+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Christopher Cartwright (Moderátor: Christopher Cartwright)
| | | | |-+  ..üvegfalak..
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: ..üvegfalak..  (Megtekintve 92 alkalommal)

Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2024. 06. 30. - 08:32:37 »
+1

A n n a

m u s i c

.. Like I'm made of glass
Like I'm made of paper
Go on and try to tear me down
I will be risin' from the ground
Like a skyscraper..



..a trágár szavak esélyesek...



Hosszú, szinte végtelenbe nyúló hetek teltek el. Mondhatnám, hogy ezalatt megszoktuk Alfred hiányát, de ordas nagy hazugság lenne. A gyerekek többnyire kerültek, hogy engem vagy inkább Volkovát nehéz lenne megállapítani. Mirabella szempillantás alatt vált kamasz lányból szinte felnőtt nővé, David pedig hűen tükrözve saját magam a munkába menekült. Túl sok projekt volt egyszerre amit vinnem kellene párhuzamosan, nem mondom hogy nem jött jól a Patkányfészekben való önálló ténykedése. Így több időm jutott a saját személyes és félig titkos projektjeim egyikére, amihez elég volt három hét hogy kész legyen.
Kissé idegesen dobolok a Rosewood előcsarnokának korlátján ujjaimmal Annára várva. Még reggel megbeszéltük hogy délután itt találkozunk, akartam pár apró részletet véglegesíteni mielőtt megmutatom neki az ajándékát. A kapcsolatunk szerencsére nem siklott ki az Alexejjel való összecsapás óta, de szilárdabbnak sem mondanám hogy vált tőle, ellenben érezhetően átalakult azért valami. Inkább csak benne ragadt egyfajta bűntudat, ami a felszínen sokszor nem látszik, de a mélyben hosszan, gyilkos csendben meghúzódik. És ezen még egy kurva temetés sem segített. Meglehet ki kellene mondani dolgokat… de… sosem voltam igazán a szavak embere.
Ahogy állok és várok rá, hogy megjelenjen tökéletes alakja, gyönyörű arca szép metszésű tekintete rám villanva jókedvűen megcsillanjon úrrá lesz rajtam egyfajta idegesség. Mi van ha nem tetszik neki?
Ne aggódj már! Minden rendben lesz…!
Sophie sosem volt még ilyen támogató sem ilyen elfogadó. Szinte félelmetesen új hogy nem kell állandóan harcolnom vagy győzködnöm. Nem mondom hogy nem élvezem ezt az új felállást de még most is megbotránkoztat a dolog.
Ahogy Anna megjelenik a forgóajtó üvegén túl úgy dobban meg a szívem és indulok el felé. Az előcsarnok felénél érünk össze ahol mindenki előtt senkitől nem zavartatva magamhoz húzom egy ölelésre.
- Szia! Jól telt a napod? Könnyen idetaláltál? – igyekszem a hangomban lévő aggodalmat eltüntetni, mert a hotel épülete kevés és nem túl kellemes emléket idézhet benne, ám ezt feltett szándékom száz százalékosan felülírni.
- Van számodra egy meglepetésem. Gyere!
Azzal kibontakozom karjaiból, de a kezét nem eresztem. Szelíden húzom a liftek irányába. Az épület két részre van osztva az egyik csak mugliknak fenntartott szárny, a másik a varázslóké. Ez utóbbiban az alagsori liftgombok más helyekre visznek, nem a mélygarázsokba. A mínusz kettes halványpirosan villan fel a kezelőpanelen és nem is kell csak pár pillanatot várni hogy csilingelve egy steril folyosón találjuk magunkat.
- Erre! – engedem ki Annát egy széles kézmozdulattal és már ő is láthatja az üvegfelületen túl, amit hetekig alakítottak számára. Egy saját új modern laboratóriumot.
- Tudom mennyire szeretsz dolgozni és tudom hogy ez a fogságosdi mennyire nincs ínyedre. Az enyémre sem. Viszont szeretném ha jól éreznéd magad, ha dolgoznál, de ugyanakkor úgy hogy biztonságban is tudhatlak egyúttal. Innen közel vannak a rejtett alagutak, hamar hazajutsz Garden Lodgeba. Ezen keresztül nem érhet el Zharkov.
Kihalászok egy kártyát a zsebemből és kinyitom a nehéz üvegajtót, ami elválaszt minket a benti steril környezettől hogy új tulajdonosa belépve szétnézhessen miközben követem én is.
- Ide hozhatod a csapatod, a hotel alsó szintjein vannak külön nekik illetve a betegeiteknek szobák fenntartva. Ha bármi hiányzik jelezd és megszerzem. Nem volt túl sok idő a kialakításra, de szerintem így elsőre biztos el tudtok indulni. Nos, mit szólsz?
Kissé aggódva pillantok rá azúrkék tekintetemmel metszően várva a választ, mert remélem hogy megfelel minden az igényeinek. A legjobb mikroszkópokat, streliziáló rendszert, betegágyakat és gyógyfüveket szereztem be neki de nem kértem ki a véleményét, ez is igaz.  Különben oda lett volna a meglepetés ereje.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2024. 06. 30. - 21:06:14 »
+1

To Chris

Az a temetés sok mindennek a lezárása is volt. Láthatatlan dolgok is kerültek Alfred mellé a sírba. Egyenként nem tudnám meghatározni, mi minden, de talán összefoglalva az egész, régi életünk ott tért örök nyugovóra, azon a ponton, abban a pillanatban. Én legalábbis ott búcsúztam tőle, Alfreddel együtt. A munkám, az ügyeim, amik mellett kiálltam, a kutatás is, aztán ott volt a jó kapcsolatom Chris nevelt csemetéivel… A hű barát magával vitte ezeket is.
És még nem tudom, minek adta át a helyét ez a sok minden. Furcsa, tátongó ürességérzetet nem hagyott hátra, csak… Egy helyet, ahonnét sok minden hiányzik Nekem, meg sok mindennel fel kéne töltenem, de ebben, kínos mód, tanácstalan vagyok.
Az utóbbi időben történt bujkálás is különös volt, nem olyan, mint eddig. Eddig mindig megtaláltak, akármilyen ravasz módon próbáltam eltűnni, de ez most más volt. Mintha most tényleg sikerült volna eltűnnöm. És ezt nem magamnak köszönhettem. Chrisnél volt egy fajta biztonságérzetem, ami ellen nagyon küzdöttem ugyan, de egyre inkább rám telepedett, mint egy selymes, puha takaró. Cartwright így hatott rám. Az örökké túlélő módból neki köszönhetően átválthatnék valami másba, egy nyugodtabbba, ahol bízhatok, és elengedhetem az örök futást és küzdelmet… De még azt sem mertem egészen. Most csak amolyan óvatosan, apránként tettem egy-egy lépést, s közben azon gondolkodtam, mihez is kezdjek, hiszen jó szerént házi őrizetben voltam.
Még jó, hogy Mr. Cartwrighté a fél város, a keze meg még tovább is elér, így birodalma rabjának lenni még mindig elég nagy fogdát jelent. Nem végtelent persze, de azért megengedhettem magamnak, hogy idefelé jövet ne bújtassam magam nagy karimájú, abraxánversenyekre való kalap, meg szódásüvegalj méretű napszemüveg, meg selyemkendők takarásába.
Az üvegen túl megpillantom őt, és finom mosoly fut az arcomra a láttán, még akkor is, ha mostanság sokat látom. Lett a köztünk lévő láthatatlan falon is egy forgóajtó. Pedig történt itt a falakon belül néhány csúnya és sajnálatos dolog… Ám minden veszteség ellenére, azért jó őt újra látni. Ezzel a mosollyal keringőzök be elegánsan a helyiségbe, hogy aztán alapot adjunk a jelenlévő esetleges paparazziknak egyújabb szaftos cikkre. Persze, alegutóbbi sztorival semmi sem érhet fel, az aztán jó nagy port kavart, de most… Most csak jól esett a biztos, erős karok közé bújni.
- Szia! Jól telt a napod? Könnyen idetaláltál?
- Szia! Eddig unalmasan, de most már egyre jobb. Tudod, nem igazán mutatkozhatok nyilvánosan, szóval Garden Lodge figyelemreméltó könyvtárában töltöttem a mai napot… IS.
Kissé cinikusan mondom, de elnéző mosollyal. Mindketten tudjuk, hogy ennek így kell lennie, így a legtöbb, amit tehetek, hogy próbálom elviccelni a dolgot.
- De könnyen ide találtam, és megnyugtatott a tudat, hogy ha eltévednék, valamelyik embered, aki titokban figyel az út során, majd biztos útbaigazít - kacsintok rá kedélyesen, pedig egy ilyen embert se láttam. De a borostás, csibészes vonásokban olvasni véltem ilyesmit. Sőt, ahogy jobban odahajoltam, még inkább elfogott a tudat, hogy valami ravaszságot forgat a fejében.
- Ezúttal mit tervezel? Felavatjuk újra ezt a helyet? - kérdeztem olyan ártatlanul, ami már nem is számít ártatlannak, főképp így, a karjaiban. Ő viszont lelkesen nagy lendülettel von magával.
- Van számodra egy meglepetésem. Gyere!
Így hát hagyom, hadd vezessen, és magassarkúban kecsesen sietek utána, ahogy vezet. Búsonghatnék az emlékeken, amik itt elevenednek fel bennem, de ajelenléte átszínezi a helyet, és amúlt helyett most itt tart, a szép jelenben, ahol még minden új, és csillogó, és olyan Cartwrightra jellemzően, szerénytelenül elegáns.
- Ezúttal Te magad rabolsz el? - kérdezem kedvesen és nyugodtan, pedig a dolgok érdekes irányt vesznek, mikor egy alagsori folyosón találjuk magunkat kettesben. Valahogy olyan kórházi hangulatom lesz a helytől, de ez nem idegen számomra, és érdeklődve pillantok körül. Lépteink visszhangot vernek, én meg először nem is tudom,mit gondoljak.
- Erre!
Elkerekedik a szemem, ahogy lassan derengeni kezd, mi ez az egész.
- Ez egy labor.
Nem kérdezem, mert már nincs is miért. Azt pedig, hogy miért van itt egy labor, ő rögtön meg is válaszolja, én pedig egyre elképedtebben hallgatom.
- Tudom mennyire szeretsz dolgozni és tudom hogy ez a fogságosdi mennyire nincs ínyedre. Az enyémre sem. Viszont szeretném ha jól éreznéd magad, ha dolgoznál, de ugyanakkor úgy hogy biztonságban is tudhatlak egyúttal. Innen közel vannak a rejtett alagutak, hamar hazajutsz Garden Lodgeba. Ezen keresztül nem érhet el Zharkov.
Méltatlan dolog volna nyitva felejteni a számat, de emiatt éppen még kinyitni sem tudom egészen. Csak pislogok, hol a helyre, hol pedig Chrisre. Aki olyan kedvesen izgatott, hogy talán jobban fogva tartja a figyelmem, mint nagyszabású meglepetése.
A beléptető kapu csippantása ránt vissza a valóságba. A hang végigvisszhangzik a steril, csillogó-villogó laboron. Én pedig követem a tekintetemmel, ami el-elakad a mikroszkópon meg a centrifugagépen, amiket a minap láttam egy elém került szaklapban.
- Ide hozhatod a csapatod, a hotel alsó szintjein vannak külön nekik illetve a betegeiteknek szobák fenntartva. Ha bármi hiányzik jelezd és megszerzem. Nem volt túl sok idő a kialakításra, de szerintem így elsőre biztos el tudtok indulni. Nos, mit szólsz?
- Christopher… Nem találok szavakat…
Ezt még a helyet tanulmányozva mondom, de elindulni nem merek mellőle, mert attól félek, akor megszűnik ez a varázs. Aztán megérzem, hogy engem néz, és felpillantok rá. Lehet bármi csúcskategóriás mikroszkóp itt, annak lencséje sem csillog úgy, mint Cartwright tekintete.
- Ez… A legkedvesebb… Legfigyelmesebb dolog, amit értem bárki valaha tett… Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
Felsóhajtok, hátha akkor jobban jönnek a szavak. Kezeimet egy pillanatra magam elé kapom, de aztán újra leengedem, és a szemeim üzenik, amihez kevés a szó.
- Ez fantasztikus. És tudod… Attól tatok,már itt is van, az egész “csapatom”. Olyan rég bújkálok, hogy már teljesen elengedtem ott a dolgokat. Ezek után talán újrakezdem - teszem hozzá elrévedve egy pillanatra. Eszembe jutnak a kedves fiatalok, Arti és Zane, és a többiek… Másik életnek tűnik az. Eltemettem már. De Chris, most új értelmet adott egy üres helynek a lelkemben. Bár én is viszonozhatnám ezt… És csak egy dolog jutott eszembe hirtelen.
- Tudod… Most nem kell semmit mondj. És nem is ezért, itt - mutattam körbe futólag, de a szemem nem vettem le róla.
- De nagyon szeretlek, Mr. Cartwright.
Csak így. Nem is kibukott belőlem. Hanem megmondtam tényszerűen, kicsit dacosan, derűs nyugalommal. Remélve, hogy tudja, nem emiatt a gesztus miatt, és nem azért, mert olyan kényelmes és biztonságos a fogságában lenni. De ez a gesztus késztetett rá, hogy megmondjam, ami a szívemen már egy ideje volt.
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2024. 07. 01. - 10:32:23 »
+2

A n n a

m u s i c

.. Like I'm made of glass
Like I'm made of paper
Go on and try to tear me down
I will be risin' from the ground
Like a skyscraper..



..a trágár szavak esélyesek...



A könyvtár említésére egy szerénykedő bocsánatkérő félmosoly kúszik a képemre. Tudom mennyire kevés ez neki, de hamarosan több feladata lesz mint az utóbbi hetekben bármikor. A viccét meg egy gyors lopott csókkal jutalmazom, mert tudom hogy ez megenyhíti és mert van igazság a szavaiban. Nem hagyom őrizet nélkül a legutóbbi eseményeknek köszönhetően. A csók meg kellően kizökkenti és leköti annyira hogy aztán irányt váltva a liftek felé vonjam minden nagyobb ellenkezés nélkül.
- Ezúttal mit tervezel? Felavatjuk újra ezt a helyet? Ezúttal Te magad rabolsz el?
Ravaszkás de szomorú mosolyt villantok a keserédes emlékek elől gyorsan menekülve, mert akár az sem lenne rossz ötlet de elég nagy ma kivételesen a nyüzsgés itt. Én meg nem szeretem a közöséget.
- Akár ez is az is lehet, ha azt szeretnéd… - búgom a fülébe mikor már a liftben kettencskén vagyunk és magamhoz vonom újra. - …de előtte ezt talán látnod kell.
És mikor az acélszín tömör liftajtó teret nyit látom Anna arcán a meghökkenést, ami a diadal édes érzésével tölt el. Egy adag súly lekerül rólam bár nem mind és nem teljesen. Érzem ahogy Sophie gyomra az enyémmel együtt ugrik össze és vár aggodalmasan. Míg Anna kéklő pillantása a berendezést fürkészi én az ő vonásaiban próbálok olvasni igyekszem egyetlen rezdülést sem elmulasztani, sőt… mindent bele akarok vési az agyamba jó mélyre.
- Christopher… Nem találok szavakat…
Wííííííííííííííííí!
Sophie visít örömében mint egy kisgyerek, de én szigorúan tartom magam csak egy őszinte széles vigyor ül ki arcomra. Ezek szerint nem végeztem rossz munkát.
- Ez… A legkedvesebb… Legfigyelmesebb dolog, amit értem bárki valaha tett… Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
Felé lépek és a kezeit melyet eddig magához szorított majd le is engedett elkapom az ív hanyatlása közben.
- Sehogy sem kell, épp elég hogy itt vagy. – nekem., de ezt az utolsó szót valamiért mégse tudom kimondani. Talán mert túlontúl nyálasan hangzana én meg sose voltam az a típus. – Bár, ha mégis lehet lenne azért egy ötletem…
Nyitva hagyom a kérést, mert még nem fejtem ki azonnal. Inkább felcsigázom az érdeklődését az idő húzásával és a sejtelmes somolygással is.
- Ez fantasztikus. És tudod… Attól tatok, már itt is van, az egész “csapatom”. Olyan rég bújkálok, hogy már teljesen elengedtem ott a dolgokat. Ezek után talán újrakezdem.
- Reméltem is, hogy ezt mondod. Sosem voltál az a feladós típus.. – biccentek bíztatóan kicsit viccelődve, mert lássuk be ritka ilyen makacs nőt nem találok szerte az országba mint amilyen ő. És ha már velem ilyen, legyen csak szépen minden másban is. Pont ezért rajongok érte.
- Tudod… Most nem kell semmit mondj. És nem is ezért, itt… De nagyon szeretlek, Mr. Cartwright.
A mondata első felével eléri, hogy felkússzon a szemöldököm a homlokom közepére, hogy aztán arcvonásaim ellágyuljanak az azt követő szavaira. Most nincs részegség, nincs szeszgőz, nem fájdalom, kábaság vagy kényszer szüli ezt a vallomást, hanem talán az őszinte belsőséges bizalom. Azzal is tisztában vagyok, inkább érzem semmint tudatosan tudom, ugyanannyira nehéz volt ezt neki kimondania, olyannyira hát mint annak idején nekem felé. Egy halk, oh, Anna hagyja el ajkaim miközben kezem elengedi az övét ujjaim az arcára siklanak és egy hosszú teljes percig csak kivételesen szófogadón szót se szólva nézem Őt. Tökéletes, számomra minden úton és módon, s a jóleső melegséget bennem ami érte ég megtetézi Sophie a medál langyos kedvességével. Hosszan, mélyen puhán csókolom meg, közben az egyik asztal felé lépek vele pár lépést, épp annyira csak hogy megtartsa, mert ez a tipikus egész belsőd beremegő lábremegtetős fajta csók. Ha azt kérte ne válaszoljak, hát akkor szavak nélkül fejtem ki mennyire magába bolondított. És a végtelennek tűnő perceket az illatával az érintésével csak Sophie kérlelése az agyam hátuljában töri meg váratalnul egyszercsak.
Na gyerünk, itt a remek pillanat. Ne légy nekem nyuszi!
Halkan kuncogva szakadok el Annától és kezem amely eddig a derekára simult most a nadrágom zsebébe nyúlva egy fénylő kis ékszert emel kettőnk közé.
- Akkor talán a másik ötletem is tetszeni fog. Mit gondolsz, lennél a feleségem?
Alighogy elhangzik a kérdés úgy érzem megfagy az egész belsőm. Talán anno az iskolába féltem ennyire a vizsgákon. Vagy még ott sem. Csak akkor mikor Annát elveszíttetem és majdnem elveszítettem. Sophie éppúgy lélegzetvisszafojtva várja mi történik, mint én. És szégyen szemre, még a klisés letérdelést is teljesen elfelejtem, pedig esküszöm a terveim közt volt.

Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2024. 07. 06. - 16:35:07 »
+1

To Chris

Ahogy elkapja a kezem, és magához húzza, muszáj engednem neki. A szavai kicsit aggasztónak, gyanakodnom kéne, tudom. Papíron Christopher Cartwrightnál semmi sincs ingyen… És nekem most nem sok mindenem van, amivel viszonozhatom ezen lenyűgöző bőkezűségét. Egyebem sincs, mint pár szavam, és akkor még nem is tudom, beéri-e majd azokkal, s melyik lesz a megfelelelő.
- Reméltem is, hogy ezt mondod. Sosem voltál az a feladós típus.
Elmerengő mosollyal bólogatok neki vissza. Azon derülök, hogy ezt pont az mondja, akiért igen sok mindent igazából feladtam. És akinek köszönhetően is… A menekülést, a magányt egyértelműen miatta hagytam magam mögött, s most vele lehetőségem nyílt egy másfajta megküzdésre a nehézségekkel. Nem gondoltam volna, hogy ezt elérheti bárki… De Cartwright nem bárki.
Úgyhogy mikor úgy nyitvahagyja az ötlete végét, nem is tudom, hogy mire gondoljak, de kicsit összezavar vele. Kicsit pedig felcsigáz. De aztán más mondanivalóm támad. Ezúttal józanul mondom ki a szavakat, csakhogy az azt következő csók megrészegítsen kicsit. Vagy nagyon? A következők alapján lehet, hogy nagyon, és nem csak engem. Megállni se tudnék, ha nem teremne mögöttem valami támasz, aminek nekidőlhetek finoman, miközben hagyom, hogy Cartwright teste hozzám simuljon.
Aztán az a kuncogás. Megint elfog egy fura gyanakvás, amihez a megszokottól ellentétben most nem társul rossz érzés. De azért mégiscsak gyanakvás, és nem tudom, mire gondoljak. Ahogy elszakad tőlem, és matat a nadrágjában, abból még akármi is lehet, varázspálca, pisztoly, kulcs, meg egyéb, nadrágban rejtőző értékek…
- Akkor talán a másik ötletem is tetszeni fog. Mit gondolsz, lennél a feleségem?
Egy gyűrűvel nézek farkasszemet immár, Chris hasonlón csillogó szemei helyett. De vesztek, mert hol emerre, hol a férfire nézek vissza. Nagyon kell figyelnem, hogy ne felejtsem nívótlanul nyitva a számat. Inkább elé kapom mindkét kezem, úgy pislogok döbbenten, ma már másodjára, de ezúttal még sokkalta jobban.
Hogy gondoltam-e valaha erre? Eszembe jutott-e, hogy lehet Cartwright zsebében egy gyűrű is? Talán gondolnom kellett volna. Előbb meg tudtam volna tán szólalni a meglepetéstől, de mint annyi más veszélyes tereptől, ettől is biztonságban tartottam magam, még a gondolataimat is. Jó, hogy nem a klasszikus letérdelős jelenetet választotta, mert hasznosabb most, hogy ott van előttem, és ha kell, megtartana. De az asztalnak dőlve végülis megmaradok, s leengedem a szám elől a kezem.
- Chris…
Végigfut a fejemen az összes akadály. Amik miatt elmentem egy évre. Amik annyi éket vertek közénk. Hideg, logikus észérvek azok., teljesen érthető volna, ha most azok mentén döntenék… De a szép, kék szemek felülírnak minden aggályt, részemről legalábbis. Úgyhogy nagy, párás szemekkel, mosolyogva, és kicsit félénken bólintok.
- Igen… Lennék…
Suttogom, de hát ebben a csendben jól hallható, hacsak a szívrohamszerű dobogások el nem nyomják. Ám itt még nem fejezem be, hanem megfogom a kezeit, most én, gyűrűstől, mindenestül.
- De… Te tényleg veszélyesen élsz… Komolyan lennél a férjem? Valóban?
És ha ez kitudódik… Számíthatunk néhány újabb kalandra…
Mélyen a szemébe nézek, bár a választ már látni vélem ott. A csibészes ragyogás, a ravasz félmosoly, és arca minden vonása elbűvölően írja ki az arcára a választ.
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2024. 07. 08. - 21:48:46 »
+1

A n n a

m u s i c

.. Like I'm made of glass
Like I'm made of paper
Go on and try to tear me down
I will be risin' from the ground
Like a skyscraper..



..a trágár szavak esélyesek...



Ujjaim közt finom kis fogságban billeg a gyűrű, a kő benne szikrákat vet közénk de egyik sem csillog annyira, mint Anna gyönyörű izzó kék tekintete. Látom a millió kérdést ott, amire félek, közel sincs elég válaszom, és a velük párhuzamosan a fel-felcsillanó aggályokat is. Nem csoda ha  jégcsappá válik a tüdőm, cseppfolyóssá a lelkem. Mi van ha…
Hirtelenjében nem tudom eldönteni jó vagy rossz előjel-e hogy a tekintetét ellepi a könnyfelhő, bár le nem csordul egyetlen sós csepp sem. Csodálom hogy nem szakad ki bordáim fogságából a szívem és bár mosolygok igyekezvén megnyerően az ajkaim teljesen kiszáradnak.
- Igen… Lennék…
Nem is tudom a szavai jutnak-e el előbb hozzám vagy a keze, a hosszú finom ujjak puha, meleg érintése mely körbeöleli a kezem az ékszerrel együtt és felolvaszt, mint egy elátkozottat. Sípolva röhögősen szalad ki belőlem a levegő.
- De… Te tényleg veszélyesen élsz… Komolyan lennél a férjem? Valóban?
- Tudod, hogy imádom a veszélyeket. Pláne ha rólad van szó, kisfarkas! – kuncogok bele a nyakába, mert képtelen vagyok nem közelebb hajolni, nem kiélvezni a közelségét. – És igen. Komolyan. Ha te valóban hozzám jössz, persze.
Nem láthatja, de belevigyorgok arcéle tökéletes vonásába, mely olyan mintha egy festőművész alkotta volna meg a legnagyobb műgonddal. S hogy miért? Egyszerűen mert üdítően mulattató aggodalma. Persze tudom mi miatt fáj a feje, de mint mindent ezt is túléljük és majd valahogy megoldjuk. Talán túl gyors a tempó, de Alfred és majdnem Anna elvesztése után rájöttem, éveket várni színtiszta hülyeség. És így… talán nagyobb biztonságban is lesz egyesektől.
- De….van még valami. – elhúzódom tőle, nem messzire épp csak annyira, hogy szemébe tudjak újra nézni. Keze a kezemben a gyűrűvel a másik azonban szabad azzal a másik kezét ölelem körbe sajátommal. Felemelve csókot lehelek ujjaira miközben halkan suttogok. Mintha csak valami belső titok lenne, amit nem akarok hogy más meghalljon, holott nincs itt rajtunk kívül senki sem.
- Te vagy a remény, a kiút, a cél. A megnyugvás az álmatlan éjszakákon. Csak veled tudok aludni, minden ócska matrac és hátfájás ellenére. – itt azért vágok egy grimaszt, amely tudom megnevetteti. -  Ti ketten vagytok Sophieval a gyógyír a bennem lévő mételyre. A romlottságra, ami felőröl. Sose voltam jó. Ti tesztek igazán azzá. Többé, mint ami egyáltalán lehetek. Te itt, idekint, ő pedig odabent. És… Sophie... Sophie szeretne megismerni téged végre. Úgy igazán.
Ha van jelentőségteljesebb pillanat az előzőnél hát nem kérdés, hogy ez az. Most ellenben mégsem izgulok annyira. Talán mert tudom valahogy egyenesbe rendeződnek a dolgok, a bolygóegyüttállás, az élethelyzet vagy csak a szimpla felvállalt érzelmeknek köszönhetően.
- Azt kéri, érintsd meg.
Az utolsó mondatot szinte krákogom, mert soha soha de soha nem adott rá engedélyt magától. Elliot egyszer vette el erőszakkal, meg is volt ennek a böjtje. Ám most sóvárogva várakozik, érzem szinte húz a tőlem centikre lévő nő felé én pedig ha tétovázik hagyom picit majd szelíden a fehér keményített ingem utolsó előtti legfelső gombja felé vonom kacsóját. A döntés persze az övé, nem erőszakolom rá de tudom, mert már első perctől kezdve érdekelte a medál eredete, és mert javában él benne a kutató hogy nem fogja tudni megállni hogy nemet mondjon.
Én pedig lehunyt szemmel várom ki kettejük egyfajta fizikális síkon való találkozását, amelyet ezeddig mindig gondosan elkerültünk köszönhetően a mérhetetlen fájdalomnak, amelyet a medál okozott féltékenységből számtalan együttlétünk során.  
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2024. 07. 13. - 20:11:27 »
+1

To Chris

Nincs itt sötét, sok itt az üvegfelület, de mintha más minden eltompulna, csak a gyűrű marad, és Chris tekintete, ami éles és fényes, szinte világít, keresztül rajtam. A többi csak homályos háttér mindehhez. Kicsit álomban érzem magam, vagy valami delíriumos állapotban, pedig most biztosan nem fogyasztott egyikünk sem semmit. Megérzem rajta… Az illatán, a viselkedésén, megsúgja mindig a farkas, de ezúttal ez csakis ő.
- Tudod, hogy imádom a veszélyeket. Pláne ha rólad van szó, kisfarkas!
Elsomolyodok az ismerős becenévre. Kellett egy kis idő, amíg megszoktam, de ez az első becenév, amivel ki tudok egyezni. Még úgy is, hogy a kórság meg a farkas rész tönkretette az addigi életem… De az a sok balszerencse és nehézség most végül ide sodort, erre a pontra.
– És igen. Komolyan. Ha te valóban hozzám jössz, persze.
Ahogy a nyakamba kuncog, az már elég ahhoz, hogy bólintsak erre, meg egyszerre meg is borzongjak tőle. Én magam nem szeretném a  veszélyeket ugyan… de be kell vallanom, megvett kilóra. Nem munkahellyel, nem is szép gyűrűvel… Azzal a kuncogással, meg az olyasmi többivel.
Nagy sóhajjal billenek kicsit hátra, hogy megnézzem magamnak. Új ember nem lett ugyan, de az arcában meghúzódó titkok és rejtélyek közé bekerült ez az új, különleges kitétel. Hogy a vőlegényem… Elmosolyodok, ahogy a tekintetünk találkozik. Aztána  mosoly az arcomra fagy.
- De….van még valami.
Még jó hogy a keze mindenhol ot van körülöttem. Inkább nem szólok, csak fél szemöldököm emelem meg kissé, kimondatlan kérdésként. Mi jöhet még, már tényleg nem tudom elképzelni sem. A csók a kezemen újra végigborzongat, az érintés felkúszik a karomon, és szétárad a testemben, szóval nagyon tartanom kell magam. Nálam öntudatosabb nőket is leverne ez már a lábáról, s ezt még tetézik az elhangzó szavak.
- Te vagy a remény, a kiút, a cél. A megnyugvás az álmatlan éjszakákon. Csak veled tudok aludni, minden ócska matrac és hátfájás ellenére.
Egyszerre mosolygok rá szeretetteljesen, és hitetlenkedőn. Én, mint remény? A kórsággal, a balszerencsével, amit magamra meg mindenkire hozok… Ő lehet az egyetlen ember a világon, aki e véleményen van. Elfutja az arcom egy halovány pír, nem is tudok erre mit mondani, csak fogni a kezét, és pillogni rá a szempilláim mögül.
-  Ti ketten vagytok Sophieval a gyógyír a bennem lévő mételyre. A romlottságra, ami felőröl. Sose voltam jó. Ti tesztek igazán azzá. Többé, mint ami egyáltalán lehetek. Te itt, idekint, ő pedig odabent. És… Sophie... Sophie szeretne megismerni téged végre. Úgy igazán.
Most kerekedik csak el igazán a szemem. Sophie… A medálra téved a tekintetem egy pillanatra. Elfogadtam őt, bár minden eddigi magyarázat ellenére úgy éreztem, keveset tudok róla. Kicsit az is a fejemben járt, hogy habár a fizikai síkon én vagyok jelen, de a szellemin Sophie az első Chris számára. És én ezzel még meg is tudtam békélni. Valahol hálás voltam neki, hiszen a medál, meg a benne lakozó bűverő Sophieval volt a kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy Christopher Cartwrightnak van szíve, minden annak eltitkolására tett kísérlete ellenére is.
De egy kicsit tartottam is mindig ettől a témától. Mindig nyitott füllel és nyitott figyelemmel álltam hozzá, de sosem faggattam, és sosem hoztam szóba. Azt, hogy bizonyos helyzetekben miért kívánja áttelepíteni a háta közepére, sem firtattam különösebben, de sejtéseim voltak. És a jelek szerint még így is meghaladja a varázsereje azt, amilyen erősnek én gondoltam.
- Azt kéri, érintsd meg.
Most jobban belekapaszkodom Chrisbe, de ki is húzom magam. Nem is tudom, honnan jön ez a hirtelen önfegyelem, talán a lelkemben a farkas áll mellém. Nem mintha valaha is hálás lettem volna a “segítségeiért”, de gondolom a lelki dimenziókban történő dolgokhoz neki is van egy-két szava. Tudom, hogy néha nagyon meg tudja kínozni Christ, ha valami nem nyeri el a tetszését, szóval… Az ösztön-farkas figyel. De én elcsendesítem, és egyelőre maradok a valóságban, hogy a saját ítélőképességemmel tudjak dönteni.
-  Ez igazán nagy megtiszteltetés. Ha azt mondod, hogy biztonságos…
Halkan mondom, kicsit lebegőn hagyva, de a saját kíváncsiságom is vonz a mágikus ékszer felé. Nyilván nem mondja… De végülis, nem is érdekel a biztonság. Ha róla, vagy bármi hozzá tartozóról van szó…
Hagyom, hogy odahúzza a kezem a mellkasára, de most távolabb az ő dobogó szívétől. Megérintem a medál hideg nemesfém anyagát, és lehunyom a szemem, várva, mi lesz ebből. A farkast a tudatom hátsó, sötét sarkába parancsoltam, de érzem, hogy onnét hátulról azért figyel, méghozzá nem túl bizakodón.
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: Ma - 19:42:31 »
+1

A n n a

m u s i c

.. Like I'm made of glass
Like I'm made of paper
Go on and try to tear me down
I will be risin' from the ground
Like a skyscraper..



..a trágár szavak esélyesek...



-  Ez igazán nagy megtiszteltetés. Ha azt mondod, hogy biztonságos…
Ezt azért nem merném száz százalékig kijelenteni maximum csak remélni, de azt őszintén és teljes szívből. Tartok tőle, hogy Sophie az utolsó pillanatokban mégis csak meggondolja magát, elvégre kevés emberrel került eddig fizikai kontaktusba. Ez a kevés Alfred és David személye, akik akkor igyekeztek nagy műgonddal a medált megfelelően legkevésbé zavaró helyre tenni mikor épp öntudatlan voltam mert vagy megvertek a riválisok, mint Hayes vagy kiütött a pia és a drog. Illetve Elliot, mikor a sivatagi kalandunknál kiszedte a nyakamból.
De most Annáról volt szó, akit ő maga akart. És ez azért is volt más, mert kevés ember érdekelte. Csak Anelia a Sophieval való hasonlóság miatt, Mr. Jóképűnekképzelemmagam Nott és most… Anna Volkova.
Ujjaim az övén, irányítom a kezét bár nem is igazán kell, mozdul ő magától. Látom a kíváncsiságot az arca feszült vonásaiban, érzem a rezdülésében pedig még csak az én ruhámat súrolja, az én bőrömet érinti. Egy fél pillanatra elfog a féltékenység hogy bezzeg én már nem váltok ki belőle ilyen mértékű hatást… na szép!
A lánc vékony hűvösén keresztül vezetem le kecses kezét egész az arany kerek mágikus ékszerig. Érzem ahogy az szelíden vibrál, várva, szinte már-már epekedve a kapcsolatért. Nem forró langyosan kellemesen meleg, az a selymes, jóleső fajta, mint egy puha sál ősszel az ember nyaka körül mely megóv a hűvös szellőtől. S nem tudom miért talán mert Anna átérzi a helyzet jelentőségét vagy mert ez teljesen meghat követem őt abban, hogy lehunyom kissé késve de vele együtt a szemeim.
A tudatomba érzem hirtelen egyszer csak Sophiet, intenzívebben, erősebben mint bármikor valaha. És valahogy mellette mintha ott lenne Anna is. Hallom, ahogy Sophie köszön, érzem ahogy mosolyogva kedves talán tőle túlzóan is udvarias és befogadó. Nem vagyok bene biztos hogy mindez csak az én fejemben játszódik le vagy valóban megtörténik.
- Öhm.. te is hallotad? Érzed őt?
Pislogok zavartan fel sem fogva hogy lehet ezzel megtöröm a kapcsolatot, bár a keze még mindig ott van a medál körül, kecses ujjai külső éle nekem feszül és remélem megfagyunk ebben a bensőséges kissé bizarr pillanatban. Azt hittem szép halál ha egy főbenjáró átok talál el egy aprócska fontos szó kimondása után de ostobaság volt, mert ez sokkalta… jobb pillanat lenne rá. Minden olyan kerekké válik hirtelen.
- Azt mondja bízhatsz benne, nem fog többet bántani téged. És örül hogy az életem vagyis életünk része vagy.
Bátorítóan mosolyodom el, elengedem a kezét és az egyik kósza hajtincset a füle mögé tűröm. Olyan puha, olyan lágy, olyan tökéletes ő. És valahol megváltás, hogy ezt végre Sophie maga is beismeri és ráadásul még el is fogadja.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon Tegnap - 14:40:32
Az oldal 0.108 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.