|
|

Csodálatos jó napot kívánok hölgyeim, uraim, koboldok, kentaurok, kerti törpék és mindenki, aki valamilyen teljesen legális készüléken követi élő közvetítésünket! 2006. május 24-e van, szombat délután öt óra, mi pedig a Roxfort birtokáról, egészen pontosan a Tiltott Rengeteg széléről jelentkezünk a Trimágus Tusa Harmadik és egyben utolsó próbájának alkalmából! A mikrofonnál Lee Jordan, kviddicstudósító, túlélési szakértőnek semmiképp sem nevezhető civil, és mellettem a Roxfort friss de máris legendás gyógynövénytan professzora, Neville Longbottom!
Jó napot mindenkinek! Előre szeretném leszögezni, hogy a mai próba első szintjén látható növények egy részét semmiképpen ne próbálják otthon tartani. Akkor sem, ha kedvesnek tűnnek. Főleg akkor ne.
Köszönjük a megnyugtató kezdést és spoilert, Neville. A bajnokok ma már nem hozhatnak magukkal sem főzeteket, sem bűvös tárgyakat, sem látványosan gyanús amerikai szponzortermékeket. Pusztán a pálcájukat vihetik be a toronyba. Ezúttal nincs társ, nincs páros indulás, nincs fogolymentés. Csak a bajnok, a torony, és a tetején a Trimágus Kupa.
Fontos hozzátenni, hogy a torony hét szintből áll. A bajnokoknak mindegyiken át kell jutniuk, hogy elérjék a legfelső termet. A szervezők szerint minden szint más képességet mér: ügyességet, tájékozódást, megfigyelést, önuralmat, ítélőképességet és… nos, a hatodik szintnél a jegyzeteim csak annyit írnak, hogy „ár”.
Ez egyáltalán nem hangzik baljósan! A bajnokokat az előző próba sorrendje alapján engedik be a toronyba, méghozzá egyperces eltéréssel. Elsőként Solace Barbon indul, őt követi Sienna Scrimgeour, majd Lolita Delacour, Vale Bate, Connor O’Hara, végül Inés de Saint-Vinant.
Az első szint a Függőleges Üvegház. Egy tértágított dzsungel, közepén egy nagyjából ötven méter magas kőoszloppal, amit szintén ellepnek a növények. A bajnokoknak ezen kell felmászniuk a terem tetején lévő csapóajtóig, miközben a növények megpróbálják őket lerántani, megcsípni, megfojtani, elkábítani vagy… nos, néhány esetben megemészteni.
Ötven méter. Remek. Én már a harmadik emeleti Griffendél-torony lépcsőjén is megsérültem egyszer, igaz, akkor George Weasleynek köze volt hozzá. Milyen növényekre lehet számítani ezen a szinten Neville?
Az teremben rögtön a bejáratnál van egy fúriafűz, de ezenkívül rengeteg különböző virág is, amiknek a pollenjeit jobb nem beszívni. Ott van például a Skót Dudás, aminek a pollenjeitől vastag vörös arcszörzete lehet a bajnokoknak vagy a Karmazsin Kalampor aminek szirmaihoz érve az ember percekig mindent vörösben lát.
De ha jól értem maga a "Függőleges Üvegház" a toronyra vonatkozik ugye? Ott vannak az igazán veszélyes dolgok.
Pontosan! A torony megmászása egyébként is erőnléti feladat, de a bajnokoknak figyelniük kell az olyan csapdákra, mint az ördöghurok, ami a falhoz köti őket, de véleltenül kihúzhatnak egy zsenge mandragórát is aminek a sikolyától elájulnak. A szerencsésebbek megusszák a frunkullával, aminek a gennye hólyagokat kelt a bőrőn. Mindeközben pedig vigyázniuk kell, hogy a tornyot védelmező oróási Csápfű ne kapja el őket.
Hát jól belevágunk az izgalmakba! Kedves nézőink láthtaják, ahogy a hozzátartozók és az igazgatók még utoljára sok sikert kívánnak a játékosoknak. És felszólalt a gong! Solace Barbon kezdi a sort és lép be a toronyba!
A Trimágus Tusa haramadik próbája kezdetét vette!
Következő mesélői reag: Június 8. este 18.00 (amennyiben nem írtok elöbb)
|
|
|
|
|
Naplózva
|
______________________________________________
Az élet nagy kaland, Átírható színdarab, És hidd el, csak rajtad áll, Hogy jó vagy rossz, mi rád vár. ______________________________________________
|
|
 |
Connor O'Hara
Mardekár


♡ ♔
♥ szívkirály ♥
Hozzászólások: 167
Jutalmak: +434
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Játéklista: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : barna
Szemszín: barna
Kor: 17
Ház: Mardekár
Évfolyam: Hetedik
Családi állapot: Kapcsolatban
Kapcsolatban: Gemma
Kviddics poszt: Hajtó
Pálca: 11 és fél hüvelyk, fenyőfa, sárkány szívizomhúr mag
Nem elérhető
|
A harmadik próba
2006. május 27.
A kviddicsben vannak olyan meccsek, amelyre, ha az ember nem figyel, már a sípszó előtt elbukhat. Connor ezt régen nem egészen értette. Gyerekként azt hitte, hogy vereséget szenvedni csak a pályán lehet, amikor valaki elejti a kvaffot, elhibáz egy passzt, vagy lassabbnak bizonyul a másiknál. Idő kellett hozzá, mire megtanulta - és mindezt a saját bőrén tette természetesen -, hogy a kudarc gyakran már jóval korábban predesztinálva van. Ott lapul a játékos fejében, mint egy alattomos élősködő, és minden fölösleges gondolatával egyre kövérebbre hízik, mígnem a döntő pillanatban rátelepszik a vállára, és lehúzza őt a mélybe.
Talán ezért is próbálta elnyomni az emlékeit. Sikertelenül… Mert hiába állt már a torony kapujában, hiába zúgott körülötte a tömeg, hiába várta a kezdés pillanatát, a gondolatai újra és újra visszaszöktek a néhány órával korábbi találkozáshoz. Az apjához, és Gemmához. A két emberhez, akik külön-külön is képesek voltak vihart kavarni Connor életében, együtt pedig olyanok voltak, mint két egymásnak ütköző frontvonal a tenger víztükre fölött.
Nem emlékezett pontosan a mondatokra. Nem is akart. Az ember néha ösztönösen törli ki a részleteket, amikor tudja, hogy azok később még fájdalmasabbak lehetnek. Arra viszont emlékezett, milyen érzés volt ott ülni közöttük és hallgatni őket.
Látta maga előtt Gemma elszánt tekintetét. Hallotta a hangját, amelyben ezúttal nyoma sem volt játékosságnak, és amely valami egészen nyers, ösztönös igazságot hordozott magában. A lány olyan dolgokat mondott ki, amelyeket Connor évek óta kerülgetett magában, mint valami sötét tócsa szélét. Beszélt az elvárásokról, a kényszerekről, és arról a láthatatlan ketrecről, amelyet az apa szeretetből épített fia köré, és amelynek rácsait olyan régóta kovácsolta már a maga kontrollmániájával, hogy néha már észre sem vette őket.
És persze az apja sem maradt adós. Hogy is maradhatott volna, ha mindig övé kell legyen az utolsó szó? Connor még most is érezte a sértettséget, a gyanakvást, és hallotta a szavait, amelyek mögött talán csak féltés lapult, de mire kimondta őket, már inkább hasonlítottak támadásra. Az egész találkozó olyan volt, mint egy kviddicsmeccs, ahol mindenki ugyanazokba a karikákba igyekezett gólt dobni, de közben mégis egymást próbálták lelökni a seprűikről.
A fiú lehunyta a szemét.
Nem… Most nem…
Most nem gondolhatott erre. Nem gondolhatott Gemmára, sem az apjára. Nem gondolhatott arra, hogy mi lesz velük a próba után, ahogy nem gondolhatott arra sem, hogy lesz-e egyáltalán olyan, hogy „próba után”.
Csak a következő mozdulat létezett számára. A következő lélegzet, a következő másodperc.
Legyen meg az első jó passz…
Meccsek előtt mindig ezt mantrázta magának. Ha az megvolt, onnantól már sínen volt.
És szép lassan a stadion moraja távoli zúgássá tompult a fejében. A gondolatai elcsendesedtek, az érzelmek kisimultak, és mire megszólalt a jelzés, Connor O'Hara már nem fiúgyermek volt, és nem is szerető társ. Trimágus Bajnok volt, és mint mindig, ezúttal is győzni akart...
A torony azonnal elnyelte őt. Odabent a párás levegő úgy simult a bőrére, mint valami nedves takaró. Az első szint inkább hasonlított egy őrült botanikus lázálmára, mint valódi üvegházra. A növényzet minden irányból tombolt, burjánzott, és kapaszkodott. Vastag indák kúsztak a falakon, egzotikus virágok nyújtóztak a fény felé, középen pedig ott magasodott az oszlop, amelynek tetején a továbbjutást jelentő csapóajtó várta őt.
Connor még alig mérhette fel a terepet, amikor valami megmozdult a perifériáján. A teste gyorsabban reagált, mint ahogy a tudata felfogta volna a veszélyt. Évek reflexei dolgoztak benne. Az a különös ösztön, amely lehetővé tette számára, hogy több tíz méter magasan, seprűháton száguldva is észrevegye a felé tartó gurkót. Súlypontját áthelyezve próbált kitérni a fúriafűz lendülő ága útjából, miközben izmai automatikusan tették a dolgukat, akár egy ezerszer begyakorolt mozdulatsor során.
Connor kitért, majd lebukott, és aztán újra kitért. Igyekezett sérülésmentesen leküzdeni az első akadályt. Ahogy aztán egyre mélyebbre haladt a növényrengetegben, akaratlanul is eszébe jutott Hazel és a négyes számú üvegház. Az a katasztrofálisan sikerült átültetés, a bizarr látomásokkal… Szája sarkában mosoly jelent meg. A világ pedig azonnal megbüntette őt érte...
Érezte, ahogy valami megragadja a bokáját, a következő pillanatban pedig már előre is bukott, és arccal egyenesen egy Skót Dudás virágágyásba zuhant. A pollenek gombafelhő módján csaptak a lebegőbe körülötte. Connor komótosan inhalálta magába őket, miközben igyekezett megszabadulni a lábára feszülő indáktól.
- Lumos Solem! - kiáltotta.
Pálcájából ugyanaz a vakító napfény tört elő, amivel az első próbán a Tarasque-ot próbálta leküzdeni. Az ördöghurok ellen hatásosabb fegyvernek tűnt ez a fajta elementáris ragyogás, és Connor bízott benne, hogy a perzselő napfény meghátrálásra készteti majd az alattomos növényt.
A fiú megpróbált feltápászkodni, de valami furcsát érzett az arcán. Először azt hitte, hogy allergiás reakciója lett a Skót Dudással való találkozástól, de ahogy bőréhez érintette ujjait, valami sokkal bizarrabbal találkozott. Kétségbeesetten pillantott bele a virághalom melletti víztócsába, hogy aztán leesett állal figyelje képmását a szakállrengeteg alatt. A vörös szőrtenger előretolta maga előtt Connor saját, barna arcszőrzetét, így az egész úgy festett, mintha valaki félúton meggondolta volna magát a színválasztással kapcsolatban, habár kétségtelen, hogy így is-úgy is nevetségesen festett volna a hagridi prém alatt.
Káromkodott egyet, majd úgy döntött nem érdemes időt pocsékolni a kozmetikázásra, és inkább tovább haladt az oszlop irányába, amin aztán pillanatok múlva el is kezdett felfelé kapaszkodni.
Ez végre ismerős terep volt számára. Ezúttal a karjai dolgoztak, a vállai, az alkarjai, és minden izomrostja, és nem kellett előre bemagolt varázslatok után kutatnia az elméjében. Az évek során felhalmozott munka most végre kamatozni látszott. Centiről centire haladt egyre magasabbra, miközben a talaj lassan távolodni kezdett alatta.
Egy kapaszkodó…
Még egy….
És még egy….
A csapóajtó valahol odafent várta őt, ahogy Connor egyre magasabbra tört. És akkor eszébe jutott egy régi emlék. Szél, eső, villámlás… Akkor is egyre magasabbra és magasabbra tört… Tenyerében szinte érezni vélte a a seprű megcsúszó nyelét, a gyomrában a zuhanó érzést, gerincében pedig azt a lángoló fájdalmat.
És akárcsak a seprűn akkor, úgy Connor keze most az indakötegen is megcsúszott, az ujja pedig elvétette a következő kapaszkodót. A gyomra azonnal a torkába ugrott, a világ kibillent körülötte, a mélység pedig kitárta alatta a karjait.
Connor ösztönösen kapott valami után…
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
 |
Solace Barbon
Ilvermorny


az elnök kedvenc bajnoka
• barna labubu •

Hozzászólások: 167
Jutalmak: +369
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Játéklista: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : sötétbarna
Szemszín: zöld
Kor: 17
Ház: Mardekár
Évfolyam: Hetedik
Családi állapot: Nem nyilatkozom
Kapcsolatban: f off
Legjobb barát: Szürke Zóna
Kviddics poszt: Terelő
Pálca: 12 hüvelyk, dió pálca, magja rougarou szőre, enyhén merev; Shikoba Wolfe munkája
Elérhető
|
third task
2006. 05. 26. szombat
First floor
Mintha sokkal rövidebb idő telt volna el a második és a harmadik próba között, mint az első és a második között. Minél kevesebbet gondoltam rá, annál közelebb került május 26-a, és annál közelebb sodródtam én is ennek az egész szezonnak a végéhez.
Az Ishidával való gyakorlásokon túl mindennapjaim részévé váltak azok a leckék, amikkel Orville igyekezett felkészíteni, és talán még ezeknél is fontosabb az, amivel Lucinda látott el. Egy éve még lehülyéztem volna bárkit, aki azt mondja, hogy épp ő lesz a második olyan ember, akinek igazán fel tudom majd tárni azokat a dolgokat, amik bennem zajlanak, és hogy ő lesz az, aki gondoskodik majd arról, hogy ne csak testileg, de lelkileg és mentálisan is fel tudjak készülni a megpróbáltatásokra. Ismerem a kritikákat róla, hűvösnek és számítónak tartják, akibe nem szorult egy csepp empátia sem, de én nem értek ezzel egyet. Csak egyszerűen… máshogy gondolkozik.
Talán működött az a sok hegyibeszéd. Ezt nem tudhatom, de az utolsó héten már egyáltalán nem beszéltem a Próbáról. Az edzéseken részt vettem, a gyakorlatokat megcsináltam, ám ez nem volt több, mint a mindennapi rutinom része. Tudom, hogy legalább egy valaki őszintén fog aggódni értem a lelátókon, de Malnak is jót tett, hogy nem az esetleges elhalálozásomra gondolt inkább, hanem arra, hogy hamarosan ő is láthatja a családját.
Így aztán a próba előtti héten már inkább a családomról beszéltem a bizalmasaimnak, sajnálatukra pedig be nem állt a pofám. A skót táj nyomokban hasonlít az otthonomra, de azért még sem olyan. A december óta üldöző honvágyat aztán csillapította, amikor tegnap este megérkeztek Roxmortsba. Szerettem volna velük tölteni a faluban egy napot, és bassza meg, még Prunak is tudtam örülni, hogy itt van. Hallottam vissza pletykákat, hogy az addig makulátlan, mindenki kedvence Prudencenek nem a legjobb éve volt miattam, mintha ő követte volna el azokat a dolgokat, nem én. Csak az Amelia Morrissal való barátsága mentette meg attól, hogy ne szedjék szét még jobban.
Még látom, hogy odamegy Valehez, hogy mondjon neki valamit, amíg én anyámnak adok egy hosszas búcsúölelést. Most is olyan az illata, mint odahaza a frissen mosott ágyneműnek. Nem érdekel, ki néz és mit gondolnak, erre most szükségem van.
Mindenki győzni jött ide, mindenki győzni akar. A többi bajnoknak ez nem jelent többet annál, aminek a bajnoki cím eredetileg hivatott lenni: pénz, örök dicsőség, és az a kegy, hogy a képviselt iskolád rendezheti a következő Tusát. Bizonyítani szerettem volna, és bizonyítást arra, hogy beszennyezett véremen felül tudok kerekedni. Amikor beléptem az arénába az első próbán, ez az egész még rólam szólt. Mostanra viszont beláttam, hogy jelentéktelen vagyok ebben a játszmában. Nem a személyem fontos, hanem mindaz a hatás, amit a tetteimmel el tudok érni. A Serleg előre látta az ítéletet, az erővel hozott ítéletet, ez pedig három utat nyitott előttem: vagy megnyerem a Tusát, vagy bűncselekményt kell elkövetnem, vagy meghalok.
Mindenkinél nagyobb érdekem van abban, hogy én nyerjem meg a versenyt – és ha ezt nem is tudják, de ez mások érdeke is.
Nem érzem magam kifejezetten idegesnek még akkor sem, amikor megkapom a jelzést az indulásra. Tudom, hogy sérülni fogok – eddig is komolyan sérültem minden egyes próbán, nem beszélve arról, amit Morristól kaptam; most sincs ez másként, ismét véremet fogom ontani, mert mások ebből profitálnak. Ettől függetlenül jó lenne, ha legalább ne a legelején hátráltatna engem bármilyen sebesülés.
Újfent az otthonom jut eszembe, amikor meglátom a fúriafüzet a bejáratnál. Még nagyapám ültette Ghostpine-on fiatal korában az egyik parton, hogy biztosan elriassza az esetleges betolakodókat. Előfordult kölyök koromban, hogy apámnak kellett megmentenie, mert túl közel merészkedtem hozzá, és nem ismertem fel időben a veszélyeket. Akkor még nem tudtam, hogy a fúriafűz egy bizonyos pontját kellett eltalálnia ahhoz, hogy a fa megdermedjen. Nem vagyok szakértő a herbológiát illetően, az efféle érdeklődés mindig Ishidát illette, abban viszont biztos vagyok, hogy csak szerencsével vagy nagyon sok idővel találgathatnám azt, hogy pontosan hol van ez a pont ezen a fán, ráadásul a többi bajnoknak is segítenék vele. Nem érdekem segíteni nekik, sőt, ki kell használnom mindent, amit az egy perc előnyöm juttat számomra.
Az egyetlen szerencsém az ösztönös reflexeim. A fúriafűz nem ér rá megvárni a szentimentális nosztalgiámat, és olyan, mintha egyenesen úgy helyezték volna, hogy ne tudd kikerülni. Az egyik ága kapásból mellkasom felé lendül – egy óvatlan lépést teszek meg hátra, hogy kitérjek az ága elől. Ahogyan visszafelé mozog, úgy követem az ágat én is, hogy minél gyorsabban kikerüljek a csapdájából, de naiv volt a feltételezésem, hogy gyorsabb lehetek annál, ahogyan az irányt vált. Pálcám a közeledő lomboknak szegezve egy tarolóátokkal próbálkozom, hogy lelassítsam, és esélyem legyen eltáncolni a következő, hátulról érkező támadása elől. Még meg se nézem, mi van előttem, amikor visszafordulok a fúriafűzhöz.
Egy perc. Egyetlen perc – hamarosan beengedik Siennát is. Mindent meg kell tennem azért, hogy növeljem az előnyömet.
Pálcám néhány kanyart rajzol a levegőbe, hogy áthatolhatatlan, sűrű ködöt idézzek a fúriafűzre és közvetlen környékére. Nem gondolom, hogy a bajnokaink ne tudnának boldogulni ezzel, ha rájönnek arra, hogy mágikus köd, és igazából nem is érdekel. Feladtam, hogy másoknak akarjak igazolást adni arról, hogy nem vagyok olyan, amilyennek elsőre gondolnak. Nem fogok ebbe több energiát fecsérelni – akkor nem, amikor ilyen nagy a tét.
Az első veszély után keresem a továbbjutáshoz vezető utat, ösvény azonban nem vezet semerre. Valamilyen toronyba vezettek minket, vélhetően az utunk így felfelé vezet majd. Magasra kell emelnem tekintetem, hogy láthassam a mohás, növényekkel teli sziklafal tetejét, legalábbis azt, amit a tetejének gondolok. Seprűvel semmiség lenne, vagy hoppanálva, egy szem pálcával azonban még a Tusa legedzettebb bajnokainak is emberes feladat lesz megküzdeni a gravitációval.
Pálcám ezúttal a méretes sziklafal tetejére szegezem. Megpróbálok egy kötelet idézni, aminek túlsó vége a sziklafal tetején belekapaszkodik valamibe – hogy mibe, abba egyelőre nem merek belegondolni, de ez legyen majd akkor probléma, ha sikeresen feljutottam. A kötél végét derekam köré fonva jelentős terhet vehetek le a mászásról, hiszen nem csak a saját, fizikai erőmre kell majd hagyatkoznom. Nem marad most más, mint felfelé, csakis felfelé, és vissza se nézek, hogy ki milyen iramban érkezik utánam; inkább a lábammal tolom ki testsúlyom, hogy levegyem így a terhelést a kezeimről.
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
 |
Sienna Scrimgeour
Griffendél


✦ Three bad ideas before breakfast ✦
Scrimgurl ☆
Hozzászólások: 199
Jutalmak: +488
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : Sötétbarna
Szemszín: Barna
Kor: 18
Ház: Griffendél
Évfolyam: Hetedik
Családi állapot: Nem nyilatkozom
Kedvenc tanár: ✦ Leon Lutece
Legjobb barát: ✦ Revan Morgenstern
Kviddics poszt: Hajtó
Pálca: Főnixtoll, Szőlő, 12 és fél hüvelyk.
Elérhető
|
Harmadik próba 2006.05.27.
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
 |
Lolita Delacour
Beauxbatons


Devereaux
Hozzászólások: 65
Jutalmak: +213
Származás: Félvér
Hajszín : vélaszőke
Szemszín: áldozati-őzbarna
Kor: 17 év
Ház: -
Évfolyam: Hetedik
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban: Cryus Devereaux
Legjobb barát: Inès D'aquitaine
Kviddics poszt: Nem játszik
Nem elérhető
|
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
 |
Vale Bate
Ilvermorny


Hozzászólások: 85
Jutalmak: +168
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Játéklista: Megnézem!
Származás: Mugli születésű
Hajszín : Szőke
Szemszín: Szürke
Kor: 17
Ház: Wampus
Évfolyam: Hetedik
Családi állapot: Egyedülálló
Legjobb barát: Ezek a Spicy Szirének
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Fenyő, wampus szőr, 13 1/2"
Elérhető
|
-Bate ezredes,- tisztelgek a rangnak, még ha a szokásosan lazára vett stílusomban is. Nem számítottam a megjelenésére, Madrigal prof tájékoztatásával együtt se - több nap eltávot kérni, hogy egy másik kontinensre, és egy másik, névleg a mágikus világba látogasson, a lánya kedvéért akivel világ életükben pontosan a mágia volt a legnagyobb konfliktusuk? -Miss Bate,..- Fair, jogos, én kezdtem a távolságtartó megszólítással - de nem szalasztja el kihangsúlyozni, hogy annak tükrében viszonozza. Az attitűd is a vérünkben lehet. Nem díszegyenruhában jött - biztos vagyok, megtenné, ha jóváhagyják - de az öltönye is az lehetne. A katonából nem mosod ki a katonát. Ösztönösen cikázik végig a szeme minden új érkezőn, felmérni fenyegetésként - már mostanra megtanulta kiszúrni a varázspálcákat bárkin, mint otthon egy concealed carry jeleit. De végül ő lép közelebb először. -...Vale. Ezt hagyd meg holnapra.- Kiengedek egy lélegzetet, amit ezek szerint bent tartottam. Helyes. Van itt egy szükséges beszélgetés, és elismeri a létét. De talán igaza van, hogy nem most van az ideje. A csajok felbukkanásán kevésbé lepődök meg - talán annyin, hogy engedték őket, hangsúlyozták most a családtagokat, de végülis,.. -Apa, Vianne és Varvara. Ők a ...tündér keresztanyáim.- Az család, nem? -Csajok, Charles Bate.- Van egy feszültség a légkörben, bár gyanítom ez nem ma fog még megváltozni. Vi megtartja az elmaradhatatlan pep talk-ját, hogy csak legyek önmagam, mintha ez nem elkerülhetetlen lenne - az eredetileg egyentalárom az előző próba óta tovább alakult egy lovagi vállvért ezüsthímzett mintázatával, és egy tényleges fém másolat könyökvédővel a bal karomon (a kockák kedvéért spaulders és couter, egy fancy gótikus vért mintájára a folyosókról), mert ezen a ponton identitás és branding ez a "witchpunk". Eggyel meglepőbb Barbon húga, hogy odajön sok sikert kívánni - főleg fényében az előző próbának, miután volt alkalmam visszanézni utólag a részleteket. Apám erős, hátveregetős ölelése az, amire nem számítottam. -Na menj, fiam, és picsázz el, akit el kell. Nem vádolom meg, hogy érzelgős lenne.
Köd. Egyből, ahogy belépek. Annyit már megtanultam ezeken a próbákon, a köd nem az akadály lesz: a köd elrejteni hivatott azt, amit az akadálynak szántak. Mielőtt egyáltalán átlépném a határát, első dolgom megerősíteni a ruáimat duroval, ahol csak tudom anélkül, hogy korlátozza a mozgásomat. Ez a lovagi páncél esztétika már úgyis rajtam marad. Már hallom a hajló fa jellegzetes recsegését - szél nem lehet, az elfújta volna már a ködöt, úgyhogy magától kell mozogjon. A fúriafüzet költöztették volna be a birtokról? Pár pillanatig csak figyelek, megpróbálom kitapasztalni a suhogó ágak hangját, de aztán nincs más hátra, mint előre. Próbálok akkor elindulni, amint egy ág épp elsuhant előttem, és kihasználni a momentumát, mielőtt irányt válthatna visszacsapni. Aztán minnél gyorsabban be a megfeltételezett törzse felé, hátha túl közelre annyival nehezebben üt, és onnan kifele, a törzstől elrugaszkodva minnél gyorsabban és alacsonyabban - végül gurulva akár - annak reményében, hogy nem talajszintre céloz egyből, és elsuhan fölötem a támadás. Legrosszabb esetben kifele már egy találat is csak rásegítene kijutnom, azt meg illene tompítania az iménti varázslatomnak is. Végül köhögve gurulok ki a köd túloldalán, és remélhetőleg nem a fájdalomtól látok mindent vörösben - ami azt is jelenti viszont, hogy a fűből szedtem össze valamit. Mostmár fújok egyet itt a földön fekve, legalább jó rálátásom nyílik a pályára: az úgyis felfelé visz. A legváltozatosabb növények mindenhol. Abból legalább egész jónak vélem magam. Tény, hasznos lenne rendes színekben látni a legváltozatosabb növényeket, ha be akarom azonosítani őket, de itt megint kisegít, hogy ismerem már a Tusa szokásait. Ha annyit felismerek, hogy mágikus növény - ami a legtöbb az, és van belőle orrvérzésig - akkor már sínen vagyok, mert nem a barátom, és a legjobb ötlet elkerülni. Főleg úgy harminc láb fölött, aminél pedig sokkal többet kell másznom. Szokásos terv, "sufniboszorkány okosban megoldja"? Szorosabbra húzom az övem, és előre grimaszolok, ez kényelmes nem lesz. -Wingardium leviosa- célzom meg a nadrágomat, és a falhoz lépek fogózkodókat keresve. Ha fel-fel tudom emelni magam szakaszonként, át néhány akadály fölött, sokat gyorsíthat a dolgon. Közben figyelek: növényekben nem bízunk akkor se ha erősnek tűnik, és a szabad kezemmel és lábaimmal mindig tartom magam kapaszkodókon is, ha a varázslat cserben hagyna. Remélhetőleg ki nem szakadok a nadrágomból, kiesni meg úgyis csak akkor tudnék, ha átfordultam benne, azon a ponton meg már eleve késő.
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
 |
Inès de Saint-Vinant
Beauxbatons


la flamme de troyes
Hozzászólások: 36
Jutalmak: +114
Származás: Aranyvérű
Hajszín : szőke
Szemszín: égszínkék
Kor: tizenhét
Ház: -
Évfolyam: Hetedik
Családi állapot: Eljegyezve
Kapcsolatban: a. m. t. carrow
Kedvenc tanár: aliénor d'aquitaine
Legjobb barát: not you again, dolores
Kviddics poszt: Nem játszik
Nem elérhető
|
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
 |
|
|
Hölgyeim és uraim, Barbon az első, aki belépett a Függőleges Üvegházba! És nézzék csak azt a mozgást! Szinte reflexből kerüli a fúriafűz ágait, mintha egész életében ilyenek között nőtt volna fel.
Nos, úgy tűnik Mr. Barbon sem bízik kizárólag a reflexeiben, mert most már egy taroló átokkal is rásegít! És... igen, azt hiszem a fűz azért búcsúzóul elkapta a vádliját.
Ó, és tessék! Barbon máris elkezdte azt, amit az előző próbán is olyan lelkesen gyakorolt: mások életének megnehezítését. Nézzék csak azt a ködöt!
Mágikus köd. A látást korlátozza, de valószínűleg nem ez a valódi veszély. Az ilyen helyeken az ember általában annak örül, hogy nem látja, mi vár rá.
Ez igazán megnyugtató, Neville. És már érkezik is Scrimgeour! Azonnali Protego, gyönyörű időzítés! Szinte átcsúszik a fúriafűz támadásain!
Ms. Scrimgeour egyre magabiztosabban használja a védelmi mágiát. Ez látszik rajta a Tusa kezdete óta.
Barbon eközben már kötelet dobott át a torony teteje felé és mászni kezd! De várjunk csak... Neville... az ott nem egy robbanó gomba?
Attól tartok de, egy hawaii-i TikTikTak-gomba. És ha Mr. Barbon túl nagy terhelést ad a kötélnek, akkor az egész telep felrobbanhat.
Kiváló. Alig három perce tart a próba és már robbanásveszélyes hegymászást nézünk.
Közben Delacour is áttört a ködön! És madarakat idéz! Micsoda elegancia!
Kifejezetten jó ötlet. A fúriafűz a mozgásra és a zajra reagál. A madarak rövid időre teljesen összezavarhatják.
Komolyan mondom, Delacourból néha több mágia jön ki egy perc alatt, mint annó belőlem egy teljes tanévben.
És most Ms. Scrimgeour pehelykönnyű bűbájt használ magán! Nagyon okos húzás!
Delacour közben... várjunk... ő nem mászik. Ő liftezik!
Technikailag igen.
Technikailag ez zseniális.
Mr. Bate érkezik! Az első dolga pedig a ruházatának megerősítése.
Ezen a ponton már meglepődnék, ha nem tenné.
Nekem továbbra is az emelőgerenda a kedvencem az első próbáról.
Bate gurul, ugrik, vetődik... és igen, megkapja a maga pofonját a fúriafűztől is!
És azt hiszem Mr. Bate lett a Karmazsin Kalampor első áldozata.
Így van! Kedves nézőink, ha hirtelen minden vörösnek tűnik a kivetítőn, nem a technikusok hibája. Egyszerűen most önök is azt látják, amit Bate hála a palandírja érzékenységének.
Közben Mr. Barbon és Ms. Scrimgeour már a torony közepe körül járnak!
Viszont Ms. Delacour szikláját elkezdte benőni az ördöghurok.
Én a helyében ugranék.
A probléma az, hogy akkor vagy Ms. Scrimgeour nyakába ugrik, vagy a Csápfű közelébe.
Nem irigylem ezt a döntést.
És itt jön Mr. O'Hara! Merlinre, micsoda mozgás!
Ez tiszta kviddics.
Úgy kerüli a fúriafűz ágait, mintha gurkók lennének!
A polleneket azért ő is beszívja.
Látszik, hogy ír. Meglepően jól áll neki a vörös szakáll.
Mr. O'Hara máris a falnál! Micsoda tempó!
Valószínűleg jelenleg ő mozog a leggyorsabban a toronyon, ha a liftezéssel nem számolunk.
És végül de Saint-Vinant! Haosnló a trükk, mint Delacournál, csak sokkal környezetfüggőbb kivitelezésben.
Nagyon látszik Madame Maxime iskolája. Elegáns megoldás mindkettejüknél.
Óóóó! O'Hara lehagyta Bate-et!
De megcsúszik!
És... Merlin szakállára... Bate nadrágjába kapaszkodik!
A bűbáj nem erre lett tervezve.
És most minden egyszerre romlik el!
Mr. O'Hara és Mr. Bate ráesnek Ms. de Saint-Vinantra... Vagy Mrs? Nem igazodok ki a kapcsolatukon Mr. Carrow-val. Megtudnak kapaszkodni?
Maradjunk a Ms-nél, egyezségben… hoppá! Az ő kötele összeakad Barbon kötelével…
...és Barbon kirántja a TikTikTak-gombát.
ROBBANÁS A TORONY TETEJÉN! Merlinre, mekkora káosz!
Az Ms. Delacour sziklájáról az ördöghurok ernyőként fogja fel Mr. Barbont és próbálja körbetekerni...
A Csápfű pedig egyszerre indul Delacour és Scrimgeour felé!
Igen. Most kezdődik igazán a próba.
Ezért imádom a Trimágus Tusát!
Következő mesélői reag: Június 15. este 18.00 (amennyiben nem írtok elöbb)
|
|
|
|
|
Naplózva
|
______________________________________________
Az élet nagy kaland, Átírható színdarab, És hidd el, csak rajtad áll, Hogy jó vagy rossz, mi rád vár. ______________________________________________
|
|
 |
Solace Barbon
Ilvermorny


az elnök kedvenc bajnoka
• barna labubu •

Hozzászólások: 167
Jutalmak: +369
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Játéklista: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : sötétbarna
Szemszín: zöld
Kor: 17
Ház: Mardekár
Évfolyam: Hetedik
Családi állapot: Nem nyilatkozom
Kapcsolatban: f off
Legjobb barát: Szürke Zóna
Kviddics poszt: Terelő
Pálca: 12 hüvelyk, dió pálca, magja rougarou szőre, enyhén merev; Shikoba Wolfe munkája
Elérhető
|
third task
2006. 05. 27. szombat
First floor
Éreztem, hogy bármibe is kapaszkodik a kötél, amit megidéztem, még gondot okozhat később. Azonban ha már ennyivel kisebb erőfeszítésbe telik a sziklafal tetejére jutni, máris előrébb vagyok. Úgy kell a lehető leghamarabb feljutnom, hogy mindeközben a lehető legkevesebb energiát használom fel. Messze van még a Próba vége, nem követhetem el azt a hibát, hogy már a legelején elégetem az összes energiámat.
Nagyjából egész magabiztosan haladok, a vádlimban lévő fájdalomra ügyet se vetve. Mindez semmi ahhoz képest, amit az első két próba, vagy akár Orville hathatós segítsége során átéltem, és abban is biztos vagyok, hogy a következő percben-órában ennél jobban is meg fogom viselni a szervezetem. Megszoktam, mára már igazán megszoktam, hogy nem csak az a jóleső fájdalom létezik, amit egy kiadósabb edzés után érzek.
Majd a gyógyítók ellátják ezt is a többivel együtt.
Minél messzebb haladok, annál bátrabban kapaszkodok a kötélbe. Más is hasonló taktikát választhatott, hiszen a szemem láttára gabalyodik össze a kötelem egy másikkal. Nem kívánok azzal foglalkozni, hogy kié is lehet ez, és ha tartom a tempómat, akkor különben sem fog már számítani. Egyetlen, határozottabb rántás a kötelemen viszont, hogy megszűnjön az ezáltal kapott, látszólagos biztonság. Nem vagyok otthon növényekben, a robbanást azonban még a szikla falán is érzem, aminek az imént még támaszkodtam. A kötelem megadta magát, lábam pedig megcsúszik a kövön, amin eddig támaszkodtam. Hamarabb találom magam a hideg és nyirkos csápok ölelésében, mielőtt felfognám, hogy zuhanok. Azok pedig csak szorítanak, egyre jobban…
Távolinak ható emlék Halloween éjszakája, közvetlenül azelőtt, hogy a Serleg a mi szextettünket kárhoztatta ennek a Tusának nevezett, megalkuvásokkal teli átokra. Nincs sok nyugalmas éjszakám, az ott történtek pedig méltán helyet kaptak azon rémálmaim közé, amik örökké belém ivódtak, amiktől soha nem fogok tudni szabadulni. Talán már távol hagytam azt a helyet, az arctalan nővérek azonban tovább kísértek, épp csak új dolgokat suttognak egymás között, míg én tehetetlenül vergődöm köteleik fogságában. És most nincs itt Ishida sem, hogy megkérhessem arra, hogy oldozzon el.
Kezeimet összeszorítom, ám ettől az ördöghurok is csak erősebben szorongat. Még csak a próba elején vagyok, nem lehet, hogy ennyi fizikai és mentális felkészülés után máris vége legyen. Érzem mégis, hogy a pánik forró, kapkodó hullámként úszik fel egészen a mellkasomig, és ezzel együtt kisöpörjön belőlem minden más, értelmes gondolatot, hogy egyedül a szabadulni akarás ösztönét hagyja maga után. Rángatni, tépni, rúgni, ficánkolni, bármit, csak szabaduljak a körém fonódó indáktól! Testem összes idegszála azt üvölti, hogy éljek ennek az ösztönnek, de Solace Barbon megszűnt ösztönlénynek lenni. Solace Barbon tiszta lapot kapott ott, ahol erre tényleg szüksége volt, és Solace Barbon akkor se süllyedt az állatok szintjére, amikor Orville átka égette a nyelvét.
Megpróbálok jobban odafigyelni a légzésemre, és arra, hogy el tudjam lazítani az összes porcikámat, és eközben azon gondolkozom, hogyan tovább. Nem is figyelem azt, hogy milyen messzire jutottam, és azt se igazán, hogy a többi bajnok hol tart. Ez mind csak figyelemelterelés.
Óvatosan helyezem az indákra testsúlyom A kötelemet talán elvesztettem, még ha ami maradt belőle, még derekamon lehet, de miért ne? Miért is ne használhatnám azokat az ajándékokat, amikkel a pálya megörvendeztet minket? Az iménti dinamikus, gyors mozgás helyett a lassabb, de lazább, kevésbé feszes mozgással igyekszem közelebb kerülni a sziklafalhoz, az ördöghurkot egyfajta biztosítókötélként használva, még ha tudom is, hogy ez nem egy barát, hanem egy kéz, ami ha akarna, összeroppanthatna.
Pálcámat óvatosan fentebb emelem a fal felé, hogy vékony, hideg foltot lehelhessek rá. Az ördöghurok nem bírja a tüzet, nem bírja a fényt – de annál mohóbban keresi a hideg, sötétebb helyeket. Azáltal, hogy számára kedvezőbb környezetet teremtek, igyekszem arra motiválni, hogy menjen feljebb, még feljebb, velem együtt, egészen, míg el nem érem a sziklafal tetejét, hogy a csapóajtón át a következő szintre juthassak.
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
 |
Connor O'Hara
Mardekár


♡ ♔
♥ szívkirály ♥
Hozzászólások: 167
Jutalmak: +434
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Játéklista: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : barna
Szemszín: barna
Kor: 17
Ház: Mardekár
Évfolyam: Hetedik
Családi állapot: Kapcsolatban
Kapcsolatban: Gemma
Kviddics poszt: Hajtó
Pálca: 11 és fél hüvelyk, fenyőfa, sárkány szívizomhúr mag
Nem elérhető
|
A harmadik próba
2006. május 27.
A zuhanásnak van egy különös tulajdonsága. Az ember azt hinné, hogy ilyenkor minden felgyorsul, pedig valójában épp az ellenkezője történik. Az idő szétterül, mint a kiömlött tinta, a másodpercek pedig megnyúlnak, mintha sosem akarnának elmúlni. Connor túlságosan is jól emlékezett erre az érzésre. A viharos égboltra, a megcsúszó seprűnyélre, arra a néhány végtelennek tűnő pillanatra, amikor már tudta, hogy zuhan, de még nem történt meg a becsapódás. És emlékezett a fájdalomra, és az elsötétülő világra is.
Most azonban az utóbbi kettő érzés elmaradt. A fiú tenyere végül kapaszkodót talált a levegőben, és ösztönei olyan erővel zárultak rá az ismeretlen tárgyra, mintha egy fuldokló kapott volna mentőöv után. A megkönnyebbülés azonban alig egyetlen szívdobbanásig tartott, mert az a valami nem úgy hajlott, mint egy inda, nem úgy reccsent, mint egy ág, hanem megnyúlt, majd saját testével együtt a mélybe zuhant.
A felismerés pontosan abban a pillanatban érkezett, amikor Vale elveszítette az egyensúlyát. Connornak nem maradt ideje gondolkodni. Talán nem is lett volna értelme. A világ körülötte egyetlen hatalmas láncreakcióvá változott, amelyben minden mozdulat újabb mozdulatot-, minden hiba pedig újabb hibát szült.
Látta, ahogy az amerikai lány meginog az oszlopon. Látta, és érzékelte ahogy a teste oldalra billen. És látta az alattuk érkező alakot. Aztán mindhárman ugyanannak a katasztrófának lettek részesei. A kötelek összegabalyodtak, testek ütköztek egymásnak, és az események úgy torlódtak egymásra, mint a dominók, amelyeket valaki túl közel állított fel egymáshoz. És akkor, mintegy katartikus zárszóként, robbanás rázta meg a torony tetejét.
A hang végigsöpört a Függőleges Üvegházon. Nem egyszerűen hallotta, hanem érezte is azt. A mellkasában, a fogaiban, a bordái között. Mintha maga a torony nyögött volna fel valahol a magasban. Connor nem nézett fel. Nem is tudott volna. Hirtelen minden erejére szüksége lett.
Az egyik kezével Inés kötelét markolta, amit estében kapott el. A másikkal továbbra sem engedte el Vale-t, ám a szerepek ekkorra már felcserélődtek, és Connor volt az, aki még a magasban tartotta a lányt a nadrágjánál fogva. Az alkarjai olyan keményre feszültek, mintha sodronykötelek futnának a bőre alatt, a vállai pedig tiltakozó fájdalommal égtek. Emlékezett erre a terhelésre. Nem a kviddicspályáról, nem az edzésekről, hanem Hazelről, pontosabban Hazel miatt. Emlékezett arra a végtelennek tűnő útra a Tiltott Rengetegből egészen a Gyengélkedőig, amikor minden lépésnél biztos volt benne, hogy a következőnél már nem lesz ereje továbbmenni. A teste akkor is hazudni próbált neki. Most is ezt tette.
Nincs benned több.
Engedd el.
Pihenj.
Connor összeszorította a fogait. A hangok tompává váltak körülötte. Csak a saját légzését hallotta, a szíve dobbanásait, az izmok recsegő tiltakozását. Próbálta közölni az amerikai lánnyal, hogy tartja, hogy nincs baj, hogy kapaszkodjon, de a szavak valahol félúton elakadtak a tüdeje és a torka között, és végül csak egy rekedt, állatias hang tört fel belőle.
Aztán még egyszer összeszedte minden erejét, és lendített. Na, nem sokat, csak annyit, amennyit a teste engedett neki. Éppen annyit, amennyivel közelebb juttathatta Bate-et az oszlop valamelyik növényéhez, egy ághoz, egy gyökérhez, bármihez, amiben megkapaszkodhatott.
Talán csak képzelte, de mintha Vale súlya megváltozott volna. Mintha már nem csak kizárólag az ő karját húzta volna lefelé. Connor még várt. Egy szívdobbanást. Aztán még egyet. És ha megbizonyosodott róla, hogy a lánynak sikerült megkapaszkodnia, és csak is az után, elengedte őt.
Az izmai szinte megkönnyebbülve sóhajtottak fel. A tejsav ott pezsgett minden rostjában, a váll- és hátizmok pedig makacs domborulatokként feszültek a Trimágus talár rejtekében, mintha a második próba színes kígyói tekeregtek volna a bőre alatt. Egyetlen pillanatra lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a fájdalom végigfusson rajta. Legalább még élt… És még mindig versenyben volt.
A fiú ezután megpróbálta közelebb húzni magát/magukat a torony oldalához. Az egyik kezével továbbra is Inés kötelébe kapaszkodott, a másikkal mohón keresett bármit, ami megtarthatja. Fölülről közben szakadatlanul hullott rájuk a robbanás maradéka. Levelek, letépett indák, virágszirmok és fekete föld záporoztak alá olyan sűrűségben, mintha a torony tetején valaki egy botanikus kert teljes cserepes növény készletét borította volna a nyakukba. Egy sáros földdarab az arcába csapódott, egy ágdarab végigkarcolta a vállát, a frissen növesztett, vörös szakállába pedig levéldarabok és virágszirmok vegyültek.
Connornak végre lehetősége nyílt felmérni a terepet, amit a hirtelen kialakuló káoszban nem tudott megtenni.
Elsőként lefelé pillantott, Inést keresve. Az elmúlt fél percben egyszer sem nézte meg, mi történt vele, pedig határozottan érzékelte, hogy Bate és ő nekizuhantak valakinek, aki kizárásos alapon csak a francia lány lehetett. Szégyellte magát, hogy miközben a saját életét próbálta menteni, teljesen megfeledkezett róla. Alig néhány perce volt bent a toronyban, és máris majdnem két másik bajnokot rántott magával a mélybe. Legalább a vörös szakáll eltakarta a szégyentől vöröslő arcát.
– Jól vagytok? – kiáltotta végül, ha sikerült valamennyire stabil pontot találnia a növényrengetegben. – Minden rendben?
A hangja majdnem teljesen beleveszett a káoszba, a robbanás utózöngéibe, és a növények zizegésébe. Mégis remélte, hogy meghallják, mert most kezdett csak igazán tudatosulni benne, hogy milyen közel is jártak ahhoz, hogy mindhárman lezuhanjanak.
Amennyiben a lányok válaszoltak neki, és csak is azután, hogy képesek voltak továbbindulni, Connor is folytatta az útját felfelé, továbbra is puszta fizikai erejét használva, ám ezúttal sokkal koncentráltabban és óvatosabban téve mindezt, mint eddig. Remélte, hogy hamarosan eléri a csapóajtót, és hogy a botanikus kert nem tartogat már számára semmiféle meglepetést...
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
 |
Sienna Scrimgeour
Griffendél


✦ Three bad ideas before breakfast ✦
Scrimgurl ☆
Hozzászólások: 199
Jutalmak: +488
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : Sötétbarna
Szemszín: Barna
Kor: 18
Ház: Griffendél
Évfolyam: Hetedik
Családi állapot: Nem nyilatkozom
Kedvenc tanár: ✦ Leon Lutece
Legjobb barát: ✦ Revan Morgenstern
Kviddics poszt: Hajtó
Pálca: Főnixtoll, Szőlő, 12 és fél hüvelyk.
Elérhető
|
Harmadik próba 2006.05.27.
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
 |
Vale Bate
Ilvermorny


Hozzászólások: 85
Jutalmak: +168
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Játéklista: Megnézem!
Származás: Mugli születésű
Hajszín : Szőke
Szemszín: Szürke
Kor: 17
Ház: Wampus
Évfolyam: Hetedik
Családi állapot: Egyedülálló
Legjobb barát: Ezek a Spicy Szirének
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Fenyő, wampus szőr, 13 1/2"
Elérhető
|
Language! Majdnem időben nézek föl észrevenni a zuhanó testet. Még a varázslat is eszembe jut rá, Arresto Momentum, Heliodora könyörtelenül begyakoroltatott néhány valószínű eshetőséget velem az előző próba óta - ami nem ér sokat, ha mire tennék is bármit ezügyben, aranyapám már ideért. Épp megtaláltam a stabil pontokat egy emelés után, és körülnéztem tájékozódni, mennyit is haladtam - meglepően jó állás az örökkévalósághoz képest, aminek érződött - és a továbbutat keresve néztem föl épp csak időben, hogy tudjam, mi fog történni. Ahhoz nem, hogy tenni is tehessek bármit ellene tho. Ha nem akarom elejteni a pálcám, gyakorlatilag három ponton kapaszkodok, kis kőperemekbe és kiszögellésekbe - alkalmi sziklamászásokkal együtt vagyok elég jó kondiban ahhoz, hogy ez nekem teljesen megfeleljen, de ahhoz kevés, hogy elkapjak simán olyan százhatvan fontot is szabadesésből. Illetve, megtartsam, amikor az kap el engem. Az a lábfejem egyből csúszik az egy inch peremről, ami tartotta, és egy meglepett felkiáltással később követi a kezem és a másik lábfejem is - és nem akartam belegondolni, hogy talán csak a megerősítő varázslattól nem szakadok ki a nadrágból, mert persze, hogy aranyapám csak azt fogta meg. Ha ez ilyen brit lovagiasság, most nyugodtan megkockáztathatta volna inkább annak vádját, hogy letaperolni próbálna. -A lábamat!.. 'szom!..Megpróbálom a térdhajlatomat átakasztani a kezén, hogy legalább valami olyat fogjon, ami képes lehet megtartani a súlyomat, és körülnézek az új perspektívámból. Egy francia kolléga, akit majdnem szintén lesodortunk - ő kap egy bocsánatkérő grimaszt. Van egy kötele, ezt jó tudni későbbre. Nem elég messzire egy ismerős alakú levélcsoport, még monokróm vörösben is felismerem - mandragóra, jobb lenne elkerülni. És egy ismerős mélyedés! Első jó hír így fejjel lefele. Aranyapám közben elkezd lengetni - babám, megint jó ötleteid vannak? - próbálok nem nekiütközni a francia kollégánknak, meg a mandragórát sem kimozdítani a falból, de végül sikerül megkapaszkodnom a mélyedésben, ami a legutóbb is egy jó fogózkodó volt - na meg emlékeztető, hogy most akkor másodjára járok itt. De akkor meg kell legyen néhány másik pont is, amit felismerek, és elérek a szabad lábammal például. Mondjuk mielőtt O'Hara elengedi a térdemet, és gyorsan kell stabilizálnom magam. -Fuck...- sóhajtok. De legalább élünk, az is valami. Például szomorú, hogy csupán ez a tény már teljesítménynek számít errefelé. Legalább a Leviosa-ötletről maradandóan letehetek. Ha meg tudunk osztozni a kötélen, talán van is eggyel jobb ötletem. A kötél is erősnek tűnik, a hármas katasztrófánkat elbírta. Próbálok minden mást kizárni - mint hogy mi volt az a robbanás, és mi a rák hullik a nyakamba - és koncentrálni. Anyagot önmagává a legegyszerűbb. Nem kell semmi extra, a kőoszlop elég erős, csak kicsit formázni kell rajta és jók vagyunk. Megpróbálok egy rendes lépcsőfoknyi peremet növeszteni a szkila oldalából. Ha sikerül arra állok át, végre visszaigazodva rendesen függőlegesbe, és ha találok egy elég stabil fogózkodót a kezemnek is, a másikat Saint-Vinantnak nyújtva, hogy őt is felsegítsem rá, ha jönne. Ennyivel minimum tartozunk neki. Ameddig mindkét kezem foglalt, a pálcámat kénytelen vagyok a fogaim közt tartani - kelleni fog egy stabil hely, amikor vrázsolni akarok. Vagy beszélni. De szétnézni a kötél mentén így is tudok. -Oké, ha meg tudunk osztozni a kötélen, be tudok szállni pihenő-peremekkel néhány yardonként- ajánlom föl, amint van hozzá szabad kezem. Igazából így is az a tervem, hogy ezt a kötelet használom, és lehetőlet az említett lábtartókat, szóval mindenkinek egyszerűbb az élete, ha nem versengünk érte. -Szóval mit szóltok? Szövetség?Akár elfogadják, akár nem, megpróbálok további peremeket varázsolni a kőoszlopra, és úgy kezdeni a mászást - ha minden terv szerint halad, és tudunk a kötél mentén mászni és egy-egy szussznásra olyan peremekre lépni, ahol az egész lábunk elfér egy vízszintes felületen, a maradék távot egész élhetően meg tudjuk oldani. Ha minden a terv szerint megy. Fortuna, babám, ugye korábban is az tetszett legjobban, amikor átváltoztatással voltam kreatív?
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
 |
Lolita Delacour
Beauxbatons


Devereaux
Hozzászólások: 65
Jutalmak: +213
Származás: Félvér
Hajszín : vélaszőke
Szemszín: áldozati-őzbarna
Kor: 17 év
Ház: -
Évfolyam: Hetedik
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban: Cryus Devereaux
Legjobb barát: Inès D'aquitaine
Kviddics poszt: Nem játszik
Nem elérhető
|
|
|
|
|
|
Naplózva
|
|
|
 |
|