|
|
Faber est suae quisque fortunae
Dátum: 2006. május közepeNév: Elizabeth Rappaport
TW Káros gondolatok, lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.
Rettenetesen idegennek hatott hirtelen az, hogy még mindig órákon ültünk. A szavazás megtörtént, hirtelen kinyílt a világ – bár ugyebár minden szempontból kinyílt volna a világ, akármi is lett volna az eredmény, csak más utakra kellett volna lépni -, s nagyon gyerekesnek éreztem az összes óránkat. Mást akartam már csinálni, haladni szerettem volna, én pedig úgy éreztem, visszatartottak attól, hogy meglépjük az első komolyabb lépésünket ezzel kapcsolatban. Hiszen a gyerekek járnak már csak iskolába, nem igaz? Akkor mit kerestem még itt?
Fogalmam sem volt, mi ütött belém, de egész egyszerűen kisétáltam az óra végéről. Eredetileg azért körbenéztem, hátha valakivel el tudtam volna beszélgetni, hogy teljen az idő, de nem. Ritka pillanatok egyike volt, hogy azt kívántam, bárcsak Rappaport itt lett volna. Vele mindig el lehetett ütni az időt értelmes csevegéssel, amíg vártuk, hogy valami valóban fontos, hasznos, adekvát történjen. De most nem volt itt, én meg jobb híján távoztam inkább. Valami gyakorlati bemutatásnak a vége volt úgyis, én már sorra kerültem és abszolút feleslegesnek éreztem a jelenlétemet ott. Nem érdekeltek a többiek, túl sok gondolat volt a fejemben és bármit hasznosabbnak ítéltem, mint ezt az órát jelenleg. Nem fogok feltűnni senkinek. Ha meg igen, majd azt mondom, hogy rosszul lettem és ki kellett mennem. Ugyan miért gondolnák, hogy hazudnék? Nem szoktam az iskolában, szorgalmas és aktív tanuló voltam, nem volt indokuk feltételezni ezt.
Sok minden keringett a fejemben. A szavazás, azok az emberek, akik nem éltek a jogaikkal, az eredmény, az a kismillió lehetőség és út, ami előttünk állt, a közelgő esküvőnk Orvillelel és az ezzel járó hatások, a jövő tanév, hol fogjuk folytatni az életünket, esetleg tanulmányainkat, hogy a többiek mihez fognak kezdeni, ki fog gondot okozni, kitől szabadulhatok meg azzal, hogy elballagunk, a családom, az, hogy az eredmény és egyébként a házasságunk hogyan változtatja meg az amúgy sem kifejezetten egészséges dinamikánkat. Bár őszintén, attól nem tartottam, hogy Orville ne állna ki mellettem annak tekintetében, hogy mi az esküvő után saját családi egységet fogunk képezni, attól még zavart, hogy jelenleg ennyire sok a bizonytalan tényező, így nem lehetett rendesen tervezni sem.
Talán a teremben hagyott futó gondolataim meghallgattatásra kerültek, mert ahogy a kertben sétáltam – magam sem tudom, miért itt - , az egyik rejtett zugban megpillantom azt a lányt, aki a legtöbb helyzetben ellenségem volt, mégis többször kerestük egymás társaságát, mint azt az ellentétes oldalon lévőknek illett volna. De hát, mindketten olyan típusok voltunk, akik nehezen viselték, ha sokáig nem érte őket intellektuálisan megfelelő kihívás és annak ellenére, hogy tudtuk, mennyire is különbözünk, ezen a téren sokszor egymás mentsvárai voltunk. Nem mintha valaha is bevallottuk volna bárkinek is. Magammal már évekkel ezelőtt lerendeztem ezt, úgyis jobb volt tisztán látnia magát az embernek, azt azonban nem tudtam, ő hogy gondolkodott ezekről, de hát nem is ma fogjuk valószínűleg ezt megtudni ugyebár.
Mindenesetre lassan sétáltam oda a virágok és bokrok ölelésében nyugodtan könyvet olvasó Elizabeth mellé, hogy aztán lepillantsak a papírrengetegre, hogy kisilabizáljam a címet, amíg megvártam, hogy észrevegyen. Az ég tiszta volt, a napsugarak melengették a bőrünket, a madarak pedig csicseregtek. Meglehetősen kontrasztban állt azzal, amilyen témákat és amilyen hangulatot elő fogok csalni kettőnk között, hiszen csak egy bolond nem látta a fejünk felett tornyosuló viharfelhőket. Feltéve ha nem tervezett azonnal elhajtani, amihez minden joga megvolt. Kár, hogy tudtam, hogy esetenként ő is mennyire vágyott a megfelelően intellektuális beszélgetésekre hasonló témákban, amik éppen igen csak aktuálisak is voltak. Úgyhogy nem nagyon voltak kétségeim, ahogy lepillantottam a lány arcára egy halvány, szokásosan hideg mosollyal.
- Meginvitálhatlak egy rövid sétára ebben a ragyogó időben?
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
 |
|
|
Hófehér & Rózsapiros
| “ | |
The Geneva Convention's
Playbook for
Jus Ad Bellum
And Jus In Bello. | |
|
” |
○ R: mature (18+)
○ Tw? történelem, jog, politika.
a történet minden része fiktív,
nem tükrözi a szerző meggyőződését.
○ 2006. 05.
Rappaport kisasszony pontosan tudta, mikor érdemes vöröset viselni —
sötét fürtjeit a délutáni napsütés el-elkapkodta, míg elmélyülten az
ölében fekvő kötet lapjait járta tekintete. Az ilyen pillanatokat az a
bizonyos szakirodalom úgy is ismerte, mint vihar előtt a csendet —
a Roxfort sosem hallgatott, csak mikor lélegzetet vett, akkor is úgy,
akár fuldokló, ha tüdeje mentén érezte az idők szavát.
Valami hasonló szellem járhatta most otthonát is — messze innen,
messze ringatta a megszokás Albion partjairól nézve, füstje aligha
terjedt úgy, mint néma halálsikolya, mielőtt lehanyatlott volna.
Az árulások kertje nemzetközi maradt — otthonra lelt benne megannyi
évszázad, portrék alakjai, vér, amint sziromra talál. Tudja, hogy eljön
az, aminek jőnie kell — így pusztul el a demokrácia, tapsözön ringatta
bölcsőjét, az helyezi koporsóba is, és még int egyet a remény, mikor a
csernozjon elnyeli. Persze minden trón egy koporsón áll —
és minden tragédiának vannak győztesei.
És az egészségnek is megvan a maga ellenszere.
Megismeri a lépéseiről — hét év, azok rutinja, nem múlik el nyomtalan.
Tudja, sejti a szél játékából — a keleti szél olyan volt, akár a tavaszi.
Friss virág a ravatalon, hófehér, rózsapiros — és milyen büszke volna
Marx, ha tudná, mi jutott Rappaport kisasszony eszébe. Hogy valóban —
A történelem először tragédiaként, másodszor bohózatként ismétli
önmagát.
Lapoz egyet, alabástrom ujjai már mutatták, merre fut a szöveg a lapon:
nyugatról keletre, érdemes hát az asztalhoz ülni, még az utolsó
vacsorához is, a bor kiváló. Hogyne volna az — Gleiwitz előtt az még
diplomácia volt, Chamberlain poharában rubinok, az indulatok alszanak.
A táj festői — ha egy galériában látná viszont, talán Gleiwitz sem történik.
De Chamberlain pohara is kiürült egyszer — Jut Ad Bellum, Jus In Bello.
— Szervusz, Lucinda. Micsoda meglepetés.. — inkább utalt rá, mint
megállapította. Lassan pillantott fel rá, a délután, az alkalom — a szavak
sem siettek igazán sehová, udvariatlan is volna. Róma sem egyetlen
nap alatt égett el, bárhogy tartja is vállán közvélekedés — és
Elizabeth Rappaport sem sietett úgy igazán bizonyítani az azzal
ellenkező, meg sem ragadható, aligha érthető tekintetének kimért
árnyalatát.
Hogy mi a valódi meglepetés, nem árulja el kontextus —
vagy épp az olvasott kötet aranyszín gerince. Marx bizonyára kevéssé
örülne neki — épp ezért is készült így, és míg lassan, nyugodtan feláll,
némi eufória önti el az ajkait. Rappaport kisasszony épp úgy ráért,
mint Wounded Knee — meghajtani egyiket sem érdemes igazán,
elfelejteni pedig különös hiba volna. Különös tétel a különös paragrafusok
között joghallgatók számára.
— Természetesen. Az idő valóban kiváló arra, hogy... — nem
fejezi be a gondolatot, nincs miért. Ő az idősebb — karját nyújtja.
Az ösvényen, a pirospozsgások között páfrány aligha nőhet —
a napsütés még Albionban is lehetetlenné teszi azt. A virágnyelv édes —
megannyi jelentése elkíséri azokat is, akik most átlépnek Chamberlain
pohara felett. Jobbra kél — de balra nyugszik.
| |
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
Faber est suae quisque fortunae
Dátum: 2006. május közepeNév: Elizabeth Rappaport
TW Káros gondolatok, lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.
Ahogy felpillantott rám, én visszanéztem rá. Mindig olyan udvarias, kedves volt. Sok eszközünk hasonlított a mindennapokban, s mégis az egyik legalapvetőbb a felszínen nem is lehetett volna különbözőbb. Mert bár mindketten ügyesen simogattuk a szavakat, hogy azok úgy hajlongjanak, ahogy nekünk megfelelő volt, ő mindig is lágyabb, megértőbb, szimpatikusabb volt a többiek számára, míg én metszően hideg voltam, fájt a közelségem, s szavaim is őszinte pengeként suhintottak a másikra. Talán ez volt a legnagyobb különbségünk: Elizabethben volt valami megfoghatatlan, de mégis éreztem, hogy nem igazi. Mintha finom árnyékokból szőtte volna a testét, s mindig csak éppen egy kicsit máshogy fodrozódott az egész lénye, de sosem láthattad ugyanazt, s sohasem lehettél benne biztos, hogy ugyanaz a változat szólt-e hozzád. Ügyesen susogta a szavakat, ügyesen alakította az eseményeket a saját céljai érdekében: ügyesen játszotta a játékot. Én ezzel szemben sziklaszilárdan megmutattam, mit is várhattak tőlem: nem hazudtam, nem ékeskedtem más tollával sem és igyekeztem a legtöbb esetben egyenesen, viszonylag lényegre törően kommunikálni és haladni. Lehet, hogy nem voltam szimpatikus sokaknak vagy egyenesen kegyetlennek tűntem, de se időm, se energiám nem volt azokkal foglalkozni, akik nem voltak elég erősek már ahhoz sem, hogy a személyiségemet elviseljék. S ez egy nagy különbség volt köztünk: mert ha valaki mégis vette a fáradtságot, akkor az éles jégcsapok alatt akár saját maga számára értékes dolgokat is találhatott, csak idő kellett az olvadáshoz és a hideg megszokásához. De vajon az árnyékokba bújva volt-e még mélység, volt-e valami igazság a végén, amelyhez eljuthatott az ember vagy csak újabb és újabb rétegződések, melyek közül egy sem volt valódi?
Különbözőségünk ellenére is hasonló céljaink voltak, s letagadni nem tudtuk volna nevünket sem. Éppen ezért teljesen világos volt számomra, hogy akármennyire is szerettem volna, ha az emberek tovább látnak a Yaxley neven, ez nem volt ilyen egyszerű – s ostobaság is lett volna nyíltan szembemenni mindennel, az semmi jóra nem vezetett volna. De hát, Rómába sem egy út vezetett, nem igaz, Elizabeth? Kár lett volna az összeset egy kalap alá venni... A türelem mindkettőnk erénye volt, s ezért is tartottunk ott, ahol. Jól ismertem már a mozdulatait, ezért is léptem oda az egyik rózsabokorhoz, ahogy megláttam a sötétvörös szirmokat. Egy pálcaintéssel hasítottam el a szárát, hogy utána kezembe vegyem a hibátlan virágot. Elegáns. Kimért. Éles. Egy szó nélkül nyújtottam át azt a lánynak, hogy utána elfogadjam a karját is, udvariatlan is lett volna visszautasítani, nem igaz? Így indultunk meg andalogva a kertben. Felesleges lett volna magyarázkodni, s ezt kifejezetten kedveltem évfolyamtársamban. Pár percig csak így sétáltunk gondolatainkba merülve, közben a zöld sövényre légies kecsességgel leszálló pillangót néztem, majd a pókhálót két ág között, aztán szólaltam csak meg.
- Nemsokára hazatérünk… - kezdtem bele elgondolkodva. – Hogy pontosan mi vár minket odahaza, azt majd megtudjuk… S hamarosan a tanulmányaink első részét is lezárjuk… Elégedett vagy-e az érdemeiddel, Elizabeth? Hét év az sok idő… Sikerült-e a kitűzött céljaidat teljesíteni vagy maradt benned hiányérzet? Elégedetten mész-e haza? – kezdtem rögtön egy finoman spirálózódó témával, mely rejtegetett természetesen más kérdéseket is. Az már csak rajta múlott, mennyire szeretné gyorsítani vagy lassan tartani ezt a spirált.
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
Hófehér & Rózsapiros
| “ | |
The Geneva Convention's
Playbook for
Jus Ad Bellum
And Jus In Bello. | |
|
” |
○ R: mature (18+)
○ Tw? történelem, jog, politika.
a történet minden része fiktív,
nem tükrözi a szerző meggyőződését.
○ 2006. 05.
Marx kísérte útjuknak bizonyára színén, fonákján is hullámzott valami
nehezen megragadható — délibáb a texasi határ felett, ultraviolence.
Színén közhelyeikbe terítenek — a világ legvégén is az volt a büszke
de elmúlt század öröksége, amit ellopni tudott az öreg, ám úgy tűnik,
még éber kontinenstől. A délibáb abba terített, amit az amerikai
nagyszerűség tudata megengedett: mindenbe, mindenkibe, amit nem
szégyellt, és mert semmit nem szégyellt..
Mindent elvett saját magának.
Az otthonosságnak mindig megvan a maga bája — az alapító atyák
is egymás sírjának árnyékában tértek nyugovóra. Az öreg kontinens
remek játszótér maradt — békeidőben, háborúban.
Elizabeth Rappaport nem kérdezte a rózsa nevét — minden a maga
helyére kerül a teremtésben, a tövisek pedig a földre, mielőtt azon
is átlépnek, hajukat fújja a keleti szél.
Ő a magasabb, jelentéktelen távolság — incheken múlik minden
valódi definíció, paragrafusok között tollvonásra mindig jut hely, épp
csak a szándék hiányzik. Inchekben mérik a történelmet is: ezt
mindannyian megtanulták, mikor családneveikről kérdeztek.
Alig néhány inch — államhatár, szúrásnyom, nyílt seb —
alig néhány inch minden pénisz.
Hallgat a csend — ahogy az atom tud csak, annak minden élő
és halott diplomáciája. Alku kötötte azt is, tulajdonképpeni
hallgatásé, megbontani oly hangos volt mindig, mint a pezsgő
üvegéé — a gyászban, az örömben. Mindkettőben épp olyan nagy
szükség dukált hozzá.
— Édesapád győzelme nosztalgikus hangulatban talált? — kérdezte
nyugodt mosollyal, ahogy virág szirmai rebbennek az elemek alatt.
A holnap sosem jött el igazán — a tudatlanság fátyla mögött akkor
sem, ha minden biztosnak tűnt. Galveston is esküdött maga érdemeire,
magányának ragyogására — a tenger kenderkötelén pedig nem csak
a város, annak jövője is nyakánál fogva csüggött alá.
Fonákján és színén — mentül inkább, annál jobban.
Marx pártolná a mértékletességet — ha lapját ezúttal fordítva is tette
elébük a sors. Lucinda derengését beárnyékolták szavai, de a rózsát
öntözve tövisét is neveljük. Elizabeth Rappaport természetesen magától
épp úgy nem gondolt, nem is gondolhatott semmi komolyra, ahogy a
karján mellette sétáló. A tudatlanság fátyla mindig Incheket takart,
akkor is, ha nosztalgia járt mögötte udvariasan.
— Hiányérzet? Aligha, hiszen nézd csak azt a magas fát ott.. — és az
ösvényen terpeszkedő, ágait mélyen, derékből, gerincből meghajtó
óriás felé intett állával, lágyan. Hullámos, ében fekete haját a vállára
festette a délután delejessége — mindkettőjükére, a fehér pillanatra
elkeveredett a feketével, pergamen a tintával.
— Milyen nagyszerű látni, hogy amit ez a föld nevelt, hogyan
takarja el a napfényt minden elől, melynek fölébe nőtt. Amerika
valóban a lehetőségek hazája minden és mindenki számára. Csak
nem támadtak kétségeid? — finoman nyúltak meg léptei,
míg az árnyékban véget nem értek mindkettejük számára. A szűrt
fényben szívdobbanásra egyforma volt minden, mielőtt az öreg,
messzire nyúló, angol fa el nem takart újra mindent.
| |
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
Faber est suae quisque fortunae
Dátum: 2006. május közepeNév: Elizabeth Rappaport
TW Káros gondolatok, lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.
Valóban foglalkoztatott, mi várhat minket odahaza. Az angol földön lassan vánszorgott az idő esetenként, mintha maga is megérezte volna önnönmaga vasfogát: nehézkes és öreg lett, s talán az időjárás is lenyomta volna azt a hideg, nedves és sötét klímájával. Közben mégis úgy tűnt, mintha rövid ideig tartózkodtunk volna itt – valahol pedig igaz is volt, hisz egy tanévre nehezen mondja az ember, hogy hosszú idő, feltéve ha nagyobb léptékben figyelte az eseményeket. Mégis… Ez a pár hónap annyi történést, annyi apróságot és annyi jelentőséget hordozott magában, hogy botorság lett volna úgy tekinteni rá, mint bármelyik másik tanévre.
Zavart, hogy nem tudtam valójában, mire érünk majd haza Amerikába. Ott mindig minden olyan lendületességgel történt, mintha az ősz, görnyedt hátú és öreg Anglia mellett megjelent volna egy fiatalos, zakóba öltözött és céltudatos Amerika. Sokféle kép létezett a fejemben, de a családom nem kifejezetten segített abban, hogy megfejtsem, valójában mi zajlik ott. Tudtam, hogy szándékosan rejtegetik a valóságot – ismertem őket és ők is engem, így hát nem tudtam előre készülni, előre megtervezni bizonyos lépéseket. Egyszerre töltött el elégedettséggel és keserűséggel, hogy számításba vettek végre és ellenfél lettem. De hát, nem én leszek az, aki megfutamodik attól, hogy egyedül maradtam. Látni fogják, hogy Lucinda Yaxley talpraesett és megoldja a gondjait egyedül is.
A lány szavaira finoman összeráncoltam a szemöldökömet egy pillanatra, mintha csak nem hallottam volna az egész mondatot. Valahol számítanom kellett volna erre a burkolt szurkálódásra, mégis meglepett azért. Ha nem lett volna a testem tökéletes kontroll alatt, akkor biztosan kirázott volna a hideg az édesapa szóra. Érdekes volt, de se szóban, se gondolatban nem használtam ezt a szót Cassiusra. Soha nem tartottam annak és ő sem tett azért, hogy megváltozzon a véleményem ezzel kapcsolatban. Sőt, ahogy egyre idősebb lettem, leginkább azzal járult hozzá, hogy még mélyebbre süllyedt a szememben.
- Úgy ismersz, mint aki fecsérli a drága perceit arra, hogy a nosztalgiába süppedjen? Ugyan… - mosolyodtam el hidegen én is. Nem voltam se érzelgős, se olyan, aki látta volna a hasznot abban, hogy sok ideig temetkezzen az emlékeibe. Amúgy sem kifejezetten dúskáltam a pozitív emlékekben, de másrészt nem láttam értelmét, így csak azokra szántam időt, amikből effektíve tudtam fejlődni, amiből érdemes volt tanulni vagy amire érdemes volt emlékezni valamilyen oknál fogva. Nem igazán volt ezek között olyan, amik kifejezetten érzelmi alapon kerültek volna a leltárba – gyakorlatias és praktikus embernek tartottam magamat, így a személyes fejlődésem volt a középpontban, illetve az, hogy minél gyorsabban és jobban haladjak célom felé.
Lepillantottam a rózsára, amit az imént nyújtottam át. Pontosan tudtam, hogy ő sem a nosztalgiára asszociált ezzel kapcsolatban, de jó szokásához híven kikerülte a direkt válaszadást elsőre. Egy újabb fodrozódás az árnyékok között – éppen csak felsejlett a napsütötte délutánban, ahogy óvatosan megcsillant az anyagon, s már el is tűnt, mintha soha nem lett volna ott. Felpillantottam a szóban forgó fára, majd elmosolyodtam, ahogy finoman hozzáértem a kérgéhez. Valóban csodálatos volt nézni, ahogy ezek a földek kinevelték az utódokat, s mégis milyen döntéseket hoznak… Hogy mennyi esélyt és lehetőséget vesznek el. Habár ez az árnyékolás akár lehetne védelemnyújtás is… Mégis érezhetően lassú és fájdalmas fojtásra ítéli az alatta lévőket. Vagy talán úgy sorvadnak el, hogy csak a legvégén kapálóznak segítségért, de már mindegy… Esetleg annyira vakok, hogy észre sem veszik, mennyi lehetőség van előlük eltakarva. Bár mit is várhatnánk valakitől, aki egész életében az árnyékban élt? Fogalma sem lehetett, milyen napfényben fürdeni…
- Kétségeim? – kérdeztem vissza, majd egy szívdobbanásnyi idő után folytattam is. – Ugyanezt kérdezhetném én is. Elvégre nem én voltam az, aki nem élt a jogával és nem szavazott… Vagy tán csak nem támadtak kétségeid? – döntöttem oldalra a fejemet egy finom mosollyal, ahogy alapos szemeim az ő arcát vizsgálták. Nem hittem, hogy valóban változott volna gyökeresen a véleménye, de az tényleg érdekelt, miért nem szavazott végül. Tudtam, hogy tisztában volt vele, hogy ezzel a többséget támogatta ugyebár – így hát meg akartam érteni, mi motiválta erre, mert biztos voltam benne, hogy meghúzódik egy szál a háttérben, amivel egyelőre nem voltam tisztában, de így vagy úgy, igyekszem kideríteni.
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
Hófehér & Rózsapiros
| “ | |
The Geneva Convention's
Playbook for
Jus Ad Bellum
And Jus In Bello. | |
|
” |
○ R: mature (18+)
○ Tw? történelem, jog, politika.
a történet minden része fiktív,
nem tükrözi a szerző meggyőződését.
○ 2006. 05.
A nap már nem igyekezett úgy nyugovóra a skót tavaszban —
távoztában figyelmeztetett volna az eljövendő elkerülhetetlenre.
De az Óceánpajzson túl a diszkrecionális jognak nem volt úgy
becsülete, nem kívánkozott rá, hogy megvilágosítsa önmagával
azt, aminek jobban állt volna a sírok háborítatlansága keletre tőle.
A demokrácia kegyetlen szülőnek bizonyult — főként azokkal,
akik karjaiban igazságot kerestek, elfeledvén, hogy a politika
nem szolgálta egyiküket sem. A konstrukciók élein könnyedén
megcsúszott a fény — akár báléjszakákon az erkölcs, a szerencse
épp úgy a Coriolis táncosa volt, akár az elvek.
És mégis Fukuyamának lehetett igaza, mikor a történelem végét
a horizontra festette — az időnek nincs ideje ránk. Az időnek
nincs ideje rá, hogy idejét vesztegesse valamivel, amit látott már:
először mint tragédia, aztán mint komédia. Voltak itt, e kertben
is, akkor más nevet, más arcot viseltek — Lucinda jobban, mint ő,
de óhatatlanul visszhangzott a 20. század a vállaik közötti
csend burkában.
— Úgy ismerlek, mint aki érti, hol a helye a teremtésben a
nosztalgiának. — ujjai között finoman ringtatta szél a
szakajtott rózsát. Olyan nyelv volt ez, amin az igazság megsimult —
megragadhatóvá vált az, amelynek teste aligha lehetett.
Az angol délutánban a bizonyosság színezetet nyert, akár London
felett az ég 1940 szeptemberében. Annak örömteli naivitása
épp úgy veszett oda birodalommal — ahogy a történelem,
mint a szerencse, forgandó maradt.
Mosolya most is nyugodt maradt — azon pihent meg intellektusa,
hiszen nem sietnek sehová, most biztosan nem. A Capitolium
szexusa mindig nagyobb volt nyáridőben — hogy gyöngyházfény
tragédiát rejtsen magába, az amerikai nagyszerűség újabb
önbakóságát. Nem sietünk sehová — jelezte tartása, lépései is,
először tragédia, utóbb komédia. Mi már láttuk ezt a képet.
— Kétségeim? Kedves gondolat, de nem. Nem lehettem ennél
biztosabb semmiben. Ritkán adódik ilyen bizonyosság. — fejét
lágyan fordítja a másik felé, hajukat elkapkodja a szél heve.
Hófehér és ébenfekete — kontrasztot mégis szavaik vetettek,
az oltár, amelynél áldoztak, és amely már Athénban sem
viselte, hogy valaki definiálja nálánál jobban.
— Locke mindkettőnk bölcsőjénél bábáskodott, aligha
feledhetnénk el őt az urna felett állva. A kormányzottak
beleegyezése nélkül aligha pillanthatunk Columbiára
nyugodt szívvel és tiszta kézzel. — a fa ágai
hosszú árnyékot vetettek, azok édes naivitása úgy köszönt
a pillanatnak, mintha hazatérnének. Az egyikük valóban.
— Az Alkotmány 5. és 14. módosítása szilárd gerinc:
a Due Process aligha ölelhetné keblére a Laissez-Faire
hagyományait valódi kihívó, így pedig eljárás hiányában.
Ki ellen versenyez, aki egyedül indul? — és jaj a legyőzöttnek,
mormolja a társadalmi szerződés foszló hatálya ridegen.
Bár biztos benne, hogy Lucinda pontosan érti, mire gondol,
kétséget nem szívesen hagyna maga mögött — aki átkel
a Rubicon, csak azért pillant vissza, hogy tudja, követték-e.
Bizonyára nem — Lex non cogit ad vana seu inutilia.
— Az értelmetlen cselekedetek fasces a jogot gyakorlónak,
a szavazás rituáléja tartalma nélkül szentesítő színház csupán.
Az alkotmány absztrakció: de én szeretném, ha Fukuyamának
mégsem volna igaza. Nincs két Amerika: Amerika csak Amerikát
választhatja a két rossz morális dilemma között is. — mosolyog,
mint azok, akiktől a történelem már nem tagadhatja meg, hogy
véleményük részévé váljon. Pedig ő is tudta, amit Elizabeth:
hogy valóban Lex non cogit ad vana seu inutilia.
| |
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
Faber est suae quisque fortunae
Dátum: 2006. május közepeNév: Elizabeth Rappaport
TW Káros gondolatok, lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.
Itt létünk alatt sok időm volt azon töprengeni, hogy vajon a mai világunkban rejtőzik-e valódi változás vagy csupán modern köntösbe öltöztetett huszadik századi emberek lennénk csak? Esetleg még korábbi? Számításba vettem a múlt századot, egy letűnt kort – legalábbis az emberiség igyekezett igencsak úgy tenni, mintha az alig hatvan éve történtek gyökeresen megváltoztatták volna a társadalmunkat és gondolkodásunkat. És láss csodát, mégis hatalomra enged egy olyan embert, mint Cassius Yaxley.
Azon emberek, akik az összképet látták, inkább csendben meghúzódtak – esetleg még csendesebben húzódtak egy másik, barátságosabbnak tűnő országba. Az újabb kérdéseket vetett fel, hogy vajon az a bizonyos másik ország csak ideig-óráig tűnt-e barátságosnak és befogadónak, mint a szabadság, egyenlőség és lehetőség zászlaja alatt parádézó Amerika vagy ez is csak kényszermegoldás volt csupán?
Újra felsejlett előttem Cassius Yaxley arca: Amerika ostoba népe továbbra is megvezethető volt a közös rossz taktikával. Cassius Yaxley nem hozott újdonságot politikájába, csupán okosan használta fel a múlt eszközeit. Hosszú évek gyakorlata és munkája volt abban, hogy felépítse azt, ahol most tartott, ehhez kétség sem fért. S a valóban értő és félő emberek már tényleg vagy máshol voltak, meghúzódtak vagy összeroppantak apám vasmarka alatt. Mindig is tudott irányítani, ez tagadhatatlan volt, az viszont sokkal inkább, hogyan tette ezt és mi vezérelte. Kelletlenül, de be kellett vallanom, hogy magam sem voltam tisztában mindig azzal, meddig tartott a szerepe, amit felvett és hol kezdődött a valódi Cassius Yaxley. Vajon a skála melyik részére kerültek azok a gondolatok, amelyeket oly hévvel tudott hirdetni?
Mondhatná az egyszerű ember, hogy minek ezzel foglalkozni az óceán túloldalán. Hogy mennyivel egyszerűbb most legyinteni rá, hogy legyen ez a holnapi Lucinda Yaxley gondja. Ám botorság lett volna tudatlanságba merülni, mikor már oly közel jártunk ahhoz, hogy újból részesei lehessünk az egésznek. És lehet, hogy nehéznek vagy megfejthetetlennek tűnt most az összkép innen távolról, attól még igenis foglalkozni kellett vele, különben olyan könnyedén csúszott ki az ember kezéből az a maradék bizonyosság és fogódzkodó is, mint ahogy anyám próbálkozása arra, hogy megmentse azt a kapcsolatot, amely azóta halálra volt ítélve, hogy megtudtam, hogy hagyta, hogy tulajdon lányával tegyen a férje, amit csak akart…
Finoman mosolyodtam el Rappaport válaszán. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy értse, egyetértettem vele a nosztalgia kérdésében. Érdekes kapcsolat volt közöttünk – bár nem töltöttünk kifejezetten sok időt egymás társaságában, nem beszéltük meg ügyes-bajos dolgainkat, mégis sokkal egyszerűbben értettük egymást, mint a legtöbb emberrel. Voltak olyan személyek, akiknek egy-egy pillantás vagy jelzés is elég volt, hogy tudják, mit akart a másik.
Ahogy folytatta, azért finoman megemeltem a szemöldökömet. Éreztem, ahogy a szél is feltámadt erre a mondatra, hagytam hát, hogy a pillanatnyi csendet megkoronázza ez a drámai fuvallat. Hófehér és ébenfekete. Ellentétei voltunk egymásnak évek óta, s mégis közelebb álltunk egymáshoz sok tekintetben, mint a legtöbb emberhez. Fogalmunk sem volt valójában, mennyire is egyezett a véleményünk sok kérdésben – egyikünk sem a teljes őszinteségéről vagy egyenességéről volt ismeretes, bár én amennyire tudtam, igyekeztem az lenni.
- Nos, hát a haza biztosan boldog lesz, ha megtudja, hogy Rappaporték lánya a maga csendes módján közvetetten is, de bizonyosságot nyert – jegyeztem meg éppen csak annyi jelzésértékkel a hangomban, mintha valaki finoman végig simítana egy rózsa tövisén. Nem szúrna meg, nem fájna, mégis figyelmeztetne a valódi erejére. Majd ismét finoman elmosolyodtam, ahogy elszakítottam a pillantásomat arcáról, hogy a fát vizsgáljam helyette. – Már csak az a kérdés, hogy ez az urna a jövőnket vagy a hamvainkat fojtogatja odabent, ugyebár… S hogy ennek a cselekvője a mindig pozitív Locke maradt-e vagy már réges-régen Hobbes az, aki álruhában ólálkodik akörül – mormogtam elmélázva. Nem siettünk sehova. A szél is alább hagyott, a napfény is lustán festette arcunkat vörösebbre a szokásosnál. Miért kellett volna pont nekünk ellentmondani a természet erejének?
Nem változott a finom mosolyom a folytatására sem. Nem tagadtam, hogy az elmúlt egy év után valóban nehéz lett volna azt mondani, hogy apám nem kente kenyérre az egész amerikai kócerájt – köztük a Noctuát is, amelynek régóta volt vezetője.
- Vajon ez a teljes szabadság, melyet a vetélytársak látszólagos hiánya kínált, nem jár-e azzal elkerülhetetlenül, hogy egy ponton túl nehéz lesz a nagy egész terhének cipelése? Működhet-e hosszú távon az, amire számtalan példa volt már a történelem során? Esetleg csak szemfényvesztés az egész és valójában apróbbak vagyunk a játszmában, mint hisszük? – tettem fel halkan, sokat sejtetően a kérdéseket. Ott bujkált benne, hogy erőnek erejével érte el az egyedüllétet. Hogy vajon a valóságot látjuk-e vagy csak azt, amit láttatni akarnak velünk? És hogy hol van az a pont, mikor bizton állíthatjuk, hogy a kettő közül melyik teljesült be? Valóban lehetetlennek bizonyult fogást találni azon a politikai húzáson és felépítésen, amelyet apám alkotott. Nehéz lett volna bármire is azt mondani, hogy szabálytalan, de csak az ostoba ember nem látta bele azokat a mintázatokat, amelyek körbeölelték a gondosan felépített propagandáját.
- És nézd meg, az egyszerű embernek kell több tartalom nélküli színháznál? – tártam szét a karomat. - Panem et circenses. Már elődeink is kitapasztalták, hogyan lehet az ostoba nyájat mozgásra bírni. Természetesen csak korlátok között és abba az irányba, ami elő lett írva – villant meg a szemem titokzatosan. Egészen biztos voltam abban, hogy hamarosan valami nagy eseményt fognak bejelenteni, melyet kicsiny hazánk fog megrendezni. Apám sok minden volt, de ostoba nem: ott szorongatta a népet, ahol kellett, és ott engedett rajtuk, ahol tudta, hogy nem érzik a lánc fojtogatását annyira. Legalábbis egyelőre... – Bár valljuk be, a panem et circenses érdekes és merész párosítás a divide et imperával, nem gondolod? – néztem vissza rá elgondolkodó tekintettel. – Nem lehetetlen, talán csak a finomhangoláson múlik az egész, ki tudja… - folytattam. - Mundus vult decipi, ergo decipiatur… Csak egy igazán naiv ember nem használná ezt ki. A kérdés már csak az, hogyan és milyen formában ugyebár… - elvettem kezemet a fa törzséről és közelebb léptem háztársamhoz.
– Szóval háttérben és árnyékok közötti létet választod, Elizabeth? Meghúzódsz, s figyelsz éberen, mígnem el nem jön a te időd? Illene hozzád – mértem végig kiismerhetetlen pillantással, ahogy még közelebb léptem. – Hiszen te magad is olyan ügyesen libbented azt az anyagot, amely mögé rejted az arcodat, hogy csak a legszemfülesebbek vehetik észre, hogy valójában nem vagy egy az árnyékokkal. De vajon mi lesz az a jel, ami miatt fodrozódni, s ezáltal láttatni hagyod az anyagot, Miss Rappaport? – döntöttem oldalra a fejemet egy finom mosollyal, miközben a szél oldal irányba kapta hajunkat. Hófehér és ébenfekete. Kontrasztok. Ellentétek. De az ellentétek sokszor kiegészítették ám egymást…
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
Hófehér & Rózsapiros
| “ | |
The Geneva Convention's
Playbook for
Jus Ad Bellum
And Jus In Bello. | |
|
” |
○ R: mature (18+)
○ Tw? történelem, jog, politika.
a történet minden része fiktív,
nem tükrözi a szerző meggyőződését.
○ 2006. 05.
Valahol, belátható közelségben és beláthatatlan távolságban
állt egy iskola, melynek hallgatói, oktatói nagyon is értették,
mire gondol Elizabeth Rappaport, mikor fejét félrebillentvén
Lucindára pillant. Ez az egyszerűbb — a név ezen formájában
volt teljes előtte, utána pedig már csak a történelem.
A történelem a frankfurti iskolában. A név pedig?
Komparatív előnye aligha volt — az abszolútot pedig előre
elinflálta két vesztes háború. Heckscher és Ohlin asztalánál
Lucinda — csak Lucinda, sosem volt rest Leontief oldalára
ülni.
A tények makacsságát csak számok hordozták igazán —
és annak öröme, hogy előbbiek bizonyára kevéssé
érezték volna otthon magukat Rappaportéknál.
Míg a magára találó természet lángjait figyelte, Elizabeth
Rappaport örömmel gondolt a szekularizáció elmelétének
finom hajtásaira — vagy arra, mennyire alkalmatlan
kertésznek bizonyult Lucinda.
— Bízom benne, hogy a fojtogatása nem kerül sor... —
jegyzi meg nyugodtan, bár a derű belopta magát a szavai közé.
Tartásában megvillan valami, mint tavaszi égen villám, ígérete
a kimondatlan feszültégnek — amely ki tudja, kit hogyan talál
meg. Bár remekül szórakozott a hasonlaton, a nyomában kelő
csend ajkán nem csengett elutasítás.
A leviatánt most is könnyebb volt megkerülni, mint átugrani —
Hobbes nem felejtette el örökül hagyni a szükség órájára, amely
valahogy sosem akart elérkezni, bár pont úgy őrizte elsőbbségét
megannyi elmélet között, akár Mahan tekintete a tengereket.
A fák ágai között szél kelt, megígérte a záport, talán a zivatart is:
a nemzetek posztveszfáliai orgiáján a háború féltérden csak az
orális diplomácia örömére szolgált egy választás után is.
— Az aggodalmaid sok, nagy elköteleződére készülő
osztja Pearl Harbortól Nagaszakiig. Végül talán mind egyre
jutnak: hogy a Piszkos Kezek nem fikció volt. — állapítja
meg nyugodtan, a párhuzam megfeszül egy korábban kimondott
gratuláció és a realitás között. Az ilyesmi nem csak illendő, rögtön
elkerülhetetlen is — szükséges tragédia jellemfejlődést ígérvén,
akár az adóreform. Mindkettő könnyek között a magát becsülő
szemének tükrében.
— Ostoba nyájat? Ha valaki hallana most, azt is hihetné,
a Kapitólium romjain beszélgetünk. Talán kevéssé vagy
elkötelezett híve a liberális demokráciának, Lucinda? —
hangjában vidám nosztalgia csendült, ősöreg, hunyorgó, már-már
incselkedő. A köztük járó tavasz oda is pírt lopott, ahol máskor a
nyugalommal fizettek a nyugalomért — előcsalta azt is, amit csak
gondolni szoktak. Most csak a válla felett pillantott rá, mielőtt
lehajolt volna, hogy egy közeli rózsát is megnézzen — párját annak,
amelyet az imént kapott.
— Van a hatalom akarásában is valami naiv, talán gyermeki.
Nevezzük ösztönnek. Libidinális politikának, ha ma nem akad férfi a
köreinkben.. Mearsheimernek igaza van, mikor a nagyhatalmak
tragédiájáról ír, Lyotardnak pedig akkor, mikor Freudról. És
mindhármuknak abban, hogy az erektált szuverenitás végül
ellenállásba ütközik. — majd hallgatásba merül a táj,
ahogy a szavazófülkék, ha racionalitásra fülelvén végül a
szívdobbanás ütemét követik. Mióta világ a világ.
Nem kételkedik benne, hogy az érdekek mindig inkább tektonikus,
mint nyugvó állapotukat vették fel — vagy. hogy Freud
ott volt jó helyen, ahol most volt. Lucinda kockáztatni
hallatszott valamit, még akkor is, ha erre szüksége aligha
lehetett — talán épp ezért. A hálószoba intellektuális
csendjénél a csatazaj több tartalmat ígért.
— Az én időm? Lucinda, kérlek, még félreértelek. — fordult
ismét a szirmok felé, így hallgatva a felvetéseit. Természetes,
hogy a társadalomnak szabályai vannak — ennél természetesebb
csak megszegni azokat. Lassan egyenesedett ki, tekintete
most is a horizonton függött előbb, mint a másikon. Az
árnyékok hosszúra nyúltak.
— Biztos vagyok benne, hogy Mr. Morris boldog volna, ha
hallott volna az imént. Minden leendő férj homloka kisimulna,
ha biztosan tudhatná a maga választott hátországát. Mert
különben valaki még azt hihetné, olyan ambíciókat melengetsz
a kebleden, amelyek nem illenek úgy a fehérhez.. — nem
volt közöttük, köreikben senki, akit figyelmeztetni lett volna
érdemes az ambíció poharára, melyet végül azért mind kiisznak —
maradék cseppjeit, miután elolvasták rajta egy férfi nevét. Ha
a gondolat megült az üres pohár alján — valahol bizonyára
meghalt egy férfi.
Persze aki fényes asztalok mellett foglalt helyet gyermekségében —
gyakran érezhette úgy, hogy a temetés csak egy újabb kiváló
alkalom arra, hogy kapcsolatokat építsen.
| |
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
Faber est suae quisque fortunae
Dátum: 2006. május közepeNév: Elizabeth Rappaport
TW Káros gondolatok, lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.
Ahogy itt felpillantottam az angol égre, majd lehunytam a szememet és átadtam magamat a helyzetnek, valóban felmerült bennem, hogy mi a helyünk ebben a rendszerben? Hova kategorizálnak bennünket valójában? Fiatalok voltunk, ehhez kétség sem fért. De vajon realizálták-e azt a tényt, hogy a generációnk sokkal rátermettebb önnön ostobaságuk és hiányosságaik miatt? Reméltem, hogy nem… Bár szomorú volt, mégiscsak erre építettem hosszabb távú terveimet. Hogyan tudnék meghúzódni eléggé ahhoz, hogy közben intézzem a saját céljaimat, ha közben mégis észrevesznek? Nem, nem, azt nem szabad… Érezzék csak utólag, mekkora hibát követtek el, hogy egyikőnket sem vettek megfelelően és időben komolyan. Majd mikor folytatta, éreztem a változást, éreztem úgyis, hogy nem néztem konkrétan rá – de hát, ennyi év után szinte természetessé váltak ezek az apróságok, igazán nem lehetett felróni nekünk. Egy pillanatig elméláztam azon, hogy hasonlóan kedélyesen válaszoljak-e neki.
- Tudod, Elizabeth, már réges-régen túlvagyunk azon, hogy bízunk bizonyos dolgokban… - pillantottam rá kissé keményebben, mint eddig. Most éppen hogy abba a korba léptünk, mikor a kisebb-nagyobb döntéseink, cselekedeteink számítottak igazán – és nem csak amiatt, mert felnőttünk. Alig észrevehetően félrebiccentettem a fejemet, úgy néztem rá. – De hát, te is pontosan tudod, milyen helyzetben vagyunk. Igen óvatosan kell sétálnunk azon a vékony kis kötélen, mely a túloldalra vezet, különben hamar a mélyben találjuk magunkat… - néztem rá kissé kifürkészhetetlenül. Az, hogy mi várt a túloldalon vagy odalent, nem volt szükséges szavakba önteni. Mindketten tudtuk, mire gondoltam, még ha ki nem is mondtam a szavakat.
Rappaport mondataira röviden, velősen felnevettem, lehetetlen lett volna félreérteni azokat. Egy pillanatra hagytam, hogy a nehéz, súlyos szavakat felkapja a szél, s tovavigye egészen a fáig, fel az ágakra, ott körbetáncoltak, mintha a világ legkönnyedebb helyzetét taglalta volna most a háztársnőm, majd miután körbeért, visszatért hozzánk, hogy ismét körénk álljon, ahogy a zord valóság szokta. Talán még a gyönyörű naplemente is kissé komorabbá vált – de hát hogy is ne lenne komorabb, ha valóban értette a súlyát az egésznek?
- Nem pont erre gondoltam… - ingattam röviden a fejemet, jót mulattam az értelmezésén. Mástól talán meg is sértődhettem volna erre a monológra: mintha azt feltételezné, hogy nem tudom, hogy ez a belépőszint, ha valaki komolyan gondolja a jövőjét a politikában… De Elizabeth Rappaport esetében illetlen lett volna megsértődni ezen – és talán felesleges is. – Csak egy nagyon naiv és félretájékozott ember gondolná, hogy ez fikció… Nehogy véletlen magamra vegyem a szavaidat, Miss Rappaport, tán még meg találok sértődni a leckén, amit kapok! – mosolyogtam kissé fanyarul, de hangom könnyeden csengett a súlyos téma ellenére is. Pedig valóban így volt: mindketten tudtuk, hogy az élet ezen szeletében nem létezett az, hogy valaki teljesen jót cselekedhetett volna. Mindig akadtak olyan emberek vagy csoportok, melyek megtalálták azon apróságokat, amelyekbe bele lehetett kötni, elvégre ritkán születhetett olyan döntés, mely mindenki számára ideális, jó és előnyös lett volna. Ezt is könnyen magára vehette volna az ember, de az is naivitásra és tapasztalatlanságra utalt volna.
- Ugyan, ugyan… - csóváltam a fejemet hasonlóan vidám és incselkedő stílusban. – A liberális demokráciában sok szép érdem és követnivaló érték van… De mint minden politikai irányzatnak, ennek is megvannak a hátulütői, melyeket jobb minél hamarabb befoltozni, különben hamar azon kapja magát az ember, hogy a lábai előtt hevernek a romok. És még csak a Kapitóliumig sem kell felmagasztalódnunk… - válaszoltam könnyedén, mintha csak az egyik délutáni elfoglaltságunkat taglaltuk volna. Némán követtem tekintetemmel, ahogy közelebbről vizsgált egy másik virágot. Első ránézésre talán a párja is lehetett volna annak, melyet tőlem kapott – de vajon valóban létezett-e az, hogy tökéletes összeillenek a darabkák? Nem-e lesz mindig valami különbség?
Igazán hosszan gondolkodtam el szavain. Talán illetlenül hosszan is. Az ember már joggal aggódhatott volna azon, hogy esetleg olyat mondott, mit nem kellett volna… De volt-e Elizabeth Rappaport és Lucinda Yaxley között olyan, hogy nem szabadott volna…? Természetesen első gondolatra volt ilyen, hiszen lényünk folyamatos ellentétekből állt. Nem állhattunk egy oldalon a kezdetektől fogva, melyet családunk is ránk projektált, melyet egy ideig mi magunk is elhittünk. De megint csak alábecsültek minket – talán már réges-régen túladtunk azon, hogy egyszerűen azt higgyük, hogy komplett ellentétei, ezáltal ellenségei vagyunk egymásnak. Micsoda kihagyott lehetőség volna a könnyebb utat választani és élből elzárkózni ez elől: hiszen micsoda izgalmakat tartogathatott volna még ez…!
- Kérdésként persze mindig felmerül, hogy a végül előbb vagy utóbb következik-e be? – sóhajtottam egy nagyot, ahogy a lemenő nap sugarait vizsgáltam arcán. – De egyet kell értenem: az érzelmek ilyesfajta kiaknázása e helyzetben pillanatnyi előnyhöz juttatja az embert – éppen elegendő ahhoz, hogy megnyerjen egy választást – óvatos mosolyra húztam a számat, ahogy lassan közelebb léptem. – S akármennyire is igyekszik kordában tartani azt az ember, egy idő után leomlanak a kerítések és elszabadul a pokol – gondterhelten ráncoltam a homlokomat. Régóta úgy gondoltam, hogy ez lesz Cassius veszte is, csupán azt nem láttam még, mennyi katalizátort fog ehhez használni… - Abban egyet kell értenünk, hogy az érzelmi alapú kormányzás igen effektív egy ideig… Az emberek könnyen mozgathatóak, nem túl bonyolult alakítani rajtuk… Végül azért muszáj az ember más taktikához folyamodjon, ha hosszútávon szeretné igazgatni a népet – döntöttem oldalra a fejemet. Azt gondoltam, hogy Cassius is tisztában volt ezzel és csak addig fűtötte a kedélyeket, míg szükséges volt ahhoz, hogy teljesen megszilárdítsa a hatalmát. Bíztam abban, hogy igen közel kerültünk a csúcsponthoz és a katarzist elérve ő is belátja, hogy le kell csendesíteni az eksztázis utáni érzelmeket, ha valóban hatalmon kívánt maradni. Vajon Cassius Yaxley beleesik-e a csapdába, hogy túl sokat akar rövid időn belül? Vajon megrészegíti-e a hatalom? Nem úgy ismertem, de még nem is láttam ilyen helyzetben és olyan régóta várt erre… De ha jobban belegondoltam, a hétköznapi életben is apróságok tudták teljesen megvadítani: éppen hogy a szokásoktól eltérően kimaradt pár nap, s ő olyan állatias szintre lealacsonyodva tudott hozzám érni és birtokolni, mintha valósággal több éve kellett volna nélkülöznie testemet. Érdekes gondolat volt ezt átültetni a nagyobb színtérre – vajon ott is így fog-e viselkedni?
- Hm… - ismét lassan mosolyodtam el – talán az illendőnél kissé szélesebben, szememben is villant valami, s még közelebb léptem hozzá, szinte bezártam a távolságot magunk között, ahogy ismét felegyenesedett. – Ugyan, valódi pazarlás lenne, nem igaz? – kuncogtam fel röviden. Hogy a félreértésre vagy arra, hogy valóban eljön-e az ideje, azt nem specifikáltam, rábíztam az értelmezésére. Még egy fél lépést tettem felé, ezzel valóban kevesebb, mint egy lépés maradt köztünk. Nem volt se dominancia, se uralkodási vágy ebben – nem megfélemlítés volt a célja, csupán így kívánta az illem. Ugyebár.
Ismét feltámadt a szél, ahogy így egymással szemben álltunk, én finom mozdulattal tűrtem hátra egy tincset. Talán a megfelelő személy ugyanezt megtette volna a velem szemben álló hölggyel – de hát, mit szóltak volna bátor és jó kiállású pásztoraink? Ismét felnevettem a monológján, kifejezetten tetszett a gondolatmenete. Ha valóban tudná, hogy alakulnak az erőviszonyok nálunk, nem csak sejtené! Bár tény és való volt, hogy Orville igyekezett a maga részét beletenni a közösbe, egyértelmű volt, hogy nálunk ki képviselte a frontot és a hátországot… Legalábbis nekünk. Elvégre a közösen lefektetett alapok kötöttek engem is a megállapodásokhoz – a párnák között az enyém mindenestül, egyébként pedig egyenrangúak voltunk. Legalábbis látszatra – habár az igaz volt, hogy a legtöbb ember közül Orville közel állt ahhoz az elképzelésemhez, amit egy megfelelő és egyenlő társ jelentett, nem véletlen ő lesz a férjem, neki is megvoltak a hibái. Ahogy nekem is és ahogy Elizabethnek is. Ez már csak ilyen volt.
- Milyen szerencse, hogy a fehérhez az összes szín illik, nem igaz? – döntöttem oldalra a fejemet. Milyen kár, hogy nem fogok fehéret viselni az esküvőn sem. – És milyen szerencse, hogy Mr. Morris mellkasa erős és széles, könnyen felfogja az esetleges támadásokat, melyek minket érnének, ahogy haladunk az utunkon – húztam féloldalas mosolyra a számat. – És milyen szerencse, hogy ezek mellett is marad hely számomra és a karjaimban tartott ambícióknak is – húztam szélesebbre a számat. – Ebben a viharos és veszélyes időszakban nem árt, ha van nem is egy szilárd alap, amihez nyúlhat az ember… Mondd csak, Elizabeth, neked ki vagy mi nyújtja ezt a pajzsot, hogy védve legyél, s kezedbe vehesd a tenni akarás kardját? – néztem mélyen a szemébe, a köztünk lévő, alig fél lábnyi távolság között mintha beszorult volna a levegő – mintha a szél sem mert volna most beleszólni ebbe. Botorság is lett volna, illetlenség úgymond. Azt pedig még a szél sem akarta…
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
