovarok seregeként kúszott fel az izzadt hátakon a ruhák alá, a gerincoszlopok mentén.

 A furcsa fiú eltűnt a lépcsőfordulóból. Senki nem tudta, mikor jött, vagy mikor ment el.

 Az első emeleten becsapódott egy ajtó. Egy nyögés magas hangú, előbb nőinek, majd állatiasnak tűnő sikolyba fordult, amitől a legbátrabbak vére is megfagyott. Valami kopogott az egyik falban.

Információk:
- A résztvevők írják le ebben a körben, hogy mit csináltak az események előtti percekben, hol tartózkodtak a házon belül vagy környékén. Ha volt interakciójuk az ismeretlen furcsa fiúval, írják le azt is! A leírt jelenségre mindenki leírhatja szintén a reakcióit.
- Ha valaki interakciót kezdeményez más diákokkal, lehetősége van kiemelni a nevüket a lenti színkódokkal.
- Sorrend nincs. Nincs megadott reag hossz, de lehetőleg mindenki törekedjen egy egyensúlyra, kerüljük el a túl rövidet és a feleslegesen hosszút!
- Vannak jelen Njk diákok kis számban, Roxfortba nem járó ember nincs a házban vagy környékén. Nincs ötödévesnél fiatalabb diák a Szellemszálláson a mesélés idején. A hangsúly a játékos karaktereken van természetesen.

Határidő: 2026.11.10. 23:59
#b33727 (Griffendél), #486400 (Mardekár), #254586 (Hollóhát), #e0ad3c (Hugrabug)

[Scream Queens]

05

szellemszállás

Don't
miss
curfew

addressed toScream Queens

date2006. október 31. kedd

WARNING

sensitive content notice

alkoholos befolyásoltság, szervmegjelenítés

×

ENTRY

Először tágra nyíltak a szemeim a fiú jelmezétől. Hiába nem tudtam megmondani, minek öltözött, de azért ezt legalább értettem, nem úgy, mint a hugrabugos csíkos lányos triót, a hugrabugos késes óvodást, vagy Tesseract maszkos jelmezét, aki feltétlenül szükségét érezte annak, hogy a házi feladatai mellett a cipőjét is kipipálják végre.

- Amúgy felállt a hátamon a szőr az illúziódtól. Nagyon jó lett! - az este során már másodjára próbálok meg beszélgetést kezdeményezni vele. Hívtam pedig üvegezni is, gondolom, találtunk volna módot rá, hogy teljesítse a feladatait, hacsak nem a szájszagát akarta eltüntetni ezzel a bűbájjal. Nem, azt azért nem hiszem. A biztonság kedvéért megmutatom én is a magam jelmezét, vagyis annak az illúzióval átitatott részét. Jó lenne legalább beképzelni, hogy felkuncog rajta, meg a hátas megszólalásomon, de sajnos annyi reakciót kapok erre, mint amikor megkérdeztem, nem ül le velünk játszani ha nem is üvegezést, de úgy… bármi mást. Most nincsenek itt tanárok, szóval nyugodtan lazíthat, nem harapunk. Ilyen bátor persze egy évtizeddel ezelőtt nem mertem volna lenni, Gilly megosztott velem pár dolgot, de nem hiszem, hogy az iskola vérfarkasait, ha vannak, még mindig itt tartanák őket minden teliholdkor.

- Én is próbálkoztam, nézd! Egész múlt héten ezeket a bűbájokat gyakoroltam. - messze nem én vagyok a legügyesebb az évfolyamunkból, és egyszerűen nincs semmi, amivel ki tudnék tűnni. Sportolni nem sportolhatok, legendás lényeket nem tanulhatok, a vigaszdíj a varangykórus, de közben varangyom se lehet, úgyhogy csak az van, amit az ősök megengednek. Ebbe természetesen ez a buli nem szerepel, de nyilvánvalóan a szülők nem fognak tudni róla. És ha mégis, akkor majd találok megoldást erre a problémára.

Most kivételesen azonban büszke vagyok a varázslatra, amit végrehajtottam. Sikerült úgy megbűvölnöm, hogy bár egyértelmű legyen, mit látunk, azért mégis olyan, mintha kicsit inkább rajzolták volna, de azt legalább nagyon szépen és egészen életszerűen. A hátam mögött éktelenkedő műseb mögött kilátszik a rajzolt gerincem, és bordáim védik a megjelenített, belső szerveket. Sikerült úgy megbájolnom, hogy tényleg olyan gyorsan dobogjon a szívem, mint a való életben, és a tüdőm is leköveti a légzésem.

- Jó, azért ha meggondolod magad, akkor keress nyugodtan! Tekla vagyok! - kezet nyújtok felé, és most először nézem meg a fiú kezeit. Így képzelném el az igazi halottak ujjait is, már ha gondolnék ilyesmikre szabadidőmben, de azok a rokonaim, akik életvitelszerűen fetisizálják a halált, szerencsére innen jó messze laknak. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de ha a többi dologtól nem is, a kezétől mégis elfog a viszolygás még úgy is, hogy azt talán nem is fogja nyújtani nekem. Nagyon hatásos a jelmeze, ha ezt tudta kihozni belőlem.

Bágyadt tekintettel figyelem a plafonról lelógó vasláncokat. Pedig itt voltak már akkor is, amikor először a helyiségbe léptem – eddig még sem tűnt fel, hogy ott vannak. Dekorációnak vannak kint, vagy ezek már akkor is ott voltak, amikor Giles ide járt? Ha ott voltak, akkor mi célból? Az ott jobbra, az nagyon szépen csillog a kandalló műtüzének fényében. Tulajdonképpen mindegyik szép, de valahogy eddig nem gondoltam bele, hogy a vasláncok is lehetnek szépek. Oldalra fordulok a kanapén, hogy elmondjam Tessának, de csak amikor megérintem a mellettem ülő felkarját, jut eszembe, hogy ő nemrég elszakadt tőlem.

Kicsit talán többet ittam a kelleténél, de egyáltalán nem érzem rosszul magam. Újra visszanézek a láncokra, és valamiért eszembe jut megint a bátyám. Kétlem, hogy ő is ilyen szépnek találná őket. A szívem valamiért összeszorul ettől – ami talán látható is lehet a hátamon lévő illúzión. Rettenetesen igazságtalannak érzem, hogy egy ilyen egyszerű dolog nekem csak egy érdekes dekoráció, neki pedig valami egészen mást jelent, pedig azt se tudom, hogy meg lehet-e kötni velük egy vérfarkast. De biztosan megkötötték őket. Ott, abban a táborban… Ha máshogy nem, emberként.

Talán Giles is tudna egyszer szépen nézni rájuk, mondjuk ha lenne egy szép hintája. Egy ilyen igazán nagy, kényelmes, a legszebb párnákkal, amiket éppenséggel ilyen láncok tartanak.

- Hé, figyelj, emlékeztess, hogy készítenem kell egy hintát. - tartok attól, hogy elfelejtem ezt az ötletem, és nem hoztam semmit, amire felírtam. A hideg köd pedig lassan beterít. Természetesnek és ide illőnek érződnek a lánccsörgések, kaparászások, halk kopogások, és az a fura nyelv, amin valaki megszólalt. Képes lettem volna elaludni rá, ha az a sikoly fel nem ugraszt a félálomból. Biztosan csak valamelyik diák halloweeni csínye az. Játék az egész! Ideje megnézni, a szervezők milyen játékkal kedveskednek nekünk.

If   you   cant   wake   up   from   the   nightmare,   maybe   you're   not   asleep.

to: Mindenkinek és bárkinek

date: 2006.10.31.

TW: gyilkosság említése, alkoholfogyasztás megjelenése

Ajax Ambrose-t a Szellemszállás, mint helyszín, nem ijesztette meg, annak ellenére, hogy tavaly több résztvevőnek is baja esett, amiről utána különböző pletykák terjengtek. Néhányat hallott is. Csoportos hallucináció, egy furcsa tudatmódosító bájitallal dúsított ital, átok, szellem, őrület, sosem tudta meg, mi történt pontosan, pedig talán érdekelte volna. Ha jobban utánajár, lehet, hogy ma el sem jött volna, egyébként sem feltétlenül most volt életében a legmagabiztosabb.
A fakultatív Bájitatanórán felszínre került benne valami, amiről eddig nem is tudott, de hát ahogy Epiktétosz, az ógörög filozófus is említette: Először ismerd meg önmagad, aztán ennek megfelelően öltözz fel!
Nos róla sok mindent el lehetett a mai bulival kapcsolatban mondani, de azt semmiképp, hogy ne öltözött volna fel.
-Ugye nem nézek ki bután?-kérdezte legalább tízszer Hazeltől és nagyjából kétszer Saoirse-tól is, akikkel összeöltözött erre a kellemes Halloween estére.
Halvány gyermekkori emlékei voltak a Pindúr Pandúrokról, arról viszont semmire sem emlékezett, hogy egyáltalán a mesesorozat bármely részében tűnt-e föl hozzá hasonlóan sötétbőrű karakter. Tény, hogy hálás lehet a két lánynak, amiért olyan kedvesen integrálták, hiszen Ajaxnek nem voltak kifejezetten használható ötletei, az utóbbi időben pedig a Halloween gondolata sem lelkesítette túlzottan. Ugyanis minek öltöznek Halloweenkor az emberek?
Gyilkosnak és áldozatnak. Vannak olyanok, akik tündérnek, egyéb entitásnak vagy éppen vámpírnak-valahol egy kicsit a vámpír gyilkos és áldozat is egyszerre, de ebbe most borzalmasan hosszú és fárasztó lenne belemenni-, de...ha Ajax körbenézett legalább három fiút látott minden bizonnyal mű vagy erősen tompa szúró-vágó eszközzel, amitől nem érezte sokkal kellemesebben magát.

Látta is, hogy Hazel aggódva pislog rá, mikor azt gondolja, hogy Ajax nem figyel, de érzékelte az összes ilyen momentumot, és semmiképp nem szerette volna elrontani a két lány számára a bulit. Annyira szeretett volna normálisan viselkedni, amennyire csak tud, még akkor is, ha látott egy olyan alsóbbévest, aki már este nyolckor rémesen hányt, amire elég nehéz normálisan reagálni. Mindenesetre eltüntette a végterméket és próbált erősen úgy tenni, mintha mi sem történt volna, úgy gondolta ez valahogy így helyes. 

Aztán ott volt az a másik fiú, akinek belenézett az arcába, és még a vér is meghűlt az ereiben. Zombi? Inferus? Ki tudja, de egy percre Ruandát látta, a rokonait, az apját és az anyja élettelen arcára gondolt. A háromnapos hullára, amivel az apja az utolsó napjait töltötte szabad emberként. Az utolsókat, mikor tudta, hogy az egyik fia él. Emlékeztetnie kellett magát, hogy ez nem valóság, csupán egy remekül kivitelezett jelmez.
Kellemetlen volt, de utána Ajax visszatért a lányokhoz, ivott némi alkoholt és nem törődött vele. Hazel láthatott rajta valamit, de visszafogta, nem szerette volna ezt az egészet Saoirse-ra is terhelni, aki szintén ugyanannyit járhatott hasonló partikra, mint ő. 

Mindkét lánynak kiválóan állt a jelmez, meg is jegyezte nekik, hogy többet kéne a jelmezük színét hordaniuk, és remélte, hogy nem érzik furcsán magukat a bóktól. Valójában mindkettőjüket csodálatosan szépnek találta, de ahhoz nem ivott eleget, hogy ezt ilyen formában ki is merje mondani. Éppen ezen gondolkodott odakint, mikor hatalmába kerítette valami igazán megmagyarázhatatlan  érzés. Körbenézett és egyszeriben tudta, hogy ez a köd eltér minden mástól.
Visszament az épületbe, és pár perc alatt sikeresen megtalálta a lányokat, éppen akkor, mikor a fényekkel történt valami.
-Nevezzetek paranoiásnak, de rossz érzésem van-tette a kezeit védelmezően Hazel és Saoirse vállaira, ahogy rájuk pillantott. Nem félt, de nem szeretett volna túlzottan itt maradni, és erre nyomós oka is volt. Ajaxnek tehetsége volt hozzá, hogy megérezze, ha valami nem evilági közeledett, és most épp úgy borzongatta végig a hideg a bőrét, ahogy akkor szokta.
-Van itt valami-jegyezte meg és körbenézett, a sikoly miatt oldalra kapta a fejét. Raszta tincsei egy percre eltakarták a szemét.
Miért nem lát semmit?

[A Köd áldozatai]

névA Köd áldozatai

dátum2006. október 31.

A falak nem azért vannak, hogy kizárják a külvilágot,
hanem hogy bent tartsák azt, amivé a sötétben változol.

Trigger warningrosszullét, enyhe pánik

Az egész este egyfajta lázálomnak tűnt neked. Voltak pillanatai, mikor jól érezted magadat, máskor rettenetesen felkavarodott a gyomrod bizonyos részletek miatt. Először is kevesebb, mint egy hét volt már csak a következő átváltozásodig, így az általános rosszullét, az émelygés, étvágytalanság, fájdalmak már régi ismerősként köszöntöttek ezen a napon is. Habár mára betáraztál mindenféle bájitalból, hogy ott könnyítsd meg az életedet, ahol csak tudtad, így egészen jól voltál még egy kis émelygésen és tompa fájdalman kívül, bár arra számítottál, hogy hamar el fogsz fáradni.

Másrészt azért voltak egyesek, akik nagyon sokat fogyasztottak bizonyos italokból vagy rosszabb esetben szerekből és benned persze azonnal elindult a védőösztön, noha nem voltál elég bátor lépni egyelőre. Elvégre te itt az egyik legkisebb voltál csak, egy porszem, semmi több… És ez meg is látszott rajtad. Meg hát kicsit nagyképűnek tűnt ezt gondolni, mikor te magad is többféle bájital hatása alatt voltál, hogy egyáltalán jól tudd magadat itt érezni, úgyhogy egy szavad sem lehetett. Egyébként a jelmezedre büszke voltál, bár valójában annyira semmitmondó is lehetett, mint te magad is. Elvégre csak egy fehér ruha, rajta virágok, hajadban is, könyvecske, ennyi… Első pillantásra persze, mert minél tovább nézte valaki a ruhádat, annál több részletet fedezhetett fel. De hát senki nem volt, aki valóban szentelt volna elég időt erre, de te nem bántad. Te szeretted ezt a ruhát és hordani is jó volt.  

Harmadrészt maga a helyszín is hagyott némi kívánnivalót maga után. Természetesen igencsak illett a hangulathoz az épület, de téged többször is kirázott ám a hideg miatta. Nem tudtál nem Gilesra gondolni, hogy vajon neki is kellett itt lennie anno vagy sem… Elképzelhetetlennek tartottad, hogy ennyi ember és a felfokozott hangulat nélkül milyen lehetett vajon… Rettenetes, az biztos. Hálás voltál, hogy neked legalább nem egyedül kellett ezzel nap, mint nap megküzdened, nem egyedül kellett elviselned az átváltozás előtti borzalmakat. Bár annak is megvolt a kínja, ahogy egymást hallgattátok, ezekkel a hangokkal legalább tisztában voltatok régről is ugyebár…

Végül pedig a fiú teljesen felzaklatott, de fogalmad sem volt, miért, már a külsejét leszámítva. Mikor először megláttad, annyira megijedtél, hogy egész tested összerándult és még a lélegzeted is felgyorsult, majdnem öklendezni is kezdtél. Pedig tíz évvel ezelőtt teljes mértékben hozzá voltál szokva az ilyesfajta látványokhoz, mely éjjelente azóta gyakorta vendégként keresett meg a rémálmaidban. Nos, a fiú is hasonló reakciót váltott ki belőled elsőre, utána persze rettenetesen nagy lelkiismeret furdalásod lett, hogy ilyen ízléstelenül reagáltál rá, így miután összegyűjtötted az összes bátorságodat, visszamentél hozzá, hogy bocsánatot kérj és beszélgetést kezdeményezz vele. Az azonban egy szót sem válaszolt neked azon kívül, hogy rád emelte ijesztő tekintetét, amitől te zavarba jöttél és hamar odább álltál. Úgy tűnt, sikerült teljes mértékben megbántanod a fút. Korholtad magadat illetlen viselkedésed miatt, így egy kicsivel később megpróbáltál megint közelebb menni hozzá. Még arra is összegyűjtötted a bátorságodat, hogy kivegyél egy virágszálat a hajadból és a füle mögé tűrjed, hátha ez a békülésre egy megfelelő jel lett volna, de erre sem reagált, így csak szomorúan odébb mentél.

Ahogy közeledett az idő a parti végéhez, kissé megkönnyebbültél, majd szinte azonnal ideges is lettél. Elvégre te alapvetően csak azért jöttél, hogy prefektusként tudj segíteni azoknak, akiknek szüksége volt rá vagy hogy figyelj másokra, meg hát valakik győzködtek is arról, hogy jöjj el… Inkább csak kötelességtudatból voltál itt, bár határozottan voltak értékes pillanatok, amik miatt megérték. De ahogy kettő felé járt az óra, te is aktivizáltad magadat, körbejártál, így esett az utolsó interakciód a fiúval is.

- Lassacskán idő van, nem szeretném, hogy esetleg bajba kerülj, így talán lassan lehet, jobb lenne megindulni! – mondtad finoman neki, mielőtt egy halvány mosollyal tovább mentél volna. Elfelejtetted megnézni, hogy a virágod még ott volt-e vagy sem… Egy pillantást vetettél még Teklára, aki a kanapén nézett felfelé. Szívesebben lettél volna vele, bár az elején az ő jelmezétől is kirázott a hideg, aztán megszoktad, de ő nem volt annyira beszámíthatatlan állapotban, mint egyesek. Azért egy pillanatra elbizonytalanodtál, hogy magára hagyhatod-e vagy sem, végül egy nehéz sóhajjal léptél rá a nyikorgó lépcsőfokokra. Már a lépcsőn kezdett megkörnyékezni az a fullasztó érzés, hogy valami baj lesz, de először betudtad az általános paranoiádnak, hogy közeledett a határidő. Az emeleten találtál még egy szegény diákot, aki kifejezetten nem érezte jól magát, kitámogattad hát az emeleti mosdóba, ahol igyekezted a legtöbb segítséget nyújtani, amíg a kis rókák megszülettek általa. Finoman duruzsoltál neki, simogattad a hátát, adtál neki vizet, megtörölted az arcát, egy percre sem hagytad magára. Annyira belemerültél ebbe, hogy fel sem tűnt, hogy egy pillanatra a fények megremegtek. Bár már nagyon fáradt voltál, tetted tovább a dolgodat, hiszen ezt kellett tenned.

Itt hallottad meg először a természetellenes nevetést és a suttogást is. Riadtan néztél körbe, hogy felfedd a hang tulajdonosát, de nem láttál senkit. A padláson lévő léptek és lánccsörgés pedig felgyorsította szívverésedet. Hiszen pár órával ezelőtt még te is fent voltál, zongoráztál is… Szinte páni félelemmel teli hangon próbáltad sürgetni a mosdó felé görnyedő és félig már alvó alakot. S mikor meghallottad az ajtócsapódást, majd a sikoltást, te is hallattál egy ijedt hangot és a melletted lévő, félig önkívületben lévő társad is összerezzent. Most már határozottan menekülni akartál, finoman rángattad meg a karját, hogy menjetek végre és kis híján a sírás környékezett meg ezekre a hangokra és jelenségekre. Szaporábban vetted a levegőt, szívverésed az egekben volt és csak egy dologra tudtál gondolni: hogy menekülnöd kellett erről a helyről, mégsem hagyhattál itt senkit. Mert ez volt a kötelességed és többé nem menekülhettél el minden elől…

[14. FEJEZET]

14. FEJEZET

AZ IJESZTŐ …?

Some things it don't pay to be
curious about.
— Stephen King

2006. október 31.

Hazel C. Baird több dologban is biztos volt: hogy az idei év más lesz; hogy legközelebb több tökös pitét hoz bármilyen bulira; és hogy az előbb elhangzott sikoly nem volt egészen evilági.
Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy Hazel C. Baird hogy találta magát abban a helyzetben, hogy nem csak nem evilági, hanem bármilyen sikolyt halljon - ez egy jogos kérdés lenne, ugyanakkor valami olyan, amire nincsenek pontos válaszaink, és nem csak amiatt, mert Hazel C. Baird ritkán szolgáltatott pontos választ cselekedeteire, ahogyan azt már megszokhattuk tőle, hanem amiatt se, mert tényleg nincsenek.
Hazel C. Baird, a tavalyihoz hasonlóan, az idei évben sem hagyta ki a bulit a Szellemszálláson annak ellenére, hogy meglehetősen aggasztó pletykákat hallott a tavalyi rendezvényről és annak ellenére sem, hogy idén is prefektusként vett részt rajta. Ez annyiban különbözött a tavalyi évtől, hogy idén ő volt az idősebb, és ezáltal felelősségteljesebb prefektus is - Hazel C. Baird természetesen egyébként is felelősségteljes volt, így részben a felelősségteljesség jegyében jött ma este is (hiszen így szemmel tudta tartani diáktársait), részben pedig azért, hogy jól érezze magát. Talán megbocsátjuk neki, ha főleg inkább az utóbbi miatt, bár nem feledte prefektusi felelősségét sem.
Hazel C. Baird igen örült annak is, hogy kedves barátai, Ajax Ambrose és Saoirse O’Valley beleegyeztek, hogy együtt legyenek Pindúr Pandúrok (bár talán Ajax Ambrose-ra nem illett annyira, hogy pindúr), és örömét kifejezvén még meg is ölelte mindkettőjüket.
- Nem-nem, remekül nézel ki, nagyon jól áll a kék! - nyugtatta meg Hazel C. Baird Ajax Ambrose-t aznap este már nagyjából a tizedik alkalommal, de a tizedik alkalommal is pont olyan türelmesen és kedvesen, mint a legelső alkalommal, ugyanis igen szerette volna, ha Ajax Ambrose hisz neki azzal kapcsolatban, hogy valóban jól nézett ki.
Véleménye szerint, amit többször és lelkesen meg is osztott a többiekkel, mindhárman nagyon jól néztek ki, és ha valaki esetleg megjegyzést tett volna bármelyikükre, abban az esetben Hazel C. Baird is megjegyzett volna dolgokat, persze a maga, Hazel C. Baird módján, és ugyanilyen módon fejezte ki érdeklődését is:
- Sikerült beszélned Lilyvel? - kérdezi meg az este folyamán érdeklődve Saoirse O’Valleyt, amikor egyedül találta, mert úgy látta, ez Saoirse O’Valley tervei között szerepelt, bár abban már nem volt biztos, hogy Lily O’Valley tervei között is.
A felelősségteljesség jegyében Hazel C. Baird úgy döntött, hogy ezen az estén sem iszik alkoholt, mert jobbnak látta józanul figyelni az eseményeket, meg Ajax Ambrose-t, akit valóban figyelt, általában enyhe aggodalommal, amikor a fiú nem látta, mint nyár óta gyakran, és figyelte Saoirse O’Valley-t is, kevésbé aggodalmasan, és próbálta is emlékeztetni magát, hogy ne legyen olyan aggodalmaskodó, minek jegyében táncolt is a már felszabadultabb Saoirse O’Valley-vel is.
Az már kevésbé töltötte el felszabadulással, amikor mosdóba menet, a lépcső előtt előtt elhaladva egy fiú arcába nézett, annak üveges szemébe és ijesztően élethű, sápadt arcába - talán nem is tűnt élőnek, és ez volt benne a legijesztőbb. Hazel C. Baird megborzongott annak ellenére, hogy látott borzongatóbb jelmezt is ezen az estén, és annak ellenére is, hogy biztosan ez is csak egy jelmez volt, tehát nem volt mitől tartania és tulajdonképpen félnie sem volt mitől. Hazel C. Baird azonban mégis érzett valamit, különösen, de nem kizárólag, a vágyat arra, hogy elkerülje az ismeretlen fiút, ami különös kellemetlen érzéssel töltötte el őt, mert Hazel C. Baird sosem kerülte az embereket, Lark Montague-t leszámítva.
Visszatért inkább a barátaihoz.
- Nézd, Saoirse, hoztam neked Calcifer sütit. Kit csinálta, chilis-csokis, szerintem nagyon finom lett. Nem is csípős inkább.. meleg? És hát olyan aranyos - Hazel C. Baird a kanapén pihenő Saoirse O’Valley-hez lépett, és mosolyogva megkínálta őt a kezében tartott apró tűz alakú sütemények egyikéből, melyből egyet Ajax Ambrose-nak szánt, na de hol volt Ajax Ambrose?
- Nem láttad Ajaxet? Neki is hoztam, az előbb még mintha itt… hm.. - kérdezi Hazel C. Baird érdeklődő pislogások közepette néz körbe, de nem látja Ajax Ambrose-t, csak azt a furcsa fiút a sarokban állni, akitől valamiért rázta a hideg, pedig nem is fázott, mert ritkán fázott, és a hideg is ritkán rázta emberektől, és rossz érzése is ritkán volt tőlük.
Hazel C. Baird tehát nem tudta hova tenni rossz érzését, ami lassan kúszott fel a gerince mentén, hasonlóan ahhoz, amikor a borostyán kúszik fel a ház oldalára, csak ebben az esetben ez sokkal kevésbé volt várt és örömteli, így nagyon megkönnyebbült, amikor észrevette a visszatérő Ajax Ambrose-t.
- Hoztam neked is sütit, Calci… - nyújtja felé, amikor megakad a mozdulatban Ajax Ambrose tekintetét látva, bár ha a fiú elveszi a sütit, az mindenképpen az övé. - Valami? Úgy érted.. egy szellem? - Hazel C. Baird, Ajax Ambrose kezével a vállán, homlokráncolva újból körbenéz annak ellenére, hogy kevés esély volt arra , hogy látta volna a szellemet, amit csak Ajax Ambrose láthatott, és annak ellenére is, hogy nem biztos, hogy minden szellemet jó volt látni, és talán ezen az estén néhány embert sem.
- Én hiszek a megérzéseidnek. Menjünk akkor? Amúgy is, már... két óra van- kérdezi Hazel C. Baird, lepillatva előbb a karórájára, megerősítve az időt, majd felváltva nézve Saoirse O’Valley-re és Ajax Ambrose-ra, miközben megdörzsöli a karját, ami mintha valóban libabőrös lett volna, ami már a sokadik szokatlan történés volt vele ezen az estén, és a rossz érzése sem akart elmúlni, ahogy megremegtek körülöttük a gyertyák, és valami kaparni kezdte a padlót. Hazel C. Baird nem félt, de egyetértéssel arra jutott, hogy jobb, ha elindulnak.
- Halljátok ti is a… ? - kérdezi,  mielőtt ösztönösen a fülére kell tapasztania a kezét a sikolyt hallva, aminél talán csak a szívverése hangosabb.

[trick o' treaters]

it's all fun
and games, until
someone screams

ում է ուղղված trick o' treaters

ամսաթիվ 2006. november 1

զգուշացում բովանդակության վերաբերյալ

alkohol, traumák

Nem tudom, mi vett rá arra, hogy még egyszer előadjam a rémtörténetet, amivel készültem. Egy órája még a padláson meséltem el a rögtönzött közönségemnek, hasonlóan ahhoz, ahogyan azt tavaly is tettem. Tetsuya árulása épp olyan állandó, mint Heranoush Fletcher halloweeni meséi.

- És amikor a lány megfordult, és a halász megpillantotta, mi áll előtte, tudod, hogy mit látott? - sejtelmessé és halkabbá fogom a hangom, ahogyan azt a padláson is tettem. Másodjára persze egy történet sem olyan izgalmas még elmesélve sem, emberünk viszont úgy áll itt, mint a sárkányfetisiszta lökője ötödévről, amikor meglátta Vivient a jelmezében. Az viszont azért még se normális, hogy már mindenki hentereg az eufóriában, bármit is választottak ennek elérésére, ez meg még azt se ette-itta meg, amit szánalomból hoztak neki. Nem hiszem, hogy hallucinálom, annyira meg nem lett szar a jelmeze, hogy ne merjen emberek közé járni - Grimmstark is képes volt kéményseprőnek öltözni, és hacsak emberünk nem akar csőrözni valakivel (semmiképp se velem), akkor csak nem akadályozhatja abban, hogy jól érezze magát. Szánom őt, na.

- EGY KUKACOS TESTET! - sajnos a csattanóra most nem kapok rémült sikolyokat és megkönnyebbült nevetéseket sem. Mintha nem is dolgoztam volna a történeten… Mindegy, én megpróbáltam, akkor kapja be. Egy szemforgatást követően hagyom ott, hogy megkeressem Vivient, mielőtt Rathbone halálra untatja a privilégiumaival.

Nem állítom, hogy nem aggódtam amiatt, hogy a tavalyihoz hasonló történik velünk. Azt hiszem, részleges memóriavesztésem van, mert nem emlékszem arra, hogy hogyan is kerültünk ki arról a helyről. Annak ellenére, hogy senkivel se beszéltem róla, biztos vagyok abban, hogy nem hallucináltam az egészet cukormérgezésnek, vagy mérgezett cukornak hála. Hiszen valódi következményei voltak; valóban meg is halhattam volna, és a szüleim valóban ki akartak szedni a Roxfortból arra a viccre hagyatkozva, hogy a Zsebkosz-köz biztonságosabb a Roxfortnál. Sajnos az idióta őseim nem viccnek szánták ezt; valahogy egész könnyen túltettem magam azon, hogy egy omnipotens entitás nagyjából bármit megtehetett volna velem, azonban annak a gondolata, hogy minden igyekezetem a kitörésre hiábavaló, mert az ősök visszahúznak, még most is szorongással tölt el. Teljességgel hidegen hagy, hogy mennyire gondolnak strébernek és törtetőnek, amiért mindenből kényszeresen a legjobb eredményekre törekszem, családfám szerteágazó ágai viszont nem nekem teremtették Rathbone aranyalmáját. Nekem egyszerűen nincs más választásom, ha nem apám hülye boltját akarom megörökölni a lyukas üstökkel, ósdi talárokkal és ki tudja, honnan szakajtott, egyéb árukkal együtt. A családfa azon részén, amelyiken én állok, csak fonnyadt, savanyú gyümölcs terem.

Éjfél múltával elfelejtem a félelmet, amit a tavalyi év jelentett. Ha éjfélkor nem történt semmi, már utána sem fog. Vivient úgy köszöntöttem fel, hogy már egyáltalán nem volt érdekes, ami tavaly történt. Bármi is a magyarázat, bármi is ragadott magával abba a… festménybe? Abban voltunk? Nem hiszem, hogy valaha választ kapok ezekre a kérdésekre, de nem számít, mert nincs hatása többé az életemre!

Hajnali kettő felé már bőven kiugráltam magam a zenére, valahogy pofavágás nélkül képes voltam tolerálni a sok smárolót, és az alkalomra való tekintettel még koccintottam is Vivvel. Már csak a köpenyemet keresem, amit érkezéskor a bejárat melletti akasztóra aggattam; furcsán hidegebbnek kezdem érezni a levegőt, talán a látásom is homályosabb, de nem lehet ez más, mint annak a két pohár bornak a hatása, amit az idén visszafogottabb édességezés mellett elfogyasztottam (a többi édességet zsebre raktam).

Ismeretlen szavakat hallok magam körül. Egyből a suttogás vélt irányába fordulok, azonban nem találom a hang forrását. Próbálok visszaemlékezni a szavakra, hátha valami ismerőset vagy hasonlót hallok valamelyik nyelvhez azok közül, amiket valamelyest ismerek. A fiú felé fordulok, hogy megkérdezzem, vajon ő is hallotta-e, de az már nincs ott a lépcsőfordulóban.

Aztán érkezik az a hang, az a másik hang, az akasztóról leszedett köpenyem pedig a földre ejtem.

- Vivien! - a szívem vadul kalapálni kezd, ahogyan a hang irányába kapom a fejem. Lehetséges, hogy ő lett volna? Az az állatias morgás… Nincs telihold, nem lehetett Vivien, de mi van, ha mégis? Mi van, ha bajban van?

Egy pillanat alatt megfeledkezem a fiúról, az idegen nyelvű suttogásról, az édességekről, arról, hogy épp indulni készültem. Nem számít, nem kell! Egyedül az jár a fejemben, hogy Vivien bajban van. Az adrenalin úgy száguld végig az ereimben, mintha csak a döntő kviddics mérkőzésre készülnék, a félelem szikráját pedig felülírja valami más, ami sokkal ösztönösebb, sokkal harciasabb ennél. Nem érdekel, mi vár rám, csak meg kell találnom őt, és meg kell bizonyosodnom arról, hogy nem bántja… senki nem bánthatja!

- Vivien, hol vagy? - rohanok a sikoltás vélt irányába, kezemben már pálcával felfegyverkezve. És ha ez csak egy rossz vicc valamelyik bugristól… a pálcámat akkor is használni fogom.

[Elio]

Anger makes you stupid

stupid gets you killed

TO

Kaltálsak

✦

DATE

10.31.

Alkoholfogyasztás, káromkodás, agresszió

Tikhon Aleksandrovich nyár óta kizárólag rossz döntéseket volt képes hozni és most épp ennek a levét itta. Illetve, ha nagyon konkrétak akarunk lenni, akkor inkább az árpa lepárlott levével és a saját érzelmeivel küszködött egész este, kisebb nagyobb sikerrel. Mostanra viszont úgy érezte, hogy legyőzték.
Erwin nyert. Lark nyert. Mindenki nyert, csak ő vesztett, és ettől visszataszító kis féregnek érezte magát, mert ki tudja, mikor lesz rá esélye, hogy tegyen valamit?
Szájához emelte az üveget, nem érezte az ital ízét, csak azt érezte, hogy hideg. Gondosan lefagyasztotta már tegnap, hiszen jól tudta-ne kérdezze senki, hogy honnan, apjával épp eleget volt érdemes férfitársaságban-, hogy a mélyhűtött rövidital ismérve, hogy  hatását késleltetve fejti ki, ellenben sógorostul. Ennek megfelelően Tikhon fél liter töményital elfogyasztása után még meglepően magánál volt, ám mindez egyszercsak abba fordult át, hogy úgy kezdte érezni, mintha mindkét lábát kirúgták volna alóla. Amilyen szerencséje van, ekkor találta meg Larkot, akit, ha van benne egy szemernyi jóindulat, most már tényleg célszerűbb lett volna békén hagyni. De nem, hogy egy szemernyi, egy leheletnyi se jutott belé.

Tikhon igazából szeretett volna annyit inni, hogy le tudja nyelni vele a gombócot a torkában, ám ezt nem sikerült elérnie. Először is kiválóan bírta az italt, másodszor pedig a részegségtől csak még erősebben érezte magában azt a kellemetlen, figyelmen kívül hagyhatatlan sajgást, amit Lark látványa váltott ki belőle. Ott volt még a düh és féltékenység beteges elegye, ami szinte kitüremkedett sötét szemein keresztül, mikor a lány Erwinnel volt. Megértette már, hogy tulajdonképpen egy pozícióra haragszik, nem a régi barátjára, de a viselkedése olyan volt, mint monszunnal erdőtüzet oltani. Erre a tűzre valahol jótékonyan borult rá a Lark vállán pihenő Marmeladov-kendő, amit véletlenül sem szeretett volna jelként kezelni, de képtelen volt nem észrevenni.
Hallgatta Basile-t, ahogy a megszokott módon adta elő magát a buzi Grimmstarkokat illetően és látta Loriant is visszaacsarogni. Ott volt Elio, aki határozottan olyan, amilyen és persze a jó Perseus vagy jelen esetben éppen Perselus enerváltsága.
Van, ami nem változik. Van, akinek nem változik és Tisha irigyelte ezeket az embereket, mert mintha nyár óta egy fekete felhő követte volna mindenhova. Ez a felhő sugdosott neki, azt mormogta, hogy marja el maga mellől Larkot és Erwint, álljon bosszút és, ha csak egyiküknek fáj legalább annyira, mint neki, megnyerheti a háborút. Tisha pedig nyomorult féregként abba rúgott bele, akibe a legkevésbé akart, Larkba.

Elege volt már ebből az egészből, ezért állt kint nagyjából készen arra, hogy itt hagyja ezt a kibaszott kócerájt, mint Szent Pál az oláhokat. Elnyomta a cigarettát és észre sem vette az egyre növekvő ködöt, csak belekortyolt a vodkájába. A meghatározás elszületett, Tikhon Aleksandrovich szépen felbattyog a nyomorával együtt a hálóba és ott, még részegen felírja magának, hogy nehogy holnap elfelejtse hozzáadni a bájitalához a teáskanálnyi páráját, különben szarrá megy az egész, mint a mentális egészsége.
Neki is indult, első lépés, majd a második, talán kicsit tétován, de majdnem egy egyenes vonalban, mikor megjelenik Basile és arról kezd beszélni, hogy odabent éppen kialakulni látszik maga Armageddon és, hogy okvetlen segítségre van szüksége. Tikhon sóhajt egy hatalmasat és elnagyolt mozdulattal megfordul, hogy megtekinthesse a világégést, vagyis azt, hogy Lorian és Marquise beszélgetnek.
Megint Szent Pálra és az oláhokra gondolt.
Tisha először a jelenetre néz, majd a barátjára, és hirtelen nevetni támad kedve, de nem teszi.
-Ez az a silalom, amiben a segítségem kéled?-kéldezi a falnak támaszkodva, hogy ezzel is palástolja, milyen rémesen ittas valójában- Mit csináljál? Hívjál papot! Hívjad mindjált Putyint, legyen Putyin a pap. Pap Putyin! Putyin Pap!
Ezen már neki is nevetnie kell, közben pedig félkézzel is megtámaszkodik a biztonságot nyújtó falfelületen. A vodkásüveg tompa zajt hallat, ahogy a falnak ütődik, erről eszébe is jut, hogy ha Basile nagyon akarná, még Molotov-koktélt is tudna neki készíteni, de nincs ideje mondani, mert a furcsábbnál furcsább hangok végigborzongatják a gerince vonalát és feljutnak az agyába.
Rémületesen gyorsan történik minden. Tikhon Aleksandrovich hátranyúl a saját gallérjához, aminél fogva egyenesbe rántja magát, megrázza a fejét, a tekintete megváltozik és elválik a faltól, mint ágtól a levél.
-Meg kell kelesnem Lalkot-jelenti ki és magabiztos léptekkel elindul balra.

Fright Night

Spooky Squad | 2006. 11. 01.

TW: Káromkodás, alkoholfogyasztás, traumák, szorongás

Aki valamennyire ismer, talán azt hihette, hogy messziről elkerülöm a Szellemszálláson rendezett halloween bulit, tekintve, hogy egy antiszociális gyökér vagyok, na meg ott voltak a tavalyi esetről keringő pletykák is, amikről mindenki hallott és esetleg arra késztethettek volna, hogy maradjak szépen az iskola falain - a tanárok által pedig a legpreferáltabb esetben a Hugrabug klubhelyiségén - belül. De őszintén szólva hülye lennék kihagyni egy olyan alkalmat, amikor büntetés nélkül megúszhatom, hogy nemcsak a hálókörleteket hagytam el késő éjszaka, de a kastélyt is, ráadásul úgy, hogy alkoholfogyasztásra is van lehetőségem bőven. Szóval egy csíkos pulcsi, egy kezeslábas és egy konyhából csórt, művérrel lekent tompa kés és máris kész voltam, hogy egy gyilkos játékbaba legyek, amit egy mugli horrorfilmben láttam. Nem vittem túlzásba a dolgot, nem az volt a célom, hogy megcsillogtassam a kreativitásomat ma este, hanem az, hogy két hónapnyi padban töltött unalom után végre jól érezzem magam kicsit. És ezt nagy mázlimra sikerült is. Az idő nagy részét vagy azzal töltöttem, hogy táncoltam a különböző jelmezekbe - vagy annak indult furcsa kreálmányokba - öltözött diák között, vagy itallal a kezemben figyeltem a tömeget.

Hajnali kettő felé kissé leizzadva úgy döntök, hogy kimegyek egy kicsit levegőzni és elindulva újra megakad a tekintetem azon a fura srácon, aki egész éjjel a lépcsőfordulóban állt és üres tekintettel lesett mindenkit, minden egyéb reakció nélkül. Én inkább olyan távol maradtam tőle amennyire csak lehet, már attól végigfutott a hátamon a borzongás, hogy egyáltalán tudtam, hogy ott van. Úgy nézett ki mint valami élőhalott, aki bármikor nekiugrik valakinek, hogy kiharapjon a nyakából egy darabot, szóval kösz nem, szeretem, hogy a gigám még a helyén van és ha van rá lehetőségem, szeretném ha továbbra is ott maradna.

A bulizók többsége már visszament a kastélyba vagy éppen oda tart, még látni lehet, ahogy néhány távolodó alak igyekszik elhitetni a külvilággal, hogy teljesen józan állapotban van - mindannak ellenére, hogy nem sikerül egyenes vonalban haladnia és úgy vihog a semmin, mint egy négy éves, aki túl sok cukrot evett. Én szerencsére nem ittam magam ilyen állapotba, jó ha egy kicsit becsíptem. Talán a túlélési ösztönöm, ami Patrick miatt soha nem tompult el, talán a tudat, hogy a metamorf képességeim miatt ne bukjak le a muglik előtt, de mindig jobban szerettem éber maradni, tudni, hogy mi történik körülöttem és még időben reagálni mielőtt a nyakamba ömlik a szar.

Nem messze a bejárattól, hátamat nekitámasztva a falnak figyelem, ahogy kint pár évfolyamtársam parádézik és azon gondolkodom, hogy a cigi után én is visszaindulok, nehogy összefussak valamelyik tanárral a folyosókon. Főleg halloween éjjel, mikor amúgy is be van parázva, az alagsor sötétjében könnyen összehugyozhatja magát az ember, ha a semmiből felbukkan előtte valaki. Bár kétlem, hogy ebben a fura ködben olyan egyszerű lenne. Összeráncolt szemöldökkel szuggerálom a Szellemszállás körül egyre sűrűsödő tejfehér felhőt, miközben a hátamon végigfut a hideg. Talán jobb lenne keresni itt bent valami kevésbé penészes sarkot éjszakára, minthogy megpróbáljam megtalálni a helyes irányt a Roxfort felé. Erőt vesz rajtam a szorongás, amit már túlságosan is jól ismerek, hiszen nyolc évig hűséges társaságom volt, a Ledger-házban és gyakorta még most is visszatért minden különösebb ok nélkül.

Végigfut rajtam a nyugtalanság, mint napsütéses délutánon a hirtelen vihar, kezem enyhén remeg, ahogy a cigarettát tartom, úgyhogy gyorsan el is dobva eltaposom azt.  A gyomrom gombostűnyire zsugorodik és elkap a hányinger, aminek hatására azt kívánom, bár ki tudnám adni mindazt amit az este folyamán leküldtem a torkomon, de nem megy. A szívverésemmel a légzésem is felgyorsul, egy pillanatra megszédülök. Nekitámaszkodok a falnak és igyekszem uralkodni magamon, normálisan venni a levegőt, de azzal már nem foglalkozom, hogy hajvégeim kezdenek kifehéredni a rajtam végigáramló félelemtől. A semmiből felhangzó kaparászás és suttogás nem sokat segít, amennyire tudom - tehát nagyjából semennyire - kizárom, de még így is beletelik pár percbe mire össze tudom szedni magam annyira, hogy visszamenjek az épületbe. Belépve az ajtón rögtön feltűnik, hogy az az ijesztő srác eltűnt a sarokból, majd hallom, hogy az emeleten becsapódik egy ajtó és felhangzik egy dobhártyaszaggató sikoly én pedig ösztönösen a pálcám után kapok.

[date:]

The horror persists but I’m being very brave about it date: 2006.10.31. to: Final folks

TW: alkoholfogyasztás, basic szégyenítés

Locket Rupert Grimmstark szőke volt és élvezte.
Sosem gondolta volna, hogy ez a két szó valaha kapcsolatba kerül egy szövegben a nevével, de ma este minden a lehető legjobban alakult. Kezdetnek, kiválóan sikerült a jelmeze és, aki nem tudta róla pontosan, hogy micsoda, az is úgy nyilatkozott, hogy csinos, ő pedig alulról indult a magabiztosság kérdésében, így kivételesen ez neki bőven elég volt.  Pörgött-forgott, megjelent itt, megjelent ott és széles mosollyal osztogatta a chilis csokoládés Calcifer sütiket, amik szintén nagy sikert arattak. 

A fogpasztareklámba illő vigyor és az újdonsült magabiztosságát természetesen nem a szőke haj vagy a kék szem szolgáltatta, ami még csak nem is állt olyan messze a saját zöldesbarnájától, hanem az alkohol. Hogy miféle? Nagyjából bármi, amivel megkínálták, egy tinzenöt éves ugyanis nem válogat.
 Lángnyelv whiskey, mézbor, vodka és egyéb töményitalok, amikből egy szerencsés véletlen folytán sikerült pont annyit fogyasztania, hogy a külvilág kontúrjai már kissé elmosódjanak, de még véletlenül se kelljen még ahhoz is kapaszkodni, hogy feküdni tudjon. Mikor nagyjából a buli felénél elérte ezt az üdvös állapotot, megfogott egy negyed pohár bort, feltöltötte szódavízzel és onnan kezdve azt szopogatta, nehogy véletlenül átlépjen a részegség ordítva hányós sötét oldalára, mert az igazán nem lett volna kellemes.

Ezenkívül volt része egy kis félreértésben, aminek során értekezett egy keveset egy csinos, elfnek öltözött lánnyal, akiről nem tudta megállapítani, hogy ki lehetett, mert maszkot viselt. Szívesen beszélgetett vele, de borzasztóan sajnálta, hogy éppen Hanni igyekezett őket összeterelni, mivel valamilyen Kit számára teljesen ismeretlen okból úgy gondolta, hogy biztosan tetszenek egymásnak. A becsiccsentett úriember elárulta az ismeretlen hölgyeménynek, hogy valójában a rókadémonnak öltözött lány után mereszti szemeit már hosszú hónapok óta, méghozzá sikertelenül. Pontosabban mereszteni a szemét, azt nagyon sikeresen tudta, néha félő volt, hogy a szemgolyói kiesnek és legurulnak az egyik lépcsőn, akkor pedig majdnem olyan ijesztő lenne, mint a srác, aki pestises hullának öltözött, csak mindehhez még hátborzongatóan kolbászolt is fel s alá.

-Anyám, te hogy nézel ki! Kinyitod és kihajolsz, mi?-szaladt ki a száján, mikor véletlenül nekiütközött az illetőnek, aki tényleg pestises hulla lett volna, akkor most megpecsételte a sorsát. De nem volt az-ugye?- és egyébként se nagyon szólt egy büdös szót sem, Kit pedig robogott tovább, hogy megtalálja a már teljesen másik jelmezben tetszelgő Hannit és végre elhívja egy randira, és ezúttal -szinte ő maga sem hitte el, hogy ez megtörténhet- nem kapott mindenféle hörgőgörcsöt, de még a tüdeje sem mondta fel a szolgálatot. Azért arra kínosan ügyelt, hogy véletlenül se igyon, miközben a kis tündérkislánnyal beszél, mivel az italt nagyon könnyen félre lehet nyelni, aztán pedig kijöhet az ember orrán és arra folyhat, aki igazán tetszik, ami tönkretenne a világon mindent. Hanni ugyan kicsit meg volt döbbenve, már azon, hogy Kit nem a korábban begyűjtött elffel szeretne randizni, Kit meg azon volt meglepődve, hogy a lány egyáltalán hogyan gondolhat ilyet, de végül is az egyezség megszületett. A lány igent mondott és Lockettel úgy lehetett volna madarat fogatni, mint a bárkás Noéval, minden fajtából kettőt, oly boldog volt.

Ezután megszakértette Loriannel, hogy Basile de Lys nem rejti véka alá valódi természetetét, amire Kit a vérszopó, Lorian pedig a valami egészen mást szopó kifejezést használta.
Mindenesetre, ahogy telt-múlt az idő, úgy sötétedett, aztán egy ponton már sötétedni sem tudott tovább-ámbátor az is lehet, hogy már kezdetben is sötét volt, csak Kit nagy örömében, amiért nem kellett rajta újra a Heimlich-manővert bemutatni- észre sem vette. Szólni akart Hanniéknak, hogy talán jobb lenne hazaindulni, mielőtt valaki a lépükbe nyom…vagyis…nem ezt egészen biztosan nem így akarta mondani, de addigra már legalább négy ilyen felengedett boron volt a túl a korábbiak mellett, nem úgy működött már az agya, ahogy kellett volna. A ködöt viszont látta. Látta, hogy nem lát tőle semmit, amin kidugta az orrát, amit hamarosan vissza is húzott, de bent sem volt az igazi, mert ott meg mindenféle furcsábbnál furcsább hangokat hallott.
-Ha megtudom ki sikít…-indította meg a mondatot hősiesen és felemelte poharát a kosarával együtt, amiben a maradék sütemény árválkodott, nagyjából négy darab. Muníciónak még jó lehet hazafelé, ha esetleg valakit nagyon elővenne az éhség, mondjuk Hazelt, akinek úgy tűnt nagyon ízlik a sütemény.
-Akkor…ne sikítson már, mert milyen dolog? Halálra ijeszti itt a másokat-nézett körbe jelezve, hogy ő, ha bárki kérdezné egyáltalán nem fél. Csak másokért aggódik, például Hanniért, aki épp böjti boszorkénykért mozgolódott, és remélhetőleg cseppet sem sikított.

[- Jól nézel ki.]

This isn't happening

2006.11.01. - Hazel&Ajax

  Már három nappal október 31. előtt többször eszembe jutott, hogy megkérem Hazelt és Ajaxet, hogy jöjjenek nélkülem, esetleg öltözzenek be együtt valaminek. Tudom, hogy az alsósok közül néhányan a Klubhelyiségben ünneplik a Halloweent, és biztosan szívesen láttak volna engem, mert a játékaikhoz összetettebb mágiát tudtam volna biztosítani. Beöltözni, kijönni egy tiltott helyre, ahol még nem jártam más diákokkal, akik közül nem mindenki kedves, eléggé kívül esett a komfortzónámon. De végül megfogadtam magamnak, hogy nem okozok csalódást.

 Tudom, hogy kevés ilyen évem maradt, mielőtt saját, felnőtt életet kezdek. Mintha tegnap lett volna, hogy a tavalyi hetedévesek, például Holden elballagtak, és az sem tűnik régi emléknek, amikor még úgy érződött, hogy a Roxfort mindig az életünk része lesz. Tudom, hogy meg kell ragadnom az összes ilyen lehetőséget, ha nem akarok néző lenni mindenben életem végéig. Még akkor is, ha tudom, hogy ezek a bulik általában arra vannak, hogy az emberek igyanak, én pedig utálom az ivás gondolatát. Talán egy pohár...

 - Jól nézel ki.- annyiszor ismétlem meg a válaszomat Ajaxnek, ahányszor csak kell. Tényleg úgy érzem, hogy én lógok ki a legjobban, különösen, hogy ez a masni meglehetősen idiótán van a fejemen, még ha Lily rögzítő bűbája úgy tűnik, hogy kitart, bármit is használt. Valószínűleg le sem tudnám venni mágia nélkül, és ahogy újra és újra megérintem, egy kissé zavar a gondolat, hogy nem tudom, hogy fogom leszedni, de majd kitalálok valamit.

 - Igen... ügyetlenkedtem a jelmezemmel, és segített egy kicsit.- örülök, hogy Hazel velem van, figyel rám, még ha tudom is, hogy valószínűleg ezerszer jobb társaságot találhatna nálam, és talán visszafogom. Az ő kedvéért végül két italt is iszom, ami segít feloldódni egy kicsit, bár cserébe elkap a rossz érzés: mi lesz, ha belőlem is kihoz valamit ez egyszer? Tudom, ostobaság, kettőt ittam, de mégis? A harmadikat semmiképpen nem vállalom. A süteményt persze elfogadom, és megengedek egy mosolyt is magamnak, miközben megkóstolom; Grimmstark hihetetlenül tehetséges ebben. Kevés fiú van, aki jó bármiben a konyhában, de nem látok semmi kivetnivalót benne.

 Az este során igyekszem kevéssé eltávolodni csak a barátaimtól, inkább velük táncolok, velük érzem magam igazán felszabadultan. Néha megakad a szemem Enzon, akihez majdnem oda is megyek, amikor leül az évfolyamtársunkkal üvegezni, de nem vagyok elég bátor hozzá, hogy beszálljak. Ha azt kérik, hogy vegyek le valamit, igyak, vagy csókoljak meg valamit... nem, ezt talán máskor. Majd jövőre. Elég nagy lépés, hogy itt vagyok. Amúgy sem hiszem, hogy Enzo kíváncsi rám, mert ellentétben a barátaimmal, én meglehetősen hülyén festek ebben a ruhában, ahogy azt Lily nem túl kedves szavakkal el is mondta, és rengetegen öltöztek ma egészen lenyűgöző kosztümökbe. Némelyik kiemeli, hogy milyen vonzó valaki, úgyhogy ma este biztosan rájuk figyel minden fiú. Némelyik pedig olyan mágiával készült, ami lenyűgöz: a kezdeti ijedelem után is sokszor nézek a lépcső melletti fiúra, és próbálom kitalálni, hogy ezt milyen mágiával érte el, mert bármennyit gondolkodom rajta, meg sem tudnám közelíteni ezt az eredményt. Kevés dologra vagyok jó persze párbajokon kívül.

 Amikor Ajax megemlíti a rossz érzést, egyértelműen megérzem én is azonnal, amiről beszél; valahogy kevéssé kötődik a szokásos paranoiához, inkább az az érzés fog el, hogy nincs valami rendben. Valami rossz dolog történik; ha ők is úgy érzik, nem az italhoz kötődik. Örülök neki, hogy Hazel is úgy látja a legjobbnak, hogy menjünk; talán az egész csak valami rossz érzés, de a gondolat, hogy inkább leülünk a Klubhelyiség egy sarkában hárman, és ott esetleg iszunk töklevet, esetleg hárman üvegezünk az extrémebb következmények nélkül, kellemesnek tűnik. Jól éreztem magam, azt hiszem, de úgy érzem, hogy ennyi kaland elég volt egyszerre...

 Összerezzenek a sikolytól, és mielőtt bármilyen értelmes gondolatom lehetne, már Hazel felkarjába kapaszkodom; nem tudom, hogy védelemért, vagy hogy őt nyugtassam. A másik kezemben már ott van a pálcám, amiért, ha ez egy hülye vicc, és biztosan az, mert mi más lenne, ki fognak nevetni. Ha ez tényleg egy hülye vicc... tavaly is történt itt valami. De persze, nem azt jelenti, hogy idén is kellene. De tovább fogom a barátnőm karját; bármi lesz, nem hagyom magára.

 - Biztosan csak egy hülye vicc...- eszembe is jut néhány diák, akik csinálhatták ezt, de akár felnőtteknek is elege lehetett belőlünk, még ha túl messze is vagyunk hozzá, hogy bárkit zavarjunk. Azért nyelek egyet, mert mi van, ha mégsem az... hol van Lily? Nem engedem el Hazelt, de megpróbálom megtalálni a megfogyatkozott tömegben az ikertestvéremet. Mert kizárt, hogy hazament volna, ha én még itt vagyok... tudom, hogy több pár is felment az emeletre, de ez egy ostoba gondolat, reálisabb, hogy mosdóban van, vagy cigizik kint.

 Hülye és paranoid vagyok... ez csak egy hülye vicc. Ez csak egy hülye vicc...

[Coralinet]

Straight Tricks

homies 2006. november 1.

trigger warning - alkoholizmus

Úgy tűnik, ma mindenki tündérnek vagy szörnynek öltözött, Poharaink mélyén meg valami ismerős gyöngyözött. Azt kérdezték, ahogyan a poharak ürültek, Mégis mitől félek, mikor mások örülnek? Azt mondtam, láttam már embert átváltozni, Tulajdon apámnak ehhez telihold sem kell, Pedig gyerekként még tudtam őt bálványozni, Aztán megtanultam, elég pár pohár, és máris másik ember.

Még néhány évet várni kell Miles Morales felbukkanására a köztudatban, de hé! Mentségemre szóljon, az időutazás cifra fonalaiban bármelyik Marvel-hős képes lenne eltévedni. Ez alól a narrátor se képez kivételt, amennyiben ilyen személy létezik, és nem csupán egy furcsa fantazmagória képzeletbeli, metafikciós mellékterméke, aki épp megcsúszott a kronológiai kakofóniában, és próbálja eltussolni saját kontinuitási katasztrófáját. A múlt így a jövővel mondhatjuk, véletlenül összekoccant, és így a cselekmény is megbotlott ezen sorokban.

És ha már botlás - Coralinet már induláskor cserben hagyta a cipője. Nem mintha ez különösebben eltántorítaná őt attól, hogy megjelenjen a tanév vélhetően legillegálisabb eseményén. Fő a felkészültség; mire megérkezünk, a magassarkút kényelmesebb lépőre cserélte. Már csak Matt állát kell felkaparni a földről, amikor kiszúrt egy sárkányos jelmezt attól a mardekáros csajtól. Matt sárkányok iránti rajongását ismerve ez persze nagyjából olyan, mintha egy molylepkét próbálnál lebeszélni a lángokkal való, közelebbi megismerkedésről. A hasonlat különösen találó, tekintve, hogy a hölgyeményről sok mindent el lehet mondani, de azt aligha, hogy veszélytelen volna, de legalábbis elég ijesztő. A Sárkányok Anyja megnevezés némileg túlzó, de a környezete felperzselésének taktikájához kétségkívül megvan benne a hajlandóság.

Hopper húzza meg a hajam, amikor meglátja azt a srácot a lépcsőfordulónál. Egy pillanatra engem is kiránt a flowból, ahogyan az arcára, vagy annak a helyére nézek. Szeme helyén két, sötét üreg, tekintete a semmibe mered, sápadt bőre pedig mintha magából árasztana a… halált? Nem tudom meghatározni, miért érzem így, pedig soha senkit nem láttam meghalni, legfeljebb filmekben és videojátékokban. Sárga fogaival mégis úgy vigyorog, mintha rajta keresztül maga a túlvilág nevetne rajtunk.

Kiráz a hideg tőle, jobban, mint a többi jelmeztől. Elképzeltem már párszor, hogy a varázsvilág hogyan oldja meg hozzánk, mármint a mugli világ gyermekeihez képest a beöltözéseket. Cora egy hasonló jelmezzel, sztereotipikus boszorkányként minden háznál a legjobb csokikat zsákolná be a környéken, most viszont meglehetősen fura reakciókat kapott a jelmezére. Szerintem láttam boszorkányt pontosan így öltözni az Abszolon, amikor augusztusban elmentünk bevásárolni.

Gondoltam arra én is, hogy megbűvölöm a jelmezem. Még teszteltem is a kesztyű részén egy tapadó bűbájt múlt héten, de valószínűleg végtelenül idegesítene, ha nem tudnék elengedni semmit, amihez hozzáérek. Láttam, hogy mások is próbálkoztak egy-egy illúzióval. A többi diák jelmeze ha ijesztő is volt, nem éreztem tőle ilyen cafatul magam. Orlyknak például az a kiváló ötlete támadt, hogy segít „megjavítani” Matt lovagi jelmezét, legyen az is nyugodtan sárkányos, az ötlet és a kivitelezés azonban igen messze álltak egymástól.

Az este további része szerencsére jóval kevesebb borzongást tartogat. Egy idő után megfeledkezem a srácról, vagy legalábbis egészen profin sikerül kerülnöm vele a szemkontaktust, ha mondjuk valamiért arrafelé van dolgom. Fura, hogy a hangos zene kell ahhoz, hogy olyanokkal kezdj el beszélgetni, akikkel addig egy szót sem váltottál, és fél órával azelőttig azt sem tudtad, hogy létezik.

Valahol egy ponton egy pohár ital kerül a kezembe egy meghatározhatatlan, alkoholos löttyel. Nem emlékszem, ki adta a kezembe. Talán Ian két zeneszám között, és azt is csak azért, hogy fogjam meg. Vagy talán Rathbone, mielőtt elment volna egy csajjal levegőzni… Gyanítom, nem az oxigénhiány és a dohányszag zavarta őket, csak egymás szájából szeretnék a levegőt pótolni. A poharat elfogadni pedig valahogy könnyebb volt, sokkal egyszerűbb, mint elmagyarázni, hogy miért nem kérek belőle.

Óvatosan emelem az orromhoz a poharat, csak azért, hogy megszagoljam, de szinte azonnal meg is bánom. Túlságosan ismerős a szaga, és túl jól emlékszem arra, hogy mi történt, miután a kulcs elfordult a zárban, és apám meg… Inkább leengedem a poharat. Nem akarok ünneprontó lenni, és olyannak sem akarok tűnni, mint aki még most is úgy viselkedik, mintha könyvtárban lenne. Néha megemelem a poharat, amikor valaki koccintásra emeli a sajátját, időnként pedig úgy teszek, mint aki éppen inni készül belőle.

Észrevétlenül szalad az idő. Óra híján csak arra tudok hagyatkozni, hogy egyre kevesebben és kevesebben maradtunk a Szellemszálláson. A hazajutás előtt már csak az a küldetés vár rám, hogy megtaláljam Hoppert, akit még órákkal ezelőtt raktam egy biztonságosnak tűnő, szimpatikus facsemetére az udvaron, nem számolva azzal, hogy Hopper egy önálló akarattal rendelkező lény, és lehet, hogy már rég bement megkeresni.

A poharat az emeleten teszem le egy antik bútorra. Órák óta szorongatom, és már biztosan teljesen átmelegedett a tartalma. Valahogy rosszul érzem magam, amiért egyszerűen ott hagyom, biztosan nem lennék szívesen házigazda, de persze tudom, hogy a mágia megkönnyíti a rendberakást. Kezdem furcsán érezni magam; biztos vagyok abban, hogy nem ittam semmit, mégis olyan, mintha magam körül furcsa sustorgásokat hallanék. Ahogyan a kezem az emeleti mosdó kilincsére helyezem, üt lyukat a koponyámba az a sikoly. Nem lehetett ez más, mint egy prank, esetleg jelzés a takarodóra, ahogyan a metrónál is bekiabálja a hangszóró, ha túl közel vagyunk a biztonsági sávhoz. Beletúrok a hajamba, hogy röviden végigmasszírozzam a koponyámat. Még másodpercek múltán is cseng a fülem a sikolytól. Benyitok a mosdóba, hátha valami csoda folytán ott találom Hoppert, ha már a földszinten nem leltem, a bólintér helyett azonban Tessát találom, ahogy segíteni próbál valakinek.

- Hallottátok ti is a…? - nem tudom, hogy miért ezzel kezdem. A másik csaj különben se tűnik úgy, mint aki nagyon észnél lenne. Láttam már részeg embert eleget. Nem hiszem, hogy csak úgy fel lehet ébreszteni, de az biztos, hogy nem maradhat itt.

- Várj, segítek. - kérés nélkül lépek Tessa mellé, amennyire a szűkös helyen erre lehetőségem van. Ketten már boldogulnunk kell azzal, hogy legalább az épületből kivigyük. Emlékszem, hogy láttam a Tusán egy hordágyidéző bűbájt, ami most biztosan hasznunkra lenne, de nem ismerem sajnos a metódusát.

- Egyébként Hoppert keresem, nem láttad? - átvetem a bódult csaj egyik karját a nyakam felett, hogy segíteni tudjak Tessának abban, hogy kivigyük őt innen.

[Narcissát]

are you scared yet?
mindenkinek és senkinek
2006.10.31.

TW: homofóbia, káromkodás
Ez a nyomorult buzi Grimmstark.
Egész este azt a buzi drow ruháját kellett néznem a buzi drow bőrruhájában, ami nevetségesen állt neki. Teljesen nevetségesen. Hogy lehet ilyet felvenni? Miért kell látnom, hogy felvette? Talán Elowen félelme, hogy megvakulhatunk a szemszínező bűbájtól, ha csak egy estére is, de beigazolódhatott volna, és akkor nem kell látnom ezt a jó ízlés ellen elkövetett borzalmat. Akárhova néztem, valahogy mindig ott volt ez a senkiházi nyomorult, ahogy Tishának is elmondtam jó párszor, hogy nézze csak meg, hogy néz ki, a béna kardjaival, és ráadásul még mindent elront nekem itt ez a köcsög pudingképű. Undorító. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a rosszabb,  vagy az, hogy a szerencsétlenebbik Grimmstarknak annyi volt a jelmeze, hogy szőke. Rettenetes, de ha megint arcot akar váltani, ezúttal szívesen segítek neki benne rendesen. Hiszen én már csak ilyen segítőkész vagyok.

Tulajdonképpen remekül alakulhatott volna ez az este, mert például az én jelmezem kifogástalanul sikerült. Még azt is meg tudtam csinálni, hogy vörös legyen a szemem, bár én azért annyira nem toltam túl, mint Erwin, akinek még a bőre is vörös lett. Vagy Tisha, aki nem a bőrfestést tolta túl, hanem azt, hogy még a szokásosnál is jobban úgy nézzen ki, mint akinek valami baja van… kezd nagyon gyanús lenni, rá fogok kérdezni most már, mert vannak tippjeim is, hogy miért van állandóan világfájdalmas arca. De nem ma este.
Inkább beszélgettem Hannival a jelmezéről, vagyis jelmezeiről, vagyis inkább hallgattam, miközben megállapítottam, hogy ez egyrészt érdekes, másrészt szépen álltak neki. Talán főleg az utolsó, még úgy is, hogy fekete volt a szeme Baba Yagaként.
Meg  Elowen jelmeze is nagyon tetszett, főleg amikor el is kezdett mozogni az a lény benne… vagy rajta, a filmet nem láttam, de azt hiszem, inkább benne. Valahogyan, mindegy, a lényeg, hogy jó lett, főleg, ahogy megijedtek tőle mások, amikor az a lény lehányta őket cukormázzal. Valaki tőlem is megijedt, bár valamiért nem sikerült olyan hatást elérnem, mint annak a srácnak a lépcsőnél. Valamiért rossz érzésem van tőle, de nyilván csak valami idióta az. Valószínűleg egy alsóbbéves, aki így akar jobbnak tűnni.
De inkább elkerültem, mint Narcissát, akit nagyjából nyár óta akarok minél kevesebbet látni. Bár nem mintha előtte akartam volna. Én aztán biztos nem veszem el. Főleg azok után, ahogy felöltözött, és megint megjegyzést tett rám. Rettenetes ez a… lány, még hogy a bátyámról akarja elnevezni a gyereket! Sőt, hogy elintézi majd, hogy ne is tudjak gyereket nemzeni. Mégis miről beszél! Én meg majd azt intézem el, hogy ez a házasság ne történjen meg, miután otthagytam egy szemforgatással, mert engem ugyan nem érdekel, hogy mit mond. Inkább kerestem magamnak egy italt.
Épp kortyoltam egyet az italomból, vagy inkább a többedikból, ami ízre nem volt teljesen rettenetes, amikor megláttam valamit, ami viszont annyira az volt, hogy egyből félre is nyeltem. Mi a… nem, hát nyilván, képzelődöm, de amikor kisebb és nagyon diszkrét köhögés után felnéztem, egyértelmű volt, hogy nem képzeltem, hogy Marqui és Grimmstark egymással beszélgetnek. Beszélgetnek??
Sajnos nem látom rosszul. Miért történik ez? Egyáltalán miért beszélgetnek? Most mégis mit csináljak? Tudom már, ezt itt, bármi is ez, muszáj megakadályoznom. Mi van, ha Marcellának segítségre van szüksége? …Menjek oda, és segítsek neki? Leátkozhatnám Grimmstarkot... De nem, hát ő is meg tudja átkozni. És engem amúgy sem érdekel, hogy Marcella mit csinál. Azt csinál, amit akar. Nekem mindegy. Az se érdekel, hogy ő is vámpírnak öltözött. Bosszant, de nem érdekel. Ha ő valamiért azzal a buzival akar beszélgetni… remélem legalább elátkozza, be egy lyukba, ahová való az a féreg. Igen, megérdemelné, abban a röhejes jelmezében. De mégiscsak talán családi kötelességem lenne odamenni, és együttes erővel leverni az angol támadást… Iszok még egy kortyot, amíg ezt a rettenetes eseményt figyelem. Mégis mi történik, és amúgy meg miért nincs itt Tisha, amikor szükség lenne rá? Ez egy katasztrófa, és illendő lenne segítenie engem ebben a katasztrófában.
Elindulok, hogy megkeressem, és szerencsére ott van, ahol először gondoltam, vagyis kint cigizik. Természetesen megmondom neki, hogy valami retteneteset láttam, szörnyűt, talán a világvégét.. pedig most még nem is volt látomásom, és segítenie kell, de valamiért mintha Tisha nem érezné át a helyzet valódi súlyát.
- Igen, ez. Hát most.. nézd meg, mi ez! - magyarázom fojtott hangon, és mutogatok, persze nem túl feltűnően, az említett jelenet irányába, majd visszanézek rá, és nem értem, mit nem ért. Hát nem egyértelmű?
- Mi az hogy pap… Putyin! Dehogy kell ide Putyin, megyek és leátkozom azt a… -megszakít valami nagyon fura hang, suttogás, nevetés, kopogás… és egy sikoly. Nem tetszik ez nekem, semennyire se, elő is veszem a pálcámat, hogy talán előbb ezt a sikítozó akárkit átkozzam le, és majd utána Grimmstarkot, amikor Tisha egy pillanat múlva már el is tűnik mellőlem.

[Cissa]

A Kilencedik Utas

2006.11.01. - sokan

TW: káromkodás, szégyen, részegség, szex, halál

   Ez az este volt talán a legjobb Halloweenom, annak ellenére is, hogy Cissa megtalált egy-két nem túl kedves megjegyzéssel. Az ijesztő jelmezes, fura zombi fiú mellett én voltam valószínűleg a legtöbb jumpscare begyűjtője, ráadásul a Sadako jelmezem nélkül. Sajnos a Nyolcadik Utas kifogyott a zöld cukorból, amivel le-lehányattam mindenkit, akit csak lehetett, de a jelmez mágiája nem bírta annyira jól, hogy azt a lila alkohol italt próbáltam kiköpetni vele. Nem meglepő, jó erős volt. A Nyolcadik Utas a halott.

 Leszerelek egy fiút, ahogy a kviddics meccsen is tenném egy bamba hollóhátas vagy hugrabugos hajtóval, és mielőtt igazán hisztizhetne vagy elkaphatna az ölelés-megragadásával, már le is bukok, és a falnak hátrálva lehúzom az újabb adag lila alkoholt... viccesen pörög tőle a világ, és ahogy odajön hisztériázni, csak mosolygok rá, és nem is értem teljesen, hogy mit mondott, miközben visszaszerzi tőlem a poharát, hogy újabb italt igyon. Begyűröm a Nyolcadik Utast a falnál hagyott táskámba, amikor leesik, és újabb adag alkohol folyik a szájából, most a tenyérnyi lyuk sem érdekel a helyén a ruhámon, kissé a zenére táncolva az italos pult felé indulok. Csak akkor fagy le kissé a mosoly az arcomról, amikor Maeglin elkezdi ezt a „nem kellene ennyit innod,” és megpróbálja elvenni tőlem a poharat. Legalábbis, amíg bele nem rúgok a lábába.

 - Hitelesebb lenne az aggodalmad, ha nem próbáltad volna ma éjjel lefektetni két évfolyamtársamat is... olyan béna az arcfestésed, mintha nagyi csinálta volna, Darth Móló.- amikor megfogom a szarvizét a fején, a kezembe marad, és mivel kicsit lelassult a reakció időm, csak akkor kezdek röhögni rajta, amikor már a számban volt egy korty ital, úgyhogy sikerül leköpnöm ezt az orángutánt. Milyen majom öltözik tizenhét évesen sithnek? Tényleg azt hitte, hogy valaki ezt az arcot akarja nézni, ha már valamiért kedve támad lefeküdni valakivel, a gagyi piros-fekete festéssel? Elgondolkodom rajta, hogy talán még visszamenetel előtt én is lefekszem valakivel, hogy még dühösebb legyen... vagy ami még jobb, csak eljátszom... bár a kevés megmaradt józan részem azért emlékeztet rá, hogy ez minden bizonnyal nem egy jó ötlet. Bezzeg egy újabb cigi...

 De egyelőre inkább hátrahagyom a bátyámat, aki még mindig fájlalja a lábát, és odaverődöm Hanni mellé. Csak egy közös táncra vele, és ha beszáll, Ocival. Ritkán érzem, hogy van ennyi energiám, hogy nem kényszerít rá a gondnok azzal, hogy végigüldöz a folyosókon. Talán mosolyoghatnék néha... nem, évente egyszer elég; a reggelit kihagyom, ebédhez pedig fekete kávéval fogok ülni, és úgy nézek majd mindenkire az asztalnál, mintha meg akarnám ölni őket. Különösen az alsósokra.

 Vetek egy pillantást a mi Grimmstarkunkra, amikor meglátom, hogy a fogyatékos unokatestvére éppen Marquise de Lyshez beszél (egyébként jól áll neki is meg Basilenek is a vámpír ruha; ha egyszer szerelmes leszek, egy vámpírba leszek szerelmes). Meg akarom kérdezni Basilet, Locketot vagy Hannit, hogy szerintük megátkozza-e a vámpír a sötét elf izét, ami egyébként mechanikailag tök használhatatlan nappal, de végül Ancallához megyek oda. A sárkányok, gyíkok és egyéb varánuszok többet tudnak a háborúról mindannyiunknál.

 - Szerinted letépi a faszát?- tennék rá, hogy igen. Marquise azok közé tartozik, akikkel én sem szórakoznék, pedig én általában nem félek senkitől, különösen nem a mardekárosoktól. Némelyik fél a dugbogoktól, vagy kinyírja őket egy fa, még ha a második legtöbb menő ember is van közöttük. Aki nem menő, brutálisan lehúzza a populációt.

 Talán az ital, talán az idő, talán a fáradtság hatására érzem először, hogy történik valami. Persze, nem hagyom elnyomni az ösztöneimet, amelyek mentettek már meg agresszív kutyától az elmúlt nyarakon, sokszor Fricstől vagy prefektusoktól, néha tanároktól is. Valami nincs rendben – az első gondolatom, hogy jön egy tanár, esetleg maga a démoni takarító az elfajzott, szodomita macskájával, de ahogy a különböző zajok elkezdik kísérteni a házat, arra jutok, hogy talán valami rosszabb van itt. Mert ez nem vicc. Átlátok a vicceken.

 Szerencsére rengeteg horrorfilmet láttam, úgyhogy ha túl kell élni, túl fogom élni – nem szabad lassan hátrálni, fel kell nézni, le kell nézni, nem szabad szétválni, nem szabad elvonulni szexelni... azt hiszem, menni fog... bármi is ez.

[Elio]

Halloween, Halloween, le Halloween?

2006.11.01. - V.

TW: homofóbia, káromkodás, a szokásos

  Éreztem, hogy az október az én hónapom lesz, még ha  Vulkanov utasítására jóval többet kellett is edzenem, mint terveztem, és kell még mindig, hiába lesz még nagyon sokára a következő meccs. Még az sem cseszte el a kviddicset, hogy  Basile de Lys is játszik, még úgy sem, hogy a franciák nem tudnak repülni… bár most egész oké volt. Meg amúgy azon a büntetőmunkán is… meg jól is néz ki a jelmeze… de nem szabad elengednem magam. Ahogy apám mindig mondta, aljas faj a francia, ha az ember nem figyel a közelükben, és elhiszi, hogy barátok, buzivá tesznek. Arra kell emlékeznem, hogy ellopta a fürdőnadrágom.

 De a hónap tényleg az enyém. Sokat gondolkodtam rajta, hogy végül ezt a jelmezt vegyem-e fel, de úgy érzem, hogy jól sikerült, és ebben sem a húgom, sem mások ostoba megjegyzései nem ingattak meg. Mindenki, aki tudja, hogy kik a drowk, tudja, hogy ők a legjobbak, aki pedig nem, is látja, hogy én nézek ki a legjobban. Mondjuk a legtöbb fiú nem is próbálkozott, Erwin rögtön vetkőzött, hogy bemutassa, hogy nem zabál fel minden süteményt, amit az asztalon felejtünk, Tisha azóta sem értem teljesen, mi akar lenni, Locket jelmezét meg kétlem, hogy bárki felismeri (én is azt hittem, hogy a Lovagregényből Heath Ledger karakterének öltözött, mielőtt felvilágosított). Utálom, hogy az egyetlen tényleg igazán jónak tűnő jelmez, persze az enyémen kívül, az enyém alatt de Lysjé. Jó, Elio odatette magát, de azon senki nem lepődött meg. Aki tudja róla AZT, az semmin nem lepődik meg.

 - Nagyon tetszik ez a jelmezed is. Ez micsoda?- az itallal a kezemben őszinte mosollyal, örömmel hallgatom Hannit, és viszonylag gyorsan áthidalom a kezdeti idegességemet azt illetően, hogy Buzil miatt látott meztelenül. Ő az, aki biztosan értékeli a külsőmet, elvégre ismeri az eredeti karaktert, mindkettőt, nélküle nem is léteznének. Emellett biztos vagyok benne, hogy imponál neki, hogy mennyire izmos lettem; nem csak erősebb vagyok kviddicsezőként, és jobb de Lys mészárosként, tudom, hogy jobban vonzódnak hozzám a nők, mert több is rajtam felejti a tekintetét.

 Persze, nem csak Hannival próbálok időt tölteni, és mivel már voltam olyan buliban, ahol valami lúzer mindenáron el akarta veszíteni a szüzességét, én nem ilyen elvárásokkal érkeztem. Szánok például némi energiát arra, hogy megpróbáljam azzal a csajjal összekeríteni Locketet, akinek mostanra megszoktam az új arcát, és biztosan sokkal több lányt fog vele összeszedni, mint a régivel valaha tudott volna.

 Viszonylag későn futok bele a lépcső melletti rémbe, aki egy „áh baszdmeg” mellett már rávesz, hogy félig kirántsam a pálcámat is, de azután megnyugszom. Csak egy jelmez. Egy jó jelmez. Jó, hát ezzel nem fog egy csajt sem szobára vinni, de tényleg jó, és mint a jövő egyik legnagyobb varázslója, még félig ittasan, műfüleimet igazgatva is szakítok némi időt rá, hogy megpróbáljam kitalálni, hogy milyen varázslatokkal hozta ezt össze. Zseniális illuzionista lehet... nekem egészen nehéz, és bizonyos pontokon egészen fájdalmas volt átalakítani a bőrömet (főleg, hogy a biztonság kedvéért nem értem be félmunkával: drow vagyok most, lentről fentig).

 Ahogy közeledik az idő, amikor mindenki kezd lassan lelépni, és már ki tudja, mennyit ittam, és hány szép meg kedves dolgot mondtam Hanninak, kissé szürreálisan hat a gondolat, hogy a vonzó vámpír csaj, aki beszél hozzám, és akivel fenntartok egy beszélgetést, Marquise de Lys. Az ijesztő Marquise de Lys, a legveszélyesebb a franciák közül; mindig, amikor apám felhozta, hogy egyszer a húgomnak kell majd legyőznie, mert nővel nőnek kell harcolnia, arra gondoltam, hogy egyszer ez a lány tesz majd egykévé. Most viszont a fogai nem csak veszélyesnek tűnnek... mikor lett ennyire vonzó?

 Neeeeeem... valaki tett valamit az italomba. Neeeeem, nem jön be nekem egy de Lys csaj, főleg nem ez; csak trükk, hogy érdeklődik a jelmezem iránt, talán ő meg Buziliusz le akarnak önteni csigapástétomos sajttal bosszúból azért, hogy támadás alá vontuk a pékségüket; de tényleg az a benyomásom, hogy... mondjuk ki ne vonzódna hozzám? A franciák is csak emberek; vajon megharapna, ha csókolóznánk? Oké... valaki tett valamit a piámba... de ki, és miért? És miért van ilyen jó illata egy francia parfümnek?

 Szerencsére a szürke bőröm elrejthet bármilyen színváltozást, úgyhogy amikor véget ér a beszélgetésünk, elkezdek gondolkodni rajta, hogy talán visszaindulok. A húgomék már leléptek egy ideje, Perseust keveset láttam egész éjjel, Erwint Cissa talán kinyírta, amikor elege lett belőle, hogy milyen idegesítően nyomul, Tisha meg... nem tudom, ma valahogy fura. Talán Eliot kéne útitársként választanom, ki másnak mondhatnám el bizalommal, hogy megittam valamit, amitől szexinek láttam egy de Lyst?

 A hirtelen köd, majd az ijesztő zajok segítenek kissé kijózanodni, és ahogy körülnézek, elkezdek gondolkodni rajta, hogy ez kinek a prankje lehet... mert kurva jó, tényleg félek. Tényleg kurva jó... mágikusan is, meg előadásként is, meg is ugrok kicsit, amikor meghallom a sikolyt. Kiráz a hideg, talán még jobban, mint tíz évesen azon a horrormaratonon az unokatestvéreimmel a sötét padlásszobában. Bárki is ez, szerintem nem az évfolyamtársunk.

 - Ez csak egy prank...- hallottam persze a tavalyi dolgokról, úgyhogy azért szorosabban fogom a pálcámat, és ha nem tudnám, hogy ócska fadarab, talán egy kardot is előhúznék. Fura, de valahogy ösztönösen Basile felé teszek egy pár lépést... akármennyire utálom kimondani, róla már tudom, hogy éles helyzetben nem balfasz.